A magam részéről egy kételkedő morranással zárom le a hallottakat, mert igazából nem tudok mást tenni, minthogy egyelőre elhiszem, hogy Raven ittlétének indíttatása csupán a gyermeki kíváncsiságából és ártatlan nyomozószelleméből maradt vissza mostanra. Meglátásom szerint a feszültség a csapatok szétválása óta lépésről lépésre fokozódik, a mellettem lépkedő planetológus pulzusszámát megbecsülni sem próbálom, de tény, hogy én magam sem vagyok túl nyugodt, és ahogy a percek múlásával egyre mélyebben hatolunk be az űrhajó belsejébe a rejtélyek megállás nélkül sokasodnak. - Talán kételkedik bennem, Moor polgár? - direkt a privát vonalon válaszolva polgározom le, nem kockáztatva meg egy fejmosást a közös csatorna indokolatlan használata miatt Ravennek, aki tuti, hogy válaszra méltatja megjegyzésemet. Közeledve az ajtóhoz, a puskámat a vállamhoz emelem, mintegy felkészülve mindenre, ami onnan előkerülhet és ránk vetheti magát. Túl sok hétköznapi értelemben vett élő, számunkra értelmezhető lény megjelenésével nem számolok az ajtó mögül előlépni, velem ellentétben a közvetlen feletteseim azonban merészebbek és felkészületlenebbek egy esetleges támadással szemben. Az ajtó sziszeg egyet és a bentről kiáramló fagyos pára mögött feltárul előttünk a hűtőkamrának kinéző helyiség teljes valója. Néznünk azonban egyelőre a lábunk elé zuhanó, egykoron bizonyára szebb napokat is megélt nő megcsonkított holtestét kell, ami nem valami szívderítő látvány. A fegyverem csövével megemelem és kicsit odébb is gurítom, hogy mielőbb megállapíthassam, készülhet-e valami meglepőre a még fagyott-hullamerev állapotában leledző holttest. - Mi a fene történt ezen a hajón? - teszem fel a kérdést a közös csatornán, miközben belépve a hűtőkamrába, próbálom felmérni, hogy még nagyjából hány egykori személyzeti tag van bespájzolva szűkösebb napokra. Ami ezután következik, az Dr. Doomer kétségbeesett kiáltása, miszerint valakik épp felénk közelednek. Egyeseknek talán furcsa lehet, de nekem már kész tervem van a közeljövőt illetően, kérdés, hogy a következő másodpercekben kiderül-e, hogy milyen szándékkal, és leginkább kik azok, akik érkeznek.
*Úgy tűnik Denisov vagy elhitte amit mondtam – végül is igaz volt – vagy feladta, mert nem kérdez többet. Csak morog az orra alatt amiből tudom, hogy ennek a témának még nincs vége, de nem most akarja kivesézni. Az igazság másik fele az, hogy kurvára hiányzott már, és mivel ennek az egész küldetésnek az eleje kísértetiesen hasonlít a mi első találkozásunkra, nagyon remélem, hogy feldobja a kapcsolatunkat. Persze csak ha túléljük, egyelőre azonban még nem tudni semmit, nemhogy azt, mennyien és mikor léphetjük át újra a saját hajónkra vezető zsilip kapuját. A történések apró cseppekben de folyamatosan osztják az izgalmakat és rejtélyeket, igyekszem mindig Denisov mellé sorolni, a közelében maradni, mert csak benne bízom. Ha lőnek is rám, ha el is törik a karomat, - kétszer – ha meg is kötöznek, Denisovnak köszönhetően mindig megmenekülök. * -Már hogy kételkednék? Maga az én őrangyalom. Kicsit habókos, nagyon vakmerő, felteszem azért nevezett polgárnak, és módfelett szórakoztató. Másrészt idegesítő ötletei vannak, de remek humora. Pont olyan, mint én. *Egy fülig érő mosollyal vágok vissza, majd a munkámhoz fordulok, mert van itt dolog elég. Igyekszem elmenteni a talált anyagot és azt sikerül is, de közvetlenül most nem tudom megnyitni egyik fájlt sem. Azt már nem is érzékelem mikor dörren a rádióba Stone hangja, igazából nem is érdekel, már nem káromkodom csak magamban puffogok amiért nem sikerült maradéktalanul elvégezni a munkát. Baromi kíváncsi lettem volna mi van a fájlokban, és a következő történések miatt talán jobb lett volna előbb tudni.