- Kapucnit viselt, de amikor felém fordult láttam az arcát. Bizonygatja Randel, bár én úgy gondolom, még ha tévedett is, valami alapja van, hiszen Arin is lát víziókat róluk. - Rhien Meril-el volt. Rhonan kérdésére most Arin válaszol, közben ugrabugrál, mintha csak sürgetni akarná. Rábeszélés szaga van a dolognak, aminek szintén a kislány az értelmi szerzője. Tekintve hogy amúgy sincs értelme itt sokáig hezitálnunk, meg agyalnunk, felvázolom Rhonan-nak a haditervem, amibe hamar beleegyezik. Barth széles vigyorral menetel a sor végére. - Ne aggódj, Rhonan bácsi! Megvédelek! Majdnem felröhögök ezt meghallva, de aztán csak egy torok köszörülés kerekedik helyette és várok, arra hogy a taknyosok felsorakozzanak egymás után. Rhonan szavaira fordulok vissza hozzá. - Szerintem inkább maradjunk együtt. Ez már az erdő. Ne induljanak el hazafelé egyedül! Ha csak így útnak eresztjük őket, ki tudja valóban hazafelé indulnak-e majd, ráadásul nem tudom Rhonan milyen határt keres, de az erdőben nincsenek határok, csak területek. És már bőven benne vagyunk. Arin elé lépkedek és elindulok. Mögöttem a kis kompánia menetel, a végén Barth-al és Rhonan-nal. - Amíg a patakhoz érünk, tudni akarom melyikőtöknek milyen képessége van. Kezd te, Randel! Arin-ét már tudjuk és egyikőjük sem olyan idős hogy kettő legyen nekik. Az együtt maradás idekint nem csak azért fontos, mert így szem előtt vannak és meg tudjuk őket védeni, hanem azért is, mert a képességeik hasznosak lehetnek és segíthetnek nekünk. - Gyógyítás. Érkezik a menet közepe felől a válasz, aztán Barth hangja csattan fel hátulról. - Dermesztés. Rhonan-nak lökéshulláma volt, szóval így öten egész jó skálát összerakhatunk a bajban. Nem tudom Randel mennyire tudja már használni a képességét, de egyértelműen ő a legfontosabb a csapatban. Várok egy kicsit, hátha kiderül mi lenne Rhonan másik képessége, neki kell legyen még egy, így csak később szólalok meg ismét. - Rendben. Ne törjétek meg a sort, és ha valami szokatlant észleltek, jelezzétek! Lehetőleg ne hangoskodjatok, a halkabb beszélgetés még belefér! Figyeljünk egymásra! Menet közben érzem ahogy Arin a mellényem hátát huzogatja, ezért kicsit lassítok hogy mellém érkezzen. - Athard bácsi! Rhonan bácsi mérges ránk? Igyekszik velem tartani a lépést és kérdőn néz fel rám. Lehet hogy a gyermeki esze a többszörös dorgálás ellenére sem fogta fel igazán miért akadt ki Rhonan. - A gyerekeiért aggódik. És egy kicsit igen! Az ötleted bajba sodort mindannyiótokat! Legközelebb alaposan gondold át a döntéseidet! Serényen bólogat, én pedig lehagyom őt, magam mögé tessékelve. Útközben a hallásomra hagyatkozom, előttünk is, utánunk is fókuszálok az eltelt idő alatt, amíg a patakhoz érünk. Nem vezetem ki őket, a fák rejtekében megbújva, megállunk és a patak környékét fürkésszük. A jobb mutatóujjam a számhoz tapasztva fordulok hátra nekik, mutatva hogy csend legyen. Hosszabb perceket verünk el így, de a vízpartok környéke veszélyesebb szokott lenni, mint bent az erdőben sétálgatni, szóval meg akarok bizonyosodni róla, hogy most biztonságban kimerészkedhetünk oda. Nem tapasztalok arra utaló hangokat, se nem látok semmi olyat, ami arra utalna hogy ragadozók tanyáznának itt, úgyhogy kisvártatva kifelé indulok, a vízhez. - Figyeljetek! Nálam nincs semmi tartalék, mert én a Város-ba akartam eljutni. De látom Rhonan és ti is hoztatok felszerelést, úgyhogy töltsétek meg a kulacsaitokat vízzel, utána Rhonan és én lemossuk a koszt magunkról. Halkabban beszélek hozzájuk. Én inkább addig is fülelek, nehogy meglepetés érjen minket. Egy ideje az emberek hangjait sem hallottam már, vagy azért, mert nagyon lemaradtak, vagy pedig teljesen más irányba folytatták útjukat, mint amerre én koncentráltam.
Lehet, hogy egy kicsit hevesebben dorgáltam meg a lurkókat, de inkább így, mint sehogy. Tudják, hogy veszélyes idekint lenniük felnőtt nélkül és ezt most figyelmem kívül hagyták a kaland kedvéért, vagy bárminek is nevezhetjük. A gyermekeim felbukkanása hideg zuhanyként ért, mivel eddig csak találgathattam merre induljak, hogy rájuk találjak. Semmilyen információm nem volt ez idáig róluk, és most a kezembe kapom a volt feleségem sáljának darabját, amin feltehetőleg egyik lányom vére száradt rá. Nem tudom, hogy mit gondoljak, ahogy az is felmerül bennem, hogy milyen fájdalmai lehetnek, ha egyáltalán még életben van.. Erre nem is akarok gondolni, de sajnos eshetőségbe kell vennem ezt a lehetőséget is. Igaz, hogy a szívem szakadna meg bármelyikükért, de mivel egyformán kedves nekem mind a három gyermekem, így a legnehezebb kő telepszik most a szívemre. A zsebembe morzsolgatom a pici kelmét, hátha erőt ad, ahogy Jorryra gondolok, és hármukra. Eddig csak reménykedtem, hogy életben vannak, de most minél előbb meg kell találnunk őket. Félek, hogy későn érkezem…. Athard felvázolt terve teljesen megfelel nekem is, bár nem igazán örülök, hogy a fiatalok velünk tartanak. Rhien, Merillel volt, ahogy most megtudom a lánykától, de ettől még nem nyugodott meg atyai szívem. Athardnak biccentek, hogy indulhatunk, ha készen áll mindenki, és Barth mellém is lép. A mondata meg is lep, bár amit eddig megismertem belőle, nem is kellene csodálkoznom a magabiztosságán. Egy mosoly húzódik végig az ajkamon, ami inkább, kedvesnek mondható. -Rendben, fiú. – simítom meg a fején, egy apró kis barackot nyomva rá. -Igazad van, Ath’. Inkább velünk, mint egyedül ismét… – Bólintok felé, mert csak akkor lenne biztos, hogy hazafelé tartanak, ha figyelnénk rájuk, és jelenleg idő szűkében ez nem kivitelezhető. A patak felé tartva egyelőre a gondolataimba merülök, bár figyelek a fák közé. Inkább csak szótlanul haladok tovább és figyelem a fiatalok, mit válaszolnak a társam kérdésére. Érdekes, hogy a véletlenek mennyire kiszámíthatatlanok, pedig sok lehetőséget átgondolva vágtam bele ebbe az útba. Többnyire nem szoktam előre gondolni sok mindent, mert az életvitelem pillanatokon belül változni szokott, de most mégis, ahogy nézem ezeket a gyerekeket, önkéntelenül is a sajátjaim jutnak eszembe. Ugyan ilyen kíváncsisággal és meggondolatlansággal csöppentek bele helyzetekbe, amik nem mindig sültek el jól, de képesek tanulni a hibákból, és ez benne a csodálatos. Remélem, hogy ők is felmérték a súlyát a tettüknek, és valamennyire hatottak rájuk a szavaim, de mivel nem én vagyok az apjuk, így amit tehettem, megtettem. Arin szavaira, amit kérdez Athardtól, úgy teszek, mintha nem hallanám, de óhatatlanul is a fülembe jut a kérdése. Igazából nem vagyok rájuk mérges, még ha úgy is látszott, bár az aggódás miatt hevesebben reagáltam, mint elvárható lett volna tőlem, de az ő érdekükben tettem. Lehet, hogy most nem értik, de majd eljön az idő, mikor abban a helyzetben találják majd magukat, amiben most én voltam. Pár év múltán… Hamarosan elérünk a vízpartig és itt már nyíltabb terepen vagyunk. A nagyobb óvatosság sem árt, ha kilépünk a fák takarásából. -Van nálatok kulacs? Élelmet is hoztatok?- nézek végig rajtuk, s ha nem a válaszuk, akkor előveszem a zsákomból az elcsomagolt cipót és a szárított húst, majd odaadom nekik, hogy egyenek. -Pihenőt tartunk, de legyetek óvatosak! Addig egyetek és igyatok, mielőtt indulunk tovább. Hamarosan jövünk a mosakodás után. – teszem le eléjük az ennivalót, majd megyek a patakhoz, hogy lemossam végre magamról ezt a szagot, ha egyáltalán sikerül, majd Atrhadhoz lépek a parton, ha ö is készülne a tisztálkodáshoz, kicsit távolabb lépek a gyerekektől. -Neked mi a véleményed a gyerekek „beszámolójáról”? Nem tartod furcsának, hogy a gyerekeimet látták az Elorak-i piacon? Akikről több hónapja nem tudok semmit és most meg… szinte karnyújtásnyira lehetnek. - halkul el a hangom, de nem tudom, mit gondoljak egyáltalán. A szívem boldog, hogy hírt hallok felőlük, de valamiért kételyek merülnek fel a felemelő érzés mellett. Nem azt mondom, hogy nem mondanak igazat a fiatalok, de valamiért mégis bennem van a kétség apró szikrája. Fogalmam sincs, hogy mit gondoljak, de mindennél jobban vágyom, hogy a gyermekeimet a karomba zárhassam és megtaláljam őket. –Mit gondolsz erről?- teszem fel a kérdésem, ami egyre jobban foglalkoztat.
