Elgondolkodom több ponton is azon, amit Rotemshel mond. Enna... A név nem ismerős, de megjegyzem és elsőre azt se tudom, mi a Shiennel áldása, mígnem le nem esik, hogy hallottam ezt már korábban és az olyan világos szőke hajra értik, amely a CQL felragyogására emlékeztet. Egy néma gyógyító, aki nővérével meg kézjelekkel kommunikál. Ebből az előbbit nem értem, de biztosan olyan testvéri a viszony, mint köztem és Raven között, hogy sokszor egy pillantásból is tudjuk egymás gondolatait. Ez a tudás a távol töltött idő alatt kicsit berozsdásodott, de egyre jobban elevenedik fel. - És ha én lebukni ott? Többi perdai zárni be engem vagy ölni meg engem? - Érdeklődöm, mert bejutni egy dolog, az is tud kacifántos lenni, mint láttuk alig fél órája, hát még a kifelé vezető út. - Ez a szín lenni Shaz'or áldása? Vagy ez lenni? - Kérdezek rá kíváncsian és derűsen mosolyogva előbb a kovács hajára, majd a sajátomra mutatva. Mondjuk az enyémre csak a móka kedvéért mutattam, mert egyszer nem hallottam még egy perdaitól sem, hogy quorsa létemre az istenük jele lenne rajtam. Vagy bőszen sunnyogtak erről, mert hát mégiscsak ciki lenne beismerni. - Ők vinni hozzád fém szerszámok, én jól gondolni? - Kérdezek még a kereskedőkkel kapcsolatban. Vajon Rotemshel "csak" fegyverkovács, vagy a szükséges szerszámokat is ő szervizeli, amelyek kellhetnek ki-ki műhelyébe? Egy másik témára is áttérünk, és kicsit jobban bele is megyünk, részben a kérdésemnek hála, hogy mi van, ha a kinézett csaj szülei nem nézik jó szemmel az udvarlót? Vagy szülő híján például Roda esetében a heves vérmérsékletű húga? Aztán az is lehetne, hogy Rotemshel szüleinek nem tetszene Roda valamiért, de erre nem kérdezek rá, hiszen ha a kovács tényleg annyi, amennyinek mondta magát, akkor lehet a szülei nem is élnek. Fogalmam sincs, s nem akarok fájó pontokra taposni. Inkább figyelek a válaszára, mely biztos a való életben komplikáltabb és hosszadalmasabb tud lenni, mint ahogy elmesélte, de nagyon egyszerű, elegáns megoldással élnek a perdaiak. - Tetszeni, ahogy ti perdaiak gondolkodni. - Szólalok meg egy pár szívdobbanásnyi csendet követően, megemésztve a hallottakat. Ami azt illeti, nem hogy perdainál, esélyesen embereknél sem kell alkalmaznom a most tanultakat - na meg ahogy felénk mondják: kettőn áll a vásár -, de szeretek olyan dolgokat is megismerni, amelyek teljesen haszontalanok számomra. Csupán jól esik tudni, jó gondolkodni rajtuk később. Így lehet akkor mégsem olyan haszontalanok. Az viszont hamar kiderül, hogy a segítség nem az udvarlásban kell és még csak nem is az én fejemmel kell kiengesztelni Aideen-t - egy pillanatra ennek a lehetősége is megjelent lelki szemeim előtt -, hanem valami egészen másról van szó. Az előkerült töltény után a következő, amire megemelkedik a szemöldököm, ahogy gyorsan le vagyok kvázi intve azzal, hogy van fegyvere. Nofene. Ha azt mondja, ő csinálta, itt dobok egy hátra-szaltót, pedig nem is tudok olyat. Azért az is bámulatos, hogy szét tudta szedni és talán jól újra összerakni. Nekünk ezt tanítják. Igaz, a legtöbb katona nem is készít fegyvereket, semmilyent. Majd a továbbira elmosolyodom, igyekezvén diszkrét elnéző módon, ne legyek sértő. Egyrészt valahogy jópofa, ahogy egy ilyesmi kudarc bosszantani tudja a perdai férfit, másrészt azt tudom, mitől esett ki a cső végén a tenyerében tartott apróság, mi a hiba egyik oka. - Nem csőbe kell tenni... Ha műhelyedbe érni mi, én megmutatni neked, hova kelleni ezt tenni. De neked lenni csak íj és nyílhegy. Kelleni a szára is a nyílnak. - Magyarázom és közben ha nincsenek sokan körülöttünk, akkor a kabát alól a derekamnál az övbe tűzött pisztolyt veszem elő - hát nem kérték el a kapunál, bocs -, s egy-két gyors mozdulattal a tárból előveszek egy olyasmi lövedéket, mint amilyen Rotemshel kezében van és megmutatom neki. Olyasmi, mert ez egy teljes darab, kilövés előtti állapotú, és valamivel kisebb is. A kovácsé valami nagyobb kaliberű fegyverből származhat, mint amilyen a Styx. - Te tudni ilyen fegyvert csinálni? Vagy nyílt bele? - Kérdezek rá kíváncsian, s erre a válasz inkább lenne számomra és az Ellenállás számára hasznos, semmint csak úgy önmagában érdekes tudnivaló.
A kérdésre elmerengek. - Nem hiszem, hogy megölnek. Többet érsz élve, mint holtan. Bármelyik quorsa többet ér élve, mint holtan. Meg hát a legtöbbünk a becsület híve, nagyobb az esélye, hogy kiállítanak harcolni egy vadásszal, hogy ő öljön meg egy párbajban, mint hogy leszúrnának csak úgy. - adom meg a választ, bár ezek mind csak talánok. Függ sok dologtól, az aktuális reputációtól, történtek-e személyi sérelmek, és ha igen, ki követte el, hogyan, mennyit, miért... Azért komplex az ilyesmi. Az biztos, hogy danák és bírák bevonása nélkül biztos nem ölnének meg városainkban quorsák. A városokban. A vadont inkább szóba sem hozom, mert a végén elveszem a kedvét annak járásáról. A hajszínekről és áldásokról kérdez, én pedig megcsóválom a fejem. - Shaz'or az éjszaka és a sötétség. Ha ezt veszed alapul, az én hajszínem biztos nem az ő áldása. Noha Roda szerint ő inkább erejével ajándékozott meg. - mondom elmerengve, és visszaemlékezve arra az estére, halvány mosoly ül ki az arcomra. Az a beszélgetés megfordította bennem a világot. A következő kérdésre bólintok. - Akinek már van, az igen. Ha valakinek nincs, csinálok szívesen, és utána karban tartom. Mennyire ismered a perdaiak áldásait? És itt nem a hajszínekre gondolok. - kérdezem, rá pillantva a férfire. Azt már látta, hogy miként teszek tönkre dolgokat, de azt nem, hogy javítani is tudok. Talán ideje, hogy felfedjem eme képességem, a szövetséget csak szorosabbra fonja, ha ilyesmi miatt is elkezd hozzám járni. Vagy elkezdenek... ez függ attól, hogy végül miben egyezik meg Roda a hegyiekkel. Az udvarlás nálunk rém egyszerű, csak nagyon hosszadalmas, ha nincs béke a felek között. Persze, hosszú életünk alatt bőven van időnk megoldani ezeket a problémákat, így mindig erre is törekszünk. Legalább is a legtöbb esetben, de ott van az én példám is, akit egy egész család kitagadt, mert évekkel ezelőtt úgy hitték, hogy elárultam a népemet. - Hogy gondolkodnak erről a quorsák? - kérdezek vissza, miután Henry tetszését adta tudtomra. A fegyver és az aprócska alkatrésszel kapcsolatban a kérdésemet próbálom kifejteni, hogy értse, és úgy tűnik, hogy végre megfogta a gondolatom. Szóval hiányzik a szára a nyílnak? A tenyeremben lévő apró kis fémpiszokra pillantok, és elmerengek. - Rendben, egyszerűbb, ha ott megmutatod. - bólintok, és elteszem a kis hegyet. A következő kérdése várható volt ezek után, a kérdés inkább csak az volt, hogy most, vagy később teszi fel. - Mindkettőt, de időbe telik. Mindkettő darabjairól kell lenyomatot csinálnom. Abból is két fajtát. Aztán megfelelő mértékben kell ötvözetet csinálni. Vannak olyan darabok, amiket csak önteni lehet, van amit kovácsolni is kell. Minél komplexebb egy fegyver, annál nehezebb csinálni. De olyan nyílhegyet, mint ami nektek van, nagyon egyszerűen csinálni tudok. Kicsi, és egyszerű formája van. A nyíl szárát még nem tudom, hogy néz ki, azt mondod, az hiányzik, arról még nem tudok beszélni. De a fegyvereitek távol állnak az egyszerűtől, az biztos. - válaszolom meg a kérdését, míg lassan ráfordulunk a műhelyekhez vezető haladóra.
Success without honor is an unseasoned dish; it will satisfy your hunger, but won't taste good.
Már az első mondatnál közbevágnék, de megállom. Nem hiszi, hogy megölnének. Azért némi hiedelemre nem alapoznám a jövőmet. - Cserélni el engem? Én meg fogni halni. - Vigyorodok el némi öniróniával, mert hát ha a Városnak szolgáltatnak vissza, ők készségesen hajlandóak lennének fizetni értem azt, amit a perdaiak kérnek, cserébe annyi információt próbálnának kisajtolni belőlem, amennyit nem szégyellnek. És lássuk be, a kancellárok nem a szégyenlősségükről híresek. Az ellenállók meg... Remélem, emlékeznek majd mennyit vadászok és portyázok, nem csak az rémlik majd mindenkinek, hogy mennyit ülök a Rebell-Ivóban és fordulok utána a szép női fenekeknek. - Párbaj? Ökölharc is lenni jó? - Kérdezek vissza zsivány mosollyal a képemen, mert ott jól indulnék szerintem, de ha kezembe nyomnak egy kardot... Elképzelhető, hogy az ellenfél a nevetésbe hal bele vagy legalábbis kényszerül feladni a harcot. Mindenesetre Rotemshel elmesélésében annyira nem hangzik rosszul, ami rám vár, már ha hihetek annak, amit ő hisz, hogy így fog történni. De Rotemshel-t bírának, én már megszavaztam! Ami a hajszínt illeti, akkor a húgom Shaz'or egyik üdvöskéje lehetne. - Rodának lehet lenni igaza. - Bólintok rá mosolyogva, mert elég csak visszaemlékeznem a Fennsíkra, amikor kilógatott jószerivel a szakadék fölé és később fent is, mikor a társaimmal szállt szembe. Hát pompás erődemonstráció volt, máig emlegetik az érintettek. - Nem ismerni más áldást... vagy te gondolni különleges erőre? Mint Rodának a gyógyítás lenni a kezeiben? Te lenni nagyon erős? - Kérdezgetem, hogy jó úton járok-e, hogy mire gondol. Eszembe jut a fennsíkon látott képesség is, de nem tudom, hogy az áldás-e? Bizonyos nézőpontból átoknak tűnik, de lehet csak túl emberi a gondolkodásom. S ha már ez került szóba, visszakérdez a kovács, hogy mi emberek miként gondolkodunk az udvarlásról. - Te nem kérdezni a legjobb quorsa-t erről, én nem akarni házasodni. - Mosolyodom el beismerően, hogy az udvarlás bizonyos módjait ismerem, de egyik sem arra irányult, hogy a hölgy szívét nyerjem el, kiváltképp egy életre. - De nálunk számítani csak az, mit akarni a pár. Ha nagyon szeretni egymást, család véleménye, ellenzése sem számítani, ha nem lenni rangos a családban valaki, hogy ő megakadályozni házasság. Lenni néha nagy viták, hangos kiabálások, többé nem beszélni egymással. Sokféle quorsa sokfélén gondolkodik. Lenni olyan is, mint ti, lenni makacsak és rossz indulatúak is. - Nem áll érdekemben jobb fényben feltüntetni magunkat, Rotemshel sem most jött le a perdai szőttes falvédőről, hogy elhiggye a mézes-mázos dolgot, ha más helyzetben sem mutatkoztunk már előtte érettebbnek s bölcsebbnek. A fegyverekre áttérve kiderül, hogy min jár a perdai kovács agya, és meglep, hogy érdeklik a fegyvereink. Ugyan eddig sem néztem ki belőle, hogy pökhendin odébb dobja, miszerint ez szar csak mert nem perdai, de azért meglepő az érdeklődés, hogy a működését akarja tudni. Ez mélyebb tudásvágyat feltételez. Rá is kérdezek a céljára, s bár nem olyan hatalmas szívügyem az Ellenállás győzelme, legfeljebb csak a szabad családegyesítés miatt, mégsem telt el ez a bő két év az ellenállók között hatás nélkül, mert Rotemshel válaszára láthatóan igyekszem csak visszafogottan izgatott lenni, nem túlzottan láthatóan, pedig még csak az első mondatnál tartott. Ha én ezt otthon elmesélem! Otthon... - A nyíl szára lenni majd bonyolult. - Bólogatok rá és fordulok be vele a megfelelő haladóra egyelőre eltéve a pisztolyt. Majd a műhelyben lesz rá szükség újra. - Mi lenni az, hogy két fajta lenyomat? Nagy meg kicsi? - Kérdezek rá és úgy érzem magam mint egy gyermek, aki semmit nem tud a világról, de odaállt a felnőtt mellé és kérdezget mindent, hátha egyszer összeáll egésszé, amit a másik mond és csinál. - Az segíteni, ha te jönni el egyszer Rebellium-ba? Beszélni azokkal, akik csinálni nálunk fegyvereket?
Ismét merengnem kell a kérdésen, de nem tart ez tovább pár pillanatnál. - Elcserélni? Nem, ahhoz kapcsolatba kéne lépniük a többi quorsával, amit rettentően kerülnek. Meg ahogy mondtam is, egy halom tudás vagy. Kár lenne elengedni, vagy megölni, ha egyszer fogságban vagy. - magyarázom, aztán a kivégzési módszerről beszélek, amelyet rendkívüli esetben tudnék elképzelni. - Ha a megölésed a cél, nem hiszem, hogy ökölbajra hívnak. - sandítok le rá egy kis értetlen mosollyal. Amikor Sha'zorról, és annak áldásáról beszélek, Rodára futnak szavaim, és az jut eszembe, amivel felnyitotta a szemem. Hogy nem dobtak el maguktól az istenek, nem fordult el tőlem Shiennel, csupán kedvese tenyerébe helyezett engem. Ez a gondolat olyan lélek emelő volt akkor is, és most is, hogy most is egy kis mosolyt csal az arcomra. Az is, hogy Henry egyetért. Az áldásokról pedig halvány fogalma sincs, ahogy látom, legalább is úgy általánosságban. Rodáét ismeri. Amikor a nagy erőről beszél, akaratlanul is kinevetem. - Nem, ez a magam ereje. De a fennsíkon használtam egyszer az istenek áldását. Egy korombeli perdainak már három van, így az, hogy tönkre tettem a fegyvereiteket, csak az egyik. - bazsalygok huncutul, mert tudom, hogy a quorsáknak már egy ilyen áldás is, nem hogy elég, de sok is. - Azért is lettem kovács, mindamellett, hogy atyám ennek nevelt, mert a folyamatot vissza tudom fordítani. - pár másodperc erejéig elgondolkodom, hogy jó ötlet-e megosztani magunkról ilyen dolgokat az égiekkel, de arra gondolok, hogyha azt akarjuk, hogy szorosabb legyen a szövetség, akkor kénytelen vagyunk megnyílni, legalább egy kicsit. Arról nem is beszélve, hogy idővel egyébként is rájönnének minderre, illetve épp most próbálok belőle kisajtolni némi tudást. A cserekereskedelemben meg jók vagyunk. Bár, lehet Tywinna már mesélt neki ezekről... Nem, nem hiszem, akkor nem lenne ezekkel kapcsolatban annyira idegen, nem igaz? - Tywinna mesélt az áldásokról? - kérdezek rá, végül. Miért is ne tenném, semmi nincs abban, ha igent mond, maximum nem járatom feleslegesen a számat. Ha pedig nem, akkor legalább tudom, hogy jobb, ha elölről kezdek mindent. A házasságról és udvarlásról beszélve aztán visszakérdezek, de Henry nagyon gyorsan, röviden válaszol, mire ráncolni kezdem a homlokom. - Nem azt mondtam, hogy menj és kérd meg valaki kezét, általánosan kérdezem, hogy a quorsák miként udvarolnak és házasodnak. - nyugtatom meg, hiszen tudom, hogy nem akarja magát elkötelezni. Neki is áll ennek a kifejtésének, és mit ne mondjak, nem nyűgöz le. - Miért ellenezné a család? Miért baj, ha más rangos? - a kiabálásokra nem kérdezek rá, meg az örökös haragosságra, mert abból kijutott nekem is. - Nem csak ti vagytok makacsak, ha ez megnyugtat. - mondom halvány mosollyal. A haladóban később rákérdezek arra, amely már havak óta töri a fűszert az orrom alá. Elsőre nem tudom elmagyarázni, mire vagyok kíváncsi, de végül csak zöldárra vergődünk vele, és hamarosan ki is derül, hogy ez, ami nálam van, csak egy része annak, amely szükséges a pissztojjba. A "nyíl szára" olyannyira nem egyszerű, hogy Henry nem is akar egyelőre itt neki állni magyarázni, hanem majd a műhelyben, amit végül is nem bánok. Kérdésére válaszolok, de ez csak újabb kérdéseket vet fel benne, és mindezeket olyan hirtelen mondja és kérdezi, mint egy izgatott gyerek. - Nem. Külső, és belső. - mondom, aztán elmerengek, hogy hogyan magyarázzam el. - Amikor... ööö..... amikor kiöntesz egy... nyílhegyet, ott elég egy lenyomat, mert az egy tömör dolog, körbeveheti a homok. De mi van akkor, ha valami mást akarsz? Ha egy csőszerkezetet? Akkor már nem elég egy nyomat, hiszen az alakja már más. - vakarom a fejem, remélve, hogy eltudja képzelni, hogy mire gondolok. A következő kérdésre, felajánlásra meglepetten tekintek rá. - Igen, sokat segítene, ha beszélhetnék a kovácsaitokkal. Nem okozna gondot? - kérdezem azért bizonytalanul, hiszen a legutóbbi találkozásom a társaival nem volt épp fényes. Vagy mondjuk úgy, túlságosan vakító volt
Success without honor is an unseasoned dish; it will satisfy your hunger, but won't taste good.
