*Relatív, hogy ki mennyire adott lehetőséget a képességeim megmutatására. Castillo kancellár épphogy többet is, mint kellene, de az a képességem amivel neki eleget teszek, nem érne semmit Tywinnának. Azt sem feltételezem, hogy egy festmény jó fizetség lenne, hiszen nem tud mit kezdeni vele, csak nézegetheti…ám eszembe jut, hogy eddigi szavaiból nagyon úgy tűnik, ha van is otthona, nem tartózkodik ott sokat. Vándorol, gyűjtöget, vadászik. Kedves és reményteli győzködésére ismét csak szomorúan mosolyodom el, de egyben fejet is hajtok, hogy megköszönjem amiért megpróbált biztatni. Már az is sokat jelent, ha egyvalaki hisz az emberben, önbizalmat ad, még ha nem is sokat. Tőle többet kapok most néhány perc alatt, mint eddigi életemben összessen, a bizalmába fogad, elárulja a képességét, ami számomra hihetetlen, kész csodával ér fel, és még nem is láttam. Elképzelni nem tudom, de biztosan lenyűgöző lehet. * -Én köszön, te bizalom. Ha te kéred, én nem mondani el senkinek. *Ezt könnyen megígérhetem, ki gondolná, hogy egy perdai megosztotta velem a legnagyobb titkát? Így nem is kérdeznek rá, a titkolózás nem az én műfajom, de amiről nem kérdeznek, az nem hozhat zavarba, másrészt, még mindig mondhatom azt, ha esetleg kiderülne, hogy „nem mondom meg”. Az én csodám, ki hitte volna, a pda ami számunkra annyira mindennapos, mint a perdaiaknak a fegyverük, vagy a képességük, ha már egymáshoz hasonlítjuk ezeket különlegesség terén. S jól sejtettem, Tywinna magányos, noha ő választotta a vándorló életet, egy nő sosem él remeteként, talán a csicsergés képessége még a Földtől ily távol is genetikailag kódolva van a nőkben. * -Én hallgatni jól perdai, beszélni nem nagyon jól. *Halkan nevetve engedek meg magamnak egy nem túl jól sikerült viccet, és talán nem is érti a lényegét, én viszont nagyon is értem mit akart azzal mondani, hogy amit megváltoztatunk az már nem lesz ugyanolyan mint régen. Nem lehet ugyanolyanná visszaváltozatni, a változás tartós marad, nyomot hagy maga után. Pontosan tudom, hogy ránk gondolt, emberekre akik máris durván beavatkoztunk a világukba, annak nyugalmába, természetességébe és félve gondolok arra, hogy még ez sem elég. * -Én sajnálni. Igen, annyira sajnálom, hogy ilyen sok rosszat okoztunk és valóban nem lehet visszacsinálni. Nem lehet lebontani a Várost, mert a természeten ejtett seb megmarad.*Nem tudom az ő nyelvén elmondani, így hát elmondom a sajátomén, noha ez pont annyit ér, mint egy lágy, könnyű szellő a sziklaszilárd falak ellen. * -Én szeretni sokat tanulni. Hogy ne okozzak több gondot, hogy tudjam mit tennék ha megtenném.*A második mondatot már inkább magamnak mondom, az sem baj ha Tywinna nem érti, elég ha én tudom mit is jelent igazán. S már készülök arra, hogy csekély nyelvi tudásommal belevessem magam a tanulásba, itt és most…de követve Tywinna tekintetét az égre, meglepve látom, hogy milyen késő van. * -Ó, jó társaságban repül az idő….Tywinna lenni jó, beszélni vele, sok idő lenni egy pillantás. *Elhúzom a szám, mert első gondolatként egész jónak hangzott, de kimondva már talán értelme sincs. Aztán mosolyogva legyintek, de a kunyhó építésre felkapom a fejem. Tényleg jól hallottam? * -Én menni vissza…kutatóállomásra….otthon. Munka otthon. Remek, ezt hogy magyarázzam el, hogy ahol lakom, ott dolgozom, mert ez egy ilyen hely és ahol igazán lakom, az innen messzebb van, mint a kutatóállomás?*Morgom halkan az orrom alatt miközben felállok és megyek Tywinna után. Talán az őrök ezért nem ugranak egyből, eddig ugyan békén hagytak minket, de most azonnal mozdulnak. Egy-egy fa törzsének dőltek, melyektől lazán eltolják magukat, de nem jönnek közelebb. Intek feléjük mosolyogva és tovább sietek a perdai lány után. * -Tisztázzuk kérlek…te építeni kicsi ház? Itt?....persze…micsodát? Azt hiszem gallyakra gondolt…ugye gallyakra gondolt? Igen, én gyűjteni…egyenes vessző. *Lelkesen keresgélek és remélem, hogy amiket felvettem a földről, azok Tywinnának egyenes vesszőknek számítanak. A nagy hajolgatás közben hallom magam mögött a lépéseket, s mikor felegyenesedem, az egyik őr áll velem szemben. Majdnem elejtem a kezemből az ágakat amiket gyűjtöttem. * -Az égre! Ne settenkedjen mögöttem. Megijesztett! *Nézek rá szigorúan, amivel nem igazán hatom meg. * -Sajnálom Mrs. Montgomery. Mennünk kell, hogy sötétedés előtt