Az apró szemek mohón isszák be szavaimat, aztán Rhonan kérdésére bólogatnak serényen. Mindegyiknek a keze ügyébe kerül a kulacsa, és amíg megtöltik vízzel, mi őrt állunk. Aztán a cserénél Rhonan kaját oszt, a szavait követően még én is felmordulok. - Maradjatok szem előtt! Szóval pihenő, mi meg elmegyünk lemosni a szart magunkról. Néhány pillantást vetek a lurkókra, mert nem akarom hogy megint elkallódjanak. Ahogy látom mindegyik lecsüccsent a fűbe, az egyik közeli fa árnyékában és beszélgetnek, meg minket figyelnek. A parthoz lépkedek, hogy aztán letérdeljek a víz elé. Rhonan is a közelemben foglal helyet, de amikor előrehajolnék, ő megszólít. A hangja kételyről árulkodik, ugyanakkor teljesen komolyan kérdez engem. Nekem igazából egészen eddig fogalmam sem volt róla, nem vagyok képben se vele, se a gyermekei hollétét illetően. - Mióta nem láttad őket? Mi történt veletek? Teszem aztán fel a logikus kérdéseket. Még ha a városban is vagyok, általában csak a kötelességeimet intézem és nagyon kevés időm jut a pletykák végig hallgatására, amúgy sem vagyok az a kifejezetten társasági alkat. A válasza után azért már összeáll egy kép, addig is a legutolsó kérdésén agyalok. - Szerintem nem hazudnak, nem áll érdekükben kitalálni ilyesmit. Arin látta őket a képességével, ami kiszámíthatatlan, mert nem tudjuk valójában mikor jártak erre. Randel viszont tegnap látta a fiadat a piacon. Ha nem tévedett és tényleg ő volt az, más nem az ő nyomait követni tudjuk, és remélhetőleg rá találunk. Mindenképpen érdemes utánanéznünk, veszíteni nem vesztünk az időnkön kívül egyebet. Tekintve hogy ő amúgy is ezért vándorolt el idáig, neki meg aztán főleg nincs veszteni valója. Minden információ hasznos lehet a számára, még akkor is, ha most nem találjuk meg őket. Ezután előredőlök, éppen annyira hogy a kezemmel le tudjam mosni az arcomat és a róla lecsorgó víz inkább a tóba peregjen, mint a ruhámra. Egészen addig ezt művelem, amíg teljesen le nem jön rólam a szutyok, utána felegyenesedem, de még nem állok fel.
Amióta útnak indultam, csak az lebeg a szemem előtt, hogy hogyan s miként fogom őket megtalálni?! Sokszor álmodtam velük, de valami mindig egyre távolabbinak elérhetetlenebbnek állította be a közelségüket. Pedig olyan tisztán és határozott körvonalakban jelentek meg nekem az álmok, mintha a valóságban is ennyire közel lennének, de mielőtt megérinthettem volna a felém nyújtott kezüket, az álom megszakadt. Ahogy az én szívem is egy darabja, hogy azt se tudom, merre induljak utánuk. Most, hogy ezzel a három fiatal kölyökkel összetalálkoztunk, -s Athard is velem tart a keresésben- csak reménykedni tudok, hogy az eddig elhangzottak igazak, és nem valami hiú reményként felsejlő hamis félrevezetés. Nem tudom, mit gondoljak, mert a szívem alig meri elhinni, hogy látták őket innen nem is olyan messze… Előtte meg hónapokig azt se tudtam, hogy élnek-e még… Nehéz minden lehetőséget számba venni, és még nehezebb az, hogy utat engedjek a reménynek, ami bennem él, hogy ismét a karomba zárhassam a gyermekeim. Nekem már csak Ők maradtak Jorry után… A pihenő alatt a három gyerek láthatóan eleget tesz a kérésünknek és egy kupacba tömörülve falatoznak, és Ath határozott hangjára meg is szeppennek kicsit. Mondjuk, erre elmosolyodnék, de nem teszem. Valószínűleg, én nem vagyok ennyire szigorú a gyerekekkel, de aztán az lehet, hogy a sajátjaim jutnak most eszembe, ha ebben a helyzetben lennének… Nehéz jó döntéseket hozni apaként, bár ennek a három lurkónak ismerem a szüleit, és ezt jól tudják ők is. Aztán a víz mellé lépek, ahogy Ath is, mosni kezdi magáról az álcaként magunkra kent… szagos ürüléket. Mit mondjak! Ideje volt már lemosnunk magunkról ezt a szart… Nem akarok tovább bűzölögni! A mosakodás közben, azért ismét felmerül bennem a kétely, bár okom sincs feltételezni, hogy nem mondanak igazat a gyerekek. Csak… megerősítés kellene, hogy bízni tudjak ennyi év, s hónap után… -Lassan három éve, hogy nem láttam őket. A Szentélyben történt baleset után… Mikor… Édesanyád… - halkul el a szavam, egy szomorú sóhajjal, majd folytatom. - ….Azután küldtem fel őket a testvéreim gondjaira bízva. Hosszú idő múlva jött a hír, hogy Narzy és Hawk meghaltak.. Valahol a hegyek mögött. Csak ennyit tudtam meg és az álmaimban láttam őket. Megjelentek nekem, de nem tudtam meg semmi mást a hollétükről. Csak homályos és ködös képeket láttam.. De, tudom, hogy bajban vannak.. Rajtuk kívül nincs már senkim… Ahogy most odakint vannak valahol, sebesülten…- mosom le magamról a mocskot, de a mozdulataim lassúak és merengőek. Azt se tudom, hogy Ath mit hisz el, amit mondok, bár nem biztos, hogy teljesen érti, mire célzom. Talán, az egyik képességemmel tisztában is van, de a másikkal nem biztos.. Azt se tudom, hogyan fogadná, ha felfedném. Elég szokatlan és ritka „párosítások” a képességeim, de Shaz’or tudja, hogy miét pont ezt kaptam tőle! Csak Ő tudhatja az okát! Lassan lekerül rólam a „kence” és nézem magam a víztükörben, hátha választ is találok a sok kérdésemre, de csak áltatom magam. Ki kell derítenem, hogy mi történt a gyermekeimmel, és mi vitte rá a fiam, hogy „fizetség” nélkül vegyen el bármit is!… Shaz’or! Segítsd utunkat! Emelkedem fel, de nem megyek el Athard mellől. Látom, hogy a fiatalok még mindig esznek és beszélgetnek egymás között- néha ránk sandítva - de ahogy hallgatom a Társam szavait, megerősödik bennem az, ami eddig is elindított a keresésükre… Az, hogy meg kell találjam őket! Ebben a Felderítők Vezetője is mellettem áll, így bíznom kell a megérzésében, ahogy a sajátomban. -Várj, Ath!- állítom meg, ha indulni készül. – El kell mondanom valamit… A másik képességemről lenne szó… - teszem hozzá halkan, bár nem tudom, hogy miként fogadja, ha megtudja mit adott nekem Shaz’or a lökéshullám előtt… Ami, gyerekkorom óta elkísér, minden éjjen át. Bár fogalmam sincs, hogy most ezt, miért tartom fontosnak. Talán, mert így jobban megérti, miért adok annyi jelentőséget az álmaimban látott "képeknek"? Azt hiszem, hogy tudnia kell...
