*Feltételezem Alec az érveimre már nem tud mit mondani, egyébként meg Denisov visszavágása jobban leköt most…mert melegről beszél. Már rágondolni is kellemes, a baj csak az, hogy a gondolattól nem olvadnak ki a lábujjaim.* -Ssssszerelmmmünk ttttüze….mmmmondjon mmég illlyen mmeleget. *Láthatóan nem a szuperkatonával való lobbanó szerelmünk izgat fel, de ha most egy….ó minden perdai Istenek ha egy tábortűz mellett ülnénk, minden bizonnyal egyetértenék Denisovval, sőt! A mi szerelmünk nemhogy felégetné a világot, hanem egyenesen szétrobbantaná, hiszen mindketten kirobbanó egyéniségek vagyunk. Ha nem is érzem a szőrmével béleltség hatását, azt remélem, hogy a későbbiekben legalább az ujj levágástól megment. Cirka eddig tudok lépést tartani a történések sebességével, mert ezek után megint meglódul a világ. Mondhatnám, hogy már megszoktam, de ez nem igaz, épp csak egy szemforgatásnyi gondolatra van időm, de arra sem pazarlom. Helyette Alechoz térdelek és megszemrevételezem a sérülését. Nem kell orvosnak lennem ahhoz, hogy tudjam, a nekem lényeges rész kipipálva. Meg van a lába és láthatóan nem is fog leválni. Pár szóban marasztalom, hogy aztán kisántikáljak a barlang bejárata elé és szembenézzek a bugyifétises őrülttel. Az sosem érdekelt, ha nem hallják meg a hangomat, ilyen kétség nem is merült fel bennem eddig, olvasson a számról, vagy a felmutatott pda-ból, találja ki…ha ismer elég jól, akkor legalább néhány másodpercnyi időt arra szán, hogy elgondolkodjon. Már lövök is, még hallom Denisov mögöttem felharsanó hangját…na ezt már megszoktam. Még el is vigyorodom, persze lehet, hogy csak gondolok rá és az arcomon ez nem látszik tekintve, hogy nem csak a lábujjaim fagytak dermedtre. Most nem érdekel, a fenyegetésemet úgy is beváltanám a terveim szerint, hogy visszatérve a barlangba tényleg leadjak egy vészjelzést, de erre nem kerül sor. Látóterem peremén mozgást érzékelek, ahogy arra fordulok, meglátom a másik siklót, fogalmam sincs ki hozhatta ide, kivan a fedélzeten, de bárki is az, roppant mód elcsodálkozom. Nahát! Már gondolati úton is tudok kommunikálni! A gyors segítségtől nem leszek Shiennel hívő, de nincs is időm sok hálálkodásra. Már repülök is. Épp csak a nyakam húzhattam be a vállaim közé, a kezeim még el sem értek a fejemhez, hogy védjem azt, mikor Denisov már felkap mint egy pihét és arrébb rak. Svensson siklójának becsapódása óriási robajt kelt és érzem ahogy a hegy megremeg alattunk, arccal a hóban kötök ki, Denisov talán rajtam landol, a kedvenc Pörölyöm kicsúszik a kezemből és megtesz a hóban egy-két métert…a kis kék buborékfej azonban még mindig mosolyog. Ezt látom amikor felemelem a fejem, és a korábbi hangzavarhoz képest beálló csendben, ez az egyetlen kis szín és mosolygás az ami képes még némi optimizmust belém csöpögtetni. Ha Denisov maga alá temetett, próbálok kimászni alóla, vagy egyszerűen csak oldalra gurulni, hogy visszanézzek a barlang felé…de a bejárat eltűnt. Pislogok párat, hátha eltűnik szemeim elől a köd, de rá kell jönnöm, hogy nem az fedi el a sötét bejáratot hanem a lezuhant sikló darabjai és a hegyből kiszakított törmelék. * -ALEC! AAALEEEEC! *Első gondolatom a bátyám, a szívem szinte berobban a mellkasomban, az elvesztésének lehetősége az orrom előtt integet gonoszan vigyorogva. Nem érzek mást, csak a szívem erőteljes dobbanásait, melyet a félelem és az aggódás gerjeszt, az újabb löket adrenalin fémes ízét, mely még a lábamba hasító fájdalmat is elnyomja…mely kétségem nincs afelől, hogy később kétszeresen borít majd el. Feltápászkodom, a Pörölyért nyújtózom, majd a bejárat felé igyekszem ahogy erőmből telik. *
Szerintem egy fél karú és fagyott lábú egy családban sem jó ómen, pláne, hogy ez több személyhez kötődik, de nem fogok most erről vitatkozni az időhiányt tekintve. Kár, hogy máris feltűnt Svensson, egy jó kis testvéri vita kellően fel tudta volna paprikázni Raven-t, rögtön beindulna rendesen a vérkeringése még a kislábujjában is. Ennek hiányában a helyzet forró hangulatáról Svensson gondoskodik, az első sortüze égető fájdalmát már a lábamban is érzem. Na, mondjuk most már nekem sem jut eszembe, milyen kurva hideg van itt. - Úgy hívnak... - Felelek morogva Ravennek, mikor odaperdül hozzám és végigtapogat fent, noha a lábam vérzik láthatóan és azt is fájlalom. Végülis jogos, az előbbi morgás nem neki szólt, de azt neki címezném, ha a lábamat akarná fogdosni, mert cseszettül fáj anélkül is. - Igenis, asszonyom! - Reagálok parancsszerűen arra a részre, hogy ne vérezzek, éppen kötést is eszközölök rá, s ha ez nem volna elég, sántaságom se segíti elő, hogy húgom után kaphassak, majd siessek, mikor látom őt kifutni a barlangból. Megőrült! Szegénynek az agya is elfagyott! Denisov felé pillantok, de nincs szükség jobban kifejezni a segítségkérést, mert már Raven után is tart kifelé. S ekkor esik le, ha a szörny nincs kint, akkor bent van, következésképpen a perdaiakat próbálom Vharan-nal elrendezni úgy, hogy be tudjuk keríteni a lényt... remélvén, hogy nincs harmadik kijárat, ahol meglóghat. Ez viszont csak kósza gondolat erejéig jut el a tudatomban is, mert ekkor robbanást hajlok mögöttem előhívva a kellemetlen emléket, mikor a kirakat kirobbant mellettem a Dominiumon... Hátrafordulok, a másik siklót nem látom, de azt igen, hogy Denisov a húgommal együtt vetődik, majd a következő pillanatban valami a barlang bejáratának csapódik, ami kizárásos alapon is Svensson siklója lehetett hajdanán, úgy tíz másodperce. - Befelé! - Kiáltom még, magam is inkább beljebb vetődve, semmint sántikálva, hogy földre hasalva ússzam meg az esetleg szétrepülő alkatrészeket, mielőtt további kötéseket kellene magamra tennem. A robaj elhal, legalábbis a becsapódásé, de hogy valami csúnyán lángra kapott, legalábbis elfüstöl az egykori siklóban, azt nemcsak hangból tudni, hanem az egyre jobban és túl gyorsan terjedő füstből. Két gondolat foglalkoztat: egyrészt Raven jól van-e? Nem hallottam, hogy sikítana, az baj! Másrészt remélem legalább a dög idebenn is füstmérgezést kap. Egy embergyilkosan kínzó kiképzési nap végén tapasztalható mozgáskultúrával, de relatíve fürgén pattanok fel a földről, részben mert ki kell jutni ebből a barlangból, hogy túléljem és hogy megkereshessem a húgomat, részben mert meglátom a lényt a barlang kiöblösödő részén. Ó, de nem lesz ez így jó! Nyakamból arcom elé húzom fel a szürke kendőmet a füst ellen és közben pillantom meg a GG géppuskát is. Hát, ránézésre egyben van és ezzel elég jól simára tudnám seperni az utat a kiúthoz. Legjobb esélynek ez tűnik, így elkezdek görnyedten arrafelé sietni, ahogy csak sántaságomból kitelik, a görnyedtség meg azért, hátha itt is a füst felfelé száll, alacsonyabban jobbak az esélyeim. Félúton oda hallom meg Raven kiáltását, amely mázsás követ omlaszt le a szívemről. Jól van és a cuki énje értem aggódik. - NINCS IIIIIIITT! - Kiáltom vissza, remélvén, hogy hallja ő is, s bolondságom elég jelzés neki, hogy aránylag egyben lehetek, amíg tudok hülye lenni. Majd egy kis köhögéssel zárom le, de ez már ki nem hallatszódik. Az elnyújtott "i" a végén egybeesett azzal, hogy odaértem a fegyverhez és ha működésbe lehet hozni, akkor már célra is tartok vele a lény felé. Még levegőt se veszek - lassan úgy is minek? -, hogy a köhögéstől ne remegjen meg a kezem. Hogy Vharan-ék szándékosan vagy véletlen, hogy nekem segítenek azzal, hogy a lényt lefoglalják, azt most nem tudom, de ha van útban perdai, elkiáltok még egy "földre!" tartalmú tanácsot perdaiul, mielőtt lőni kezdenék. Amennyiben sikerül egyáltalán.
Miközben nagy gonddal, a félig elfagyott lábujjakra applikálom a perdai szőrmekabátból kivágott bélést, csöndben hallgatom a repeta-forróságért "kiáltó" szavakat, melyekre csak egy mosollyal reagálok. - Tartalékoljon az energiájával, Tizedes, szerintem hamarosan szükség lesz minden rejtett készletre! - és most nem a kulacsa aljában lötyögő, jéghideg párlatra gondolok, hanem a tényleges, izmokban rejlő pluszra, hiszen Svennson minden lesz, csak éppen kíméletes nem. És valóban nem úgy üdvözöl minket, mint rég nem látott ismerősöket, hanem azonnal a vérünket akarja ontani, amit nem csodálok. Már korábban is jól kibabráltunk vele, most meg egyenesen addig merészkedünk, hogy házhoz megyünk a fejéért, amit természetszerűen nem akar ingyen adni. Az utolsó utáni pillanatban érkezek a barlang bejárata elé, de szerencsénkre még éppen időben ahhoz, hogy ne maradjak ki a "búcsúbuliból", amit a segítségül hívott Jenkins rendez Svensson számára. A siker kirobbanó és a hatása sem marad el, feltehetően a Szörnymester egy cseppet sem fázik a kilőtt sikló pilótafülkéjében, ami kis híján lekaszál minket. Miután a közvetlen veszély elmúlik, és a hajunk is a fejünk tetején marad, a hóba süppedt homlokunkra az aggodalom ráncai vágnak barázdát. - Raven! Raven!!! - kiáltok a kétségbeesett lány után, aki már a teljesen eltorlaszolt barlang szája felé igyekszik, kezében a kékfityegős partnerével, melyben egyáltalán nem biztos, hogy van elegendő tölténye arra az esetre, ha a rémes tudós túlélné a lehetetlent és előkerülve a roncsból valamilyen formában rátámadna. - Vigyázzon a hegyoldalon lezúduló kőtörmelékre és az esetleges utórobbanásokra... - kiáltom utána, de mit sem érnek a szavaim most, ezért a fegyveremet magam elé tartva már rohanok is a lángokkal ölelt siklóroncs felé, mely irányába társam is tart.
