A katona az a lény, aki soha nem kérdez, hanem rezzenetlenül teszi a dolgát. Megy oda, ahová küldik, ha kell megpróbálja szemközt köpni a halált. Néha sikerül, néha nem. Nos… én eddig igyekeztem elkerülni. Most meg eléggé óvatossá is váltam, hiszen megnősültem, ahogy minden ébresztett ezen a kurva űrhajón, és akár hiszik, akár nem, hamarosan gyerekünk fog születni. A Földön eddig elkerültem az ilyen szerencsétlenségeket, mint a házasság, de itt egyféle diktatúra van, és bizony nem mindig választhat az ember fia. Na de ez itt most nem a kesergés ideje. Ahogy egy régi filmben hallottam, az eligazítás a legjobb stressz oldó. Miért? Mert mindig van, aki felhőtlenné varázsolja. Könnyed és laza sétaúttá bűvöli a legfosabb kanosszajárást is. Átesve a megszokott vizsgálatokon, fegyveremet a csizmám mellé támasztva, combomon könyökölve, kissé előre dőlt tartással ülök. Innen pislogok fel Crawfordra, míg elmeséli milyen feladat előtt is állunk, és mit vár el tőlünk. És persze, nem örül a civileknek. Megjegyzem, én sem. Velük mindig csak a baj van, mert nem követnek semmiféle szabályzatot. Kiszámíthatatlanok, mint az időjárás. És jobbára ők azok, akik egy ilyen eligazításon rögtön és lelkesen kérdeznek. Magam elé mosolygok egy rövidet, és kicsit megcsóválom a fejem, de azért Crawford válaszára figyelek. Soha nem lehet tudni, mikor hangzik el olyan információ, amire bármikor szükségem lehet. A pda-ra megkapom a Sleipnir műszaki adatait. Na nem annyira az energiaellátás vezetékei érdekelnek, az nem az én szakterületem, elvégre nem műszakis katona vagyok. Én csak lövök, ha kell. Az adatokra a tájékozódás miatt van szükségem, pocsék dolog lenne eltévedni. Az odaúton ezt tanulmányozom, minden folyosót az agyamba vések, minden helyiségnek az elhelyezkedését megjegyzem. Még szerencse, hogy jó a memóriám. Megérkezünk. Már állva figyelem, ahogy Read hívja a másik hajót, de onnan válasz nem érkezik. Talán már nincs is senki élő ott, aki válaszolhatna. De ez hangosan nem hangzik el. Egy biztos, fel kell készülnünk arra is, hogy holtesteken kell átjutnunk. Szar meló. A nevem az első csapat összeválogatásánál hangzik el, és én ennek örülök. Biccentek, és a többiek közelébe sorolok. Utasításra sisak fel, csatorna aktiválás. -Stone közlegény rendben Uram. Dörmögök bele a csatorna csendjébe elsőként, majd fordulok is a zsilip irányába. Crawford és Hill után lépek ki az űrbe, és csusszanok át a biztosító kötélen a Sleipnirre. Mágnescsizmám már is megkapaszkodik, és segítek kinyitni a légzsilip ajtaját. Semmi izgalmassal nem találkozunk, és már épp indulnék is tovább, amikor hatalmas reccsenéssel kiszakad a hajó oldala, vele együtt a biztosító kötél is elszabadul. -Baszki! Robban bele a hangom a nyílt csatornába, ahonnan a többiek kiabálását hallom. Ösztön mozgat, ahogy megperdülök, és kivetem magam a zsilipajtón. Persze, nem ész nélkül. Egyetlen gyors mozdulat, ahogy beakasztom a saját hevederem karabinerét a megfelelő rögzítőbe, mielőtt már is kilebegnék az űrbe. Így nem tudok elsodródni, de kezemmel a legközelebbi ember felé nyúlok.
Az élet egy olyan utazás, amely egy alagútban ér véget.
Nem is a kancellária állna eme kiküldetés mögött, ha nem kaptam volna a kötelező feladataim elvégzése mellé legalább egy már ismertetett szorgalmi megbízatást is. Több dolog miatt sem örülök ennek, az első az, hogy, ha én kaptam egy személyre szóló plusz munkát, akkor feltételezhetően a többiek is és az nem biztos, hogy a csapategységünk javára fog válni a jövőben. A másik és a harmadik gondom összekapcsolható, mégpedig azért, mert, a célszemély jelenlétének sem örülök idekint a végtelen űrben, azon felül, hogy itt létének értelmét sem látom kristálytisztán. No de, majd meglepődök, ha meglátom... - Ó, nahát Raven, micsoda véletlen, hogy itt futunk össze?! - jól tudom, pocsék színész vagyok, épp elég a hangomat hallania, máris leszűrheti belőle, hogy nagyon is tisztában voltam vele, hogy találkozni fogunk. - Na jó, figyeljen! - kapom el a karját határozottan és némiképp közelebb is húzom magamhoz, hogy csak ő hallja, amit mondok. - Nem megy nekem ez a színjáték, ezért nem is erőltetem. Az igaz, hogy nem én terveztem, de attól még kilyuggathatják a hátsónkat... és naná, hogy deja-vu-m van, pont ez a baj... - miután a jelen helyzetben még nem indokolt hevességemmel magamra vonom az egyik rakodó figyelmét, cseppnyi szalonmosoly magamra erőltetésével biztosítom, hogy Moor Polgár, pontosabban Tizedes önszántából is le szeretett volna ülni mellém. - Személyesen Jenkins kancellár bízta magát a gondjaimra, hogy legyek a személyi testőre a küldetés során. - visszafogott hangerőn közlöm, amit a PDA-ra kaptam az eligazító levéllel együtt. - Fogalmam sincs, hogy ki és miért válogatta be erre a küldetésre, ahogyan azt sem, hogy planetológus, fősikoltó, ágyútöltelék, vagy a titkos rendszerhókuszpókuszoló képessége miatt van most itt, de hadd kérdezzek valamit: Van valamilyen titkos paktum, amiről tudnom kellene Jenkins és magácska között? - a bizalmatlanság, amit a kancellárok, pláne Jenkins iránt érzek, a mostani missziónkkal sem enyhült, sőt, a temérdek furcsaság miatt sokkal inkább nőtt. Crawford megválaszolja a felmerülő kérdéseket, melyek közül sokat nem jegyzek meg, inkább újdonsült csapattársaimon nézek végig, ki milyen habitust mutat magából a kérdések perceiben. Van ez a fickó, Dr. Doomer, aki már ránézésre sem valami szimpatikus egyén, titkon bízom benne, hogy a hajón marad, de amekkora szerencsém van már akció elején, hát nem besorolják a szűkített keretbe? Az indulás nem zökkenőmentes, de végtére is, nem egy sétahajókázásra invitáltak minket, szóval egy szavam sem lehet, a manőverezésre meg aztán még annyi sem. Gondolataimba mélyedve töltöm az út minden bizonnyal könnyebbik részét, hacsak Raven nem lát el néhány érdekfeszítő történettel. Leparkolva a Sleipnir mellett máris kezd izgalmassá válni a szituáció, ezért érzem, hogy be kell kapcsolnom testőri énemet: - Maradjon mögöttem. - jelzem az A-Team oszlopos tagjának elvárásomat, majd elérkezettnek látom az időt, hogy a sisakot felvéve gyorsan átpörgessem mit is tudunk erről az egészről. Néhány pillanattal később már nyílik az ajtó, repül a kábel és sorban egymás után csatlakozunk a fősodorra. Gyerekjáték mindez, csak a jól begyakorolt mozdulatok kellenek és játszi könnyedséggel leehet átjutni a túloldalra. Ez mind így is lenne, ha a hajó burkolatlemeze másként nem döntene. Lehet a túlterheltség, vagy a rossz rögzülés az oka, mindenesetre a feszes sodrony elengedi magát és a mai napi szerencsétlen szériát folytatva én vagyok az, aki egyenesen az űrben találja magát mindennemű biztosítás nélkül. Nem túl felemelő érzés odakint a nagy semmiben gyakorlatilag segítség nélkül lebegni, de nincs pánik, mert kéznél vannak a ruha fúvókái, amivel, ha nem történik valami nagyobb szabású dolog, visszatérek arra az oldalra, ahol a Tizedes is van. - Jól vagyok, minden rendben. - közlöm a közös frekvencián a helyzetemet - Mindenki egyben van? - érdeklődök, mert abban biztos vagyok, hogy valaki kapott egyet a visszaránduló kötéltől.
*Nem kérdeztem sokat, előttem megtették és a válaszok engem is kielégítettek. Ami nekem szólt, pont elég volt, tehát ahhoz, hogy bárhova bejussak, mindenre szükségem volt amit magammal hoztam. Egyetlen apróság hiányzott csak, a Búfelejtőm, amiből eszem bogában sem volt a küldetés elején inni, a végére tartogattam, feltéve ha élve megússzuk. Akkor viszont lesz ok az ünneplésre. Ezt a lehetőséget még a hajóra való beszállás előtt elvették tőlem. Baszki! Sem a kedvem, sem a deja vu-mat nem vette el ez a kis intermezzo, még Davies-re is kacsintottam amikor felém pislogott, de békén hagytam és Denisovon kívül mást is. Egyébként sem figyeltek rám, egyrészt mert meg volt a maguk dolga, másrészt meg gondolom nem kívántak velem beszédbe elegyedni. Még Benedictnek sem tűnt fel kitüntető figyelmem, amit az eligazítás során vetettem rá. Annál jobb. Denisov egymaga okozott meglepetéseket, mondjuk ez sem volt meglepő. El is oldalogtam vele a többiektől távolabb és suttogóra váltottam. A felszólalására csak hümmögtem, de később ő maga vallotta be, hogy nem megy neki az ilyesmi.* -…és tényleg nem! *Kotyogtam közbe, de ő már megszokta, hogy szinkronban beszélünk egymással, mégis mindketten tudtuk, miről beszél a másik.* -…Jól teszi….Nebasz!....Nem mondja! Folytassa, még….még! *Biztattam tócsányira kerekedett szemeket meresztve rá. Azt persze nem tudtam mire céloz, elvégre ebben a küldetésben nem voltam benne, már ami az előzményeket illeti, csak felvetettem Fullernak, hogy mi lenne ha….és ő rábólintott. Még én is meglepődtem milyen simán, de most, hogy Denisov elcsicseregte magát Jenkinsől, már egészen más volt a leányzó fekvése. Nem az enyém, és reméltem nem is fogok kiterítve feküdni valahol a Slepni hideg padlóján. * -Most csak szívat ugye? *Kérdeztem vissza élből Jenkins megbízatására, de Denisov arca rezzenéstelen maradt. * -Nem szívat. Fuller küldött, bár én kértem….Titkos paktum, nekem, Jenkinsszel? *Elámultam és azon agyaltam, hogy eláruljam-e az egészet, vagy csak egy részét, vagy tagadjak le mindent. Mondjuk erre a küldetésre nem volt titkos paktumunk, a többiről meg nem feltételeztem, hogy köze lehet ehhez az egészhez. Egészen másról szólt az egyezségünk. * -Olyasmire gondol, mint pl. szövetség a kancellárok ellen, világuralom felállítása, meg ilyesmik? El tudja rólam képzelni? *Érdeklődve néztem rá, de talán nem voltam elég meggyőző vagy már semmiben nem hitt. Mondjuk azért bennem hihetett volna. * -Sok minden van köztünk, szóval nem tudom mi lehet az ami idevág. De tény, hogy nagyon akar rám vigyázni. Én vagyok a titkos fegyvere. *Csak épp semmiről nem tudtam, mert Jenkins soha nem avatott be semmibe, még a következő lépést sem tudtam. * -De arról nem tud, amiről maga. *Néztem rá jelentőségteljesen és reméltem, hogy rájön, a JL-ről van szó. Viszont a bátyámról már tudott és ez aggasztott, jóllehet mindennek ellenére még mindig itt voltam élve és nem a fogdába csukva….és még testőröm is van. Na erről majd később értekezem Denisovval, valami nyugalmasabb helyen. Végül maradtam mellette míg meg nem érkeztünk a Slepni mellé, bár kicsit rázós volt az aszteroida mezőn áthaladni, de Benedict és a másik pilóta, a csajszi egész jól vették az akadályt. Gilbert. Meg fogom jegyezni a nevét. Nekem egyelőre nem volt dolgom, mint Davies-nek, magamhoz képest viszonylag csendben voltam, csak Denisov kérdéseire válaszoltam, ha voltak még. Persze a rázkódásnál azért megszorongattam a kezét, de nem sikítottam. Az Imperiumon megszoktam már az ilyesmit, azzal volt gondom már előre, hogy át kell menni a másik hajóra. Deja vu! * -Feltűnt már, hogy mindig maga mögött vagyok? *Tettem fel a kérdést Denisov utasítására, vigyorogva. Bár nem éreztem magam virágos kedvemben. Vártam, hogy mi lesz a dolgom és azt is, hogy hova leszek beosztva. A mágnescsizma használata, mint mindig okozott némi nehézséget, nem ehhez voltam szokva és nagyokat nyögtem minden egyes lépésnél, természetesen nyitott rádió mellett. Csak szoktattam a népet a hangomhoz. Rossz érzésem volt ahogy egyre közeledett az idő az átsétáláshoz, és biztos voltam abban, hogy ez még csak a bemelegítés a részemről. Matthews zászlósra pillantottam amikor hozzá lettem kijelölve, de jobban érdekelt, hogy Denisov mellettem marad. Ebből tudtam, hogy Crawford Jenkins embere. Felvettem a sisakot és ellenőriztem mindent, csak azért voltam jó kislány, mert az életem függött attól, hogy rendben működik a felszerelésem. * -Moor jelentkezik! Hahó, hall mindenki? *Persze elvicceltem, de a lényeg megvolt, visszajeleztem. Minden működött. A légzsilipben állva már kezdett mocorogni bennem a baljós előérzet, meglátva a Slepnit, már be voltam szarva. Képletesen persze. Még a sisak védőrétegén át is nagyon hajazott az egész egy távoli küldetésre. Csak egy kibaszott kábel tart a hajóhoz bassza meg!* -Na ez az amiről beszéltem Denisov. *Vetettem oda a privát csatornán, míg a hadnagyék átlebegtek a másik hajóra. * -Csak bemegyünk, beindítjuk és hazavisszük. Ja, mert ahogy azt elképzelik. *Morogtam még egy sort, aztán visszaváltottam a nyílt csatornára, hogy halljam a hadnagyot. Denisov ment előre azzal a „szeme se áll jól” dokival. Én, mint a tudóscsapat tagja hátrébb maradtam, de nem kevésbé izgultam. Nem ok nélkül. Az események felgyorsultak és amikor a fő biztosító kábel kiszakadt a Slepniből és magával rántotta Denisovot, hangot adtam az ijedtségemnek.* VVVVÍÍÍÍÁÁÁÁÁÍÍÍÍÍÍÍ! DENISOOOOOOV!BASZKIIIIIII! *Mindenki fülébe visítottam, egy időre elnyomva minden mást. Előreugrottam, hogy segítsek Denisovnak, de a doki pont a lábaim elé csapódott a zsilipkamra padlójára és majdnem orra buktam benne. Ezzel majdnem egy időben talán Davies repül ki a zsilipkamrából önként, Denisov felé, a Slapniről meg az a jóképű közlegény, hogy segítsenek, de Denisov már jön is vissza a fúvókáival. * -Na basz! És még maga az én testőröm! *Vágom neki a priváton keresztül, kesztyűs kezemet a szívem fölé csapva. Azon agyalok, hogy valaha átjutunk-e a másik hajóra és ha igen, vajon mi vár ott ránk? *
