Force and mind are opposites; morality ends where a gun begins.
Részemről főnként az előnyeit látom annak, hogy csupa kiemelkedő képességű és intelligenciájú emberem van a részlegen, így tökéletesen egyetértek a kancellárral. Tisztában vagyok azzal is, hogy a kíváncsiság nehezen leküzdhető emberi tulajdonság, így nem lepnek meg az olykor egy-egy pillanatra a mellettem álló férfi irányába villanó tekintetek. A következő válaszával távolról sem győzött meg róla, hogy az intenzív érdeklődés pusztán a biztonsági protokollok illetéktelenek elleni tökéletes hatékonyságának szól. Van valami célja mindezzel, csak éppen arra nem tudok rájönni – egyelőre -, hogy mi az. - Mindent megteszünk annak érdekében, hogy semmi ne kerülhessen illetéktelenek kezébe a részlegről, Uram! És ez a kijelentésem tökéletesen meg is állja a helyét. Nagyon remélem, hogy bármit tervez Callum Jenkins, az én részlegem nem szerepel a terveiben. Ha mégis, az jó eséllyel nem ígér nekünk semmi jót. Ahogy látom, egyelőre ennyi információval megelégszik.
A fegyver már egy sokkal kellemesebb, és gyanakvásra kevésbé okot adó téma,így egyáltalán nem bánom a váltást. Figyelem a mozdulatot, ahogy a fegyverért nyúl, figyelmesen szemügyre veszem valamennyi mozdulatát amíg megvizsgálja a kezében tartott pisztolyt. Ahogy számítottam is rá, nem vét olyan hibát, ami csak rutintalanokra jellemző. A csövet – noha biztosítottam róla, és ő maga is ellenőrizte hogy üres- soha nem fordítja maga felé, és engem is elkerül vele. Ismeri a kezelőszerveket, pontosan tudja, melyiket hogyan kell ellenőriznie. Láttam már lőni, így ez nem okoz meglepetést. Részben ez az oka, hogy fenntartás nélkül terveztem úja a fegyverét. Pontosan nem tudom mi volt az az utolsó mondatomban, ami miatt rám emeli a tekintetét, de nem jövök zavarba az engem fürkésző, hideg kék pillantástól sem. Az a számító, metsző értelem ami sugárzik a szeméből számomra sem kényelmes, de sem félelmet nem ébreszt, se nem késztet rá, hogy elfordítsam a saját pillantásom. Aztán a pillanat elillan, és a kancellár figyelme ismét visszafordul a kezében tartott fegyverre. A szája sarka aprót rándul felfelé a fegyver látványossá alakítása melletti érvek kapcsán adott válaszomra, ennyi szavak nélkül is elég lenne, hogy egyértelmű legyen számomra: ez azon kevés témák egyike, amiben maradéktalanul egyezik a véleményünk. Egyelőre nem kapok egyértelmű választ az esetleges színmódosítással kapcsolatban, de egyelőre még nincs is szükség rá. Ha esetleg nem kapnék választ mielőtt a kancellár távozna, rákérdezek. Nem kerüli el a figyelmem a lelkesedése a tesztelés lehetáőségére, még úgy sem, hogy csak a szeme csillan fel. A fegyvertartó doboz kinyitva is kényelmesen elfér a plexifal előkészítő polcán, nagyjából a kancellár csípőjének magasságában. A rendszer betölti a sértetlen lőlapot az egyes lőállással szemben. - Az egyes lőállás élestesztre beállítva, szabadon használhatja, amint felkészült, Uram! Én magam – a hely szűkössége miatt – egy talphossznyival hátrébb állok, mint a kancellár, a fegyvert tartó keze felőli oldalon, hogy amennyire csak lehet rálássak arra, ami történik, de ne akadályozzam a szabad mozgásban, és a személyes terébe se tolakodjak be. Megvárom, míg felveszi a fejhallgatót, én csak ezután igazítom a fülemre a sajátomat. Viszonylag ritkán – inkább nagy kaliberű fegyvereknél – használom ezt az eszközt, de jelenleg nem szívesen hagynám el. Még így is komoly fejfájással és lüktető fájdalommal kell majd számolnom