visszaérjünk. Most indulunk! *Hideg zuhanyként ér a „most” és az én pillantásomnál sokkal szigorúbb felszólítás, de tudom, hogy igaza van. Gyalog vagyunk, és az erdőn át kell visszamennünk, pont ezért nincs szívem itt hagyni Tywinnát egyedül, annak ellenére, hogy eddig is egyedül járta a vadont. * -Mindjárt megyek. Ígérem, csak elköszönök. Rendben? *Az őr bólint és felmutatja két ujját. Két perc. Annyira nem értek én a katonai jelekhez, de ezt már megtanultam és azt hiszem csak nekem szól, és amikor nem szólnak csak mutogatnak, azt jelenti, hogy nincs több alku. Sarkon is fordul és visszamegy a társához, én meg Tywinnához lépek. Könnyedén megérintem a vállát, hogy figyeljen rám, de akkor is ha már figyel.* -Én sajnálni, menni kell. Én jönni hozzád ide mikor szabad. Hozni kicsi….*Meg kell nézzem a pda-n a szót, hogy folytatni tudjam, aztán újra felnézek rá.* -…ajándék. Ha tudni használni, én örül. Ha nem…*Bocsánatkérő mosollyal vonom meg a vállam, más választásom úgy sincs.* -…akkor is örül, én látni megint Tywinna. Te jó lenni itt egyedül? *Arra gondolok miközben feltettem aggódó kérdésemet, hogy ha az állomáson nem is tudom elszállásolni, talán egy őrt rá tudok beszélni arra, hogy figyeljen rá. Ha nem is folyamatosan, de néha jöjjön el erre, vagy tágítsák ki az őrjárat határait, nehogy baja essen. *
Bele vagyunk melegedve a beszélgetésbe, s pontosan a legfontosabb, egyben legféltettebb titkom osztom meg vele, tisztelem meg a bizalmammal. Utána meglátom, hogy meddig fog tartani. Ha jobban megnézem Jasmine-t, akkor ez a bizalom sokáig fog tartani, nem tudom elképzelni róla, hogy hátam közepébe kívánná a tőrt. Olyan ártatlan mint Togita, s annyira aranyos, mint Wipite. Mosolygok a kedves beszélgető társamra, s szavai nyomán rögtön hozzápakolom a saját gondolataim. - Én érzem, hogy összekapcsolódtunk, ezért bízok benned – s nem csupán szavakkal adom tudtára, de tettel is. A szívemhez pakolom az egyik tenyerem, utána pedig lehet mások számára tapizásnak tűnhet, ám én odarakom az ő szívéhez a tenyerem. Nincs a mozdulatban semmi erotika. Jasmine sok mindent kihoz az én nagy Perdai szívemből, s szívesem mutatom meg számára milyen is. Úgy még inkább közelebb kerülhet hozzánk perdaiakhoz, s csak reménykedni tudok, hogy tapasztalait megossza másokkal. Utána jön a vicce, ami számomra fura és túlságosan elvont. - Bocsáss meg, de ezt nem értettem – vallom be neki, minden szégyenérzet nélkül. Én ezt tanultam meg a szüleimtől, hogy ha gond van, akkor szóljak, de nem hallgassak. Így most kedves barátnőmmel tudatom, hogy ezt most nem tudtam értelmezni. Mikor újra hallom tőle a sajnálom szót, s magyarázza a dolgokat, akkor mosolygok rá, kissé szomorkásan. - Tény és való, hogy ember okozta seb a természetesen, itt belül mar! Kínoz. - próbálom elmagyarázni neki, hogy miket él át egy perdai a meggondolatlan rombolástól. - Mi a természet részei vagyunk, s próbálunk vele összhangban élni. Annyit veszünk el, ami egy napra elég. Én távoli feladatokat végzek, de a legtöbb vadász a könnyű élelemszerzést csinálja. Én védelmező vagyok. Őrizni a harmóniát, perdai és természet között, s jogom lenne ember és természet között rendet rakni. De emberölés nem megoldás, mert jönnek mások, s rossz híre menne. Így próbálok békés módon hatni - tanítom őt, s árulom el a küldetésem. Talán csodálkozhat, hogy mi mindent tudok és ismerek. Az külöösen tetszik nekem, hogy szeretne tanulni, s jó tanítványom lesz, úgy vélem. - Én szívesen foglak tanítani. Minden jó lesz, egymás mellett. - nyugtatom őt, azonban az idő repül jó társaságban. Mikor felnézek az égre, akkor pontosan tudom jól, hogy lassan szállást kell csinálnom éjszakára. Bólintok a megjegyzésére, s én nekilátok felkelni a helyemről. Végül a következő események már fel vannak pörögve, s én megkérem, hogy segítsen nekem. Azonban a gyűjtőgetés alkalmával, mikor megérinti a vállam, akkor ránézek. - Menj csak bátran, ha menned kell. - érzem, hogy aggódik írántam a vadonban, s nem tudom megállni, hogy éleslátásommal búcsúzzak el tőle. - Kettőnk közül, mégis te élsz kalitkában – nem marad el tőlem a meleg ölelés, egy hosszabb. - Én jól vagyok itt, s várom következő találkozásunk – sokáig nézem, hogy távozik a katonák társaságában. Utána pedig egyenesen a szállás készítésén ügyködök, hogy estére meglegyen.