- Találat. A sikló lezuhan. - Kapom a tájékoztatást, mert kötelező jellegű, hiába követem én magam is figyelemmel az eseményeket és így némi jól palástolt feszültséggel nézem azt is, hogy Denisov legalább ezegyszer megérte a befektetést, idejében elrántja Moor-t magával az útból és így a sikló becsapódását is megússzák, akárcsak a szétrepülő törmelékeket. Figyelem, ahogy magukhoz térnek és megmozdulnak a hóban, hogy a planetológus kiált is valamit nagy beleéléssel a törmelékek felé. Pedig le mertem volna fogadni, hogy még a siklóba is be fog hallatszódni a hangja, de nekünk háttal is van, így még a messziről való szájról olvasás se kivitelezhető. Nem fontos és nem is szánok ennek többet egy szívdobbanásnyi időnél. - Leszállunk. A hajtómű ne álljon le, indulásra készen várakozzon! - Adom ki a következő utasítást, s a sikló már érezhetően mozdul is, hogy a parancsnak eleget téve forduljon és ereszkedjen közelebb a fagyott, havas felszínhez. - Uram, Moor és utána Denisov elindultak a roncsok felé. - Érzékelhető mozgás a siklóroncsban? - Kérdezek vissza, mialatt én is hátrafelé tartok, ahol majd a sikló rámpája kinyílik. Csak egy pillanatnyit hosszabb a csend, mielőtt újra meghallanám a jelentést tevő hangját, aki bizonyára a megfelelő szerkezetet bekapcsolva pásztázta át a roncsot. - Negatív, uram. - Furcsállom. Hova rohannok azok ketten akkor? A legjobb tippem egyelőre, hogy Raven Moor pda-ját elcsaklizta Svensson és most megy visszaszerezni, esetleg a férfi kutatási anyagaira fáj a foga és azt akarná megkaparintani, de a roncsok közelébe menni nem feltétlenül életbiztosítás. - Hozzák vissza őket, a többiek nézzék át a roncsot és környékét! Készüljenek, lehet Svensson kreálmányaiból is találnak. - Svenssonnál már nem lehet elég biztos az ember s arra nem kell felhívnom a figyelmet, hogy a még mindig égő-füstölő roncs na meg a természeti környezete is milyen veszélyeket rejt, ezzel tisztában vannak a velem lévők, így mikor landol a sikló és kinyílik a rámpa hatan szállnak le róla, ebből öten a testőrségem éjfekete teljes páncélzatát viseli a szokásos fegyverzetükkel a kezükben és iramodnak meg a kettős után, na meg a roncs felé. A hatodik én vagyok, bár én csak a rámpa aljáig megyek a hóba sem lépve le és onnan figyelem a hideg ellenére hátam mögött összefogott kezekkel a történéseket. A ruhatáram egyébként is teljesen nélkülözte az ilyen terepre való öltözetet, s az indulási paranccsal amúgy sem értem volna rá arra, hogy hazasiessek átöltözni. A hangárok felé indultam a testőrséget riasztva - kettőt hátrahagyva Saskia védelmére - és egy meglehetősen szűkszavú üzenetben beszéltem Terson-nal, hogy miért is kellene nekem egy sikló, leginkább előbb annál, minthogy tisztességesen elmondjak mindent, mit tervezek. Sok terv nem is volt, improvizálás van, hiszen Denisov üzenete sem volt bő lére eresztve, jószerivel csak a Svensson nevet meg a koordinátákat tartalmazta erősítést kérve. Utólag majd biztosan elgondolkozom a megszavazott bizalmon, amit kaptam. Próbálom kizárni a tudatomból a minden ruha alá befurakodó hideget, mely még nekem is feltűnik, hiába nincs meleg az Alvóknál és figyelmemet a történésekre összpontosítom, ha nem a fülemben lévő kommunikátor-egységben megszólaló hangra. - Uram, mozgást érzékelünk a roncs mögött lévő barlangban. Hat humanoid, egy sérült lehet közülük, valamint egy azonosítatlan formájú lény is van odabenn. A rendszer nem talál egyezést az eddig ismert perdai vadállatokkal. - Nocsak, perdaiak is lennének odabenn? Rosszabb esetben ellenállók, akiket Svensson valahogy maga mellé állított őrült tervéhez. Előbb a roncsnál kell viszont meggyőződni, hogy minden rendben van, fene se akar két tűz közé szorulni. Na meg oda is kell érni a mögötte húzódó barlanghoz, illetve alternatív bejáratot találni befelé. Ketten pedig Moor-t és Denisov-ot próbálják beérni és egyben rávenni a kívánatos irányváltoztatásra, kiváltképp a jelen lévő polgárt, hiába van nála fegyver. - Előző parancs marad érvényben. Ha tiszta a roncs, akkor az elsődleges célpont az azonosítatlan lény, minden eszközzel megsemmisítendő. - A barlangban lévő humanoidok, uram? - Egyelőre nem célpontok, amíg kilétük ismeretlen, de szükség esetén járulékos veszteség. - Értettük, uram.
Jenkins Kancellár siklója a barlang bejáratától mintegy ötvenméternyire landol a hófödte talajon, néhány kitüremkedő, nagyobbacska szikla oltalmában. A Domniumról érkezett különítmény nem kutyaütőkből áll, ami már az első pillanatokban is jól észrevehető. Fegyelem, szervezettség, és céltudatosság jellemzi a fekete páncélos katonák mozgását, akik maradéktalanul tesznek eleget a parancsnak és már indulnak is a célszemélyek mielőbbi begyűjtésére. Mivel Raven az égő roncs keltette irtózatos hő miatt nem tudja megközelíteni a barlang bejáratát, csak szóban tudathatja testvérével, hogy életben van, bár ezek a hangok erősen kétségesek, hogy eljutnak-e a címzetthez:
Gurítás tíz oldalú kockával a Raven-Alec kommunikáció sikerére:
Mesélő carried out 1 launched of one (10 oldalú.) :
0-6: A planetológus hangja elvész a pattogó tűz keltette morajlásban, valamint a tökéletes hangfogóként funkcionáló torlasz is jól működik, mert az idősebbik Delgado sem tud kapcsolatot létesíteni a lánnyal. Hangját a vastag sziklatömb magába olvasztja, és nem engedi kijutni a külvilág felé.
7-9: A kommunikáció sikeresnek bizonyul, Raven túlkiáltja a sercegő lángokat, mely előtt a vastag sziklafalak sem jelenthetnek akadályt. Alec meghallja a nő kiáltását és szerencséjükre a válasz is kijut a barlang mélyéről néhány szellőző kürtőn át, mely hamarosan füsttel fog megtelni. Úgy látszik a Delgado família tagjainak hangja előtt egy komplett hegyoldal sem lehet akadály.
Raven, Niko és Jenkins osztaga
- A dominium nevében, a fegyvereiket azonnal dobják el és adják meg magukat. - a speciális képzést teljesítő éjfekete páncélt viselő katonák beérik a jóval lassabban haladó planetológust és a közelébe érő Denisov Közlegényt, akik azonnal célkeresztbe kerülnek.
Gurítás tíz oldalú kockával sziklaomlásra/elvonulásra:
Mesélő carried out 1 launched of one (10 oldalú.) :
0-4: Talán még reagálni sincs ideje a két célba vett személynek, mikor furcsa hangok hallatszódnak a magasból. A ködbe vesző, meredek hegyoldal irányából vészterhes zajok érnek el a lent állókhoz. Pár másodperccel később egyre hangosabb és hangosabb dübörgés váltja a korábbi, súrlódáshoz hasonlító morajlást, ami után már láthatóvá is válnak a fejnagyságútól a negyed sikló méretig terjedő sziklákat, melyek a hegyoldalon megállíthatatlanul zúdulnak, pontosan a hegy lábánál állók irányába. Kikerülni lehetetlen ilyen rövid idő alatt az útjukból, de a találkozást talán a megfelelő manőverekkel el tudják kerülni.
5-9: Jobb, ha nem ellenkezik egyikük sem, mert a különleges osztag emberei nem empatikusságukról híresek, és gyorsan, mindennemű lelkiismeret furdalás nélkül golyót röpítenek valamely testrészébe annak, aki nem teljesíti maradéktalanul a kérésüket. Amennyiben ellenvetés van, úgy regisztrálható az engedetlen fél számára egy ajándékba kapott golyó a Dominium-tól, de ha hajlandóak a közös, problémamentes elvonulásra, akkor a következőkben, fegyvertelenül Jenkins elé kísérik őket.
Jenkins Kancellár
Mielőtt Jenkins, a KFH, vagy a jelen lévő, legújabb technológiával felszerelt gépmadár pilótája azt gondolná, hogy a kezében tarthatja és uralhatja a perdai természetet, rá kell döbbenniük arra, hogy ez nincs így, ugyanis valamiért a legfinomabb szenzorok sem képesek előre jelezni az égből lecsapó, rendkívül gyors mozgású Froveriant, kivel nem régiben még kissé lentebb viaskodtak. Az általánosságban nyugodtan mondható környék felbolydulása megzavarta és újból felkeltette a sérült állat figyelmét és úgy gondolta megpróbál ismételten zsákmányt szerezni magának, méghozzá a sikló rámpáján, gyanútlanul álldogáló Jenkins személyében.
Gurítás tíz oldalú kockával Jenkins vs. Froverian találkozására:
Mesélő carried out 1 launched of one (10 oldalú.) :
0-4: A szélsebesen, zuhanórepülésben érkező, ködből előbukkanó lény nem kevesebbet akar, mint magát a Kancellárt elfogyasztani főfogásként, amihez már a marcangolásra alkalmas karmait és előkészítette. Rossz hír azonban a támadó fél számára, hogy a szenzorok hiányosságát a legújabb fegyverfejlesztés kiküszöböli, így mire a genetikus észleli az égből érkező veszélyt, a védelmi fegyverzet már apró darabokra is szakítja a Jégkarmot, mely szitává lyuggatva csapódik be a rámpa aljába, néhány méterre Jenkinstől.
5-9: A hegy szelleme a támadópozícióban alászálló teremtmény oldalára áll, mert sem a finomhangolt érzékelők és letapogatók, sem pedig az automatizált KFH üdvöske nem észleli időben a lecsapni kívánó ragadozót. A Kancellár is csak a talajon megjelenő, egyre nagyobb árnyék után realizálhatja, hogy a hangtalan érkező elől nincs menekvés. Bármit is tenne, az mind hasztalan, mert egy szempillantással később már az erős karmok szorításában találja magát és azt láthatja, hogy szélvész módjára távolodik a hóval borított talajtól. Mivel a penge élén táncol, bármit is tesz, jól gondolja meg mit lép. Kézifegyvere elérhető közelségben van, de egyetlen rossz döntésért cserébe az életével fizethet.
Vharan, Alec és a faeserini-ek
A hegy gyomrában elszabaduló füstöt, a szem elől rejtve lévő természetes nyílások igyekeznek egészen addig kivezetni, míg kapacitásuk bírják, azonban amint a huzat megszűnik és telítődnek a kürtők, a fojtogató füst a bentieket kezdi támadni. Először a torkukban érzik a nehéz levegőt, majd ha nem tesznek semmit, hamarosan azt tapasztalhatják, hogy nem kapnak levegőt, végül már mozogni sem tudnak majd. A legjobb pozícióban a Tywinna-t istápoló perdai helyezkedik, pechére vagy éppen a közösség legnagyobb bánatára ő nem tud részt venni a kibontakozó félben lévő csatában, ellenben van előtte menekülőút, ahogyan a rémség vérére szomjazó faeserin-i lakosok előtt is még ott van az egérút, ha Vharan ilyem ódon döntene néhány másodpercen belül.
Gurítás tíz oldalú kockával Vharan-Alec vs. Svensson rémsége összecsapásra:
Mesélő carried out 1 launched of one (10 oldalú.) :
0-4: A remetét továbbra is a tenyerén hordozza az Égtükör-hegység Istenei, ugyanis elkerüli a súlyos karmok soron következő csapását, ellenben az ő lövései mind betalálnak, bár olyan súlyos következménnyel nem járnak, mint Alec próbálkozása a GG fegyverrel. A géppuska felpörög és a zárt tér miatt dobhártyaszaggató hatással bíró hangzavart eredményez, melynek eredménye, hogy a szörny visszavonulót fúj, de nem megy túl messzire, csupán a szemközti, sziklaoszlopnál talál erőgyűjtő menedékre. A géppuska képes arra, hogy szétszabdalja a tartóoszlopnak kinéző képződményt, de a következmények egyelőre beláthatatlanok.
5-9: A félhomályban harcolókat magára hagyják a Nebel Istenei és olybá tűnik, mintha valamiért a szörnyeteg oldalára állnának. Vharan lövései elterelik ugyan a lény figyelmét és találnak, de mielőtt még Alec elsüthetné a siklóról leszakad mordályt, a lény érzékeli a másik támadót és a barlangba csúszott egyik égő törmeléket egy erős csapással felé küldi. Mintha csak katapultból lőtték volna ki a lángoló gépmaradványt olyan sebességgel közelít a férfi felé, akit annak rendje és módja szerint el is talál. Immáron a repeszsérült lába a legkevesebb gond, mert a karját ért sérülés ettől sokkal-sokkal komolyabb… lenne, ha hús, vér és csont ötvözetből állna, így viszont, hogy a jelen kori technika támogatja a végtagot, csak csúnyán sérül és használhatatlanná válik. Míg Alec a szó szoros értelmében összeszedi magát, addig Vharan megkapja a rémpofát, aki termeténél és súlyánál fogva két vállra fekteti a férfit, készen arra, hogy a fogvillantása után szétmarcangolja. Kezei szabadok, tőre elérhető, illetve utasítást továbbra is tud adni a háttérből harcoló perdaiaknak, viszont egy valamiből kevés van már hátra neki: időből.