a lőpróba után. A dobhártyasérülés lassan gyógyul. Kínzóan lassan. A felém forduló kancellárnak egy bólintással jelzem, hogy én is készen állok, és a számomra megszokott – e egyébként is elég könnyen értelmezhető – katonai kézjellel jelzem, hogy szabad a terep, kilőheti kedve szerint a tárat. Vagy akár mindhármat. A lőlapot egyáltalán nem figyelem, a tekintetem nem mozdul a kancellár fegyvert tartó kezéről, legfeljebb ameddig az arcára pillantok, hogy a mimikájából próbáljam kiolvasni, mennyire elégedett a saját teljesítményével, vagy éppen a fegyverrel. Minden dörrenés a dobhártyámba hasít, fehér villanás vág az agyamba, de már sokkal inkább tűrhető, mint akár egy héttel korábban volt. Ismét van lehetőségem megállapítani, hogy Callum Jenkins kitűnően kezeli a kézifegyvereket, és nagyszerű lövész. Ahogy a fejhallgatóért nyúl, én is leveszem a sajátomat. - Köszönöm, Uram! Örömömre szolgál, ha elégedett a munkámmal. Az nem lep meg, hogy ez a darab könnyedén maga mögé utasítja a kancellár őskövületnek számító korábbi pisztolyát, hiszen tisztában voltam vele, hogy képes vagyok jobbat létrehozni – lássuk be, ez nem akkora kihívás ilyen idejétmúlt fegyverek esetén, mint amihez korábban volt szerencsém. Az azonban kellemes csalódás, hogy Jenkins ilyen könnyen átlép a korábbi ragaszkodásán, amit felfedezni véltem. - Ahogy parancsolja, Uram! A fegyver tökéletesen üzembiztos, készen áll a használatra. A karbantartása nem tér el a korábbi fegyveréétől, de ha úgy kívánja, Uram, akkor leküldetheti hozzám, vagy Sargent őrmesterhez is karbantartásra. Igazából nem bánom, hogy nem kell napokat, heteket eltöltenem vagy fényezéssel, vagy az alap fém színezésével. A fegyver tökéletes, mind a működését, mind a kialakítását, vagy a megjelenését figyelembe véve. A következő kérdésre adott válaszon nem kell gondolkodnom. - Alapjaiban más lesz a működési elve, ennél fogva a fő alkatrészek nem lesznek csereszabatosak a két vonal fegyverei között. A CQL felhasználást kutató tudósokkal dolgozunk egy új finomítási technológián – igazából ők dolgoznak rajta, én csak tanácsadóként veszek részt a projektben -, ami gyökeresen reformálja meg a CQL felhasználási lehetőségeit. A jelenleg elérhető CQL technológiát IS használó fegyverek esetében fenntartom a korábban mondottakat, miszerint nem használná ki az előnyeit, a karbantartás pedig felesleg többletmunkát róna Önre, azonban ha valaha gyártásba kerülhet a tisztán CQL technológiát használó fegyvercsalád, az teljes más megvilágításba helyezi ezt a kérdést is. Abban az esetben javasolnám, hogy ezt is cserélje le. Az új finomítási eljárás – ha beválik – úgysem maradhat titokban egyik kancellár előtt sem, de náluk sokkal többen is tudomást szereznek majd róla, bármennyire is lesz titkos a dolog. A technológiának új üzemre lesz szüksége, egy gyárépületet pedig nem lehet úgy felhúzni, hogy ne tudnának róla nagyon sokan. Ha ezzel kapcsolatban további kérdései vannak, hagyok időt, hogy feltegye őket, mielőtt ismét témát váltanánk. A következő mondatára elgondolkozom. Emlékszem a korábbi beszélgetésére Noirával, és erős a gyanúm, hogy a fegyvert a feleségének szánja, az alapján viszont amit Saskia Jenkinsről hallottam, ezt nem feltétlenül tartom jó ötletnek. - Természetesen, Uram! – csak egy lélegzetvételnyi szünet - - De engedje meg, hogy több kérdést tegyek fel, mint Landrow zászlós… Amennyiben beleegyezik, akár szóban, akár gesztussal, folytatom. - Akinek szánja ezt a fegyvert mennyire járatos a fegyverkezelésben? Mennyire biztos benne, Uram, hogyha a szükség úgy hozza, feszült pillanatban le tud lőni valakit? Vagy ami még fontosabb, felfokozott helyzetben képes _nem_ lelőni valakit? Ezek a kérdések amik alapvetően meghatározzák, többet árt-e fegyvert adni valaki kezébe, mint amennyi haszna van. Most is nyugodt, és semleges hangsúllyal kérdezek, sem a hangomban, sem a mondandómban nincs kihívás, vagy provokáció