Megértem, ha a történtek után biztonságban akarta tudni a kölkeit, ezért a testvéreire bízta őket. Bár a haláluk körülményeit nem köti az orromra, és a helyszín sem épp az a fajta, ahol békében szenderül jobb létre a fajtánk. Még pár locsolást intézek az arcomra a friss vízzel, kicsit dörzsölgetem, közben hallgatom őt. - A hegyektől visszafelé ha nem találod az utat, hetekig a rabja maradsz az erdőnek. Nem biztonságos a környéke sem, akár bajba is kerülhettek, összetűzésbe az emberekkel. Tudunk egy csoportról, akik bevették magukat a hegyek közé. Nadiha utánuk ment néhány felderítővel, meg akarta tudni pontosan hol bujkálnak. Azóta sem tértek vissza, nem hallottam róluk hónapok óta és senki sem látta őket. Erről a témáról nem akarok többet beszélni, ezért inkább felállok. Csak szemléltetni óhajtottam vele, hogy még a tapasztaltabb erdőjárók is el tudnak ott keveredni és nem feltétlen a környezet miatt. - Mivel Randel látta a fiadat, elképzelhető, hogy már valahol a közelben vannak. Látva a búskomor ábrázatát odalépek mellé, és megszorítom a vállát. Viszont hülyeséget nem akarok neki mondani, mindig is rühelltem az olyanokat, akik mindenféle helyzetben, ami adott esetben szürreális, képesek egy olyant benyögni, hogy minden rendben lesz. Nem! Semmi sem lesz rendben, még akkor sem, ha megtaláljuk őket! Az ilyeneket le kéne lőni és odavetni az erratoroknak! Kis idő múlva elengedem és indulnék, de akkor ő is feláll és megállásra késztet. Ó, tényleg! Nem tudom mi a másik képessége, mert nem használta. Bár nem tudom ez mennyire égetően fontos. De láthatóan neki az. - Hallgatlak. Fordulok ismét felé, és bár eddig is ezt tettem, most már kíváncsi vagyok mit akar vele.
Sok minden kavarog a szívemben, amióta megtudtam, hogy az egyik lányom megsérült és a fiam is olyat tett, amit soha nem tenne, ha nem kényszerülne rá.. Amit nehéz is józansággal vagy érzelmek nélkül elgondolnom. Sok idő telt el, amióta elváltunk egymástól és nem is könnyítette meg a helyzetet Athard szavai, amiben reálisan látja a veszélyeket is és ezt közli is velem. Hálás vagyok, hogy nem áltat és őszinteséggel mondja ki, amit gondol. Talán az apai érzéseim miatt nehezebb elrugaszkodnom a gondolataimtól, amiben látom őket sérülten és kiszolgáltatottan. Jóleső érzés, amikor a vállamra teszi a kezét és megerősít a tudatban, hogy mit kell tennem. Eddig sem volt konkrét információm róluk, de minden szalmaszálba kapaszkodnom kell, hogy megtalálhassam a családomat. -Köszönöm szavaid. – bólintok, miközben felállok, és csak aztán jut eszembe, hogy valamit el kell mondanom még neki. Persze, nem égbekiáltó fontossággal bír, de számomra az. -Rendben..- állok vele szemben és belekezdek, ha már a figyelmét kértem, és itt az ideje, hogy tisztában legyen, miért tulajdonítok nagy jelentőséget az álmaimnak. -Gyerekkorom óta, az álomjárás képességét birtoklom. Tudom, hogy ez misztikusan hangzik, de olyasmiket tudok, -ennek a képességnek a birtokában-, amit nem mindenki ért, vagy fogad el. Ezért is érzem, hogy a napokkal ezelőtti álmomban megjelent „képek” nem voltak véletlenek… - fogalmam sincs, hogy ezt miként fogja fogadni, de el kellett mondanom. Tudom, hogy a másik képességemről tudomása van, de erről nem hiszem, hogy sejtette volna valaha.. Nem vagyok különleges, mert tudom, hogy Shaz’or nem véletlen ezzel ajándékozott meg, de tisztában vagyok azzal is, hogy tervei voltak/vannak velem, a születésem óta. -Menjünk.. keressük meg a gyermekeim… Szükségük lehet a segítségünkre…- nézek rá, és ha nincs további kérdése, akkor összeszedem a holmimat és útra készen állok. Egyebet jelenleg úgy se tudnék mondani, bár nem tudhatom, hogy Athard, miként fogja ezt értelmezni. De bízom benne, hogy nem tart majd valami őrültnek…
Már halottam erről a képességről, bár nem tudom hogyan működik, azt várom hogy eláruljon erről részleteket, de nem ez történik. Konkrétan a képessége miatt van itt, mert látott képeket az álmaiban. Ez számomra pont olyan, mint Arin képessége. Nem kézzel fogható, nem behatárolható és így nem tudni hogy mibe kapaszkodhatunk belőlük. Bólintok neki egyet igennel, úgyhogy elindulunk visszafelé. A taknyosok még falatoznak és beszélgetnek ugyanott, menet közben én a satöbbin rágódom. - Miket láttál? Bukik fel belőlem a kérdés, szerintem mire odaérünk a "csapathoz", ezt bőven meg tudja válaszolni. Kérdés hogy egyezik-e bármi is Arin látomásaival? Csak pár perc és elérjük a rajt, én megállok Barth mellett, intve neki a kezemmel hogy maradjon még, mert nagyon fel akart állni. Végigvárom Rhonan válaszát, aztán a kölkökre sandítok. - Ha készen vagytok, szedelőzködjetek. Beállunk ugyanabba a sorba! Ahogy látom csak pár falat van már, hamarosan az összes pakolni kezd, és Arin máris mellém áll. A többiekre várok, amint mindegyik talpon van és felállt a rend, jelentőségteljesen Rhonan-ra emelem tekintetemet. - Visszamegyünk abba az irányba, ahol Arin a látomásait érezte. Ott majd te vezetsz minket! Sandítok a kislányra a végén, aki széles mosollyal bólogat elégedetten. Nem úgy fest, mint aki nagyon megijedt volna. Elindulok, velem együtt ők is és egy másik ösvényen folytatjuk, mely a wipiték-é lehet az apró kis bogyóikból ítélve. Itt ott látni őket, de nem foglalkoznak különösebben velünk, gondolom addig, amíg fel nem bolygatjuk a fészküket, de azt biztos nem az ösvényre alakították ki. Fél órás út után lassítok, és megállok egy közeli fánál. Úgy emlékszem innen nem messze kezdődik egy ösvény, amit a mieink tapostak ki. Arin-ra várok, aki elkezd körbe körbe mászkálni és megérinteni ezt azt, bokor levelét, fatörzset, gallyakat, növényeket, a földet. Én pedig alaposan körbenézek, hátha észreveszek egy friss nyomot.
Elsőre nem tudtam eldönteni, hogy fogja Ath fogadni a képességemet, amiről talán sejtése se volt, de a körülményekhez képest elég jól fogadta. Igazából magam se tudom, miért tartottam most ezt fontosnak, de úgy éreztem, hogy tudnia kell. Amint befejeztük a mosakodást és az indulás közeledett, már nem volt bennem kétség, hogy jó döntést hoztam, amikor elindultam a gyermekeim után és nem fogott vissza az a nehézség, hogy alig tudtam merre is induljak el. Most, viszont ahogy körbenézek a kis csapaton, akikkel idáig eljöttünk, tudom, hogy ennek így kellett történnie! Shaz’or vezetett idáig is, és ezután is követni fogom a „jeleit”, vagy bármi mást, hogy megtaláljam a szeretteimet. -Nos...Képes vagyok mások álmába belekerülni, és –ha szükséges- meg is változtatni, vagy irányítani… - mondjuk ez így elsőre talán meredeknek is hangzik a számára. - Az elmúlt 42 év alatt –amióta uralom ezt és fejlesztem- elég sok mindent meg tudok tenni. Amit meg láttam álmomban.. azt alig tudom megfogalmazni, mert elég homályos és ködös képek vetültek benne. Az viszont biztos, hogy nem véletlenek ezek az egybeesések, ahogy Arin látomásai is … igazak lehetnek. – lépek közelebb a gyerekek felé és amint Ath indulásra mozdít, én is beállok a sorba, ahogy eddig haladtunk. Kis idő jut is, hogy a gondolataimba mélyedve rendezzem őket. Hamarosan el is érkezünk egy olyan ponthoz, amikor Arin látomásaiban is szerepel. Izgatottan várom, hogy mi lesz a következő irány és ha tudok valamiben segítségükre lenni, akkor megteszem.