*Nem mondom, hogy a lábam megmelegedett, de járni tudok, és ez a lényeg…most még. Arra nem is gondolok, hogy ez mennyire megváltozhat, aztán csatlakozhatok Alec mellé…vajon lábujj implantátumok is vannak? Baszki, még egy rohadt kis körömre sincs kreditem! Persze a cipő ápol s eltakar. Denisovra nézek, a benyögött mondata teljességgel felesleges, mintha nem tudnám, hogy hol vagyunk és ki van odakint. Miután megtaláltam Alec minden testrészét – a számomra fontosakat – Svensson következik, de persze semmi nem úgy sikerül ahogy szeretném. Mondjuk az már akkor nem úgy sikerült, amikor felemeltem a földről azt a kölyköt. Akkor kellett volna sarkon fordulnom. Svensson jön, lát és majdnem győz, csak Denisov hathatós segítsége ment meg attól, hogy a másik sikló által kilőtt lövedék miatt szétrobbant légi jármű becsapódása maga alá temessen. Mikor felemelem a hóból a fejemet, még nem sikerül igazán felfognom, hogy a roncsok a barlang bejáratát torlaszolták el, de azt tudom, hogy Alec odabent van és minden bizonnyal bajban. Míg felkapom a fegyvert, azon agyalok, hogy vajon Svensson lénye is a bátyáméknál vendégeskedik-e…de nem tudom végiggondolni. Kipislogva szemeimből a havat, köd helyett égő roncsot látok a barlang bejárata előtt és rohannom kell. Tudnom kell, hogy Alec megsérült-e, hallanom kell a hangját, amire a tűz ropogását tekintve kevés az esély…de ebben a pillanatban nem tudok tisztán gondolkodni. Még hallom Denisov hangját magam mögött, és sejtem, hogy hamar be fog érni és megint letarol. Kevés erőm addig tart ki, míg meg nem hallom Alec hangját odabentről, a megkönnyebbülés nem olyan erős, hogy mosolyt varázsoljon fagyott arcomra, a szívem sem csitul, csak lépéseim sánta lendülete. A másik sikló tolakodik be a látóterembe, mely csak úgy öklendezi magából a fekete páncélos katonákat, de a lényeg csak azután jön. Még megteszek pár lépést a roncs felé, de már érzem az iszonyatos nagy hőt…ami tulajdonképpen most jól is jön, már nem fázom annyira. Deja vu kerülget, az Aquillonon kigyulladt csapatszállító emléke kísért….csak ott nem bukkant fel Jenkins. * -Ó, bassza meg! *Amint meglátom szálfa egyenes alakját a szélben lebegő felöltővel, ami így együtt már eltéveszthetetlen, kiszakad belőlem a szitok. Bármennyire is furcsa, most nem örülök neki, mert a bátyám pár méterrel arrébb van és csak egy égő roncs választja el attól, hogy a kancellár szemei elé kerüljön, viszont odabent sincs biztonságban. * -KÉTSZÁZTIZENHÉT! NÉGYSZÁZÖTVEN! *Ha az előbb hallotta a hangomat, akkor ezt is kell, hogy hallja, a katonák sietve közelednek, de ennyit megkockáztatok, ha meghallják sem értik miről van szó, Alec viszont igen, én meg ki tudom dumálni ha később rákérdeznek. Denisov ezalatt simán beérhetett, sajnos azonban a páncélos katonák is, a felszólításra torpanok meg a ropogó tűz felé araszolásomban – próbálgatva meddig melegít és mikor éget már – a fegyverről leszedem a kék mosolygós buborékfejet, mert kétlem, hogy visszakapom és anélkül dobom magam elé a hóba.* -Baszki, de ismerős helyzet. KAPJÁTOK BE! *Kiáltom abban a reményben, hogy most sem más van a tárakban, mint kábító lövedék….és hiába vagyok baromian felöltözve, ki tudja milyen gyorsan hatol át az ütős cucc a szöveteken. Két kezemet azonban lassan felemelem, kézfejjel kifelé fordítva, s csak két középső ujjamat nyújtom ki a katonák felé. Hogy szitkozódásom és egyben átkom is mennyire hatásos, azt a már korábbról megismert lény bizonyítja be….csak épp olyan rövid életű, mint amilyen rövid az én átkom volt. Legközelebb hosszabban kell beszélnem. A szívem ennek ellenére is a torkomba ugrik, de mivel nem Denisovval minket vett célba, „ráérek” gyönyörködni benne. A sikítás elmarad s csak nézem méltóságteljes és erőtől duzzadó reptét…míg ki nem lövi a sikló védelmi rendszere. Csak az ad némi elégtételt, hogy a véres cafatok Jenkins előtt csapódnak be a rámpába és nagyon remélem, hogy mindig makulátlan felöltőjét is beterítik. Csak azért nem zuhanok a hóba, hogy megpihenjek, mert odabentről nem hallatszik ki már semmi. Ha Alec vissza is válaszolt, utána néma csend. Sem kiáltozás, sem fegyverropogás…de legalább Svensson lényének a hangja sem üt át a roncsokon. * -Oké, megadom magam, nincs nálam több fegyver, de elővenném a termoszom, mert halálra fagyok. *És meglepve veszem észre, hogy rendesen tudok beszélni, bár vacogok, legalább az arcom és remegő állkapcsom kiolvadt némileg. * -Muszáj innom! *Szőrmébe burkolt lábujjaimat lopva mozgatom a cipőben amennyire csak tudom és óriási erőfeszítésembe kerül, hogy ne nézzek még félszemmel sem a barlang felé. De gondolatban ott vagyok. *
A robbanás mindenkit megzavar, zűrzavar keletkezik, mégis van annyi lélekjelenléte, hogy ki tudja adni a parancsokat és még ő is tudjon koncentrálni a lövéseire. Shaz’or nem veszi most oltalmába a remetét, mert hiába a néhány találat a fenevadon, nem tereli el annyira a figyelmét, hogy Alecet ne vegye észre. Még a remete is elhúzza a száját, amikor a férfi megkapja a dög ajándékát. Felmerül benne, hogy talán soha többé nem tudja majd használni a kezét a másik, hacsak gyorsan nem találnak egy gyógyítót, aki helyreteszi neki a nagy sérülést kapott végtagot és kibírja a hideget és a hóban nagyon is jól látszó vörös vérét. A helyzet azonban csak tovább romlik, ahogy felrobbant a gép, hiszen füst áramlik be a barlangba, és érzi ő is, hogy nem tesz jót a *braniq-jának, nem véletlen, hogy nagyon is tisztelik a perdaiak a tüzet. Ha ez nem lenne elég, miután az égi baját ellátta a szörny, őt választja új kihívásul. - Lőjétek – szól a többieknek, és szinte azonnal a földön találja magát. Igaz, megüti a hátát és tudja, hogy pár szívdobbanásra van az élet és halált elválasztó folyó hídján, mégsem adja fel, ő még nem akar megpihenni Shiennel udvarában. Ezért hát a tőréért nyúl és megpróbál amellett, hogy a nyakát eltolni minél jobban a fejétől, amikor az állat lecsap, még keresztül is szúrná a sel-ogei tőrrel a lény álla alatt a nyakát. Bármilyen sikert ér el, igyekszik minél nagyobb sebet okozni és elmenni a vert helyzetből. Shaz’orért kiált, hátha az istenség ma is megsegíti őt, ahogy korábban a hírhedt faetas ellenében. A hatalmas hópárduc Faeserin egyik hírhedt és tisztelt példánya volt, erről bárki meggyőződhet, ha veszi arra a fáradságot, hogy megnézze a fogából készült nyakbavalót Vharanon, ha erre van lehetősége. Tudja jól, hogy az esélyek nem neki kedveznek, de a remete útja mindig nehéz volt, és megküzdött az akadályokkal, ahogy most is meg fog.
Egészen addig jónak ítélem meg a helyzetünket még a kikiáltásom után is, míg szemem sarkából nem pillantok el a fenevad irányába. Éppen meglátom, ahogy lendíti a törmeléket és hirtelen arra gondolok, hogy a Ravennek kikiáltott szavakat jobban meg kellett volna válogatnom, tényleg mindjárt nem leszek itt a föld - vagyis Perda - színén. Élőként nem. Reflexből kapom karomat magam, főleg fejem elé és próbálok kitérni is, de az eredmény részleges. A fájdalom elhanyagolható, mármint ahhoz képest, ha a jobbomat emeltem volna és azt érte volna a találat, mely még a lendülettől hátra is dönt engem. Szerencse, hogy súlypontom amúgy is alacsonyan volt, az esés nem okozott problémát még így sérült lábbal sem. Az implantátum karban lévő érzékelő szenzorok azonnal jeleznek, a fájdalom erős, de nem kibírhatatlanul, hiszen célja az azonnali figyelmeztetés, hogy óvatosabban, vagy a kar meghibásodik. Késő, mert a következő pillanatban az is tudatosul bennem, hogy már ennyit sem érzek, nem tudom mozdítani se a kisujjamat, se csuklóból a kézfejemet, nem érzek semmit válltól lefele. Alapvetően is rossz emlékeket idézett, hogy valami égő ki tudja mi robban nekem, de ez az érzet, hogy nem tudom kontrollálni a karomat azonnal visszaidézi legrosszabb álmaimból az átélt eseményeket. Mintha nehezedne valami a mellkasomra, olyan szorítást érzek és hiába látják szemeim, hogy a karom ezúttal nincs méterekre tőlem, az sem jobb, hogy ott lóg tehetetlenül rajtam. Valami olyant ért az égő alkatrész, hogy a beépített rendszerek azonnali leállást láttak jónak, és ez sosem jelent jót. Azonnal generálja a másik félelmemet, ami azóta környékez, hogy itt lenn vagyok a Perdán ezzel a karral: kurvára nincs szakszerviz. Mi van, ha a sérülés végzetes? Ha javíthatatlan? Ha félkarú nyomorék leszek, amilyennek legbelül eddig is éreztem magam? Raven kódkiáltását hiába hallom, egyáltalán fel sem fogom, nem hogy megfejtsem. Még csak az sem esik le, hogy ha kódokat kiabál, akkor azt jelenti, hogy itt a sereg, a flotta, a teljes Kancellária, bárki, akinek nem kellene engem elkapnia. A füstöt és minden mást figyelmen kívül hagyva kapom le arcom elől a kendőt jobbommal, hogy több levegőhöz jussak, utolsó tudatos morzsáimmal kényszerítve magamat nyugalomra, mély levegővételre, hogy kilábaljak a pánikhelyzetből. - Semmi gond... Ne szarj be... Nyugi... Carlisle megoldja... - Lihegve motyogom magamnak ebbe a mentsvárba kapaszkodva és próbálván elnyomni minden kétkedő hangot, amely megkérdőjelezné barátom hozzáértését és a megnézné a siker odds-át. Legszívesebben kikúsznék a barlangból a friss, jegesen maró levegőre, hogy azzal töltsem meg a tüdőmet, de lassan érzékelem a környezetemet is és ezzel felfogom, hogy nagyon messze vagyok ettől. Bassza meg, nem akarok itt megdögleni! Alkoholmérgezésben akarok nagymellű nők karjaiban, vagy valami ilyesmi. Vagy legalább ne egyedül. Raven... A pániktól sötétedik minden, szikrákat látok magam előtt csak, de próbálok ebbe a feketeségbe kapaszkodni, mely húgom hollószín haját idézik, a szikrákba, mely ékkőszerű szemeire emlékeztetnek, na meg a sokkarátos vigyorának csillogására. A fény utat tör, s aranyszín napszín-ragyogást látok egy pillanatra, mely valójában biztos a tűz, de más valaki jut eszembe, nem is tudatosul még igazán, mint húgom esetében. Összeszedem magam, a kendőt ugyan nem húzom vissza az arcom elé, de az utolsó lépést feltápászkodva megteszem a mordály felé újra. Ha most tudnék ilyent érezni, örömmel állapítanám meg, hogy az legalább nem sérült. Most csak félig öntudatlanul, automatikusan mozdítom kezemet, nem is gondolván korábban, hogy tudat alatt a kiképzések alatt ennyire belém ivódtak a mozdulatok és hogy mit kell tennem. Célra tartok ismét, ha fél karral is, de üvöltve - semmi értelme, de jól esik momentán - lőni kezdek a hatalmas dögre, aki jelenleg leginkább útját állja a kijutásomnak és így lenyomorított. Éppen akkor, mikor Vharan is döf a tőrével és így talán Svensson utolsó rémsége sem velem foglalkozik. És meg is döglik.
Sosem gondoltam volna, hogy eljöhet az a pillanat, mikor örülni fogok Jenkins felbukkanásának, azonban erre az időzítésre és hathatós belépőre nem tudok mást, csak elismerően biccenteni. Raven-nek viszont kiabálhatok, hogy figyeljen a potenciális veszélyforrásokra, melyek körülvesznek minket egy ilyen Svensson-féle berepülést követően… nagyjából olyan hatást érek el, mintha az előttünk magasodó sziklafalnak mondanám. Sem reakció, sem lassítás, így nem marad más választásom, csak a gyors és mielőbbi felzárkózás, ha még az előtt meg akarom állítani, hogy elérné a lángoló roncsot. - Jöjjön, keresnünk kell egy másik bejáratot. - kissé lentebb eresztem a TW-S-t mikor megérkezek mellé, ám a terveinket valóra váltani egyelőre nincsen időnk, mert a megmentésünkre érkezett sikló nem messze már landolt is és sorjáznak ki belőle a fekete páncélosok, akik a dominiumi különleges egység katonái. - Csak tegye, amit mondanak, Tizedes. - úgy vélem ezt nem is kell jobban ragoznom, ugyanis ő is személyesen tapasztalhatta meg, milyen is az, mikor nem a parancsuknak megfelelően cselekszik az ember a jelenlétükben. A kikiáltott számokat egytől egyig megjegyzem és amint lesz rá módom és lehetőségem, megkérdezem majd tőle, hogy pontosan milyen megfontolásból kurjantotta el ezt a számomra megfejthetetlen matematikai feladványt, idefönt a hófödte semmi közepén. A felszólításra felemelem a balomat, míg a jobbomból automatikusan kifordítom a karabélyt, melyet így már csak a mutatóujjam begyével tartok. Végül, mikor látom, hogy a társam "jókislány" módjára csak "beint" a nyakunkra érkező, intézkedő bagázsnak, a hóba ejtem én magam is a fegyveremet. - Erre már nekem is innom kell, Ms. Software... kérem, hagyjon a korábban kínálgatott itókájából. - miután a gép védelmi egysége kérdés nélkül, egy öt másodperces etapban a szemünk előtt rendezi le a lesből támadó Froverian-t, szívesen kortyolnék a szomjoltóból. - Kancellár... kösz az igyekezetét! - köszöntöm a genetikust, mikor megérkezünk a rámpa elé és az üdvözléssel egybekötve már meg is köszönöm a pontos érkezését... nélküle nagyjából mostanra nyírtuk volna ki Svenssont... de összességében azért jó, hogy jött.