- Hm. Ez hangzani jól, mert közben én is tanulni sokat. Este én menni is fogságba esni! - Mosolyodom el, mert hát nem olyan tragikus, ahogy Rotemshel leírta. Legalábbis ha választani lehet, akkor inkább egy perdai fogság, mint a Kancellária markába kerülni. - Pedig az lenni kihívás. - Jegyzem meg somolyogva az ökölharccal ölés témájára, így ha ide jutok, majd valahogy ráveszem őket, hogy azzal próbálkozzanak. De inkább ne jussak oda, mert ugyan nekem megvan a csonttörő felszerelésem ehhez beépítve, de egy ilyen helyzet azt is jelentené, hogy ölnöm kell. Persze lehet nem kellene, Rotemshel karjában is van akkora erő, hogy nem várnék be egy jobb- vagy éppen balegyenest, ha egy mód van rá. Mint megtudom nevetésétől kísérve ez még csak nem is kiemelkedő tudás, sokkal inkább az, amit a Fennsíkon tapasztalhattunk tőle. - Csak fémre hatni? Bármit te elrohasztani így? - Csettintek egyet a jobbommal mutatva, hogy egy szempillantás alatt olyan roncsot csinált abból a fegyverből, mintha már egy évszázada korhadna a posványban. Nem véletlen jutott akkor eszembe: nem adom oda a balomat neki. Mondjuk ha most kiderül, hogy bármire így tud hatni, hálát adok, hogy Vharan csapja a szelet húgomnak - vagy húgom Vharan-nak, nézőpont kérdése - s nem Rotemshel. A végén még elporlad szegény Hugi. - Vissza? Várj csak! Te azt mondani, tudni abból a rozsdás fémdarabból rendes fegyvert csinálni újra? - Azért picit gyanakodva méregetem, pedig nem is tudom miért. Már a tönkretevős tudása is hírhedtté tette őt, miért olyan meglepő, hogy megy ez visszafelé is? - Majd még én kérdezni erről téged, később, te műhelyben, ott biztonságosabb. És mi lenni harmadik? Csinálni fémet fából? - Kérdezem még felvont szemöldökkel, gondolván, hogy az utolsó képessége is a szakmájához kötődik és a hallottak után már kinézem ezt is belőle. - Tywinna nem mesélni volt erről. Mikor mi találkozni volt, ő nem használni volt áldásait. Vagy én nem látni volt semmi... különöset, különlegeset. - Itt azért megremeg a szám széle a ki nem buggyanó nevetéstől, mert hát a bájait bevetette és mit ne mondjak, férfiembernek kedvére való áldásnak láttam és tapintottam őket! Valószínűleg egyéb áldásait is megismertem volna - csak nem azokat, amikre Rotemshel utalt -, de jött a perdai nő a házasság dologgal, én meg kis híján a Rebelliumig futottam, de a hideg biztosan futkosott a hátamon még a szó hallatán is. Most is sietve leszögezem, hogy nem tervezek semmi ilyent, következésképpen gyakorlatom sincs abban, miként is kell egy ilyen jellegű udvarlást lebonyolítani, mert azért biztosan van némi különbség, mint mikor semmi komolyat nem akarunk, csupán élvezni egymás társaságát a csajjal. - Nálunk rang gyakran sokat számítani. Sok házasság nem szerelmen alapulni, hanem érdek lenni fontos. Hmmm, például ha én lenni kancellár vagy magas rangú harcos, a lányaim adni olyannak, akinek az apja vagy testvére, rokona által az én hatalmam lenni nagyobb. Nem adni olyannak, aki mondjuk árva lenni és nincsen lenni semmi hatalma, fontos ismerőse. Mármint én nem így csinálni! De így működni ez sokszor nálunk. - A végén esik le, hogy hülye volt a példa, mert én biztos nem köteleztem volna erre a lányokat, nem csak azért, mert nem is az enyémek, s nem csak azért mert kell a francnak a hatalom, ami mint tudjuk sok felelősséggel jár. Fontosabb a boldogságuk, csak hát sokan nem így gondolkodnak, vagy a fiatalok nem tudnak elég gyorsan rátalálni arra, akivel boldogan élnének, a törvény viszont kíméletlenül lesújt. A perdai kovács megjegyzésére viszont halkan és röviden felnevetek. - Én örülni, hogy lenni nektek is hibátok! - Inkább udvarias bókba fordítom a szavaimat, semmint kifejezését adjam annak, hogy volt alkalmam már azt a makacsságot megismerni, kezdve Aideen-nel, de amúgy nővére is az, csak idősebbként higgadtabb már, és ott volt Rhywen is, Tywinna szintúgy makacs, és még sorolhatnám egy darabig a kovácsot sem kihagyva. Még csak magamban sem vezetek listát erről most, felesleges is, na meg egy új haladóra rátérve másik témába kezdünk, és szemöldök-összevonva próbálom magam elé képzelni, amit a férfi magyaráz, mire szemlátomást is elérkezik a megvilágosodás pillanata. - Á, érteni már! Cső nem lenni tömör, kelleni belülre is... lenyomat, ami adni alakját belül a csőnek. - Próbálom visszamondani másképp, esetleges perdai nyelvtudásommal, hogy lássuk, tényleg jól értettem-e. - Sokáig tartani ilyen lenyomat készítése? És utána az öntés? - Kérdezem, s jó persze, előbb látnia kellene egy ilyen lőszert teljes egészében, de túl lelkes vagyok, hogy ez eszembe jusson. Azt viszont érzékelem, hogy nem én vagyok a legjobb személy, akiből a legtöbb tudást e téren ki tudná szedni, így kapok is az alkalmon, hogy kérdésbe csomagolva meginvitáljam a Rebellium fegyverkészítő... nos, részlegnek nevezni azért erős fennhéjázás lenne, maradjunk annyiban, hogy az Ellenállás fegyverkészítőihez hívom. Ismerem őket, egyik annyira nem szívleli a perdaiakat, de inkább csak mert nem ismeri őket és sok mindent hall, ami nem igaz, ugyanakkor szerintem ezt félre tudná tenni, ha szakmai dolgok kerülnek előtérbe. Megelőlegezem, hogy Carter sem bánná, hamar rájönne ő is az előnyeire egy ilyen kapcsolatnak. Derűsen elmosolyodok részben Rotemshel meglepettségén, részben pedig azon, hogy nem ellenkezik és nem mondta - még - hogy a rebelliumi fegyverkészítők jöjjenek el a műhelyébe. Aztán persze lehet olyan, mint Qesa'a, aki minél kevesebb quorsát akar tudni a műhelyében, mintha beszennyeznénk azt. A kovács aggodalmát mindenesetre megértem, de a kérdése nem törli le a mosolyt a képemről, inkább csak zsivánnyá változtatja, mint mikor az ökölharcról beszéltem. - Lenni volt nagy híre annak, ami történni volt a Fennsíkon. Én úgy gondolni, többi hegyi égi állni félre utadból majd! És nem menni egyedül sem. - Egyedül biztos nem kóricálhatna, meg se találná, melyik teremben rendeztük be a műhelyt és amúgy is. Viszont a kíséret garancia is a biztonságra, afféle diplomáciai védettséget ad, csak fogalmam nincs, van-e erre kifejezés perdaiul? - Rodának sem volt lenni semmi baja, nem? Aideen-nek sem volt lenni.
Amikor azzal jön, hogy akkor most hagyja elfogadni magát, elnevetem magamat. - Kinézem belőled, hogy őszinte legyek. - mondom. Furcsa bele gondolni, hogy nem is olyan nagyon régen ezt a férfit még a fennsíkon lógattam a mély fölé, most meg a viccein nevetek Elorakban. Gyorsan változnak az idők. - Neked, vagy nekik lenne kihívás? - kérdezek vissza rá pillantva. Még emlékszem erős szorítására, és úgy érzem, több van ebben a quorsában, mint amennyit megmutat magából. Hogy pontosan miért, vagy mivel több, mint a többi, fogalmam sincs. Ezt a kérdést nem firtatom egyébként, inkább arról kezdek beszélni, amit tudok, és talán kicsit közelebb hozhatja a két népet egymáshoz, ha már titkos szövetségbe fogunk kerülni. A képességeimet magyarázva a haladót fürkészem, majd a kérdésére rátekintek. - Mindent, ami nem élő. - válaszolom meg a kérdését, aztán elkezdek beszélni ennek visszafordításáról, ő pedig gyanakodva kérdez közbe. Rá tekintek, figyelem az egyszerre döbbent és hitetlen arckifejezését, ami azért mosolyra fakaszt. Majd megmutatom neki, egyébként is azt mondja, hogy lenne erről még kérdése, de azt majd később teszi fel. A harmadikra is rákérdez, én pedig elgondolkodom, hogyan is fogalmazzam meg. - Feltudom erősíteni az érzékeimet. Mikor melyiket. Ha akarnám, innen megtudnám mondani, hányan vannak a haladó végi házban, mert megtudnám számolni szívük dobogását, hallanám hangjukat. Az illatokat, szagokat úgy érzem, akár egy errator. Éjszaka fáklya nélkül is látok, és bőrömmel a legkisebb változást is érzem a levegőben, vagy ha megfogok valamit. - magyarázom. - Ezt is használom a műhelyben, nem csak a vadonban. Látom, és érzem az egyenetlen részeket a pengén, akkor is, ha mások nem érzik. Ha használtad Aideen tőrét, míg nálad volt, akkor talán te is tudod, mennyire éles volt. - nézek rá érdeklődően. Amikor rá kérdezek, hogy Tywinna mesélt-e neki az áldásokról, mosoly bújkál a szája sarkában a válaszra. Az arckifejezésére vigyort öltök, férfiből vagyok én is, nem nehéz elképzelnem, hogy mely más áldásokkal ismertette meg a perdai a férfit. - Sejtem. - jegyzem meg mindentudó mosollyal. Amikor a házasságról kérdezem, nem szívesen beszél elsőre róla, de aztán csak sikerül kihúznom belőle a dolgokat. Egyre több kérdés merül fel bennem a szavai nyomán, és a végén egy egész hosszú magyarázatot kapok. Bele gondolok, hogy ha mi ez alapján élnénk az életünket, akkor lehet, hogy Rodával sose lehetnénk együtt, hiszen ő Elorak Első Gyógyítójaként sokkal nagyobb tiszteletnek örvend, mint egy mezei kovács a műhelyek közül. - Ilyen a természetetek? Kényes arra, mitől lesz boldog a másik? - kérdezem, valami borzadó fintorral az arcomon. Nem is Henryt vádolom ezzel, hogy így élne, vagy akár akarna, mert elmesélései alapján egészen máshogy éli az életét, inkább csak általánosan kérdezek rá a quorsákra. Amikor a makacsságról beszélek a perdaiak körében, akkor furcsa bókot mond ránk, amitől kissé értetlen mosollyal nézek rá. - Ha jobban megismersz minket, látod majd, hogy közel sem vagyunk tökéletesek. - talán csak Roda. Ő olyan tiszta mint Shiennel fénye. Ezután a kovácsolásról beszélgetünk, de nehéz megfogalmazni neki, amit akarok. Sokkal könnyebb lenne mutatni, de amíg a haladóban sétálunk, a szavaimra kell hagyatkoznom. Meglátszik azért az évek magánya, mert nehéz kifejezni magam, pedig régen atyám milyen egyszerűen el tudott magyarázni mindent. Mondjuk amit tőle tanultam, sokkal egyszerűbb és egyértelműbb eszközök voltak. Magam fejlődtem erre a szintre több, mint 60 tél alatt, és készítek ma már olyan dolgokat is, amelyhez képest egy kard gyerekjáték. Amikor rá tapint a lényegre, hogy üreget kell csinálni a tömör fémbe, bólogatok. Kérdésére megingatom a fejemet. - A lenyomat készítése általában több idő, mint maga az öntés. Úgy kell megcsinálnom a nyomatot, hogy az üreges rész ellentéte ne mozdulhasson el, és ez is még elég kihívás tud lenni Azonban van a fejemben egy gondolat, amit majd legközelebb kipróbálok, csak kell hozzá csinálnom egy új sel-ogei eszközt. - merengek hangosan. Amikor a férfi felajánlja, hogy szívesen meghív az ő városukba, hogy találkozzak kovácsaikkal, meg lepetten kérdezek vissza. Zsivány mosolya elárulja, hogy mennyire jót szórakozik a tényen, hogy hírem van náluk, és valószínűleg senki nem állna az utamba. Kicsit meglep a tény, mert efféle hírneve csak a harcosoknak volt eddig, én pedig, bármennyire is képes vagyok fegyvert forgatni, nem vagyok az. Attól nem aggódok, hogy bajom esne, de Henry még megnyugtat, hogy se Rodának, se Aideennak nem esett baja náluk, mondjuk utóbbi esetében rosszallóan tekintek rá, hiszen tőle tudom, hogy a zárkájukban ült. - Remélem Roda nem került fogságotokba, mint Aideen. - jegyzem meg, mielőtt még lekanyarodnék vele a haladóról egy másikra. Innen már látom a műhelyem, nincs is messze. Oda érve az ajtóhoz lépek, kinyitom a zárat amelyet magam készítettem rá, aztán belépek, és nyitva tartva az ajtót, félre állva az útból engedem be. Ha belép, becsukom mögötte az ajtót. - Erre. - mondom, és a pult mögött a fal túloldalán húzódó lépcsőhöz megyek, és elindulok lefelé, egy sel-ogei keltette félhomályos pincébe. Most nincs olyan meleg lent, a tűz nem ég a kohóban. Eszközök és fegyverek pihennek mindenütt, különböző állapotokban: bele kezdve, félkészen, vagy készen. Itt-ott fém, fehér kő, vagy selogei kupacok várakoznak letakarva arra, hogy felhasználjam őket, de van még ide lent rengeteg fa is, olaj és víz, illetve a felhasznált, készített minták, amelyeket agyagból készítettem. A hely ugyan szűkösnek érződik ennyi mindennel, de még is látszik, hogy mindennek meg van a maga helye, és azt úgy is tartom.
- Naaa, mesélj! Milyen érzés? Mintha újjászülettél volna? - Kérdezem mosolyogva és nem kevésbé kíváncsian Szöszit, mikor a gyógyító elengedte - kirakta - őt, azaz minket, mert hát én nem mozdultam mellőle. Perdai gyógyító még sosem gyógyított, és akit ismerek és átélt már ilyent, na ő pont nem volt magánál a gyógyítást követően, hogy beszámolhasson róla és később is még gyengélkedett, de hát az nem is sebesülés volt, hanem betegség. Persze könnyen vagyok most már önfeledten derűs, mert Szöszi jól van, meggyógyult, nem aggódom már betegre magam miatta. Jó is volt, hogy üldögélhettem kicsit a gyógyítónál, mert éreztem, hogy mennyit kivett belőlem az eszeveszett keresgélés és igazán azóta, hogy Ravennel összebalhéztam a vízesésnél, nem sokat pihentem. Ha másért nem is, azért, mert folyamatosan izgultam Szösziért. - Amúgy sokaknak van a Városban bogája? Vagy sokan felismerhetik Csipetkét szerinted? - Érdeklődöm még, mert a bogáját Elorak szélénél hagytuk, ahol a perdaiak bogái is pihennek, ráfér szegénykére egy kiadós pihenés - meg egy mosás -, és remélem, senkinek nem szúr majd szemet a Városból, aki beárulhatná. Ez persze felveti azt a kérdést is, mennyire célszerű nekünk a perdai településen maradni? Bárkivel összefuthatunk, a legrosszabbkor, még úgy is, ha Szöszit perdai ruhába öltöztetjük, mert az eredeti szerelése kissé szó szerint viharvert lett, az ingén lyuk van a melle alatt és az eredeti színe is csak tippelhetően fehér, mert mostanra már piszkosszürke, sár és haloványan vöröses barna a vértől helyenként. A kabátomat adtam oda, hogy ne keltsen túl nagy feltűnést. Mi magunk megmosakodhattunk, a haját is megmoshatta és a többi ruháról a rászáradt sarat kefével leszedtük úgy nagyjából, a cipőkről is levertük a nagy darabokban odaszáradt sárrögöket, de azért messze áll a megjelenésünk attól, hogy bálozni mehessünk. De attól nem, hogy megálljak rögtön, ahogy kiléptünk a Gyógyítók házából és felém fordítva őt derekánál fogva karoljam át. Láthatóan madarat lehetne fogatni velem, hogy Szöszmösz újra egészséges. - Merre tovább? - Kérdezem őt, mihez van kedve, és egyáltalán... mennyire siet vissza a Városba? Gondolom nagyon, hogy értesíthesse a családját, ne aggódjanak, ne sírják ki a szemüket, hiszen életben van. Így aztán lehet a ruha kérdése is mindegy, a kabátot majd a Város közelében visszaadja, aztán otthon várják a saját tiszta holmijai és szüleitől, testvérétől hatalmas ölelések. Én viszont a saját testvéremre egyelőre nem akarok még gondolni...