*A felszállás pillanatától kezdve Tess átkapcsol „küldetés” üzemmódba, mintha csak az Eternity kezelőpanelján lenne egy különleges kapcsoló erre is. Az évek meg a rutin kattintja át igazából a fókuszált állapotba, ami segítség az út során, ahogy az is, hogy amennyire lehet felkészült és képes összhangban dolgozni Benedict-tel. Ez utóbbi kettő vice versa is, ha a pilóta nem lenne felkészült vagy saját részéről utálna navigátorával dolgozni, akkor nem jutnának el a Sleipnirig ennyire – legalábbis a körülményekhez és terepviszonyokhoz képest – zökkenőmentesen.* - Willis, az Eternity a magáé. *Adja át az irányítást Esthernek, amint Benedict is készen áll a parancsnak megfelelően csatlakozni Crawfordhoz. Nem lepi meg a saját csapatkiosztása is és valahol mélyen megkönnyebbült, hogy nem kell civileket pátyolgatniuk odaát. Biztosan felkészült szakemberek, ezért lehetnek itt és szükség is lehet rájuk, de nem a hídon. Vélhetően csendesebb is lesz így.(…) Természetesen máris feljegyzi magának, hogy a hajó útvonalának visszafejtése lesz a saját elsődleges feladata a felsoroltak közül. Nem kellett nevesíteni a feladatot, tudja így is. Mert nem igazán számít arra, hogy némi művi északi akcentussal feltehetné bárkinek is ezt a kérdést odaát. Többedik Parancsértettem! után máris a légzsilipnél várakozik, hogy sorra kerüljön az átkelésben. Természetesen sisakja védőrétege aktiválva és már csatlakozott a biztosítókötelével a főszálra. A szokásoshoz képest nem izgul jobban, csak annyira, hogy egészségesen ellensúlyozza vele a világűrrel való közvetlen találkozása felett érzett ellenséges érzelmeit. Amennyire imád repülni a világűrben, annyira utálja, ha nem védi jól megépített erős fémtechnika. Mondhatnánk szerencsének is, hogy hathatósan elterelik a figyelmét az egészről, de az talán nem volna illendő. Mivel Tess lett volna a következő a sorban és egy civil, bizonyos Davies, ezért premier planban nézi végig az egész balesetet. A fülébe csapódó kiáltások és visítások nem zökkentik ki, füle a parancsot szűri ki, addig ösztönösen és rutinosan cselekszik. Mivel a visszasodródó alak a többiek lábához ér, neki nagy baja már nem lehet. Az ő figyelme is a kifelé sodródó felé fordul, de Davies azonnal aktivizálja magát és kénytelen rá reagálni előbb.* - HÉ, ÁLLJ!!! *Hamar átlátja mire készül a másik és igyekszik visszatartani biztosítókötelénél fogva mivel ruhájuk híján van mindenféle grabancnak sajnos, már ha nem reagálna a tiltására a civil. Ha nem áll meg szépszóra és nem is sikerül visszatartania/rántania, akkor kénytelen lesz kármenteni és valóban arra ügyelni, hogy a kötelek ne tekeredjenek össze. Az biztos, hogy az átkelés nehezebb lesz, de a férfi iménti magánakciója ellátja bőven szerény véleményekkel, hogy azokra koncentráljon. Mivel nem ő a vezetőtiszt, ezért nem engedi meg magának, hogy kiadja véleményét hősködő civilekről és az egész kérdéskörről, mint például fúvókákkal ellátott ruha, katonák is civil tudósok feláldozhatóságának különbségei és ennek dilemmája, küldetésteljesítés tudatossága, parancskövetés és satöbbi. Természetesen azért ennyire biztos véleményében, mert Denisov bejelentkezett és mert van/lenne/lett volna hivatásos segítsége és Stone személyében.*
Az eligazítás dög unalmas, nem egy olyan civilnek való, mint nekem. Főleg nem, mikor arról kell döntenem, hogy 1 ember élete megér-e több tucatét. Olyan felesleges dolgokról beszél a kapitány, persze megértem, hogy nem lehet mindenki tudós, és jól képzett. Vannak itt katonák is, akiknek szájukba kell rágni csomó alapvető dolgot. Lényeges kérdéseket teszek fel, amikre igazából nem kapok valódi választ. Egészségügyi adatok a kiindulásról? Kezdésnek nem rossz, de édes kevés. Az, hogy nincsenek adatok, egy kész baromság. Már a 20ik században úgy készíettték el az űrrepülőket, hogy amint „rádió távolságra” kerülnek egymáshoz alapvető adatáramlás lesz. Így a másik űrrepülő kapitánya anélkül tud a hajón uralkodó alap életkörülményekről, mielőtt találkoznak. Ez a kommunikáció annyira bombabiztos, hogy még az űrrepülő lezuhanása után is kinyerhetőek az adatok. Ezek meg azt mondják, hogy semmi. Ha már veszünk rádió jelet, akkor biztos vagyok benne, hogy lekérhetőek ezek az adatok. -Igen szükségem lenne a listára. – adom meg a választ, inkább, minthogy kibukjak az aljasság ezen formáján. – Köszönöm szépen. Az út alatt inkább a kapott adatok elemzésével foglalkozom, amik másoknak nagyon-nagyon unalmas lehet, számomra sem túl izgalmas, de azért jó pár érdekes adat kiderül belőle, amire érdemes lesz majd figyelni a utazás során. 1 – A kiindulási adatok nagyon-nagyon részletesek. 2 – Az adatok egy jó része hamis. Hiszen egy ilyen kapitány, hogy hogy csak kötelező orvosi vizsgálatokon vett részt, és mindenhol jól megfelelt. Egy katona, aki sohasem sérül meg? 3 – 390 főnek kellene lennie a hajón, vagy legalábbis hasonló mennyiségű holtestnek. Amint elérjük a Sleipnirt azonnal gyülekezőt rendel el Crawford, és felöltözés után el is kezdi a csapatok kiosztását, de nem bírja ki, hogy ne szóljon be nekem a sisakfelvételnél. Csak egy grimaszt vágok a megjegyzésére, de veszem is fel a sisakomat. Hallgatom a csapatok kiosztását, és a feladatokat Adatmentés? Ezért hívtak volna ide? Ezt egy technikus is képes lenne megcsinálni, ezért nincs rám szükség. Valószínűleg akkor az a Féreg intézte el, hogy itt legyek, hogy megtegyem neki azt, amit kér… Miközben ezen agyalok el is kezdjük az átszállásokat, ahol, mint egy robot teszem a dolgomat. Danisov már majdnem át ért, amikor már csatolom fel a hevedereket, s már kapaszkodok is a kötélbe, hogy elkezdjek át mászni. De amint rá nehezek hirtelen lazul egy kicsit a kötél, azonnal el is engedem, s nézek a kötél vége felé, ahol a Sleipnir burkoló lemeze szakad ki a helyére. Azonnal lépek hátra, hogy mások meg tudják menteni. Tudom, hogy fizikálisan nem tudom megmenteni, s vannak itt még rajtam kívül. Mentsék meg ők. . Mikor bejelentkezik, hogy jól van, akkor megnyugodok, hogy még nem miattam halt meg.
Davies, vagyis dr. Davies kérésén ne múljon, megkapja az elérhető műszaki adatokat. Nagy része az, amely az Irattárból lett kinyerve, az építéskori állapot. A kisebb része az, amelyet a közelbe küldött szondák "letapogatásaiból" és képeiből ki lehetett nyerni, természetesen magukat a képeket is megkaphatta. Összességében az, amely az imént eléjük volt vetítve hologramosan, némi külsérelmi nyom a hajón, de semmi kétségbeejtő, ahogy nincs aggodalomra okot adó látható lyuk sem a Sleipnir-en. Megkapta a mérnök a kódokat is, melyekkel Crawford meglepetésére meglehetősen jól elboldogult. Bízott benne, hogy néhány szóra fény derül, de gyakorlatilag a teljes üzenet meglesz. - Köszönöm. - A pda-ján fogadja a megfejtést, elolvasva felpillant elgondolkodóan Davies-re, majd biccent egyet. Nem szükséges rákérdeznie, hogy ha nem az aszteroida-mező, akkor mi. Egyértelmű, hogy ez szándékosan rejtve küldött üzenet. Vajon mi lehetett az első szó, a töredékes "...em"? És bomlás... Talán valami vírust szedtek össze az úton egy rossz bolygóra lépve? A megfejtett üzenetet mindenesetre továbbítja a Dominium felé. Csak sok perccel később érkezik egy nyugtázás az egészre. A Dominium-on nem aggódnak. - A légzsilipen ettől még át kell jutni, hacsak nem akarja valahol rendhagyó módon meglékelni a Sleipnir-t, _doktor_ Davies, veszélynek téve ki az esetleges túlélőket. Átmegyünk, de ne féljen, nem marad előzetes felderítés nélkül, _doktor_. - Adja meg a választ a férfinak részéről rövidre zárva a vitát. Felőle akár maradhat is Davies, nyilván agyon nem lőheti emiatt - itt és most legalábbis -, de reméli, míg Benedict és Gilbert szépen leparkolnak a Sleipnir mellett, addigra kezdeti rémületén is túljut a mérnökük. Elvégre a zárt űrruhájának az a lényege, hogy a vírusok, baktériumok, gombák vagy bármi ilyesmi bomlást okozó dolog azon kívül maradjon. Már ha rendeltetésszerűen magán hagyja a sisakot, ugye. Légzsilip hát nyílik az Eternity oldalán, majd nyitásra kerül a Sleipnir-en is és megkezdődik az átszállás is, mely az elején már bonyodalmas lesz. Elsőre ugyan vélhetően a legtöbben úgy hihetik, hogy Raven Moor az, aki kapaszkodó nélkül lebeg az űrben egyre csak elsodródva, akkorát szól a sikítása mindenki fülébe, erre több nyögés hangzik fel több sisak mélyéről. Ehhez képest ő jól van, a valódi bajba jutott Denisov sztoikus nyugalommal ad jelentést arról, hogy egyébként köszöni szépen, rendben van. Az ő lélekjelenlétének, ügyes fúvókahasználatának, valamint Davies és Stone kiváló reakcióidejének, na meg bátorságuknak hála sikerül visszajutnia az Eternity-re, karcolás nélkül. Nagy segítség ebben Gilbert zászlós is, aki ugyan nem tudta már a civil segítséget visszatartani, de a biztosítókötelek nem gabalyodtak, így nem kell kibogozási bújócskát játszani az Eternity-n. - Stone, Gilbert, köszönöm. Davies _doktor_... a küldetésére koncentráljon, az fontosabb. - Válogatja meg a szavait a parancsnok, mert hát sok mindent mondana, közte azt az epés megjegyzést is, hogy a Sleipnir-re egy baljós, de ki tudja milyen hitelességű üzenet miatt nem mert volna a jó mérnökdoktor átmenni, de az űrben meg hősködik. Crawford nyilván mindenkiért felel, de ettől még van rangsorrendje, amiben a derék Denisov közlegény hátrébb van a mérnökhöz képest. - Dr. Doomer, jól van? - Tér inkább át rögtön a másik, fontosabb kérdésre, hiszen a másik doktoruk esett egy nagyot űrruhában. Az űrruha és a sisak is sértetlennek bizonyul, némi hibája lesz ugyan, de ez jelenleg nem észlelhető, így összességében mindenki megnyugodhat, hogy ez a kezdeti kis kaland jól végződött. - Moor polgár. Hacsak nem sérül meg Ön személyesen, tartózkodjon a sikításoktól. A következő ilyennél elhalkítjuk a csatornáját és onnantól minden információt kiabálva közölhet, kedvére hangoskodva. Megértette? - Utoljára ezzel foglalkozott Crawford hadnagy, mert sajnos szó nélkül nem hagyhatta, hiszen a nő indokolatlan sikítása csak elvonhatja a figyelmet a lényeges dolgoktól. Na meg rohadt zavaró. A katonák java innentől azon dolgozik, hogy újra át lehessen jutni a Sleipnir-re, hiszen nem várható el rutintalan civilektől, hogy a fúvókákkal jól célozzák be magukat, még ilyen rövid távon is. Sikerül találni új rögzítési pontot, mely most masszívabbnak tűnik, a korábbinál, igaz, a légzsilip egy jó karnyújtásnyival odébb van, de oda tudják húzni az embereket, és a légzsilip közelében egyébként is akadnak kapaszkodók, ahova a biztosítókötelek is rácsatolhatóak. Szükségesek ezek a hajó eredeti legénységének is, ha külsőleg kellene valami javítást személyesen elvégezniük. Az átjutás így némileg hosszadalmasabb, de addig is Crawford előreküldi Hill-t. A légzsilip addig lezárva míg Hill bejut, majd újabb nyomáskiegyenlítés után újra nyitható a csapat többi része felé. A csapatok vezetői (azaz maga Crawford, Matthews zászlós és Hopkins hadnagy) máris látják a maguk útvonalára Hill által előreküldött kis drón kameraképét. Semmi olyan nem látható, ami miatt megszakítanák az átkelést, vagy akár visszavonulást rendeljenek el, noha a helyzet odaát nem vidám. Amikor a légzsilipen túljut mindenki a Sleipnir-re, láthatják azt saját szemükkel, amit a három csapatvezető is láthatott az imént felvételen: csak a készenléti fények égnek a folyosókon, néha azok is bevibrálnak, de annyira nem súlyos a helyzet, hogy ennyi kimaradás veszélyeztesse a létfenntartó rendszereket. Gravitáció a hajó ezen részén biztosan van, a levegő összetétele is megfelelőnek minősül, már amit az emberi szerkezetek ki tudnak mutatni. Emberek sehol, de holttestek sem. Láthatóan próbálták a hajót belülről is javítani, noha az összkép rémesebb, mint kívülről volt a hajó. Ahogy haladnak, mindenhol rengeteg fali burkolóelem megbontva, kábelek, vezetékek, csövek csupaszon futnak, helyenként ki is lógnak, némelyiket kivágták vagy nemes egyszerűséggel kitépték. Hozzáértő szem sem kell hozzá, hogy egyértelmű legyen: nem mindenhol dolgoztak szakemberek, hanem vélhetően leírások utasításai alapján próbálták a helyzetet orvosolni olyanok, akiknek eredendően nincs hozzá végzettségük. Mintha belülről boncolnák fel, nyúznák meg a Sleipnir-t, mintha egy halálos betegség utolsó fázisaiban vergődő fém test lenne. - Mindenki tudja a dolgát. Indulás! - Adja ki a parancsot Crawford hadnagy. Amelyik csapatban civilek is vannak - akik korábban kaptak az említett sokkolóhatású, közelharcnál használható fegyverekből -, őket a katonák fogják közre. A fegyver a kézben, kibiztosítva, dacára annak, hogy eddig nem láttak még senkit. Vagy éppen azért. A csapatok hát szétválnak a korábbi beosztás szerint és indulnak el a céljuk felé.