- Ez szarul hangzik. Használtad már valaha ilyesmire? Van annyira rossz, mint befolyásolni mások érzéseit. Én galád képességnek tartom, hiszen ha olyan birtokában van, aki mások személyes dolgait, érzéseit sem tartja tiszteletben, akkor ártalmas. Rhonan-on is azt látom hogy hezitál. Nem tudja hogyan mondja el. Ahogy azt sem, a látomásaival mihez kezdjen, csak úgy, mint Arin. Nesze semmi, fogd meg jól! - Igen, lehet. Épp ezt mondtam én is. Idő közben visszagyalogolunk a kölkökhöz, azok már az utolsó falatokat rágcsálják kíváncsi tekintettel adózva érkezésünknek, majd egymás után szedelőzködni kezdenek. Elpakolják a megmaradt élelmet, a vizes kulacsokat. Megállok velük szembe, Rhonan mellett. - Látom mindenki készen van. Akkor most teszünk egy félkanyart, visszatérünk az Arin által követett útvonalhoz és ha lesznek még látomásai, akkor követni fogjuk azokat, amíg egyértelmű nyomokra nem bukkanunk! Egyszerű terv, nem sokat kellett rajta gondolkoznom, más egyebet úgyse tehetnénk, de nem árt alaposan utánanézni. Abban reménykedem hogy talán Nadiha-ékat is látni fogja. Bár ennek már nincs akkora esélye. Megvárom amíg mindenki felsorakozik, én előre megyek, Arin-t mellém invitálom, hiszen a tervem fontos és vezető részét képezi. Aztán elindulunk. Megyünk, fél óra múlva lassítunk, és Arin próbál új látomásokat kicsikarni a képességéből. Rajtunk kívül idáig csak wipiték nyomait láttam, illetve egy magányos hoiho patáit. Előzőeket már elhagytuk magunk mögött, az utóbbi pedig lekanyarodott az útvonalunkról, talán megunhatta az életét, mert egy közeli lacerta terület felé kóborol. Itt ott leesett gallyak, faágak, egy két magának valóbb lacerta biztos megfordult erre, de más nyomokat nem látok. Tanácstalanul várakozom. Arin nagyon el van merülve az egyik fa törzsénél, amit megérintett, aztán kisvártatva mellém rohan. - Arra mentek! Mutat elém, amerre az útvonalunk is tart. Veszek egy mély levegőt, közben magam elé tekintek, amerre amúgy is menni akartam volna következetesen, hiszen ritkán tér le valaki egy útvonalról, ha csak nem kergetik erratorok. - Jól van. Akkor haladjunk tovább, te meg folytasd! Megsimogatom Arin buksiját, aztán megint elindulunk. - Pontosan mit láttál? Érdeklődöm menet közben tőle, hangosan, hogy Rhonan is hallja. - Rhient, Meril-t támogatva mentek abba az irányba. Beszélgettek az otthoniakról és a quorsakról. Bök megint a fejével előre, miközben mellettem lépked serényen. Ahogy elnézem túlbuzog benne a kalandvágy, ezért is szöktek ki ők hárman.
Ahogy sejtettem, Ath nem tudta miféle képességem van az ismerten kívül. Az arcáról leolvasva elég bizarrnak is tarthatja, bár nem is meglepő. Kevesen tudják rólam, hogy _ez_ is a birtokomban van, de eddig nem használtam olyanra, amivel ártottam volna bárkinek is. -Na, Jahh. Nem egyszerű. – erre csak bólintani tudok és indulok vissza én is a gyerekekhez mellette. Sok minden megfordult a fejemben az elmúlt napok során, de most, hogy a remény felcsillant a gyerekeim viszontlátására, már nincs maradásom. A nyomolvasás Athard területe és hagyom is, hogy vezessen. Közben a gondolataimat igyekszem elcsendesíteni és figyelni az útra, ahogy a gyerekekre. A haladás elég gyorsan meg, és örülök is neki. A kislány látomásai ezek szerint tisztábbak, mint az én álombéli megérzéseim, de nem is csodálkozom ezen. Én nem vagyok látó vagy jós, csak a kivetüléseket tudom értelmezni egy bizonyos álomképeket látva. A lányka szavait hallom, és egyre izgatottabb vagyok, hogy hamarosan tényleg közelebb kerülök a „kicsikéimhez”. El sem tudom képzelni, hogy mi történhetett velük és aggódom. Ha tudok valamit segíteni, akkor megteszem, de nem hátráltatom a menetet. Arra viszont felemelem a fejem, mikor az „otthoniakról” említést tesz. Ha mondana még valamit, akkor rákérdezek tőle. Közelebb is lépek kicsit, de nem akarnám megzavarni őket. -Megkérdezhetem, hogy mit láttál/hallottál még a látomásodban, miket beszéltek?- csak akkor kérdezek rá, ha ezzel nem állítom meg a haladást, és talán tisztábban fogom érteni, hogy a quorsak hogyan is kapcsolódik a történtekhez. Félek, hogy támadás érte a lányomat és súlyosak a sérülései. Aggaszt, hogy keveset tudok a körülményekről és most ott fekhet valahol magatehetetlenül… Borzalmas érzés ezt magam elé képzelni, de remélem, hogy nem így lesz.
Ködősít, nem kapok választ a kérdésemre. Tekintve hogy Rhiard barátja, én emiatt nem akarok még egyszer rákérdezni, és ha megkérném hogy az én álmaimat ne bolygassa, az bizony sértés volna. Annyiban hagyom, remélve hogy olyan, amilyennek mutatja magát és nem más. Bár tudom, ez sosincs így, és ha nem Rhonan menetelne a sor végén, úgy nem bíznék benne. De mivel ő van ott, így bíznom kell. Arin látomásaira tovább menetelünk, a rövid válaszával pedig még mindig nem vagyunk közelebb a megoldáshoz. Sem Rhonan gyermekeihez. Csendben menetelek elől, hagyom hogy ők ketten beszélgessenek, én inkább a környékünket pásztázom, próbálok kiszúrni valamit. De eddig semmi. - Narzy és Hawk védték őket. A quorsak útjában voltak. Nem értettem pontosan. Rázza meg a fejét a kislány végül, aztán mellém szökell. - Athard bácsi! Lehet nekem is olyan íjam? A komolyan érdeklődő arca látványára elmosolyodom. - Ez nyílpuska. És gondolom igen, ha apád ki tudja fizetni! Viszont még engem is érdekelnének a látomásai. - A környezetet nem sikerült jobban megnézned? Volt bármi beazonosítható ami arra utal, hogy erre mentek tovább? Még a végén kiderül hogy teljesen rossz felé megyünk. Remélem nem, mert az kínos volna Rhonan-ra nézve. Arin a kérdésemre a kezével egy közeli fa törzsére mutat, neki szemmagasságban. - Ott. Bevagdosták a fákat. Amikor odafordulok, én is látom. Valóban egy apró vágás, alig észrevehető. Aztán ahogy haladunk tovább, néhány fával odébb még egy. - Ezt miért nem mondtad korábban?! Kicsit ráförmedek, de aztán észbe kapok. Ő meg behúzza a nyakát. Csacska lány! - Nem voltam benne biztos. A mostani képben tisztán láttam. Nem akarok vele úgy viselkedni, mint a háziállatokkal, így inkább csak megsimogatom a fejét és gyorsabb tempót kezdek ráerőltetni a csapatunkra. Nos, akárki is vágott bele a fák törzseibe, az ott van. Kézzel fogható, látható. Az ilyesmit leginkább tájékozódásra használják.
Azt nem tudhattam, hogy Athard miképp fogja fogadni a másik képességem, de láthatóan nem lelkesedik a tudattól, hogy mire lehetek képes ennek a birtokában. Még azt se tudom, hogy tudjam elmagyarázni, hogy én miként látom ezt és nem csak az „árny”oldalát látom benne. Shaz’or választotta ki számomra és csak Ő tudja, hogy mit, miért tesz. Elfogadtam ezt a kiváltságot és igyekszem méltó is lenni hozzá. Aztán látva, hogy nem igazán keltettem vele bizalmat, ezért nem is folytatom a mondatom. Még át kell gondolnom, hogy miként tudnám neki megmagyarázni, hogy soha nem használtam olyan erkölcstelen és gonosz célra, amit talán feltételezne rólam. Eddig is nagyon kevesen tudták mindkét képességem, de nem is akarnám még nagyobb dobra veretni. Sokan nem értik azt, amit nem ismernek és hajlamosak ítélni a szóbeszédek vagy esetlegesen mások tapasztalatai után. Nem feltételezem fel Athardról, hogy vele is ez lenne a helyzet, bár ismerem a fivérét, nagyon is jól, mert együtt szolgáljuk a Dannt.. De, mivel senki sem egyforma, még a testvérek sem, így nem tudom, hogyan s miként vélekedik rólam, - most-, hogy elmondtam neki. Idővel majd kiderül és talán lesz alkalmam még beszélni erről vele.. Most viszont a kislány látomásáról érdeklődöm, és nem kis meglepetésemre a Húgom és a fivérem is „képbe” kerülve említi meg őket. Még nem tudom azt se, hogy hogyan lehetséges ez, de egyre jobban hajlok arra, hogy igazak a dolgok, amik után most haladunk egyenesen a látható nyomokat követve. -Köszönöm… - ennél többet most nem tudok szólni, mert még össze kell illesztenem magamban a darabkákat. Az én álmomban nem volt ennyire részletes „sugallat”, de félek, hogy igazak a hírek, miszerint halottak a testvéreim… A gyerekeim meg nagy bajban lehetnek… Visszalépek hátra, és hagyom, hogy Athardék kövessék a nyomokat, majd ha elérünk olyan helyre, ahol, több információ is akadna, akkor kicsit megnyugodnék. Ahogy látom, a fiúk elég jól elvannak és mellettem haladnak beszélgetve. Különösebben nem zavar, mivel nagyon halkan teszik, bár a fiataloknak több közös témájuk lehet, mint például velem. Nem is neheztelek rájuk. Gyerekek és nem egy felnőtt „öreg” a beszélgetőpartner számukra, hanem a saját korosztályuk. Aztán, mintha valami arra utalna, hogy rossz felé tartunk, mert Ath rá is kérdez ismét a lányka víziójára, és csak utána mutat az egyik fa törzsére, ahol vágásnyomok láthatók. Közelebb lépve megérintem a törzset, de csak tippelni tudok, hogy mi okozhatta. Az sem kizárt, hogy dulakodás nyomai, de nem zárható ki az sem, hogy jelzések, amik valamerre vezetnek. -Szerinted mi okozhatta _ezt_? Kard? Vagy, esetleg más? – kérdezem a társamat, bár elég élesnek nézem a vágott élt, hogy ez nem hiszem, véletlen került a fa törzsére. Nekem fegyver okozta sérülésnek látszik, de ezt a megállapítást is inkább a társamra hagyom. Annyira nem akarom feltartani a nyomkeresésben, de talán sok mindent megmagyarázna, ha tudnánk, hogy keletkezett és nem is egy ilyen jelet róttak, hanem több fán is látható. Egyre érdekesebb a dolog, de még nem merek találgatni jobban, mint eddig. Ha tovább megyünk, akkor nem állok meg én se, hanem tartom velük a lépést.