A rámpa aljáról a kibontakozó eseményeket figyelem, ahogy a fekete páncélos testőrségem beéri Moor-t és Denisov-ot. Ám a figyelmemet más is elvonja, a fejem felett valahol beinduló fegyverzet hangja figyelmeztet arra, hogy nem vagyok egyedül, de körbenézés gondolata sem tud megfogalmazódni, egy roppant méretű lény csapódik be nem sokkal mellettem, szinte felismerni is nehéz, hogy milyen volt hajdanán. Vérrel kevert hó furcsán meleg-hideg elegye fröccsen rám, nem csak a felöltőre, hanem arcomra is, de még a fáradtságot se veszem, hogy letöröljem-söpörjem magamról. Fejem fordítom nyugodtan és kíváncsian a lény felé, hogy van-e még benne élet mégis valahogy, de ennek hiányában ugyanolyan nyugodtan fordítom vissza tekintetem a testőrség és a kettős irányába, mintha mi sem történt volna, éppen csak egy apró, elismerő szájbiggyesztéssel reagálok látható módon a fegyverzet hatékonyságára és a szenzorok érzékenységére. Victor-t vagy Rafael-t illeti, vagy mindkettőt a dicséret, mindegy is, mindenesetre örvendetes, hogy pont ezt a felszereltségű siklót adta rendelkezésemre Victor. Magában biztos izgul, na nem miattam, inkább a gépét félti, pedig többször landoltam már sikeresen a Perdán, mint nem, mégis az utóbbi jobban él a köztudatban. - Mekkora a hatótávja ennek a védelmi fegyvernek? - Kérdezem közben a siklón maradt emberemet, csak hogy tudjam, ha el kellene távolodnom a járműtől, mennyire tehetem ezt meg. Az őrség eközben sikeresen eléri a fegyvereik és létszámfölényük - na meg a kellemetlen emlékek - puszta fenyegetésével azt, hogy a Moor-Denisov páros átadja fegyvereit. Mindkettőhöz egy-egy páncélos lép, hogy átvegye azokat, miközben a másik kettő továbbra is szemmel tartja őket. Kiváltképp Denisov-ot, aki híres mostanság arról, hogy próbára teszi testőreimet és a türelmemet. A bemutatás és a szitok lepattan róluk, mint a sikló védelmi rendszeréről a jégkarom próbálkozása, melyre az egyik, a siklóval szemben álló testőr felfigyelt ugyan, de mielőtt figyelmeztetni tudott volna, a lény múlt időbe került, így figyelme már az eredeti feladaté. A korábban kiáltott számokra sem reagálnak. Én ebből a távolságból vélhetően nem hallottam, vagy érthetően nem hallottam, de a testőrök igen, ám látható reakciót egyikből sem váltott ki. Egyelőre. - A siklóra, Moor! - Hangzik a parancsoló hang az egyik sisak mélyéről, megtagadva az ivászatot itt és most. Ha kell motivációnak, akkor karom is ragadják a páncélkesztyűkkel, hogy azzal tereljék a megfelelő irányba. Egy-egy testőr kíséri őket, a másik kettő Svensson roncsát járja körbe, amennyire meg tudják közelíteni. - Jelentést, Denisov. Hol vannak Svensson szörnyei? Tudjuk, hogy néhánnyal együtt szökött meg. És kik vannak a barlangban, akik miatt annyira sietett arrafelé, ex-tizedes? - A rámpán egyelőre nem mehetnek fel, megvárom a válaszukat, mielőtt intenék fejemmel az őreiknek, hogy felkísérhetik őket mellettem. A helyhez illő hideg kék szemeim közben végigmérik őket, milyen állapotban vannak, mert öltözetük nem sokkal alkalmasabb ide, mint az enyém, s ők gyalog jöhettek idáig. Feltűnik a Denisov-on lévő szőrme és a Moor-on lévő ruhadarabok, melyek nem a nő stílusára vallanak és méretre nem is a szuperkatonától kaphatta kölcsönbe. Ebből a közelségből sok minden kiszúrható. Ezért is a nőt hosszabban méregetem és ha nekem nekem jelent jót, ha ő örül valaminek, neki az nem jelent jót, ha nekem láthatóan keményednek meg a vonásaim. - Uram, egy másik barlangbejáratot is látunk hetven méterre előttünk. - Kapom közben a jelentést, amit hallhatnak az előttem állók is, de parancsom függ majd attól, hogy mit tudok meg Svensson szörnyéről? Na meg hogy kihallatszik-e a barlangból a fegyver ropogása?
A faeserini csapat még életben lévő tagjaira nem lehet panasz, mert erőn felül teljesítenek egy természetfeletti küllemmel és képességekkel bíró, eddig soha nem látott lénnyel szemben, akit megállás nélkül, a remete parancsának megfelelően csépelnek azzal, ami éppen a kezük ügyében van. Sokra ugyan nem jutnak, mivel a szörnyeteg mintha meg sem érezné a testét érő csapások és lövések sorozatát, egy azonban biztos: a jelenlegi, mostoha körülmények között is megosztják a lény koncentrációját. Vharan-nak ma sem kell egyedül harcolnia, hiszen a tőrért nyúló karját mintha maga Shaz’or vezetné eme nehéz pillanatban. Az Istenség kétség kívül meghallja a segélykérő hangot és a lehető legrövidebb utat biztosítja az undorító teremtmény álla alatti ponthoz. A döfés gyors és pontos, méghozzá olyannyira, hogy a penge átszalad a dög állkapcsán, óriási fájdalmat okozva ezzel számára. Velőig hatoló üvöltéssel hozza a barlangban lévők tudtára, hogy ez tett bizony megtorlásért kiált, kezdve azonnal egy instant halál beiktatásával, melynek szenvedő alanya nem meglepő módon személyesen a fekvő és ezzel abszolút kiszolgáltatott helyzetben lévő perdai vezető lesz. Terve azonban dugába dől, hála Alec emberfeletti teljesítményének és lélekjelenlétének, mely az ő helyzetében külön kiemelendő. A siklóról leszakadt fegyver az ellenálló gondozásában egy szemvillanásnyi idő alatt felpörög, amit a fülsiketítő csörömpölése követ. A gépágyú hangja teljesen betölti a sötét hegybelsőt, ahol a torkolattűz sárgás fénnyel jelzi, hogy honnan is érkezik az áldás. Miután a mordály elcsöndesedik, nem marad utána más, csak csengő fülek és egy szitává lyuggatott ellenség. Az attrakció végén Svensson utolsó rémsége is távozik a perdai világból, de halálának oka nem füstmérgezés. - Erre, erre! Találtam egy kijáratot. - kiált a nagyszájú perdai, akit most nem látni, viszont hangja elvezetheti a csapat tagjait a derengő kijárathoz, ami kivezetheti őket a hegy gyomrából. A rés, ami hóolvadáskor, valamint esős napokon víznyelőként funkcionál nem túl nagy, éppen csak átfér rajta egy ember/perdai. Aki nem szeretne az égés hatására felszabadult mérgező anyagokkal megtűzdelt füstbe fulladni, jobb, ha ezt az egérutat választja. Odakint egyetlen lépés előnnyel számolhatnak, melyről a csapat vezetője, Vharan dönthet:
A barlangból kiszabadult osztagot a dominiumról nem régiben érkezett, Jenkins Kancellár vezette különítmény és gépmadár felé vezeti, vagy vállalva egy más jellegű kockázatot, a vadon felé irányítja. Bárhogyan is dönt az egyszer biztos, hogy mindkét elgondolás óriási kockázatot rejt magában.
- A KFH hivatalos adatai szerint 1750 méter, Uram. - érkezik a kérdésre adott válasz, ami minden szakmai mellébeszélést mellőz, és csak a száraz tényre, valamint a válaszra koncentrálódik. A jelenlegi terepviszonyok miatt ez a szám csak üres méterjelző marad, viszont a háromszázhatvan fokos védelmi támogatás aktív és adott, ami azt jelenti, hogy az utolsó perdai bogárra is érzékeny szenzor az őrség helyett is sasszemmel pásztázza a környezetet és ha valami gyanúsat észlel, kérdés nélkül tüzelni kezd.
*Denisov ajánlata a másik bejárat megkereséséről szinte már akkor kudarcba fullad amikor kiejti a száján. A siklóból özönlő katonák határozottsága és a rámpán álló kancellár azt engedi feltételezni, hogy nem segíteni jöttek. Legalábbis nem abban, hogy a bent rekedteket kiszabadítsuk. * -Nyugi Denisov, nem szaladok el. *Rekedt és a hidegtől még mindig remegő hangon adok választ, mondhatni feleslegesen. Van az a helyzet amikor én sem ugrálok és nem cseverészek. Utóbbinak a hideg vet gátat, egyszerűen elfáradtam, hiszen az is kész csoda, hogy idáig eljutottam. A baj csak az, hogy odabentről nem hallani semmit. A harc hangjait sem, holott ha Alec válaszát hallottam, akkor minden mást is kellene. Jenkins testőrsége iránt érzett személyes ellenszenvem segít abban, hogy aggodalmam ne üljön ki az arcomra, helyette a düh é az utálat az ami vonásaimat meghatározza a fagyottságon felül. Erőszakkal veszem rá magam arra, hogy ne nézzek a bezárult barlang felé, melynek csapdájában ott van a bátyám. Mérgező gázokra nem is gondolok, bőven elég Svensson kreálmánya és lelki szemeim előtt már Alec véres, szétcincált teste lebeg, forró könnyeimet a levegő, torkomat cakkozó jéghidegével tartom távol. A repülő vész megjelenését és támadásának rövid éltét is úgy szemlélem ahogy perdai vadat még soha. Csendben, csodálva, épp csak arra fordulva fejemmel. Mintha filmet néznék, mintha az egész nem lenne valóságos, és nagyon szeretném, ha az elmúlt hosszú percek is csupán egy rossz álom képei lennének. Mire a jégszárnyú vérének utolsó cseppje is lezuhan a sikló rámpájáról, az őr hangja rángat vissza a valóba….és Denisové.* -Maradt még pár korty, elosztjuk Mr. Hardware. * Elhúzom a szám, de mielőtt még karon ragadnának elindulok, szorosan Denisov mellett, hogy ha oldalra is fordulnék Alec iránti aggodalmamban megfeledkezve a lelki erőmről, akkor is csupán társamat láthassam, rá foghassam elkalandozó figyelmem. A sikló rámpájára lépve azonban van más ami felkorbácsolja lélekjelenlétem. Jenkins véres, cafatokkal megszórt felöltője, és vérpettyes arca. Társam megelőz az üdvözlésben és az ajkamra kell harapnom, hogy ne szedjem le a haját a fejéről, amiért pont Jenkinst volt képes idehívni. A látvány azonban segít, fagyott vicsorgásra hajazó vigyorral kezdem a köszönést. Alec iránti aggodalmamat, a még bennem élő remény miatt tolom háttérbe. Hátha valahogy csendben, a perdaiak a képességeikkel megölték Svensson szörnyét és azért nem hallunk semmit, találtak másik kijáratot és már árkon-bokron túl vannak. * -Remekül néz ki Jenkins kancellár! Látom új a stílus. Hentes és mészáros. Remek. *Pofátlanságom most talán Alec életét mentheti meg, nem aprózom el.* -Kettő tutira elhalálozott, nem túl csendben. A barlangban perdaiak vannak, ők segítettek nekünk, miután megmentettünk egy perdai babát…ja meg Svensson megtámadta a falujukat. Az egyik lény ott murdált ki. *Igyekszem elsőként szólni, még Denisov előtt. Ezt is megszokhatták tőlem, nem lesz feltűnő, ahogy az sem amikor a saját jelentésem végeztével Denisovra nézek, hogy átadjam neki a szót. Elég csak a szemeibe néznem, hogy tudja, miért hagytam ki a bátyámat a felsorolásból. Mindeközben a mosoly ott van az arcomon, már amennyi fagyottan látszik, ez most az én fegyverem, és akkor sem rezdül meg, amikor Jenkins hallhatóan jelentést kap a barlang egy másik bejáratáról. Csak remélni tudom, hogy az Alec kijárata is. Hogy társam tud-e jelentést tenni, az a gyorsaságától függ. Van-e ideje még azelőtt beszélni, hogy a hegy szinte felrobban a bentről kihallatszó hanghatástól. Még a nyakamat is a vállaim közé húzom, odakapom a fejem, azt fürkészem, hogy a bejáratot elzáró roncs elmozdult-e, hallható bentről kiáltás, bármi más ami arra enged következtetni, hogy Alec bajban van. Hallania kellett a kódomat, amit bekiabáltam neki, tudnia kell, hogy Jenkins itt van és bármennyire is szeretné tudni, hogy vagyok, nem teheti meg. De, én már biztonságban vagyok, neki pedig minél messzebbre kell mennie innen. Jenkins viszont nem tudja, hogy ember is van odabent, tehát ha robbant, akkor az csak véletlen lehet és nem egy nagy tűzerejű fegyver. * -Azt hiszem Svensson harmadik lényének is annyi, de a perdaiaknak is. *Hagyom aggodalmamat kiülni az arcomra, ami sajnálatnak is elmehet amit a bátor perdaiak iránt érzek. Leveszem a hátizsákot magamról és beletúrok a termoszomért. Ha valaki meg akar állítani, szikrázó szemekkel verve érezheti magát. Egyelőre csak Denisovval készülök inni egy utolsót, szenvedni ráérek akkor, ha tudom, hogy Alec biztonságos távolban van Jenkinstől és persze életben.*
Nincs túl jó helyzetbe, nem is szereti az ilyeneket. Nem elég neki, hogy már kettő hasonló döggel is szembe került, meg egy froverian - amit most már lenyűgözőnek tart -, megérkezett a harmadik és pont őt szánja késői ebédnek, vagy bárminek. Szerencséjére a vadászat istene a kegyelmébe fogadja most is, és a Sel-ogei tőr pontosan oda csúszik, ahova kell. A többiek ugyan próóbálják elvenni a figyelmét az állatnak, de úgy tűnik, hogy Vharan most első számú konkrét célpont lett ezzel a húzásával. Próbál elvetődni alóla, vagy bármi, amihez az izmait használhatja, de a dög súlya hegyként nehezedik rá, ezen felül nyomja is, ha az nem lenne elég. Ekkor ugat fel a fényvető távolról, és söpri el róla az idegen lényt. Vharan suttogva imádkozik az isteneihez, nehogy ő is áldozatává váljon a quorsa harci technikának. De végül nem így lesz, azonban még nem menekültek meg. Lassan tápászkodik fel, látja, hogy a megmentője rossz bőrben van. Odasiet és szó nélkül a vállára teszi a kezét és elindul a perdi nyomába. - Igyekszünk, mutasd az utat - szól utána és követi a másik hangját, ahogy az érzékeit kiélesíti. Hamarosan beérik és látja a fényt ő is, ami halvány mosolyt csal az arcára. - Megmenekülünk, derekasan helytálltál. És jövök neked eggyel - néz Alec felé, majd az egész csapat elhagyja a barlangot. Teleszívja a tüdejét az éltető levegővel, és friss hóval dörzsöli be a braniq-ját, ami ezáltal vízhez jut és a tisztítani kezdi a füsstől szenvedő szervét. Persze gyógyul ő magától is, de jobb az elővigyázatosság. - Nézzük meg mi történt a másik oldalon és hogy a többi quorsa túlélte-e - mondja, majd miután remélhetőleg mindenki ebbe belegyezik (vagy nem, igazából nem probléma az sem) elindul a kis csapat élén a quorsa fényes madarához. Nem zavartatja magát, hiszen azért jöttek ők is, amiért a perdai csapat: elintézni a férfit és az állatokat. Ez maradéktalanul sikerült is, így némi hálával tartozik a vezetőnek majd. Meglátjuk mire jutnak.