//1-es csapat: Benedict, Gilbert, Stone (+ Crawford, Read)// Út közben a hídhoz senkivel sem találkoznak, a folyosók ugyanolyan bontottak, mint a légzsilip környékén és azóta is végig. A parancsnoki híd környéke annyiban izgalmasabb, hogy több helyen az ajtó körül lövések nyomait is viseli. A javítások, a lövések, vagy ezek együtt a felelősek azért, hogy az ajtó nyitva áll, próbálkozásra nem is zárható be. Odabent senkit sem találni és az ajtó körüli ostromszerű állapot ellenére a hídon alig lehet észrevenni egy-egy eltévedt lövés nyomát a burkolatban. - Stone közlegény, maradjon az ajtóban őrködni... - Utasítja Crawford, miközben Faith Read rajmester máris lezuttyan a kommunikációs állomás előtti székre. - Működik, uram. Ez a gép legalábbis... Mindjárt megpróbálunk a többibe is életet lehelni... - A hologramos billentyűzetkivetítést nem tudta elérni, így a manuális verzióval kell élnie, vélhetően mindenkinek, de nem jelentős kényelmetlenség ez. Faith bele is merül a munkájába, mely hatására sorra villannak fel a gépek kijelzői, monitorai, hogy a többiek is elkezdhessék a munkájukat. Nekik így kicsit várni kellett, így Gilbert és Benedict is lehet olyan szemfüles, hogy észrevegye több munkaállomásnál is az alvadt vércseppeket. Megbújva, a sötétség miatt csak fényt odairányítva látni meg, valamelyik el is mosódott az eltakarítási próbálkozás hatására. Ha az ajtónál maradt Stone - vagy bárki, aki arrafelé nézelődik - láthatja a közelében életre kelő kivetítőn megjelenő kameraképeket. Több egyáltalán nem működik, néhány vaksötétséget mutat, de kiírja, melyik helyiség kamerája, talán műszaki hiba akadályozza a működést. Egy kameraképen látható a kutatórészlegre tartó kettes csapat, lámpáik fényében jól beazonosíthatóak. De másra is felfigyelhet: az egyik kameraképen, a sötétben, ahol csak az orra esés meggátolására elegendő készenléti fények égnek, mintha valami nagyobb vagy valamik mozdult(ak) volna, a hídhoz közel eső területrészen, de nem az oda vezető folyosón. Sajnos a következő terület kamerája nem működik. Bármi is lehetett, ha ott volt egyáltalán, messze van még ahhoz, hogy hallani lehessen a hídról.
//2-es csapat: Dr. Doomer, Denisov, Moor (+ Matthews, Cole)// Megnyugtatóan eseménytelen az út a kutatói részlegre, ajtókkal nincs bajuk, mindegyik készségesen kinyílik, nem kér különösebb azonosítást. A részlegen üvegablakon át látni egy teljességében elpusztult algatelepet és a hidrofonikus növénytermesztés helyén is olyan elszáradt növények sorakoznak nagy tömegben az élet legkisebb jele nélkül, hogy a látványától bármely botanikus elsírná magát. Az orvosi részleg felforgatva, kifosztva, gyakorlatilag felélve belőle minden, amit csak lehet. A precíziós robotikus műtéteket is beáldozták valami más oltárán: csak egy törött robot műtőkar lóg csonkán a helyén. A központi labor más érdekességet tartogat: a kutatók székei üresek ugyan, de mindegyiken és azok alatt is nagy tócsában vér volt, mára megalvadt, ahogy a falra fröccsent cseppek is, vagy a szomszédos, zárt, át nem látható ajtóig hosszú és széles vonalban húzott vércsíkok is. A munkagépek négy kivételével - melyből egyet lövés ért, három meg ki tudja hova máshova lett alkatrészeiben beépítve - itt vannak, összesen három, melyek ránézésre működőképesnek tűnnek. Dr. Doomer kommunikációs rendszere akadozni kezd korábbi szerencsétlen esése miatt. Eleinte lehet nem is gyanakodik, hogy egy-egy pillanatra kihagy, agya amúgy is tökéletesen be tudta helyettesíteni a kimaradt hangokat a beszédbe, de mostanra már egyre nagyobbak a szünetek, és ez igaz azokra az üzenetekre is, amiket ő küldene, akár a fő csatornán, akár privát.
//3-as csapat: Hopkins, Davies (+ Hill, Morris, Turner)// A harmadik csapat útját is végigkísérik a korábban látott műszaki állapotok, a próbálkozásokból süt a kétségbeesés, de egyelőre még sikerült elodázni a Sleipnir végét. Persze sok múlik majd a hajtóművek állapotán is. Céltudatosan haladhatnak első céljuk felé, de a figyelem ettől még nem lankadhat. Hopkins hadnagy és Davies mérnök lesz az, akik elsőként felfigyelhetnek a csendbe halkan belelépő pillanatnyi zajra az egyik oldalfolyosóról. Útjuk nem arra vezetne, éppolyan sötétség is van, mint a hajó többi részén. Sisak- és fegyverzet lámpáját arra irányítva egyelőre nem is látni semmit, ám amint elfordulnának esetleg, hogy talán csak képzelődtek, akár nem, újra hallani a hangot, ezúttal határozottabban, ha nem is közelebb: halk lépésre hasonlít...
//Határidő mindenkinek: március 26. vasárnap 23:59 //
Megsüketülök. Ezzel egyidőben méltatlanul nyögök fel. Nem, ez nem lehet igaz. Ilyen magas hangot nem is lehet kiadni. Bizonyára valami idegen lény visít, merthogy ember ilyesmire nem képes, az tuti. Fájdalmas arccal rázom meg a fejem, hátha megszabadulhatok tőle, és emiatt majdnem el is vétem a közelembe sodrodó ember karját. Szerencsére elcsípem, és magammal húzom, akárki legyen is az. Szerencsésen érkezünk meg a Sleipnirre. Még nagyobb szerencse, hogy a biztosítókötél nélkül ürsétát tartónak is sikerül visszajutni az úrhajóra, és ezzel együtt a visítás is abba marad, amiért hálát adok az Istennek. A parancsnok szavaira csak biccentek egyet, elvégre azért nem jár köszönet, ami a dolgom. Remélem csupán, hogy jól végzem, mindenki megelégedésére. Ahogy továbbra is teszem azt, összedolgozva a többiekkel, hogy újra kiépítsük az átjárást a két hajó között. Mivel az újabb kábel kicsit távolabb esik a zsiliptől, félig az űrben lebegve, kapaszkodva igyekszem mindenkinek segíteni az átkelésben, lehalászva a végtelenből azt, akinek erre szüksége van, még mielőtt újabb kalamajka nem történik. Végül mind átérünk, és a hadnagy kiadja az indulási parancsot. Magam elé engedem a csapatom többi tagját, sereghajtóként ballagok a vibráló fények alatt. A gerincem mentén valami fura érzés kezd felkúszni, nagyon nem tetszik nekem ez a helyzet. Valami nem stimmel, és ezt a zsigereimben is érzem. -A fene vigye el... Morgom el magamban, és próbálok nem a balsejtelmeimre koncentrálni. Folyosó folyosó után marad mögöttünk, amíg a célunkat el nem érjük végre. -Igenis Uram! Nyugtázom a parancsot, és beállva az ajtó bal oldalára, hátamat fordítom a fal felé. Így minden irányba figyelni tudok, míg a sisakomban a többiek párbeszédére is tudok figyelni. Ahogy Faith életet kezd lehelni a gépekbe, sorra villannak fel a monitorok, kijelzők. Akaratlanul is teszek egy lépést oldalra, hogy rálássak. Megelevenedő képek villódznak, látom azt is melyik monitor melyik kamera képét továbbítja. Sorra veszem őket, egyiket a másik után. Raktár, sötét, folyosó, raktár, labor, sötét, sötét... hopp! -Mi a...? Befordulok az adott kijelző elé. Közelebb hajolok, közben már is tudasul bennem, hogy melyik helyiség az. Közel van, de egy másik folyosóra nyílik. -Hadnagy! Itt van valami... vagy volt... nem tudom, mintha láttam volna valami nagyot és sötétet. Még közelebb hajolok. Szavaim privát csatornán mentek egyenesen a parancsnok fülébe, nem kell, hogy a másik két csapat is pánikba essen már most. Remélem meghallotta. Ráhagyom a vizsgálódást, és visszafordulok a folyosó felé. Nem lépek ki, de a "küszöbön" állva forgatom a fejemet, hol jobbra, hol balra. Az a korábbi érzés a gerincem mentén felerősödik. A fegyveremet is arra irányítom, amerre a fejemet. Istenuccse kilyukasztom, ha erre felé jön. Velem senki nem fog szarakodni. Az ösztönöm meg azt ordítja a fülembe, hogy tűnjünk el innen, de nagyon gyorsan! Villámgyorsan és most!
Az élet egy olyan utazás, amely egy alagútban ér véget.
A bólintásra biccentek. Ennyire jutottam, egy szóban bizonytalan vagyok, azt mellékelem is, mégpedig a bomlás, azt, mint leheséges megoldást jelölöm meg. Alapos vagyok, s azt is elfogadom, hogy ha valamiben nem vagyok jó. És a tökéletes megoldáshoz minden szó kell. - Kérem. - üres frázisok, s mivel nem jön hozzá újabb dolog, így inkább a kapott adatokra figyelek, s magamban sóhajtok, vajmi kevés új információt kaptam, ám azokat is megjegyzem. Nem azért, mert jól jöhet még. Mindent megjegyzek. Úgy nézek Crawfordra, mintha egy elmeroggyantnak kéne elmondanom a tehetetlen test törvényét. - Azokra is megvannak a távvezérelt lehetőségek. -az ember tud hibázni, gép sosem. Csakis akkor, ha azt ember irányítja. - Nem félek. - egy dologtól rettegek, s abból kaptam egy kis emlékeztetőt, s még csak véletlenül sem pillantok Raven felé. - Értem. - Maradjon csendben, Raven! - nyugodtan szólok, de egy másodpercre kihagy a fogaskerék, olyan hangsávon ér el a sikítása. Újból ízelítőt kaptam, hogy a csapatmunka egyáltalán nem nekem való, Gilbert állj szava is erre utal, s hogy érzem, nem enged tovább a kötél, így miután Denisov visszatér, már csak a... - Éppen azt teszem, uram. - Crawford nem tudja mit csinál, de hát ez meg nem az én bajom, én megteszem, ami a feladatom, de úgy tűnik, ő nem tudja, mi az enyém. Miután ezt a képletet is megfejtettem, el is raktározom fejben a megfelelő helyre. S így azzal sem foglalkozok, hogy nem az első csapattal megyek át, lévén aki a legjobban ismeri a hajtó, az én vagyok. Igaz, erről ezek szerint csak én tudok a csapatban. Nekiindulok a csapattal, s a szondáktól lekérem a javítási helyeket, s be is jelölöm a hajó technikai térképén, s ugyanezet teszem ott is, ahol halaudnk, felmérve a rendszer nem csak jelenlegi állapotát, hanem a múltban történt eseménytörténeteteket is. Egy idő után rendszerhalmazzá fog összeállni,folyamatábrákkal együtt, s ezzel együtt is végig lehet követni, mely rendszerek, milyen sorrendben romlottak el, vagy volt szükség karbantartásra. Ha olyan információra lelelek ebből, amit fontosnak tartok megosztani Crawforddal, mert mindenkire tartozik, akkor átküldöm neki az információt. A pda-n beállított rezgés érzékelő hirtelen jelez ki. Felfigyelek rá, felütöm, megnézni, ha már hallani nem hallom, sok okból kifolyólag, de legfőképpen azért, mert képtelen vagyok multitaskingre.Megkerestetem a rezgés kiindulópontját. Meghibásodott gép lenne? Kár, hogy így nem hallom őket, úgy, ahogy szeretném....
//1-es csapat: Benedict, Gilbert, Stone (+ Crawford, Read)// Egy kicsit nagyon csendben maradok, ahogy Gilbert átveszi egy pillanatra a kapitány szerepét, valójában már azon vagyok, hogy ha bejutunk a Sleipnirre, akkor merre s hogyan tudunk majd haladni, ám úgy vagyok vele, hogy igazából akkor tudunk bármit is tenni, amikor már ott vagyunk, így azt is elengedem. A sikításra csak egy tizedmásodpercre figyelek, s amint kihallom belőle, a baj nem a hangtól ered, azt is elengedem, kizárom a hangot, s csak arra figyelek, hogy ha már nem vagyok ott közvetlenül, útban sem legyek, s mégis tudjak tenni valamit, ha szükséges. Útközben a hídig nem nagyon találkozunk akadállyal, hacsaknem a majdnem szétszedett hajóra nézek. A lövésnyomokra pedig Gilbertre és Crawfordra. Nem szokás csak úgy lövöldözni egy űrhajón, annak komoly oka van, akár így, akár úgy. Az ajtó viszont eléggé nyitva, hogy átférjünk rajta, elsőnek lépem át, azonnal helyt adva a mögöttem jövőnek, s közben a terepet pásztázom, először csak veszélyforrás után kutatva, utána már valóban szétnézve. A technikai rész helyett a belső hely átvizsgálását teszem meg, elsősorban védhetőség és kitettség értelmében. Meglátva a vérnyomokat, megpróbálom végigvezetni a lámpám fényét a kiindulási pontra.
Arra a kérdésére, hogy szívatom-e, magasra vonom a szemöldökeimet, no nem azért mert ne szoktam volna olyat tenni, hanem mert, ha a kancellárokról van szó, soha nem engedem meg magamnak ezt a fajta bohóságot. - Nagyon nem szívatom, Raven és ezt, mint hardver a szoftvernek mondom. - ismétlem meg szavait a komolyságom felismerését követően, majd érdeklődve hallgatom, hogy ki és miért küldte. - Ugye nem mondja komolyan, hogy önszántából akart részt venni ezen a küldetésen? - kérdésem költői, már-már számon kérő, ami után elhúzom a számat és megrázom a fejemet. - Ha van ezen a küldetésen valaki, aki nálam jobban tudhatná, hogy pontosan ilyen alkalmakkor csesződik el az is, ami amúgy nem szokott, az magácska. - sűrű bólogatások közepette várom megtisztelő és egyben kimerítő válaszát azzal kapcsolatban, hogy miért vetemedett ilyesmire. - Azok után, hogy saját ötletétől vezérelve személyesen Fullernél közben járva kérte fel magát erre a hajóra, nos, igen, el tudom képzelni, hogy akár a világuralom felállítása is cél lehet vagy akár egy szövetség is a kancellárok ellen... nem tudom, segítsen mindezt megérteni. - ő utálja, ha nem vonom be a terveimbe, én meg utálom, ha nem tudok a terveiről. Valahol ugyanazt utáljuk egymásban, szóval innentől egy szava sem lehet a mindig briliáns, ámde szupertitkos terveimmel kapcsolatban. - Hát akkor üdv a titkos fegyverek klubjában, mert én is valami ilyesmi volnék, bár már lehet nem annyira titkos mint _egyesek_. – utalok nem is annyira burkolva a közelemben lévő lányra, mert tényleg nem tudom mi a célja Raven itt létének, de egy biztos: Jenkinsnek és/vagy Fullernek tervei vannak velünk, ha már így összeverbuvált minket erre a küldetésre. - Feltételezem, ha tudna arról, amiről én, akkor biztosan nem ennek a járműnek a légzsilipjébe tartana. - értek én mindent jelentőségteljesség nélkül is, de ez az a pont, amikor a mutatóujjamat a szám elé helyezem, mert itt még a falnak is füle lehet.
