*Szemet forgatok Alec névadására, bár nem az ő számlájára írható, de nem javította ki a Szép Nagy Perdait…amit majd alkalomadtán megteszek én. Csak győzze elviselni. Újabb szemforgatás a kendőre adott magyarázathoz. A bátyám javíthatatlan szoknyavadász, már ha a Rebelliumban van olyan csaj is aki szoknyát hord, és valamiért nem hiszem, hogy Sky-ról lenne szó. Ha ez így megy tovább, a szemeim kifordulnak a helyükből. A kapott kabát viszont jó meleg, már kezdtem cidrizni, hála a tesómnak nem a büdöset kell felvennem, de az is biztos, hogy ma már nem megyek Alec közelébe…nagyon. A kocsihoz indulva, hogy összeszedjem a cuccot az útra, meg is szagolom a kabátját meg a sálat, és meg kell mondjam, a tesómnak jó szaga van. Miután magamhoz vettem mindent amiről úgy ítéltem meg, hogy kellhet, döbbenek rá, hogy gyalogosan megyünk tovább. Persze hegynek felfelé az XS sem vihet, de ma már otthagytam a felszerelésem egy részét a perdai világnak, most még a kocsi is. Ha bármelyiknek baja esik, az életben nem kapok másikat. Végre elindulunk, bár ez a „végre” nem a vágy kifejezése arra, hogy Svensson elé megyünk, de nem toporgunk egy helyben. Azért akadt még indulás előtt is ijedni valóm, mikor a Szép Nagy Perdainak megjelent a vadállata, de elég messze volt tőlem és amúgy is Alec vagy Denisov mögé sompolyogtam stikában, aki a legközelebb volt hozzám. A falun áthaladva érezhetően más a hangulat felénk, már nem gyilkos, de nem is barátságos. Én azért integetek mindenkinek mosolyogva, míg észre nem veszem Alec fenékpillantását, amit testvéri szeretettel, egy gáncsolásban nyilvánítok ki. Meglepő, hogy sikerül, a szám a fülemig nyúlik boldogságomban, ami kívülről kárörömnek tekinthető. Ám Alec visszavágása simán letörli a vigyort az arcomról, még a számat is szorosan összepréselem, hogy véletlenül se mosolyogjak és így rázom meg e fejem. Eltekintve attól, hogy nem tudná leszedni rólam a kabátját, ahhoz el kellene törnie a karjaimat, azt meg úgy sem teszi. Ha eddig a többség úgy hitte, hogy nem fogom bírni az iramot, hát tévedtek. Igaz, nem járok mindennap a vadonban és nem mászok hegyet, és már a kiképzés alatt is ellógtam az állóképesség órákat, azért megy ez. Főleg, hogy időközben belekortyolok a termoszomba némi Búfelejtőt csepegtetve magamba, hogy ne fázzak. Amolyan fagyálló folyadék, meg perdai gyümölcsökből van, szóval én így asszimilálódom. Csak akkor bolydul fel kicsit az eseménytelen séta, amikor megjelenik az a fura lény és elkezd fingani. Először felkapom a fejem, mert olyan mintha az előttem gyalogló csinálná, és még fel is hördülök felháborodásomban, de aztán meglátom a számomra pici vadállatot és helyet cserélek a bátyámmal. Inkább ne essek puhára, de jobb ha kettőnk között van a bátyám. Azért persze egész úton morgok, hogy a nagyra nőtt perdai azt mondta lépjünk a lábnyomaiba. Na persze, ha előttem nem taposta volna össze mindenki más, és nem lépkedne akkorát mint egy óriás. Az ütemet viszont sikerül tartanom úgy, hogy halkan énekelek, olyan számot választva aminek a ritmusa megfelel a túránk ritmusával. Bár nem vagyok hangos, azért jól hallatszik mennyire hamis és repedt fazék hangom van, bár nekem nem tűnik fel, mert a fejemben szól a zene hozzá és az elnyom mindent. Mire megérkezünk utunk végéhez – gondolom én a semmi fölött függő tákolmányt látva – azért már rendesen elfáradtam és egy fának vagy nagyobb szikladarabnak dőlve pihegek, míg a perdai vezetőnk tök szexisen elmondja hogy fogunk átkelni azon az izén. Még megdöbbenni sincs időm, mert a fingós dög a cipőmre pályázik. * -Hééé! Nem hami! Takarodj a francba is, ALEC!!! Ez meg akart enni! *Még a hideg is kiráz a gondolattól, szerencséje a dögnek, hogy elpucolt, különben…én szaladtam volna el és valószínűleg megdöntöm a halálhídon való átfutás rekordját. Így is igyekszem átjutni, ha nem az első csoportban, akkor abban amelyikbe jutottam is elsőnek indulok, már a magam diktálta tempóban, ami nem biztos, hogy a névadóm által elképzelt kategória, viszont egyenletes. Egyenletesen gyors. Átérve az első dolgom, hogy újra beleiszok a termoszba és hanyatt vágom magam. A bátyám által fordított kérdésre, kérdéssel válaszolok, kezemet felemelve, mint aki jelentkezik. * -Vinnél a hátadon Szép Nagy Perdai? A nevem pedig R-a-v-e-n. *Csak, hogy tudja, lassan és túlzott artikulálással ejtve ki a nevemet. *
Merész döntésnek tartom, hogy pontosan azon a perdai falun tekeregjünk végig égiként, amelyben nem sokkal korábban még a vérünket akarták ontani. Igaz, azóta fordult egyet a világ, de a vezetőnk szavát, bármennyire is nem értem a természetünkből fakadó különbségek miatt, nem vonom kétségbe egyetlen mozdulattal vagy tettel sem. Követem és betartom a szabályokat, ha már a vendégek "kertjében" játszok. - Még többet is, mint kellene. - reagálok sejtelemes válasszal a Styx említésére, mert immáron semmi kétség, hogy ellenálló az ipse, aki velem szemben áll. Nem mintha ez bármin is változtatna, sőt, talán megkönnyíti a helyzetet, mert bár nyíltan egyelőre nem álltam az Ellenállás oldalára, mindig is szimpatizáltam az ügyükkel. - Itt mindenki csak belecsöppent a háborúba. - rázom meg a fejemet, mert ez az egész úgy indult, hogy Raven kísérője voltam egy dominiumi megbízatásból... Összességében egyébként mindig így indul, aztán meg elszabadul a pokol... hol itt, hol ott, de, hogy bevonzzuk-e a problémát? Lassan kezdem én magam is elhinni. - Már nincsen, a húgod hathatós segítségével erratorokat robbantottunk fel velük. - közlöm ezt olyan természetességgel, mintha csak azt ecsetelném, hogy véleményem szerint lassan esni kezd. - Melegem volt... tudod milyen meleg volt már abban az XS-ben? - bökök fejemmel a magára hagyott jármű felé még indulás előtt, persze ez nem igaz, mert nem érzem a hőmérséklet változásait, viszont erről nem kell mindenkinek tudnia. Vharan beszéde bizonyára lelkesítően hat a csapat jó részére, mert gyaníthatóan egy kis lelki pluszt próbál szolgáltatni, amit, ha már nem értek, legalább igyekszek kellőképpen átérezni.
Ebben a szép új világban már úgy ébredtem, hogy a szükségleteim szinte a nulla felé tendálnak, ami azt jelenti, hogy sem pihenésre, sem pedig élelmiszer utánpótlásra nincs szükségem ahhoz, hogy bírjam a tempót és az előttünk álló viszontagságokat. A faluban a szörny tombolásának nyomait a helyiek igyekeznek mihamarabb eltüntetni, a halottaikat eltemetni, azonban továbbra sem tudom felfedezni szemeikben a megnyugvás nyomait. Pillantásaik szikrákat szórnak irányunkba, hiába űztük el a gonoszt a barlangjaik elől, továbbra is azt érzem, hogy úgy tekintenek ránk, mint az eredendő rossz. Szerencsére atrocitás nélkül kelünk át a lakott területen és hagyjuk méterről méterre magunk mögött a kiindulópontként szolgáló Faeserin-t. A perdaiak keménykötésűek, mozgásukon látszik, hogy nap mind nap tesznek meg ilyen és ehhez hasonló távot, mint amire mi vállalkoztunk. Hangjukat sem hallom, egymással sem beszélnek, és erejüket is úgy tűnik, hogy tökéletesen be tudják osztani. A függőhíd látványa magával ragadó panoráma előtt nyújtózkodik még úgy is, hogy az alattunk húzódó jókora űr ki is van takarva a képből. Az összképet a híd borzalmas állapota rombolja, de elég erősen, ami sok-sok kérdést vet fel az átkelést illetően. A megoldás azonban erre is megszületik kisvártatva, én pedig beállok a hármas fogatba, mikor rám mutatnak. Próbálok a Raven-féle trióval átkelni, melyhez tervezek mondani és jelelni némi elképzelést, de a planetológus már messze jár. Összeszorított fogakkal kapom el a híd egykoron szebb napokat is megélt kötélzetét, míg a "maga diktálta tempóban" azaz a saját értelmezésemben: rohanó lépteivel ne billentse ki egyik irányba se az ingó szerkezetet. A veszély elmúlását követően probléma nélkül kelek át én magam is a túlsó oldalra és elfoglalok egy meglátásom szerint kiváló helyet ahhoz, hogy szemmel tartsam a környezetet, míg mindenki átkel.
Én vagyok a sereghajtó, egyben a hátsó őrszem. Vharan megadta az engedélyt a feladatra, így felelősségteljesen fogom véghez vinni, míg a küldetésünket el nem végezzük. Nem maradok le a többiektől, csendesen követem őket, mint ha az árnyékuk lennék. Néha pár pillanatra megállok, hogy egy-egy hangra felfigyeljek, majd utána felzárkozok a többiekhez. A hegyi ösvény elég rossz állapotban van, azonban cseppet sem rémülök meg magától a kihívástól. Nekem adatik meg az a feladat, hogy hátul nézzem az emberek mozdulatait, az ilyen terepen. Mikor túl vagyunk ezen a szakaszon, akkor jön a függőhíd, ami aztán nem mai darab. Nemsokára megáll a vezetőnk, hogy szóljon hozzánk. - Rendben – adom tudtára Vharannak, hogy megértettem az utasítást. Mindig is a legnagyobb bajt kommunikációval lehet elkerülni. Én legalábbis ezt vallom. Végül csak feltűnik a láthatáron egy Chinel, aki szépen sorjában látogatja meg az embereket, míg végül oda nem jön hozzám. Én megsimogatom pár pillanatra a veszélytelen állatot, aztán megy vissza Vharanhoz. Így már össze tudom kapcsolni a vezetőnkkel. Végül a kisebb szusszanás után hozzáfogunk a túloldalra való jutással. Én teljesen nyugodtan lépkedek, ügyelve arra, hogy akárki halad előttem, vagy mögöttem, egy ütemben menjünk. Ha átérkezünk, akkor látom, hogy a nő iszik egyet. Utána pedig egyenesen Vharanhoz szól. Nem tudom, megérteni az embernőt, hogy miért csinálja? Végignézek a másik két emberen, s végül úgy döntök, hogy odalépek a szimpatikusabb felé, mármint, aki valamennyire érti a nyelvünket, s ő fordít a másiknak( Alec ). - Nálatok mindenki tud hegyet mászni? - teszem fel neki a kérdést, elég közelről, hogy jól hallhassa azt. S még mielőtt válaszolna nekem, addig én végignézek a férfin. Szemem végül megáll a szeménél, ha velem szembe fordul. - A hegy egyelőre kegyes hozzánk. - végül ránézek a leggyengébb láncszemre, Ravenre. Kétségeim támadnak vele kapcsolatban. Felnézek az égre, s nézem a felhőket, valamint ilyen magasságban a szél sem elhanyagolható. Ez teljesen más környezet, mint odalent az erdőknél. - Remélem Raven, nem hívja magára a hegy haragját. - mondom a kedves bátynak. Végül, csendben maradok. Várom, hogy ő miként látja a helyzetet. Néha ránézek az egyes csapattagokra, hogy leolvashassam az arcukról, hogy jelenleg milyen lelki állapotban vannak. Idefenn szükségük lesz a kitartásukra és elszántságukra.
Miután az utolsó trióval a túloldalra érkező remete is lelép a függőhídról, elmondható, hogy a választott stratégiai kiválónak bizonyult, hiszen az átkelő egyben maradt, megadva az esélyt egy sikeres visszatérés esélyének... Gondolhatnánk ezt egy tökéletes világban… ám a helyzet nem ilyen egyszerű, ugyanis a viseltes merevítő kötélzet a férfi érkezte után közvetlenül megadja magát, a függőhíd pedig egy szemvillanás alatt a mélybe zuhan... Mire a pihenő után újból egymás mellé/mögé sorakoznak az út folytatásához, már érezhetik arcukon, hogy az eddigi szitáló eső nagyobb szeművé és hóval kevertté válik. A hőmérséklet még éppen fagypont felett van, de az időjárás talán, ha akarna sem tudna zordabb arcot mutatni az ösvényen haladók számára. Eseménytelen hullámvasútnak is betudható szakasz következik, melynek végén több az emelkedő, mint a lejtő, végül szép lassan megváltozik a táj jellege is, a növényzet megritkul, a fákat bokorcsoportok váltják fel, végül csak a kopár sziklák között vezet az útjuk.. Se nyom, se szörny, se Svensson, már-már a kételkedés gondolatai is megfogalmazódhatnak egyesekben, mikor történik valami váratlan... A csapat egy kiszögellésen halad, melyen egymás mellett legfeljebb ketten férnek el. Jobb oldalon a hegy kopár, bordázott sziklafala húzódik, balra semmibe vesző szakadék tátong, fölöttük a szél aprózta, alakította tarajos sziklanyúlványok lógnak be, különös képet adva ennek a helynek. A perdai kísérők megtartva a biztonságos távolságot, kissé lemaradozva egymástól, egyesével, egymás mögött haladnak, mikor minden előzmény nélkül a semmiből tűnik elő az egyik keresett szörnyeteg. A falunál ólálkodott lénnyel szemben ez a példány szürke színű, de marmagasságra sokkalta alacsonyabb, viszont végtagjai hosszabbak. Hangtalanul jelenik meg és rendkívül gyorsan végzi a kitervelt dolgát. Hosszú, karmokban végződő lábával könnyedén ragadja meg az egyik szerencsétlen falusit és határozott mozdulattal rántja a mélybe. Feleszmélni sincs ideje a többieknek, máris egy másik után nyúl és őt is lesodorja a sziklaszirtről. Harmadjára már nem csap le, megjelenése már így is elég riadalmat keltett, ezért úgy dönt, inkább a visszahúzódik a sziklafalra, ahonnan lecsapott és szorosan hozzálapulva várakozóállást vesz fel. A perdaiak szívét rémület és zavarodottság tölti el, ha a csapat vezetője nem lesz úrrá a helyzeten, félő, hogy ostobaságot követnek el..