Meg sem fordul a fejemben hogy netán Rhonan többet gondolhat bele a fán látott vágásokba, mint amik. Nem hiszem hogy dulakodás nyomai, akkor több jel is erre utalna, nem csak a vágás. Mi magunk is használunk ilyesmit tájékozódásra az erdőben. Már akinek szüksége van rá. A kérdése jogos. - Kés. Mint az enyémek. A kard nem annyira éles, hogy észrevehetetlen vágást ejtsen a fa törzsén. Ha már fogott kardot a kezében, akkor tudja hogy azok nem olyan élesek, mint egy konyhai kés vagy a vadászkéseim. Megfelelő szögben és erővel kell csapni vele hogy komoly vágást lehessen ejteni. Magyarán szétcsapták volna vele a vágás környékét is, és nem egy aprócska vonal lenne ott, azt pedig én is hamar kiszúrtam volna. - Megjelölhették ezzel az útvonalukat. Talán pont azért hogy később visszataláljanak Elorak-ba. Gyors tempóra váltottunk idő közben, hamarosan pedig lábnyomokra leszek figyelmes a falevelekkel borított földön. Megállok egy pillanatra, lehajolok és elkotrom az egyikről a leveleket. A mieink lábnyoma. Egymástól eltérőek, és ahogy tovább megyek és követem őket, a mélységük és milyenségük alapján eltérő napokon, időkben járhattak erre, rendszeresen. És a lábnyomokból ítélve többen. - Haladjunk! Most már van mit követni, inkább Arin-t is magam mögé utasítom, mert még ha nem is őket követjük, ezek valahová elvezetnek. A nyomok lekanyarodnak az ösvényről, egy kisebb, ritkásabb, fáktól övezett részre érünk. Hamar kiszúrom a fejfákat, a körülöttük díszként funkcionáló virágokat, és a púposodó földet is. Ez már biztos nem jó. Arin mögém bújik, Randel pedig ő mögé. Egyedül Barth indul meg előre. - Meghaltak? Mielőtt azonban leelőzhetne engem, kirakom a kezem neki megállásra késztetve. - Igen. Akárkik is voltak. Maradj! Egyedül Rhonan-t nem tudnám és nem akarnám meggátolni abban hogy előre jöjjön, hiszen megeshet hogy a gyerekei nyugszanak itt, de a fene sem tudja. Mindenesetre én előre megyek, hátha rajta van a nevük. A bal oldalinál állok meg és leguggolok. A mi betűinkkel írtak rá. - Az van ráírva hogy... Üvöltök, csak tudnám minek, mert Rhonan már biztos itt van valahol. A név kiolvasása pedig egyértelmű. Majdnem úgy maradok, de aztán csak sikerül halkan kimondanom. - ..Hawk. Oldalra pillantok a másik fejfára, de ha itt Hawk nyugszik, akkor ott biztos Narzy.
Az elmúlt órák alatt, mióta az első nyomokat felfedezve indultunk az ösvényen, a szokásosnál is csendesebbnek és gondterheltebbnek tűnhetek Ath számára. A kislány látomásai és érzékei jutattak el idáig is, bár félek szembenézni azzal a tudattal, hogy későn érkezem a gyerekeimhez, de el kell hessegetnem a tudatomból ezt a szörnyű érzést. A fákon látható vágásnyomokra inkább tippeltem volna kardra vagy egyéb éles fegyverre, de a kés nagyon is valószínűbb. -Remélem így van… -sóhajtok egy nagyot, és próbálok nem gondolni a legrosszabbra. Nehéz olyasmikre gondolnom, amit a szívem akarna a legkevésbé, de sajnos nem minden úgy alakul az élet folyamán, amit szeretnénk… -Menjünk tovább. – lépek vissza a helyemre a fiú mellé, bár nem az én véreim, de át tudom érezni a felelősség azon súlyát, hogy ők is velünk tartanak, és nem bocsátanám meg magamnak, ha bajuk esnék. Hármuk közül Barth-ot tartom a kis csapatuk „erejének”, és talán a legbátrabbnak is, bár meggondolatlanság volt, hogy ilyen messzire merészkedtek, távol Eloraktól. Most is csendesen baktatunk egymás mellett és látom rajta, hogy mondana valamit, csak lehet, nem mer kérdezni? Ismeretlen vagyok a számára, és mégis velünk tartott, ahogy a többi fiatal. -Minden rendben?- szólok hozzá, bár nem akarnám beszédre kényszeríteni, ha nem akarja. Ha beszélgetni akar, akkor benne vagyok, talán nekem is jó, ha nem a gondolataimba merülve haladok. Sok minden jut eszembe, amiknek nem kellene… Aztán valamiért megállunk, és arra leszek figyelmes, hogy Ath megállásra inti a két előrébb haladó gyereket, majd Berth-ot is hátrébb tereli. -Mit láttatok?- lépek közelebb hozzájuk és csak aztán nézek abba az irányba, ahová tekintenek. A két fejfát meglátva összeszorul a szívem, és egy percig meg se tudok mozdulni. Majd erőt veszek magamon, hogy odalépjek a társam mellé, aki elolvassa a rajtuk álló írást. -Hawk.. – lépek közelebb a halomhoz, majd a másikra nézek. - Narzy…- fogom meg a két fejfát, de alig tudom felfogni, hogy itt nyugszanak előttem. Annyi idő után, hogy elengedtem őket a hegyekbe, hogy biztonságban tudjam őket, most itt fekszenek holtan.. A testvéreim voltak, és most már nincsenek többé… - ereszkedem fél térdre a sírjuk felett, és próbálom felfogni ezt az egészet. Shaz’or mellett vannak már, és dicsősséggel foglalják el a Trónja mellett a helyüket, de mégis nehéz itt látnom mind a két testvéremet, akikről azt se tudom, hogyan vesztették életüket. - Azt sem tudom, hogy mi történt veletek, és a gyerekeimmel… ezek után… hol keressem őket? Ti vigyáztatok rájuk, és most már nem vagytok itt velünk… Mi történt?.. – halkan beszélek a sírokhoz, bár tudom, hogy nem kapok választ már a kérdéseimre, de nem tudom, mit tegyek. Hajtom le a fejem Narzy fájára, hogy valahogy elbúcsúzzak tőlük, de nehéz így szembesülnöm a ténnyel, hogy már nem láthatom őket soha többé. Egy pár perc kell, hogy meg tudjak szólalni, vagy megmozdulni. Most egyik se megy… Nagyon nehéz.
- Tudod, Rhonan bácsi, ha apa megtudja mit csináltunk, nekem végem. Harcos akarok lenni, de ő nem engedi, mert szerinte a kelmefestésben több a haszon és nem annyira veszélyes. Kötöttünk egy alkut, amiben megígértem hogy nem hazudok neki soha semmiről, cserébe pedig én is eljárhatok az edzésekre. De ma hazudtam neki...El fogja venni a fegyverem és soha többé nem fogja engedni hogy a körlet közelébe mehessek. Lemondó sóhajjal zárja a szavait, a végén egy hasonló hangot kipréselve magából, mintha éppen szellentett volna valaki. - Mit tudok ez ellen tenni? Közben haladunk tovább, felfedezem a lábnyomokat, majd nemsokára megpillantjuk a sírokat. Mindegyikre egy egy fadarabot pakoltak a fejrészéhez és rájuk vésték a neveket. A nevekből gyorsan kiderül kiket rejt a föld. Rhonan összeroskad, én meg úgy vagyok vele, hagyok neki teret és a kölkökkel hátrébb araszolunk. Nem értem tisztán mit beszél, mert nem használom a képességemet és közben a gyerekek is beszélgetnek, meg ámuldoznak mellettem. Hosszú percek telnek el, amíg úgy látom befejezte az imádkozást, vagy nem tudom mit csinált. Egy ideig a környékünket szemléltem, most pedig határozottan mellé lépek és megérintem a vállát. Az utolsó pár mondatát el tudtam csípni. Megköszörülöm a torkomat és megszólalok. - Ha csak nem élnek errefelé más rokonaid is, akkor úgy gondolom a gyerekeid temették el őket és hoztak virágokat a sírjukra. Ha pedig így volt, úgy nem lehetnek nagyon messze és valószínűleg élnek, hiszen vannak itt friss virágok is. Nézz csak körbe!