* -Ha az a Járizé valami Ville akkor igen. Lementettem magamnak, de nem lehet most megnyitni. Miazhogy vendégeink lesznek? *Crawfordot önmagamhoz képest röviden tájékoztatom arról, mit sikerült tennem, de aztán muszáj rákérdeznem a vendégekre, a fegyverre már nincs alkalmam, mert azt is halljuk amit a másik csapatnak mond. * -Árulás? Na! Fasza! *nem is kapcsolok most már át a privát csatornára, hallani akarom mi folyik odakint a Slepni más részein, persze megfordul a fejemben a gondolat arról, hogy „tényleg tudni akarom?” de sajnos muszáj tudnom róla. Pedig az elkövetkezendő percek is tartogatnak bőven meglepetést és adrenalin cseppeket….sőt! Áradást! A pda-mat gyorsan elrakom biztonságos helyre mielőtt a kamra ajtaját kinyitnák és ez a szerencse, mert el is dobnám meglepetésemben. A kibukó női holttestet nézve elakad a szavam, persze nem örökre. Csak amíg feldolgozom az agyamban a látványt, aztán kitör belőlem a végkövetkeztetés.* -EZEK KANNIBÁLOK!EZEK KIBASZOTT KANNIBÁLOK! *A közös csatornába ordítom bele az információt, kérdés, hogy ki hallotta meg, mert közben a túloldalról is szinte egyszerre tör be a sisakomba a lövöldözés zaja, a kiabálás és ezzel együtt a Szeme se áll jól Doki csattanó hangja. És nekem csak egy sokkolóm van baszki! Mégis kinek az ötlete volt, hogy védtelenül hagyjon ennyi embert – a civileket – egy olyan hajón, ami rejtélyes körülmények között bukkant fel és semmit nem tudni róla? Egyetlen kibaszott sokkolóval baszd meg! Denisovot keresem, de ő bevette magát a hűtőkamrába, utána megyek, hogy onnan rángassam ki a Doki mellé.* -Van magánál még fegyver? Adjon nekem is! Menjen előre! *Kezembe véve az erratorok ellen laborpipettának tűnő sokkolót mutatom fel, hogy nekem csak ez van, majd körülnézek, hátha találok mást ami fegyvernek használható, bár közelharcban nem vagyok túl….hatásos, tekintve a méreteimet, melyen még az űrruha sem képes javítani. Magam előtt taszigálom, de a karja alatt előretartom a sokkolót, hogy besegítsek, hacsak nem kaptam tőle valamit ami hatásosabb, mert akkor a harmadik karjaként azzal segítek be, egészen rátapadva a hátára….inkább a fenekére.*
//Az egyszerűség kedvéért: Privát csatorna Nyílt csatorna
*Keresése és ellenőrzése rendre ugyanazt az eredményt mutatja, csak épp továbbra sincs értelmük. Sajnos a koordináták nem magyarázzák meg magukat, és Tess nem gondolta volna, hogy ez valaha gondot fog okozni. Szerencsére Benedict közkincsé tehető anyagot talált. A kivetítőre pillant és koncentrál Anderson kapitány jelentéseire. Különösen az eltűnés utáni bejegyzésre figyel, a dátumbélyegzőtől elkezdve mindenre igyekszik figyelni, hogy kiszűrje az esetleges ellentmondást, netán bizonyítékot az adatokba való belematatásra, de vagy nagyon ügyes volt valaki, vagy nem a dátumbélyegző romlott el...