A fegyver tesztelése gond nélkül, olajozottan zajlik. A biccentés is elegendő jel lenne kezdésre, de az önkéntelenül adott katonai kézjelzést is ismerem, ezt legalábbis igen. Nincs okom elrejteni, hogy elégedett vagyok a pisztollyal a lövések után is, meglepő ennek ellentéte lett volna, a hadnagy nem véletlenül van a részleg élén - vagy lesz a városi élén hamarosan. Valóban nem meglepő az sem, hogy számos tekintetben felülmúlja az új a régi fegyvert. Igazából komolyan el kellene gondolkodnom azon, ha a régi mellett kellene érvelnem, és kezdeti aggályaim, mikor Greymare hadnagy felajánlotta, hogy tervezne jobbat is inkább csak a megszokásom miatt volt. A színével kapcsolatban is erre a felismerésre jutok. Megszoktam a régiét, természetessé vált és így minden eltérés furcsa. Pedig önmagában nézve az új színe is igencsak kellemes, visszafogott, tulajdonképpen még illik ez is hozzám, nem csak a fekete. Eleinte biztosan kényelmetlen érzést hagy maga után, míg meg nem szokom, de csak a megszokások miatt felesleges idő- és energiapazarlásnak érzem, hogy ki tudja hány órát szánjon még rá a hadnagy. Ha öt perces munka, akkor is. - Köszönöm, hadnagy. - Biccentek arra, hogy magammal is vihetem, s a karbantartási részre is, habár eddigi évek gyakorlatából kiindulva ez ügyben csak akkor fogjuk látni egymást, ha valami meghibásodás lépne fel. Ahogy láttam, szerintem sem fog eltérni a karbantartás módja, így menni fog. Figyelek aztán a további kérdésemre adott válaszára, miben lesznek másabbak az új fegyverek, amiken dolgozik-dolgoznak. Az új finomítási technikára finoman bólintok, nagy vonalakban tudok róla, ahogy a többi kancellár is, a lényegét is értem, habár meg se kísérelném elmagyarázni bárkinek is, hiába adta elő Rafael érthetően az egyik ülésen. Azt ugyan nem tudtam, hogy a fegyverfejlesztés is fel fogja használni - egész pontosan már most zajlanak a munkálatok -, de igazából logikus, a hadsereg mindig is sok fejlesztés mozgatórugója volt. - Valóban nagy átalakulás lesz, ha még a magam fajta, fegyverrel ritkán élők számára is ez lesz a hatékonyabb, gazdaságosabb. És hogy látja, gyártásba kerülhetnek ezek a fegyverek a következő egy-két évben? - Nem értek úgy a fegyverkészítéshez, hogy egy igen válasz esetén messze menő következtetéseket tudjak levonni, hol állhat a fejlesztés, na meg az orvosi fejlesztéseknél is előfordul, hogy egy évet jósolunk, de valami váratlan fennakadás miatt több időt is igénybe vesz. Gyanítom, ez a fegyverekre is igaz, ahogy a ritka, de üdítő kivétel is, mikor kevesebb idő kell, mint amire előzetesen számítottak. De ettől még kíváncsi vagyok, mennyire optimista a jelenlegi helyzetben a hadnagy az új technológia bevezetését illetően? Azután, ha már más fegyverekről is szó esett, én is felvetek egyet, egész pontosan átruháznám a hadnagyra a zászlósnak adott feladatot. Ugyan kérdésként adtam elő, jól érzi, hogy nem lesz egyszerű ezt visszautasítania, még ha akarja is. Ez utóbbit inkább csak megérzésnek mondanám, mert erre utaló árulkodó nyomot egyelőre nem látok a férfin. - Csak tessék. - Egy