Kis idő múlva Barth megszólal, bár érzem a szavain, hogy elkeseredett és most már megértem, hogy mi bántotta eddig. Ahogy a csendességét is megmagyarázta, ahogy haladt mellettem. -Ugye tudod, hogy apád a legjobbat karja neked?! Néha a felnőttek olyan nézeteket is kell, hogy szem előtt tartsanak, amik nem mindig érthetőek sokak számára. S a döntések, amiket hoznak, azok sem mindig kedveznek mindenre. D, hidd el, hogy a javadat akarja! Apád szeret téged, és ismerem régóta… - veregetem vállon a fiút, de látom rajta, hogy nagyon maga alatt van. Nem szokásom ígéretekbe bocsátkozni, de .. -Majd megpróbálok beszélni apáddal, ígérem. – nézek rá, majd meglátom, hogy megálltak a többiek és közelebb megyek én is, mi történt. A sírok látványára megtorpanok. Tudtam, hogy halottak, de így szemtől-szemben állni a sírhalmuk mellett, nagyon nehéz megszólalnom is, nem csak a vesztességgel szembenéznem. Idő kell míg fel tudok állni a fejfájuk mellől, de Ath-nak igaza van! Mennünk kell tovább! -Csak még egy percet kérek…- érzem a vállamra tett kezét, és belül tudom, hogy nem időzhetek sokáig, bármennyire lesújtó a gyászom, a gyermekeimnek szüksége van rám és meg kell találnunk őket minél hamarabb! A virágokat említi, és csak most nézek körbe, hogy hogyan is lehetséges?! Talán tényleg nincsenek messze! Állok fel a sírok között. Bólintok a társam felé, majd egy nagy levegőt veszek, hogy összeszedjem magam és feléjük fordulok. -Induljunk. Talán nincsenek messze.. –veregetem vállon Athardot, ha nem húzódik el, és nem veszi zokon. – Köszönöm, Ath! Barát vagy! – remélem, hogy hamarosan rájuk találunk, bár most még jobban hinnem kell benne, mint ezelőtt bármikor! Készen állok, hogy megkeressem őket, bárhol vannak.
- Nem érzem úgy hogy nekem az lenne a legjobb, ha festékeket kevergetnék. Jelenti ki Barth lemondó sóhajjal, mellé a kezével köröket ír le. Láthatóan nem érdekli és unja. Rhonan ígéretére széles mosoly terül szét az arcán, lelkesen bólogatva követi. Megtaláljuk a sírokat. Mindenki csendben figyeli távolabbról Rhonan-t, teret hagyva neki. A kiborulása érthető, ezért hagyjuk kibontakozni, ám amikor már úgy látom lassan a végére ér, úgy érzem jobb lenne megosztani vele az észrevételeimet a hellyel kapcsolatban. Nem hiszem hogy bárki másnak érdekében állna virágokat hozni a sírokra a gyerekein kívül, de ha mégis, úgy azoknak is biztosan tudniuk kell hol vannak ők. Ráadásul nagyon friss virágok is akadnak itt. Most ő is körbenéz, én egy ideig várok, de aztán amikor feláll, a szavaira együtt érzően bólogatok. Mondanék még mást is, elvégre én valójában Nadiha-t jöttem erre keresni, bár azt hiszem jelenleg nem ez az elsődleges szempont. Picit meglapogatom az ő vállát is, aztán ismét csatarendbe állunk és elindulunk a látható nyomok mentén. A fák ritkulásából arra tippelek, hogy a közelben van egy tisztás, vagy valami egészen más. Használom a képességemet, és a fülem hamar meghallja egy közeli patak gyenge sodrását. Gyorsítok a lépteimen, vigyázva rá hogy azért ne hagyjam el a mögöttem jövőket, bár Arin úgy tapad rám, mintha rémeket látott volna, Randel pedig jobb híján mögöttünk lábatlankodik. Talán Barth és Rhonan maradtnak le egy kicsit, bár ők is időben észreveszik azt, amit mi, amikor kiérünk az erdőből. Egy keskeny patak választja ketté a füves részt, a túlpartján pedig egy nagyobb ház áll. Amikor a látásomra fókuszálok az ablakoknál mozgást érzékelek. A patakon egyszerűen át tudunk gázolni, mivel keskeny és senkit sem tudna elsodorni, így előre megyek. Még csak nem is mély, nagyjából a lábszáram közepéig ér fel a víz, az alján pedig sárga köveket látok csillogni. A kézművesek ilyenekből készítenek ékszereket. Hamar átérünk a másik oldalra, a ház ajtaja kitárul és egy lány kezd el szaladni onnan. Mögötte még egy lány, aztán a fiú is megjelenik, mind ugyanazt kiabálja. "Apa!" Kizárásos alapon Rhonan lenne az, nekem nem ismerősek. Egyik sem tűnik sérültnek.
Elég nehéz felemelkednem a fejfáik mellől, de igaza van Ath-nak, hogy indulnunk kell hamarosan. Majd a gyásznak is eljön az ideje, mikor megtaláljuk a gyerekeimet. Sokszor játszottam le a fejemben a találkozásunkat, de most nem tudom, hogy mit gondoljak, vagy, mire számítsak. Minden rossz megfordul a fejemben és ez talán csak akkor fog változni, ha a karomba zárhatom a családomat és mindegyikük épségben találom. Bath szavai érthetőek, mert egy olyan fiúnak, akinek saját álmai és késztetése van, hogy a gyakorlótéren töltse az órákat és fejlessze megát a harci módokban, annak nem nagyon lelkesítő, ha a családi „hagyományt” kellene követnie az apja jóváhagyására. Ígéretet tettem, hogy majd beszélek a szüleivel, bár csak javaslatot tehetek, és nem szólhatok bele a nevelési elveikbe, de azért pár szót tehetek az érdekében, hogy ne dorgálják meg, amiért most is velünk tart. -Ne aggódj. Beszélek majd vele. – nézek a fiúra, majd követem a többieket. Kicsit lemaradtunk tőlük, de hamarosan én is meglátom a patakot s a túloldalt álló kis házat. Athard megérzése és szakértelme hamar megnyilvánul ismét és amint közeledünk, a szavam is eláll, mikor látom felém rohanni a lányaimat és a fiam. Nem is tudom, mit mondhatnék örömömben, és nekiindulok futva feléjük. Talán nem illő ott hagynom őket, akik mindvégig a segítségemre voltak, de meg kell ölelnem a gyermekeimet és alig tudom kivárni a pillanatot. -Gyermekeim!- hajolok hozzájuk mindegyiküknek egy csókot lehelve a homlokára, és szorosan magamhoz húzom őket. Ekkora boldogságot még nem éreztem, a születésük óta, és meg se tudok szólalni percekig, pedig annyi kérdésem lenne, de most csak az érzésnek adom magam át, és annak, hogy életben találtam őket. Hálásan nézek Athardra, és a másik három fiatalra, akik végig mellettem voltak és segítettek. Amint meg tudok szólalni, bemutatom őket egymásnak. -Ath, Barth, Arin, Randel.. bemutatom nektek a lányaim… Meril és Rhien. A fiam, Dorven. – mutatom be egymásnak őket, de még mindig alig hiszem el, hogy épségben vannak és nem esett bajuk. -Mi történt? Annyi mindent nem tudok, csak azt hallottam, hogy megsérültél.. -Nézek a lányomra, de azt se tudom, hol kezdjem a kérdéseimet. Fogalmam sincs mi mindenen mehettek át. Kis idő kell, míg összeszedem a gondolataimat. Ath-nak is van mit megköszönnöm, ahogy a velünk tartó gyerekeknek.
Tisztes távolságban a háztól megállunk, ellenben Rhonan-al, aki szaladni kezd az előbukkanó arcok felé. Azokat az arcokat nem látom, akiket én szeretnék látni, de legalább ő megtalálta a kölkeit. - Csak kibicsaklott a bokám. De már jól vagyok! Olyan jó, hogy itt vagy végre, apa! A két lány szinte azonnal az apja nyakába ugrik, később a fiú is előkerül. Arin és Randel könnyes szemmel nézik végig az ölelkezést, meg az örvendezést, Barth viszont beáll mellém és oldalba lök. - Van egy kis gond! Első reakciómban rá tekintek, gondolván hogy valamit csinált, vagy kárt tett magában, de a fiúnak nincs semmi baja. A kezével viszont a hátunk mögé mutat. Megfordulok. A patak túloldalán, az erdő kezdeténél felbukkannak a quorsak, akiket már régebben, de magunk mögött hagytunk. Némelyikük, akik megsérültek mostanra szemmel láthatóan nagyon rossz állapotban vannak, a társaik támogatják őket. Amikor meglátnak minket, a sérültjeiket elengedik, hagyják a földre hullani őket és a fegyvereiket veszik elő, ránk szegezve. Tekintve hogy nem kezdtek el azonnal lőni, valószínűleg ők sem tudnak hirtelen a helyzettel mit kezdeni. Amikor Rhonan bemutatja sorban a gyerekeit, én és Barth már háttal állunk nekik, a fiú a kezébe vette a lándzsáját, én pedig bólintok egyet feléjük. - Jobb lenne, ha beállnátok mögém! A pajzs meg tud védeni minket, úgyhogy arra készülök hogy használjam.