Raven kommunikációs csatorna tesztelése után igyekszek elsőként válaszolni a kérdésére: - Én hallom, de váltson csatornát, mert ez a privát... ugratom Ravent teljesen komolyan a közös hálózaton, majd ténylegesen a magánsávunkra váltok, hogy válaszoljak a meglátásaira. - amíg be nem gyorsulnak körülöttünk, főleg körülöttem az események. - Most mondja, hogy nem örül neki, hogy mindig mögöttem kap helyet... dobom fel a magas labdát... így legalább én vagyok a személyes golyófogója, ha már a személyi testőrévé, avanzsáltam. - persze nem erre gondoltam, de biztos vagyok benne, hogy le lesz csapva a laszti. A laszti bizonyára le én meg teljes egészében ki vagyok csapva az űrbe, mindennemű vezetődrót nélkül. Sodródok, de azt azért érzékelem, hogy a sebesség nem egy bődületes szerencsére így a fúvókákkal könnyedén visszanavigálhatok a kiindulási pontra, hogy újrapróbálkozhassunk az átjutással. Aki segít, annak megköszönöm, hátráltatni meg remélem senki nem akar. - Látja... Jenkins sokadik rossz döntése, hogy engem bízott meg a testőrködéssel, nem is értem hogyan tartja még mindig pozícióban magát. Azért jól van? - teszem fel a kérdést privátban, mert igazán a szívemre venném, ha még indulás előtt beleizzadna abba a passzentos úrgúnyájába miattam.
Második nekifutásra már nem akadályoz minket holmi leszakadó burkolóelem a Sleipnirről, így mindenki gond nélkül érhet át a "túlpartra" ahol a saját szemünkkel is megnézhetjük mivel is találjuk magunkat szemben odaát. Első, de még második ránézésre sem tölt el kellemes érzéssel a látvány, bár ennyiből azért még messzemenő következtetést nem akarok levonni. - Oda nézzen Raven... - világítok a puskára szerelt lámpával az oldalt futó csövezésre, pontosabban annak részleges vagy teljes hiányára, amiről gépészként azonnal meg tudom állapítani, hogy ezeknél a beavatkozásoknál semmiféle szakszerűség nem látszódik. - Itt valaki, bár az Aquillonon látottak után inkább azt mondanám, hogy valami megállíthatatlan tombolásba kezdett. - csóválom meg a fejemet, de a baljós gondolatok nem hogy nem csökkentek az elmúlt másodpercekben, sokkal inkább érzem azt, hogy minél bentebb haladunk, annál biztosabb, hogy szó szerint a nyakunkba fog ugrani valami. - Matthews zászlós, Denisov gyalogos engedélyt kér utóvédnek állni. - hacsak nincs Cole közlegénnyel valami egyezsége, akkor talán beállhatok a sor végére biztosítani utunk során a hátsónkat. - Ott a lába mellett is mindent téptek és szakítottak. - üzenem a reményeim szerint előttem haladó társamnak az utunk során felbukkanó rumli számomra érdekfeszítőbb részét, amiből az látszik, hogy egy rendkívüli fizikai erővel bíró lény, vagy egy génmanipulált valaki, aki a látottakból ítélve még nálam is sokkal erősebb, valamiért nagyon begurult. Utunk során egyelőre nem hogy ellenségbe, de gyakorlatilag senkibe sem botlunk és a dolgunk is túl egyszerűnek tűnik. Az ajtók probléma nélkül nyílnak előttünk, az az érzésem támad, mintha csalogatnának az elveszett hajó mélyére. A központi laborban aztán olyat látunk, amit eddig itt még nem: vért, méghozzá a jó sötét, alvadt formájából, literszámra szétlocsolva. Az egyszer biztos, hogy nem az a mesebeli földi vérszívó pusztított itt, mert ő nem hagyott volna ekkora kuplerájt maga után. Első ránézésből nem valószínű, hogy a vérre utazik az, aki ezt tette, azonban a szemeim ide-oda járnak, mindamellett, hogy védem a védendő személyt. - Ha lát kulcskártyát, PDA-t vagy valami támpontot a folytatáshoz, ne habozzon magához venni. - így vagyok ezzel én magam is, ha láthatok esetleg valami érdekeset, ami előrébb mozdítja a küldetés menetét a "hívogató" szomszédos helységen kívül a "rendkívül" baráti vércsíkkal karöltve, szívesen magamhoz veszem. - Matthews zászlós, ha megengedi uram, én azt javaslom, hogy zárjuk le a helyiség ajtaját mielőtt ránk törne onnét valami és kutassuk át alaposan ezt a helyet. - úgy érzem, nagyon nem kell körülírni melyik szobára gondolok, mert mindenki számára egyértelmű.
*Elég sok időnk van Denisovval beszélgetni, bár vannak kétségeim a közelünkben lévőkkel kapcsolatban, de ha a közlegény nem aggódik, hogy meghallanak, akkor én sem. Mondjuk szívesebben megbeszéltem volna ezt a témát egy –pár – pohár Búfelejtő mellett, valamelyikünk kabinjának magányában, mentesen a kíváncsi fülektől, de ha már így alakult…* -Oké, értettem. De komolyan mondom. Előbb tudtam a Slepniről, mint gondolná. Naná, hogy felizgatott a dolog. *Nem véletlenül mentem Fullerhez a kérésemmel. Azért ennyit már kinézhetne belőlem. * -Ó, köszönöm a bókot. Maga meg mindig asszisztál az elcsesződéshez. Észrevette? *Dobom vissza neki a labdát fülig érő mosollyal, és némi derűvel, hogy azért őt sem lehet kihagyni a képletből. Viszont a jelenlétem okával teljességgel mellényúl. Nem tudom honnan vette, hogy benne van Jenkins, pláne abban az aspektusban, amiben emlegeti, viszont az ő jelenléte abszolút hozzá kapcsolható. Azért elég mulatságos, hogy Jenkins amint megtudta – valahonnan, valakitől – hogy része leszek a küldetésnek, rögtön ugrasztotta Denisovot. Na meg ékes bizonyítéka, hogy kiben bízik meg. * -Semmi köze hozzá, különben ő rakott volna fel a hajóra. Csak kíváncsi vagyok, ahogy máskor is. Tudja, a szuicid hajlamaim. *Tényleg nem Jenkins küldött és semmi köze ahhoz, hogy itt vagyok, annál inkább Denisov ittlétéhez. Viszont a világuralom és a kancellárok elleni szövetkezés igaz, csak azt nem tudom miben. * -Annyira vagyok titkos fegyver, hogy még én sem tudok róla, higgye el, szóval megbeszélhetnénk ezt máskor és máshol? *Villantom rá a szemeimet jelentőségteljesen és még mindig fojtott hangon. Az ő válaszára viszont mégis nyitnám már a számat, hogy rákérdezzek, mi az amiről – megint – nem tudok, de pont akkor fogja be a számat a sajátjára tett mutatóujjával. Szemeket forgatok, mindjárt kettőt is, többet is forgatnék ha lenne.* -És még tőlem kérdezi, hogy Tudjukkivel szövetkeztem-e, amikor ilyenek mond és csendre int? Megint én nem tudok valamit! Pukkadjon meg! *Sértődötten fordítom el a fejem és ezzel együtt már a hivatalos programra kell figyelnem. Annyiban azért örülök Denisov jelenlétének, hogy Jenkinsszel együtt, én is benne bízom a legjobban….bár néha úgy bokán tudnám rúgni. Példának okért azután, hogy közli, privát csatornán jelentkeztem be, ami nem igaz, de behúz a csőbe, mert ellenőrzöm a sisak belső kijelzőjén. Csak morgok egy sort, de érthető szitok nem hallatszik. A másik alkalom az amikor önhibáján kívül ugyan, de kirepül az űrbe. A frászt hozza rám, és én mindenkit megküldök a személyes hangorgánumommal. Davies-t is. * -Örüljön, hogy aggódtam, és nem estünk vízbe. *Vetem oda neki, és mindenki másnak, de ezt csak ő értheti meg én. Denisovra viszont mérgesen nézek, valószínűleg nem látja de a hangomból következtethet arra, hogy nem vagyok happy. * -Nem vagyok jól! Infarktusom volt, űrruhában hordtam ki! *Vakkantom neki oda, úgy váltogatva a nyílt és privát csatorna között, mint ahogy pislogok. Szerencsére még egy ilyen baleset nem fordul elő és másodjára rendesen rögzítik a kábelt, mindenki átjut a Slepnire és megcsodálhatom végre belül is. A zsilipajtónál még gyanútlanul nézek körül, bár az agyam zugában azért zakatol egy korábbi emlék és nem vagyok oda érte. Továbbra is deja vu-m van, és mivel nincs fegyverem, kénytelen vagyok másra rámarkolni. Denisov karjára. Bár semmi nem történik míg eljutunk a kutatói részleghez, továbbra sem tudom kijelenteni, hogy megnyugtató itt sétálgatni, és ezen az érzésen a mögöttünk lépkedő Doomer is csak rontani tud. A szeme sem áll jól a pasinak és a megérzéseim soha nem csaltak még meg. Ugyan nem történik semmi, ezt nem mondhatom el a hajón történtekről, mert láthatóan igenis történt valami. A folyosón végig kiszakított kábelek láthatóak a villogó fényben és nem igazán úgy fest, mint valami pánikrohamban elkövetett javítási szándék. * -Köszi, maga nélkül is látom, felesleges felhívnia rá a figyelmemet. Köszi, nem akarom látni, de látom, persze, világítson még oda jobban, hátha még össze is pisilem magam. *Mivel éppen belé kapaszkodom, el tudom rántani a karját, hogy a lámpa ne oda világítson, aminek a látványától én kapok sikítófrászt. Hogy lehet egy rendszert ilyen barbár módon tönkretenni? Denisov remekül tudja ám a hangulatot emelni. * -Ne emlegesse nekem azt a helyet. Egyébként engem másra emlékeztet. Nagyon remélem, hogy sem élő, sem mesterséges izé nem fog már itt tombolni. *Ezek után Denisov mögém akar kerülni és ha Matthews rábólint, akkor én kerülök elsőként szembe mindennel. Remek! * -Denisov! Ha nem fogja be a száját, leütöm! Én is látom! *Már-már nyüszítő hangon közlöm és csak szakmai szempontok miatt szemlélem meg, bár első látásra nem egyértelmű, hogy milyen rendszerek tartoznak a kiszakított kábelekhez. Mondjuk nem is én vagyok az a szakember aki majd rendbe hozhatná. Davies pont a másik csapatban van. Túl csendes az előrejutásunk, de egyelőre inkább szerencsének mondanám, semmint balsejtelemnek, és a kutató részlegen látottak még mindig nem keltenek önmagukban gyanút bennem, fennhangon nyugtatom magamat, meg a többieket is azzal, hogy megosztom velük a gondolataimat.* -Oké, ez még normális. Elvégre régóta nem működnek a rendszerek. Nem csoda, hogy elpusztultak az algatelepek. *Az orvosi részleg már más. Ott látható, hogy valami ellen küzdöttek, a kérdés az, hogy mi ellen kellett leszerelni a műtéteket végző robotkarokat. * -Na azért ez már aggodalomra ad okot, és ha a növekvő tendencia törvényére gondolok, akkor ez csak rosszabb lesz. *Mondhatni az ördögöt festem a falra, de az nélkülem is ott van már, ráadásul vérrel maszatolva. Az ember azt várná, hogy az orvosi részlegen találkozik több vérrel, de ez a Slepnin egészen másképp van. A központi labor, ahol nekem is dolgom lenne, olybá fest, mintha mészárszéket nyitottak volna. Meg is torpanok és Denivot is visszarántom. * -Oké, most sikítani szeretnék. *Jelzem a szándékot, de csupán a hangulatomat hivatott jellemezni, nem fogom megtenni. Egyelőre. * -Szerintem nézzünk bele a napló fájlokba. *Persze bármit amit találok és jól jöhet még, azt magamhoz veszem, de aztán a központi gép konzoljához megyek és megpróbálom bekapcsolni, bármilyen információt lehívni róla. Elvégre az ajtók működnek, tehát valamilyen energiaforrás még működik, ergo, akár a rendszereket is életre lehet hívni. Hátha valakinek még volt ideje és ereje, hogy a segélyhívás előtt még dokumentálja a történteket. Denisov javaslatára felhörrenek. * -Mégis mi törne ránk ezen a hajón? Denisov! Ne hozza rám a frászt feleslegesen. Nincs fegyverem! *Nem, a sok vértócsa között nem vettem észre azt a csíkot, ami a szomszédos helyiségbe vezet, egészen más foglalkoztatott eddig. A rendszer. Még igazán az sem tűnt fel, hogy Doomer feltűnően csendben van.*
//Az egyszerűség kedvéért: Privát csatorna Nyílt csatorna
//1-es csapat: Benedict, Gilbert, Stone (+ Crawford, Read)//
*Denisov biztonságban, Davies irányba állítva, folytatódhat a küldetés. Csak egy villanás a tekintetében, amit akár önelégült mosolynak is fordíthatnánk, ennyi, ennél többet nem engedélyez magának. És ezzel le is zárta az iménti incidenst magában, újra az átjutásra fókuszál. Már csak az a sikítás vet visszhangot füleiben, de azt ki tudja zárni. Ha valaha hangfegyvert akarna bárki fejleszteni, nyugodt szívvel ajánlja majd Moor-t mint kiváló hangmintát. Mire gondolatban idáig jut, már át is ért a Sleipnir-re. Nem valami szívderítő látvány. Egyfelelől jobb, mint amire számított, sehol nem látni holttesteket...de a hajó maga, mintha egy tetem lenne, amit alaposan szétmarcangoltak. És így a kettő együtt valahogy még szürreálisabbá teszi a látványt... vagy veszélyesebbé. Viszonozza Benedict pillantását a lövésnyomok láttán. Ezzel meg is bukott Tess azon elmélete, hogy a Thor érdekében cincálták szét a Slepinirt és tudatosan hagyták hátra a kísérőhajót. Amíg Read életet lehel a gépekbe, addig Tess is körbe néz, lámpájának fénye persze hogy azonnal rátalál a vérnyomokra.* - Vércseppek, uram, a munkaállomásokon, egy részüket megpróbálták eltakarítani. *Míg higgadtan jelent Crawfordnak, addig egyre hangosabbá válik fejében a kérdés, hogy mégis mi a fene történhetett itt. A vér a lövésnyomok után nem annyira meglepő, de a félig eltakarításuk már megint csak több kérdést vet fel, mint amennyi választ prognosztizál Tess mostanra. Emelkedett pulzusszámát pár kontrollált levegővétellel csillapítja és a feladatára fókuszál, amint Read sikerrel járt a többi gép felélesztésében. A navigátori állomáshoz lép és megpróbál belépni a rendszerbe, hogy kinyerje a szükséges adatokat, hol járt a Sleipnir, merre tartott és hogyan került pont most, pont ide. Legalább ennyivel kerüljenek közelebb annak a bizonyos kérdésnek a megválaszolásához.*