Gurítás tíz oldalú kockával a csapat számára:
Mesélő carried out 1 launched of one (10 oldalú.) :
0-2: Ez a bestia egyértelműen okosabb, mint a hegy lábánál szitává lőtt társa, mert képes várni. Méghozzá a préda hibájára, hiszen tudja, hogy idefönt lépéselőnyben van velük szemben. Ő tud a sokszor maga alá visszahajló sziklafalon is kapaszkodni és mászni, míg a rá vadászók nem. Ezt használja ki, mikor a csapat vezetőjét, Vharan-t próbálja meg elkapni. A férfi még időben megérzi, amint a karmos végtag megragadja a lábát, és ha másodperceken belül nem tesz ellene valamit, akkor egy határozott mozdulattal a mélybe lesz húzva. 1-es érték esetén könnyen ki tud bújni a szorításból és jó esélye van az ellentámadásra.
3-5: A védekezésből hirtelen taktikát vált és támadni kezd, újból egy szerencsétlen faeserin-i lakost talál meg, viszont a képlet most nem olyan egyszerű, mint az első alkalommal volt. Az elkapott férfi, kapaszkodót keresve az előtte álló Raven ruházatát találja meg és abban a pillanatban a földre rántja, ahogy elérte. A többieknek valamilyen módon segíteniük kell, ha nem akarnak rögtön két tagot is elveszíteni. 4-es érték esetén a planetológus a talajra zuhanás következtében megsérül, a folytatásban nem tud lábra állni, valakinek biztosítania kell a szállítását.
6-8: Az egyik legveszélyesebbnek ítélt vadászt szemeli ki magának, aki meglátása szerint nem más, mint a lőfegyverekkel felfegyverkezett Alec. Hogy miért pont rá esett a választása rejtély, de eltökélt szándéka, hogy hosszúra nőtt, erős lábával megüsse a nagyjából öt méter magasságból lefelé csüngő "V" alakot formázó sziklát, ami, ha elvégzi a rá bízott feladatot, máris csökken a hegyen lévők száma. 7-es érték esetén Alec segítség nélkül el tud ugrani az ütés nyomán leszakadó kövek elől és lehetősége nyílik a visszatámadásra.
9: Taktikus és kétségtelenül nagy stratéga ez az ellenfél, de elkövet egy óriási hibát. A csapat feje fölött húzódó tarajosra metszett sziklákról próbál hangtalanul lenyúlni Tywinna-ért, viszont elszámítja magát, mert a súlya alatt letörik a jókora természeti képződmény és pontosan két tűz közé zuhan, ahol a túlélési esélyei a minimálisra csökkennek.
A nevekhez való meglehetősen szabad hozzáállásomat ismerheti már Raven, erről múltkor cseréltünk némi eszmét, mikor kiderült, hogy Jasmine-t elneveztem Szöszinek és hiába tudtam meg a nevét, annak ellenére is Szöszizem. De ami ennél is fontosabb, igyekszem vigyorogni, mint a tejbetök és ezzel elterelni minden figyelmet arról, hogy megkönnyebbülök, mikor láthatóan Raven elhiszi a sztorit a kendőről. A legjobb hazugságokban van igazság, itt is csak annyi a ferdítés, hogy szó sincs Rebelliumról. S mekkora mák, hogy Jasmine-nak egy hivatalos képe sem készült ezt a kendőt viselve a hajában! Az utunk első szakasza eseménytelen, én esek csak majdnem orra - s sajna nem azokra a szép tomporokra esve -, de Raven is rögtön visszább vesz, elég volt csak a kabátcserét meglengetnem. Pedig már készültem, hogy a bukét felé legyezem, ha a kérdésem nem elég hatásos, de ezt a kis illatmorzsát megúszta húgom. Tywinna hátra megy, így marad nekem társaságnak Denisov, akinek ezek szerint a Styx nem ismeretlen. - Hol találkoztál vele? És melyik végével? - Kérdezem végén elvigyorodva, mert hát sosem mindegy egy fegyvernél, hogy melyik végén van szerencsénk állni. A háborúba való belecsöppenésre kénytelen vagyok bólintani. Jah, én is csak egy nyugis hadtápos állást akartam, hatalomvágytól mentesen ellettem volna tizedesként, erre hol vagyok és miért? - Jó módszer! - Biccentek elismerően az errator robbantásra, szinte kedvet kapva néhány gránát beszerzésére, nyilvánvalóan a hadsereg kontójára, de ezt elképzelni könnyebb, mint kivitelezni. Azon csak hitetlenkedve mosolyogva csóválom a fejemet, hogy melege volt a kocsiban. Mondjuk ha Ravenen nincs bugyi vagy nem is akarom tudni mit társalogtak ők váltás női alsóneműkről, akkor el is hiszem, hogy melege lett hirtelen. A perdai tündér nem hagyja ki Raven-t sem, így vigyorogva mondom neki. - Ne kiabálj! Nem szereti és odamegy belenyalni a füledbe! - Denisov láthatja - na meg Raven is, ha felém fordul - pimaszul nagy vigyoromat, ami elárulja, hogy a chineleknek ez egyébként egyáltalán nem szokásuk. Mindenesetre ahogy tovább haladunk nekünk attól lesz melegünk menten, hogy át kell kelni ezen a hídon és ezen az sem segít sokat, hogy a perdaiak láthatóan nyugodtak, hogy ez ki fog bírni minket. Ja, persze, csak mert az elmúlt háromszáz vagy ki tudja mennyi évben jó volt, attól még leszakadhat most. Na de, a beosztás szerint egyenletes tempóban átkelek, ügyelve rá, hogy egy kezem mindig fogja a kötelet, hogy ha valami szakad, akkor kapaszkodjak. Vagy kapaszkodva zuhanjak, no, mégiscsak elegánsabb, mint kapálózva. Nagyjából félúton azért lekukucskáltam újra a mélybe, már ameddig lelátni, s magamat megerősítve állapítottam meg, hogy tériszonyos ezek szerint nem vagyok. Mondjuk cinkes lett volna ennek ellenkezőjére rájönni a híd felénél, de ilyenekre nem gondolok előre. Átérve Vharan úgy tűnik a chinel-re figyel, mert nekem nem felel, s már éppen megérdeklődném húgomtól, hogy mi van abban a flaskában, amit olyan imádattal húzott meg, mikor Tywinna lép oda hozzám. - Ő lenni földi... - Bökök fejemmel Denisov felé. Raven mintha azt mondta volna, hogy Jenkins fagykamrájából való és képzett katona. Ő még terepen képzett. - Látni volt régen már sok hegyet. Én élni itt a Perdán, menni volt már sok hegyre fel és menni volt le. A húgom... ő lenni elpuszithatatlan. - Mosolyodom el a végén, magam észre sem véve, hogy nem teljesen jó a perdai szó, de talán érti Tywinna. S hiába tartom Ravent elpusztíthatatlannak, azért bátyjaként aggódok érte. Tekintetem visszatér róla Tywinnára, s ha már ő így végigmért, én is így teszek röviden - szemből is megnézve őt -, hogy ravaszkásabban villanjon vissza a tekintetem a perdai nő szemeihez, miközben Vharan elrendeli az indulást, a pihenő végét. - Te is bírni jól nagy távolság. Messze lenni ez a hely égiek kis épületétől... - Mi a fene perdaiul a kutatóállomás? Van rá szó egyáltalán? És vajon ő az a Tywinna, akit Szöszi is említett, vagy ez gyakori név náluk, mint mondjuk nálunk a Jane. - Milyen lenni a hegy haragja? Olyankor lenni Shaz'or mérges? - Kérdezősködök, mert érdekes, amit említett Tywinna, de perceken belül egyébként is kezdünk ízelítőt kapni abból, hogy a perdai isten morcos kedvében van. Én legalábbis a zordabbá váló időt mind hőmérsékletben, mind csapadékban nem tekintem a jókedv jelének. A táj itt elég egyhangú már, bár annak, aki ilyent még sosem látott, még ez is érdekes, én magam kíváncsian szemlélem, már amennyire ez megy a szemembe hulló havasesőtől. Pedig figyelni kell, mert az út hamar szakadék mellett húzódik és önkéntelenül is felzárkózom Ravenhez, hogy ha megcsúszna, utána tudjak kapni. Ha haragos ez a hegy rá, akkor velem is meg kell küzdenie! Majd hirtelen zavar támad és megtorpanunk a kiáltozásokra és a halálsikolyra. Előbb látom meg a kettő, lefelé a semmibe zuhanó testet, mint a lényt magát, ami nem is csoda, mert eddigre az okos bestia visszavonulót fúj. - A falhoz, húgi! - Mondom neki, mert sejtem, hogy ennyivel nem úsztuk meg, újra le fog csapni a lény. Az RT-S-t kibiztosítom ezzel egy időben és húgomat védve - legalábbis egyik irányból - figyelek, merről jöhet a rusnyaság. Azt hiszem, későn láttam volna meg a korábbihoz képest nyúlánkabb, de legalább olyan ronda bestiát ahhoz, hogy lelőhessem mielőtt elkapja a perdai nőt, így örülök, hogy a szikla eddig bírta a terhelést. Annyira nincs szerencsénk, hogy a lény a mélybe repüljön, de kihasználnám az alkalmat, míg esetleg kába az érkezéstől és a puskával hamar célba véve, tiszta célpont esetén lövök...
*A hídig, ami egyébként csak nagy jóindulattal nevezhető hídnak, meglepően eseménytelenül telik el az idő, és fogy el lábunk elől a talaj. Korábbi tapasztalataimat számon tartva tudom, hogy ez csak a hely és a körülmények ravasz játéka, mert lesz itt még valami, ha szerencsénk van, csak egy kis szösszenet, de nem hagyom magam illúziókba ringatni. Egyelőre csak Alec hülyeségeivel vagyok elfoglalva javarészt, na meg azzal, hgy a rövid pihenő közben pótoljam az elvesztett levegőt a tüdőmből; lásd: látványosan lihegek, míg az a kis vadállat, ami nem fog átverni a kis termetével, elvégre én sem vagyok nagy, aztán mégis képes vagyok káoszt okozni, rá nem kattan a cipőmre.* -Hogy miii? Ez is egy nyalós? Baszki! *Aztán látom ám Alec somolygását, amire összehúzom a szemöldökeimet.* -Te ne szórakozz velem, mert rád húzom a Delgado átkot! *Konkrétan magamat, ami tekintve a több együtt töltött évet, már ismerős lehet a bátyámnak. A tákolmányon úgy megyek át, hogy azt érezzem, nincs semmi a lábaim alatt. Tehát gyorsan és nem nézve le, mert bár nem vagyok tériszonyos, jobb ha nem tudom hova zuhannék le, ha az a szar leszakadna alattam. Szerencsére le tudom magam dobni némi pihenőre a túloldalon és ismét kapok az alkalmon amikor a nagy darab perdai lefordított szövegében fellelem a lehetőséget kérdezésre, de úgy tűnik elleste már valakitől a használati utasításomat, mert nem válaszol. Szóval ignorál a kedves, amitől csak izgalmasabb lesz. Mivel a helyieket nem igazán értem, maradok Alec és Denisov közelében, beszélgetést nem kezdeményezek, de hallgatok nagy fülekkel, hogy amit csak lehet megértsek belőle. Kihallom a nevemet is, meg azt, hogy Perda és a sok hegy is ismerős. * -Rólam beszélgettek? Tájékoztatásul közlöm, hogy nem jó ómen rólam úgy beszélgetni, hogy nem értem. *Villannak a szemeim Alec és Tywinna kettőse felé, majd ismét meghúzom a termoszomat. Mielőtt még megint nekiindulnánk a hegynek. * -Nem hiszem, hogy nem volt jobb út ennél. Baszki, hogy a toccsanós, rühes hátú, sárba döngetős, hizlalt molafszar dugulna Svensson orrába. Egyébként kérsz egy kis fagyállót? *Fordulok szitkom végén Alechez, majd Denisovot is megkínálom a termoszból, de csak egy-két kortyot hagyok inni belőle, nem ám itt nekem lerészegedni, másrészt kell még nekem, mert úgy érzem szükség lesz rá mire megérkezünk. Mielőtt még a táj nagyon megváltozna, és vannak bokrok elég sűrűn, azért csak meg kell állnunk kicsit. Pisilnem kell. Hogy másnak nem, nem érdekel, bár eléggé csodálkozom azon, hogy bírják. Némi hanghatásokkal körítve, mert hát mégis a vadonban vagyunk és van ami csiklandoz, van ami meg zizeg és mocorog, a frászt hozva rám, sikerül életben maradnom a könnyítés közben. Persze nem hagyom minden kommentár nélkül, morogva jelentem ki, a sűrű bokorból távoztam közben, hogy „Majdnem befagyott…” de azt már nem részletezem, hogy micsoda. Mindenki el tudja képzelni. Egyre hidegebb van, és már Alec kabátja sem segít, bár inkább a vékony nadrág az ami átengedi a hideget, lehet a sálat a lábaimra kellett volna tekerni. Mielőtt kipróbálhatnám, szorosan a falhoz lapult haladásom közben, és közvetve azon gondolataim után…kizárt, hogy nem történik semmi…történik valami. A sikolyt kísértetiesen veri vissza a sziklafal, a vér is megdermedne bennem, ha a hidegtől már nem tette volna meg, és kész szerencse, hogy korábban otthagytam a névjegyem egy távoli bokorban, mert most tutira becsurranna. Mivel még nem látom a vadat, nem sikítok. Teljesen belegyógyulok a szikla falába, kiváló érzékkel nem nyomva az arcomat annak, különben odafagynék. Másodszor már látom ahogy az egyik perdai teste a mélybe zuhan. * -Alecalecalec! Mindmeghalunk! DENISOVLŐJEMÁRLE! *Eszembe jut, hogy nálam is van fegyver, ó de jó! Előkapom a fityegős mordályt, a kis kék puffancs buborék mókásan, derűs arccal hintázik a markolaton. A támadó aztán a fejünk felől érkezik újra, de ha értettem volna miket mondott Tywinna, most kárörvendően rávigyorognék, és azt mondanám, az Isteneik velem vannak, mert a dög lezuhan elénk. Sikítva – mert most már látom is – kezdem el lőni a hivatalos nevén P-09-cel, másik nevén Pöröllyel, az én kis kedvencemmel, két kézzel tartva a fegyvert, mert eléggé nagy a tűzereje ahhoz képest, hogy inkább marokfegyver, mint vállas puska. De hát én is kicsi vagyok. * -VVVVÍÍÍÍÍÍÍÁÁÁÁÁÁÁÁÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍ! DÖGÖLJMEEEEEG!