*Tywinna nem csak bájos és kedves, hanem akkora szíve van, mint a Perda. Nem értem hogyan ismert meg ennyi idő alatt, miért bízik bennem, de ez csupán apróság a mellett, hogy a barátnőjének tekint. Nem tudom hogyan nevezik ők, talán lelki társ, vagy valami hasonló. Mindenesetre megtisztel a társaságával, a barátságával és a bizalmával, amit hálásan fogadok. Mosolyra csalogatóak a szavai, de meghatódom attól, ahogy kezét a szívére, majd az enyémre teszi. Ez a fajta bizalom és önzetlen szeretet olyan hatással van rám, mintha megállna a világ, egy röpke pillanatig úgy érzem az erdő is elhallgat. Kezem a kezére siklik és fejet hajtok. Igaza lehet abban amit mondott, bár fizikailag nem érezhető, a lelkemben érzem. Ezek után nem csoda, ha csak úgy repül az idő vele, minden szavára odafigyelek, megjegyzem, igyekszem, hogy megértsem. Engem azonban nem mindig lehet megérteni, a kifejezéseink olykor ismeretlenek Tywinna számára és nehéz úgy elmagyarázni, hogy csekély a perdai szókincsem.* -Jó lenni Tywinnával. Az idő szaladni. Nem venni észre, el is múlni. *Rendesen megszenvedek vele és még így sem biztos, hogy érti miről beszélek, de ha mégis, megkönnyebbült, boldog mosollyal veszem tudomásul. De nem ez az egyetlen amibe beletörik a nyelvem és a tudásom. Elmondani, mennyire sajnálom, hogy az ittlétünk sok gondot és kárt okozott, ugyanilyen nehézségekbe ütközik, olykor a saját nyelvemen mondom, önkéntelenül is átállok a számomra könnyebbre, de talán ezen a kevert nyelven sikerül mindent elmondanom. Válasza beváltja reményeimet, hasonlóképp szeretném én is, de kis pont vagyok ahhoz, hogy békét és harmóniát teremtsek két nép és még a természet között is. * -Én remélni, neked sikerül. Ha tudni segíteni, megtenni. *Bólintok s kezemet most a saját szívem fölé helyezem, mert szívemből tenném. Én sem akarok háborút és nem akarom, hogy bármelyikünk is veszteséget szenvedjen. Hosszú és fáradtságos út áll előttem, de végre találtam egy újabb célt amit kitűzhetek magam elé. * -Én köszönni tanítás. *S, hogy ez pontosan mit is takar még nem tudom, az is csak akkor derül ki, mit jelent, hogy „egymás mellett” amikor nekiáll kunyhót építeni. Hihetetlen számomra, aki a Városban élek és nem csak egy kunyhóban, hanem sokad magammal a hatalmas épületben, melynek a folyosói is tágasabbak, mint itt egy ösvény…ő kunyhót épít. Halkan kuncogok miközben ágakat gyűjtök neki, noha fogalmam sincs melyek alkalmasak, de majd ezt is megtanulom. Az is eszembe jut, hogy még néhány találkozás Vademberrel és képzettebb erdőjáró leszek mint ő. Kissé elkalandozom, mert már azt is elképzelem ahogy én építek kunyhót, Vadember meg csak néz kikerekedett szemekkel. Ebből az idillből rángat ki a velem jött őrök egyike és felhívja a figyelmemet az idő múlására. Igazán maradtam volna még, akár itt is aludtam volna a perdai lánnyal, még ha a kunyhó nem is készül el teljesen…ő látja jól a helyzetemet. * -Igen, neked lenni igaz szó. *S könnyek gyűlnek a szemeimbe mikor átölel és hálás vagyok minden percért amit vele tölthettem. Viszonzom az ölelést, de szavai nem nyugtatnak meg. Nem jó itt hagyni egyedül, noha pontosan tudom, hogy kettőnk közül ő az, akinek ez nem okoz gondot. * -Én boldog lenni téged ismerni. Ha nem tudni jönni, küldeni katona üzenet…mikor jönni újra. Te vigyázni! *Nehezen indulok el, de az őr pillantása és karjára való mutogatása elég ahhoz, hogy tudjam, lejárt az időm, mennünk kell. Még az ösvényről visszanézek, egy hosszú pillanatig azt figyelem mennyire belemerült máris a munkájába. Mosolyogva fordulok újra a hazafelé vezető útra. Az állomásig a mai napon gondolkodom. Ma sokat tanultam.*
//Köszönöm a játékot, nagyon élveztem, cuki Tywi. Várom a következőt! //
//
Várom a következőt! 
//