Azt sem tudom, hogy öleljem magamhoz a gyerekeimet, annyira átjár a boldogság. Az elmúlt idő alatt, már minden rossza megfordult a fejemben és nem tagadom, hogy a szemem előtt láttam Merilt vérbe fagyva feküdni valahol.. De, szerencsére nincs ilyenről szó, és csak ölelem magamhoz őket szorosan. Kis idő kell, hogy meg tudjak szólalni a viszontlátásuk után és be is mutatom őket egymásnak. Igaz, hogy nem felejtkezhetem el Athardékról sem, akik mindenben segítettek, hogy megtaláljam a családomat, és nagyon hálás is vagyok mindannyiuknak érte. -Ohh.. Kicsim… Most már itt vagyok…- nyomok egy újabb csókot a homlokára, hogy magamhoz szorítva érezzem, hogy nincs komoly baja. Aztán hangokra leszek figyelmes és Ath szavaira. -Mindenki hátráljon mögénk…- A gyerekeket közelebb intem hozzánk, hogy a háta mögé kerüljünk mindannyian és a gyerekek az enyém mögé húzódhassanak. -Ezek sose adják fel?- szalad ki a számon, de igazodom a társamhoz, és ha szükséges, akkor én is használom a képességemet, ha nem lesz más választás és nem tudjuk megállítani őket. Nem akarok én sem harcot, de a gyerekeket meg fogom védeni, és Ath is, szerintem ugyanígy vélekedik. Védekező pozíciót veszek fel mögötte, ahogy kérte. Most az a legfontosabb, hogy biztonságba legyenek a fiatalok és védjük őket. -Ha kell segítség, számíthatsz rám, Barátom!- mondom a társamnak és amint kéri vagy jelzi, hogy „itt az idő”, akkor én is útjára indítom a képességemet, és bár az összetűzést kerülni akarjuk, ez már csak a quorsak- okon múlik. Nem akarok harcot, csak épségben kijuttatni a gyerekeket, és hazajutni velük élve.
A kis csapat hamar besorol mögém és Rhonan mögé, én pedig azonnal a képességemet használom a védelmünkre. Az emberek ordibálnak felénk, annyit kiveszek a szavaikból hogy dobjuk el a fegyvereket. Nah, persze! Dobja az, akinek hat anyja volt! Nem is értem miért gondolják úgy, hogy majd a kiabálásukra eldobjuk? Rhonan felszólalására nem válaszolok, de teljesen biztos vagyok benne, hogy nem minket követtek, különben másképp végződik ez a találkozás. Úgy láttam ők is meglepődtek azon hogy mi itt vagyunk. Most viszont üvöltöznek, tüzet nyitnak ránk és egy jó darabig a golyóik pattogását nézhetjük a pajzs falán. Ezek sosem adják fel és képesek elpazarolni a fegyvereiket a pajzsomra. Szóval agyatlan barmok! Egy időre abbahagyják, közben egymásnak dobálgatnak ezt azt, utána megint jó ideig a lövegeké a fő szerep. Kezdek aggódni, mert nem tudom a végtelenségig fenntartani a pajzsot, ezek meg úgy szórják ránk az áldást, mintha kifogyhatatlan lenne. Már már azon agyalok hogy jelzek Rhonnan-nak, abbahagyom a pajzs meglétét hogy ő tudja leteríteni őket a saját képességével. Mire azonban erre el is határozom magamat, megszűnik a hangzavar. Még kiabálgatnak párat, meg a fegyvereiket dobálgatják felénk, aztán üvöltve rohanni kezdenek visszafelé. - Szerinted most mit csinálnak? Kérdezem elgondolkodva a társamat. Leengedjem a pajzsot? Jól látom hogy elszaladnak, vagy ez valami csel lenne? Még várok, de nem történik semmi, azon kívül hogy ők eltűnnek a szemeink elől, berohanva a fák közé. A három sérült társuk továbbra is ott fekszik a földön, bár sok vizet nem zavarnak, talán már alig élnek. Várok még pár percet, aztán felhagyok a további energia pazarlással, és megindulok feléjük. Barth mögöttem lohol kitartóan a lándzsáját készenlétben tartva, de igazából amikor a fekvőkhöz érünk sem kerülnek elő a társaik. Itt hagyták őket. Nem tudom ki jött még utánam, de én úgy vagyok vele, tegyünk pontot a végére és egy nyílvesszőt veszek elő a tegezemből. Szándékomban áll megölni őket, mert mégis mi a fenéért segítsünk nekik?
A gyerekeimért mindent megteszek, ahogy a társamért és a másik három fiatalért szintén. A quorsak felbukkanása meglepett, ahogy az is, hogy indok nélkül tüzelni kezdenek ránk. Ath védőpajzsa mögé sorakozunk, és a gyerekeket igyekszem mögöttem tartani. Aztán ahogy jöttek, úgy távoztak is a ránk lövöldözők, bár fogalmam sincs, hogy mi miatt gondolták meg magukat. Nem tettünk semmi olyat, ami ezt magyarázná, de azt se, hogy most fejvesztve rohanjanak a társaikat is hátrahagyva. Mikor távolodni látom őket, a gyerekek felé fordulok. -Mindenki jól van?- ha bólintanak, akkor futok Ath és Barth után, hogy beérjem őket. Talán magyarázatot adhat a földön fekvő emberek helyzete a viselkedésükre. -Várj… - állítom meg a mozdulatában Athardot, ha meg tudom tenni, hogy megakadályozzam a lövésben. -Nem kell megölni őket… az csak bonyodalmat szíthat. - magyarázom halkan a meglátásomat és a véleményemet neki. Tudom, hogy ő is tisztában van vele, hogy ha megöljük őket, akkor egy fikarcnyit se vagyunk jobbak náluk. –Inkább hagyjuk.. Úgyis öntudatlanok, vagy alszanak talán, és… - jut eszembe egy ötlet. – Kaphatnak egy kis „emléket”, a másik képességem által. – vigyorgom el magam, ahogy felötlik bennem egy kis ízelítő a számukra, hogy legyen mit mesélniük a gyáván elfutott társaiknak. Ha, Ath engedi, hogy használjam a másik képességem, akkor egy szép kis álomképet kapnak a fejükben, és mivel nincsenek is sokan, így gond és erőlködés nélkül tudom kivetíteni a fejükben az álomképet, amit ébredésük után úgy értelmeznek, ahogy akarnak. Ránk nem fognak emlékezni, ahogy meg is győzik majd a többieket, hogy ők is csak képzelték a találkozást velünk. Remélem, hogy ezt végre tudom hajtani és Ath is megérti, hogy az ölés nem hoz megoldást. Most nem. Eddig sem mi kezdtük a harcokat, hanem védekeztünk, de a gyilkolás az ő opciójuk, de a mienk nem a halál, mindenáron, hanem az élet értéke. -Kész… Egy jó darabig, aludni fognak. - emelkedek fel ismét a guggoló helyzetemből tőlük, és Ath-ra és a gyerekekre nézek. Nem tudom, hogy a társam miként vélekedik, de azt hiszem, hogy ideje lenne indulnunk. -Mennünk kellene.Mielőtt visszajönnének, bár nem úgy vélem, ahogy itt hagyták ezeket elterülve.– állok fel, és várom, hogy Athard miként dönt. Tudom, hogy akik most itt hevernek azok nem halottak, de most alszanak egy hosszú ideig, bár nem hiszem, hogy a gyáván eliszkolt quorsakok visszajönnek értük. Eddig sem gondoltam volna, hogy tisztelnek bármit és bárkit is magukon kívül…
Betöltöm a nyilam, éppen a fejére célzok az egyiknek, akinek a lábából dől a vér, bár láthatóan elkötötték valamivel. Ez már csak fekve pislog és magyaráz nekünk, igazából értem én, csak nem érdekel. Rhonan szakít félbe, lefelé nyomja a fegyverem a kezével. - Most mi van?! Förmedek rá mérgesen, erre nekem ő meg jön az ötleteivel. Barth a mellettünk ülő ember torkához fogja a lándzsa végét és morog rá. Az is magyaráz. Még annyi gerinc sincs bennük, hogy befogják a lepénylesőjüket. Kérlelnek minket hogy ne öljük meg őket. A harmadik ember felé sandítok, az feltett kezekkel térddel. Mellette nincs senki, de talán a másik kettőnél is jobban be van rezelve. - Pillanat. Tehát hagyjuk itt őket a vadaknak? Egyék meg őket élve? Jó ötlet! Barth-nak mutatom hogy tegye el a fegyverét, amúgy is, neki nem osztott senki lapot az öldöklésben, én akartam, nélküle. Rhonan esze végül is győzött. Így semmit sem pazarlunk rájuk! - Amennyi vér jön ki belőle... Mutatok közben az előttem fekvőre. - ...nem adok neki fél órát és jönnek értük az erratorok. De tőlem pazarolja a képességét rájuk, hátha valamelyik túléli. Mint aki jól végezte dolgát, én bizony el is rakom a nyilamat, és a fegyverem elégedetten a hátamra csapom. Megfordulok. Nem kellett volna. Arin és Randel tekintetével találkozok, akik kérdőn néznek hol rám, hol Rhonan-ra. Talán egyedül Barth az, akit nem érdekel mi lesz ezekkel itt ni! Meril és Rhien ugyanezt teszik, csak ők Rhonan-t szuggerálják. Végül Arin szólal meg. - Randel meg tudja őket gyógyítani! A fiú szorgosan bólogat hozzá. - Igen, csak be kellene vinni őket a házba! Nah, persze! Hogy Shaz'or rogyassza rá az eget ezekre a quorsakra! Rhonan-ra nézek, de láthatja rajtam hogy semmi kedvem őket istápolni. Elvégre ők lőttek ránk, vagyis a társaik! Szóval ha neki sem fűlik a foga hozzá, akkor elosztjuk a kölyköket, ki melyik sírását bírja hallgatni hazáig!
