Megsérült a bogám, ami idelenn nagy hasznot jelent. Sokkal értékesebb, mint a nyamvadt qoursák vasmadarai. Ez az állat képes megvédeni a társát, vagyis engem. Természetesen nem gondolom, hogy mondjuk egy erratornál hasonló bátorságot mutatna. Nem szoktam olyan vadászatokra vinni, ahol valószínűleg nincs semmilyen esélye. De egy Erretor ellen kinek lenne? Talán az Isteneknek, akik most vezetnek és útmutatást adnak nekünk. A katonát nem tudom meglepni, s így felhagyok azon tervemmel, hogy bárki vérét oltsam. Elveszi a fegyverem, s elrakja. Morcos arccal nézek rá, azonban nem mozdulok a helyemről. Látom, hogy Jasmine még most is véd engem, meg kiáll értem. - Túl fogja élni! - kiáltok rá volt barátnőmre, mielőtt még nagy ügyet kerítene neki. Mikor utat engednek nekem, hogy esetleg megnézzem a bogám, akkor én csupán egy jelzést adok az állatnak, aki csak lefekszik a földre s nem mozdul a a helyéről. Én sem maradok a helyemen, mert távolabb sétálok. Onnan nézem a három idegen bohóckodását, ha végre szándékoznak készülődni és távozni a városba. Jasmine meg hihetetlen, hogy még mindig ragaszkodik a kapcsolatunkhoz. Nagyot sóhajtok, s utána pedig a következőket mondom. - Jasmine felejts el. Vademberrel, vagyis Vademberrel légy boldog, ha tudsz. Én nem állok közétek, nincs mit ezen szépíteni. Ha összefutok vele, ne hidd, hogy nem fogom őt is kérdőre vonni. Sőt lehet egyenesen baja fog esni! Én megmondtam neki, hogy mi lesz akkor, ha rossz lesz velem - ennyit válaszolok neki, s azt sem zavar, hogy a katonák hallják a szavaim. S mi marad ezután, hogy még egyértelműbbé tegyem Jasmine-nak a kapcsolatunk végét. - Ne keress, nem fogok rá válaszolni. Ha jót akarsz magadnak, akkor nem próbálkozol. A mi barátságunknak vége. Ápold a kapcsolatod Vademberrel. Ha meglátlak a közelemben, városon belül, nem leszek veled kedves, sem jó barát. - hadarom neki a szöveget saját nyelvemen, azt sem érdekel, hogy a felét nem érti. - Majd megtanulod kislány, hogy nem mászol bele mások szent kapcsolatába. Nekem csak tanulsággal szolgált ez az egész, s csak csalódtam. - ezzel végleg befogom a számat, ha bármit mond Jasmine, akkor azt szándékosan engedem el a fülem mellett. Rá se nézek, inkább a Bogámat nézem, s gondolkozom a sebesülésének ellátásán. Én mint gazdája, köteles vagyok ellátni őt. Kikerülve nagy ívben a bogámhoz sétálok, s megsimogatom őt tovább nyugtatva. Így várom meg a távozásuk, s látok neki bogám gyógyításához, utána pedig én is hazamegyek.
*A sorozatos félreértések miatt nem csak összevesztünk Tywinnával, vagyis csak ő velem, mert én még mindig nem haragszom rá, hiszem, hogy a gondjaink megoldhatók, mindaz ami kettőnk között feszül most, megbeszélhető, csak le kellene ülnünk nyugodtan, amire most semmi esély sincs. Már az is megkönnyebbüléssel tölt el, hogy visszaválaszol, amikor a bogájáért aggódom. Nem engedett közel magához, nem láttam milyen súlyos a sérülése, Tywinnának viszont engedelmeskedik és örülök, hogy a katonák legalább utat engedtek neki. Annak aki Tywinnához áll közelebb, egy biccentéssel köszönöm meg, hogy engedett a kérésemnek, de jószerivel semmilyen reakciót nem váltok ki belőle, még csak nem is biccent vissza. Próbálok az engem terelgető katona és az őt csipkedő bogám mögül kilépni, hogy lássam Tywinnát míg a bogáját vizsgálja és a bocsánatát kérem, hogy legalább ha nem is beszéltük meg az ellentéteket, ne haraggal váljunk el. Szavaiból kitűnik, hogy erre nincs esélyem és elszomorít, hogy alig fél óra alatt idáig jutottunk, pedig örömmel üdvözölt és várt rám…könnyes pillantásom a kis kunyhó felé rebben, mely sok mindennek volt tanúja. Talán más lerombolná, bennem viszont megérik az elhatározás, hogy amint tehetem visszajövök ide és rendben tartom. Csupán elsuhanó gondolat, amit barátnőm keserű és haragos szavai űznek el. * -Mi lenne ha mindketten megkérdeznénk? Nem hiszem, hogy rosszat akart neked. *Nem is figyelek arra, hogy Tywinna nyíltan beszél Vademberről a katonák előtt, csak szeretném meggyőzni, hogy egyikünk sem akarta bántani, biztos vagyok ebben, még ha rengeteg kérdést is felvet bennem is mindaz amit megtudtam. Később majd magyarázkodhatok, ami nem biztos, hogy őszintén menni fog, de legalább nem mondta ki Vadember nevét, azt amit ő ismer. Ez az apró momentum reményt csepegtet belém, ő sem akar rosszat Vadembernek, sem nekem, pedig tudja jól, elég lenne csak egyszer kimondania és utalnia arra, hogy ellenálló, mindent tönkretehetne. De nem akar és ez, még ha tényleg nagyon kicsi remény is, remény. * -Menjen…hozza azt a vadállatot és tartsa távol tőlem. *Egy kéz érintését érzem a vállamon, csupán noszogatás de nem durva, és a katona hangja sem pattogó kemény, elütnek szavainak tartalmától. Meglepődni sincs erőm, Tywinna utolsó szavai tőrként hasítanak a lelkembe, mégis hiszem, hogy csak meg kell nyugodnia, eltelik egy kis idő és tudok majd vele beszélni, addig meg összeszedem a gondolataimat, lesz időm nekem is leírni, lefordítani, hogy jobban megértsen. S talán addig Vademberrel is találkozom, tisztázzuk a félreértést és addig majd elhessegetem azon gondolataimat, melyek rendre fellobbannak bennem; Mi van ha minden úgy van ahogy Tywinna mondta? * -Jól van, megyek már….Gyere Csipetke….csssss, gyere és ne bántsd az őröket, mert lelőnek. *Bogám kantárszáráért nyúlok, és húzom magam után, hogy elinduljon, éles, rikoltó elégedetlenségét csitítom és nem kis durcásság van a hangomban amikor a katonákat emlegetem. Még egyszer visszanézek a bogáját ápoló Tywinnára, aztán elindulok a szűk és meredek ösvény felé. *
//Köszönöm a játékot, remélem a következő vidámabb lesz, de én így is imádtam! //
//