apró biccentésen kívül szóban is jelzem, hogy tegye fel kérdéseit. Ami azt illeti, örülök is neki. Ezek nélkül is megfelelőbb fegyver készülne már csak a hadnagy tapasztaltsága okán is, jobban ráérez-tudja, mire is lenne szükség, de a kérdések és rá a válaszok csak tovább tökéletesítik majd a készülő kis fegyvert. Na meg a kérdések ugyanúgy sokat elárulnak az adott személy gondolkodásáról, mintha csak beszélgetnénk. Az első kérdés várható volt, noha ez akkor is említésre került, de nem szólok közbe és jól is teszem, mert aligha a hadnagy memóriájával van a gond, az érdeklődése inkább másra irányul, amit a többi kérdése tesz egyértelműbbé. Az utolsó kérdés az, ami apró félmosoly árnyékát varázsolja a szám sarkába. Okos. Csalódtam is volna, ha más következtetésre jutok. - Csak a kötelező alapképzésen vett részt. - Minthogy ehhez most sem fűzök többet, sejthető, hogy a tudás is ilyen alap lehet. Tudja, melyik végénél kell megfogni a fegyvert, töltött fegyvert ő sem lengetne más felé felelőtlenül, a betárazás is menni fog, ha kicsit felelevenítjük a tanultakat. Az eredményeit láttam. Semmi kiemelkedő, se pozitív, se negatív irányba. A felfokozott érzelmi hangulat milyen irányba módosít ezen, az a legtöbb embernél megjósolhatatlan. Legalábbis szerintem. - Ön mennyire biztos benne, hogy én le tudok lőni valakit... vagy éppen nem lelőni valakit? - Kérdezek vissza az előbbi kis mosoly árnyékával. A visszakérdezés első felére könnyű válaszolni, de a második... Vélhetően minden kancellárnak van fegyvere, mégis láttam már rá példát, hogy valaki éppen csak vissza tudta fogni magát, s az a húsbárd is végül a falméretű kijelzőbe repült, nem belém vagy más jelenlévőbe. A kérdést költőinek szántam, de ha akar a hadnagy, felelhet is rá. - Úgy gondolom, motiváció függvénye az előbbi, de olykor elegendő a határozott vagy annak látszó fellépés is. - Ismerem Saskiát, ha le kell lőnie valakit, pláne ha az bele is hal, biztosan megviseli majd lelkileg őt. Ezt vélhetően tudja magáról is, na meg természeténél fogva nem az a fajta, aki másoknak szánt szándékkal kárt okozna. Kivéve, ha nem hagynak más lehetőséget, például ha magát vagy más fontos személyt védene. Például a fiunkat, ha életben maradt volna. Az utóbbira nem mondok semmit. Amíg kancellár vagyok, addig úgy is kihúznám őt a bajból, ha valakit indokolatlanul lelőne, bár elképzelhetetlen ez számomra róla. Inkább mással folytatom. - Érdekes, hogy Landrow zászlóssal együtt mindketten ugyanarra gondoltak bizonyos tekintetben. Azt mondtam, hogy önvédelmi fegyver lesz, de se legutóbb, se most nem hangzott el részemről, hogy feltétlenül valaki ellen kellene. Valamit lelőni vagy nem lelőni kevésbé lényeges morális és biztonsági kérdés, úgy gondolom. - Kíváncsian figyelem Greymare hadnagyot, erre mit felel, mert értem a fenntartásait, amit óvatosan és udvariasan fogalmazott meg, nem is lehet elítélni a felmerült ellenérzéseiért és józan, felelős gondolkodásáért. Még ha meg is sértődhetnék, hogy rólam nem feltételez hasonló átgondoltságot. - Volna még kérdése vagy észrevétele? - Nem azért kérdezem, mert le akarnám itt zárni a beszélgetést, megkapta a feladatot, oldja meg és kész. Sosem voltam ellene egy-egy érdekesnek ígérkező vitának, vagy inkább véleménycserének, sok érdekes dolog ki tud derülni közben és értelmes partner esetén kifejezetten szórakoztató is, függetlenül attól, bármelyikünk is meg tudja-e győzni a másikat.
Force and mind are opposites; morality ends where a gun begins.