*A fáradtságomon túltesz az az izgatottság, amit azóta is szinte lobogva érzek magamban a különleges élmény miatt. A perdai gyógyítás egyszerűen csodálatos, azon túl, hogy a sebem teljesen összeforrt és csak egy vagány heg maradt a nyomában, a lázam és vele együtt a fertőzés is elmúlt, az érzés leírhatatlan volt. Érdekes, különleges és csodálatos. Ép ésszel fel sem fogható hogyan képesek ilyesmire a perdaiak. Tywinna illúziója semmi ahhoz képest, bár azért az is nagyot ütött, de ezt….magamon éreztem, a testemen, a bőrömön, legbelül. Persze a láz, a fertőzéssel való harcom azért sokat kivett belőlem, de Rotemshel büdös de hatásos nem tudom mijének hála és a perdai gyógyítónak is, már jól vagyok, csak fáradt. * -Nagyon jó, nem tudom elmondani, tényleg olyan, mintha…lebegnék. *Vadember gyermeki izgatott kíváncsisága megnevettet, de nem ezért nézek rá csillogó szemekkel, szerelmesen…remélve, hogy ebből az utóbbit nem veszi észre. Hálás vagyok neki azért, hogy megkeresett és velem volt azóta is minden pillanatban, hogy nem hagyott magamra. Rotemshel mellett biztonságban éreztem magm, de Vadember jelenléte többet segített és azt hiszem, ha Rotemshel tudná miért, akkor nem is esne neki rosszul. * -Kicsit meleg volt és bizsergett, aztán éreztem, hogy minden olyan könnyű lesz bennem, tényleg éreztem ahogyan a betegség távozik, elillan, semmivé lesz. *Lelkesen ecsetelem a tapasztalataimat a gyógyítók háza előtt állva, még mindig a csoda hatása alatt. Arcomon fülig ér a mosoly és nem csak azért, mert meggyógyultam és ilyesmiben lehetett részem, hanem mert nem hittem, hogy Vademberrel találkozom, hogy ott lesz amikor magamhoz térek. Először el sem hittem…és azóta is velem van. Lehet ennél szebb a nap? * -Csak egy van és az az egy hím, egészen más színe van. *A kezdeti lelkesedésemet nagyban aláássa Vadember érdeklődése, mely további nehézségeket idéz a későbbiekre. Sokkal előbb el kell válnunk, mint azt gondoltam, hiszen a Város körüli őrjáratok útjait kibővítették, ami azt jelenti, hogy vigyáznunk kell, nehogy egybe is belefussunk. Igazság szerint csak a családom miatt igyekeznék haza, különben késleltetném a hazatérést. Már az is csodaszámba megy, hogy senki nem jelent meg a hírre a gyógyítók házában, hogy lássa, kit hozott Rotemshel közülünk. Az elorakiak nagyon kedvesek, de ők sem mentesek a pletykálkodástól. Azonban még a sárülésem és a megpróbáltatások ellenére sem cserélném el ezt az időt, amit Vademberrel tölthetek. Még a kabátja alól cselesen kisunnyogó bűz sem tántorít el, ugyan Rotemshel gyógyító kencéjének a szaga már megkopott, elpárolgott a nagyja, még mindig érezni lehet, beleívódott a blúzom anyagába. Valószínűleg az lesz a sorsa, hogy szemétre kerül, amúgy is elszakadt. Vadember jobban járt, neki csak sáros, piszkos a holmija, még a mosakodás után is igen megviseltnek látszik, de nekem most a legszebb. S mikor átkarol, csak egy picit fintorodom el, ahogy a kabát elmozdul és újabb szagáradat áramlik ki alóla, de a szemeim továbbra is csillognak és a mosolyom is arról árulkodik, mennyire örülök annak, hogy velem van. Két kézzel nyúlok fel az arcához és húzom magamhoz egy röpke csókra, hogy húzzam az időt, mielőtt kimondom a visszavonhatatlant.* -Haza kell mennem. *A sóhajtás ami az utolsó szót kíséri fájdalmas, legalábbis a lelkemnek. * -Csipetke már biztos kipihente magát, menjünk érte. De nem kell sietnünk, sétálhatunk is az úton és közben elmesélhetnéd hogyan találtál rám. *Érdekel, ha mondta is, nem emlékszem rá, míg a gyógyító kezei közé nem kerültem, csak percekre tértem magamhoz és akkor sem volt igazán tiszta a tudatom. Közben az álmok is furcsák voltak, egyszerre tűnt valóságosnak és hihetetlennek. Összemosódott a kettő és ebből az egyvelegből túl nagy zagyvaság született. A bogák istállójának irányába fordulok, de nem engedem el vadembert, szorosan kapaszkodom belé, még most sem tudom elhinni, hogy itt van velem, pedig a széles vigyor az arcán azt harsogja, hogy igen és nagyon is örül nekem. A vigyor mögött azonban fáradtságot látok, s a szemeiben is, bármennyire próbálja palástolni. Itt viszont nem maradhatunk. *
Kettőnk izgatottsága és lelkesedése alapján a perdaiak simán remek bizniszt tudnának csinálni a gyógy-turizmusból, kiváltképp, hogy kiderül Szöszi szavaiból az, amit közben is láttam rajta: ez a létező leghumánusabb gyógyulási mód, mert semmilyen fájdalmat nem mutatott. Ahogy elnéztem, a gyógyító előtte sem itatott vele semmit és nem kencézett rá semmit, amiben fájdalomcsillapító lett volna. Mégis Szöszi leírására meglepetten és mosolyogva vonom fel a szemöldökeimet. - Tehát olyan a perdai gyógyulás, mint alkoholt inni?! Ez fasza! Ingyen berúgás. - Ragadom meg a lényeget szokásomhoz híven sajátos gondolkodásommal. Azt már nem teszem hozzá, hogy a másnapos fejfájás és émelygés is elmarad, szóval ha nem kellene ehhez megsérülni vagy betegnek lenni, simán megérné "befizetni" perdai gyógykezelésre. De azt hiszem Szöszi is és Raven is kiakadna, ha azért lenne tele a testem hegekkel, mert "ingyen" akartam berúgni. Másrészről meg hiányozna is az alkoholok íze, finomak, na. - Mmmm, sebaj, hátha a tied elveszik a többi eloraki boga között. Úgy sem lehetnek biztosak benne, hogy Csipetke az. - Állapítom meg gyorsan, mielőtt hamar elszontyolodna Szöszi vagy én, és talán van is ebben némi igazság. Én sem voltam biztos benne, hogy Csipetkét látom, mikor az erdőben jószerivel rám támadt, hiszen mintázatokban, színekben sokszor csak igen kicsi különbségek vannak, felületes és gyakorlatlan szemlélőnek meg tök egyformák. Nem lesz itt baj! Át is karolom Szöszit és annak a dögszagú növénynek a szaga sem zavar ebben. Az orrom, úgy tűnik, megedződött már, egyrészt kellett ilyent hoznom Rodának, másrészt Hergath ezt sokkal töményebben használja, harmadrészt jó ideje már Szöszivel vagyok, szóval szinte észre sem veszem, és ha mégis, nem zavar abban, hogy azt a röpke csókot viszonozzam boldogan, majd adjak még egyet boldogan. Mert boldog vagyok. Szöszi él, jól van és velem van. Életben van és megtaláltam. Túlélte. Mondtam már, hogy él? Hogy a fenébe ne lenne jó kedvem... egészen addig, míg ki nem derül, hogy Szöszi hazafelé menne. Oké, hazudnék, ha azt mondanám, nem erre a válaszra számítottam. - Nem elég csak üzenni az otthoniaknak? - Kérdezem csibészül, egy próbát megér! - Rendben, sétáljunk. Tudok egy olyan ösvényt, ahol nem járnak a városiak, kicsit hosszabb is, de legalább nem integetnek nekünk fegyverrel egy csapatszállítóból sem. De nem akarsz pihenni, enni előtte, biztosan jól vagy? - Kérdezem azért aggódón, mert bár úgy látszik, hogy tele van energiával, azért nem szeretném ha hirtelen elgyengülne. Mégse kötözhetem majd a bogája hátára és indíthatom el a Város felé, hogy na majd ott rendbe hozzák! Válaszától függően korrigálunk aktuális sétairányunkon, hogy magunkhoz veszünk valahonnan némi élelmet vagy egyenesen a bogák istállója felé vesszük az irányt. Akármelyik is, közben van idő mesélni, továbbra is őt átkarolva haladva. Most, hogy megvan, nem akarom elengedni. - Nos, a fülest, ha hiszed, ha nem, a JL-től kaptam. Egy nap csúszással ugyan, gondolom kivárták, hogy jut-e valamire a keresőcsapat, amit utánad küldtek. - Kezdek bele, és úgy vagyok vele, hogy ha valaha is kiderül, hogy a húgom a JL maga, akkor nem árt, ha javítom kicsit a renoméját. Egyébként sincs szívem azt mondani - Szöszi és nem a húgom miatt -, hogy a JL/Raven szándékosan hallgatta el az információt és ha nem futunk össze véletlenül, akkor most nem lennék itt. Rendben, Szöszi túléléséhez én nem számítottam. Rotemshel akkor is rátalált volna, ellátta volna a sebét, és ugyan a lázra odaadtam a nálam lévő egyetlen antibiotikumot, de azért szerintem ettől még elérték volna úgy Elorakot, hogy Szöszi még él. Legfeljebb a gyógyító jobban leizzadt volna a meggyógyításában. Mondhatni én a felesleges elem vagyok a történetben, de nem tudtam volna csak ülni a fenekemen és várni a híreket, megtalálták-e vagy halottnak nyilvánítják? - Na szóval berobogtam Elorakba, a kikötőben az ott lévő halászoknak előadtam, hogy mi a szitu. Tudod te milyen piszok szerencsés vagy? Legalább hat történetet megosztottak velem, amiben a vízi életmódhoz kurvára hozzászokott perdaiak is belefulladtak a Rauntillba vagy egyéb módon ölte meg őket a folyam! - Nézek rá jelentőségteljesen egészen belelendülve a mesélésbe és már folytatom is, mielőtt újra beleborzonganék a gondolatba, hogy mennyire másként is véget érhetett volna a keresésem... - Mindenesetre az egyikük megszánt, azt mondta elvisz egy darabon csónakkal. Ott szálltam ki, ahol megtaláltuk... Ó, tényleg, az még mindig nálam van! Máris visszaadom... azért figyeled a nagylelkűségemet, ezért most kivételesen nem számítok fel zálogot. - Engedem el kicsit beszéd közben őt és a hátizsákomban kezdek kotorászni, hogy aztán elővegyem és felé nyújtsam a kendőjét, amit a vízben találtam meg, és némi vérnyom található rajta, amit mikor először megláttam, igencsak kellett koncentrálnom, hogy ne kezdjek el kétségbeesni.
*Vadember szereti az alkoholt. Olyan sokszor emlegeti, hogy csak erre tudok gondolni, és nem értem. Mi lehet olyan jó benne? Elveszi az ember eszét és butaságokat beszél tőle. Láttam már részeg embert, nem kívánok olyan lenni. Egy pillanatra meg is akadnak a lépteim, hogy mikor lelohadt lelkesedésem árnyékában válaszoljak.* -Nem tudom milyen amikor alkoholt iszik az ember, de szerintem ne keverjük össze a kettőt. Borzasztó vagy! Lehetetlen alak! *Ingatom a fejem és ebben az is benne van, hogy megint káromkodott. Ezek a szavak azonban sokszor inkább lelkesedésből fakadnak, furcsa milyen könnyedén tudja a hangulatukat árnyalni. Azért a hitetlenkedésem mögött ott játszik a mosoly is az arcomon. Lassan hozzászokom ezekhez a szavakhoz, de azért ezt nem kell tudnia. A bogámat illető kérdést viszont félreértettem, hangos gondolkodása azonban már megérteti velem mire is gondolt. A felismerés megcsillan a szemeimben, szemöldökeim is feljebb nyúlnak picit.* -Ja, hogy itt felismerik-e? Nem valószínű, hogy az istállóba menne bárki is. Minek, ha nincs is bogájuk? *Így már nagyobb esélyünk van, persze a városhoz közel nem merészkedhetünk, ott már biztosan felismerik az őrjárat tagjai. Számtalanszor volt dolguk Csipetkével, mikor gyakorlásképp a hátán mentem ki a Város közeli erdőbe és kompenzálni akarta a falak közötti tétlenséget. Aztán amikor megállították az elszabadult csibészt, mindenkit jól megcsipkedett. Jó volt nézni ahogyan az őrjáratozó katonák szétrebbentek, mint egy madárcsapat. Most jól érzem magam, fáradtan de nagyon jól, hiszen Vadember velem van és azóta, hogy megtalált, le sem vette rólam azokat a szép szemeit. Szeretem a szemeit, sötét és mély, el lehet veszni a tekintetében, akár egy barlangi tó, mégis simogató, és a körülötte szétfutó nevetőráncok csibészessé teszik. Lelkemet mégis szomorúság sújtja, hiszen a családom nem tud arról, hogy élek és jól vagyok, még aggódnak miattam, talán sokan keresnek is, így minél előbb haza kell jutnom. Kár, hogy nincs nálam a pda, akkor üzenhetnék és maradhatnék még egy kicsit. * -Hogyan és mivel? *Vadembernek is ez jutott eszébe, és ha megmondja hogyan üzenjek, esküszöm meg is teszem és maradok még vele. Marad a séta míg ki nem találjuk, ha hazafelé is indulok, legalább azt az időt Vademberrel tölthetem. Kérdése azonban eszembe juttatja fáradtságomat és az övét is, amit azokban a csodás szemekben látok. Bólintok, egy kisebb sóhajjal válaszolok, elengedve magamból azt a lebegést, amit a perdai gyógyító keze varázsolt belém. * -Pihennünk kellene, neked is, de előbb szeretnék biztonságban lenni a figyelő szemek elől. Ha szerzünk egy kis ételt, megehetnénk útközben, vagy valahol egy….lugasban. *Az utolsó szó húzza mosolyra ajkaimat, eszembe jut egy korábbi kis sétánk, ami tényleg sétának indult aztán lett belőle egy szánkázás a domboldalon, bokorban landolás, majd egy kis fürdő. Talán elmehetnénk oda most is, jó helynek tűnt. * -Jól vagyok, mert velem vagy. *Nézek fel rá teljes mosollyal és egy kicsit jobban hozzábújok, ami jó arra, hogy a kabát szétnyíló szárai összezáruljanak és elzárják a bűz forrását is, legalábbis egy kicsit. Jó arra, hogy fejemet kicsit a mellkasán pihentessem, jó arra, hogy csókot csenjek. Meg is teszem, mielőtt elindulnánk, de utána sem engedem, ha lehet nem a kezét fogom, hanem hagyom magam a vállamnál átkarolni, hogy én a derekát fogva igyekezzek felvenni léptei ritmusát. Közben meghallgathatom hogyan talált rám, egyáltalán honnan tudta, hogy elvesztem. A válasz több mint meglepő és ennek hangot is adok, meg arcot is, döbbent, nagyra kerekedő szemeim mindent elárulnak. Ezen gondolkodom még míg ő tovább meséli az egész történetet, mely aggodalmai ellenére is elég mókás lehetett. Vadember előadásmódja meglehetősen sajátos, részt vesznek benne olyan szavak is, melyekről korábban már beszéltem vele, de mintha a falnak mondtam volna. * -Tényleg nagy szerencsém volt. *S valóban, hiszen bele is fulladhattam volna a tengernyi vízbe, de lehet, hogy pont az volt jó, hogy elájultam és a testemet hamar kidobta a folyó a partra. Az érzelmek ha nem is százával, de csokorba fonódva ülnek ki az arcomra, a csodálkozástól kezdve egészen a megkönnyebbülésig. Van benne mosoly is, mert ahogy látom Vademberen, túl az aggodalmon már ő is viccesnek fog fel néhány részletet, az idő valóban megszépít mindent, főleg ha a végeredményt sikerrel könyvelhetjük el. Persze a csúnya szavakért kap némi lesújtó pillantást is, csakhogy ne feledje, ezeket nem szeretem. Az előkerült kendőm viszont valóban meglep, el is felejtettem, az pedig, hogy megtalálta….valóságos csoda. Mekkora véletlen kell hozzá? S nyúlok is érte.* -Nahát! Nem is tudom mikor veszítettem el…de ez….kivételesen visszaadod? Reméltem, hogy nem vagy kendőgyűjtő, de már azon sem lepődnék meg. Micsoda nagylelkűség. *A végén elhúzom a számat, hogy adjak egy kis iróniát is a szavaimhoz. Zálogot meg nem kap, elvégre nem kérte és amúgy is foglalkoztat még egy kérdés. * -Köszönöm, de…valami nagyon érdekelne. Miért értesít téged a JL arról, hogy én elvesztem? *Nézek fel rá jelentőségteljesen, mert bár mondta korábban, hogy a JL figyel engem Callum miatt, azért az nem egyenlő azzal az igyekezettel, hogy Vadembernek szólnak, hogy bajban vagyok. Ha kém lennék, nekik csak jó lenne ha eltűnnék a képből. Nem? Ujjaim a kendőt szorongatják, láttam rajta a vért, de nem jutott el a tudatomig annyira, hogy foglalkozzak vele. A JL említése viszont igen. *