Odalépve Alechez, párbeszédet folytatok vele, s megtudakolni egyáltalán eléggé képzettek? Érdekes választ kapok tőle, hiszen a mondandója végén elmosolyodik. Rövidesen megtudjuk, hogy a szavai csupán szavak, vagy van mögötte hegymászás tudása és tapasztalata. Vezetőnk végül elrendeli az indulást, aminek örülök. Idefent mindig mozogni kell. A soron következő szavaira ránézek, hogy mégis mi a fenét szeretne kifejezni? Gondolkozok egy kicsit, hogy mit érthet a másik az alatt. - Köszönöm, de az út megtételéhez használtam bogát. Elorakban hagytam, s azt a égiek kis épülete nem véletlenül…hmm hogyan is mondta barátnőm Jasmine? - még mielőtt furán nézne rám Alec, akkor folytatom magyarázattal. - Jasmine olyan, mint én részben. Füvész, növényekkel foglalkozik. Én mondtam meg neki egy mocsári növény nevét. - érzékelem, hogy elkanyarodtam a témánktól. Nem eszembe elsőre, de aztán csak kiejtem az ő nyelvükön. - Kutatóállomás? - nézek Alecre, hogy jól mondtam-e ki. Utána gyorsan hozzáteszem az én meglátásomat. - Szerintem fura kalitka az az égieknek. - én legalábbis ezzel a meggyőződéssel vagyok továbbra is, hiszen hatással volt rám Jasmine. Ő az első, akiben megbízom az égiek közül. Most meg azon vagyok, hogy Aleccal ki lehet jönni, vagy sem? Testvérével nem foglalkozom, mert számomra taszító a sipítozós jelenléte. Érdekli a férfit a hegy haragja, s a szentségtelen ajkain kiejti a teremtés istenének a nevét. - Mielőtt feljössz egy hegyre, amit Shaz'or teremtett, illik az engedélyét kérni. Hegy haragja az, mikor az orrodat sem látod a ködtől, s a hideg a köveket csúszóssá teszi. S napokig nem látsz egy tájékozódási pontot, hogy merre mehetnél. - mesélem, s ahogy halad a csapatunk elő, úgy az időjárás megváltozik. Rögtön eszembe jut, hogy esetleg az égiek nem kértek engedélyt Shaz'or-tól. Mindenesetre én zárom a sort, mert kell hátulról egy őrszem, aki vigyáz a csapat épségére. Nyugodtan lépkedek, nem csinálok semmi meggondolatlant. Alec távozik Ravenhez. Majd egyszer csak riadalom támad, viszont én alaposan körülnézek, hogy honnan érkezhet egy következő támadás. Ügyesen megtartom az egyensúlyom, miközben előkerül az íjam és a sel-ogei nyílvessző. Csendben várom, hogy mi a következő lépés. Tekintetem cikázik jobbra-balra. Végül megérkezik a lény, pontosan elém, s a csapat másik elé. Gyorsan felmérem a felépítését, majd ahol a nyakát ismerem fel, oda küldöm a nyílvesszőt, az elsőt. De jön tőlem a második, ami egy kivárással a vélt tüdeje felé küldök. Már ha ennek a förtelemnek létezik olyanja.
Vharan
Más szemével
Gyors regeneráció
Kiélezett érzékszervek
- Köszönjük Shaz’or, hogy minket még átengedtél – mondja halkan a semmibe zuhanó függőhíd ködbe vesző sziluettjét nézve. Szerencséjük volt, más utat kell majd találni erre, ráadásul valakinek pótolnia kell ezt a hidat majd. Az égiek kérdésére nem válaszol, de nem azért, mert nem tiszteli őket ennyire, hanem mert ő elég szűkszavú, és ha nem elég fontosnak tartja a kérdést, vagy annak idejét, akkor elhalasztja, vagy nem adja meg végül. Végül útra kelnek, és egyelőre jó kilátásokkal, hála az isteneknek. Vharan reménykedik, hogy egy darabig még eseménymentes lesz az utazásuk, de jól tudja, hogy már maga az út is rejteget veszélyeket. Ha pedig odaérnek majd, még több probléma adódhat a ragadozókkal és gazdáikkal. Nichi közben visszér hozzá és elszállásolja magát a zsákja erre a dologra fenntartott részén. Sokszor utazott már hidegben és kialakított egy meleg helyet a tündérnek, hogy ne fagyjon halálra. Sajnos így már nem segíthet az út felfedezésében, ami Nichi számára lesz kényelmetlenebb, mert elég mozgékony állat. Egyesével beletekint mindenki szemébe, hogy ki mit lát jelenleg, vagy éppen mit néz, ezzel is jobban megismerheti a csapatát. Végül odafordul Alechez és megadja a kérdésére a választ, hiszen egyelőre az útjuk ezt megengedi. - Látok a szemével, ahogy másokéval is – néz jelentőségteljesen a férfira, majd egy pillanatra Tywinnára sandít. – Egyébként nem tudok beszélni vele – hátra nyúlva megsimogatja a kis tündér fejét – de jól megértjük egymást – hagyja ennyiben a dolgot, majd megint felveszi a vezető szerepét és előrébb megy. Bár akart tanácsot adni a férfinak Tywinnával kapcsolatban, végül meggondolta magát. Egyikőjüket sem ismeri igazán, csak annyit látott, hogy Alec „szemmel láthatóan” érdeklődik a perdai vadásznő iránt. Képességeit használva halad, mégsem sikerül tökéletesen ez a módszer. Amint meghallja az első sikolyokat, máris nyílvesszőt helyez az íja idegére és ráfordul a célpontra. Ő kivár, hogy ne legyenek felesleges áldozatok és csak akkor lő – immár fejre – ha tiszta a célpont, akár többször is.
Úgy gondolom, mondanom sem kell, hogy nem én szoktam lenni a társaság központi magja, ha valaki van olyan merész, hogy meghív a barátai közé beszélgetni. Finoman fogalmazok akkor, ha azt mondom, hogy nehezen nyílok meg mások számára, amiből egyenesen következik az is, hogy barátokat sem szerzek egykönnyen. Főleg a mostani rendszerben nem, mikor jó indulattal is csak alig pár emberben bízok meg magam körül, annyi a spicli. - Elég sokat olvastam róla, egy kis kutatómunka, némi tilosban járás és már minden tud róla az ember. - továbbra sem árulok el sokkal többet, ugyanis egyelőre nem bízom a fickóban, akármennyire is a társam testvére. A gránátos biccentésre "hümmentek" egyet, amolyan "kösz"-nek betudhatóan, mindeközben szememet persze a pályán tartom, mert nem szeretném, hogy az eszmecserénk közepette oldalba támadnának ezek a Perdán kívüli lények. Hogy ezek a kis tündérek belenyalnak-e a fülbe vagy sem, arról fogalmam sincs, de a vigyorból arra következtetek, hogy ez egy újabb amolyan testvéri ugratás, aminek az áldozata nem más, mint Raven lesz. Amíg a többiek tréfálkoznak, addig olyat teszek, amit korábban nem sokszor tettem. Üzenek Jenkins Kancellárnak és pontos adatokkal, valamint koordinátákkal szolgálok az irányába, hiszen jobb, ha ő is tud erről a "Dominium ellenségének eltávolításáról" szóló hadműveletünkről, hiszen ki tudja mikor lesz szükség a segítségére. Ahogy Raven és jómagam, úgy a jó voltunkból már ő is tisztában van a genetikus és szörnyeinek nem mindennapi veszélyességével. Mivel az egész híradás nem telik túl sok időbe, gyorsan végzek a pötyögéssel és mire a csapat a függőhíd után újból menetkészen áll, beállok a sorba, hogy tartsam velük a lépést. - Majd odafönt, ha addig marad még innivaló. - bökök fejemmel a viszonylag még távoli, havas hegycsúcs felé, melynek ködbevesző legteteje még csak nem is látszik. Igazából úgy "terveztek át", hogy bírjam az efféle terhelést, tehát sem enni sem innivalót nem kell pótolnom a mostani távon, szóval, ha esetleg valamilyen okból kifolyóan már nem maradna nekem itóka, akkor sem lesz semmi problémám. Egy ideig eseménytelenül telnek a percek, a havas eső egyre jobban zuhog, előttünk már itt-ott fehérre festve a környezetünkben lévő tájat, jelezve ezzel is, hogy közeledünk ahhoz a ponthoz, ahonnan már kizárólag a fagy az úr. Ezen a megállapításon azonban nincs sok időm elmerengeni, mert a csapat túlfeléről sikolyok ütik meg a fülemet és már csak azt látom, ahogy ketten is a mélybe vesznek közülünk. A csőre töltött fegyvert célra emelném, de nincs kire, vagy mire, mert amilyen gyorsan történtek az események, olyan hamar vége is szakad, és ami a helyében marad az csak a bizonytalanság és a káosz. - Lapuljon a falhoz és készüljön fel a legrosszabbra, itt a második lény. - mondom a közelemben lévő lánynak, mert, ha nem tévedek, akkor ez nem más, mint a második számú ocsmányság, ami a vérünket akarja a mai napon. A következő pillanatban a szörny viszont hibázik, vagy, hogy úgy tetszik, akkor a hegy szelleme van velünk, mert nem engedi, hogy a perdai nőre orvul ráraboljon a fenevad. Szerencsétlenül érkezik, pontosan két tűz közé úgy, hogy kárt sem tud tenni a jelenlévőkben, akik viszont felkészültek a fogadására és mindennel megkínálják, ami csak a kezük ügyébe kerül. Én sem akarok kimaradni a jóból, ezért, ha tiszta cél lesz előlem, megkínálom némi égi finomsággal, hátha ízlik neki a menü.
A szörnyeteg gondosan kivitelezett tervébe előre nem kalkulált hiba csúszik, ami végzetesnek bizonyul, mert nyakát ugyan nem szegi a sziklát érés után és a leszakadó kövek sem ütik agyon, viszont a feldühödött különítmény vagy tűpárnának nézi, vagy szitává lövi, rosszabb esetben ízekre szaggatja. A rémséghez Tywinna van legközelebb és mivel nem sérül meg a rém attrakciója közben, van ideje becélozni az ellenfél nyakát és a tüdejét, amit sikerrel ki is lyukaszt a lövéseivel. A lény felsikít, ahogy átütik testét a vesszők, majd véres hab buggyan ki a szájából, de még küzd az életéért, pontosabban azért, hogy a lehető legnagyobb kárt tegye a jelenlévők soraiban. Alec és Denisov égi fegyverzete ugyanúgy nem ízlik a förmedvénynek, ahogyan Vharan csemegéjéből sem kér repetát. Menekülőre fogná, de Raven is beleereszt néhány lövedéket a hátsójába, viszont a végső csapást végül a feldühödött perdaiak viszik be, akik szó szerint levágják az útjukba vergődő perdán kívüli fejét a kezükben lévő vágóeszközökkel. Állatias ösztönök buknak a felszínre, amint végeznek ellenségükkel, majd közös erővel az élettelen testet a mélybe taszítják bajtársaik után. Hentes munka a javából az egyszer biztos, de a kedélyek kezdenek lenyugodni, amint némi közös imamormolás után a csépeléstől csurom véres helyiek készek befogadni a választott vezetőjük parancsait. A rusnya, kimeredt szemekkel bámuló fej elérhető távolságban marad, de csak egy rúgásba kerül, hogy a már a völgy alján pihenő test után küldje valaki.