Közeli ismerősként üdvözlöm a tompa hasongató fájdalmat ami a lövések nyomán visszaköltözik a fülembe, a fejembe. Óvatos mozdulattal fejtem le a fejhallhallgatót, mikor a kancellár leengedi a fegyvert az utolsó lövés után. Callum Jenkins elégedett a munkámmal, a köszönetre kihúzom magam, nem a büszkeség miatt, inkább a szokott vigyázzálláshoz közelíti a tartásomat a mozdulat. - Amikor csak tudunk, állunk rendelkezésére, Uram! És ez így is van. Természetesen csak addig, amíg az ő parancsai nem ütköznek azokkal amiket a beosztásom szerinti feletteseimtől kapok, de gyanítom ezzel ő maga is legalább annyira tisztában van, mint én magam. Sejtettem, hogy nem fogok neki teljes meglepetést okozni az új finomítási eljárás említésével, és nem is kell csalódnom a megérzéseimben. A válasza után most először láthat igazi izgatottságot felvillanni a szememben, itt mutatkozik meg valójában egy futó pillanatra, hogy valóban a munkám a szenvedélyem. Ennek az áttörésnek a lehetősége, az ígérete borzongatóan, felvillanyozóan izgalmas számomra, ahogy a velem dolgozók számára is. Most valami olyasmit érhetek el, amiről néhány évvel ezelőtt álmodni sem mertünk volna. Csak működnie kell. A kérdésére rövid gondolkodás után bólintok. - Ami a mi részünket illeti a folyamatban; a tervezés, a prototípus elkészítése, tesztelése és engedélyeztetése elkészülhet az elkövetkező egy-két évben. Hogy a gyártás mikor tud felkészülni a fegyverek, a tár-, illetve töltőegységek, energiacellák nagyobb számban gyártására, azt nem tudom megbecsülni sem. Nagyban fog függni a prototípus bonyolultságától. Erősen reménykedem benne, hogy a terveim kivitelezhetőnek bizonyulnak, és nem lesz komolyabb probléma sem az eljárással, sem a prototípussal, valamint számítási hibák sem fognak előkerülni a sokszorosan ellenőrzött terveimben.
A témaváltás nyomán kellemetlen érzés kúszik fel a gerincemen, felborzol néhány éppen csak néhány miliméteres hajszálat a tarkómon. Mikor a kancellár engedélyt ad a kérdések feltételére, különösebb töprengés nélkül élek is vele. A memóriámmal nincsen semmi gond, mindössze így célszerűbb volt felvezetni, körülírni mit is szeretnék pontosan tudni. Nem kerüli el a figyelmemet az apró mosolyárnyék, de egyelőre csak tudomásul veszem. A válasz az, amire számítottam, hiszen emlékszem erre a válaszra korábbról. Elnyomom a késztetést, hogy utat engedjek egy gondterhelt sóhajnak, és az arcomra sem engedem kiülni az érzést, hogy ez a fegyver – ellentétben a kancelláréval – nagyon nem jó ötlet. - Értem, Uram. A következő kérdés kizökkent a fegyverrel kapcsolatos gondolataim közül. Kicsit meglep hogy a kancellár feltette ezt a kérdést, igaz ezt nem mutatom. Nem tudom eldönteni, hogy milyen választ remélt, vagy milyenre számított. Pár hosszúra nyúló másodpercig figyelem, mielőtt bármit mondanék. - Nincsenek kétségeim a képességei felől, Uram! És ezzel valóban igazat is mondtam. Nem kétlem, hogy szemrebbenés nélkül le tud lőni valakit, ahogy abban is meglehetősen biztos vagyok, hogy éles helyzetben sem pánikol, és lövöldözik még a takarítórobotokra is. Az egészen más kérdés, mennyir érdekli, hogy kit lő le.Valami azt súgja nekem, ő sokkal tágabban értelmezi az elfogadható járulékos veszteség fogalmát nálam. Ezen gondolatmenet nyomán halvány kíváncsiság ébred bennem, vajon hol és mikor tud annyit gyakorolni a kancellár, hogy ezt a figyelemreméltó lövéspontosságot képes legyen fenntartani… A következő mondatra nem túl meggyőzötten aprót biccentek. Callum Jenkins esetében elég lehet a határozott fellépés, de egy finom, előkelő fiatal nő esetében, aki éppen csak átesett az alapkiképzésen nem létezik olyan, hogy határozottnak látszó fellépés. A hadesegből bárki, aki volt már néhány éles helyzetben, vagy komolyabb rutinnal rendelkezik, pontosan meg tudja mondani már néhány mozdulatból, mekkora veszélyt