Egy orvosnak mindig meg kell őriznie a hidegvérét, és azt kell sugallania, hogy ura a helyzetnek. Főleg nem akarnak olyat hallani egy orvostól, hogy nem tudja a választ. A diagnózis felállítása, pedig sokszor nem más, mint az adatok elemzése alapján kapott legnagyobb valószínűség esélye. Lehet, hogy a mai gépekkel, és a számítógépes adatbázisokkal az ilyen saccolások iszonyatosan pontosak, s vannak olyan dolgok, amiket 99%-os pontossággal lehet meghatározni. De akkor is van esély, hogy nem az a probléma. Persze más dolog a megőriznünk a hidegvérünket a rendelőnkbe, ahol ugyan azok a betegek és betegségek kerülnek elő. Ismert biztonságos környezet, nem úgy, mint egy másik hajóra átszállni, miközben arról szinte semmit sem tudunk. Az sem tesz jót a koncentrációnak, hogy egész úton a kancellár szavai jutnak eszembe a legváratlanabb helyeken. Így nem csoda, hogy nagyon hamar veszélybe sodrom a csapattárasaimat, vagyis Denisov-ot. Az sem megy, hogy simán félre álljak, mert jókorát esek. Ugyan nem veszítem el az eszméletemet, de egyre biztosabb vagyok benne, hogy nem idevaló vagyok… Az elmélkedésből a kérdés zökkent ki, hogy valaki azt kérdezgeti, hogy jól vagyok-e. -Egy kibaszott szellemhajóra próbálunk át jutni, ahol jó esettben senki sem él már, már hogy a viharban lennék jól? – válaszolom kissé feszülten, s mikor rá eszmélek, hogy nem ezek a szavakat kellene használni, akkor próbálok katonai választ adni, mert ezek abból értenek. – Igen, jól vagyok. Ezek után próbálom magam meghúzni, és nem útban lenni a többieknek az átszállásban azért a kötélen át mászás közben nem bírom ki, hogy ne szitkozódjak egy kicsit. -Ezt a hülyeséget. – dörmögőm – Miért nem mondtam inkább nemet. – dörmögőm tovább észre sem véve, hogy ezt most mindenki hallja a nyílt csatornán. – Aludhatnék otthon az ágyamban is ehelyett…
2-es csapat:
Amikor végre át érek, és átértünk a légzsilipen akkor egy kicsit összeszedem magam. Talán az, hogy falak vesznek körben, s végre elindulunk az utunkra. Nézem az adatokat, és nem áll össze. A levegő összetétel elvileg jó, gravitáció is van. Mégis elhagyatott, s nagyon sok az utólag barkácsolt rész. Valami nem oké itt, de nagyon. Miután szét váltak a csapatok utána kérek egy kis pihenőt az egyik saroknál a kutató részlegen. -Tudják maguk, hogy miként takarítják a Dominiumon a folyosókat? – teszem fel a kérdést, miközben letérdelek, hogy megnézzem mennyire poros, illetve koszos a talaj közelről. Finoman végig húzom az ujjaimat a talajon, és utána össze is dörzsölöm az újbegyeimet. Kesztyű nélkül érezhető lenne a finom por is vagy zsírossága a talajnak, de így csak vizuálisan nézhetem meg a kesztyűmre tapadó koszt. -Az életnek nyomai vannak, ahogy a nem látható vagy nem élő életnek is. – magyarázom tovább nekik – Ha valahol sokáig nem járnak ott por lesz. A por pedig nem más, mint micro szennyeződések. Más az összetétele ott, ahol nem élnek, és más ott ahol élnek. Miután megvizsgáltam a talajon lévő koszt/port, akkor egy megbontott panel mögé kukkantok be, hogy mit látok ott. Ahogy haladunk az üvegtáblákáknál meg-meg állok benézni, hogy kicsit alaposabban megnézhessem az üvegen keresztül. Nem akarok benyitni amíg nem tudjuk, hogy mitől száradtak el, de azt meg tudom nézni, hogy az öntöző rendszernek vagy a Solar -rendszernek van-e látható sérülése, ami okozhatott ilyen fajta pusztulást. Elvégre a növényeknek vízre és napfényre van szükségük… A központi labor ajtajában megállok, és nem lépek be addig amíg alaposan szét nem nézek a helyiségben. Vér szinte mindenütt. Lövések. Ezek emberek művei. Szét szedett gépek, kifosztott orvosi szoba, tákolmányok. Túlélésre küzdöttek bármi áron, de nem szervezett katonai módon. De kivel harcoltak? -A Föld legnagyobb és legkegyetlenebb ragadozója van itt is. – mondom miközben fogalmam sincs, hogy hallják vagy sem. Vetek egy pillantást a munkagépekre. De igazából azok feleslegesek, hiszen azokat hivatalos ügyekre használják ahogy én is. Itt meg ki tudja, hogy mióta nincs rend. -Személyi **** keressenek. *** kellenek. Nem pedig *** – mondom a többieknek, amit vagy hallanak vagy sem. Igazából én sem foglalkozom a többiek beszédével eddig…
//1-es csapat: Benedict, Gilbert, Stone (+ Crawford, Read)//
Crawford hadnagy Stone közlegény szavaira felnéz rá, majd a mellette látható kijelzőkre és a kameraképeket nézi. - Úgy érti, Stone közlegény, hogy mozgást látott? Melyik kameraképen? - Amikor meg lesz mutatva, melyik is, akkor némi azonosítást követően az is kiderül, hogy arra nem vezetett egyik csapatnak sem az útja. - Nyugalom, közlegény, csak figyeljen tovább... - Stone teljes testbeszéde hirdeti, hogy mennyire feszült, és minthogy a kameraképeken egyelőre semmi nem látszódik, a hadnagy egyelőre nem biztos benne, hogy tényleg látott valamit a másik vagy csak látni vélt valamit idegességében. Természetesen ettől még azért nem veszi félvállról a dolgot. - Read, az ajtót tudjuk zárni? - Kérdezi és elégedetlenül ciccent, mikor megkapja a nemleges választ rá. Valami mechanikai hiba, nem programbeli tiltás blokkolja a záródást. - MINDENKI figyelmébe! Mozgást érzékeltünk, a forrása nem azonosított. Lehet mégsem vagyunk egyedül a hajón. - Szól mindenkihez a közös csatornán, mielőtt visszaváltana privátra, hogy csak a jelenlévők hallják. - Le merem fogadni, hogy ezt a hajóhidat is úgy építették, hogy nincs vészkijárata... Jutottak valamire Benedict, Gilbert? - Fordul feléjük és lép oda, ahol a vérnyomokat találták és ameddig követni tudták. Gilbert magában ugyanazt fogalmazza meg, amit a hadnagy is: sok kérdést vet fel a vér jelenléte, annak eltakarítása - már amennyire azt sikerült -, de színe alapján nem friss a probléma. Ennyi idő után talán mindegy is, de nem most kezdi ezt kinyomozni, amíg nem tűnik lényegesnek. - Kész a navigátori állomás és a kapitányi is! A kommunikációval folytassam vagy a hajtóművekkel, uram? - Jelez közben Read, aki ha figyel is, eddig nem nagyon zavartatta magát holmi véres munkaállomások és mozgó árnyak miatt a hajón. - A hajtóművek előbb. Az Eternity-vel mi így is tudunk kommunikálni, az most ráér. Lássuk innen nézve röpképes-e még a Sleipnir... - A hármas csapat még nem jelentett, nem tudja, milyen állapotban vannak a hajtóművek, de addig is kiderítik, itt a rendszer rendben van-e egyáltalán? Gilbert és Benedict is elfoglalhatta a helyét az idegen hajón. Gilbert elé készségesebben állnak az adatok, egy bizonyos pontig legalábbis. Az út első éve azonos a Dominiuméval, a naprendszert az öt nagy bárkahajó együtt hagyta el és utána váltak szét. A Sleipnir adatai innen még pár hónapot mutatnak, a kijelölt pályán haladt egy-egy rövid megállással. Majd egy hirtelen vágással minden további adat hiányzik, több mint négy évtizednyi nem kaparható elő sehonnan. Amikortól újra van elérhető adat, az már a Caligo öv viszonylagos közelségében jelenik meg. A dátumozás szerint az is bő negyven évvel ezelőttről. Benedict előtt álló rendszerek már többet makacskodnak, bosszantó rendszerességgel dobják ki a férfit a kezdő állapotba, nem egyszerű így felmérni, milyen állapotban van a hajó és mennyire tűnik vezethetőnek, de amit sikerül kiszűrni: ha a hajtóműveknél a hajó végében minden rendben van, egészen bizakodásra okot adóak az értékek. Kockázat persze van, néhány adathoz, rendszerhez lehetetlenség hozzáférni, de ettől eltekintve meglepően szabadon böngészhet. Néhány rövid videófelvételt is találhat, dátuma szerint kezdve a Földtől való távozástól, de olyan is akad, mely a Sleipnir és a Thor eltűnése utáni napokban készült, meg rá hetekre, hónapokra... Eközben Stone gerincében futkosó érzés visszatér, borzongatóbban, mint eddig bármikor. A mozgást ismét láthatja, de ezúttal már nem egy kameraképen, hanem a hídhoz vezető egyik hosszú folyosó végében, ahogy épp átiszkolt a takarásba. Éppen csak egy pillanatra volt látható, hála a gyér világításnak, ami még be is szaggat ráadásul. Ám mielőtt még megszólalhatna Stone, egy másik mozgást is felfedezhet, lassabb, óvatosabb, az előbbi árny kiindulási helyéről kukucskál ki. Szívdobbanásnyi ideig látható fejforma, de a részletek nem kivehetőek, ahhoz túl messze van a sötétben...
//2-es csapat: Dr. Doomer, Denisov, Moor (+ Matthews, Cole)//
- Engedély megadva Denisov gyalogos. - Biccent rá Matthew zászlós Denisov kérésére. Ő maga halad elől, mögötte Cole közlegény és utána a két polgár, a sort pedig majd Denisov zárja. - D8T szériás robotokkal...? - Kérdezi állítva Cole közlegény Dr. Doomer-re reagálva, habár nem biztos benne, hogy tényleg várt választ, és egyáltalán hogy jön ide most ez a kérdés? - Nem élő élet? - Vonja fel a szemöldökeit és nem is azt nézi most, mit csinál a jó doktor, hanem körbenéz, melyik kibontott fali panel mögül ugrik majd a nyakukba egy... egy nem élő élet... vagy mi. - Ééés van élet? Lesznek zombik vagy sem? - Fordul vissza a dokihoz a katona elvigyorodva, mert most már érti, miért simogatja a padlót, csak éppen az eredményt nem publikálta. A padlóról meg az éppen megsimogatott erről-arról kesztyűre tapadó kosz nem túl pontos, de sacc/kb megfelelő tudományos vizsgálata alapján feltételezhető, hogy a Sleipnir-en volt élet az elmúlt pár hétben is. Ahol a kettes csapat halad, ott más is elhaladhatott, egy ember többször, vagy többen egyszer, ki tudja? Egyes részeken nagyobb a porréteg, a takarítórobotok voltak vélhetően az elsők, akik áldozatául estek a barkácsoló-őrületnek a Sleipnir-en, így a folyosó teljes széltében és hosszában nyilvánvalóan nem mentes a portól és a kosztól. Egyes paneleknél is felgyülemlett a por, amivel a szellőzőrendszer sem bírt el már ezek szerint, de összességében elmondható, hogy alig egy-két éves a mennyiség. Az aktuális panelnél még ennél is kevesebb van, nem olyan régen babrálhattak ott valamit, de hogy betettek vagy épp kitéptek-e... - Kérem, Moor polgár, ne. Nincs itt semmi. - Válaszol Matthews a sikítási óhajra, amikor megpillantják a kutatólabort annak minden alvadt, száradt véres szépségével. Nagyon reméli, hogy nem lesznek zombik, mert akkor nem lesz semmi, amivel rávehetné Moor-t, hogy ne sikongasson már. - Crawford hadnagy! A kutatólaborban sem találtunk senkit, de vérontás nyomaira bukkantunk. Régi, több hetes, hónapos lehet. - Vettem, Matthews zászlós, folytassák a kutatást! - Nyugtázza a küldetés parancsnoka a jelentést, amíg Moor, Dr. Doomer és Denisov körbenéznek odabent a kutatólaborban. - Megismételné, dr. Doomer? - Nem értette jól Matthews, szakadozott az üzenet. Tekintete közben azt az ajtót méricskéli, ahova a vérnyomok vezetnek. - Nem értek egyet, Denisov gyalogos. Ha valami ránk akarna törni, ahogy bizonyára a kutatókra is, aligha olyan udvarias, hogy behúzza aztán maga után az ajtót. Más meg nem torlaszolta el utána. Nem valószínű, hogy bármi veszélyes lenne már odabenn. Cole, tartsa szemmel a folyosót, amerről jöttünk. Benézünk erre a helyre. Denisov, fedez... - Rendelkezik Matthews zászlós, de elharapja a szavait, mert közben éri őket Crawford hadnagy nyílt üzenete, hogy mozgást érzékeltek, miközben egy tompa puffanás is hallani a bezárt helyiségen belülről, majd még egyet, már közvetlenül az ajtón... Moor eközben ha kiszemelt egy munkaállomást, akkor némi bosszankodás, káromkodás, fenyegetés vagy éppen édes ígéretek hadát követően sikerül is bejutnia a rendszerbe, mely ezután készségesen köszönti is őt, mint Ville Järvinen asztrofizikust. Legutolsó munkák nyílnak fel, komplex számítások, modellezések, csillagtérképek, elsőre nehéz is átlátni, hogy min dolgozott ennyire a tudós, akinek a vére a szomszédos fali panelen lehet felfreccsenve. Arcot is tud hozzá adni a planetológus, mert találhat három videófelvételt is, kis előzetes képén egy hosszúkás arcú, nyúzott, sápadt, kefe-szerűen szanaszét álló lenszőke hajú férfi látható: az egyik első a rendszer naptára szerint a Thor eltűnésének napján keletkezett, a második egy nappal későbbi, a harmadik sok héttel későbbi. //Ha meg akarod nyitni őket, akkor dobj 10 oldalú kockával a reag végén: 0: egyet sem sikerül megnyitni, hibát jelez a gép. 1-2: csak egy videó nyílik meg (kiválaszthatod, melyik legyen ) 3-4: az első és a harmadik videó nyílik meg. 5-7: a második és a harmadik videó nyílik meg. 8-9: az összes videó elérhető.// Dr. Doomer ha nem a számítógépes munkaállomásokkal foglalja le magát, hanem valami gyakorlatiasabb kutatnivaló után néz, viszonylag hamar meg is fogja találni a célterületét. Kissé poros, hónapok óta nem zargatták ezt a helyet, de vérmentes. Az eszközök java is megvan, vélhetően nem tudták őket máshol hasznosítani, így megúszták, hogy a Sleipnir bekebelezze őket. Nem kell hosszasan vizsgálódnia dr. Doomer-nek, hogy összeálljon a kép: az előtte látható kutatás java arra irányult, hogy az önfenntartó rendszerek teljesítményét minden eddiginél jobban kimaxolják, rengeteg számítással, hogy mennyire lehet minimumra vinni a fejadagokat, hogy azzal még túl lehessen élni. Egy dolog nem illik csak bele a sorba: néhány kisebb, lezárt üvegcsében az idegen anyag csak egy világosszürke por, a katalogizálás szerint a hajó külső oldaláról gyűjtötték be nem sokkal a Thor hivatalos eltűnését követően.
//3-as csapat: Hopkins, Davies (+ Hill, Morris, Turner)//
Ha valaki, hát Davies lesz az a küldetésen résztvevők közül, akinek ennyi adat lassan, de kristályosodni kezd valamiféle képpé. Sok minden romlott el a Sleipnir-en és leszámítva azokat, amelyek több-kevesebb hónapos hibák, a főbb problémákat okozók mintha egyszerre jelentkeztek volna. Mint a régi fa hajókon, mikor végigcsapott egy nagyobb hullám rajtuk a viharban és sorra törte volna le a leggyengébb farészeket. A Sleipnir úgy tűnik, kievickélt a maga viharából mielőtt az összeroppantotta vagy elnyelte volna. Jobban nem tudja a részletekbe most beleásni magát a férfi, az út ehhez túl rövid, ráadásul meg is zavarják őt és Hopkins hadnagyot furcsa zajok. Míg Davies a rezgés kiindulópontját próbálja belőni, a nyílt csatornán a parancsnok figyelmeztetése hangzik fel: mozgolódást láttak a hajón. Alig fejezi be Crawford hadnagy, újabb, előzőhöz hasonló zaj hallatszódik és mire belövi Davies a feltételezett kiindulóhelyet, a fogdákat, addigra a korábbi léptekhez újabb hang párosul erőtlenül, suttogón. - Segítség...