Vharan-nak választási lehetősége van újfent, melyről gondos mérlegelést követően bölcsen kell majd döntenie, ugyanis különböző helyzetekkel találkozik a csapat egyik vagy másik utat választva:
Az első a hosszabb, de veszélyektől így sem mentes ösvény a hegy oldalában, mely idővel kiszélesedik és egy erdőségen keresztül vezet a csúcson lévő fennsík irányába, míg a másik lehetőség a direktebb megoldás. Rövidebb, veszélyesebb, de kétségkívül átláthatóbb, mint a sötét erdő. A második variáció hegymászó tapasztalatot is igényel, mely nem riasztja a perdai különítményt, viszont jó, ha nem tériszonyos senki sem, mert apró kiugrókon és párkányokon kell egyre feljebb és feljebb haladni a szélmarta csupasz sziklafalon, hogy elérjék a céljukat.
Vharan
Más szemével
Gyors regeneráció
Kiélezett érzékszervek
Shaz’or és Shiennel megkegyelmez nekik, a fenevad bár jóval ravaszabb lehetett - ha eddig nem vette észre -, mint az előző, szerencséjükre csak pár áldozatot szed, mielőtt ők is tudnának reagálni. Tudja jól, hogy az istenek kegyesek hozzá, hiszen hagyták őt eddig is élni a vadonban, megannyi veszély közepette. Igyekszik meghálálni amit kap, sűrűn mutat be áldozatot a maga módján. Ha nem is szó szerint, most is így tesz, és Shaz’ortól kér segedelmet, amikor elengedi a nyílvesszőjét. Felfigyel arra, hogy Tywinna megint hamarabb lépett közbe, mint mindenki más, de nem lehet panasza senkire. Még R-é-m-e-m is kitesz magáért, és végül legyőzik a dögöt. Hagyja, hogy a falusiak levezessék a feszültségüket, ettől csak éberebbek lesznek a későbbiek során, a sikerélménytől pedig bátrabbak talán. Végül csak a fej marad, amit szívesen vinne magával trófeaként és elrettentő példaként, vagy éppen csaliként, de ahogy az előtte álló útra gondol, nem fog magával cipelni plusz súlyt. Így is a fekete hajú égi nő kissé kilóg a sorból, és nem felfelé, sokféle tekintetben. - Ti tényleg csak vészt hoztátok szent földjeinkre eddig – szól Alechez, és odapillant Ravenre is. Talán a nő a legkisebb probléma most, de érzi, nem lesz egyszerű sem eljutni a végcélhoz, sem pedig elvégezni a feladatot. Végül dönt, magában mérlegelve az egészet. - Mindenki felkészült? Éberebbnek kell lennünk, használjátok az ajándékaitokat. Az erdőn keresztül megyünk. Mindenki figyeljen a másikra és azonnal jelezzen, ha lát oda nem illő dolgot – ezek a szavak főként a helyieknek szóltak, de tudja jól, hogy hamarosan megértik majd a quorsák is a szavait, ha a perdaiul tudók fordítanak majd. Sóhajt egyet, majd lerúgja a hegyoldalról az ott maradt fejet és tovább indul az erdőn keresztül a fennsík irányába. Próbálja váltogatni a képességeit út közben, így lát mások szemével, hallhat messzi hangokat, érezhet idegen illatokat, amiket feléjük hordhat Shiennel lehelete, hogy megsegítse utukat. Ezentúl a keze a tőre markolatán nyugszik, hogy bármikor használni tudja, ha túl közel kerül hozzájuk egy ártó szándékkal közeledő.
Vharan-tól megtudom, mi lehet az egyik képessége, de most a saját szemeivel láthatja, hogy enyémek hogyan kerekednek el. Mások szemével látni... milyen menő már! Miket tudhat még? Aztán tekintetét követve én is Tywinnára pillantok, s megértem a célzást. Somolyogva hagy ott Vharan, hogy a menet élére álljon újra. Raven fenyegetésére nagyot vigyorgok, még szemöldökeimet is megugráltatom, hogy na jöjjön csak azzal a Delgado átokkal, ami egy másik Delgado-ra úgy sem hatna. - Csak dicsérünk! - Felelek Ravennek, mikor kikéri magának, hogy róla van szó és nem érti. Én mondjuk tényleg nem is mondtam róla rosszat, nehéz is lenne, hiába látom-ismerem hibáit, én azokat is szeretem benne. Aztán már-már úgy nézek, mint akinek fáj valami, amit könnyen értelmezhet Tywinna furcsa nézésnek. Kimondta Jasmine nevét. S Raven itt van a közelben. Persze nem tudhatta a perdai, hogy nem kéne, de én most oda se merek pillantani húgom felé, aki ha azt is hitte rosszul hall, hát elhangzik még egyszer a botanikuslány neve. Baszki, ahogy Raven mondaná. Nagyon nagy baszki. - Kutatóállomás, igen, s találó lenni a kalitka név. - Mosolyodom el könnyedén, ha esetleg Raven figyelne, elhiggye, nem kérdezek Szöszi után. Pedig kérdeznék én szívesen, vajon Tywinnával találkozott a Sötét lápban? Vagy ő sem tud róla semmit? Nem tudom, válaszolt-e utolsó kavicsos üzenetemre... De azt mindenesetre megjegyzem, hogy a perdai nő azonnal barátnőjeként jellemezte Szöszit, s ezek szerint igazam lesz, hogy túl cuki ahhoz, hogy bántsák. Mert hát velünk érezhetően másképp viselkedik Tywinna (is), igaz, a szituáció is más. A beszélgetést jelen ponton kénytelen vagyok a hegyre terelni, ha már a leszakadt híd miatt vendégei is vagyunk. Remélem van alternatív útvonal vissza és túléli az is, aki ismeri ezt az utat. - És csak most mondani, hogy kell volt kérni engedélyt? - Fordulok Tywinna felé némi megjátszott felháborodással, egyúttal azt is üzenve, ha ránk szakad az ég, az most kivételesen a perdaiak sara lesz, ők nem szóltak a helyi szokásokról! - Hogy kérni engedély? Szavakkal vagy kell adni valamit hegynek, isteneknek? - Kérdezősködök, mert hát emberként tudom, hogy az isteneknek vajmi kevés köze van az itt épp aktuális időjáráshoz vagy csúszós kövekhez, de kegyetlenség lenne elmondani ezt a perdaiaknak. Talán nekünk embereknek ez is a bajunk, hogy elvettük magunktól az isteneinket, de mi maradt helyette? Kitől remélhetünk segítséget? Magunkra vagyunk utalva... Az út alatt elhárítom az italkínálását Ravennek, hanem mikor megjelenik az újabb lény, akkor azért átértékelem a helyzetet, hogy mégsem porzó májjal kéne meghalni, ha már... Na nem most nyúlom le az italos flaskát, mikor mindenki lövöldöz, magam is kiveszem belőle a részem. - Ravenravenraven, nyugiiii! - Kiáltom vissza, lövésem után hátrapillantva rá vállam felett és emelkedik is a szemöldököm a fegyver fityegőjét látva. Nem is ő lenne... Meg félre is állok az útból, nem rémlik, mennyire vizsgázott húgom jól célzásból, s nem baráti (testvéri) tűzben akarok elhalálozni. Eltalálja a menekülő lényt, szóval nem is rossz! Elismerően hümmentek. - Úúú... - Idáig látni, hogy a perdaiak maradéka hogy megy biztosra halált illetően: a fejet eltávolítják a testről, klasszikus jól bevált módszer. - Na most kérek abból a lélekmelegítőből, Húgi! - Fordulok Raven felé mosolyogva, az én rutinommal egy jó kortynyi ital nem fogja még befolyásolni a célzóképességem vagy az ítélőképességem. Talán e korty közben tartok, mikor Vharan szólít meg és követve ismét pillantását ezúttal húgomra nézek, majd vissza a perdai férfira. - Ő lenni húgom. Te lenni kedves, vagy én szememen át nézni, hogyan verni én be te orr. - Jelentem ki mosolyogva tudván, hogy Raven nem érti, de higgye, hogy minden rendben van. Egyébként a flaskát - ha megkaptam - a perdai férfinak is kínálom, Búfelejtő van benne. Amolyan folyékony békepipa, mert egyébiránt nem akarom betörni az orrát, de ennek a Svensson ürgének a sarát ne kenjen ránk, főleg ne Ravenre. Majd az indulási parancson gondolkodom. Vajon itt mi az oda nem illő ebben az erdőben? Fák, bokrok - még az is csoda szerintem, hogy itt van erdő -, de mi az, ami fura? Azt viszont látom, hogy minden perdai a vezetővel együtt feszültebb. Vajon az előző lény támadása miatt vagy tudják, mi van az erdőben, ami oda illő, de ettől még megenne minket vacsorára? Raven mellé sorolok. - Azon tűnődöm, hogy ha énekelsz, az idecsalná a szörnyet vagy elijesztené a Yorubáig? - Vigyorgok rá szemtelenül, de azért figyelek én is a környezetemre. A puska készenlétben továbbra is.
*Nem sokat értek abból amit Alec karattyol a perdaiakkal, a testbeszéd ugyan valamennyit elárul, de azért az nem olyan, mintha érteném minden szavukat. Azt azért sikerül kihámozni, hogy a perdai csajról van szó, a beszédes tekintet mindkettejükről megenged nekem is egy somolygást. Végül is Alec nem szokta titkolni, ha valaki bejön neki, mondjuk nehéz is lenne minden nőnél…arra viszont már felkapom a fejem, mikor meghallom a nevemet és figyelmeztetem a bátyámat, nem jó tesóval kezdett. Finom célzás arra nézve, hogy fordítson, de nem teszi.* -Hnaja, peeersze, mert te csak úgy szoktál engem dicsérni másoknak. *Kidugom a nyelvem hegyét és már vigyorognék egy sort, amikor furcsát hallok. Valójában nem is furcsa, csak az, hogy Tywinna szájából kerül elő Jasmine neve. A szemöldökeim is a homlokomra ugranak és a füleim, ha lehetséges, még nagyobb méretet öltenek magukra. * -Hééé! Te találkoztál vele a kutatóállomáson? *Összerakom a képet, persze ebből a pár szóból nem ez következik egyenesen, de ismerem már a bátyámat, arra is emlékszem mennyi mindent derítettem ki a csajról, meg is érintem a kezemmel Alec homlokát ha nem húzódik el gyanakodva, majd egy lemondó sóhajjal megingatom a fejem. Rongyosra téptem a számat, ő meg mégis csak csapja a szelet…anyám borogass! Majd jól elbeszélgetek vele később, feltéve ha életben maradunk ezen az önkéntes és váratlan küldetésen. Frászt önkéntes! Utólag átértékelem a döntésemet és úgy gondolom, a körülmények rángattak magukkal, melyek egyre rosszabbak és gonoszabbak és ha perdai lennék, minden bizonnyal a híd leszakadása után kereket oldottam volna. Mi az ha nem egy jel? Arról persze nem tudok amit a bátyám beszél a csajjal, hogy a hegy ilyen gonosz hozzánk, mert vagy hazamentem volna, vagy térden állva közlekednék, sűrűn imádkozva. Mondjuk szép látvány lenne….mindezen tudás hiányában, egyet tudok csak tenni, bátorítónak használom a Búfelejtőt, és szerencsére nem kér belőle senki.* -Ha nem, hát nem. Aztán senki ne panaszkodjon később, hogy jó lett volna. *Rántom meg a vállam a kínálás után, és erősen elgondolkodom azon, hogy hagyjak-e még belőle „odafentre”. Ahogy az idő is szarabbra fordul, nem csak a Búfelejtőre gondolok sűrűbben, hanem néhány melegebb ruhára is…sőt! Néha már a perdaitól kapott, a bátyámon lévő büdös kabátra is, hátha a szag még jobban szigetel, főleg amikor muszáj vagyok könnyíteni magamon és nem csak a helyi flóra hanem a hideg is csipkedi a hátsómat. A hegyen aztán nem ez a legnagyobb bajom, hanem a vész amit Svensson hozott ránk a hülye kísérleteivel, eskü visszasírom Jenkinst. A figyelmeztető sikoly meglehetősen kidolgozottabb mint az enyém szokott lenni hasonló esetben, bár szerencsére még nem kellett kipróbálnom a halál torkában és nem is szeretném. * -Denisov! Maga mellett mindig a legrosszabbra készülök, különben már mélyebben nem tudok a falba gyógyulni. *Vágok vissza, ami tőlem nem rosszindulat, csupán feszültség levezetés, és tekintve a jelenlegi helyzetet, még finom voltam és nőies. Alec nyugtatására csak fújok egyet, mintha olyan sokat használna, inkább a jelenléte az ami miatt nem dermedek meg. Aztán jön a sikítás és rohanás helyett lövöldözés, amiből én is kiveszem a részem. Addig lövök míg a lény mozog. A hirtelen beállt csend jelzi a munkánk sikerességét, de elég baljóslatú, csontig hatoló akárcsak a hideg. Érzem ahogy lecsorog a gerincemen és egy merész fordulattal gombóccá gyűrődik a hasamban. Látva a perdaiak hogyan szedik szét a dögöt, elhúzom a szám. * -Blöööeeeee! Ez undorító…persze ez is egy megoldás. * A levágott fej már-már szomorúan fekszik a földön, éppen felém tekint az halál által üvegessé vált véres tekintet. Innom kell! Alec hangjára eszmélek, miközben már ösztönös mozdulattal elő is vettem a flaskámat, és előbb én húzom meg s csak aztán nyújtom neki. Vigyorára tócsányira kerekednek a szemeim.* -Hogy a francba tudsz ilyenkor vadul vigyorogni? *S tovább vigyorog, mikor a szép nagy perdai odalép hozzánk és szövegel s közben rám néz. Biztos szépet mondott rám.* -Mit mondott? Megkérte a kezem? Mond meg neki, hogy szívesen, bármikor! *S szavaim közben kocsányon lógó szemekkel nézek a hegynyi pasira. Miután a termoszom körbement és visszakerül hozzám, szomorúan konstatálom, hogy igen kevés maradt benne, de a jó hír az, hogy majd kinyithatom a másikat. Addig meg elmajszolok egy energiaszeletet amit nagy harc árán sikerül csak kihalásznom a hátizsákból. Lépteink zaja és a csomagolás zörgése veri csak fel a csendet, meg Alec hangja.* -Idecsalná Alec, idecsalná. Tapasztalatból mondom. *Lehet, hogy ő poénból kérdezte, de én halál komolyan válaszoltam és még bólintok is hozzá. *
Nem látszik ugyan rajtam, de egy cseppet azért meglepődök azon, hogy Raven csupán "ennyivel" intézi el a falhoz lapulás nem éppen láblógatós nyugalmi időszakban bekövetkező tényét. Ó nem, azt azért nem gondolom, hogy ezzel itt és most pont kerülne a történet végére. A legvalószínűbb ok arra, hogy nem hallhatjuk a vészhozó csodafegyverként is aposztrofálható sikítását az az, hogy nemes egyszerűséggel befagytak a hangszálai ebben a hideg környezetben… És ott a szörny! Végszóra a sikítás is megérkezik, és szokatlan módon a fityegős forgótáras is megszólal. A fegyverropogás hangjától hangossá váló sziklás hegyoldalban nem kérdés, hogy a lény hibáját kihasználva mi várhatjuk kedvezőbb pozícióból a csata kezdetét, amiből pár másodperc elteltével már látszódik is a vég: a rusnyaságot ripityára lőjük, szerte-szét szaggatjuk, pengeéles fegyvereinkkel pedig végérvényesen is felmentjük a perdai szolgálatai alól. A tort a helyiek ülik meg, akik sajátságos módon vezetik le a felgyülemlett feszültséget és emlékeznek meg elesett barátaikról. Nem találok kivetni valót a szeánszban, nem fintorgok, nem szólok semmit, csak nézem, ahogy pár mozdulattal elválasztják a förtelmes fejet a testtől. - Tizedes, csak óvatosan a véleménynyilvánítással, mert a végén még megsértődnek ezek a derék férfiak és csak úgy tudja kiengesztelni őket, ha iszik velük egy kört a rémség véréből. - vigyorodok el, a beszédes "blöee"-t meghallva, közben persze résen vagyok, nehogy a túláradó örömünnepünk közepette egy másik támadjon ránk oldalirányból. A búfelejtő, lélekmelengetőt ebben a körben is kihagyom, egyelőre úgy vélem jobb, ha tiszta fejjel megyünk tovább, mert a meglepetés minden bizonnyal majd odafönt fog várni minket, ám addig is még le kell küzdenünk néhány százméternyi szintemelkedést, amihez jó, ha nincsen összezavarva az agyunk. Arról, hogy a Vharan nevű perdai miről beszél, fogalmam sincsen, de igazából teljesen mindegy is, megyek, amerre ő tart, elvégre ő a helyi, vagy mi, feltehetően ismeri a helyet és tudja, hogy merre érdemes továbbindulnunk. Úgy látszik utunk folytatása ként a sötét erdőre esik a választása, melynek első néhány fája akár egy óriási kapu fogadja az idelátogató merész csapatunkat.