- Most miért? - Nevetek fel, mintha nem tudnám, mi baja lenne. - Tesztelnünk kellene az elméletemet. Te iszol egy kis alkoholt, én meg mondjuk orra esek és megyek meggyógyíttatni magamat, aztán megbeszéljük, hogy kinek mi a tapasztalata? - Vigyorgok rá, pontosan tudván, hogy nem ez lesz életem legcsábítóbb programajánlata. Minthogy ez így ebben a formában úgy sem fog megvalósulni, inkább próbálok gyakorlatiasabb maradni, ezért is kérdezek rá a boga dolgára. - Hm, ez jogos. Ott a pont. - Bólogatok aztán aprókat. Oké, akkor Csipetke felismerése miatt nem kell aggódni, akkor már csak ismerőssel nem kellene összefutni, aki rácsodálkozna a mosolygós és nagyon is élő Jasmine-ra. Tehát az a legbiztonságosabb, ha elhagyjuk Elorakot, de annyira azért nem sietnék hazavinni őt. Vagyis de, mert ha a bátyja helyébe képzelem magam, valószínűleg betegre aggódja épp magát, talán ő is a vadont járja, ha engedélyezték neki, csak kettőnk közül mellém állt a szerencse. Voltaképpen ő is szerencsés, mert Szöszi él, és igazából csak ez számít. Ezért is kellene megüzenni a dolgot, na meg a szülei is jobban legyenek. Eddigi szavaiból úgy vettem ki, éppolyan szerető családja van, mint amilyen nekem is jutott. - Hmmm, ha megkérnénk mondjuk Quinlah-t vagy Aliyah-t? Mondhatják, hogy kicsit megsérültél, meggyógyítottak, most pihensz és mész aztán. Persze, nem tudom, a te anyukád milyen, de ha az enyémből indulok ki, akkor az Imperium hajtóműereje is kevés lenne, hogy visszatartsák őt attól, hogy idejöjjön. Szóval véges időnk lenne. - Tűnődöm hangosan, már csak azért is, mert hátha Szöszinek is eszébe jut valami. Ha egy perdai megviszi a hírt és visszajön valamelyik rokonnal, akkor annak függvényében mivel jönnek-mennek, még az este előtt Szöszi a Városban lenne. - Vagy azt mondjuk, hogy Cadarig vitt a víz. - Vigyorodom el, persze nem gondolom komolyan, meg hát utána alaposan ki lenne kérdezve Szöszi, milyen Cadar, hiszen élő ember ott még nem járt. - Jó, tudom, nem lehetek önző. - Hát, akárhogyan is nézzük, lehet ebből az lesz, hogy mégis hazasétálunk, picivel több időnk lenne úgy és talán annyi hajszála nem bánja a Benedict rokonságnak, hogy tovább őszülnek. Akkor tehát marad az eredeti terv, sajnos, bár azért most még nem szomorkodom, mert a lugas említése nekem is kellemes emlékű. Viszont a másik irányban van, szóval nem oda fogunk menni. Elmosolyodom azon, hogy nekem is pihenni kellene. Érzem a fáradtságot, de jelenleg feltölt energiával, hogy itt van nekem ő. - Rendben, akkor egy tóparti, ünnepi, "hurrá élek" piknik rendel! Tudok arra is egy jó helyet, útban a Városba ott szoktam megpihenni. Tetszeni fog szerintem! De előbb akkor kaja és pia, anélkül nincs piknik. - Korrigálok is a következő sarkon az irányunkon, hogy beszerezhessük, ami kell. - Most már én is jól vagyok. Többet ne ijessz így rám, kérlek! - Felelem mosolyogva, közelebb húzva magamhoz, mikor bújik és a csókot vissza is csenem és egymást átkarolva haladunk tovább. Feljegyzem magamnak, hogy próbáljak egy csereinget is szerezni neki majd, hátha tudnak adni ott, ahol ételt és italt szerzünk. Közben kérdésére elmesélem, hogyan is szereztem tudomást az eltűnéséről, kihagyva néhány fontos részletet, mintha jelentéktelen lenne, bár nem örülök, hogy titkolóznom kell előtte. Ugyan jól tudok titkolózni, hazudni is, ettől még nem lelkesedem érte. Igyekszem a mókásabb részekre helyezni most a hangsúlyt, ami így utólag mókás, akkor nem volt, hiszen falfehér arccal hallgattam a perdaiakat. És persze derűs pillanatokat hoznak Szöszi lesújtó pillantásai is. Tényleg tökéletesen meggyógyult! - Pedig nem volna rossz ötlet kendőt gyűjteni! Gondolj bele, ha elég összegyűlik, akkor ha összekötözöm őket, mindig lenne "kötélhágcsóm". - Mondom jó kedvűen, miközben ő nyúl a kendőért és egy pillanatra rászorítok a kendő csücskére, mintha meggondoltam volna magam és megtartanám ezt is jó gyűjtögető módjára, de aztán kuncogva elengedem. Nem, ezt a kendőt nem akarom megtartani. Ha ki is tudnám mosni belőle a vért, akkor is arra emlékeztetne, hogy majdnem elveszítettem Szöszit. Azt a jeges, dermesztő félelemet idézné fel. A kendőt tehát visszaadom, már csak azért is, mert így a hátizsák újra a hátamra kerülhet, én meg újra átölelhetem Szöszit, így pillantok rá érdeklődve, mi érdekli. Sokféle kérdésre gondoltam, de erre nem és egy pillanatra hezitálok is, mert a teljes igazságot nem mondhatom. - Nos... Mert elkúrtam. - Kezdek bele, s nem érdekel a lesújtó pillantás se most, folytatom, de a korábbi derűt most nálam is komolyság, komorság váltja fel és egy idő után biztos észreveszi Szöszi is, hogy többször kerülöm a pillantását, mintsem keresném, pedig alapvetően szeretek elmerülni azokban a rendkívüli kékekben. - Alapvetően mindenkinek azt mondom, hogy perdai barátnőm van, mint tudod, de sajnos Carter tudja az igazságot. Amikor... amikor ősz végén mi szakítottunk, akkor én mocskosul leittam magam. De tényleg, csúnyán bebasztam, annyira, hogy meg sem próbáltak a szobámig elmozdítani, hanem rám zárták inkább a csehót. Vélhetően eközben többet beszélhettem, mint kellett volna, a csapos meg jó barátja az Ellenállás vezérének... - Mesélem el ezt a régi részletet, és bár jó kapcsolatot ápolok az itallal, azért az látszik rajtam, hogy ezzel az esettel nem büszkélkedem, őszintén szólva sok szempontból tudom magam szégyellni miatta. Itt szaródott el minden. Az én hibám. - Minthogy te sokat találkozol Jenkins kancellárral és emiatt már jelzett rólad a JL, így szóltak nekem, hogy nyomod veszett. Nem parancsba kaptam a megkeresésed Cartertől! Nem is voltam a Rebelliumban akkor, szerintem ő még nem is tudja, hogy én ezt tudom. De a JL is tud a kapcsolatunkról és közvetlenül nekem szóltak. És... De... - Észre sem vettem, ahogy beszéd közben lelassítottam, meg is álltam-álltunk, szerencsére nem a haladó közepén, hanem az egyik ház mellett. Megakadok a mondandómban, mert nem szívesen folytatnám Carter kérésével... utasításával? Roda látogatása óta halogatom, hogy szóba hozzam, most sem kellene elmondanom. Nem, nem is fogom. És azt se mondhatom, hogy a JL kvázi lebeszélni akart Szösziről. A végére kezdett kicsit zavaros is lenni a mondandóm, ki hogyan kapcsolódik össze kivel, de továbbra sem tudom kibökni, hogy a JL a húgom maga. - És itt vagyok. - Oké, még én is érzem, hogy ez próbálkozásnak is elég gyenge lett. Félve pillantok Szöszire, mi minderre a reakciója?
*Képtelen ötleteinek az egyik hangzik fel, és azt hiszem ez minden eddigit felülmúl. Nem ittam még alkoholt, de nem hiszem, hogy vetekedne a hatása a perdai gyógyításéval. * -Te tényleg bolond vagy . *Nevetek fel, mert lássuk be, ez azért elég mókás is azon kívül, hogy biztosan nem megyek bele. * -Én nem fogok alkoholt inni, te persze attól még orra eshetsz ha nagyon szeretnél, de nem hiszem, hogy egy gyógyító foglalkozna a vérző orroddal. Magától is meggyógyul. *Hitetlenkedve ingatom a fejem egy kicsit, és már előre félek attól, hogy legközelebb milyen őrültséggel áll elő. Szórakoztat is egyben, ha az ötlet csupán elméleti síkon marad és nem kerül megvalósításra. Jelenleg azonban azzal kell foglalkoznunk, hogy hazaérjek, mielőtt a családom teljesen elkeseredik a halottá nyilvánításom okán, mely a Városba való megérkezésemmel egy új helyzetet teremtene. Volt már rá példa, a kancelláriának minden ilyen eset gyanús, és talán egyedül Callum és a családom hinne abban, hogy ártatlan vagyok és nem az ellenállók kémje. Szép is lenne, mindkét fél gyanakodna rám. Itt Elorakban viszonylag biztonságban vagyunk, de mégis jobb ha nem kísértjük a sorsunkat és elhagyjuk a perdai várost, ha az északi kapun megyünk ki Csipetkével, van esélyünk arra, hogy elkerüljük az esetlegesen itt tartózkodó városiakat. Nem is tudom, hogy vannak-e most itt, de abban biztos vagyok, ha mégis, akkor ők nem keverednek el az istállók felé. Ez azonban nem segít a másik problémán; hogyan csippentsünk magunknak több időt úgy, hogy a családom is megnyugodjon. * -Nem tudom, hogy a kedvünkért hazudnának-e anyának. Quinlah nagyon jóban van vele és sosem bocsátaná meg magának, vagy képtelen lenne rá. Azt hiszem inkább elmondanák az igazat, hogy ott voltam, de jól éreztem magam annyira, hogy egy „égi férfival” útra keljek hazafelé. *Vadembert nem árulnák el, engem sem azzal, hogy egy ellenállót mesélnek be mellém a történetbe, hiszen Quinlah és ALiyah azért már valamennyire tisztában vannak kettészakadt népünk ellenségeskedésével. De nem lenne jó ha mindez így kiderülne. * -Cadar épp az ellenkező irányban van, még oda sem értem volna. *Másrészt az Orkánszigeti öbölnél tovább nem jutnék. * -Én szívesen lennék helyetted is, de azzal sok mindenkit megbántanék. *Vágom rá azonnal a magam vágyát arra, amit ő éppen elvetett. Ha önző lennék, most nem gondolkodnék azon, hogy hazamenjek-e vagy sem, hanem vademberrel maradnék, de akkor a családom látná kárát és abban is biztos vagyok, hogy Vadember nem kívánna tőlem ilyet. A boldogság mellett mindkettőnknek fájna a szíve egy kicsit. Vagy nagyon. Helyette egy kis plusz időt csenünk magunknak a sorstól azzal, hogy kettesben indulunk el a Város felé és ahogy lehet, húzzuk még, nyújtjuk még egy kicsit. Erre a legjobb, hogy ráfogjuk, pihennünk is kell és persze enni is valamit, amit nem lehet menet közben. A „hurrá, élek” pikniken felnevetek, ez jellemző tőle, hogy mindenben talál valami jót, ünnepelni valót. Ezt az optimizmusát meg kellene tanulnom.* -Ez jól hangzik, hurrá élek piknik. *Meg is ismétlem, mert tényleg tetszik ez a szóválasztás, közben irányt is váltunk, hogy beszerezzük az ünnepléshez valókat. Előtte azonban hozzábújok, mert megható az a féltés és gondoskodás amivel kényeztet, azonban én is aggódtam érte. Ugyan nem annyit, mint ő de mégis, hosszú utat tett meg és végig mellettem volt. Látom rajta, hogy fáradt és nyúzott, de még ez is jól áll neki. A szívemet és a lelkemet érinti meg azzal amit mond és ahogyan mondja. Ne ijesszek rá….jól gondolom és érzem, hogy félt attól, hogy elveszít? * -Most sem volt szándékomban. *Vajon mi zajlott le benne, amikor megtudta, hogy elsodort az ár? Mit érzett? Mennyire? Mégsem kérdezhetem meg tőle, egyrészt nem lenne túl szép, hogy bármit is kicsikarjak belőle ha nem mondja magától, másrészt minden bizonnyal zavarba hoznám; magamból indulok ki. Végül, de nem utolsó sorban, elégedett vagyok azzal a helyzettel ami megadatott, itt vagyunk egymásnak. Nem tervezünk, nem kíváncsiskodunk. Azt viszont megkérdezhetem és meg is teszem, hogyan tudta meg az egészet és hogyan talált rám. Közben még a kendőmet is visszakapom, amit elveszítettem, vagyis először csak azt hiszem, hogy visszakapom, de Vadember mókásan rászorít a kendő csücskére mielőtt elengedné. A kendők kettőnk között már egyfajta kabalák, vagy lassan már egész hiedelmet építünk köréjük, gazdát cserélnek időnként, majd visszakerülnek jogos tulajdonosukhoz és ez a játék is a része immár. * -S mire kellene neked egy kötélhágcsó? *Ahogy kiejtem, már tudom is rá a választ, Vadembert ismerve majd azt mondja, hogy eljön értem és azon mászik fel az ablakomhoz, hogy megszöktessen. Csak azért gondolom ezt, mert teljes képtelenség és ő pont az ilyen tervekről híres. Az is elég vakmerő volt, hogy utánam jött, hogy megkeressen, vakmerő és eleve kudarcra ítélt ha azt vesszük, mekkora is a Perda. Nem csak nekem volt szerencsém, hanem neki is. Az azért nem lett volna elég a sikerhez, hogy a JL üzent neki velem kapcsolatban. S ez szöget üt a fejemben, nem is tudom magamban tartani a kérdést és nem tudom nem észrevenni a hezitálást mielőtt válaszolna. Viszont ismét eljön az ideje annak, hogy nagy levegőt vegyek és megsemmisítőnek hitt pillantást vessek rá, noha teljesen biztos vagyok abban, hogy ő ezt fel sem veszi, inkább vigyorog rajta egy sort. Abban igazam is volt, hogy figyelmen kívül hagyja a figyelmeztető pillantást, abban viszont nem, hogy vigyorogni fog rajta, mert Vadember tőle szokatlanul komor és komoly arcra vált. A másik ami feltűnik, hogy nem akar a szemeimbe nézni és ez gyanút kelt. Hazugsággal traktálna, vagy csak kellemetlen beszélnie róla? Az első mondatra bólintok, mesélte már, hogy Naphajúként beszél rólam és perdainak ír le, a továbbiak viszont már aggodalomra adnak okot. Ajkaim el is nyílnak annak rendje és módja szerint, és valahogy nem árzem azt az elégedettséget amit kellene akkor, amikor a fejére olvashatom az alkohol káros hatásait, túl a rosszulléten. * -Ó Vadember, mégis mit képzeltél? Látod ezért nem kellene innod. És most mi lesz? *Most már jobban érdekel az, hogy milyen negatívumai lehetnek ennek az információnak az ellenállás vezérével szemben. Felhasználja vajon ellenünk? Nem ismerem őt, nem tudom milyen ember és mik a céljai, bármit ki tudok nézni belőle. A történet hátrányait ecsetelve meg is állunk én meg a karjait fogva nézek fel rá, mikor elhangzik az a mondat, ami kissé félreérthető és persze a bennem élő kis ördög rögtön kap az alkalmon, hogy elterelje a gondolataimat olyan irányba, ami egyikünknek sem tetszene. Azonban egyszer már kételkedtem Vademberben és annak nem volt jó vége, ezért megszorítom a karját és magammal húzom, bár nem a haladó közepén állunk, jobb ha két ház között bújunk meg. Aztán suttogva kérdezem tőle, mintha bárki is meghallhatna minket. * -De ugye nem is a JL miatt jöttél utánam? És Carter? Most, hogy tudja ki vagyok, nem akar ebből előnyt kovácsolni? Ha már úgyis az a hírem, hogy kém vagyok, mit számít, hogy kinek kémkedek? Nem igaz? Egyre többen tudnak rólunk, mi lesz most így? *Teszem fel újra a korábbi kérdésemet úgy, hogy Vadembernek kétsége sem lehet afelől, aggódom és ez még finom fogalmazás ahhoz képest, amit érzek. Jó, rendben, Vadember akkor is megkeresett volna ha senki nem utasítja erre, de mi van, ha azért megvolt az az utasítás? A korábban érzett éhségem el is múlik, mégis a gyomromra kell szorítanom a kezem, mert már a tudattól, hogy az ellenállás lehetőséget lát bennem, megfájdult. A végén felkapom a fejem és elkeseredve csapkodom meg Vadember vállát, mellkasát. * -Minek kellett neked innod? Anélkül is lehet keseregni, én már csak tudom!