- ...pedig a futás bizonyára felmelegítené, és hamar megszűnne a vacogása is. - sasolok ki a fejem magasságába emelt kezeim takarásából, úgy, hogy kósza vigyorom is láthatóvá váljon társam számára, akinek így világos lehet, hogy még véletlenül sem kívánom azt, hogy egy hirtelen ötlettől vezérelt nekiiramodása ne adj isten örökre megszüntesse a fogkocogtatását. Ezek a fickók körülöttünk nem viccelnek, a Kancellár fegyveres apparátusa amúgy sem arról híres, hogy a tagjaik komédiáznának munkavégzés közben. A fagyos, szürkésfehér háttér tökéletes kontrasztban áll az éjfekete páncélt viselő katonákkal, akik között lopva azért keresem azt a valakit, akivel van némi elintéznivalónk, mert az nem lehet, hogy kettőből kétszer én maradjak alul. Éppen itt lenne az ideje a harmadik próbának, viszont sehol sem látok egyetlen női alakot sem. - Idefönt bizonyára az íze is más az itókának. - már szinte beleélem magam a tüzes víz kortyintásába, azonban az őrség gyorsan lelomboz minket és egy erős rántással értésünkre adja, hogy nem kellene a Nebel-t kocsmának nézni, a helyzetet meg diadalittas dicsfénybe emelni. Az ivászat sajnos elmarad, Jenkins parancsolgatása viszont menetrendszerűen érkezik a helyébe... micsoda nagyszerű csere. Már szinte fel sem tűnik, hogy a genetikus kérdése után Denisov Közlegény perdai hangja Raven Moor lesz, ezért szép csöndben végigvárom a lány gondosan megtervezett válaszát, melyből körültekintően kihagy néhány, amúgy nagyon nem elhanyagolható részletet és személyt, de pillantásából minden egyértelmű számomra. Mi már lassan szavak nélkül is tudjuk mi a helyes reakció a másik részéről, ezért mondata befejeztével már csak annyi marad részemül, hogy egyetértően bólogassak - Ez pontosan így van Kancellár, az egyik dög az XS mellett hever valahol odalent a falu mellett, egy másik fej nélkül, szó szerint szitává lőve zuhant nagyjából száz-százötven métert, belőle bizonyára nem maradt túl sok és a harmadik... - emelem fel kezemet - hallja? Éppen most küldik melegebb égtájra. - hüvelykujjammal a mögöttem terpeszkedő hegy felé mutatok, melynek mélyéről alig hallhatóan, de annál határozottabban harsan fel egy durcás hangú géppuska hangja. - Kancellár, Moor lábán fagyási sérülések láthatóak, nagyon nincs jó bőrben és minél tovább marad idekint, annál nagyobb az esélye, hogy amputálni kell a lábujjai egy részét. - minden igyekezetemmel próbálom sürgetni az indulást, egyfelől mert valóban ez a helyzet, másfelől viszont csak remélni tudom, hogy legalább Alec már messze jár ettől a helytől, bár a perdaiak sem lesznek túl nagy biztonságban, ha valamilyen érthetetlen okból az újonnan érkezett csapat elé keverednek.
Mikor leáll a gépágyú, azt csak szememmel látom, mert füleimben még jó darabig csengeni fog a barlangban visszhangzó fülsiketítő zaja. De nem kell hallás ahhoz, hogy lássam, a lény kilyuggatva, több sebből vérezve dől oldalára. Szerencse, hogy nem a földön fekvő Vharan-ra! Na meg szerencse, hogy Vharan sem pattant fel korán ijedtében a puskától. Attól tartok, nem tudtam volna idejében leállítani a fegyvert. A másik perdai kiáltását nem is hallom, de fülcsengés nélkül se biztos, hogy tenném, hiszen éppen a túl sok beszívott füsttől rendesen és hangosan köhögök. Utóbbit abból sejtem, hogy mintha a fülcsengésen át is hallanám. A RT-S pántját a vállamra kanyarintom és botladozva - na meg sántítva - indulok el a perdaiak felé, amíg még látom őket. Arrafelé mintha világosabb lenne, itt viszont túl nagy a füst már. Vharan lép oda hozzám, vállamra tett kezénél még nem hallom a szavait - se azt, hogy az nem is nekem szól - a gesztust köhögésbe fulladó mosollyal köszönöm meg és megyek vele, sántítva, lógó bal karral, de szívós egy dög lévén átpréselném magam ennél keskenyebb résen is, ha az életem a tét, így csakhamar kijutok én is a többiekkel. Köhögések között próbálom megtölteni a tüdőmet a friss levegővel, mintha csak pótolni akarnám az elmúlt percek hiányát. Ha nem lenne a füst, meg egyéb bajaim, biztosan visszamennék a barlangba, hogy jól megrugdossam a lény tetemét. A hallásom kezd helyreállni, hallom Vharan szavait, jelenleg a látásom van oda, a barlang sötétje után vakító a hó fehérsége még úgy is, hogy felhős-ködös időnk volt ma egész nap. - Köszönni... Te is lenni... - Dicséret lenne a vége, de köhögök megint, mindenesetre most én lapogatom meg szavak helyett Vharan vállát a még ép jobbommal. Az ötlet felvetésére bólogatok és örvendezek, hogy a szemeim megszokják szép lassan a megváltozott fényviszonyokat. A bal karomat, ujjaimat továbbra sem tudom mozgatni, és igyekszem a kölcsön kapott, szintén kissé megtépázott bundát úgy húzni a karomra, hogy a perdaiak ne vegyék észre a megnyílt szintetikus bőr alatt lévő fém részeket. A végén még sikítva ugranak le a mélybe, vagy ami rosszabb: engem dobnak le. Más kérdés, hogy cirka tíz másodperc múlva meglátva a fekete páncélos katonákat már magam választanám a mélybe ugrás opcióját. - Ti nem látni engem. Én nem lenni itt... - Suttogom gyorsan Vharan-nak leszegett fejjel, majd köhögésbe kezdek kicsit meggörnyedve, hogy a többi perdai kikerüljön és folytassa az útját, én meg megpróbáljak elsunnyogni egy nagyobb szikla mögé, ha találok. Nem kaphatnak el a kancellári testőrök, se a Rebelliumban élők miatt nem, sem pedig a húgom, a családom miatt nem. Fogalmam sincs, hogy a perdai mennyit tud az emberek közötti ellentétről, a két részre szakadásról és mennyire gyorsan rakja össze a képet, hogy ők ott és én nem egy oldalon játszunk rendszerint. Hányszor tud az adrenalin megugrani az emberben ilyen rövid idő alatt? Remélem hamar elmegy a testőrség, aztán valahogy csak lejutok a hegyről, még ebben az állapotban is. Tekintetem egérút után kutat azt latolgatva, mennyire tudnék gyorsan elfutni, ha nyomomba erednek? Vagy vegyem fel a harcot? Hátha lelőnek. A húgom szeme láttára, fasza...
Némileg feljebb vonom a szemöldökeimet, mikor megkapom a választ a hatótávra. Szép nagy szám. Viszont úgy döntök, ha szükséges, legfeljebb százzal osztom majd azt a számot, annyi méterre távolodok el a siklótól. - Állítsa át a szenzort, hogy tíz méternél magasabbról érkező veszélyre reagáljon csak automatikusan! Alatta Ön irányítja, parancs nélkül csak vészhelyzetben lőjön! - Adom ki az utasítást, hiszen azt jelentették nemrég, hogy a barlangban mozgás van és ugyan szerintem eléggé a perdai istenek háta mögött vagyunk ezen a helyen, ha mégis híre menne, elég nagy diplomáciai bonyodalmat keltene, ha szitává lövünk néhány perdait. Ez időre idekísérik hozzám a Moor-Denisov párost, előbbi köszöntésére annyira pillantok rá, amennyire korábban a védelmi rendszerrel szétlőtt lezuhant tetemre. - Nem értem, ebben Önnek mi az új. - A pofátlan stílusát azzal hárítom el, hogy egy pillanatig sem próbálom tagadni a vádakat. Barátnője, Lewis hadnagy is látott már véres arccal, mikor a perdait közelről lőttem le, a Halálcsók nekem köszönhető és néhány hidegvérű gyilkosságról nem is tud a planetológus. Rászolgáltam a szavakra és a híremre. Hogy Moor előbb jelent, mint Denisov, az egyikőjük részéről sem meglepő, következésképpen valóban nem is gyanús. Meghallgatom mindkét jelentést, ott húzom csak el a számat kelletlenül, mikor kiderül, a második lény lezuhant. - Jobb lett volna, ha el tudják égetni... - Jegyzem meg, figyelmen kívül hagyva, milyen viszontagságok árán sikerülhetett a mélybe juttatniuk a lényt és ráértek-e, volt-e lehetőségük a tetemet elégetni vagy sem. Ám ekkor figyelmemet a hegy mélyéből felharsanó géppuska hangja kelti fel, arra is kapom a fejemet. - Milyen gyorsan megtanulták a fegyvereinket a perdaiak. - Állapítom meg gúnyosan, Moor-ra pillantva. Mintha valamit vagy valakit - valakiket? - elhallgatna, és gyanúsan asszisztál hozzá Denisov. A férfi szavaira felé se pillantok, csak a nőt figyelem egyre komorabban, miközben a kommunikátorba szólok ismét. - Készítsenek elő egy műtőt a Városban, fagyási sérülések miatt lábujj-amputációra készülni! - Adom a jelenlévők tudtára is, hogy még maradunk, tehát azokat a Denisov által emlegetett esélyeket növelem, miközben az előkerülő termosznál már igazán villámokat szór a tekintetem. Egészen ahhoz hasonlatos, mint mikor az imperiumi kabinban szembesültem Moor édes, mégis ízetlen tréfájával, a különbség az, hogy ezúttal van esélyem a vétkes felé lépni, akárcsak mikor jó régen Saskia adott pofont nekem. Ha kell, a rámpa széléig zavarom a nőt, ha kell, le is eshet felőlem onnan a véres, cafatos hóba, mialatt elveszem tőle a termoszát. Ha nagyon kapaszkodik bele, akkor kitépem úgy a kezéből, hogy rajta lökök kicsit elfele, a rámpáról leesve alig fél métert zuhanna. Ha Denisov közbelépne, az itt lévő fekete páncélosok állják majd útját. Ha megszereztem a termoszt, egy határozott mozdulattal szedem le a tetejét - láthatóan inkább Moor fejét képzelem a helyére - öntöm ki a tartalmát a hóra és hajítom le a hóba. - Uram, perdaiakat látunk, felénk közelednek, ketten sérültnek tűnnek. Összesen... öten vannak. - Kapom az újabb jelentést, aminek a végén érezhető a bizonytalan hang. - Ha nem támadnak, ne lépjenek fel ellenségesen. Ketten kísérjék ide őket! - Adom ki az utasítást előbbiek miatt még mindig ingerülten, a siklóroncs körül járó két katona előbbi kettő után ered, hogy Vharan-ékat elénk kísérjék, ha már úgy is erre tartanak. Vagy most már erre fognak tartani, ha nem csinálnak valamiért hirtelen hátra arcot. - Nézzenek utána, hol a hatodik! - Emlékszem rá, hogy korábban a speciális hőkamera ennél több személyt számolt össze. Ha Vharan-ék odaérnek a fekete páncélos katonákhoz, akkor az egyik feloldja a sisakja üvegét, hogy lássák az arcát a perdaiak. Fiatal nő, még a sisak ellenére is látni, hogy van egy lilás tincse, ami a füle mögé van tűzve. Köszöntése viszont folyékony perdai nyelven szól, ahogy a kérdése is, mellyel rögtön a lényegre tér. - Öten vagytok. Mi lett a hatodik társatokkal a barlangban?