Vharan vezetésével a perdai-quorsa vadász-különítmény hamarosan elhagyja a hegyoldalba vágott keskeny utat, mely után egy több mint két órás, sunyi módon emelkedő hosszú hegyhátra kapaszkodhatnak fel a csapat tagjai. Útjuk során a táj képe újból változni látszik: a kietlen, megállás nélkül üvöltő, erős szél erodálta sziklafalak a múlté lesznek, helyette sűrű, sötét erdőségen vezetnek a legkülönfélébb állatok csapása után látható ösvények. Nyomolvasónak kell lenni a talpán, aki ezekből ki tudja szűrni vajon melyik irány a helyes, melyik az, amelyet választva a leghamarabb, a legkevesebb kockázattal lehet feljutni a nagy fennsíkra, a csonka hegycsúcs alá. A környezet kezd ködössé válni, a látótávolság pedig egyre inkább leszűkülni a fenyvesre hasonlító örökzöld erdőségben, ahol tájékozódási pont híján tényleg csak abból lehet olvasni, amit a frissen hulló hóban látni vélnek. A hó megállás nélkül szakad, a hőmérséklet már biztosan fagypont alatt van, mert a táj minden egyes lépéssel egyre fehérebb és fehérebb. A békés menet azonban véget érni látszik, mikor egy tisztásra érkezvén egy Faeteas falkába futnak bele. Az állatok is ugyanezt az utat használják, amit ők és több mint valószínű, hogy már korábban kiszúrták őket, viszont egy apraja-nagyját magába foglaló tömörülés nem tud olyan gyorsan haladni, ahogyan az szeretnék, ezért a gyalogszerrel, de erős menetben közeledő osztag be is éri őket. A csapat vezetőjén múlik, hogy mit tesz: Olykor a hegyek istenei próbára teszik az egyszeri perdait, kinek a legbölcsebben kell választania a felkínált lehetőségek közül. A Jégpárduc-falka legalább 25 egyedből áll, melyek között fiatalok és öregek, szelídebbek és vadabbak is megtalálhatók. A harcedzett, védelemért felelős példányok nem késlekednek a pozíciófoglalással, ők bármikor készek a támadásra, ha fenyegetve érzik magukat. Alapvetően a békés megoldást keresik, de ha nincs más választás, támadásba lendülnek. Nyolc, jól megtermett párduc várja ugrásra készen a remete döntését, igaz a távolságuk még legalább száz méter, és tereptárgy híján a hófehérségben szinte világító fagyos kék szemeik könnyedén elárulják helyüket.
I. Ütközet: Aki élve kerül ki az összecsapásból az a Faeteas-falka elvonuló útját használva a közelebbi, veszélytelenebb utat járva kapaszkodhat fel a célként megjelölt, barlangokkal átszőtt fennsíkra. II. Békés út: A gerincútról letérő ösvény könnyen elérhető, de előre leszögezendő, hogy jóval embert és perdait próbálóbb, mint a jelenlegi. Hosszabb, fárasztóbb és garantáltan veszélyes is.
Vharan
Más szemével
Gyors regeneráció
Kiélezett érzékszervek
Vharan türelmes egy perdai. Muszáj volt neki megtanulnia, hogy hogyan fogja vissza magát élete során sok szituációban. Nem véletlenül hallgatag, mert ha véleményt kell nyilvánítania, akkor éles a véleménye. Emelett büszke is, tehát nem igazán szereti, ha fenyegeti indokolatlanul. A fenyegetésre felvonja a szemöldökét és egy pár gondolat erejéig elgondolkik. Majd hangosan felnevet, és megpróbálja meglapolgatni Alec vállát. - Vicces quorsa vagy te, Alec – szól mosolyogva, majd rákacsint „Rémemre”, és jó nagyot szív be a friss levegőből. Végül indulásra szólítja fel a kis csapat és természetesen most is ő lesz a sor elején. Szerencsésen kiérnek a hófútta szorosból és nem sokkal később elérik az erdőt. Az idő relatív, főleg egy vándorló remete számára, aki úgy gondolja, hogy egészen gyorsan haladnak ahhoz képest, hogy nem egy válogatott csapat indult útnak. Figyeli a kisebb nagyobb nyomokat és rejtett csapákat, hogy viszonylagos biztonsággal felvezessen mindenkit a fennsíkra. Hamarosan vakargatni kezdi a szakállát, amikor észrevesz néhány Faetasra utaló nyomot. Tudja, hogy élnek erre is jégpárducok, de most nem szívesen találkozna velük. A hideg is már bele-bele mar az arcába, így a bőrcsuklyát a fejére húzza. Figyeli a csapatot, hogyan birkóznak meg az újabb hideggel, ha kell, megáll egy kicsit, hogy mindenki magára tudja húzni a hideg elleni védekezésben. Shaz’or nem kegyes hozzájuk, hamarosan feltűnik egy faetas falka előttük, pontosan a fennsík irányába vezető úton. Vharan megálljt parancsol és felméri a lehetőségeiket. Legalább kétszer annyian vannak, mint ők összesen, de a komolyabb erővel rendelkezőkkel is nagyjából egyenlően. Ha rajtuk ütnek, bizonyosan lesznek áldozatok, muszáj elgondolkodnia azon, hogy a barátságtalanabb úton haladjanak-e tovább. Végül úgy dönt, hogy nem tudja, mi lenne az összecsapás végkimenetele, de ha elveszítenek még 3-4 embert, vagy perdait, mire odaérnek, már alig maradnak a szörnyek ellen. Így muszáj most kerülniük, mert nincs tisztában a quorsák felkészültségével, ami azt illetti a perdaikéval sem. - Arra megyünk - mondja végül és elindul a nehezebb út felé. – Az út veszélyesebb, mindenki figyeljen, és amíg ki nem kerüljük a falkát, legyen kéznél a fegyveretek. Sosem lehet tudni. Te pedig gyere mögém – szól „Rémemhez” és int is neki, egy kedvesebb félmosollyal. Ez ugyan nem tart sokáig, de talán a lány megérti, hogy mit akar tőle a remete. Végül folytatja az utat felfelé a fennsík irányába a nehezebb ösvényen keresztül.
- Egész nap! Carlisle is már epekedik utánad! - Villantok nagy vigyort húgomra abból a sármos-csibészes fajtából, amivel a nőket veszem le a lábukról és amiről tudja Raven, hogy jó kis szélhámosság bújik meg mögötte. De jókedvem nem sokáig tart ki, Tywinna akaratán kívül buktat le Raven előtt Jasmine említésével. Nem is kell felé néznem, hogy lássam, miként nőnek siklóméretűre a fülei, most jőve rá, milyen precíziós lehallgatókészüléke van a JL-nek. - Ott találkoztam vele, igen, mielőtt veled beszéltem volna. Azóta nem találkoztunk, Raven doktor. - Öltök nyelvet a lázmérésére, s lelkesen elhallgatom, hogy találkozni nem találkoztunk ugyan Szöszivel, de nem rajtam múlott és azóta pár levelet is váltottunk és lebeszéltem vele egy randit találkát Elorakban is. Oké, lehet tényleg beteg lettem s nem vagyok normális... Később a szörny legyőzése és perdaiak által való lefejezése után fordulok mosolyogva Ravenhez, előzékenyen hagyván, hogy előbb ő igyon - mintha tehetnék amúgy mást -, s csak akkor felelek én is, mikor már ittam egy kortyot, de kérdése csak tovább szélesítette a mosolyomat. - Még életben vagyunk és pia is van még. Ilyenkor kell vadul vigyorogni! - Foglalom össze mai napi életfilozófiámat, optimista lélekként nem is látom borúsan a helyzetet, még akkor sem mikor Vharan hozzám lép és nem éppen kedvesen szól húgomról. Ezt azért mégse hagyhatom, de nyilván nem is vagyok az a típus, aki itt helyben hívja ki párbajra őt, meg nem is volt olyan horderejű a dolog, így csak egy fenyegetésnek beillő figyelmeztetést kap Delgado-stílusban. Vagy nem vett komolyan vagy érti ő is a tréfát, mindenesetre ennyiben tudunk maradni, vállveregetésére és szavaira újra elmosolyodom aprót biccentve. - Az biztos, hogy a figyelmét felkeltetted Húgi, de előbb még bizonyítson, mielőtt áldásomat adom. - Húzom meg a flaskát másodjára, s adom aztán vissza Ravennek, direkt bosszantva azzal, hogy nem fordítom a perdai szavait. Hogyisne, Raven még kikérné magának és bár mulatságos látvány lenne, ahogy erélyesen böködi Vharan mellkasát magyarázva neki, de félő, hogy a perdai férfi inkább beássa őt a hóba vagy valahova, csak hogy maradjon és ne kelljen tovább hallgatnia. Viszont flaskavisszaadás közben én is nézek neki lázat a homlokán, ha már... A bosszantás része az is, mikor odabattyogok húgom mellé út közben, hogy megtörjem az út monotonitását és ne az egyre csípősebb hidegre - meg Raven flaskájára - gondoljak. Hamiskás mosoly jelenik meg bajszom alatt, ahogy meghallom a válaszát, belesétált a csapdába! - Tehát az előzőt is neked köszönhetjük? Szégyelld magad! - Bököm meg könyökömmel oldalba őt halkan nevetve. Az erdőbe érve felfigyelek én is a lábnyomokra, próbálok rájönni, hogy melyik milyen állat lehet, de figyelek a perdaiakra is, melyek azok a nyomok, amelyekre ügyet sem vetnek - ergo ártalmatlan élőlényhez tartoznak - és melyiknek szentelnek több figyelmet. Ha elhangzik beszéd, próbálok arra is figyelni, hogy tanuljak, nem csak perdaiul, hanem nyomolvasást is. Hasznos tudás annak, aki idelenn él a Perdán. Egy idő után én már szinte nem is látom, amit a perdaiak még igen, annyira szakad a hó. A Ravennek adott kabátnak van kapucnija, de a sálat is fel tudja tekerni a fejére, hogy a nyakán is maradjon még bőven, jó meleg és széles darab. A perdai szőrmekabátom nem csuklyás típus, be is húzom a nyakamat már egy ideje, a sapka a fejemen segít, bár jobban örülnék, ha a fülemet is takarná valami a hosszabbra hagyott tincseimen kívül. - Minden oké? - Kérdezem Ravent, hogy miként érzi magát, mennyire fázik, mert ha úgy van, a sapkát is odaadom, vagy ha melegebbnek érzi a perdai büdi szőrmét, visszacserélhetjük. Amilyen soványka Raven, szerintem átfúj rajta itt a metsző szél. Mikor Vharan megálljt parancsol, megállok én is s tolmácsolok. - Állj.. ó-ó. - Nyakam nyújtogatásával - francba, így behúz a hideg oda - meglátom én is a falkát és készülök is a kezem ügyében lévő puskával, na meg előkészítve a plusz töltényeket is, hogy gyorsan tudjak újratölteni, mert ha azok ott mind támadnak, akkor itt nagy szarvihar lesz. Pár öregebb meg túl fiatal példányt én is kiszúrok, de ismeretlen nekem az egyébként gyönyörűnek kinéző faetas, nem tudom megbecsülni, hogy az egészséges, erős példányok közül mennyinél lehet számítani arra, hogy az utódokat védik vagy pedig támadni fognak. Egyelőre nyolc válik ki a falkából és fordul felénk, én meg mutatom húgomnak, hogy egy pisszenést se most. Ki tudja, mire ugranak? - Letérünk a fő ösvényről egy rizikósabbra, és fegyver a kézben legyen, mert lehet támadnak azok a... cicák. - Fordítom Vharan szavait Ravennek és Denisovnak, s fogalmam sincs mi a faetas neve a mi nyelvünkön. Kapott már vajon nevet? Találkozott már bárki ilyennel a mi fajtánkból? - Azt mondja, maradj mögötte. - Fordítom ezt kivételesen tisztességesen Ravennek, s ha Vharan felém néz, akkor mutató- és középsőujjammal előbb a saját szemeimre, majd utána rá mutatok - szemem sarkában megbújó nevetőráncokkal kísérve -, hogy figyelem ám. De azért figyelmem java az úté és a falkáé, miként reagálnak arra, hogy elkanyarodunk inkább és másfele megyünk?