* - Negyven éve érték el a Caligo-öv viszonylagos közelségét a repülési adatok szerint. *Szúrja közbe a kapitány szavainak megerősítéséül, habár még mindig nehezen hiszi el, hogy a tudományos fantasztikumnak tartott féregjáraton jött át a Sleipnir. * - Talán nem tudták rendbe hozni a hajót és azóta csak sodródtak, adatok sincsenek bármilyen repülési tervről. *Attól még, hogy hihetetlen és a sógora minden bizonnyal él-hal majd ezekért az adatokért, egész egyszerűen ez az elmélet az, ami nagyjából mindenre ad magyarázatot, ezért egyelőre ezt fogadja el. Amellett persze, hogy több száz kérdést szül, de nem az ő tisztük lesz mindet megválaszolni. Ahogy elindul az utolsó naplóbejegyzés, Tess már sejti, hogy hogyan fog végződni. A lövést nem is várja meg, pillantása a vércseppekre vándorol. Mielőtt az ezekkel kapcsolatos kérdések özöne borítaná el gondolatait, éles helyzet kezd kialakulni, kikapcsolja hát a kérdéseket, fegyverét marokra fogva követi Crawfordot az ajtóig és mivel Stone nem állt meg, így utána ki a folyosóra. A hirtelen zaj a nagy csend után éles váltás, de nem éri váratlanul. A lövések mondjuk minimum meglepik. Tényleg nem beszámíthatóak már a „helyiek”, fedezékbe húzódik és máris nyúl az egyik villanógránátért.* - VILLANÁS! *Kiáltja bele a kis csapatának fülébe, majd az előírásnak megfelelően három másodperc késleltetéssel dobja a féltucatnyi (+1) ellen közé/felé, hogy a sajátjainak legyen ideje reagálni. A dobást szerencsére befejezi, mikor Moor hangja visít bele a fülébe. Ezzel megválaszolásra kerül egy olyan kérdés, amit nem igazán akart feltenni az előbb látott bejegyzés után, de hát ez van, azt se akarta, hogy a bajtársára lövöldözzenek egy ŰRhajón vagy vascsöveket lóbáljanak az arcába, de ez van, szokás szerint nem kérdezte meg senki ő mit akar. Mondjuk azt nagyon akarná, hogy a gránát helyzeti előnybe hozza őket és le tudják szerelni a támadókat. Talán a karma vagy valami kiegyenlíti ezt a nem akarás-akarás dolgot.*
//1-es csapat: Benedict, Gilbert, Stone (+ Crawford, Read)//
- Negyven éve... De hát látnunk kellett volna őket. - Vonja össze szemöldökeit Crawford is Gilbert megállapítására, miközben komoran figyelik tovább a Benedict által megtalált kapitányi jelentést. Mikor a Dominium ideért és körbecirkált az Imperium is már párszor, hogyan nem vették észre? Hogy élték túl ennyi időn át? Hacsak... hacsak mégsem voltak itt negyven éve. - Talán nem csak térben utaztak, de időben is ugrottak. A hajó időszámítása ezt nem követte le, hisz csak egy gép és nem terveztek bele ilyen eshetőséget. Talán a Sleipnir legénysége sem érzékelte, hogy korrigálja... - Megcsóválja a fejét, hiszen ő katona, nem tudós, főleg az ilyen mélységű fizikai és csillagászati tudás nem erőssége. Még csak azt sem tudná megmondani, hogy van-e értelme annak, amit mondott, vagy Fuller kancellár - ha itt lenne és hallotta volna - életében talán először térde csapkodós nevetésben tört volna ki? - Kiváló, köszönöm Benedict. Mentsük a repülési adatokat is, mindent, amit lehet ezzel az egésszel kapcsolatban! Majd a dominiumi tudósok kibogarásszák. - Őszintén örül, hogy a jelentésében nem várják majd el tőle, hogy választ adjon ezekre a felmerült kérdésekre, amelyektől jó eséllyel mindenki feje zsong most. Vagy zsongana, ha Stone nem figyelmeztetné őket, hogy társaságuk akadt, mely kellően felráz mindenkit a döbbent elmélkedésből és segít újra koncentrálni. Crawford hadnagy ki is adott egy sor utasítást, információt a jelenlévőknek és a többi csapatnak is, miközben lendül ő is az ajtó felé Stone után, nyomában Benedict-tel és Gilbert-tel. Az első lövés-hullám elkerüli Stone-t vagy legalábbis megússza ép bőrrel és páncélzattal, mindez persze nem marad viszonzatlan a katona