jelent rá a fegyvert tartó személy. Erősen kétlem, hogy a kancellár hölgy ismerőse képes lenne meghátrálásra kényszeríteni egy komoly szándékú merénylőt, bárrmekkora fegyvert is adok a kezébe. Végül úgy döntök, megkockáztatom a véleményütköztetést a velem szemben álló kancellárral, bár csak szőrmentén, óvatosan. - Az Ön esetében ez helytálló lehet, Uram! De egy egyértelműen gyakorlatlan, hiányos fegyverismerettel rendelkező hölgy esetében nem hiszem, hogy működőképes… Harctéri rutinnal, komolyabb ismeretekkel pár pillantásból egyértelmű, mit várhat az ember a vele szemben állótól, mekkora esély van arra, hogy el tudja venni a fegyvert anélkül, hogy megsérülne, vagy éppen csak könnyű sérülések árán. Engedelmével, Uram, úgy gondolom, hogy gyakorlatlan kézben sokkal veszélyesebb a tulajdonosra nézve egy lőfegyver, mint amennyi hasznát látná… Továbbra sem provokálok, tisztán a saját tapasztalataimra és tudásomra alapozva érvelek. Tisztában vagyok vele, hogy egy szóval, egy mozdulattal félresöpörheti mindazt amit mondtam, és ha így történik, és megtervezem és legyártom a fegyvert, a többit pedig Callum Jenkins lelkiismeretére bízom… Bár a pletykák szerint ilyenje úgysincsen. Én ennyire messzemenő következtetésekre nem ragadtatnám magam. A következő mondatain meglepődöm, és ezt most nem is próbálom elrejteni. Nem egészen értem mire céloz… - Sajnálom, Uram, de nem igazán értem, mi más ellen lenne szüksége a hölgynek önvédelmi fegyverre… A Dominiumon legfeljebb emberek jelenthetnek olyan veszélyt ami ellen megfelelő védekezés egy kis kaliberű kézifegyver, ami pedig a holdat illeti… - A Perdai állatfajok közül az igazán nagyok és veszélyesek esetében egy ilyen tűzerejű és kaliberű fegyver semmiképpen nem elég, még időnyerésre sem, a kisebb testűeket pedig gyakorlott lövésznek is kihívás lenne eltalálnia a gyorsaságukat számításba véve… Azt már nem teszem hozzá, hogyha ilyesmi miatt szeretné, akkor inkább 3-4 speciálisan képzett, nehézpáncélos, nagy tűzerejű és még nagyobb tűzgyorsaságú gépfegyverekkel felszerelt katonát ajánlanék önvédelemre. Fejenként… A kérdésére kihúzom magam, szinte vigyázzban állok előtte, de ezúttal a szemébe nézek. - Uram, fenntartom, hogy az Ön által kért fegyver nem megfelelő választás a hölgy részére… Ha nem ért velem egyet, egy hét múlva készen lesz a fegyver az Ön által megadott szempontok szerint tervezve és gyártva… Amellett, hogy fenntartom a véleményemet, egyértelmű, hogy magának a parancsának nem fogok ellent mondani, ha ragaszkodik hozzá.
Nem először beszélek Greymare hadnaggyal - s vélhetően nem is utoljára -, mégis most először látok rajta lelkesedést valami iránt. Nem mert bármi más témában kelletlennek mutatkozott volna, csupán most sikerült eltalálni a gyengéjét és érdekes megfigyelni az apró kis változást, mindamellett meg is értem őt. Nagy áttörés lenne, ha sikerülne. - Ígéretesen hangzik. Remélhetőleg mihamarabb gyártásba tud kerülni. - Már csak az illem is megkívánja, hogy bizakodva legalább ilyen módon kívánjak sok sikert a munkájához a hadnagynak, noha valahol mélyen - semmi személyes, de - inkább ellendrukkolok. Most még. Ám ezt nem mutatom ki feléje, s nem is hangoztatnám. Egy-két év. Elhiszem neki, nem gondolom, hogy a hadnagy rászorulna, hogy bármilyen irányban is túlozzon az időt illetően, főleg, hogy közvetlen felettese se vagyok, hogy buzgón rövidebb időt ígérgessen, nehogy csattanjon rajta valami ostor. Egy-két év. Igazán optimista, s megnövelném az időt, de erre aligha adódik bármi alkalom is, hogy ráhatásom legyen. A célomat majd más módon kell elérnem, de szerencsére ehhez az egy-két év épp elég hosszú idő, hogy kitaláljam a módját. A hadnagynak viszont néhány perce van csak arra, hogy megpróbáljon lebeszélni a másik fegyver megtervezéséről, vagyis pontosabban bármilyen másik fegyver Saskiának adásáról, mert