*A titán- és szigszalagfan emlegetésére, csak szemet forgatok. Alec pontosan tudja, mi a véleményem az ő randijáról, amit nekem szervezett. Az összes perdai Isten vigyázzon arra a fazonra, amikor velem összetalálkozik. S minél több idő telik el addig, annál jobban felhúzom magam. S, ha ez nem lenne elég, a bátyám további gondolkodni- és bosszankodnivalót ad nekem azzal, hogy a perdai lány kvázi lebuktatja azzal, hogy szóba hozza a botanikust. Erre már persze tócsányira kerekítem a szemeimet, majd mikor azt hiszi, hogy hatásosan tagad…_úgy_nézek rá. Nem hiszek neki, ismerem már elég jól, hogy tudjam, mikor akar átverni, mikor hantázik, linkel. A kezem még egészen közel van az arcához a „lázmérést” követően, így mikor nyelvet nyújt, csak egy mozdulatomba kerül, hogy elkapjam a nyelvét két ujjal. Ha sikerül, még meg is rángatom, aztán persze a nyáltól kicsúszik. Fent a hegyen – úgy érzem sosem kerülök le innen – újabb ízelítőbe futunk bele Svensson nagyszerű munkásságából, de erős a gyanúm, hogy ez nem azt jelenti, hogy mi közel vagyunk a titkos laborjához. További hangszíneket mutatok be a repertoáromból, a perdaiak pedig ékes mozdulatokat vérengzésből. A fej leválasztásánál nem bírom tovább, sok mindent láttam már, emlékszem Hammondra…de talán a hideg miatt, már kezd elegem lenni. Bárcsak melegem kezdene….* -Kezd olyan hangulatom lenni, hogy néhány korty abból a testnedvből, meg sem kottyan. *Szúrósan nézek Denisovra és közben visszasírom a városi vircsaftot, a fogdát ahol legalább meleg volt és egész jól éreztem magam a mostanihoz képest. Alec ezzel szemben egyre jobb kedvű, amit szóvá is teszek, de szavai végére magam is elvigyorodom egy kicsit, ez persze merőben szarkasztikus. Nem úgy az amikor a szép nagy perdaival vált pár szót, miközben felém pislognak. Százkarátosan nézek a gyönyörű pasira és megérdeklődöm a beszélgetés tárgyát.* -Nagykorú vagyok, nem kell az áldásod. Szóval mit mondott? *Mert biztos vagyok abban, hogy valami susmus van a dologban, Alec nem szokott így mosolyogni egy pasira miközben beszél hozzá, s mivel nem fordított le egyetlen szót sem, gyanakszom. Szemeim összeszűkülnek, és a legközelebbi szóváltásra előkészítem a pda-mat, melyen ott van már a félig fordító program. Azt viszont még nem sikerül lefordítanom, mit válaszol vigyorogva a nagy perdai, de a kacsintástól elolvadok. * -Eszményi pali! *Sóhajtom nagy tüdővel, mielőtt újra útnak indulnánk. A hideg kezd már mindenhol befújni a ruhám alá, s ennek hátrányait érzem a felsőtestemen, s csak egy nő tudhatja mit élek át. Kis lélek és testmelegítő kortyolgatást iktatok be, megosztva a bátyámmal, Denisov továbbra sem kér belőle, amire csak vállat vonok. Több marad nekem. Alec lázmérő kezét elhessegetem, majd ahogy elteszem a termoszt, elkezdem lehámozni a nyakamba kötött sálat. * -Mi volt előbb? A vadak vagy a sikítás? A vadak. Szóval ne kend rám. *Fújok sértődötten, a sálat a derekamra kötve, kívül a kabáton. Így egy kicsit jobb, nem fúj alá a metsző szél, a kabát kapucniját a fejemre húzom, már a nyakam sem fázik, de úgy érzem, hamarosan lábujjaim nem maradnak. Próbálom a csizmában mozgatni, hogy a vérkeringésem valamennyit segítsen. * -Mmmmindenookkké. *Vacogom a kérdésre de rendületlenül megyek tovább, mert ebben a hidegben a halálos ítéletemet írnám alá azzal, ha megállnék. Egy idő után viszont muszáj, mert bár én nem nézem a nyomokat – minek amikor nem értek hozzá? – a legfőbb perdai igen, és mire nyitnám a számat, már én is észreveszem, Alec is mutatja. * -Ccccsodásss…mmmind mmmeghhalunk. Cicák, mi? Basszki! *Mondani sem kell, a kezembe kapom a fegyvert, másikba a termoszt és húzok belőle még két kortyot. Örülnék, ha most lenne nálam egy lánctalpas csapatszállító. Csak pislogok a messzi vadak felé, s mikor megtudom merre megyünk és miért, eltátom a számat.* -Arra rizikósabb? Annál? *Mutatok az úticélunk, majd a csapat vérengző vadállat felé.* -S mmmi van ha utttánunk jönnek? Akkor kkkét rizikó kkközé ssszorulunk? *Vacogva teszem fel a helyénvaló kérdéseket, de mogorvaságom azonban egy pillanat alatt elillan, ahogy a legfőbb perdai tekintete, integetése és mosolya ékesebben kezdenek beszélni a bátyám helyett is. Vigyorogva sorolok be mögé, majd nézek a bátyámra szemöldök ugráltatva. Épp akkor mutogat a kezével ő is, ami a helyzet kilátástalansága ellenére kuncogásra késztet. Belekarolok, hogy magam mellett tartsam, majd megkeresem Denisovot is a tekintetemmel és őt is magamhoz intem.* -Mr. Hannibal! Lenne ssszíves fffelügyelni a csodás pppopómat, ha mmmár bbbelerángatott ebbe a fffogvacogtató hidegbe és bbbborzalomba? * Addig én az előttem járó szép nagy perdai pasi fenekét nézem, már amennyit látok belőle, de nem vagyok rest kissé lejjebb rogyni a jobb kilátás érdekében. A vér nem válik vízzé, és ha Alec szóvá teszi, csak vállat vonok.- -Mmmég életbbben vagyunk és pppia is vvvan. *S vadul vigyorgok rá, noha a vadságnak és a vigyorgásnak is csupán halvány árnyéka látszik, mert a hideg kissé eltorzítja a vonásaimat. *
Arra azért kíváncsi lennék, hogy mikor jönne el valójában az a baljós pillanat, mikor Raven nekiállna vért vedelni a faeserin-i hentes-különítménnyel, kik olyan mértani pontossággal választották le a körmönfont taktikával támadó fenevad fejét annak nyakáról, mintha világ életükben ehhez hasonlatos, szerencsétlenül járt szörnyszülöttökön gyakoroltak volna. Végül Vharan az, aki egy megsemmisítő hatással bíró "oxizással" juttatja a mélység bendőjébe a rémség fejét és már mehetünk is dolgunkra, pontosabban: az erdőségen keresztül a fennsík irányába, ahol minden bizonnyal megtaláljuk a fickót, aki mindezért felelős. Havazni kezd, ami önmagában még nem jelentene rosszat, viszont így a nyomolvasónknak gyűlik meg a baja a megfelelő út kiválasztásával, ugyanis, ha minden így marad, nem marad mit olvasni, hiszen teljesen betakarja a frissen hulló hólepel a még használható tappancs nyomokat is. A menet diktálása erős, melyet szerencsére nem érzek tagjaimon, viszont látom, hogy a csapat vezetője nem hagyja ellanyhulni az izmokat, ami némelyeknek, konkrétan Raven-nek az arcára is kezd kiülni. Talán a legjobban őt viseli meg ez az egész, ami nem csoda, hiszen nem egy hegyomlás alkatú, és valahogy nem tudom őt elképzelni a kötelező tréningeken kívül, csupán önszorgalomból látogatni az edzőtermeket. - Most ez komoly?! Letérünk arról az ösvényről, ami egyenesen a fennsíkra vezetne? - kérdezem Alec-től megepedten, miután fordításában érzek némi költői csúsztatást... egyszerűen nem hiszem el, hogy egy járatlan útért hagyjuk el az egyértelműt, csak azért, mert farkasszemet nézünk néhány hegyvidéki állattal. Amennyiben válaszol a "Raven-tesó" és megerősít abban, hogy nem hord félre a fordítói képessége, megrázom a fejemet, de nem pillantok Vharan-ra, sőt, még csak égi szavakkal sem bírálom a döntését, úgy vélem a legjobb akkor lesz, ha magamban tartom a véleményemet és abba az irányba indulok tovább, melyre kiadja az ukázt. - Tudja, rám mindig számíthat. - miután visszakozok a célon tartástól és leemelem a vállamnál megtámasztott karabélyt, figyelmem társamra összpontosul. - Látja, mondtam, hogy a bugyi gyűjteményével egy ilyen helyen nem megyünk sokra. - szemtelenkedek vészes közelségben a didergő lányhoz, de szó nem érheti szolgálataimat, mert elfoglalom a helyemet mellette/mögötte, miközben rálépünk az utunkra. - Csak szóljon, ha kéri a kabátomat. - teszem még hozzá a mondandóm végén, hátha előbb vagy utóbb meghozom a kedvét eme nagyszerű perdai szőrme viseléséhez, mely úgy szaglik, akár a legbüdösebb földi sajtok.
Lemaradok a csapattól, mert fontosabb dolgot kell elvégeznem. Megvárom, hogy mindenki eltűnik a látóhatárból, s én meg utána könnyítek magamon. Mikor megtörténik, akkor gyors visszaöltözés következik, hogy a hideg ne tudjon a ruházat alá beférkőzni. Magamhoz veszem a felszereléseim, s követem őket. Azonban az időjárás megnehezíti számomra, hogy visszacsatlakozzak a többiekhez. Magamra maradtam, ám cseppet sem riadok meg. Próbálok nyomokat keresni, hogy merre mehetett Vharan vezetésével a leszámoló csapat. Szépen változik a táj, már amennyit én látok belőle. A hőmérséklet változik, ráadásul havazik. Gyorsabb léptekre váltok, sőt a nyakamra tekerek szövetet, hogy óvjam a hidegtől. Az arcomat szintén takarom vele. Csak haladok előre, gyorsan olvasva a tapam alatt a lábnyomok sokaságát. Mikor már úgy vélném, hogy sosem fogom őket utolérni, akkor hallom meg a csoport végét. Futva érkezek meg, s nekem rögtön feltűnik a probléma. Akkor lelassítok, nehogy úgy véljék az állatok, hogy két lábon futó kaja vagyok. Beérem Vharan mögé húzódó Ravent, s körülötte ott van Alec, meg a másik férfi. Minden további nélkül megyek Alec mögé, hogy megszólítsam. - Visszatérve a beszélgetésünkre, szavakkal. De ha úgy van, olykor áldozatot adok a hegynek. - nézem közben a vadállatokat, hogy mit csinálnak a távolban. S ők eszembe juttatnak egy érdekes perdai mondást. - Szokj hozzá, hogy csupán te is csak egy finom fogás vagy Perda asztalán. - mikor sikeresen beazonosítom a túlerőt, akkor gyorsan még megjegyzem a férfinek. - Ráadásul a fél fogukra sem lennénk elegendőek. - közben feltűnik nekem, hogy Raven Vharan fenekét nézi, így gondolva egyet odaszólok neki, mert én nagyon kedves vagyok. - Az ő feneke nem fog megmenteni haláltól, ha azok ránk támadnak. - remélem elég érthető volt a közlendőm, a többi embernek is. Hiába van az embereknek különleges fegyvereik, azokat tölteni kell, s az pontosan elegendő arra, hogy töltés közben vacsorává váljanak. Ami azt illeti több szót nem pazarolok rájuk, kivéve Alecet, akihez bátran szólok. - Különben míg nem voltam, addig lemaradtam valami érdekességről? - a tekintetem mindvégig a vadászokon legeltetem, ha mozdulnak, akkor én megteszem az ellenlépést. Ki is néztem magamnak a legnagyobbat, mert az fog mozdulni elsőként, legalábbis az én saját véleményem szerint.