Felnevetek, ahogy ő is, és lebolondoz, de cseppet sem bánt meg vele. - Neveznek bolond quorsá-nak is, ami azt illeti. - Vigyorgom továbbra is, nem mellesleg némi büszkeséggel is. Vicces név, még a quorsa része sem zavar ebben. Hanem aztán már nem vigyorgok annyira, mert nem hogy - ahogy az várható volt - nem megy bele az egyébként tényleg agyament ötletembe Szöszi, de még kétli is, hogy kapnék rendes perdai gyógyászati ellátást. - Aaaa! Micsoda ünneprontó vagy! Duplán! Gyerünk csak vissza a gyógyítóhoz, kigyógyítunk téged ebből is! - Csinálok úgy, mint aki hátra arcot akar csinálni és menni vissza a Gyógyítók házába, de ha a hátra arc sikerül is, legfeljebb csak hátrálva megyek tovább a haladóban, amit azért túl hosszasan nem folytatok, mert nem hiányzik nekünk a feltűnés. Márpedig egy bolond feltűnést kelt. Szóval idővel visszafordulok és inkább már azon agyalunk, hogy miként lehetne késleltetni a visszajutást, részemről akár határozatlan, de hosszú időre el is halasztani. Viszont értem, hogy a családja miatt aggódik, akik meg épp miatta aggódják halálra magukat, ezért vetem fel, hogy üzenni kellene. - Éééssss... erre hogyan reagálnának szerinted? - Kérdezek rá, ha már úgy tűnik, hogy Quinlah és Aliyah is az igazat mondaná, ami nem feltétlenül jó nekünk, de akkor már elméletben vigyük végig ezt a lehetőséget. Mit reagálnának Jasmine szülei az igazságra? Nem tudnának persze mindent, de aligha hülyék, legfeljebb csak remélnék, hogy valami itt pihenő városi, dominiumi a kísérő, de magukban sejtenék, hogy nem ez az igazi válasz. Míg elgondolkozom azon is, ki mást lehetne küldeni oda futárként, aki hajlandó lenne nem az igazságot mondani perdaiként, addig felvetek más ötletet is, de sajnos hamar lefújja Szöszi. Nem is volt persze túl átgondolt és komoly ötlet Cadar felvetése. Be kell látnom, hogy vissza kell engednem Szöszit a Városba, hiszen nem kérhetem tőle, hogy búcsú nélkül hagyja hátra az eddigi életét, az egész családját. Ha valaki, hát én tudom, hogy az milyen. És azt is tudom, hogy a rokonait most a remény élteti, ahogy engem is, míg kerestem őt a vadonban. - Persze-persze, értem én, nem is gondoltam komolyan! - Nem a faszt nem! De azért a szokásos derűs mosolyt varázsolom a képemre, ha bármi mást is lát, betudható a fizikai fáradtságnak, amit érzek, mióta megpihenhettünk a gyógyítónál kicsit és az adrenalin is távozott, ahogy Szöszi is meggyógyult. Szóval elteszem magamban dédelgetni a kijelentést, hogy amúgy önző lenne, még ha gyakorlatban ezzel sokra nem is mehetünk és a rám jellemző optimizmussal igyekszem ebből az egészből kellemes emléket varázsolni. Kezdjük egy hurrá élek piknikkel! Lelkesen őszinte mosolyt csal az arcomra, hogy ez az ötletem végre megértő fülekre talált. Így el is indulunk némi iránymódosítással a piknikhez valók beszerzéséhez, hogy a korábban leírt helyen megegyük, ha már nem is útban Rebellium felé. - Helyes-helyes! - Bólogatok, hogy most sem akart megijeszteni, és igenis féltés ez a részemről, vagy több is annál. - Egyébként mit csináltál te olyan időben olyan közel a parthoz? - Kérdezem, miközben vízről és egyebekről eszembe jut, hogy nálam van a kendője, amit a vízben találtam meg fennakadva egy a vihar által kicsavart fa ágán, vissza is szolgáltatom, mert ezt nem akarom megtartani, legfeljebb csak játszásiból teszek úgy, mint aki mégis meggondolta volna magát. - Mire-mire? Hogy ha legközelebb elsodor a víz, utánad dobjam! - Adom meg vigyorogva a magától értetődő választ, hogy mit csinálnék egy kendőből készült kötélhágcsóval. - De tudjuk hasznosítani sziklamászáskor is, vagy ha lesz lombházunk és eltűnik valamiért a létra... Soroljam még? - Mosolygok jókedvűen és igen, eszemben volt a másik evidens válasz is, hogy az ő szöktetéséhez is kiváló lenne, minimum a Város falain való átjutáshoz, aztán ha emeleti ablaka van, akkor oda, de hát épp nemrég mondta, hogy nem jön velem, és nem akarom újra szóba hozni így ezt. Mondjuk ha tudom, mire kérdez rá Szöszi ezután, akkor lehet inkább ezt a témát masszírozom tovább kettőnk között, mert most kénytelen vagyok nagyjából az igazságot elmondani, miként is értesültem az eltűnéséről. Közben meg igyekszem nem nagyon befeketíteni a húgomat, akire JL néven hivatkozok, hátha egyszer még jól jön, hogy nem utálják egymást kölcsönösen, ismeretlenül. Szívesen, Raven! Észre sem veszem, hogy káromkodom és hogy Szöszi emiatt szúrós szemmel néz. Próbálom összevakarni a bátorságom és túlesni a dolog egyik nehezén: bevallani, hogy egyszer mennyit ittam és mi lett annak az első közvetlen következménye. - Beszélnem nem kellene, nem innom. - Jegyzem meg gyenge próbálkozással, alig-alig mosolyogva, de valahol igaza van. Mondjuk annyit nem is szoktam inni, elmúlt már az a fiatalság, és azóta sem ittam annyit, tanulva az esetből. Folytatom aztán, hogy mi jött ezután, megállva a sétában, mintha nem menne egyszerre a mozgás és a gondolkodás és mesélés is, és még így is kicsit hülyén fogalmazok valamiben magamat keverve gyanúba és mialatt azon agyalok, hogy elmondjam-e Carter mit akar, de leginkább nem mondanám el, aközben Szöszi kérdez, természetesen rákérdezve arra a fura fogalmazásra. - Dehogy! - Emelem kezem arcához, hogy megsimítsam, megnyugtassam, hogy nem a JL miatt jöttem. - A JL... nincs elragadtatva tőlünk. De csak mert nem ismernek téged. És azt hiszem, engem sem igazán. - Sietem leszögezni, remélve, hogy ha egyszer kiderül a JL kiléte, nem ártok ezzel a mondattal sokat húgom és Szöszi viszonyának. Arra viszont nem számítok, amivel folytatja és hogy így ráérez az igazságra, de még így sem akaródzik elmondanom. Aprót bólintok csak a kérdéseire, kelletlenül, hogy így van, ám mégsem akarok erről beszélni, pedig most már kénytelen leszek. A csapkodásra ezúttal nem mosolyodom el, maradok komor, csak lágyan fogom meg a kezét a vállamnál és húzom beszéd közben a szívemhez. - Tudom, hogy elbasztam. Gondatlanságból elkövetett elbaszás, így hívják. De... De nem erről akarok beszélni, vagy Carter óhajáról, hanem másról, ami... amit tudnod kell. Nem a JL vagy Carter vagy akárki más miatt mentem utánad. Miattad mentem utánad. Meg miattam is. Mert tudni akartam, hogy... Meg akartalak találni, de féltem is attól, hogy megtalállak. Ha megtalállak és élsz, akkor oké, semmi gond. De mi van, ha úgy talállak meg, hogy már késő? Így meg is akartalak találni és nem is, mert ha mást nem, a reményt életben akartam tartani, hogy egyszer... talán... hónapok vagy évek múlva beléd botlok, hogy valahogy mégis túlélted... hogy téged várjalak minden aranyló napszínű hajú nőben még akkor is, mikor az enyém már inkább fehér, mint sötét és a tied sem lenne akkorra már olyan arany... De féltem ettől a reménytől is, mert végül kiderülne, hogy mégsem látlak téged soha többé... én... - Próbálom elmondani mindazt, ami hajtott és ami sötét árnyékként ült a lelkemre mindvégig, mióta csak Raven elmondta, mi történt Szöszivel, de én magam csak összevissza hebegésnek érzem, és nem tudom, ki tudta-e a lényeget hámozni belőle Szöszi? Ez így nem lesz jó, és nem lehetek ennyire gyáva sem! Nagy levegőt veszek és egy szuszra elhadarom úgy, hogy ha éppen elmenne mellettünk egy perdai és hallaná ezt, meg lenne győződve róla, hogy ez a létező leghosszabb quorsa szó a világon. - Azértmentemutánadmertfontosvagynekem! - Mosolyodom el, ám először láthatja rajtam, hogy ezt zavartan teszem, pillantgatok kicsit oldalra is, de többnyire már visszatért a tekintetem az ő kékjeihez és kissé aggódok is. Ugyan a télen írt leveleiben ő is ezt a szót használta, mégis bizonytalan vagyok, mert énnekem nagyon nem szokásom ilyen érzésekről beszélni. Érezni is ilyent meg még ennyire sem.
*Egyre másra kerülnek elő a képtelen ötletei, melyeket még akkor is jónak tart – persze látom, hogy csak mókázásból – mikor én azokat elvetem. Nem véletlen, hogy nem csak én bolondoztam le hanem a perdaiak is, ha már azt a kifejezést használta, amit ők szoktak ránk. Nem tudom mennyire sikerül, de igyekszem a rávetülő tekintetembe beleszőni azt is, hogy; Na ugye?! A baját sem szeretném kisebbíteni, de azért lássuk be, egy szimpla orrvérzés nem nagy dolog, egy perdai gyógyító legfeljebb akkor foglalkozna vele, ha eltörne az orra vagy a vérzés nem állna el fél óra múlva sem. Fel is nevetek azon, hogy ünneprontónak titulál és már fordul is, hogy szavainak megfelelően visszavigyen a gyógyítóhoz. Eszem ágában sincs visszamenni, de önkéntelenül fordulok vele, aztán újra fordulnom kell, hogy kövessem, mert elindul háttal abba az irányba, amerre igyekeztünk. Mielőt még megfordulna, a háta mögé nézek ijedten, legalábbis én úgy érzem ijedten nézek, de ha hazudni nem tudok jól, akkor ez sem sikerülhet hihetően.* -Vigyázz! *Szólok rá, és akár sikerül akár nem, tovább nevetek és mosolygok a kis játékon. A további ötletek már nem az alkohol és a perdai gyógyítás kellemes hatásainak összehasonlításáról szólnak, hanem arról, hogyan tudnánk több időt kisajtolni magunknak a napból és ebbe csak egy rövid említés szintjén Quinlah és Aliyah is belekerül. A kérdésére viszont nem tudok kielégítő választ adni, mert fogalmam sincs arról, mit szólna a családom, ha kiderülne, hogy egy ellenállóval indultam útnak. * -Nem tudom, tényleg nem tudom. Apa talán nem lenne ellene, neki az a fontos, hogy boldog legyek. Anya biztosan megijedne, hogy mi lesz ebből, a bátyám pedig a seregben szolgál. Szerinted? *Költői kérdés. Max jó ember és szeretem őt, tudom, hogy mennyire fontos vagyok a számára, de katonaként a kancelláriát szolgálja. Biztosan vívódna azon, hogy mit tegyen, vagy tegyen-e egyáltalán. Én viszont egyikükkel sem tennék ilyet. S mindebből jön a következő feltételezés, ha már elindultam egy égivel, aki lehet, hogy ellenálló, vajon hazaérek-e egyáltalán, vagy a Rebellium felé igyekszem? Mert bennem sokszor felmerült ez, nem csak kérdésként hanem vágyként is. Ha nem lenne családom, ez sem lenne kérdés. Én is őrlődöm már régóta. A reagálásából azonban nem tudok megnyugtató választ kibogarászni. Azt mondja nem gondolta komolyan, de úgy látom rajta, hogy igen. Vagy csak a fáradtság ül ki úgy az arcára, hogy képtelenség bármit is kiolvasni a vonásaiból, a tekintetéből. De van még egy lehetőség. Komolyan gondolta, ami egyet jelent azzal, hogy sokkal fontosabb vagyok a számára, hogy többet érez irántam, mint amennyit én merek remélni. Mégis félig tréfásan jegyzi meg, hogy többet ne ijesszek rá. Most örülnék ha több tapasztalatom lenne a férfiak lelkivilágának terén. * -A Shien és a Rauntill torkolatánál vertünk tábort, a növényi társulásokat kutattuk. Már pakoltunk amikor a vihar lecsapott ránk. Talán az előrejelzés nem volt pontos. A szél szétkapta a holmimat, azt hiszem…..talán azokat akartam összeszedni, de nem nagyon emlékszem. *Biztosan bevertem a fejem, talán a vízben sodródva egy belógó ágba vagy egy kőbe. A láz sem tett jót az emlékeknek, melyeket tudat alatt ki akartam törölni. Arra viszont már jól emlékszem, hogy mennyire örültem, amikor Vadember arcát megláttam, amikor már tiszta volt a tudatom a Gyógyítók házában. A szívem is beledobbant a pillanatba. Most, hogy belegondolok, óriási szerencse kellett ahhoz, hogy élve megússzam, hogy ő rám találjon, mert hiába tudta merre keressen, azért az a terület mégis csak nagy. Egyre inkább kezdek hinni a perdaiak Isteneiben. S mekkora véletlen kellett ahhoz, hogy megtalálja a zsebkendőmet, hogy az fennakadjon egy fa ágán és pont Vadember tekintete elé kerüljön, hogy csipetke is utánam induljon és ők ketten összetalálkozzanak. A kendő végül átvándorol hozzám némi játékos huzavona után, de Vadember máris egy egész kötélhágcsót képzel bele és nem is járok messze az ő gondolatairól annak felhasználását illetően. * -Óhohóó! Mert mindig mindenhol ott vagy….sziklamászás? Már megint kezded? *Kacagva válaszolok és kérdezek, emlékezve a kutatóállomásnál lévő vízesésre, az ottani találkozónkra, a sziklamászásra, de mikor a lombházat említi, kicsit elakad a lélegzetem. Több okból is. Csak én képzelek bele megint többet abba, hogy közös lombházként említi, vagy csak véletlen fogalmazás? S persze azért is, mert egy pillanatra megijedek, hogy megint a nagy ablakokkal jön. * -Neeeeeem! *Rázom is a fejem és ellenkezem a további képtelen ötletekkel szemben. Sejtem, hogy még számtalan okot fel tudna sorolni, helyette azonban kérdőre vonom azért, amit a megtalálásom elmesélése közben mondott. Ha a JL említve van, az már nem jelent jót, amúgy is rossz érzés tudni, hogy figyelnek, és néha tényleg érzem is. Mintha valaki követne, érzem a tarkómon a figyelő pillantásokat, de mikor arra fordulok amerről érzem, nem látok senkit. Az is lehet, hogy csak bebeszélem magamnak. Az egész történetből azt az egyet szűröm le, hogy Vadember nem bírt a vérével és bár miattam ütötte ki magát, el is árult. Ám még akkor is ellenkezik velem, mikor az ivást és lerészegedést olyan negatívumként hozom fel, amit soha többé nem kellene csinálnia. Férfiak! A végén már teljesen kétségbeesem, mert ha a Rebelliumban tudják ki vagyok, a JL jóvoltából pedig azt is, hogy közel állok Callumhoz, akkor olyasmire akarnak majd rávenni, amire képtelen lennék. Másrészről ez olyan titok, ami bármikor visszaüthet és mindkettőnket bajba sodor, s még a családjainkat is. Igen, talán még Vadember családját is, ha kiderül, életben van. Tehetetlen dühömben megint a vállát csapkodom, de mégis visszafogva magam, nehogy fájdalmat okozzak neki, jóllehet az én ütéseim minden bizonnyal nem ártanának akkor sem, ha minden erőmet beleadnám. Azt viszont már meg is bántam, hogy rákérdeztem a megkeresésem indokaira, olyan érzést keltve, mintha megint nem bíznék benne. De már kimondtam és Vadember magyarázkodni kezd….de nem háborodik fel. Keze az arcomra simul és a hangja is lágy, még nyomokban sem fedezem fel benne azt a megbántottságot és haragot, amit a kikötőben. Ez megnyugtat és fel is sóhajtok megkönnyebbülten, mielőtt felháborodnék egy szúrós pillantással az ismételt káromkodása miatt. Hosszú monológ következik, amit nem akarok és nem is tudok félbeszakítani. Bár kissé zavaros, és nehezen hámozom ki belőle a lényeget, de amikor sikerül, a szívem ellágyul. Már az öröm könnyeivel küszködöm amikor a végén a reményről beszél, az aranyhajamról, ami lehet már nem is olyan arany és az övé sem sötét, hanem az évek alatt deresedett színt viseli. Ilyen messze tervezne? Korábban csapkodó kezem alatt érzem szívének minden dobbanását, melyek az enyémmel együtt egyre hevesebb. S még mindig nem merem elhinni, hogy az iránta érzett szerelmem talán kölcsönös. Mikor elakad a hangja kezemet az arcára simítom, nem számítva arra, hogy folytatja még, egyetlen, hosszúnak tűnő szóval, aminek értelme némi fáziskéséssel csapódik le bennem. A mosoly, a zavart elfordulás azonban válasz minden kérdésemre. Mikor megállapodik tekintete az enyémben, elmosolyodom és homlokomat az övének nyomom. Mélyen beszippantom az illatát, ajkaim az ő ajkait keresik és hosszú forró csókra hívják. Aztán ha sikerül elszakadnom tőle, egy ideig csóktól nedves ajkait nézem, majd felpillantok a szemeibe, melyeknek mélyén mindig elveszek. * -Nekem is fontos vagy, nagyon. Ezért félek attól, hogy kiderül az ami köztünk van és emiatt nem láthatlak többé. Egyszer már majdnem belepusztultam, még egyszer nem állnék fel. Már tudom, hogy nem azért szeretek veled lenni, mert a szabadságot jelented, nem azért mert izgalmas kalandok várnak rám ha veled vagyok és megszínesítik az amúgy szürke életem. Nem csak ezekért. Azt hiszem beléd szerettem, de sosem mertem kimondani, mert féltem attól is, hogy megijesztelek vele, és azért nem látlak többé. Most sem akarok többet, mint eddig, nem tervezünk, ahogy eddig sem. *S most én akadok el, de annyira, hogy nem is folytatom. A szívem majd` kiugrik a helyéből, nem tudom mit fog erre válaszolni, de azok után amit ő mondott nekem, már nem bírtam magamban tartani. Már olyan régóta kikívánkozott, és azt akartam, hogy tudja. Félve nézek fel rá, próbálom a tekintetéből kiolvasni a szavakat, mielőtt még megszólalna. Még levegőt sem veszek, mintha azzal megzavarnám, tovább taszítanám magunkat azon a pillanaton, amelybe legszívesebben beleragadnék. Amíg még nem mond semmit, mert most én vagyok úgy, ahogy ő a keresésemkor. Félek attól, hogy rosszul sül el. *