lényegét tekintve inkább erről cserélünk véleményt. Hogy egy régi, átlagos darabot kap-e vagy valami személyre szabottabbat, az már másodlagos kérdés, a fő kérdés maga az elv. Szinte borítékolható, hogy nem fogunk egyet érteni, de ettől még meghallgatom őt, hátha olyan dologra hívja fel a figyelmemet, ami felett én elsiklottam. Költőinek szánt kérdésemre mégiscsak kapok választ, meglehetősen diplomatikusat, ma már nem először. Úgy vélem, szép karrier vár Greymare hadnagyra. Kevesen tudnak elég okosan felelni úgy egy kérdésre, hogy igazából nem válaszolnak rá. Ki is térnek előle, meg nem is. Viszont az elől már nem tér ki, hogy a véleményét jobban megossza velem, s a felvázoltak logikájába nehéz is lenne belekötni. Emlékszem a fél évvel ezelőtti merényletre a siklón, ahol a merénylő végig fegyvert fogott rám, miközben ő teljes páncélzatban volt, én meg gyakorlatilag fegyvertelen. Esélyem sem lett volna, ha tényleg ott helyben le akart volna lőni, ahogy esélyem sem lett volna az önvédelmi fegyverért nyúlni. Ha miatta nem, akkor a perdai nő miatt, aki vele volt. Arra tudtam csak gondolni, hogy így is félt tőlem, nekem pedig ez elegendő volt. Saskia esetén azzal nem számolhatok, hogy tőle is félnének, de bízhatnak az én haragomban. Mióta kiderült, hogy Saskiát életben tartottam, könnyen kiszámítható, hogy érte a fél Perdát is felperzseltetném. - Ebben igaza van, így a hölgy gyakorlottsága legyen az én gondom. - Meg Jade-é, de ez most mellékes. Azzal egyetértenék, hogy egy merénylőt nehezen futamítana meg Saskia akármilyen fellépéssel is, de abban is biztos vagyok, hogy megpróbálná. Motiváció függvénye. Ugyanakkor én elsősorban nem emberek ellen gondoltam számára, ahogy azt meg is fogalmazom a hadnagynak, láthatóan meglepetést okozva. Ismerem a feleségemet. Most még csak velem együtt megy le a Perdára, együtt jövünk-megyünk, ám idő kérdése csupán, hogy ne lehessen őt visszatartani, és nem is akarom korlátozni őt. Épp elég az árnyékként követő testőrség, még ha kedveli is őket valamennyire, a helyzetet nem szereti, hiába gondolná azt az ember, hogy egy kancellár lánya ehhez már hozzászokott. - A nagyobbak ellen valóban teljesen hasztalan, még egy erősebb fegyver is sokszor, ez igaz. - Bólintok rá, hiszen egy erratort leteríteni vagy csak lesántítani nem egy jelenlévőnek feladná a leckét, a feldühödött hamondfejekről nem is beszélve. - A kisebbek esetén viszont működhet. Természetesen mint például elijesztés, nem pedig vadászat. - Azzal én is tisztában vagyok, hogy ha könnyedén eltalálja, akkor túl közel van már a lény hozzá. De mégsem hagyhatom, hogy csak kavicsokat dobáljon meg faágat lóbáljon erre a célra, s nem is várható el, hogy olyan pontos lövést adjon le, hogy utána a lenyúzott bundán se legyen alkalmatlan helyen a lövedék ütötte lyuk. A siker természetesen kétséges, s megértem a hadnagy fenntartásait is, de a semminél több. Esélyt ad, ezt pedig nem szabad lebecsülni. Kérdésemre, hogy volna-e még valami, rövidre zárja a véleménycserét, talán mert látja, hogy a szándékom megmásíthatatlan. Nos, a célomat végülis elértem, s nem szerepelt közte, hogy elnyerjem vele Greymare hadnagy egyetértését vagy a feladat iránt való rajongását. - Úgy akkor egy hét múlva találkozunk, hadnagy. Üzenje meg, kérem, ha elkészült vele és átvehetem. Ami pedig ezt a fegyvert illeti, köszönöm még egyszer a kiváló munkáját! Nem feledem. - Hogy mit, azt már nem teszem hozzá, de nem hangzik fenyegetésnek. Szavaimmal egyidőben aprót biccentek felpillantva a hadnagyra, mialatt a dobozba visszateszem annak rendje és módja szerint a fegyvert és a töltényeket - hacsak nem másban kell elvinni a fegyvert - , s ha nincs más, akkor távozok a részlegről mindazon gondolkodva, ami köztünk elhangzott a hadnaggyal... //Köszönöm a játékot, nagyon élveztem Még találkozunk! //
Még találkozunk! 
//