A Jégpárduc-falka mozdulatlanul figyelő vadászai, észlelve, hogy az ember-perdai csapat más irányt választ, sorban egymás után térnek vissza a sajátjaikhoz, hogy folytathassák megkezdett útjukat az előre eltervezettek szerint. A Vharan vezette különítmény egyelőre még csak nem is sejti, hogy a hófelhők fölött egy olyan lény kezdi meg a napi élelemszerző körútját, mellyel még perdai nem sokszor találkozhatott, élve pedig még annál is kevesebben kerültek ki összecsapásukból. A hőmérséklet határozottan fagypont alá kerül, és ahogy egyre feljebb és feljebb haladnak a nehezen járható, hóval borított ösvényen a hőérzetük csúnyán meg is csalhatja néhányukat. A perdai szőrmét viselőknek meg sem kottyan ez a hőmérsékleti változás, viszont aki nem vállalta be a ruházat viselésének "mellékhatásait", a kellemetlennek ítélt szagokat, az lassan hangosan is elkezdheti bánni ezt, mivel a csípős hideg nem ismer olyat, hogy illat vagy kényelmetlenség, ő jön és kíméletlenül lecsap a fedetlen, vagy elégtelenül fedett testrészekre. Továbbá a csapat minden egy tagja, aki nem visel fejfedőt, hőt és energiát veszít, amivel egyenes arányban csökken a harci kedv és a kitartás. Ezen az útvonalon viszont mindkettőre szükségük lenne, hiszen még messze a hegytetőn húzódó, barlangokkal tarkított végcél, ami egyet jelent azzal, hogy a jelenlegi, járatlan vadcsapásnak is szűkös terepen kezd lankadni és ki-kihagyni az eddig töretlen figyelem. A csoport előtt álló terepviszonyok első ránézésre kedvezőbbek, mint a korábbi sziklás helyszínen, viszont a szakadék és kőomlás mentesség nem jelenti azt, hogy a kietlen, fahiányban szenvedő helyen ne kellene legalább száz százalékban jelen lenni fejben. Pár méter megtétele után, feltűnően furcsa módon kavarodnak meg a levegőben, az idáig csöndesen hulldogáló hópelyhek, ami arra sarkallhat többeket, hogy körbenézzenek maguk körül és ami azt illeti a fentebbi szürkés színű régiókban is. A következő másodpercben azonban az eddig kitűnően működő csapategységet egy csapásra megbontja egy óriási lény felbukkanása, ami színében teljességgel igazodott a havas vidékhez. Határozott szárcsapásokkal, céljától eltántoríthatatlan sebességgel érkezik és ragadja el egy szemvillanás alatt az egyik faeserini kísérőt, majd amilyen gyorsan és csendesen jött, úgy is távozik, de ne gondolja senki sem, hogy egy ilyen mennyei fogást, mint a nyílt terepen felkínált húsos osztagot, kihagyna ez a nagyra nőtt bestia. A perdaiak rémülten tapasztalják, hogy különleges képességeik hatástalanok a támadóval szemben, azaz a használni kívánt illúziót nem tudják az állat fejére olvasni. Ilyesmit talán még sosem láttak, de tény, ami tény, most egyáltalán nem működik. Újra Vharan-on a sor, hogy kitaláljon valamit a bokrokkal és bokorcsoporttal tűzdelt terepen, ahol szerencsétlen módon még egy szikla sincs, hogy menedéket leljenek a némán suhanó végzet elől. Ha nekiiramodnak, kiváló kondiban kell lennie mindenkinek, hogy ne szenvedjenek újabb veszteséget az erdősáv elérése előtt, amennyiben viszont itt várják meg a ritkán látható Froverian-t, jobb, ha alaposan felkötik azt a bizonyos alsóneműt...
Hirtelen megváltozik a hőmérséklet, így rögtön fejemre húzom a zebrakutya csuklyám, s elől szorosra kötöm, hogy minél kevesebb hideget kapjon a fejem. Az arcomat már hamarabb levédtem a hideg ellen. Nézem, hogy az emberek közül, ki fog szentségelni? Van egy tippem, hogy a sikítós nő csúnyát fog mondani az időjárásra. Nem kegyes hozzánk Shaz'or, sem pedig Shiennel. Nem szólok semmit, ilyen körülmények között nem szabad pazarolni az energiát. Mindezek ellenére a fehérség birodalmában megtett kilométerek kezdik kikezdeni a lényem. Odahúzódok Raven mellé, s úgy haladok, hogy kevesebb hűvös szelet kapjon. Mikor hirtelen felbukkan a teremtmény, akkor nem teszek semmi különöset, csak lebukok és próbálom felmérni a nagy lényt. Most mondjuk a Quorsák megmutathatnák fegyvereik csodálatos képességét. Idő közben az íjjal bajlódok, míg végül az idegre ráteszem az első Sel-Ogei nyílvesszőmet. A pikkelyest próbálom célba venni, legalábbis a száját veszem célba. Fogalmam sincs, hogy mire képes. Életemben nem láttam ekkorát.Ilyen lények csakis ilyen Shaz'or háta mögötti helyeken élhet, s van mit ennie. S miért a szájába célzok, mert azt vélem gyenge pontnak.
//Megjegyzések//
Vharan
Más szemével
Gyors regeneráció
Kiélezett érzékszervek
Vharan faarccal veszi tudomásul, hogy Alec lefordítja az övéinek a mondandóját. Ő is fel van készülve a támadásra, ha mégis úgy alakulna, de nem tart tőle. A jó ösvényt csak fenntartják az állatok, és úgy tűnik, a falka védelme fontosabb jelenleg, minthogy támadjanak, ami jó hír. Csakis azért nem támadtatja meg a Faetas falkát, mert nem ismeri a quorsa-k harci felkészültségét, így marad a talán nehézkesebb út. Mindenesetre úgy véli, nincsenek már olyan nagyon messze, és bele fog férni ez a nagyobb kerülő is talán. Úgyhogy a figyelmeztetéssel útnak indulnak és hamarosan elhagyják a könnyebbik utat – Shaz’or néha ad, néha elvesz, ez a Perdaiak élete. Ellenőrzi, hogy Nichi jól van-e, és igyekszik a legkényelmesebb meleget biztosítani számára, már amennyire csak lehetséges ez egy hátizsákban. Néha hátrapillant, hogy megvan-e még a védence, vagy a csapat leggyengébb láncszeme, ki-ki eldöntheti mire voksol a témában. Az út nehezedik, és már elég hideg van, de szerencsére Vharan nem előszőr jár ilyen hidegben, bőven jól van még, egyedül a hó, ami igazán akadályt jelent számára. A vakító csapadék nem segít a tájékozódásban, így inkább a fülére koncentrálva használja a képességét, hátha mégis meggondolta magát néhány párduc és megpróbál a falkának szerezni valami extra betevőt. Sajnos Shiennel fénye nem ragyog rájuk, mert egy másik lénynek pont ez a terve. Vharan sem látott még ilyet, de ő elhitte, hogy létezik, hiszen az ő népe van a legközelebb ehhez a vidékhez. Inkább úgy volt vele, hogy jobb elhinni, hogy létezik, mint meglepődni azon. Persze így is meglepődött, de mire ráemelhette volna az íját, már elrabolta a falulakót. Egy hangos, tehetetlen morgás jön ki csak belőle, miközben felméri a terepet. Nem jó, nagyon nem jó. Közben megtudja azt is, hogy nem hatott a Froverian-ra az illúzió képesség. Ha valaki túléli ezt a napot, legalább tudni fogják ezt is. - Két választásunk van, futunk az erdőig, vagy felvesszük vele a harcot. Shaz’or segíteni fog, de nem lesz könnyű egyik sem – mondja, és gyorsan elgondolja, hogy mi lenne a legjobb megoldás. Bár vannak bokrok, ha szétszélednek, az kedvez a dögnek. Ha együtt maradnak, akkor meg nem kell válogatnia, viszont talán veszélyesebb neki az élelemszerzés. Csak hát eddig egymás mögött jöttek, és nem zavarta a Jégkarmot, hogy egyiküket elvigye. Végül arra jut, hogy egy ilyen hatalmas állattal nehéz lesz felvenni a versenyt, így talán úgy élik túl a legtöbben, ha befutnak az erdőig. - Mindenki fedje be a másik ruházatát hóval, amennyire csak lehet. Nem ismerjük a Froverian-t behatóan, de a méretéből adódóan nem olyan könnyű legyőzni. Ne feledjük a célt – sóhajt egyet, majd folytatja. – A cél pedig az, hogy elfogjuk a quorsák lényeit csinálót és a kreálmányait elpusztítsuk. Futunk az erdőig, nincs olyan nagyon messze. Ha lecsapna a lény, vagy csak meglátjuk, mindenki jelezzen és – itt felemeli az ujját – lőjön rá amennyit csak tud. Aztán, ha tudunk és szükséges, végzünk vele, ha nem, megyünk tovább. Ellenvetés, vagy jobb ötlet? – kérdezi, aztán, ha nincs más kialakít párokat - ő maga Ravenről gondoskodik -, hogy egymást fedjék be hóval, amennyire csak lehet. Amennyiben jön jobb ötlet – a felvesszük a harcot nem opció nála, hacsak nem halálos áldozat nélküli. Azt is figyelembe kellett vennie, hogy egyre hidegebb van, és nem biztos, hogy a quorsák kibírják a célig, még akkor sem, ha eddig várakozáson felül teljesítettek nála. Mikor mindenki kész és marad az ő terve, jelére futva indulnak el, ő pedig nagyon sokat nézelődik, hátha meglátja az állatot, mivel már a szemére támaszkodik a különleges képességével. Igyekszik minél hamarabb elérni az erősávot éppen felajzott íjjal, benne Sel-Ogei vesszővel, hogy ha kell, azonnal lőhessen.