részéről és a hídról kilépő hadnagy is besegít. Ugyan a támadók páncélzatot és sisakot viselnek, azért van némi előnye annak, hogy a dominiumiak - bár nem választás kérdése volt - nem rövidítették le az utat a Caligo-öv felé, így a fegyvergyártásnak is volt ideje fejlődni. Ez pedig érezteti a hatását. //Páros: Stone és Crawford - és Benedict? - leadott lövései is többször jó helyen találják el a támadókat: hárman is elejtik a fegyverüket váll- vagy kar- vagy kézsérülés következtében, egy valaki összeesik és nem mozdulni látszik, a maradék három épen maradt meg a sérült fegyvertelen három visszavonulót fúj erősen bukdácsolva, hiszen ők nem hallhatták Gilbert figyelmeztetését a villanóbombára. Menekülő alakjuk könnyű célpontot jelentenek, ha üldözőbe vennék őket... Páratlan: A leadott lövések csak kevés sérülést okoznak, egy valaki kidől és nem mozdul többet, egy elejti a vascsövet és a sisakja nem engedi kiszűrődni a hangokat, de vélhetően épp ordít fájdalmában, ahogy egyre erősebben tör elő a vér a csuklójánál ejtett sebnél a páncél alól. Kétségbeesetten is próbálja szorítani a falnak dőlve háttal figyelmen kívül hagyva mindenkit. A többiek nyomulnak előre, szinte már el is érik Stone-t, mikor Gilbert villanóbombája épp időben érkezik. Stone hallotta a figyelmeztetést, a támadók nem, láthatóan meg is zavarodtak, nyomulásuk megtorpan, van, aki vaktában hadonászik a vascsővel a kezében, van, aki vaktában lő egyet-kettőt. De hogy visszavonul társaihoz Stone, vagy inkább a közelből próbálja leszedni a támadókat, az rajta áll. A többieken meg az, hogy miként reagálnak Stone döntésére és a kialakult helyzetre.
Mesélő carried out 1 launched of one (10 oldalú.) :
// Mindeközben a közös csatornán felharsan Moor sivalkodása a kannibálokra vonatkozóan, és Hopkins hadnagy nyugodt jelentése is, hogy ők szintén tűzharcba keveredtek, ráadásul rosszabb arányokkal.
//2-es csapat: Dr. Doomer, Denisov, Moor (+ Matthews)//
- Dr. Järvinen. - Erősíti meg Crawford, amit tud. A keresztnevét éppen nem árulta el a Sleipnir egykori kapitánya, de Moor nyilván látja a maga előtti rendszerben, hogy megfelelő anyagra talált rá, a lementés is akadálymentes. - A megnyitással most ne vacakoljon. - Nincs idő most belemerülni és nem is tájékoztatja a féregjárat lehetőségéről a planetológust, még ha talán a csapatban ő is az egyetlen, aki leginkább érdemben hozzá tudna szólni a témához. Előbb éljék túl ezt a küldetést, aztán lesz idő elméleteket gyártani arról, mi lehetséges és mi nem. Egyébként sem unatkozik annyira a kettes csapat, mert felfedezik a rendhagyó tartalmú hűtőt, melyről nyers tájékoztatást Moor ad elsőnek. - Megerősítem, uram. Több holttestet találtunk, amelyekről úgy tűnik, módszeresen levágták a húst több helyen is. - Jelent hivatalosabban és sokkal nyugodtabban Matthews, miközben Cole sisakja alatt felvont szemöldökkel nézi Denisov ténykedését, aki a hullát mozgatja meg kicsit és azon agyal Cole, hogy a másik mivel találkozhatott eddig életében, hogy erre is figyelmet szentelt? A csapat szerencséjére a halottak legalább tisztességesen halottak, nem áll szándékukban felkelni agyat enni, és bármi is történt a hajón, annyi esze még maradt a túlélőknek, hogy bombát vagy hasonlót sem rejtettek ide csapdaként. A csapat pechje, hogy dr. Doomer kommunikációs rendszere egyre sűrűbben mutat hibát, jelenleg konkrétan egy "á" hangot hallanak csak ki a sistergő zajból, de mivel