//Határidő mindenkinek: április 16. vasárnap 23:59 //
Stone kifejezetten furcsa, érzékelem még páncélon keresztül is a feszültségét. Jó dolog ébernek lenni, érdemes is kihasználni, így figyelésben nem csak a saját megérzéseimre hagyatkozom. Szeretek akkor jelentést adni, és olyanokról, ami nem annyira egyértelmű, így mikor Gilbert jelent erről, addigra már a vércseppek után nyomozok, s mivel ő is rajta van, átadom számára a lehetőséget, s inkább a helyiségre koncentrálok, a fizikai védhetőség és kitettség vonatkozásában. Fizikailag veszem ezt szemügyre, hiszen a programokkal foglalkozó illetékesnek már ki lett adva minden más feladat, ketten pedig csak szükség esetén látom értelmét annak, hogy egy dologgal foglalkozzunk. Több szem többfelé lát alapon. S főként, hogy Gilbert is a rendszerek felé halad, otthagyva a vérnyomokat. Értetlenül tekintek Crawfordra. Most akkor a rendszer kell, vagy a fizikai védhetőség, kitettség, s a helyiség fizikai körbevizsgálása akkor felesleges? A következő másodpercben halkan engedem ki magamból a levegőt, leengedem a fegyvert, és visszatérek a panelekhez, félbehagyva a helyiség vizsgálatát, s a rendszerbe lépek. Gilbert más adaokban van, így pilótaként a vezérlő rész az, amibe igyekszek belelépni. Türelmesen végigjátszom vele a belép-kidob-belép-kidob csiki-csuki játékot, s közben arra is figyelek, hol is akad el, mennyire enged minden lépésnél tovább. Végül már nem dob ki, biztosan a rendszerhez férünk. - Ha a hajtómű rendben van uram, akkor a lehetőség a hajó vezetéséhez eléggé nagyon valószínűek. -tájékoztatom Crawfordot, majd az adatokat nézem tovább, s olyan adatok is felbukkannak, ami az eltűnés utáni dátumokat dobja fel. - Vannak adatok az eltűnés utánról is, uram. - s ahogy kimondom, két fájt mindenképpen megnyitok, ami a legelső az eltűnések után, valamint a legutolsó videót, feljegyzést. S belenézek még egybe, az pedig az eltűnés előtti feljegyzés, s keresek Thorra vonatkozó adatokat is, hátha többre jutunk a hajó jelenlegi állapotát illetően.
//3. csapat - Hopkins, Davies - KÖZÖS CSATORNA HASZNÁLATA// Ahá. Tehát a főbb gondok egyszerre jelentek meg. És hol lehet a kiindulópont? Érdemes lesz odanézni is. Crawford hangjára a fülemben kis híján eldobom a tabletet. Jobb volt, míg csend volt. - Itt rezgéseket mutat ki a műszer... ja, be nem merjék indítani a hajtóművet, míg azt nem mondom... a rezgések kiindulópontja a fogda. - a közös csatornára váltok, s küldöm az animációt, amit rendszer állított össze, s mutatja a kiindulási pontot is. - Még nem jutottam el a hajtóműig, azonban a főbb részek egyszerre hibásodtak meg, keresem a forráspontját annak is. Mivel ki van kapcsolva a külső mikorfonom, mert nem akarok zajokat hallani, miközben dolgozom, így újra a rezgésmérő jelez be, emberi szavakra utaló rezgéseket, így beazonosíttatom, mi is lehetett az. - Uram, itt lehet, van túlélő. Segítséget kér. - teljesen közömbös hangon mondom. Nem gép, nem érdekel, nem tudok vele mit kezdeni, ha elkezdeném az életét menteni, abba halna bele, biztos vagyok.
El kell, hogy szomorítsam legkedvesebb társamat, már amennyiben komolyan gondolta, hogy velem egy kabin csendes magányában, némi italozással egybekötötten tárgyal meg efféle idegenfülnek nem való dolgot. Elméletben persze teljesen működőképes az ötlete, de gyakorlatban egész biztosan nem én vagyok az embere, főleg miután már jó ideje tisztában van vele, hogy a középső nevem imígyen szól: "terveknélkülrohanunkagolyózáporba". - Szerintem inkább pont fordítva igaz ez a mondás: az elcsesződés asszisztál a terveimhez! - bólogatok komoly ábrázattal, de akárhogyan is, a vége mindig futás, sikítás, robbanás. Meg néha ugyanez, csak visszafelé... - Na, ne etessen... - rázom meg alig láthatóan a fejemet, mert nem hiszem el, hogy szimplán csak azok a híres-neves szuicid hajlamai hajtották ide, ahol potenciálisan sikítófrászban halálozhat el. Kell lennie valaminek, ami ebben a merész elhatározásában legalább egyensúlyba hozza a mérleg serpenyőjét. Mert hát legyünk reálisak, lehetnek itt barátságtalan idegen lények, bekattant, rosszakaró legénység, és még náluk is rosszabbat akaró szörnyetegek is. Barátnémat pedig ismerem már annyira, hogy tudjam, mindezektől viszolyog, és akut hajhullást kap. - Persze-persze. - legyintek egyet elfogadóan, miután látom azokat a biluxoló szemeket. - ...magácska villantott rám az előbb és megint én vagyok a rossz? - vonom magasra a szemöldökeimet, mint aki nem érti a helyzetet, de ismer ő már annyira, hogy tudja, direkt erre játszottam. Mindig lógva hagyom.
Olykor biztosítókötél nélküli űrsétára indulok, hol saját elhatározásból, hol önhibámon kívül, de a fő, hogy eddig mindig épségben visszatértem. A csapat planetológusa a dobhártyánkon, míg a tűzhöz közelebb lebegők a Sleipniren repesztenek bejáratot, ezzel biztosítva a belépésünket a rég nem látott hajótestbe. - Meséljen, Doktor... - kérem Doomert, hogy ossza meg velünk a gondolatait, ne csak én legyek az, aki nem élő életről fog esetlegesen hadoválni a közeljövőben. Tőle, mint orvosi tekintélytől talán könnyebben elfogadják a csoportunk tagjai, hogy itt valami nem emberi ügyködött. Kisvártatva meghallva Matthews zászlós derűs visszakérdezését, örülök, hogy nem én hoztam fel a közös frekvencián a témát, és bár akármennyire sem szeretném, de inkább a dokival értek egyet, mint valaki olyannal, aki abban reménykedik, hogy itt a klasszikus értelemben vett élő embert fogunk találni. - Hol van, doktor? - pillantok körbe Doomer szakadozott hangját hallva, de a fickó mintha kámforrá vált volna... vagy csak engem kötött le a környezetünk feltérképezése? - Igen, Uram! - reagálok a fedezés parancsra és próbálok úgy helyezkedni, hogy rálássak Raven ténykedésére is, hogy még időben reagálni tudjak, ha valami lesből támadó bestia a vérére szomjazna. A helyemen maradok, egyelőre nincsen semmiféle egyéb megjegyzésem, de véleményem szerint Matthews túl lazán veszi ezt a küldetést és a tapasztalataimból kiindulva az nem jelent túl jót a túlélési esélyeinket illetően. A fickó, ha csak fele annyit látott volna, mint én, másképp állna ehhez az egészhez... nem udvariassági kérdés a rejtőzködés, a megtévesztés, a csapdaállítás, de lehet én vagyok már túlságosan is szó szerint Földhöz ragadt és paranoiás. Aztán jönnek Crawford szavai a rádióban, miszerint egész biztos, hogy nem vagyunk egyedül, végül nyomatékosításként a dübögés támasztja ezt alá az előttünk lévő helyiségből...
*Denisovval sosem lehetett egy ital mellett beszélgetni, nem neki való. Mi lett annak is a vége amikor megtaláltam a Perdán, tökig szőrösen és arról érdeklődtem, hogy mi a jó büdös francnak nem volt képes visszatérni a Városba. Legalább oda. Aztán a következő percben már az életünkért küzdöttünk. Oké, tényleg felesleges kívánság volt. * -Ezen még egy ideig vitatkozhatnánk, de momentán más dolgunk van. *Nem adok neki igazat, az elcsesződés sosem asszisztált a terveihez, mivel _nem_voltak_tervei_! Ittlétem azonban egy terv része, mert nekem szoktak lenni, de hiába mondom, nem hisz nekem.* -Pedig így van. Tudni akarom merre járt ez a bárka, és mi történt vele. Lássuk be, rohadt unalmas a Perdán a műszereimet karbantartani és kiszámolni, hogy melyik évezredben mi történt a holdon. Maga is cseszik kalandokba vinni. *Mondjuk ez így van, a hosszabb magyarázat az lenne, hogy észleltem a Slepnit már jóval azelőtt, hogy hír lett volna belőle, és szöget ütött a fejemben az egész idekerülése. Miért? Egészen más útvonala volt a Thornak, arról nem is beszélve, hogy talán már nem is létezik. A hajón csupa öregember lehet. * -Mindig maga a rossz, megszokhatta volna már. *Hörgöm oda méltatlankodva, mielőtt valami nagyon más cseszne ki velünk, csak úgy étvágygerjesztőként. A frászt hozza rám azzal, hogy kirepül az űrbe kötél nélkül, de olyan akár egy régi bumeráng, ami mindig visszajön. Már-már gyanús, hogy milyen könnyedén átjutunk ezek után, és a gyanúm be is igazolódik amikor a Slepni folyosóin járkálva, olyasmit látunk ami hasonlít az aszteroidatörőre, vagy épp a városi titkos labor előszobájában találtakra. * -Én ne tudnám? Takarítórobotokon szoktam utazni. *Igazából nem értem mit akar ebből a kérdéskörből kihozni a Doki, de majd ő megmondja. Addig is válasz érkezik Cole-tól, ami korrekt, csak épp szerintem a kérdés nem pont erre vonatkozott. Rá is pislantok kérdőn, költői kérdőn, de a Doki máris magyaráz.* -És most analizáljuk a por összetételét? Szerintem mire végzünk, addigra a szemrevételezéssel is észre fogjuk venni. *Az a nem élő élet elkezd foglalkoztatni, amire a hirtelen fellobbanó nem túl lelkes hangulatomra hasonlítón kérdez rá Cole közlegény. * -Osztom a lelkesedését Cole. *És ez még nem minden, mert a lényeg a kutatólaborokban van, szó szerint szerte és széjjel. * -Ez magának semmi Matthews? *Érdeklődöm megjátszott bájos hanggal, körbemutatva a véres részleteken, de ő nem osztja az én aggodalmaimat. Szerintem legközelebb csak az ő sisakjába fogok sikítani. Ezt az elhatározásomat egyre inkább megerősíti, mivel nem ért egyet Denisov azon elméletével, miszerint bárhol bármi lehet, ami majd meglep minket. Nem volt ott az aszteroidatörőn. Doommer hangja szakadozik és ez már elég feltűnő, mert konkrétan szavak maradnak ki a mondataiból, de csak egy pillanatra fordulok felé, hogy lássam, még meg van. Közben a közös csatornán érkeznek az információk, máshol is érdekes a helyszín, de legalább a hajtómű rendben van. Ekkor érkezik Crawford üzenete és bár semmi kedvem hozzá, de a legszebb öröm a káröröm és már fordulok is Matthews felé.* -Nincs itt semmi, mi? Baszki! *Mérgesen látok neki annak, hogy bármit elő tudjak szedni a hajó naplójából, bármit ami magyarázatot adhat arra, hogy mi történt itt, és mindezt a lehető leggyorsabban.* -Denisov, most megmutathatja, mennyire tud vigyázni a hátsómra. *Igyekszem a ruhám külső rekeszébe tett pda-m segítségével előhívni a fájlokat, mert azon amit kaptam nincs olyan program ami segíthetne. Természetesen mindent amit találok, le is mentek rá. Crawford üzenet utáni tompa puffanások hátráltatnak, ott zizeg a tarkómon az érezhető figyelmeztetés, hogy nagy szarban vagyunk, csak még nem tudunk róla.* -Hogy baszódnál meg te togitalelkű, ébredj már fel! Denisoooov! Valaki kopog, de ki ne nyissa….kérlek, kérlek, kérlek te anyaszomorító, töketlen, huzalokkal teli, hidrokulcsot hajlító, böszme briganti….add már elő azt a kurva naplót! Ó! Igen, én vagyok Ville…baszki, ki az a Ville? Ja, hogy te vagy! Hát téged sem a szépségedért alkalmaztak. Kissé nyúzott vagy. *Mindegy is, lehívom az összes elérhető fájlt amit csak találok és elmentem őket, de legalább egyet meg kell nyitnom most. Természetesen azt szeretném először látni, ami a Thor eltűnése után sok héttel rögzítettek, de ha nem megy, akkor a másik kettőre koncentrálok. Az is valami. Végszóra hallom a sisakomban Davies hangját, amint egy túlélőt jelez…és akkor nyílik meg a videó is, már ha megnyílik.*
//Meg akarom nyitni őket: 0: egyet sem sikerül megnyitni, hibát jelez a gép. 1-2: csak egy videó nyílik meg (A harmadikat választom ) 3-4: az első és a harmadik videó nyílik meg. 5-7: a második és a harmadik videó nyílik meg. 8-9: az összes videó elérhető.//
//Az egyszerűség kedvéért: Privát csatorna Nyílt csatorna
A hadnagy kérdésére a megfelelő kameraképre bökök. Túl könnyedén veszi szerintem. Összeráncolom a homlokomat és visszatérek az ajtó előtti helyemre. Vigye a fene, ha nem hisz nekem, hogy láttam ott valamit. Bosszús is lehetnék, de az nem én lennék. Nem szoktam ijedezni, idegeskedni. Épp ezért részemről is csak egy vállvonás a "nyugodjon meg" kifejezésre a válasz. Más kérdés, hogy a "tünjünk el innen" érzés tovább erősödik bennem. Ettől még nem pánikolok. Miféle katona is lennék, ha az első árnyékra én is sikító frászt kapnék, mint egyes civilek? Na szép is lenne. Inkább szorosabbra markolom a fegyvert, és kiélesítem az érzékeimet. Amíg a tudósok a gépeket próbálják meg életre kelteni, addig én a környezetünkre fókuszálok. Nem lesz több meglepi! Vagy még is? A fülemben káromkodás sorozat hallattszik, ahogy a Moor nevű nőszemély vacakol valamivel. Miért is nem tudja alapállásba állítani a száját? És ez az a pillanat, amikor éppen oldalra pillantok a folyosó félhomályba vesző vége felé, és megpillantom... Az árnyék olyan pontosan, amilyen minden árnyék. Sötét, fenyegető és gyors. Kurva gyors. Felszisszenek, és teljesen arra fordulok, már nem csak a fejemmel, de testtel és fegyverrel egyaránt. Ám az árnyék már el is tűnik a keresztfolyón. Megnyugodhatnék, ha nem bukkanna fel egy fej... vagy valami ahhoz hasonló, és nem igyekezne lopakodva kikukucskálni felém. Ez az a pillanat, amelyben hangot is adok a helyzetről. -Csend! Hangom erőteljes és fenyegető. Remélem elég ahhoz, hogy tényleg csend legyen még az éterben is, hogy halljam, ha közeledik valami. -Hadnagy! Van itt valami a folyosó végén! Jelentem határozottan és tömören, miközben lassú, de határozott lépésekkel indulok meg arra felé, fegyveremet a vállgödrömbe szorítva, tekintetemmel a folyosó vége felé figyelve. Jó lenne tudni, hogy vajon az a valami hallaná-e a hangomat, ha rászólnék? Vélhetően a sisak meggátolja ezt. De milyen levegőt lélegez be a leskelődő? Aztán bevillan: Külső mikrofon. Gombnyomás. -Ne mozduljon! Morranok a fejforma irányába. Célba veszem, és Istenuccse, lőni is fogok, ha sokat ugrál. Na persze, igyekszem arra is figyelni, miféle árnyék suhant át az imént a keresztfolyosó sötétjében. A lámpák tovább vibrálnak, nehezítik a látást. Felkapcsolom a fegyveren a lámpát. Fénye végig vág a sötéten. A kukucskáló árny valós körvonalait igyekszem kivenni. De... mintha már ott sem lenne. Eltűnt? Vagy csak behúzódott a fény elől a fal mögé? Ezt most még nem tudom, de továbbra is óvatos vagyok. Lassan lépek még egyet előre, a fegyvert magam előtt tartva.