- Igenis, Uram! - érkezik azonnal a katonásan csengő válasz a szenzor átállítására vonatkozóan, ami után már intézkedik is a sikló fegyvertechnikusa, hogy kérteknek megfelelően legyenek beszabályozva az eszközök.
Gurítás tíz oldalú kockával Alec észrevétlenségére:
Mesélő carried out 1 launched of one (10 oldalú.) :
0-4: Az idősebbik Delgado tapasztalatain alapuló terepismeret és kimagasló rejtőzködési képesség meghozza számára a szerencsét, ugyanis a viseltesen kinéző perdaiak elé érkező katonák nem veszik észre őt. Válaszút elé érkezett, amiben el kell döntenie, hogy merre tovább. Gondolván a sziklarepeszektől elszenvedett sérülésére, a működésképtelen mechanikus karjára, valamint kishúgára, felfedi magát Jenkins különítménye előtt, vagy dacolva az időjárással, a Nebel mindig éhes élőlényeivel és vérző sérülésével, inkább magára marad a vadonban.
5-9: A magasan képzett osztag tagjai elől nem lehet egykönnyen elbújni, ami alól Alec sem kivétel. A lilás hajú nő némán jelzi társának, hogy induljon a mutatott irányba, ahol mozgást vélt felfedezni néhány másodperce, addig ő foglalkozik a perdaiakkal. - A dominium nevében felszólítom, hogy dobja el a fegyverét és lépjen elő a szikla mögül. - érkezik az a bizonyos hang, amit valószínűleg a férfi szíves örömest kihagyott volna a mai napjából. - Azonnal! - fegyverét jobb vállánál megtámasztva adja az újabb utasítást, ami után harmadik nem fog érkezni.
- Jenkins Kancellár! Észak-nyugati irányból erős széllel kísért hóvihar közeledik felénk, mely hamarosan eléri a pozíciónkat. Perceken belül fel kell szállnunk, vagy a vihar végéig idefönt ragadhatunk. - az elemző tiszt, az űrsiklós érzékelői által begyűjtött információkat, a Dominium-ról érkező adatokat és a digitális elemzésnek alávetett módozatokat is összevetette mielőtt jelezte volna tényállást.
*Csak szemet forgatok Denisov biztatására, mellyel eleve lehetetlennek tartom a futást, örülök, hogy eddig eljutottam. Hacsak nem Alec megmentéséről van szó, most, hogy itt van nem messze tőlem egy sikló, lassan de biztosan feladom a küzdelmet. A tudatom a siklóra összpontosul, az egyetlen járműre, ami a lábaim helyett elvisz valahova, innen messzire. Azért értékelem társamat amivel próbál még belém lelket verni, el is húzom a számat, ami a meredt vonásaimat tekintve is talán mosolynak látszik. * -Édesebb, ja. *Értek vele egyet nem sokkal később, és én is úgy gondolom, ha már van időnk és alkalmunk inni egy-egy kortyot, az minden bizonnyal édesebb, mert már nem áll előttünk több akadály. Egyelőre azonban az ital íze is valószínűleg keserű marad, mivel Jenkins őrsége nem oly belátó az összefagyott testünkkel szemben, hogy inni hagyjanak. Jenkins előtt állva azért még tartom magam és agyam hátsó részébe űzöm Alec iránti aggodalmamat, de az tartósan kaparja érzékeimet és néhány mély vágást szánt a lelkemre. Legalább a heves szívdobogás pumpál még vért testem egyes részeibe, amitől néhány percre felmelegszem. A visszavágás a szokásos, nem is lepődöm meg, épp csak szarkasztikus hangulatba kerülök. * -Még nem láttam akció közben. Hja persze, könnyű úgy, hogy a melegre fűtött siklóból száll ki. *A mosolyom, mellyel próbálom elterelni az aggodalmamról a figyelmet, olykor vicsorgássá változik, de ráfogható a hidegre, melyben nekem már órák óta részem van egy nem éppen jeges kalandtúrára készült ruházatban. Denisovot megelőzve „jelentek” a tőlem megszokott stílusban, és társam is ért a pillantásból, így Alec kimarad. Jenkins közbeszúrására dühösen és némileg döbbenten fújok egyet, de nem fűzöm hozzá a saját szavaimat, mert olyat találnék mondani, amit később talán pont annyira megbánnék, mint az édes szószba tett édesgyöngyvirágot. Időben ekkor kerepel fel a barlangban a fegyver, amit Denisov vélhetően azonosít, nekem csak fegyver és kész, fogalmam sincs honnan került oda, ötletem sincs de nem is keresek. Csak azért fohászkodom halál laza összefoglalásom közepette, hogy ne Alec véres hullája legyen a végeredmény. * -Volt alkalmuk a háború során, nem mmmellesleg, az összes lezuhant roncsot szétszedik. *Kezdek megint fázni, eddig tartott az adrenalin és a Jenkins okozta magas vérnyomás hatása….de Denisov és a kancellár is gondoskodik utánpótlásról. Először Denisov felé fordulok tátott szájjal, majd a szinte rögtön rá replikázó kancellár felé.* -Honnan tudja, zokni van rajtam!.....HÉÉÉÉ! Azért ne beszéljünk végletekben! Senki nem vágja le a lábujjaimat! Bbbaszki! Egy nnnagy frászt! *S erre már tényleg innom kell, s közben meg is gondolom magam, elhúzom Denisov orra elől a kínált italt, hogy én igyak belőle először. Már épp a számhoz emelném, amikor Jenkins lép felém és a lendületből, meg talán sosem látott szemvillanásából ítélve, nem átölelni akar, hogy megmelegítsen. Ha Denisov mozdul is ugyan miattam és jenkins fenyegető fellépése miatt, azt ha észre is veszem, egyelőre nem tudatosul bennem. Az első pillanatban még én sem fogom fel, hogy a termoszt akarja, csak amikor már ráfog, s akkor hátrálok és húzom magam felé az italos flaskát. A gyanú már feléledt bennem, ha nem tudom magamhoz rántani, akkor engedek és a fejemmel közelítek a flaska szájához, hogy úgy igyak belőle, ha sikerül. Végül azonban a hidegtől elmerevedett ujjaim közül Jenkins könnyűszerrel kirántja és kiönti a tartalmát. * -Baszki! Ezt mmmost mééér csinálta?! *A ledobott termosz felé vetődöm, hogy a maradék cseppeket kiigyam, ezzel azt is elérem, hogy minden gyanú nélkül a barlang bejárata felé nézhessek….és akkor tűnnek fel a perdaiak. A jelentés öt személyt jelöl meg, gyors fejszámolást követően veszem sorra egyenként a megmaradtakat és Alec nincs köztük. Oké, eddig jó….vagy nem. A kétség egyre erősebb bennem. Alec meghalt és azért nincs köztük, vagy nem halt meg, és a barlangban maradt, hogy ne fedje fel magát. De! Ha ott maradt egyedül, a sérülésével nem fogja túlélni az ittlétet sem azt az utat amit lefelé kell megtennie, de azt sem, ha Jenkins kezei közé kerül. Sehogy sem jó. A hóba markolva gyűjtök erőt ahhoz, hogy meghallgassam a közrefogott perdaiakat, még a távolból is Vharan szemeibe mélyedve, mikor az egyik őr – gyanúm szerint Katja – felteszi neki a kérdést. Nem tudom kivenni a szavait, de nincs sok találgatási lehetőségem Jenkins utasítását hallva. A szemeimbe a hideg ellenére is érezhetően forró könnyek gyűlnek, ráharapok az alsó ajkamra, remélhetőleg még mindig háttal állok Jenkinsnek, így nem láthatja, de azt már nem tudom elrejteni, hogy magamat ölelve, szívszorongva várom a Nagy Perdai válaszát.*
Talán az isteneik próba elé állították őt és a csapatot, de az biztos, hogy nem csak úgy került bele ebbe a helyzetbe. Túlságosan is nagy horderejűnek érzi az egészet, hiszen túlságosan is kemény megpróbáltatáson vannak túl, és még nincs vége, talán most jön a legnehezebb dolog, amit Shiennel és Shaz’or tartogat nekik? Nem volt még elég? Felpillant s próbálja kifürkészni az istenségek akaratát, de az továbbra is rejtve marad előle. Nem úgy, mint Alec, aki távozni óhajt, annak ellenére, hogy Vharan tudja, arra a biztosan nem jut tovább élve. - Hova mész? Arra meghalsz – mondja nemes egyszerűséggel el a tényeket, és a többi perdai is láthatóan ossza a véleményét. Az égi hamar válaszol, amiből ő arra következhet, hogy szökevény, vagy száműzött lehet Alec. Újra felnézve az égre és tapasztalatai alapján hamarosan vihar lesz. Elég jól meg tudja jósolni ezt, egyébként sem nevezhető ideálisnak az itteni időjárás. - Nem fogsz meghalni – zárja le maga részérről a vitát. A visszakérdezésre lehunyja két szemét, majd pár szívdobbanással később szólal meg, mint azt várni lehet. – Meg – ha ennyi nem elég, az éginek, nem tudja, hogy mit lehetne még tenni. Úgy tűnik nem csak Sokbeszéd Rémem makacs, hanem a testvére is, biztosan családi vonás. Rövid hálát ad Shiennelnek, hogy nem ő az apjuk. Nem tud mit tenni, nem akarja, hogy a férfi meghaljon, főleg, hogy tartozik neki az életével, így nem engedheti el Alecet. - A vihar megölne, velünk jössz. Ne engedd el, és tartsd a hátad mögött – mondja a még nála is magasabb perdainak, aki csak bólint, és ha Alec inkább maradna, nem hagyja, miközben megközelítik az égi különítményt. Eltakarja a közeledő katona elől, aki amilyen zordan érkezik, annyira kedves és folyékony perdai nyelven kérdez. - A védelmünket élvezi – válaszol Vharan a szokásosnak mondható átható tekintetével. Nem kívánja átadni a férfit, hazudni pedig nyilvánvalóan nem fog, az nem az ő kenyere. A nő mögé nézve meglátja a többi quorsát is, és úgy tűnik megmenekültek egyelőre ők is. Látja, ahogy Sokbeszéd őt nézi, és azt is, hogy aggódik. - Talán jobb lenne nem megvárni azt a vihart itt, ami közeleg. Húzódjunk be valahová – javasolja, és ekkor látja meg a Floverian szétlőtt testét. – És azt is hozzuk – mutat a lény tetemére.
A katonák feltűnése a színen nem ígér sok jót számomra, naná, hogy Vharan-t a lehető legrövidebben tájékoztatom, hogy sohasem látott engem, amikor meg igen, akkor a másik irányba indultam el, mint amerre éppen elsunnyogni készülök. Tervem sikerülne is, ha Vharan ezt nem akadályozza meg. - Ha katonák elfogni, akkor is meghalni és húgom is meghalni. - Suttogom vissza sietve, de a perdai csak erősködik, hogy nem fogok meghalni. - Fogadjunk? Te megvédeni? - Szkeptikus vagyok, nanáhogy, hiszen azok ott páncélos és kipihent katonák, alaposan felszerelkezve és ha esetleg a perdaiakról le is pattan a lövés valami csodás - és rohadtul irigyelt - képesség miatt, hát rólam nem. Az iróniát viszont nehéz olykor perdai nyelvbe átültetni, a perdai férfi lehunyja egy pillanatra a szemét - hú mennyiszer láttam ezt a kiképzőmnél, mikor sejtésem szerint magában elszámolt tízig, kétszer is -, de olyan tisztességesen válaszol a költői kérdésre, hogy mosolyni is elfelejtek ezen hirtelen. - Én itt megvárni titeket, majd veletek menni le hegyről. - Próbálom, hogy maradjunk ennyiben. Dumál egyet az égi hadnaggyal, századossal, akárkivel, akit éppen ide rendeltek, majd utána együtt szépen lemegyünk, kérek egy rendes sebkötést a lábamra és részemről kvittek is vagyunk a perdaival. A vihar említésére felvonom szemöldökeimet és felpillantok az égre, de nyilvánvalóan nincs olyan hely- és természetesen időjárás-ismeretem ezen a környéken, hogy ne akkor vegyem észre a vihart, mikor az már teljes erővel lecsapott rám. Egy lopott pillantás a katonák felé egy perdai mögül kikukucskálva és észreveszem a páncélzat színét is. Távolról is gyanús volt a sötét szín, de akkor még úgy véltem, olyan sietve indultak, hogy nem volt idő átvenni a terephez illő fehér páncélzatot. Most közelebbről már egyértelmű, hogy ez nem egy sötétebb terepszín, ez meg sem próbál beolvadni sehova, legfeljebb éjszaka sikerülne, mert a páncélok feketék. Bassza meg! Kancellári testőrség?! Melyiket ette ide a fene a hét közül? Így viszont még rosszabb, ha elkapnak, mert ha a kapcsolat kiderül húgommal, helyben gyorsan ítélő bíróságot is játszhatnak, nem mintha méltányos tárgyalásra számítanék egyébként. Sürgősen el kell tűnnöm. - Hé! Eressz el! - Sziszegem dühösen egyszerre a parancsot kiadó Vharan-nak - hogy lehet ilyen makacs, illene a családunkba - és egyszerre a még nála is nagyobb perdainak, aki olyan vasmarokkal fog rá ép karomra, mintha neki is implantátuma lenne. Próbálok még szabadulni, amíg látok rá reális esélyt, hogy a katonák ne vegyenek észre, hiszen az én nézőpontomból így is, úgy is meghalok. A különbség az, hogy ha az emberek elfognak, akkor húgom s otthon maradt családom is veszélybe kerül, nem kevésbé a Rebelliumban élők. Inkább jöjjön egy vihar vagy itt helyben emelkedjen ki egy vulkán alattam, de őket nem sodorhatom bajba. Viszont a lehetőség elúszik, a katonák túl közel érnek, így kénytelen vagyok belemenni Vharan tervébe, hogy elrejt. Gondolom én, hogy el fog rejteni, ehhez képest mikor a testőrnő ékes perdai nyelven megszólal, a rá adott válasszal instant lebuktat Vharan. A lélegzetemet is visszafojtom a választ várva, mely remélem szóban érkezik és nem egy tűzparancsban, s közben nagyon utálom magamat, amiért elbújok itt gyáva módon, igyekezvén takarásban maradni, lehajtott fejjel, hogy arcomba hulló sötét hajam is takarja vonásaimat, ha tudok annyit mozogni, akkor a szürke kendőt az arcom elé húzom, s egyszerre igyekszem eltakarni a sérült implantátumot és a másik vállamon lévő fegyvert. Mondjuk nem mintha egy kézzel sokra mennék vele, el is dobhatnám akár. Nem merek húgom felé pillantani, csak feszülten várok és vacillálok magamban. Húgomért bármit megadnék, de azt sem akarom, hogy miattam, miattunk a perdaiaknak essen baja. Feladjam magam vagy sem? Melyikkel ártok kevesebbet? Rohadtul nem nekem van kitalálva, hogy életekről döntsek, hogy mérlegre tegyem, kié ér többet?