Mire odaérek, hogy lássam, mi van azokkal a quorsakokkal, -és Ath fegyvert szegez rájuk-, nincs kétségem, hogy lazán eresztene beléjük egy nyílvesszőt, és –ha egyet is értek a társammal- nem akarok életeket kioltani, ahogy szerintem Ath is jól tudja ennek a lehetséges következményét. Helyette óvatosan a kezemmel nyúlok a fegyvere felé, hogy eltereljem a célpontról. Az ötletemet nem részletezem neki, bár a reakciójából ítélve nem érti pontosan a szándékomat, de így is jó. -Valami olyasmi.- vonom meg a vállam, de nem is próbálom szavakkal elmagyarázni, hogy mit is teszek éppen. A lényegen nem változtat, és ha a sorsukra hagynánk őket, az sem a mi bajunk! A saját társaik hagyták hátra őket és csak aztán Ath hívja fel a figyelmem rá, hogy vérzik az egyikük. -Az biztos. – bólintok a meglátására. A fekvőn valami kötés-félét látok rajta én is, de a hátam mögött megszólaló Arin hangjára fordulok felé. -Hogy mondod? Randel meggyógyítaná?- egy pillanatra átfutnak a gondolatok rajtam, bár elsődlegesen a fene akarja őket többet „ajnározni”, mint ami szükséges, de az is tény, hogy sokáig nem húzzák ki, ha itt hagynánk őket. Aztán csak Ath-ra nézek és gondolkodom egy sort még. -Mit mondasz?!....- gondolkodom el egy percre- Mond valamit ezzel a kölyök! – várok egy kicsit, hogy ő is átgondolja a lehetségest, bár magam se nagyon fűlik a fogam, hogy a gyerekek szeme láttára hagyjuk ezeket a sorsukra, és ezt hallgathatnánk egész hazáig tőlük! Példát kell mutatnunk neki, még ha nem is értünk egyet vele. Mi, nem vagyunk olyanok, mint _ők_, és ha Randel megállítja a vérzést, és a házba hagynánk őket, akkor idővel majd magukhoz térve továbbállnak majd. -Sokáig nem húznák idekint sérülten, és vérző taggal. Bevisszük őket a házba, ellátja Randel, aztán húzzunk innen! Mi a véleményed, Ath?- nem kívánom, hogy mindenben a szavam kedvére tegyen, de egy lehetőségként mérlegelheti, hogy talán ez lesz a „legnyugisabb” megoldás, ha nem akarjuk ezt hallgatni tőlük, hogy nem adtunk nekik egy esélyt se, hogy éljenek, ha már a sajátjaik itt hagyták őket veszni. Ha, döntésre jut Ath, -és beleegyezik a házba való bevitelükbe- akkor megragadom az egyiküket és a másikat a társam gondjaira bízom, majd beviszem a házba a vállamra vetve a tehetetlen testet. -A másik a tied, Barátom!- cipelés közben mondom felé, majd leteszem az egyik ágyra, aztán Randelen a sor… Ha, már ennyire erősködnek a lurkók, hogy segítsünk rajtuk. Én ennél többet nem is tehetek, mert nem értek a gyógyításhoz, azt mindig Jorry intézte és eszembe is jutott, ahogy most a családomra nézek. Hiányzik a nejem, de végtelen boldog vagyok, hogy a gyermekeimre találtunk, és ők életben vannak. -Te jössz, Randel!- veregetem vállon a fiút és félreállok, hogy tegye a dolgát, ha már így alakult.
Minden igyekezetem ellenére a többség segíteni akar a rászoruló quorsakon. Rhonan-nál a tettre készség szorgalommal párosul és így már az előbbi ténykedései sem fognak kárba veszni, mert bizony ő pont az ellenkezőjét gondolja a kialakult helyzetről és már emeli is fel a földről a nagyon vérző emberünket, akitől az előbb elléptem. Vennem kell egy jó erős, mély levegőt. Szóval most csak úgy segítünk nekik? Jaj de jó! Mikor megfordulok Randel és Arin vígan lohol Rhonan és az általa cipelt quorsa nyomában, Barth felemeli a másikat Dorvan közreműködésével. Rám marad a térdeplő, feltett kezekkel motyogó férfi. Mellé lépkedek és a hóna alá nyúlok. - Pofa be! Indulás! Szólalok meg az ő nyelvükön, közben felsegítem a földről, de aztán hamar kiderül hogy ez magától szintén nem fog gyalogolni. Valami van a bokájával, eltört, vagy csak kibicsaklott, de a támaszomra szorul. Elindulunk, előttem Barth és Dorvan, előttük éppen a lányok szaladnak be Rhonan-ék után. Mi pedig lassan döcögünk a menet végén. Az emberünk meglehetősen szagos, és hangos, nah meg olyan tetű lassú, hogy mire átbotorkálunk a patakon és beérünk a házba, Randel a másik kettőt már ellátta és Rhonan-al beszélgetnek. - Így már rendbe jönnek! Ő még lázas lesz, nem tudtam teljesen begyógyítani a sérülését. Valaki meg tudja nekik mondani hogy cserélni kell a kötését? Ó, hogy Shaz'or küldene rájuk egy kiadós orkánt! Gondolok itt a quorsakra, mert ez az ember is beszélt nekem egész uton, volt amit megértettem, volt amit nem. Segítek neki leülni az asztal melletti székre. - Cserélni a kötést! Morgok rá, ő meg úgy vonogatja felfelé a szemöldökét, mintha nem értené. De amikor a társára mutatok a kezemmel, már megérti. Közben Randel is hozzánk lép, elkezdi lefejni a lábbelijét. Nem nézem jó szemmel, elvégre ők már simán túl lennének rajtunk egy hasonló helyzetben. A cipő lekerül a pasas lábáról, aztán még valami ruhaféle, a bokája be van dagadva, ez innen is látszik. Randel megmozgatja egy kicsit, amire a quorsa sziszeg és jajgat. - Hagyjunk itt nekik élelmet és vizet! Jön aztán Meril az öltetével, Rhonan-nak beszél, de aztán Arin mozdul meg. A saját táskájából kipakolja az asztalra a maradék lepényét és a kulacs vizet. - Nem sok, de ennyi elég lesz nekik! Jelenti ki mosollyal az arcán. Közben Meril és Rhien is ugyanezt teszik. - Pompás. Nehezen találom a szavakat erre. Kárt ugyan nem okoztak nekünk, ha csak odakint már nem vette körbe a házat egy errator csapat. Igazából azt már észrevettem volna. De hogy ezek után még vendégül is látjuk őket? Erről nem volt szó! Randel-ra sandítok, aki idő közben megjavította a quorsa bokáját. - Akkor most már mehetünk? A fiú szerény bólintással áll fel a pasas mellől. Én pedig elindulok kifelé. Estére Elorak-ban leszünk, és a megmaradt étel és víz bőven elég sokad magunknak. Csak haladjunk! - Temessétek be földdel a nyomaikat! Mondom még odakint, amikor már mindenki kiért. Így nem tudják lekövetni őket és nem fog a levegőben úszni a vér szaga. Aztán akkor Rhonan álmával a fejükben mehetnek haza! Ha csak nem verik fel megint az erdőt! Pár perc alatt eltűnnek a vérnyomok és a lábnyomok, a patak pedig bőven meggátolja a követhetőségüket. A vadak amúgy is tartanak a házaktól, mert azok azt jelzik nekik, hogy a mieink lakta területre tévedtek, de szerintem idáig nem fognak eljutni már. Amint mind készen vagyunk, elindulunk vissza az ösvényre.