Az élet egy olyan utazás, amely egy alagútban ér véget.
//1-es csapat: Benedict, Gilbert, Stone (+ Crawford, Read)//
*Tömör helyzetjelentése után/mellett/közben elraktárazza a figyelmeztetést, de különösebben nem kapkod fegyvere után. Valahol várható volt a dolog, mert az túl szép lett volna, ha a daliás északi pajtások várták volna őket vagy teljesen elhagyatott lett volna a Sleipnir. És különben is, van jobb dolga is.* - Köszi, Read! *Biccent is Faith-nek, habár ez úgysem látszik a sisaktól, és már el is foglalja helyét a navigátori gépnél. Megemelkednek szemöldökei, hogy milyen könnyedén fér hozzá az adatokhoz, amik könnyen is olvashatóak, nem kell kódfejtőnek lennie. Az első hónapokat gyorsan „lapozza” át, főleg azokat, amik megegyeznek a Dominiuméval is. A szétválástól kezdődő időszaknál lelassít, de semmi szokatlant nem vesz észre, amíg egyszer csak semminek nem lesz értelme az olvasott bejegyzésekben. Hogyan lehetséges, hogy 40 éve már a közelbe értek? És miért álltak meg? Hová lett mindenki? Legjobb tudomása szerint a Sleipniren sincsen hiperhajtómű, amivel űrbéli ugrást lehetne tenni, mint a kedvelt sci-fi filmekben. Rábukkantak volna az első valódi féregjáratra? De akkor hová lett a legénység? És a félig eltakarított vércseppeket se magyarázza semmi. Vagy elromlott a dátumbélyegző.. és negyven éve sodródnak és nemrég értek ide… de akkor hol van a többi bejegyzés, míg ideértek? És hol vannak az emberek??? Tess igazán örülne pár hajónaplónak, hátha a parancsnok hagyott hátra valami magyarázatot… de előbb átnézi még egyszer az adatokat, különös tekintettel a lehetetlennek tűnőeket, hátha nem valódiak vagy legalábbis valaki babrált velük, addig nem is érzi úgy, hogy lenne jelenteni valója… különben is, talán ideje se lenne rá, mert látogatójuk érkezik. Végigfut a hideg Tess gerince mentén, ahogy Stone csendet kér. Abban az egy szóban minden benne van. Reflexszerűen áll fel hang nélkül és kapja kézbe fegyverét ő is és fordul az ajtó felé.*
//1-es csapat: Benedict, Gilbert, Stone (+ Crawford, Read)//
Annak a néhány vércseppnek az eredetét nem kutattatta Crawford tovább, mert úgy tűnt, sokra nem fognak jutni vele. A javát letörölték, ráadásul egyikük sem tudós, így túl sok mindent nem tudnának megállapítani. Lövés nyomok vannak, az ajtó tropa, vélhetően nem rendeltetésszerűen lett kinyitva, egybevágni látszik a kép, már csak az a kérdés, hogy vannak-e még a hajón vagy egy régebbi összetűzés nyomait találták meg, amelyet a Sleipnir legénységének sem lehetősége, sem igénye nem volt jobban eltüntetni? Stone jelentése, hogy mozgást látott az egyik kameraképnél az előbbi felé billenti a mérleget, így jobbnak látja Crawford, hogy értesítse a másik két csapatot is, hogy még körültekintőbbek legyenek. - Végre egy jó hír! - Nyugtázza Benedict szavait, majd továbbítja is a hármas csapat felé. Kiderül, Davies mire jut majd, mikor eljut a hajtóművekhez. Gilbert keresgélései rendre ugyanazt az eredményt hozzák: vagy elromlott a dátumozás, de nagyon, vagy valóban egy megmagyarázhatatlannak tűnő ugrás van, ami csak újabb kérdéseket vet fel. Azt is megtalálhatja, hogy egy idő után elindult a Sleipnir, nem álltak tovább egy helyben és célzottan a Caligo-öv felé indultak, időnként megállva, várva valamiért, és felmerül a gyanú, hogy tervezetten úgy léptek be a naprendszerbe, hogy a nap fénye kitakarja majd őket jódarabig. Vagy ha ez véletlen... - Mutassa! - Fordul Crawford figyelme arra, amit Benedict talált. Az eltűnés előtti feljegyzésben különösebben érdekes dolgokat nem talált, minden a tervek szerint haladt, néhány kiküldött szondáról adatok összefoglaló jelentése a Thor felé, melyek szerint egy kinézett kisbolygón olyan anomáliák vannak, amik miatt az ember számára élhetetlennek minősül. Az eltűnés utáni videó már egészen más tészta, Ove Anderson kapitány - egyenruháján a szív felett kis lapon az Anderson név és a rangja is ott szerepel - szemlátomást gondterheltnek, ámde higgadtnak és fegyelmezettnek tűnik. Még megszólalnia sem kell, hogy látszódjon, ez a jelentés arról szól majd, hogy itt már nem a tervek szerint alakultak a dolgok. "Kijutottunk, és ez a legfontosabb szempont. Dr. Järvinen sem tudja pontosan megmondani, mi történt, féregjáratról beszélt, amit egyrészt lehetetlennek tart eddigi ismereteink szerint, másrészt sajnos egyelőre neki is több a kérdése, mint a válasza. Számolásokba merül a laborjában, a munkájába menekül, mint sokan, hogy eltereljék a gondolataikat, amíg várakozunk, ugyanis a Thor nem jött ki. Vagy nem itt. Mentálisan megviseli a legénységet a bizonytalanság, vagy azért, mert szerettük él a Thor anyahajón, vagy csak válaszokat akarnak kapni, mi lesz, legfőképpen akkor, ha magunkra maradtunk. Várakozásunk alatt kiderítjük, hogy hova kerültünk egyáltalán, valamint számos javítást el kell végezni a hajón, amivel az automata javítórendszer nem tudott megbirkózni. Elvesztettük Björnsson műszaki személyt balesetben, valamint dr. Ruikka hidrofónikus botanikust holtan találták a kabinjában, halála oka úgy tűnik, szívinfarkus. Az élelemben fejadagokat vezettem be. Nem egy népszerű intézkedés, de szükséges, amíg ki nem bővítjük az önfenntartó részleget, és nem tudunk újra csatlakozni a Thor-hoz." Az utolsó üzenetben a kapitány már erősen zilált külsejű, lesoványodott, arca beesett, a homlokánál friss sebből vér szivárog, halkabban beszél, a hangerőn és zajszűrésen állítani kell, hogy érthető legyen a beszéde, de az egyértelmű, hogy a híd hátterében, az ajtónál éppen ostromhelyzet van. "Az első tiszt vezetésével lázadás tört ki. Már nem önmaga, ahogy a legénység java sem, már aki még megmaradt. A fegyverraktár sajnos az övüké már, eddig volt elég eszük nem lövöldözni egy űrhajón... Már nem sokáig tudunk kitartani. Ezt az üzenetet elrejtem előle a rendszerben, mert biztos vagyok benne, hogy sok mindent törölni fog. Ne jöjjön ide senki, ne bízzanak senkiben és..." A pergő, siető beszéd itt véget ér, mert a háttérben áttörik az ajtót a lázadók, a harc immáron a parancsnoki hídon zajlik, ami felé a kapitány is fordul, de későn. Közelről lövések érik egy átlagos magasságú, a kapitányhoz hasonlóan lesoványodott, a kétségbeeséstől az őrület szikráival lángoló tekintetű, fekete hajú, fiatal férfitól, megvillanó jelvénye alapján az első tiszt lesz az, aki tovább is lép a következő áldozata felé. A kapitány asztalra borul üvegesedő tekintettel, az utolsó pillanatkép, hogy egy érintéssel lezárja a videót, korábbi beállításainak megfelelően rejtve el azt. A terve ezen része sikerrel járt, nem találta meg senki, míg Benedict ki nem választotta. És ott volt a rejtett figyelmeztető üzenete is a vészjelzésben... Döbbent csend nem emiatt áll be, Crawford éppen az utasításait adná ki a csapatoknak, mikor Stone közlegény kér csendet. Ez nem jelent jót. - Read, kameraképeket! Amennyit csak életre tud kelteni. Van kép a hajózsiliphez vezető folyosókra? Stone, várjon, ne hősködjön! Gilbert, Benedict, jöjjenek! - Kéri fojtott hangon Crawford, miközben fegyverét fogva az ajtó felé közelít Stone után, ha az nem állt meg. - Kettes csapat: Meg tudják szerezni dr. Järvinen munkaanyagát? Vendégeink lesznek, fegyvereik lehetnek. Hármas csapat... - Kezdene bele, de ekkor érkezik Davies jelentése, hogy valaki segítséget kér a fogda irányából. - Davies, az üzenetben az nem "bomlás" lesz, hanem "árulás". Legyenek óvatosak! Hopkins hadnagy, a fegyverraktár üres lesz. Eközben Stone akadálytalanul tud előre haladni, legfeljebb pár, a földön a folyosót keresztező nagyobb kábelt kell átlépnie, de az már szinte megszokott itt a Sleipnir-en. Ekkor vakmerőn lép ki valaki a fal takarásából a folyosó végén, a dominiumi csapatétól eltérő stílusú, de funkciójában megegyező, ötven évvel ezelőtti kivitelű páncélzatban... //1-3: ... és a kilépés pillanatában lövés is dörren, rögtön kettő, melyek közül egy eltalálja Stone-t, de szerencsére az ő páncélzata úgy lett tervezve és olyan helyen is érte a lövés, hogy kárt benne nem okozott. A támadó láthatóan egyedül van és lövése után igyekszik is visszahúzódni a fal mögé. 4-6: ...Stone hirtelen túlerővel találja szemben magát. Lövések dörrennek, szerencsésen vagy elvétik őt, vagy a páncélzata miatt nem esik benne kár, ettől még azért nem szívderítő látvány, hogy heten fordulnak be futva a folyosóra, mindegyiknél fegyver, habár nem mind lőfegyver. Hárman láthatóan egy-egy vasrudat lóbálnak. 7-9: ...lövés dörren, mely célt téveszt, a falakon lévőket gyarapítja, majd csend és mozdulatlanság. Bárki is van a fal takarásában rejtőzve, kivárni akarja, míg Stone - és a többiek? - ér oda. 0: ...lövés dörren, mely ugyan személyi sérülést nem okoz, de ettől még szerencsétlenül ér célba: Stone fegyverét éri, alig tudja a kezében megtartani és a világításnak is annyi. Lőni még lehet vele, már ha meg meri kockáztatni. Épp annyit lát még, mielőtt elsötétülne a folyosó vége előtte, hogy hárman lépnek ki a fal takarásából és indulnak meg felé.
Mesélő carried out 1 launched of one (10 oldalú.) :
//2-es csapat: Dr. Doomer, Denisov, Moor (+ Matthews, Cole)//
Matthews inkább figyelmen kívül hagyja, vagyis elegánsabban fogalmazva költői kérdésnek veszi Moor kérdését, hogy ez itt semmi-e. Egyértelmű. Megtámadta bármi is? Nem. Úgy néz ki, hogy mind meghalnak két percen belül? Nem. Tehát a fülsértő hangkiadás indokolatlan. - Attól még nem kell sikítani, főleg, ha az ellenünk fegyver. - Jegyzi meg szenvtelenül Matthews, mikor Crawford figyelmeztető szavai után Moor újra megszólal, szinte számon kérve őt. Ez a baj a civilekkel... Hogy Moor mivel menti/nyitja a fájlokat vagy tör be egyáltalán a rendszerbe, azt egyik jelenlévő katona sem követi figyelemmel. Nem értenek ők hozzá, hogy az a hivatalos cucc-e, engedélyezték-e az útra vagy micsoda, nem az ő dolguk, az eredményeket egyébként is nagyjából tudják követni Moor szakadatlan kommentálásából. A szóhasználat miatt Cole a sisakjába vigyorog nagyokat, némán, Matthews szól csak a nőnek. - Ha kérhetem, ezt a privát csatornán mondja, vagy még inkább saját magában. A nyílt sávot hagyja fenn a fontos dolgoknak... azoknak, akik gondolkodnának is valódi munkákhoz. - Szúr oda kicsit még. Pont elég neki, hogy ő nem egy másik csapatban van, szóval mindenképpen hallani fogja Moor-t. A végén pont pechje lesz a planetológusnak, mert a bár a videó fájlja jónak tűnik, a gép mégsem hajlandó megnyitni. Bármit is akart közölni Ville Järvinen, azt ez a gép nem fogja elmondani. De legalább lementeni szépen lehet az anyagot. Mindeközben Matthews és Denisov az ajtóval foglalkozik, amelynek túloldaláról korábban a két nagy dübbenést hallották, egyiket közvetlenül az ajtón. Azóta csend van, bár ki tudja, hogy ez jót jelent-e? Némi próbálkozást követően az ajtó halk szisszenéssel adja meg magát és nyílik ki, hideg pára gomolyog ki azonnal, hogy aztán a tompa dübbenés már a katonák lába előtt a földön következzen. - Jézusom... - Ha nem csak szófordulattá redukálódott volna a kifejezés és lenne még vallásos tartalma is, akkor Matthew zászlós vélhetően most még keresztet is vetne. A látvány nem mindennapos: holttest borult ki a hideg kamrának használt helyiségből, láthatóan fel volt akasztva egy rögzítőpontra, amely elengedett, és a test tehetetlenül az ajtónak dőlt mindaddig, míg azt ki nem nyitották. A halál pontos oka nehezen megnevezhető, de majdhogynem mellékes is. Meztelen, egykor középkorú, barna hajú nő lehetett, akinek testéből mostanra vágószerszámokkal több helyen lefejtették a húst egészen a csontig. A helyiségbe bepillantva a néhai legénység több tagját megtalálják így, hasonló állapotban, van, akiből még alig hiányzik. Mindeközben dr. Doomer nyugodtan vizsgálódhatott az anyagok között, amit ott talált, mondhatni beszéddel senki sem zavarta őt, hiszen ők sem hallották a férfit, legfeljebb csak mondattöredékekben. Ez a következő pillanatokban okoz problémát, ugyanis a doktor az egyetlen a teremben, aki most rálát a folyosóra. Cole is ugyan ennek a figyelésével volt megbízva, de a rendhagyó tartalmú hűtőszekrény megtalálása az ő figyelmét is elvonta és éppen két-három lépést tesz hátra, hogy benézzen oda, mi van még ott? Pedig a folyosón hat alak tűnik fel csendben és gyorsan lopakodva, arcuk nem látható a szkafander miatt, de a náluk lévő fegyvert nem lehet figyelmen kívül hagyni. Egy valaki még kaján humorral mutatóujját a sisakja elé is teszi, csendre intve dr. Doomer-t. Nagyjából két opciós a lehetőség: ha jelezni próbál, megkísérlik most azonnal lelőni őt... vagy vélhetően később lövik le majd.