A nyelvemet éppen csak sikerült megmenteni, edzésben van, jó reflexekkel, és persze csúszik is. Még jó, ebben a hidegben már csak az hiányzik, hogy Ravennek odafagyjon az ujja a nyelvemhez! Nem hitt nekem, valahol nem lep meg, s az igazat még nem is tudja. Ha rajtam múlik, egy darabig nem is fogja, kicsit kockáztatnom is kell. Neki nem kell az én áldásom, nekem mégis nagyon fontos húgom véleménye, még ha ezt nem is mondom ki. - Azt te csak hiszed, hogy nem kell az én áldásom, pláne, hogy átoknak tekint téged. Mármint téged is az összes "vészhozóval" együtt. De főleg téged. Látod, mire mész, ha nem hagyod rám a randi leszervezését! - Szemtelenkedek kicsit húgommal, ha már annyira akarta tudni Vharan korábbi szavait, de lehet a fele nem jut el Raven füléig - meglehetősen szelektív hallása van -, mert már a magas perdai után sóhajtozik. - Én az éneklésről beszéltem. - Vigyorodom el válaszát hallva és emlékeztetve, hogy nem is a sikítását emeltem ki az előbb, figyelve, ahogy a sálam övvé avanzsálódik rajta. Hát jah, még nekem is lehet aláfújna a kabátnak, ha még egyszer erre járok, át kell gondolnom a ruhatáram. Más kérdés, hogy eredendően nem terveztem feljönni az Égtükör-hegységláncra, megelégedtem volna, ha déli lábainál haladok el. Raven vacogó szavaira lehúzom a kesztyűket a kezeimről - a szintetikus bőr sérülését nem látja, újabban fehér kötést tekerek körbe rá, mintha valódi sérülést rejtenék vele -, és húgomnak nyújtom őket. Minimum az egyiket el kéne fogadni, elvégre az implantátum kezemnek aligha árt meg ez a hideg, de jobban örülnék, ha mindkettőt átvenné. - Megoldom, nyugi. - Szólok, mielőtt ő mondana valamit, ez a fajta beelőzés speciális Delgado-skill. Majd elérvén a faetas-okat fordítom Vharan szavait, ami nem kevés értetlenséget szül mind Denisovnál, mind Ravennél. - Lehet az a rövidebb út, csak meredekebb, nehezebb. - Vonok vállat Denisov kérdésére nem agyalván túl a dolgokat. Én abból indulok ki, hogy mégis a perdai a helybéli, csak tudja mi merre, bár Denisov is gyanúsan felkészült, ha ebben az időjárásban is látta, hogy a korábbi utunk egyenesen a fennsíkra visz. - És nem hiszem, hogy utánunk jönnek. Egy falka volt kölykökkel, inkább azokat védték. Ahhoz túl fiatal egyedek voltak, hogy vadászni tanítsák őket. - Nyugtatom meg Ravent is elfogadván a belém karolását úgy téve, mint egy valódi természetjáró, aki nem először találkozik ilyen vagy ehhez hasonló lényekkel és ezek mind szeretnek így viselkedni. Szóval nagyon határozottan beszélek, mintha ez evidens dolog lenne. Találkoztam már ilyen esettel, de a jégpárducokról keveset tudok még, fogalmam sincs, hogyan viselkednek. Raven-Denisov párbeszédébe nem szólok bele, csak megjegyzem, hogy szegény csávóval jól kicsesztek a szülei, ha a Niko mellé a Hannibal keresztnevet is megkapta. Ravent megrogyásakor megtartom, de látom tekintete irányát és felvonom a szemöldökömet, hogy a válaszát hallva vigyorogva nyújtsam kezem, hogy ha már mindkettőnknél fegyver van, akkor ha pacsit nem is, de öklünk oldalát érintsük össze. Majd a mögém felzárkózó Tywinnára figyelek s nézek hátra néha, amennyire ezt a terep meg tudja engedni. Szóval ritkán teszem, de attól még figyelek. - Véráldozat? Mert az akkor lenni kész. - Ironizálok figyelembe véve, hogy hány életet követelt eddig ez az út, s még el sem értük Svensson-t. Arra viszont bólintok, hogy én is étlap-szereplő vagyok, de ekkor még nem is sejtem, hogy a fél fogas megjegyzés mennyire igaz lesz, mekkora nagy dög leselkedik ránk. A bal csuklómról leoldom Szöszi fehér alapon fekete négyzetrácsmintás kendőjét és arcom s nyakam köré tekerem, amennyire csak lehet. Kár, hogy már nem őrzi haja illatát, az a kabát büdössége ellen is nagy segítség volna. Ravennek addig nyújtok támaszt, amíg csak igényli, de lehet csak azért kapaszkodik már belém, mert így hozzám bújva is melegszik. Nem bántam egyáltalán, nekem sem esett éppenséggel rosszul, miközben Tywinnával csevegtem. - Nem, minden lenni nagyon... - ...unalmas. Folytatnám a mondatot, de éppen csak érzékeltem a hópelyhek megkavarodását s néztem körbe, de nem felfelé, mire a következő pillanatban olyan történik, amire végképp nem számítottam. A perdait menteni esélytelen, ráadásul a lény olyan gyorsan eliszkolt vele, hogy utánalőni sem lehetett, hátha kedvét szegi a további svédasztalos lakmározástól. Elkerekedett szemekkel nézek a lény után, ami egyébként lenyűgöző a maga módján. - Húgi... Ugye itt a pda-d? Ha megint jön, kell egy fotó róla, különben senki nem hiszi el ezt nekem. - Igen, ez az első gondolatom. Na jó, második, mert az első egy aztakurvaistenit volt. Majd Vharan szavait kezdem el tolmácsolni, rövidítve, mert nincs idő úgy sem szép szinkrontolmácsolásra. - Futunk az erdőhöz, előtte hóval betapasztjuk egymást, hogy kevéssé lásson minket a lény. Ha jön, lőni rá, ami csak a csövön kifér. Ötlet most vagy hallgassunk mindörökké. - Ötlet lenne, de a kivitelezés kérdéses. A bokrok bizonyára nedvesek, mert első gondolatom az volt, hogy tűzzel támadjunk. Azt jellemzően nem szeretik az élőlények a Perdán sem, ahogy észre vettem. - Vharan! Jól látni Froverian? Füsttel is elfedni magunk lenni jó? - Kérdezem, miközben Raven - hacsak nem cserélt Denisovval - kabátzsebébe nyúlva öngyújtószerű kis eszközt veszek elő, s mutatom, hogy ezzel gyorsan csinálunk lángot még az én hidegtől lassan elgémberedni akaró jobb kezemmel is, majd a mellettünk lévő bokrokra mutatok. Tűz nem lesz, ha nedvesek, ellenben jól füstölhetnek. Gondolom. Legfeljebb rásegítünk Húgom piájával, amit ő még nem tud. Mindenesetre ha nem érkezik jobb ötlet, akkor Vharan szavainak megfelelően hóval fedem be a társam: naná, hogy Tywinnát választom. Ha már meredeken nő az esélye annak, hogy itt meghalunk, legalább egy szép perdai nőt fogjak előtte, még ha hóval betapasztást nem is úgy kezdem, hogy rögtön a mellkasára nyomom, ahol bizonyára csodás keblei vannak a ruha alatt. Ha Vharan rábólintott az ötletemre, akkor fordítok az enyéimnek is és törünk a bokrok ágaiból, sorra próbálván meggyújtani őket, hogy legalább füstöljenek. Legfeljebb tényleg kérdés nélkül lenyúlom Raven Búfelejtőjét. Aztán jöhet a futás (és Raven részéről a sikítás).
*Alec forgat valamit a fejében, az már egyszer biztos és én meg fogom tudni, hogy mit. De nem a nyelvéről fogom letapogatni, akkor sem, ha az ujjaim közé szorul a becses, minden szót kiforgató testrésze. Most nem sikerül, de eljön még az én időm. Örök optimistaként, a nagy perdai véleménye sem taszít a kétségbeesés mocsarába, amennyire a hidegtől telik, elvigyorodom.* -Főleg engem? Akkor imád a pali. *Naná, hogy sóhajtozom utána, már csak azért is, hogy piszkáljam vele a tesómat, de persze ő ezt komolyan veszi…még. Lelkesedésem azonban csak erre az egyetlen pontra határolódik, ugyanis egyre jobban fázom, és fázni utálok a legjobban. Már ha nem lőnek rám. Jelenleg ez a legnagyobb bajom, de ha még vadállatok is jönnek, azt hiszem átértékelem a rossz dolgok listáját. Ezen a zord vidéken nem növényevők laknak, és megfordul a fejemben egy gondolat, hogy az itt élő állatok miért nem pusztították el Svensson kreálmányait? * -Szerintem ugyanaz a kettő. *Teszem egy szintre a sikítást és az éneklést, mert bár az utóbbi nem olyan hangos, annál kellemetlenebb tud lenni. Közben próbálom hatásosabbá tenni Alec kabátját, és egy kicsivel jobb lesz azután, hogy a sál-öv miatt már nem fúja a kabát alá a szél és nem óvakodik be a hideg levegő még suttyomban sem. Szomorú tény, hogy a kezeimre nem igazán találtam jobb megoldást, mint azt, hogy egymásba fűzöm őket a kabát két ujjában, így még ott sem csúszik be a hideg, viszont nem tudom a fegyvert a kezembe fogni. S hiába hosszú a kabátujj, ha elég laza. Alec azonban mintha kitalálta volna a gondolataimat, nekem nyújtja a kesztyűjét, amit természetesen vissza akarok utasítani. Az egyiket mindenképp, mikor rövid gondolkodás után eszembe jut, hogy csak az egyik keze fázhat. Észreveszem, de nem teszem szóvá a kötést a kezén, ez valami alibi lehet, legalábbis remélem nem szakadt tovább a szintetikus bőre. Az egyik kesztyűt elveszem és felhúzom a kezemre úgy, hogy az elálló pereme magába foglalja a kabát ujját is. Újabb rést zárva el a hideg elől, a másik kezemet egyelőre a kabát zsebébe süllyesztem, ökölbe zárva. * -Oldd meg, köszi. *Nem is ellenkezem, bár arra számított és hálás pillantással nézek rá, s kicsit szégyenlősen is, amit ritkán látni rajtam, de megérdemli ha már egymás megtalálása azzal jár, hogy megint gondoskodhat rólam és vigyázhat rám. Elkelne még a kabát alá, meg a nacimba egy Alec féle hússütő kicsinyített változata, de nem vagyok telhetetlen. Még akkor sem, amikor szembekerülünk jó néhány nem mosolygós vérengző fenevaddal, szerencsére a távolság közöttünk még így is jelentős, de a kerülőút annál rosszabb. Denisovval szinte egyszerre kérdezünk rá a nagy perdainál, hogy mégis mennyire biztos magában, nyújtom is a kezem felé egy pacsira, majd kételkedve Alecra nézek.* -És hidegebb. *S persze ennyi még nem elég, tovább fűzöm hangosan kimondva a gondolataimat, Alec azonban mint egy tapasztalt perdai, úgy érvel ellenük.* -De kitttanulta vvvvalaki a perdai létet, aztaaa! *S csupán a hangszínem fele gúnyos és csipkelődő, nehogy egy mondatból is kimaradjon, de közben csodálva nézek fel rá, mert neki el is hiszem amit mond. Indulás előtt Denisovot magam mögé rendelem kedvesen, szép szóval, ahogy azt már tőlem megszokhatta, nem véletlenül utalva a kapott nevével kettőnk kapcsolatára, meg arra, hogy ebbe a szarba megint ő rángatott bele. * -Jjjó, hogy mmmondja, a kkkövetkező bbbokkkornál fffelvvveszem mmmind, az is mmmmelegít egy kkkkicsit. *És tényleg, ha előbb tudom, hogy ilyen hideg van itt, a pisilésnél magamra húzom a váltóbugyikat is. Most viszont nem szándékozom lehúzni magamról a még egy kicsit is melegítő nadrágot, mert ha lejjebb úgy éreztem, hogy befagytam odalent, akkor most ez meg is történne. Denisov nagylelkű felajánlására csak megrázom a fejem. Nem szándékozom mindenkiről lehúzni az őt melegítő cuccot, lehet, hogy szuperkatona, de előbb vagy utóbb az ő segge is be fog fagyni. Két dolog van ami egy picit felpezsdíti a véremet és ami miatt nem fagytam még meg. Az egyik a Búfelejtő, szerintem van benne fagyálló is, a másik a Szép Nagy Perdai feneke. El is képzelem naci nélkül és máris melegem lesz tőle. Tywinna persze nem tudja szó nélkül megállni, de rámosolygok szélesen amennyire tőlem telik, ezzel is zavarba hozva. Már ha fogékony rá.* -Dddehogynem. Hhhissszen immád! *Alec még rádob egy lapáttal arra, amit mondtam, mert nyújtja a kezét és én, csatlakozva a Delgado-k fenékimádó táborához az ökléhez pöccintem a magamét. Teljes egyetértésben menetelünk Vharan hatalmas teste mögött, a menetszél felét felfogja a jó…perdai, Alecba karolva pedig legalább az egyik oldalam nem repedezik még a fagytól. Úgy vélem, hogy míg meg nem érkezünk Svenssonhoz, kitartok, de utána kell egy forró fürdőt vennem és éppen elmerülök gondolatban a finom, meleg habokban, amikor megfagyott arcomon érzem a könnyű légáramlatot, a kavargó hópelyhek vadabb táncba kezdenek, de mire elkezdenék ezen merengeni, egy szárnyas lény el is ragad a perdaiak közül valakit. Még sikítani sincs időm, és ez elég baljóslatú. Csak nézek ki a fejemből arra, ahol a lény eltűnt a perdaival. * -Bbbassszki! *Alec kérdésére csak nézek rá, mint aki őrültet lát, és nem járok messze a valóságtól, ha erre ez a reakciója, úgy érzem a szemöldökeim a homlokomra ugranak, de lehet, hogy fals az infó az érzékeim felől és csak picit rándulnak meg, de nem tudnak kiszakadni fagyott állapotukból. Késve kapom elő a fegyvert a kesztyűs kezemmel, de hiába nézek már körül odafent, a lény eltűnt a hóesésben. A perdaiak, a maradék meg pergő nyelven átkozódik és szörnyülködik egyszerre, a hanglejtésből ennyit tudok kihámozni. A perdai szitokszavakban Alec minden bizonnyal előrébb jár nálam. Senki nem szaladgál, a döbbenet mindenkit a talajra szegez, csak Vharan mondja a magáét, amit Alec le is fordít. Eltátom a számat a futásra, mégis hogy gondolta, amikor lépni nem tudok normálisan, mert nem érzem a lábaimat…aztán a hótapasztás, amire először kérdőn nézek Alecra, majd a magyarázat után jön a felvilágosult képem. A „lőni rá”-ra bólintok, az eddig oké, a mindörökké viszont…* -Ez mmmost olllyan Ddddelgado-s vvvolt. *Hogy nem sokkal később mit tárgyal a nagy perdaival, nem tudom, én mindenesetre kihámozom a termoszomat és húzok belőle még egy nagy kortyot, pusztán a fagyállóság kedvéért, aztán nekiállok hogy behavazzam a bátyámat…de Vharan már neki is kezd engem tapasztani, Alec meg a perdai csajt kapja el. Alecra nézek, s mikor sikerül elcsípni a pillantását, azért még telik tőlem egy „te kis piszok élvhajhász” tekintetre, meg vigyorra. Persze ha mi ketten állunk párba, még a szárnyas lény sem ment meg minket attól, hogy vérre menő hócsatát vívjunk egymással, a nagy perdai pasival viszont jól elvagyok. Domborulataimra mutatok, hogy ott kevés a hó, míg amikor rajtam van a sor, nem hagyok ki egyetlen férfias testrészt sem, alaposan tapasztom a hóval ha hagyja magát és vigyorgok ádázul. Valószínűleg ez a mimika ráfagy az arcomra és ha visszatér a szárnyas lény – amiről nem tudom, hogy még perdai sem látott túl sűrűn – vigyorogva halok meg. Ha marad még erőm és lelkesedésem, azért még kihasználom az alkalmat és alec is, Denisov is kap egy hógolyót, az ujjaimat a jobb kezemen úgy sem érzem már. Ha Alec ötletel és elfogadni látszik, abban is segédkezem, míg ki nem derül, hogy az éltető nedűmet akarja használni tűzgyorsítónak. Azt csak akkor veszik el ha valaki lefog. Ellenben fegyverrel a kezemben igyekszem, a mozgás legalább felpezsdíti a véremet, míg ki nem köpöm a hideg által már cafatokra szaggatott tüdőmet. *
(10 oldalú.) :