//A párbeszédet a gördülékenység jegyében megbeszéltük Vharan-nal //
Könnyen lehet, hogy egy évvel ez előtt, másként gondoltam volna tovább ezt a jelenlegi szituációt, azonban azóta egy dolog biztossá vált: nekem még feladatom van idelent, vagy, ha úgy tetszik idefent és az megkövetel tőlem bizonyos fokú önuralmat és belátást, még akkor is, ha azt egyetlen porcikám sem kívánja. Eddig sem és felteszem, hogy ezután sem lesz jobb alkalmam pontot, sőt inkább felkiáltójelet tenni saját ügyem végére azzal, hogy elkapom Jenkins-t mielőtt még reagálhatna mozdulatomra a testőrsége. Kihasználhatnám rendkívüli gyorsaságomat és egyetlen határozott mozdulattal tekerhetném ki a Kancellár nyakát, bevégezve ezzel egyetlen eltökélt szándékomat, melyet az olvasztásom után véghez akartam vinni. Mindazonáltal, hogy tervem biztos sikert aratna, a saját helyzetemet nem könnyíteném meg és túlélési esélyeimet is nullára redukálnám ezzel a tettemmel. Úgy vélem, hogy itt létemben sokkal több lakozik, mint a genetikus hidegre tétele, ezért nem cselekszek meggondolatlanul, főleg nem úgy, hogy társam ahelyett, hogy tartalékolná az energiáit, minduntalan járatja a száját. - Higgye el, láttam már elfagyott lábujjakat bunda-zokniban is. - pillantok a lányra és bármennyire sem szeretnék, de egyet kell értenem a Kancellárral. - Amennyiben nem szükséges, nem amputálnak egyetlen testrészét sem, de fel kell készülni a legrosszabbra is. - nem mondanám, hogy én lennék az első, akit vigasztalni hívnak, de jobb az ilyenről őszintén szólni és ha kell, lebeszélni a planetológust a jövő héten induló balett órák vételéről. Már, ha tervezett ilyet a közeljövőben. Sejtettem, hogy Jenkins nem fogja hagyni ezt a kocsmai berendezkedést és megelégeli a szeme előtti piálgatást valamivel, de hiába látom a tettet, nem reagálok érdemben a lépésére. Addig nem, amíg fizikailag nem bántja Raven-t... a fagyott lábujjamputáláson kívül persze... - Mi a... - szalad ki a számon mikor megpillantom a felénk közeledő barlangi, füstnyelő hadtestet, és, ha még nem is látok mindenkit teljes egészében, azért a lábak számából kikövetkeztetem, hogy csak a szörnyet hagyták maguk mögött. Ezzel a szürreális helyzettel kapcsolatban csupán két dolgot nem értek. Egyfelől azt, hogy miért jönnek ide a perdaiak, a másik viszont súlyosabb kérdés: Alec miért tart velük? Az agyára ment a siklóból kiáramlott füst beszippantása, vagy készül valami? Mindenesetre körbepillantok, hogy lássam, kik vannak a közelemben, milyen fegyverzettel, ha mégis olyat lépne a bátyó Delgado, amit én nem tennék meg.
- Ne engem hibáztasson, ha Ön döntött úgy, hogy gyalog jön fel ide. - Jegyzem meg Moor szavaira, hiszen a jelzést a koordinátákkal csak nemrég kaptam meg, nem indulásukkor, legalábbis a táv és a szintemelkedés még Denisovnak is lehetetlen feladat lett volna ennyi idő alatt. Ráadásul a planetológus már polgár, nem volt kötelező neki ide jönnie, várhatott volna lent a faluban is végigkóstolva addig a helyiek étel- és italkínálatát vagy ül a kocsiban élvezve az ülésfűtés előnyeit. Mondanám, hogy csodálom a bátorságáért, ha nem fognám a fejemet az ostobasága miatt. Hogy miért nem égették el a második tetemet is lenne mit mondania rá, de bölcsen ezt inkább visszanyeli magába. Ezt is megéltük! - Perdaiak mint hobbi-roncsvadászok... - Foglalom össze Moor szavait arról, hogy a perdaiak lőnek éppen odabenn a barlangban. Hangomból kitűnik a szkepticizmus, mert ugyan tudunk olyan perdairól, aki egy-egy fegyvert elsajátított - úgy-ahogy - amíg volt hozzá muníciója, de ők párjukat ritkítják és az efféle roncs-turizmus az ellenállók sajátja inkább. Kiadom az utasításokat ezzel kapcsolatban a közelben lévő embereimnek, majd pillantásom Moor kezeire siklik, aki inni készül a termoszából. Amúgy is láttam a járásán idefele jövet, hogy nem a hó és a fáradtság miatt hiányzik belőle az a könnyed lendületesség, ami egyébként sajátja a nőnek és mikor mellém értek a rámpához és megszólalt, már éreztem és tudtam is az okát, Denisov ezt csak megerősítette és megéltük azt a pillanatot is, hogy valamiben egyetértünk a férfival. Nem ok nélkül adom ki az amputálásra való felkészülést és az sem ok nélküli, hogy Moor-hoz közelebb sétálva megkaparintom a termoszt, mialatt ő mint valami rossz alkoholista a szájával próbál közelíteni felé, ha már kezeiben nincs elég erő, hogy megtarthassa kincsét. A végeredményen nem változtat, megszerzem és kiöntöm a tartalmat elhajítva a termoszt a hóba, ami után Moor vetődik egy nagyot, de pár cseppnél többet aligha talál benne. Minthogy Denisov sem tesz semmit közbelépésként, a közelben lévő két testőr is csak szenvtelenül figyeli a jelenetet. - Ha továbbra is iszik, a lábujjai amputálása nem opció kérdése lesz! Úgy kíván implantátum-ügyben tovább nyomozni, hogy Ön is kipróbálja, milyen?! Mert egyéb okot nem találok rá, hogy lehet akkora idióta, hogy ilyen időben és így fel nem öltözve alkoholivásra adja a fejét? Ami melegséget ad az ital az csak becsapja az érzékeit, valójában jó úton halad a hipotermia felé és gyorsabban is fárad. A szervezete a létfontosságú szerveihez küldi a vért és bármennyire is szereti a lábujjait, azok nem tartoznak ezek közé! És ajánlom, hogy jól gondolja meg, megszólal-e egyáltalán erre, különben az amputálást követően a rehabilitációt egy elvonókúrával folytathatja! - Rám sem kell néznie, hogy kihallja a hangomból a dühömet és a csalódottságomat, mely a második vacsoránk egy szakaszában volt tapasztalható, csak most mindez teljes egészében a nő ellen irányul. Egyébként is utálom a hülyéket, s Moor-t eddig többre tartottam annál, hogy ekkora ostobaságot csináljon. Denisov felé csak egy dühös pillantást vetek - még ha nem is hatja meg -, hogy neki sem volt ennyi esze, hogy az ivásról lebeszélje a nőt, pedig jóval nagyobb tereptapasztalattal rendelkezik és nem csak meleg éghajlatú helyekről. Figyelmem viszont az ragadja meg ekkor, hogy Denisov elharap egy mondatot, márpedig ő inkább nem szólal meg típus, csak ha nagyon muszáj, így tekintetét követem a perdaiak felé. Vharan szavai elég rövidek és egyértelműek ahhoz, hogy gyorsan jelentsen is nekem Katja, a lila tincsekkel rendelkező nő. - Helyesbítek, uram, hatan vannak. A hatodik egy ellenálló lehet, mert a perdiak vezetője azt mondta, hogy a védelmük alatt áll. A csoport közepén bújtatták el. Sérültnek tűnik... - Nyújtogatja Katja a nyakát, hogy többet lásson Alec-ből, mikor kiszúrja, hogy megvan a hiányzó fő, de a nagydarab perdai túl jól takarja, s parancs híján megfontoltabban is nézelődik Katja, nehogy ellenségesnek vegyék a szándékát. Szinte másodpercre rá kapom meg a helyzetjelentést az időjárás romlásáról is, nem időzhetünk itt sokáig. - Pontosítson azokon a perceken! Folyamatos tájékoztatást kérek, ha változás történik! - Adom az utasítást közben annak, aki az időjárásjelentést adta nekem. A műszerek biztosan kiírtak egy hozzávetőleges becslést, hogy mennyi is az a pár perc: öt, tíz, húsz. Az persze egy másik kérdés, hogy mennyire pontosak, és mennyire volt tesztelve ezen a helyen, hogy a becslésben megbízhassunk, de legalább egy viszonyítási alapunk lesz. A jelentések közben nem is a perdai csoportot nézem már, innen még inkább takarva van az ellenálló. Helyettük szemem sarkából Moor-t figyelem pár másodpercig, aki ugyan háttal van nekem, de így is elég beszédes a hóba markolása majd utána, ahogy magát öleli át a perdaiakat figyelve. Tippem szerint nem a kiöntött italát siratja még mindig és nem is a hideg miatt ölelte át magát. Denisov felé is sandítok. Ők ketten pontosan tudták, hogy nem csak perdaiak vannak itt és nagy egyetértésben hallgattak, inkább a perdaiakra kenve a fegyverhasználatot. Információmorzsákból keringő mozaikhalmaz darabkái kapnak helyet pillanatok alatt, többször átrendezve különféle kimenetelt helyezve kilátásba, melyek közül egyet választok ki. Előrébb sétálok Moor mellé, egyelőre még mindig a rámpán állva és újra a perdaiakat nézve szólalok meg. - Ha attól tart, hogy elveszem most Terson kancellár kenyerét, megnyugodhat, annak még nem ma jött el a napja. - Moor az aggódás jeleit mutatja és nem hiszem, hogy egy vadidegen miatt, hanem valamiért fontos neki. Talán az a katona, akinek az ügyében nyomoz. Az implantos. A kommunikátorba szólok rögtön utána. - Katja! Ha az ellenállónál van fegyver, azt vegyék el tőle! Lehet, hogy implantátuma van, legyen körültekintő! A perdaiakat kérdezze meg, hogy a siklóval jönnek-e le, de az ellenállót hátra kell hagyniuk. - Uram, ha jól értettem a perdai szavait, akkor a sikló mellett lelőtt lényt is vinni akarja valamiért. - Most először szentelek komolyabb pillantást az állatnak, amit a sikló védelmi rendszere pillanatok alatt múlt időbe tett. Ezt? Minek? Mire jó? - Ha ragaszkodik hozzá, úgy gyalog mennek a perdaiak is. - Adom meg a választ, majd a másik két testőrrel beszélek, akik bejutottak a barlangba, sisakjuk, felszerelésüknek hála a sötét és a füst nekik nem okoz gondot, ellenőrzik, hogy Svensson lénye kimúlt és ha lehetőségük van akkor az égő darabkákból áthoznak ide is, hogy meggyújtsák a lényt, égjen el annyi belőle, amennyit a barlangban lévő oxigén még enged. Tájékoztatom őket a közben bizonyára megkapott információval, mennyire kell csipkedniük magukat, fele annyi időt adva meg a biztonság kedvéért. Nem akarom kicentizni az indulást a viharnál, volt már szerencsém hozzá, hogy mennyire rázós dolog az egy siklón. Eközben Katja a kapott parancsoknak megfelelően felel Vharan-nak. - A védenceteknek át kell adnia a fegyvereit. Tegye önként és utána szabadon távozhat veletek együtt. A viharról tudunk, így ha az égi fémmadárral velünk jönnétek le a hegy lábához, ti jöhettek, de neki maradnia kell. Meg annak is ott. - Bök sisakos fejével a froverian teteme felé, mert legyen bármilyen tapasztalt is a Perdán, arról a lényről még ő sem hallott, nem tudja milyen néven nevezze. A választ várja, bár a feszültség érezhető, hiszen nem tudják, hogy a fegyverek önként kerülnek átadásra az ellenálló részéről, vagy pedig olyan szintű védelmet élvez az ellenálló, hogy erre sem hajlandóak a perdaiak, netán maga az ellenálló támad? Sérültnek tűnt, de ez lehet álca is. A perdaiak egynémelyike is, kezdve a vezetővel, mégis meglepően jó erőben van Vharan is. Persze a testőrök nem sejtik, hogy ennek hátterében a képessége áll. Na meg kérdés, hogy miként döntenek? Együtt maradnak a furcsa szárnyas lény tetemével és az ellenállóval, aztán majd lejutnak valamikor valahogy, vagy pedig e kettőt hátra hagyva kipróbálják a repülés felejthetetlen élményét.