//3-as csapat: Davies (+ Hopkins, Hill, Morris, Turner)//
- Ne aggódjon, Davies doktor, nem indítjuk be a hajtóműveket. A felrobbanás nem szerepel a programjaimban. Csak ellenőriztük, hogy innen nézve rendben van minden. - Nyugtatja meg Crawford a mérnököt, mielőtt pánikba esne, hogy meggondolatlanságra adná a fejét. Ha minden jól megy a küldetésen, pár nap szabadnapot kap, amit a családjával fog tölteni. Ezt erősen keresztül húzná a hajtómű felrobbanása, úgyhogy indítógombokat nem nyomkorásznak a hídon. - Az idejét tudni a meghibásodásoknak? Úgy értem, amikor régen eltűntek a csillagtérképekről, vagy a közelmúltban történt? - Kérdezi Hopkins hadnagy, hátha kiderül és hátha ez valami lényeges információt elárulhat. Lelki szemei előtt már a fegyverraktárat látja, itt lesz mindjárt, két kanyar és... neszezések. Megtorpannak, természetesen, hiszen a másik két csapat nem erre jár, következésképpen ez valami vagy valaki más lehet. Bolondság lenne figyelmen kívül hagyva továbbmenni, és hamar kideríti Davies, hogy a fogda irányából jön és akkor nem csak képzelte, hogy hallotta, mert Hill, Morris és Turner még páncélban is csak a vállukat vonogatják. Na, legalább van egy mozgó radarjuk, mégiscsak egész hasznos ez a mérnök-fickó. Aztán a segítségkérés, amit végre a másik három katona is hall és Davies jelenti is, hogy mit hallottak. Crawford hadnagy válasza nem túl bíztató. - Davies, az üzenetben az nem "bomlás" lesz, hanem "árulás". Legyenek óvatosak! Hopkins hadnagy, a fegyverraktár üres lesz. - Értettem, uram. - Fegyverraktár kihúzva, ráadásul ha az üres, a fegyverek valahova kerültek. Valakikhez. Elvégre egy személynek sok lenne. Morális dilemma a segítségkérő, aki mintha csak ezt megérezné, ismét segítségért könyörög. - Dr. Davies... a fogdában lévő nem mozdul sehova? Csak ő van ott? - Fordul a hadnagy a mérnök felé, mert leleményes kis ketyeréjével Davies most többet láthat. Megéri vajon kockáztatni egy ember miatt? Vagy többek miatt? Megállapítható, hogy a fogdánál lévő nem egyedül van, legalább ketten-hárman lesznek, ráadásul a mozgás alapján, mely szerint folyamatosan közelednek feléjük, egyértelmű lesz, hogy nincsenek bezárva. //2, 3, 5, 6, 8, 9: De nem a fogdánál lévők lesznek az egyetlen mozgási rezgést keltők. Náluk nagyobb létszámú csapatot sejtető érkezők várhatóak a fegyverraktár irányából. Davies-ék számára két út lehetséges: vissza, amerről jöttek vagy tovább a hajtóművek felé. 1, 4, 7, 0: A helyzet sokkal nyugtalanítóbb, mert nem csak a fogda felől érkeznek feléjük, hanem a másik három irányból is, ez utóbbiak nagyobb létszámúaknak is tűnnek. Hogyan tovább?
Mesélő carried out 1 launched of one (10 oldalú.) :
//Félkövéren szedett beszédrészek a közös csatornán hangoztak el.// //Határidő mindenkinek: április 23. kedd 23:59 //
//1. csapat: Gilbert, Stone, Benedict (+ Crawford, Read)// - Igenis. Mivel fogalmam sincs, miként reagálna a rendszer egyéb parancsokra jelenleg, így csak a kivetítőre teszem fel, hogy jobban lehessen látni. - A feljegyzések szerint minden tervben haladt az eltűnésig, van egy adat, szondaadat, mely szerint találtak egy törpebolygót...kisbolygót, de nem esett bele az élhető tartományba. - még ezt hozzáteszem, mielőtt a kép megjelenne. Komolyan figyelem őt is, a hátteret is, és a közben megjelenő adatokat is, noha a repüléshez értek, máshoz nem igazán, jelen pillanatban. Mások biztosan többre jutnának a többivel. S egyvalamit teszek még, hátha többet nem engedi lejátszani: a saját rendszerembe másolom a lejátszott videókat és az adatokat is, amit addig találtam. - A felvételeket átmentem magamhoz. - adom még ezt a jelentést le Crawford felé. A második bejátszást még komorabban nézem végig. Rámtelepszik a csend, s próbálok inkább kitörni belőle. Már azokat az adatokat keresném ki, amelyek arra utalnak, hogy valóban féregjáraton mentek át, mikor a semmibe beharsan egy felszólítás Stone-tól. Furcsa a kérése, de csendben maradok. - Igenis!- gondolkodás nélkül emelem készenlétbe a fegyvert, s követem Crawfordot, lövésre készen.
//3-as csapat: Davies (+ Hopkins, Hill, Morris, Turner)// - Nem aggódom. Rendben, Crawford hadnagy. - kimondta a doktor a nevemmel együtt, így részemről rendben vannak a szavai. Jelenleg csak a jéghideg dolog tudna kizökkenteni szokásos sztoizmusomból, és a koncentrációból, ahogy a pda-ra figyelek. - Sokmindentől függ. - máris benyomom a levegő vizsgálatot, míg az egyik sérülést nézem meg, majd egy másikhoz megyek, hogy megállapítsam, mikoriak is, ahogy összevetem a levegő összetételével. Amint megvan, közlöm is Hopkinsszal, majd valami mást is. Nemcsak vele. - Akkor az első tippem volt a helyes. - azzal átküldöm a rejtvényfejtésem fonalát Crawfordnak, akár tetsztik neki, akár nem. Valamit találtak, ami miatt korrigál, így már érdemes arra, hogy a tippjeimet elküldjem velük. Ami voltaképpen három tipp, amiből az elsőnél éppen a tippelt szó hiányzik, s újabb meghallgatások után, a zajok alapján azonosítottam be őket. Nekem valamiért akkor is a bomlás az, ami mellett szavazok. Egy árulás nem okoz ekkora... akármit. Pániknak nevezik azt hiszem. De nem vagyok agyturkász, attól mentsen meg mindenkit az élet. Így mindezt kidobom a gondolati kukába és visszatérek az adataimhoz. - Ha már árulás és lázadás, pont, hogy a fegyverraktárat nézném meg elsőnek. Ott nem várnak ránk. De nem én vagyok a katona, csak a logikámat adtam bele, aztán döntenek, ahogy akarnak, én gondolatban már a hajtóműveknél vagyok. A rendes nevemet mondta, így figyelek is a hadnagyra. Nem válaszolok, de látni, ahogy visszaváltok a kijelzőn a korábbi jelenetre. - Két.. talán három jelet mutat a rezgés. Mozgásban vannak. - nézem az irányt. - felénk tartanak. Még el tudunk mellettük haladni, ahogy nézem a sebességü.... - ekkor felvillan még pár helyen a hangrezgés érzékelő. - ...güüüükorrigálok, máshonnan is jönnek. Három másik irányból. - megmondom a pozíciójukat. De engem sokkal inkább a hajtómű érdekel, s hogy át tudok e közöttük siklani. Legszívesebben itthagynám őket, majd ők foglalkoznak velük. Logikázok, melyik lenne a jobb? Ha kiiktatnánk, akiket ki kell, vagy inkább rájuk hagyom? A meglepetés előnyét kezdjük elveszíteni, és fix, hogy a hajtóműre is utaznak. Vagyis előttük kell odaérnem. Ennyien nem jutunk előre, ha most lefoglalnak bennünket, és így az életbe nem jutok oda a hajtóműhöz. - Foglaljátok le őket, nekem a hajtóműhöz kell jutnom. - azzal átküldöm nekik a rezgésérzékelőt, s már indulok is, kihasználva a még létező egérutat, hogy legalább időben odaérjek.Ha van energiánk, már ha van!, akkor sok mindennek az elejét vehetjük. Vagy nem?
Haladok, de egyre biztosabb vagyok, hogy nem terepre születtem, túl sok tényező van, amely leköt olyan teóriákkal, amiknek nincs helye ilyen környezetben. Vannak bizonyítékok erre is, meg arra is, és most azonnal kellene válasz a mocskos Kancellár bérencnek. Elvégre a hajón lévő bontások lehetnek vandálok, lázadók munkái is, de lehet a túlélőké is, akik így akarták pótolni, amit kell. Ahogy a növények pusztulása is több lehetséges okra vezethető vissza. Lehet, hogy a létfenntartó rendszer leállása csökkenése miatt haltak ki, de lehet szándékos rongálás is. Vagy esetleg mérgezés, amiben tönkre ment a létfenntartó rendszer. Persze ezeket az agyatlan lényeket itt mellettem nem érdeklik a lehetőségek, ők választ akarnak. Olyan választ, ami biztos, hogy az. Pedig olyan válaszom nem létezik. A por összetételére és a takarítás módjára irányuló kérdéseimre talán csak a Zakkant nő az egyetlen, aki értelmes kérdést, illetve választ ad, még ha látszólag túl sokat fecseg egy ilyen akcióban. Az élőhalottakra tett utalást válaszra sem méltatom. A hűtőházi halottaknál el időzők egy kicsit. Meztelenek, és szakszerűen vágták le a húsokat. Nem logikus. Mindenki elsőre azt mondaná, hogy emberevésre fanyalodtak az életben maradtak, ezért félre tették a hús alapanyagot. Az, hogy ennyire szakszerűen vágták le a húst az azt jelenti, hogy értette a dolgát, aki tette. De már a 20ik században megállapították, hogy az emberi hús fogyasztása nem megoldás. Egyszerűen nincs elég kalória tartalma az emberi testnek. Az egész emberi test kb 125 ezer kalória csupán, amiből csontokban lévő velő 25 ezer kalória körül van, a bőr 10 ezer kalória körül van, a vesék kb 360 kalóira. A felkarok izmai 7500 kalória csupán, a combok 13 ezer kalória. Egy férfinak kb 2500 kalória kell az életben maradáshoz. Szóval pótolható, de sok munka árán, amivel kalóriát égetünk el. Egy bölény 612 ezer kalóriája sokkal hatékonyabban használható fel, mint az emberi testét. Ahhoz, hogy kinyerjük azt a kb 125 ezer kalóriát, ahhoz közel 50 ezer kalóriát kell elégetnünk. És ha még azt is mondjuk, hogy nincs más élelem. Egy ilyen szakavatottnak ismernie kell a „Kuru” nép vesztét, akik az emberevés miatt fájdalmas remegés közepette haltak ki, bakteriális fehérje fertőzés miatt. Szóval nem az élelem forrás lesz az egyetlen magyarázat. Az, hogy nincs rajtuk ruha, lehet, hogy a fertőzés veszély miatt nincs rajtuk. Nem akartak azon bevinni fertőzést, s az is lehet, hogy mintáknak vágták ki a húsdarabokat. De ezeket az elméleteket inkább nem osztom meg velük, mert nincs kedvem egy hosszadalmas vitába bonyolódni itt ezekkel. Inkább az anyagokat kezdem el átnézni. Miközben nézem az adatokat, alakok tűnnek fel a folyosón. Már éppen azon gondolkoznék hogy a milyeink-e, amikor csendre int engem. Ha a miéink lennének, akkor miért lopakodnának? -TÁMADÓK! – üvöltök bele a mikorfonban, és próbálom kikapni a sokkolót a tokjából, aminek hatására az a lopakodók felé repül s pár méterre tőlem a földön landol. Amint érzem, hogy a fegyver csúszik ki a kezemből, próbálok odalra vetődni.
A világ két nagy időintervallumra oszlik. Amikor van harc, és amikor várunk a harcra. Igazából egyiket sem szeretem. A harcban könnyen ott hagyhatja az ember a fogát, én meg makacsul ragaszkodom mind a harminckettőhöz. Amikor meg nincs harc, hát unatkozom. Bizonyára fura gondolat ez egy katonától, de ez van. Jobbára ehhez is alkalmazkodom. Általában. Most kevésbé foglalkozom ezzel az éteri magasságú röpkével. Más köti le a figyelmemet. Egy pillanatra sem hagy nyugodni a mozgás árnyéka, amit az imént láttam. Feszült vagyok. Hátam mögött a helyiség bejáratával, ahol a többiek tartózkodnak, egyre inkább fordulok a folyosó vége irányába. A fegyveremet is magam elé emelem. Megszokott mozdulat, ahogy befordulok a megfelelő irányba, és a vállgödrömbe szorítom a tust. Egyenletes légzés, lenyugtatott szívritmus. Nem lehetek ideges, izgatott. Akcióban valahogy mindig higgadtá válok. Aztán életre kel a sötét, árnyék suhan, és én hangot is adok az észlelésnek. Megindulok arra, és bár egyértelmű a parancs: Ne hősködjek!, de azért csak lépek még párat a sötétség irányába. Lassítok, de még sem állok meg. Még nem. Átlépek néhány kígyózó kábelt, és megteszem a fele utat, amikor végül behúzom a féket. A társaimra gondolva tolom magam előre. Legyen idejük, bármire is kell azt felhasználni. Így viszont szépen a tűzvonalba kerülök. A következő pillanatban ugyanis elszabadul a pokol. Alakok ugranak elő az árnyékból, felém… felénk rohannak. Lövések dörrennek, ugrom. Oldalra dobom magam, hogy a jobb oldalam a falnál legyen, kisebb felületet adok a támadóknak. Célzok. Még szerencse, hogy kitünő lövő vagyok, egykor még mesterlövészt is akartak belőlem faragni. Ösztönből húzom a fegyver csövét a megfelelő irányba, és majdhogynem célzás nélkül húzom meg a ravaszt. A lövedékek gyors egymásutánban hagyják el a csövet. Nem akarok halált osztani, ha nem muszáj, hiszen nem tudom pontosan kik is a támadóink. Lehet, csak az űrhajójukat védik. Ha kellően sikeres vagyok, akkor felkart, esetleg vállat találok, és vascsövet, vagy az azt tartó kezet. Ilyen könnyű sérülésekbe még nem halt bele senki, cserébe harcképtelen lesz, legalább annyi ideig, hogy tisztázzuk a helyzetet. Részemről már hangos szó nem hangzik el, csak a fegyver kelepel párat még, hogy megállítsa a ránk zúduló támadást. A fejhallgatómban felharsan egy hang, amelyből leveszem könnyedén, hogy nem csak a mi csapatunk került bajba. Úgy tűnik egyszerre vesznek támadás alá mindannyiunkat.
Az élet egy olyan utazás, amely egy alagútban ér véget.
//
//3. csapat - Hopkins, Davies//
//1-es csapat: Benedict, Gilbert, Stone (+ Crawford, Read)//
)
//
(10 oldalú.) :
//