- Hm? - Vállam felett hátranézek és meg is torpanok, mikor figyelmeztet. Alapvetően elhittem neki, mert abból indultam ki, hogy nem hazudik jól, nem is szeret, ergo nyilván meg sem próbálná... kivéve, ha játékról van szó, és ahogy nevetését meghallom, majd visszanézve meglátom, rögtön rájövök, hogy tréfa áldozata lettem. - Bravó! - Ismerem el fejlődését nevetve, majd menetirányba fordulok én is vissza és haladunk tovább, közben azon tanakodunk, miként lehetne, hogy Szöszi tovább maradhasson velem, de közben az otthon maradt szerettei se őrüljenek bele a "gyászba". Egyáltalán szólni kellene nekik, hogy semmi okuk gyászolni. Embert nem tudunk ebbe belevonni, perdai meg nem akarna hazudni miattunk, szóval ez bukta. A válaszára elhúzom a számat, főleg a báty említésére, aki katona. Tudtam eddig is, de gondoltam hátha vannak olyan háttérinfói Szöszinek, hogy titkon lázadó a tesó. Hát, nincs szerencsénk. - Mmmm, tehát túlzottan senki nem örülne, ha küldenél egy írott üzenetet, hogy "jól vagyok, ne keresettek, majd jövök". - Kijelentés és félig kérdés is, mert az írott üzenet a következő ötletem. A perdaiak úgy tényleg csak postások, egy szót sem kellene szólniuk, tehát nem is hazudnának. Vagy ez csak szerintem ilyen egyszerű? Mindenesetre a későbbiekben elbagatellizálom a dolgot, mintha csak egy hirtelen ötlet lett volna és nem nagy ügy, hogy nem jön össze, remélvén, hogy Szöszi el is hiszi ezt. Ami nem tudom miért is jó nekem, de csak. Nem csak Szöszi örülne, ha több tapasztalata lenne a férfiak lelkivilága terén, hanem nekem is jól jönne, hogy értsem magamat. - Áh, vagy úgy. Pedig meg voltam győződve róla, hogy még be akartál fejezni egy festményt, de a képet felkapta a szél, te abba kapaszkodtál és vele bevitorláztál a folyamba. - Fejtem ki a teóriámat somolyogva, amelyet természetesen most rögtönöztem, mert egyébként míg kerestem őt, gondolkodtam rajta, mit csinált ennyire közel a parthoz, mikor a vihar lecsapott. Kap is most egy puszit a haján át menet közben a fejére. Nyilván ha lenne rajta sérülés, azt a gyógyító meglátta volna, de azért én is önkéntelenül arra gondolok, hogy bevághatta a fejét. Vagy szimplán az ijedtség és a trauma miatt nem emlékszik. Elvégre elég komolyan meg is sérült közben, akkor veszíthette el a kendőt is, amelyet megtaláltam és most visszaszolgáltatok némi játékos évődéssel fűszerezve. - Nem kezdem. Folytatom! Félbemaradtak az óráink. - Emlékeztetem őt is, hogy egyelőre csak első szintű sziklamászó a rendszerem szerint, szóval jól jöhet még az a kendőből készült mászóalkalmatosság. További ötleteket viszont nem kell kifejtenem, ellenkezése elégedett és széles mosolyt szül az arcomra egészen addig, míg sikerül beletenyerelnünk egy kényes témába, ami azzal indult el, miként tudtam meg, hogy őt elsodorta a víz. A JL, az Ellenállás, az itallal próbált felejtés káros következményei is szóba kerülnek, és még ki sem derült minden, de nem is akarom elmondani. Főleg, hogy magyarázkodásra szorulok így is abba a gyanúba keveredve, hogy a JL vagy Carter küldött Szöszi után. Ha tudná, mit akar Carter... Bízom benne, hogy zavartan előadott szavaim és a végén az az egy hosszú szóvá összepréselődött vallomásféle hihetőek és nem fog később sem arra gyanakodni, hogy ez is valamiféle beszervezési módszer az Ellenállás részéről. Remélem hinni fog nekem. Nem gondolok én ugyan sokat az arany-deres hajszínes mondat mögé, nekem egyértelmű, hogy Szöszit nem tudnám soha elfelejteni és ha nyom nélkül eltűnne, örökre ott lebegne a lehetősége annak, hogy életben van. Jó lenne legalább vén trottyként megtudni, hogy így volt, életben maradt. Persze ez már okafogyott, hiszen már most is tudom. Alig-alig merek a szemeibe nézni, de az alatt látom, hogy könnybe lábadnak a szemei, amit jó jelnek veszek, még inkább aztán a mosolyát és ahogy a homlokát az enyémnek dönti, majd hosszú csókban olvadunk össze, amire nagyot dobban a szívem, ahogy az első csókunknál is. Nekem ez így tökéletes, egy szóra sem lenne szükségem, csak arra, hogy így ölelhessem, magamhoz vonhassam szorosan és forró csókban merülhessek el, fittyet hányva arra, hogy egy-egy minket látó perdai mosolyogva megy el mellettünk sietve, hogy ne is zavarjon. Nem is vesszük szerintem észre őket. Csókját követően a szemeibe nézek, immár tudok hosszabban, de nagyon nem húzódtam el, és az első mondat után lehunyom a szemeimet mosolyogva, orrom hegyét az övéhez érintve lágyan piszézve. Akkor pillantok fel újra, mikor kiderül, hogy lesz folytatás, és néhány centire növelve a távolságot figyelek tovább. Halkan kuncogok azon a részen, hogy mellettem izgalmas kalandokban van része, tökéletesen emlékezve rá, hányszor csapkodott meg már érte. Már éppen mondanám, hogy lebukott, hogy szereti ezeket mégiscsak, mikor elhangzik egy mondat. Az a mondat. Szeretnék most egy játékban lenni vagy valami szuperképességű hős, esetleg perdai lenni, aki tudja, mi lesz a jövőben és vissza tud menni a múltba, hogy változtasson rajta. Ha így lenne, megcsókoltam volna Szöszit, mielőtt bevallja az érzéseit, a mélyebb érzéseit. Egyfelől ez persze jól esik, nagyon is jól, sőt, ez enyhe kifejezés rá. Nagyon édes is, hogy csak úgy peregtek a finom ajkairól a szavak, nem tudván nekik gátat szabni, mintha valamiféle megáradt folyó lenne. Másfelől meg sokkol vele. Ez tisztán látszik is rajtam, ahogy szóra nyitom a szám kicsit, de hang nem jön ki rajta, a döbbent zavar érdekes elegyét elevenítem meg, és szikrát sem kapok hirtelen. Miért mondta ki? Tudom, hogy mondanom kellene valamit, elüthetném valami laza vicces-frappánssal, de a sokk-hatástól úgy érzem, a fejem teljesen üres, még a beszéd képességét is újra kell tanulnom. Tudom, hogy ahogy telnek a másodpercek, úgy lesz egyre kínosabb a csend, mégis a rendszerem nagyon lassan kezd betölteni. Tanácstalan vagyok, még akkor is, mikor végre megtalálom a hangomat egy suta mosoly társaságában, remélhetőleg még azelőtt, hogy Szöszi megszólalna. - Ööö... nos, nem futottam el. - Fontos kiemelni a pozitívumokat egy ilyen helyzetben, amit láthatóan nem tudok túl jól kezelni. - Ez... Nem tagadom, váratlanul ért. Nem számítottam rá, hogy csalni fogsz és kétszer akarsz lépni egy körben. - Mosolyodom el zavartan. - Vagy ezt így szabad? Nem tudom, hogyan megy ez, mert még soha egy barátnőmnek se mondtam, hogy fontos lenne nekem. Én... tudom, hogy mást vártál, többet vártál, látom rajtad és sajnálom. Csak én nem mozgok otthonosan ezekben az érzésekben és nem könnyű ezekről beszélni, főleg nem érthetően, szerintem nem is megy, igaz? Khm, szóval még nem tudom, hogy minek is nevezzem ezt az érzést... - Mutatok a mellkasomra, a szívem tájékán. Nem a francokat nem tudod, Delgado, csak nem mered elmondani... - ...milyen címkét tegyek rá, hogy rend legyen idebent, és ezzel te is így lehetsz, mert azt mondtad, hogy "azt hiszed". Így lehetne arról szó, hogy egyelőre abban maradunk, hogy fontosak vagyunk egymásnak, nagyon fontosak? Mert az vagy, nagyon-nagyon fontos nekem. Csak várj meg a következő lépéssel, míg rendet rakok magamban és akkor nem csak egy azt hiszem-et tudok adni, hanem egy biztosat? Nem mintha elő lenne írva, hogy nekem kellene előbb mondanom, csak nem tudom... Ne haragudj! Haragszol? - Az előbb az elhadart mondatom után is izgultam, mi lesz a reakció, de az semmi ahhoz képest, amit most érzek. Vajon most rontottam el? De... mégsem tudom rávenni magam, hogy kimondjam azt a bizonyos szót. Mintha a "fontos vagy" annyira mást jelenthetne még, mint az a szó. Mégis az a szó olyan szimbolikus és van bennem valami belül, amit magamnak is nehezen magyarázok meg, ami visszatart attól, hogy kimondjam azt a várt vallomást. Valahol az is, hogy nem jön velem, ami miatt így hogy lenne szabad azt a bizonyos szót kimondanom neki? De nem csak ez az oka, hanem valami mélyebben, régebben gyökerező dolog.
*Szélesen elmosolyodom amikor visszakérdez és hátranéz, vagyis tulajdonképpen előre, amerre megyünk. Elhitte. Ez olyan nagy öröm nekem, hogy nem tudom palástolni, de nem is akarom. Az elismerésre pedig már halkan felnevetek és egy apró kis pukedlit is megengedek magamnak. Már csak az van hátra, hogy belepiruljon abba amit mondok, ezt is feladatul kaptam, de, hogy őszinte legyek, nem is gondolkodtam azon, mi az ami Vadembert zavarba hozza. A Gyógyítók házától idáig, majdnem az egész időt azzal töltöttük, hogy kitaláljuk, hogyan csippenthetünk le magunknak még egy kis időt, de én tudom, hogy sehogy. Az igazság az, hogy Vadember és a családom között őrlődöm, és ebből nincs kiút. Már az is több, mint amennyit álmodtam, hogy elkísér a Városig, majdnem addig, mert az is előfordulhatott volna, hogy pont belefutunk olyan emberekbe akik a Városból jöttek és megismernek. Akkor aztán semmi sem ment meg attól, hogy egyenesen odáig vigyenek kocsival. Csipetkével, és egy kicsit gyalog tovább tart az út, és a lelkem is megnyugszik, hogy nem késlekedem a családomat felvilágosítani arról, hogy jól vagyok. Vadember viszont roppant kreatív, és egy hosszú pillanatra nagy levegőt veszek, hogy nemmel válaszoljak, de az ötlet elgondolkodtató. * -Hmmmm….ha nem is pontosan ezt írnám….de ez még működhet. Persze akkor sincs egy napnál több időnk. *Szóval erről ennyit. Ha megírom, hogy jól vagyok, de Csipetkével megyek haza, mert ugye ő is megkerült…akkor sem lehetek sokkal lassabb egy perdainál. Emlékszem Vadember azt kérdezte tőlem egyszer, lehetséges lenne-e megjátszani azt, hogy Csipetke elszabadul velem együtt, így lerázva a katonákat, találkozhatnánk. Nos, ez majdnem összejött, de egyikünk sem így gondolta. Nem is szándékozom megismételni és ezt meg is ígérem. Hogy mégis hogyan történt ez a mostani véletlen, azt röviden elmesélem, nem annyira izgalmas és kalandos, ahogyan Vadember elgondolta és nem is annyira vicces. Az ő meséjén felnevetek és meg is dicsérem.* -Festménnyel a kezemben repülve?! Csodás, ez a történet jobban tetszik, lehet, hogy ezt fogom otthon előadni. Úgy nem tűnök annyira felelőtlennek. *Valójában sok mindenre nem emlékszem, a vihar olyan hirtelen csapott le ránk, hogy másoknak sem volt ideje nagyon menedéket keresni. Remélem mindenki jól van, róluk nincs hírem és első dolgom lesz amint a Városba érek, hogy rákérdezzek. A bibis fejemre kapok egy puszit, de nem sokra rá már a kendőmmel és a sziklamászással szekál. * -Mert nem vittél sziklára. Bár az a domboldal is olyasmi volt, épp csak a másik irányba kezdtük el megmászni. *Vagyis legurulni. A kis barlangos patakos kalandunkra célzok, amikor olyan hirtelen tűnt el a szemeim elől, s aztán ugyanúgy követtem őt. Visszavágásként fogom fel azt amit az általa kicsikart kendőimből összekötött kötélhágcsóról mond, főleg amikor a lombházat említi és már várom a nagy ablakokat is, de végül az szerencsére elmarad. Vagy nem is szerencsére, imádok vele vitatkozni. Is. Jobb, mint a JL-ről beszélni, aki vagy akik miatt elindult a keresésemre. Tulajdonképpen hálás lehetek nekik ezért, jóllehet egészen más céljuk volt vele. Vadember magyarázkodik is, nehogy azt higgyem, hogy csak miattuk keresett meg és annyira belezavarodik a saját szavaiba, hogy nehezen hámozom ki belőlük a lényeget. Ám az igazi lényeg csak azután jön, egyetlen szóvá gyúrva össze. Meghatódom és boldog is vagyok, a szívem örömtáncot jár és bár nem azt mondta, hogy szeret, nekem ennyi is elég. Ahhoz mindenképpen, hogy egy hosszú, forró csók után leessen a saját magam által számra zárt lakat és utat engedjek az érzelmeimnek. Egyszer már „elmondtam” neki, mennyire fontos a számomra, de az egy egészen más helyzet volt. Nem szemtől-szembe mondtam, bár érzelmektől fűtötten írtam és minden bizonnyal érezhető volt minden egyes szó mögött…de itt és most sokkal nagyobb súlya van. El is akadok és félve nézek rá, a csend azonban fájóan hosszúra nyúlik. Nem rég az jutott eszembe, hogy még egy kihívás van előttem, de nem gondoltam, hogy így fogom zavarba hozni. Látom rajta mennyire keresi a szavakat és eszembe ötlik, hogy most azon töpreng, hogyan utasítson el udvariasan. Nagyot nyelek, még a torkom is belefájdul, a szívem pedig kezd sajogni. Gondolatban fel is pofozom magam amiért képes voltam ekkora ostobaságra annak ellenére, hogy megfogadtam; nem mondom ki. De már nem tudom visszaszívni és talán jobb is, hogy elhangzott. Ezzel biztatom magam, ha most nem megy el, nem szakít velem….akkor még egy ideig boldog lehetek vele, akárhogyan is folytatódjon. Persze lehet, hogy a vallomásom mindig ott fog lebegni a fejünk felett, pontosabban az ő feje felett és ez megmérgezi a kapcsolatunkat. Az egyik félelmemet hosszas vívódás után elsöpri.* -Ennek örülök. *Szólok közbe röviden és nagyon halkan.* -Sajnálom…*Mosolyog. Zavartan de mosolyog és ezt jó jelnek veszem. Én nem merek mosolyogni és a szívem sem azért akar kiugrani a helyéből, mert csordultig telik boldogsággal. Most a félelem az úr. Hallgatok is ezután, csak a fejemet rázom amikor azt mondja, szerinte többet vártam. Ez nem igaz, valójában amikor rájöttem, felfogtam, hogy mit mondtam, még ennyire sem számítottam. Akkor mosolyodom el halványan, és talán még picit bólintok is egyetértően, mikor azt mondja, hogy ő nem nagyon tud beszélni az ilyen érzésekről. Az viszont már reménnyel tölt el, hogy _van_ érzése felém. Nem mintha nem vettem volna észre minden egyes rezdüléséből, szavaiból, csókjából. Mégis más ezt hallani. Nem várok igazán semmit, nem várom, hogy most a lábaim elé borulva vallomást tegyen, még csak egy suta, halkan kimondott szót sem. Egyáltalán nem várok tőle semmit. Bűnbánóan mosolygok rá a hosszú beszéd alatt, de az utolsó két mondatot, kérdést már csak úgy teheti fel, hogy ujjaim a szájára tapadnak, hogy elhallgattassam. De még hallom és a fejemet rázom mosolyogva. * -Nem haragszom és nem vártam azt, hogy….nekem elég ha veled lehetek, ha együtt bolondozhatunk, együtt nevethetünk és eszünk, szaladunk ki a világból. Csak már…kicsúszott. Sajnálom, ha ezzel nehéz helyzetbe hoztalak, sajnálom ha mindent elrontottam. Nem akartam. Nekem tökéletesen megfelel, ha ennyiben maradunk. Nem tudjuk elfelejteni, de félretesszük és ígérem nem szaladok eléd soha többé. *Megint hadart, de legalább nem egy szóban mondta el. Mosolygok ugyan, de ez a mosoly köszönőviszonyban sincs a korábbiakkal. Még félek, még ott ég a szívemben s a lelkemben, hogy ma látom utoljára. S megint én rontottam el. Max is megmondta, vonzom a katasztrofális helyzeteket, és ez most megint olyan. Kezemet emelem fel az arcához, hogy megsimítsam, csak én érzem mennyire remeg attól, hogy talán elhúzódik.* -Ne haragudj. Visszatekerhetnénk az időt addig, hogy….sziklát mászunk és szerzünk ennivalót az útra? Van még kedved hazakísérni?