*Nos, hát én sem gondoltam ekkora gyaloglásra amikor elindultunk. Az XS-ben ülve léptünk le a Városból Denisovval és egészen más terveink voltak, minthogy megmentünk egy perdai babát – Jellemzően Jenkins erre az infóra nem reagált semmit – egy egész falut és még Svenssonnal is randizunk. * -Csak arra próbáltam rámmutatni, hogy fffogalma sincs mire vvvolt lehetőségünk. *Az égő roncs közelében picit kiolvadtam, a nyelvem is és az ajkaim is, kellemes meleg volt ott, most megint nagyon fázom és idő kérdése, hogy a fogaim is koccanjanak. Kell a Búfelejtő, hogy érezzem a melegét ahogy lecsorog a torkomon. Közben próbálom kimagyarázni a barlangból kihallatszó lövéseket, de Jenkins láthatóan nem hisz nekem, pedig ha tudná!* -Nem hobbi, kkkész vállalkozás épppült a roncsokra, mmmaga meg llllelkesen a kezük alá dolgozik. *Amit Hergathnál láttam, abból egy kisebb titánt is össze lehetne rakni, nem véletlen, hogy odaküldtem a bátyámat és az ezermester, szigszalag fan haverját is. Mindezzel szeretném még a magam figyelmét is elterelni attól a ténytől, hogy abban a barlangban ott van Alec. Denisov azonban felhívja Jenkins figyelmét az én lábujjaimra, amit nem torlok meg, mert nem számítok arra, hogy ennek mekkora jelentősége lesz/van. * -Téényleg? Mmmmicsoda szemei vvvvannak Denisov! *Mégis honnan tudja, hogy milyenek a lábujjaim? Mikor még én sem…csak érzem, hogy fáznak, dermedtek és minden lépésnél belenyilall a fájdalom. Míg Alec nincs biztonságban addig nem érdekel, pedig már nagyon szeretnék a sikló meleg padlóján fetrengve szenvedni, ahelyett, hogy összeszorított fogakkal, hevesen harcolok az utolsó cseppnyi italomért. * -Ezzel nnnem segített sssokat! *Vágok vissza Denisovnak és most még csak azon sem aggódom, hogy megbántom. Valahol a tudatom mélyén tisztában vagyok azzal, hogy csak jót akar, de a hideg, a lábam, Alec…már kezdek kiborulni. Még sosem esett meg velem ilyen és ez is csak ront az amúgy is barlangmély hangulatomon. Jenkins replikája olyan mint egy gyomorszájon ütés, tudom, hogy igaza van, de most szarok rá. Csak arra a megjegyzésére nyelem majdnem félre a saját nyálamat, amit az implantokról mond. Szándékos vagy véletlen megjegyzés volt vajon? Szerencsére nem tart szünetet, és ahogy én szoktam, egy szuszra von kérdőre, kapok fejmosást, tájékoztat a helyzetem orvosi oldaláról és fenyeget meg. Mintha alkoholista lennék. Baszki! Elfáradtam, sírni szeretnék, átölelni a bátyámat…nem szólok egy szót sem, alsó ajkamra harapok, nemsokára úgy sem lesz elég az sem. Bár azt senki nem akadályozza meg, hogy magamhoz vegyem az utolsó maradék cseppnyi Búfelejtőt, már nem számít. Vharanék előjönnek, és Alec ott van közöttük. A szívem a torkomba ugrik, a felmarkolt, amorf hódarabok kihullnak a kezeimből és jobb híján magamat ölelem át, a kabáton keresztül a felkaromba mélyesztve körmeimet. Denisov elharapja a mondatot, én a fogaimat szorítom össze úgy, hogy állkapcsomnál megfeszülnek az izmok. Annyira szorítom, hogy már fáj, de muszáj, hogy ne sikoltsak fel. Tekintetemmel azonban megerőszakolva magamat, nem Alecra nézek, hanem Vharan szemeibe és még ebből a távolságból is érezheti milyen az amikor egy nő nézése késpengévé változik. Jenkins hangjára rezzenek össze, nem számítok arra, hogy odalép hozzám, sem arra, hogy megszólal, hogy nekem mond valamit, hogy _azt_ mondja amit. * -Nnem tudom mmiről beszél. *Háttal állok neki, nem láthatja, hogy fogaim még szorosabban zárulnak össze, hogy felfelé nézek, nehogy a kicsorduló könnyeim eláruljanak. Minden önuralmamra szükségem van, hogy egyetlen hangot se adjak ki arra, amire a testőrét utasítja. Tudom, hogy tudja. Az implant felemlítése nem véletlen. Be kellene mennem a siklóba, mint akit nem érdekel kivel mi történik, de képtelen vagyok megmozdulni. Magamtól nem megy. Mindaddig ott állok, míg Jenkins intézkedik, tárgyal a perdaiakkal, míg Svensson döglött lénye ki nem kerül a barlangból, míg el nem hamvad, míg valaki be nem terel a siklóba. Hiába fogják közre a perdaiak a bátyámat, hiába biztosított arról Jenkins, hogy nem ma van a napja annak, hogy leszámoljon egy ellenállóval. Egyikőjüknek sem hiszek, most nem. S a szívem szakad meg, hogy még rá sem nézhetek a bátyámra, csak látóterem perifériáján észlelem ahogy lehajtja a fejét, próbálja a kendőt az arca elé húzni…és furcsán lóg a bal karja. Lázasan agyalok azon, hogy mit mondjak Jenkinsnek ha rákérdez, hogyan viselkedjek…s míg ezen agyalok, legalább lefoglalom sötét gondolataimat.*
A harcos nő mindent lefordít és nagyon jól beszéli a perdai nyelvet, ami neki egy jó pontot ad a quorsáknak. Sokbeszéd ugyan nagyon úgy néz rá, mint aki felnyársalná egy lándzsával, csakhogy azt a másik nem tudja, hogy rá mennyien és mennyivel kegyetlenebbül, akár lenézőbben is vetették a pillantásukat. Az ő szoborszép arcát ez a nézés maximum csak eltorzítja, Vharan pillantásra sem méltatja. Az okáról, csak halvány sejtései vannak abból, amit Alec elmondott neki: nem akar találkozni a megmentőként tetszelgő quorsák előtt. Az viszont rossz pont és korábbi Athard szavait erősíti meg benne, hogy a quorsák nem tisztelik a perdai szokásokat. Bármennyire is fölényben vannak, és akár nagyon szűkös is lenne a gépmadár, a Floverian és ezzel együtt a feléjük mutatott tiszteletet nem kapják meg. Így gyorsan döntésre jut ő is a lejutással kapcsolatban és talán túl gyorsan ítéli is meg a vele szemben álló felet. De egyelőre csak ennyit tud, hogy a bajtársukat ott hagynák meghalni a hóban, aki miatt majd minden lény köszönhette a halálát. Ő pedig az életét, szóval bármennyire is ódzkodjon az ilyesfajta meghasonulásától, majd ő megvédi az égit. Egy kicsit elgondolkodik még mielőtt a lila hajtincsű harcosnak válaszol, majd egy rövid sóhaj után elmondja a döntését. - Amennyiben ez a kívánságuk, legyen. Védencünk átadja a fegyvert, és mi lekísérjük a hegyről. Azt tudniuk kell, hogy nélküle önök sem jutottak volna el idáig, a férfi és a lényei pedig szabadon lennének. A népünk és én is sokat köszönhetek neki, így nem hagyhatom, hogy a hegytetőn pusztuljon. Az, hogy önök a saját vérüket hagyják meghalni valami nevetséges gondolat miatt, ahogy minket is, hiszen a barlangban akár meg is húzódhatunk volna a vihar elől, ha nem ott égetik el a lényt, az sok mindent elárul. Shaz’or legyen veletek – veri a mellkasához az öklét a mondandója végeztével, majd hátra szól, hogy Alec adja át a fegyvereit, vagy vegyék el tőle, ha nem tenné. Még végignéz a quorsákon egyszer, Sokbeszédnek és Denisovnak még biccent is, majd visszaindul a többiekhez. - A visszaút nem lesz egyszerű, bírni fogod? – kérdezi az égit, majd magában már azon gondolkodik, hogy hol tudnák meghúzni magukat a vihar elől. Mindenestre indulniuk kell, mert itt nem nagyon van hová bújni a vihar előtt. Egy rövid imát mond az isteneik felé, majd ha nem történik semmi más, elindulnak védett hegyet keresni és egyben lefelé a hegyről.
Lélegzetvisszafojtva várom, mire jut a testőrnő és a kancellár, s szerencse, hogy nem hallok mindent, mert kihagyna egy ütemet a szívem, mikor a kancellár tájékoztatja az implantátum lehetőségéről az emberét. Hogy rájöttek ellenálló vagyok, az nem lep meg, hiszen egy perdai minek bújna el a társai háta mögött? Inkább lehajtott fejjel várakozok, éppen csak annyira tekintve fel, hogy pattanásig feszülve várjam, ha esetleg gyorsan kell cselekedni. Hogy mit tennék, azt magam sem tudom, sérüléseim miatt meglehetősen korlátozottak a lehetőségeim, szóval valahogy ki kéne törni - bicegve - és fedezéket keresni. Tervnek ezt nem mondanám, inkább az öngyilkosság egy érdekes módjának, ám szerencsére nem is kell tovább csiszolnom az elgondolást, mert testőrnő megszólal. A fegyverátadásnál még aggódok, de a szabadon távozásnál majdnem hitetlenkedve kapom fel a fejemet. Tényleg ezt mondták vagy én akarom csak ennyire ezt hallani? Igyekszem sunnyogva felpillogásaim közben kerülni, hogy Ravenre nézzek, véletlenül se áruljam őt el. Biztosra veszem, hogy Vharan és a perdaiak a siklóval tartanak, logikus lépés, hiszen hamar kijutnak a vihar veszélyéből, sérüléseiket hamar elláthatják lent a faluban, én meg tudok a viharról, szóval csak fedezékbe kell vonulnom - mégiscsak ez lesz ezek szerint a terv, csak ráérősebb lesz a tempó -, a vihar alatt meg csak kitalálok valamit a lejutásra is, hogyan éljem túl. Főleg a leszakadt híddal mi legyen. Az újabb meglepetést Vharan hozza, mikor gyakorlatilag kiáll mellettem, holott a többi perdainak nem biztos, hogy ez a legjobb döntés, mégis van annyira becsületes, hogy nem hagy itt és a véleményét is közli a dominiumiakkal, s a többi perdai sem néz rám emiatt csúnyán. Van elképzelésem róla, hogy pont egy kancellárt mennyire fog ez meghatni, de én helyette is meghatódom. Az mondjuk nincs ínyemre, hogy a fegyvereket elveszik - olyan menő az az RT-S puska -, főleg, hogy a perdaiak alaposak, szóval nemcsak a puskát, hanem a Styx is átvándorol a testőrök birtokába. Érthető, a perdaiak nem tesznek különbséget lázadó meg nem lázadó fegyver között, az a szerencsém, hogy a kis késem a kabát alatt rejtve maradt, így abból nem kell újat beszereznem. Az átadás zavartalanul lemegy, nem vagyok olyan állapotban, hogy érdemes legyen ellenkeznem, s örülhetek, ha a kancellár tartja a szavát és nem a saját fegyveremmel fog hátba lövetni, mikor távozunk. Bassza meg, húgom szeme láttára, csodás lenne... Szívesen megkockáztatnék egy felfelé emelt hüvelykujjat, üzenve Ravennek, de a jelenleginél is nagyobb slamasztikába keverném vagy őt vagy Denisov-ot, így majd utólag üzenek neki. Legalábbis remélem, hogy a kancellár nem fogja őket bántani, lesz még kinek üzennem. - Bírni. Lefele lenni könnyebb. - Bólintok Vharan szavaira halovány mosollyal. Lefele minden könnyű, velünk van a gravitáció. Mondjuk nem csinos kis hólabdaként kéne leérkezni. - Te már nem jönni nekem eggyel sem. Én köszönni. - Látom, hogy bőszen gondolkozik, gondolom fedezéken vagy lejutási útvonalon, de ezt azért el akartam még mondani. Vharan kifejezését használom, mert nem tudom, hogyan mondják perdaiul, hogy kvittek vagyunk, de szerintem a halálból mentett meg kiállásával a remete. Amilyen mufurcnak tűnt az elején, mikor elkapott, annyira jó arc is tud lenni. Ha talál megfelelő helyet a vezetőnk, akkor megyek, érzéketlenül lógó bal karomat magamhoz szorítva, hogy ne lötyögjön minden lépéssel nekem csapódva, s a lábamban érződő fájdalom ellenére igyekszem kilépni, hogy ne hátráltassam a csapatot. - Mire kelleni szárnyas lény... flo-ve-ram? - Próbálom felidézni a nevet, amit használt, pusztán csak kíváncsiságból kérdezve. Na meg addig is máson jár az agyam, jobban megy minden lépés egymás után szép sorban. Tekintetemmel meg majd követem, ha még látom, ahogy a sikló távozik húgommal a fedélzetén. Csak neki ne legyen baja...
(10 oldalú.) :
//