Jót derülök a pukedliján, de meg is érdemelte az elismerést. Némi évődést és csipkelődést leszámítva rátérünk arra, hogy jó telhetetlenek módjára próbálunk magunknak több időt kiszorítani a sorstól, mint amennyit engedélyezett, azaz ne kelljen olyan gyorsan Szöszinek visszamennie, ugyanakkor az aggódásba se haljanak bele a családtagjai. - Egy nap? Hm, légy szíves, ha ezentúl kiküldenek terepre, köszönj el az otthoniaktól, mondd meg nekik, hogy lehet megint később jössz, de ne aggódjanak, nem halsz meg, sok életed van mint a régi földi macskáknak. Nem tudom, nekik miért volt több, de megengedjük neked is, tudsz úgy bújni, nem lehet véletlen a hasonlóság! - Vigyorodom el, s ugyan nem tudom, hogy a földi cicák miként bújtak, én a Dominiumon születtem, de a régi felvételek alapján azok nagyon értettek a bújáshoz, már ameddig még léteztek. Szavaimnak nyomatékot adva karolom át őt újra közelebb vonva magamhoz, ajkaira hajolva egy csókért, mielőtt folytatnánk az utunkat. Kezdek kifogyni az ötletekből, mivel lehetne húzni az időnket, ezért is javasoltam, hogy legközelebb előre készítse fel a rokonságot az efféle helyzetekre és ne, ne kérdezzenek semmit! Nekem viszont van kérdésem, például az, hogy miként is keveredett ő bele a vízbe a vihar idején és az ő verziója után előadom a sajátomat, én miként képzeltem el. Mármint most. - Hát ha nem veszik rossz néven, hogy munkaidőben festegetsz! Ha viszont a felszerelést mentetted, azért járna egy hősi plecsni neked, micsoda önfeláldozás! - Fűzöm tovább mosolyogva, hogy az ő verziójának is megvan a pozitív oldala. Oké, az a veszély nem fenyegeti, hogy ezért kap valami polgári kitüntetést, főleg ha a felszerelést nem tudta szorongatni a vízben és vízkártól mentesen kivinni a partra, majd haza. Túl maximalista a Kancellária... - Jaaa, én akkor megmutattam, hogyan nem szabad domboldalon lemenni, vagy ha mégis, hogyan viseljük el méltóságteljesen. - Nevetek fel visszaemlékezve a domboldalas esetre, ami nem volt betervezve, és a fel-felszisszenő, jajduló és szitkozódó lejutásomra is sok mindent lehet mondani, de méltóságteljesnek aligha nevezhető. Vannak helyzetek, amelyekből lehetetlenség méltósággal kikecmeregni és ilyen az is, amikor félszeg, elhadart vallomásra emeli a tétet Szöszi, én meg vizslatom a lapjaimat magamban, hogyan tudnám azt a tétet tartani és nem bukással kijönni ebből a helyzetből. Nagyjából sehogy. A csend hosszabbra nyúlik, mint kellene, jóval túl van már a kínosság határán, látom is, ahogy nagyot nyel, ahogy aggódik mit felelek vagy nem felelek. Az aggódás tárgyán egyébként osztozunk, magam részéről hozzápakolom azt is, hogy az enyémre adott következő reakciójától tartok. Nem akarom megbántani, nem akarok szakítani, de vallomást sem tehetek, így marad a fél igazság, fél hazugság. Mikor elkezdem mondani, apró kis közbeszólásaira kicsit mosolygok, a sajnálatra nemlegesen röviden megrázom a fejemet, hogy nem kell. Majd ő tesz így, mikor én mondom, hogy többre várt. Elvagyunk! Az összhang még megvan, ez jó jel! Végére érek a szavaimnak, már csak három maradt, óvatos tapogatózás, mennyire is csesztem el? Mindezt már ujjai alól szólva, amelyek gyengédsége mosolyt csal az arcomra. Ki kellett volna mondanom, tudom, egy mafla bumburnyák vagyok, és mégis... eddigi életem egyik legfelelősségteljesebb döntésének tartom, hogy nem tettem. A levegő pillanatnyit bent reked, hogy megint kimondja, de végül nem teszi, megnyugszom. Mosolygok a felsoroláson, azon, hogy kicsúszott, de az én mosolyom sem akkora, mint korábban, még nem, de ettől még mozdul a kezem az ő remegő ujjaiért, hogy ajkaimhoz húzzam és csókot adjak előbb az ujjbegyekre, majd a tenyerébe, mielőtt válaszolnék. - Még mit nem! Mármint persze, hogy hazakísérlek, a "még mit nem" az idővisszatekerésre vonatkozik, bocs! - Mosolyodom el sután, hogy képes vagyok félreérthetően, szerencsétlenül válaszolni. Átölelem, vagyis eddig is valamikor időközben a derekára kerültek a kezeim, de most feljebb kúsznak és szorosabban magamhoz vonom, úgy folytatom. - Nem akarom addig visszatekerni, mert azután mondtam, hogy fontos vagy nekem, ezt nem vonom vissza, komolyan mondtam! Szóval ide tekerjük, de csak azért, mert utána jött az az eszményi csókod, amiből így pofátlan módon repetázhatok. És nem, nem azért nem mondom, hogy vége, mert tavasszal megfenyegettél, hogy legközelebb ezért elásol a kertben. Emlékszem ám! - Mosolyodom el szélesebben, de lehet csak a hangomból hallja, ha nem látja az ölelés miatt az arcomat. Az ölelés viszont mást is beszél: azt a ragaszkodást, amit nem merek elmondani, amire Szöszi szíve vágyik. Testbeszédem elárul és nem is tudok róla. Az ölelésen kicsit engedek, hogy újra ránézhessek, de nem húzódom el nagyon. - Nem szeretném, ha vége lenne, és igazság szerint az időtekergetést is csak a csók-repeta miatt tenném. Csak.. Majd... összecsiszoljuk a... fogalmam sincs micsodánkat, de azt! Vagy nem is csiszolódás, meg kell érnie, mint egy gyümölcsnek! - Derül fel a képem, mikor sikerül találnom egy nagyjából botanikai hasonlatot. - Együtt megérleljük. Mint valami jó gyümölcsös párlatot! - Fűzöm tovább elvigyorodva, így a hasonlat hozzám is közelebb áll, Szöszi szerintem megmarad a gyümölcsnél. - Csak egy kis idő kell... - Kegyes hazugság, mert várok, hogy a körülmények változzanak, amelyek egyhamar nem fognak, aligha fordulhat elő, hogy elmondhassam, mit érzek, ha csakugyan azt érzem. Nem tudom, rendet kell tenni és... nem tudom. - Viszont abszurd módon időből most kevés van, szóval tényleg szerezzük be azt a "Hurrá-élek-piknik"-hozzávalókat, különben éhgyomorral kell hazaadjalak! Még a végén híre megy, micsoda rossz vendéglátók az ellenállók! Mehetünk? - Kérdezek rá, s lopva azt is kutatja a tekintetem, mennyire ragyog a mosolya, mint korábban? Attól tartok, nem ő volt, aki mindent elrontott, hanem én... de muszáj volt, miatta, érte, ezt mantrázom magamban.
*Egy nap. Ne legyünk telhetetlenek, még ez is több, mint amire számíthattam, hiszen a kutatás miatt elmaradt volna a megbeszélt találkozónk, így mégis van haszna annak, hogy elsodort az ár és Vadember utánam jött. Nem is kívánhatnék többet, végül is megúsztam, szó szerint. Persze ahogy az már lenni szokott nálunk, mindig tervezünk annak ellenére, hogy megígértük; nem tesszük. Vadember most is előrelátó, ami mosolyogtató és el is nyúlik a szám, egyre jobban. A végén azért igyekszem megmutatni mennyire tudok bújni, jóllehet ez most messze van attól ahogyan egy bokorban, vagy barlangban, ahol nem vagyunk szem előtt, hozzá szoktam bújni. Csak kicsit dőlök hozzá és arcommal a vállához dörgölőzöm.* -Azt hiszem két életet már elhasználtam, de köszönöm, hogy megelőlegezel még hetet. Igyekszem minél később elhasználni. *Kettőt számítok, a mostanin kívül a fennsíkon való kalandomat számítom még be, másra nem emlékszem. Épp elég, kettővel több, mint kellene. De talán meg kellene fogadnom Vadember tanácsát a családomat illetően, legalább Maxnek szólhatnék…bár azt hiszem úgy is tudja, sejti, miután a téli levertségem után a tavasz régi-új örömmel töltött el. Arról, mégis hogyan kerültem ilyen kalamajkába, nem túl hosszan mesélek, olyan gyorsan történt minden, sokra nem is emlékezhetnék, de a lényeg meg van. Vadember hangosan kimondott gondolataira reflektálok azzal, hogy ideiglenesen megmásítom a történteket, bár nem valószínű, hogy jó ötlet, másrészt úgy sem tudnám hihetően elmondani, s végül de nem utolsó sorban, az önfeláldozás jobban tetszik.* -Gondolod? Szerintem a legjobb ha azt mondom, nem emlékszem semmire. Aki ott volt, minden bizonnyal tudja mit csináltam éppen, amikor elsodort a víz. *Nem csak azt veszítettem el amit éppen megmenteni szerettem volna, hanem a kendőmet is, amit most visszakapok, vele együtt egy kis pimasz piszkálódást is, amire igyekszem gyorsan visszavágni azzal, hogy ő sem tökéletes, amikor sziklát vagy domboldalt kell mászni, főleg ha azt lefelé teszi. * -Az minden volt, csak nem méltóságteljes. *Nevetek fel emlékezve arra a pillanatra, ami beleégett az elmémbe. Vadember elém ugrott vigyorogva, aztán a másodperc tört része alatt lekonyult a mosoly az arcáról, ő meg eltűnt a bokrok között, kiabálva, szitkozódva, hogy majd` felverte az erdőt. A derűnek aztán itt vége is szakad, rákérdezek arra, hogyan talált rám és a hosszú mese közben fény derül néhány apró részletre, melyek újabb kibogozásra várnak. A végén elmosolyodom és alig tudom csitítani a szívemet arra a hosszú, egyetlen szóba gyűrt mondatra ami sokkal többet ér, mintha azt mondta volna, hogy szeret. Ám talán pont ezért hull le a lakat a számról és ejtem ki azokat a szavakat, melyeket eddig mélyen magamba zártam, holott teljesen biztos voltam a jelentésükben. Hosszúra nyúlik a csend és én átkozom magam amiért ilyen buta voltam, másrészt Max jut eszembe és a tél eleji beszélgetésünk, mindazzal együtt, hogy időre van szükségünk. Többre mint amennyi eltelt. Hiába tekerném vissza az időt, az nem használna, hiszen a szavak elhangzottak és nem lehet semmissé nyilvánítani, azonban ami meglep, az Vadember válasza. Ajkain lévő ujjaimra csókot lehel, mellyel szívemet ismét megdobogtatja. Ezek szerint nincs minden veszve, tanulva az első és remélhetőleg utolsó szakításunkból, most közelebb jött és nem hátrált el tőlem. Félve remegő mosolyomat nem is érzékelem, feszülten figyelek szavaira, a csókjára, arra ahogyan átölel és nem tudom letagadni mennyire megkönnyebbültem, hiszen ez az érzelem nagy sóhajjal szakad ki belőlem. S most tényleg hozzábújok, ölelő karjaiban találva menedéket, és szerencse, hogy az első mondat után gyorsan folytatja, az ijedtség csak viharsebesen átvonul rajtam és el is tűnik. * -Akkor jó. *Suttogom a nyakába, mert annyira szorosan ölel magához, hogy nem látom az arcát, s a tekintetét. Talán szándékosan tesz így, hogy ne kelljen a szemeimbe néznie, és én meghagyom neki ezt a szabadságot. Ölelő karjai anélkül is sokat elárulnak viharos érzelmeiről. Az idő visszatekerésének azonban most nagyobb jelentősége lesz, kis humorba csomagolva. Elmosolyodom, homlokomat a vállára ejtem, ahol karommal átölelem, a másikkal a nyakánál időzöm. Bólogatok egyetértésem jeléül, nem tudom ezt mennyire érzékeli, de nem szakítanám most félbe. A végén viszont felnevetek, pedig megérdemelné….hangzik el a gondolat a fejemben, de persze nem komolyan, csak piszkálódásból, ahogyan ő szokta kiforgatni a szavaimat. Hozzábújva érzem, hogy még sosem ölelt így. Szorosan de nem fojtogatón, érezhető, mintha sosem akarna elengedni. Más most ez és szívemben ujjongok, mert ha nem is mondta ki, választ kapok. Lassan húzódik el és végre a szemeibe tudok nézni, a sötét barnaság bársonyába, feneketlen mélységébe. Elringat az a tekintet, a mosolya és a bizonytalansága mellyel keresi a megfelelő szavakat. * -Azt….gyümölcsnek….*Csak nem bírom ki és közbe szólok, a gyümölcsnél inkább a kérdő hangsúly dominál, bár a végén nincs kérdőjel. Ezek a hasonlatok igazán rá jellemzőek, főleg a párlat. Két tenyerem közé veszem arcát és nem csak a szavaitól mosolygok, hanem attól is ahogyan a szakálla csiklandozza a tenyeremet. * -Minden úgy lesz ahogy te szeretnéd, ígérem. Csókot pedig bármikor kaphatsz, azért nem kell visszatekerned az időt, hogy repetázz. *Az időre már nem mondok semmit, a nyelvemre harapok, mert eszembe jut mennyit emlegette ezt Max és majdnem az is kifordult a számon. De persze igaza volt mindenben, igaz, hogy régen volt már, a történtek fényében már nincs is jelentősége. Vadember pedig lezárja egyetlen jól megválasztott mondattal az egészet, mintha meg sem történt volna az iménti bús-borús, ijedt és boldog beszélgetés, mellyel mintha felültünk volna egy nagy hullámra. Kutató pillantása nem hiábavaló, a mosolyom ragyog és a tekintetem is, elengedem a vállát csak azért, hogy a kezét fogjam meg. * -Igazad van, menjünk! Éhen halok. *Főleg egy ilyen beszélgetés után, és bár a fülemig ér a szám, magamban azért elfojtok egy megkönnyebbült sóhajt. Talán nincs minden veszve, még sem tudok mindent elrontani, de az biztos, hogy ezek után másképp nézek majd Vademberre. Szerelmesebben, boldogabban.*
Elorak bírájáról már azelőtt is sok mindent lehetett hallani, mielőtt váratlan, de érthető válaszlépéssel reagált volna a nyári vallási ünnepükön esett incidensre. A diplomáciai helyzet még megoldatlan, és őszintén szólva nem is azzal a céllal érkezem, hogy addig haza se menjek, amíg ezt vissza nem fordítom a korábbi békés és együttműködő állapotba. Ha így alakulna, természetesen örömmel jelzem majd kancellártársaimnak, hogy szívesen - amit alkalomadtán be is hajtok majd -, és számomra szokatlan módon zsebelek be egy kis szeretetet a néptől, már amely része eddig szokott Elorakba járni. De nem nagyon aggódok amiatt, hogy általános közutálatom és hírhedtségem csorbát szenvedne a mai nap után. Valójában engem Elorak bírája érdekel. Eddig viszonylag semleges szereplő volt, akiről tudott az ember, de nem volt oka foglalkozni vele. Valahogy természetesnek tűnt Elorak nyíltsága, pedig ez egyáltalán nincs így, ez egyedül ezen az egy személyen múlik. És itt lett igazán érdekes a történet és a bíra maga. A hatalom érzése mindig felkelti a magamfajták figyelmét, kiváltképp ha a hatalom birtoklása egészen furcsa dologgal jár együtt: korábbi hírek szerint is az elorakiak szeretik a bírájukat. Hatalom és a nép szeretete együtt, párját ritkító egység a mi történelmünkben. Feltételezem akadnak itt is nézeteltérések, de még Elorak ilyen szintű bezárása is olyan lépés volt, amivel láthatóan a perdaiak java egyetértett és nem nagyon törtek le a hiányunktól. Ha volt is ellenvélemény, a hangja nem volt olyan hangos, hogy a Városig elérjen. Nálunk ez sokkal feszültebb helyzetet okozott, elsősorban a Városban élők között, és ennek híre eljuthatott már Elorakba is. Észszerűtlen lenne halogatni Elorak bírájának megismerését, hiszen grandiózus sakktáblámra ő is rálépett, és nem egyszerű gyalogként. Éppen csak azt nem tudom, milyen színben... - Allet? - A_l_e_th. - Aleth... Aleth. - Ismétlem vissza, miután Katja türelemmel kijavított a kérdésemre. Perdai nyelvtudásomról továbbra sincs mit beszélni, néhány kifejezést ismerek - amelyek javáról Roda sietve le is tiltott, hogy én inkább ne emlegessem köszöntésben sem az isteneiket -, de azokat szeretem tökéletesen kiejteni. Nem egy könnyű nyelv a perdai, nem is nagyon van időm belemélyedni, talán nem is akarok és az időhiány csak kifogás. Viszont úgy vélem, akivel beszélni fogok, illik megtisztelni azzal, hogy a nevét jól ejtem ki, főleg a saját házában. Még ha esetleg nem is ott fogunk beszélni, mert ugyan jeleztem előre érkezésemet, de még mikor a jármű megáll velünk Elorak kapujától nem messze, akkor sem tudom, hogy vajon be is engednek majd vagy nekem is kint kell maradnom? Ugyan sokszor nem jártam itt, az őrök megismernek jellegzetesnek mondható megjelenésem miatt, amit a több, könnyű páncélzatot és sisakot viselő testőri kíséretem is csak kiemel. Ennek ellenére bemutatkozom, mikor gyalogosan odaérünk a kapuhoz. Szokásomhoz hívem hátam mögött egyik kezemmel a másik csuklómat fogom, nyugodt, egyenes a testtartásom, a lépteim, tekintetem, hangom pedig határozott. - Callum Jenkins kancellár vagyok, Aleth-tel, Elorak bírájával szeretnék beszélni. - A perdai nyelvű fordítása az egyik, nálam alacsonyabb termetű sisak mélyéről érkezik. Nem cifráztam túl, felesleges lenne. Inkább kivárom, mi lesz a válasz rá, merre és hogyan tovább? A testőrségemnél fegyver látható, az a fajta, amelyet csak kancellári testőrök számára engedélyeztek, de nálam, a felöltő takarásában hátul az övembe tűzve is van egy kis pisztoly. Egyedi darab, élesben még sosem használva. Még.
Ahogy megtörtént az érintettek meghallgatása, egy ideig gondolkodott, miként is fogalmazza meg üzenetét. Mind a hegyi égiek, mind pedig a városi égiek számára. Tanulásnak és tapasztalásnak veszi mindezt, szem előtt tartva, hogy Elorak érdekeit képviseli, mellette ugyanakkor csak egy egyszerű perdai, akinek feladatai vannak, s azokat a lehető legjobban kívánja ellátni. Így egy idő után két küldönc indul el, hogy mind a hegyi quorsák, mind pedig a városiak felé megvigyék az üzenetet. Történt egy incidens Elorak falain belül, s ez éppen isteneik szent ünnepén, megsértve a megállapodást, s tiszteletlenek voltak isteneikkel szemben. Míg a válaszra várt, addig előkészíttette a beszélgetés helyszínét, s tanácsot kért mind az istenektől, ha már álmokat szeretnek küldeni felé, segítsenek számára a megfelelő úton haladni, noha tudja, rossz döntés nem létezik. S beszélgetett az elorakiakkal is, megismerve véleményüket a döntésről, ami a már meglévő barátságokra is hatással van. Ujjait Elorak pulzusán tartja, mert nem önnön véleménye az, mi számít. Az istenek, Dann, Dana, és Elorak igénye helyeződik jóval az övé elé. A helyszín az egyik megbeszélő hely, a fák lombjai között, hogy a természet közelsége segítse a kellemes beszélgetést, szerény, ám kényelmes helyszín, gyümölcsökkel, s azokból csavart italokkal zamatos a levegő. Tudja, hogy vannak, kik már egészen jól beszélik a quorsák nyelvét, ők segítettek az üzenet során is, s egyikük vele várakozik. A helyszínhez legközelebbi kapunál fogadják az érkezőt, megadva mindazt a tiszteletet és szeretet, amit eddig is nyújtottak a quorsák felé. Ő maga a fák előtt várakozik, hogy felkísérhesse az érkezőt, a megfelelő fogadtatás után. Az őrök az érkezők tudomására adják, hogy csakis fegyver nélkül térhetnek be a kapun belülre, így csak az után fogják őket beengedni és azokat, kik ennek megfelelően cselekszenek. Az incidens óta szemfülesebbek, s olyan is társul a figyeléshez, ki meg tudja mondani, valóban minden fegyvert leadtak-e. Ha nem, akkor az illető kint marad. Annak megfelelően, mekkora kísérettel érkezik vendége, csatlakoznak majd hozzá a saját kíséretéből, megadva az egyenlőség bizalmát. - Üdvözöllek, Callum Jenkins. A nevem Aleth. - finom mosolya már akkor megjelenik, mikor megpillantja az érkezőt, messzebbről. A nevet volt alkalma gyakorolni, hogy megfelelően ejtse ki, s ennek megfelelően dönti meg magát, megadva a tiszteletet számára. - Utad remélem kellemesen telt. - kezével invitáló mozdulatat tesz. - Kérlek, tarts velem. - s elindul a fa lombjaihoz vezető úton. Ha útközben meg kíván állni a másik, úgy megvárja, ám addig is csendben marad, hogy segítse a ráhangolódást a megbeszélésre, s magában isteneikhez fordul, legyenek támaszai, bár tudja, ők már régen tudják, miért jöttek az égiek, s azt is, mi fog történni. - Foglalj helyet kérlek, helyezd magad kényelembe. Frissítőt? Gyümölcsöt? - ha kér, italt ő maga fog tölteni számára, s nyújtja át, majd magának is tölt, s végül helyet foglal. - Vezető társaid nem kívántak részt venni a megbeszélésen? - ez egy felettébb érdekes dolog, érdekli, miért csak egyvalaki jött a hétből.
Az őrök felhívására csak biccentek egyet a kíséretemnek, amely hatására a felük elkezdi letenni a fegyverét. A másik fele marad kapun kívül, fegyvereikkel együtt, ha használni kellene, bár remélhetőleg nem lesz szükség rá, hogy áttörjenek az őrségen. Belső, ki nem hallatszódó kommunikációjukkal már meg is beszélik az esetleges gyenge pontokat, amiket látnak és a várható veszélyforrásokat, melyre a mögöttünk húzódó erdőt is beleértik. A maradékkal hát beljebb lépnék, de megállít az egyik őr és elkéri az én fegyveremet is. A fordítás megérkezik rögtön attól a személytől, aki bejelentett engem. - Áh, elfeledkeztem róla! Megszokás. - Kiismerhetetlen mosoly ül ki a képemre szabadkozásom alatt, miközben előveszem felöltőm takarásából a hátam mögött övembe tűzött kis pisztolyt és átadom a perdai őrségnek. Egyedi darab, még dominiumi viszonylatban is, Greymare századosnak hála. A perdai, aki kiszagolta ezt a darabot is, tudhatja, hogy ezúttal már tényleg minden fegyver át lett adva, így remélhetőleg beljebb kerülhetünk csökkentett számú kíséretemmel, kiegészülve ugyanennyi perdaival. Magamban mosolygok, valamiért tetszik ez. Egy perdai áll az élre, ő mutatja az utat és annyit voltam már Elorakban, hogy lássam, nem a Fő terükre megyünk, pedig tudtommal ott van a Bíra háza. Nem szólok, kivárom, mi lesz. Hamar kiszúrható a férfi is, aki egy megtermett fa alatt áll és láthatóan várakozik. Képek alapján - melyek készültéről talán maga Aleth nem is tud - felismerem, hogy a bíra lesz, de hát ha a kép elég lett volna, nem jövök el. Képen nem jött át mindaz, amit most még nehezen fogalmazok meg, mit is látok, de ott van a perdai férfi tartásában, pillantásában, minden mozdulatában, még abban a finom mosolyban és hangsúlyban is, noha a nyelvet nem értem. Akármi lesz is a találkozóból, úgy érzem, megérte eljönni. A kíséretem zöld 7-es számot viselő, egyik alacsonyabb tagja, aki a kapunál is fordított lép majdnem mellém, némileg mögöttem marad és sisakját kioldva leveszi azt. Fiatal nő, élénk lila tincsekkel arca körül, erősebb szem körüli sminkkel, amelyek kiemelik esőszürke szemeit. Nem a szomorú fajta, hanem a könnyed, gyors nyári esőé, energikussága süt belőle, szinte nehéz is elhinni, hogy ilyen fegyelmezetten tud megmaradni a páncéljában. Tiszteletteljesen hajtja meg magát Aleth felé. - Callum Jenkins kancellár nevében üdvözöllek Aleth bíra. Köszönjük, hogy fogadsz minket. Én Katja Volkov vagyok, a kancellár testőre, és ha nincs ellenedre, ma én segítelek át titeket a nyelvi akadályokon. Természetesen ha néped egy tagjában jobban bízol, legyen úgy. A kancellár csak annyit kér, hogy én is jelen lehessek. - Jól beszéli a perdait, akcentust alig lehet kihallani, talán csak pár hangsúly nincs még jól a helyén. A köszöntő alatt magam pedig enyhén biccentek Aleth felé. A kancellárok nem hajlonganak. Nem is szokta meg a derekunk. Katja aztán fordítja a bíra kérdését és elmosolyodva válaszolok, ami meg is érkezik Katján át a férfihoz. - Kellemes, eseménytelen út, köszönöm. Néha ilyen is kell. - Majd az invitálásnak eleget téve követjük. A kíséretem java újra leválik, a fa tövében maradnak őrködni, és ha korábban beleegyezett Aleth, akkor csak Katja kísér el minket felfelé. Ami a helyszínt illeti, most először jut eszembe hálával gondolni a Rodával való piknikre és a tényre, hogy a Dominiumról leköltöztünk Saskiával - noha én még mindig sok időt töltök odafent -, mert így megedződöttnek érzem a lelkem ehhez a környezethez. Bevallom, egy tárgyalószobára gondoltam, főleg, ha már Elorak falain belülre juthattam. Furcsa, mennyire ragaszkodunk a szokásainkhoz és számomra még mindig a négy fal bezártsága kellemesen megnyugtatóan tud hatni. A másik, aminek örülök, hogy edzésben tartom magam. Ugyan nem lépcsőzéssel, mert hát kényelmesebb és gyorsabb a lift, főleg nyolc gyűrűszintnyi ingázás esetén, még ha a merényletek és meghibásodások kockázata nagyobb is. De rendszeresen úszom, ezzel nem hagytam fel idelent sem. Természetesen a Város épített - és zárt - medencéjében, véletlenül sem a tóban! Így hát feljutni a lombkoronák szintjére nem vészes, kellemesen lassabb tempót választok, nem véletlenül, így kevésbé fárasztó. Ha pedig nem fáradok ki, akkor sokkal méltóságteljesebb a bevonulás helyett felfelé vonulás. Azért magamban persze örülök, hogy nem a legmagasabb fát választotta ki Aleth, gyanítom Katja is, mert ő mindezt páncélban teszi meg. Igaz, ő sokkal edzettebb meg fiatalabb is. - A frissítőt elfogadom, köszönöm. - Felelek, a köszönömöt megismétlem Katja fordítása után perdaiul is, kis gesztusként. Én magam helyet foglalok a felkínált helyre, a piknik pokróca után kifejezetten örülve, hogy itt van rendes ülőalkalmatosság, úgyhogy igazán nem finnyáskodom. A gyümölcslé is kellemes, ezt ugyan nem fejezem ki szóban, de ahogy az első korty után iszom még egyet, abból látszik. Katja állva marad és nem fogad el semmi kínálást. Tekintete fürge kíváncsisággal pásztázza körbe a helyet, miközben a beszédre is figyel. Engem a hely annyira nem érdekel, a bíra sokkal inkább. Aleth kérdése ravasz mosoly fut át arcomon, ahogy elemelem a számtól a poharat, és ha van asztal, leteszem oda. Ha nincs, fogom a kezemben, az ölembe téve. - Nem mondtam nekik, hogy jövök. Jóllehet, mindegyikük értesült róla, mihelyst kiléptem a Város kapuján... Vélhetően nem tudjuk ma elkerülni, hogy szó essen az ünnepségen történt kellemetlen incidensről, de alapvetően nem emiatt jöttem. Nem csak emiatt... Csalódott?
A válaszra nem reagálnak, hiszen nem az a tisztük, hogy ítélkezzenek, türelmesen megvárják, míg Callum átadja a fegyverét, s ekkor már biccent az eloraki, hogy beljebb léphet- Ahogy felegyenesedik, látja, amint az egyikükhöz lép, s leveszi a sisakját. Érdekesek a színek rajta, szertartásokon találkozik ilyenekkel, s mivel nyitásnak veszi, úgy a nő felé tekint, s szavai után meghajolva üdvözli. A nőt. - Légy üdvözölve te is, kedves ... Katjavol...kov. Két szem, és értő nyelv minden beszélgetéshez tökéletes társ, kérlek, csatlakozz a beszélgetéshez. - barátságos, nyugodt mosollyal tekint a nőre, s ez után fordul csak újra a férfi felé, s teszi fel kérdését. Eseménytelen. Nem igazán erre kérdezett rá, s megjegyzi, hogy a kérdésre milyen választ kapott. Megdönti magát válaszul. - A kellemes út a legjobb kísérőtárs. A kísérő társára tekint. - Neked is szolgálhatok gyümölccsel, frissítővel? Hosszú volt az út, egy finom íz és folyadék segít feltöltődni. - mosolyog rá, s amennyiben Katja is kér, úgy a számára is tölt, vagy tesz elé úgy gyümölcsöt, hogy azok már meghámozva, feldarabolva várakoztak védőbúra alatt, hűvösen tartva. Asztal, nagy méretű, nincs. Minden ülőalkalmatosság mellett van egy kisebb asztalka, ahová a kupát vagy tálkát lehet helyezni. Nyitottság, közvetlenség és átláthatóság, ezt kedveli, ebben nőtt fel, ebben él. Helyet foglal egy ugyanolyan ülőalkalmatosságon, mint ami a helyiségben van. Mindegyk úgy egyforma, hogy a készítő keze nyomából származó egyediségen kívül mindegyik egyforma. - Értem. - helyet foglalás előtt tölt magának is, s azt a kupát veszi el, amelyiket nem Callum vett el a kis asztalkáról, a kancsót is otthagyja Callumjenkins részére, fogyasszon bátran. - S mi más miatt érkeztél még? - minden beszélgetés arra megy, amerre viszik, hiszi, s felkeltette érdeklődését, mi miatt érkezhetett még Callumjenkins.
- Megtisztelsz, Aleth bíra, köszönöm! - Biccent a férfi felé a testőrnő, nekem pedig nem szükséges tolmácsolás, hogy tudjam, Katja velünk tart. A mosolyok, a mindkettejükből áradó nyugodtság elég beszédesek. Kiváló. - Ez így igaz. - Értek egyet, magam a kellemes út alatt az eseménytelenséget értve, szóval teljesen igazat tudok adni Elorak elöljárójának. - Köszönöm, én nem kérek. - Utasítja el Katja udvariasan és kedves mosollyal - neki ez könnyedén is jön -, hiszen a testőrök sosem fogyasztanak semmit, amikor így vannak szolgálatban mellettem. Nyilván a perdainak ezt nem kell tudnia, nem is lényeges szempont most a találkozónk alatt. A helyet szemlélem meg, ahol tárgyalni fogunk. Érdekesnek találom a kis kávézóasztalkákat, kávé nélkül. Nincs központi nagy asztal, mint nálunk a kancellári ülésteremben. Nem mintha ott lényeges lenne, hogy asztal alatt suttyomban rúgjuk bokán a másikat, de itt mégis másabb ez a fajta nyíltság, minden rezdülés jól látható. Míg Aleth tölt magának is italt, megnézem a faragványokat is, már csak azért is, mert Saskia úgy is mindenre kíváncsi lesz. Nagy rajongója lett valamiért a perdai faragott dobozkáknak is, amelyek közel sem záródnak olyan jól, mint a mi dobozaink, de elismerem, hogy van valami szerethető báj a nem teljesen pontosan szimmetrikus esetlenségükben. Azon túl, hogy elismerendő, hogy mindezt kézi erővel viszik véghez. Gyakorlatilag mindent, ami most is körbevesz és annak ellenére sem akarnak ezen változtatni, hogy látták már elég sokan nálunk, mi több is lehetne gépek által. Jellemzően csúnyának és feleslegesnek vagy jópofa játéknak találják a legtöbb dolgunkat. Érti, de nem felelt a kérdésre. Vajon tényleg érti? Természetesen nem kételkedem a fordítás helyességében, inkább kulturális és gondolkodásbeli különbségeket sejtek a háttérben, de hát részben ezért is vagyok itt. Elmosolyodom a kérdésen. Hideg mosoly, nem olyan meleg és vidám, mint Katja-é szokott lenni. - Ön miatt. - Adom meg a lényegre törő rövid választ, majd folytatom, tekintetem olykor-olykor elkalandozik a környezetünkre. Furcsa ilyen inger-gazdag helyre tárgyalót tervezni. Hallom a madarak csicsergését is. Legalábbis, azt hiszem, ez madárhang, nem más állat. - A háború során Ön sikeresen megvédte Elorak városát, majd ügyesen egyensúlyoz köztünk és saját népe között. Talán nemcsak mi kettőnk között. - Villan tekintetem a férfira érdeklődőn. Nem várok erre konkrétan választ - bár nyilván nem is fogom belé fojtani, főleg, ha vallomás következne -, inkább a nonverbális jelekre figyelek, vajon azok mit árulnak el? Mennyire barátkoznak az ellenállókkal? - Utána pedig lezárja Elorakot előlünk és vár. Vagy legalábbis csend van. Nem üzent hadat, nem állt bosszút, nem lépett fel ellenségesen, az üzenetét sem az elfogott katona fejével együtt dobta át a falunkon, ugyanakkor annyira nem sürgette a tárgyalásokat sem. Mindezeket okkal, felteszem. Sokat hallottam már Önről, mégsem ismerem. Mégsem értem. Azért jöttem, hogy ezen változtassak, és ha már értem Önt, akkor talán könnyebb lesz megoldást is kitalálni. Tehát felmerül a kérdés, hogy miért zárta le Elorakot az emberek elől? Mármint tudom, hogy az ünnepségen történt incidens a kiváltó ok. Az érdekel, hogy mi a célja a lezárással? Hosszabb távon mit remél tőle?
A kérdésre elmerengek.
//
//
//
Ahogy megtörtént az érintettek meghallgatása, egy ideig gondolkodott, miként is fogalmazza meg üzenetét. Mind a hegyi égiek, mind pedig a városi égiek számára. Tanulásnak és tapasztalásnak veszi mindezt, szem előtt tartva, hogy Elorak érdekeit képviseli, mellette ugyanakkor csak egy egyszerű perdai, akinek feladatai vannak, s azokat a lehető legjobban kívánja ellátni.