mondandóját üvöltve közölte a többiekkel, elegendő volt arra, hogy a figyelmet magára vonja. Cole és Matthews is arra kapja a fejét oda, hogy a doktor a nála lévő sokkoló fegyvert dobja el és vetődik el, nagyon okosan, hiszen már lőnek is rá. Meglehetősen közelről már. Minthogy dr. Doomer nem mutatta az engedelmes meghunyászkodás páncélban kivitelezett jeleit, sőt, láthatóan fegyver után nyúlt és dobta is, hát semmi csodálkozni való nincs azon, hogy az érkezők nem hagyták ezt annyiban. A doktor által dobott sokkoló sajnos nem ért semmit. //Páros: Dr. Doomert-t szerencsésen elkerülik a lövések, nem úgy a későn ocsúdó Cole-t, aki megnyeri nem csak a személyesen neki leadott lövéseket, hanem még azokat is, amelyek elkerülték a doktort. Szerencsétlenségére több lövés is szinte ugyanott éri, átütve a páncélját, amitől holtan esik össze. Kezéből kieső fegyvere a doktor felé sodródik a padlón, de hogy elérje, a fedezékéből ki kell mozdulnia. A többieknek még van idejük fedezéket találni és elhelyezkedni, mielőtt a támadók elérnék a kutatólabor ajtaját. Páratlan: Dr. Doomer még éppen bevetődik fedezékbe, lábán és mellkasán érte több lövés, több helyen olyan sérülést mutat a páncélzat azon része, hogy óva inti őt: nem biztos, hogy sokat elbír még, de alatta egyelőre minden rendben. Minthogy Denisov és utána Moor is a hűtőkamrába siettek, Cole és Matthews maradtak odakint, szerencsétlenségükre. A kialakult tűzharcban ők maradnak alul, előbb Cole esik össze - a kezéből kiesett fegyvert megkockáztathatja dr. Doomer összeszedni -, majd Matthews-t ér olyan találat, hogy egy munkaasztalon átesve a földre kerül. Mozog még, de fegyvert alig-alig tud emelni, noha próbálja. A kutatórészlegbe beérnek a támadók, számuk hatról négyre redukálódott, ebből egy sérült a combján, és elcsigázottan, de nagyon eltökélten halad előre a többiekkel. Ő és egy társa fogja a fegyvert a hűtőkamrában lévőkre, ha azóta nem jöttek ki, a másik kettőből egy a megcsonkított nő testét próbálja odébb rugdosni, hogy a negyedik társuk rácsukhassa az ajtót Denisov-ra és Moor-ra.
Mesélő carried out 1 launched of one (10 oldalú.) :
//3-as csapat: Davies (+ Hopkins, Hill, Morris, Turner)//
Crawford nyugtázza válaszában Davies megfejtés-ötleteit a titkosított üzenetet illetően. Maga nem dönt, melyik a jó megoldás, nem is tudna, így lehetőségként fenntartja mindet, aztán majd kiderül. Hopkins hadnagy a maga részéről szívesen benézne szintén a fegyverraktárba, akár számítanak rájuk ott, akár nem, de a parancs az parancs, így nem megy ellenébe, egyébként is társaságuk akadt. Davies válla fölött próbál a ketyeréjébe belepillantani, ahogy mondja a mérnök doktor, hogy többen is jönnek a fogdák felől. Ekkor látja meg ő is a változást a kijelzőn, aminek hatására Davies is azonnal korrigálja a szavait. Ahogy elnézi, a visszavonulási útvonalon is, ráadásul többen. Ez nem lesz így jó. - Davies, erre! Ccc, a picsába... - Kiált és morog Davies után Hopkins, mikor a férfi hirtelen nekilódul, nem mellesleg a teljes csapatot meglepve, hogy civil létére ilyen bátor... vagy bolond. - Uraim, biztosítsuk az utat a mérnök úrnak! Morris, Hill, füstöt nekik! - Int fegyverével a kezében a másik három folyosórészre. Mivel nem tudják, mennyire ellenségesek az érkezők - ekkor még nem érte el őket a közös csatornán Moor által közölt információ, hogy kannibálokkal van dolguk -, ezért nem lőnek azonnal, amúgy is ha felfegyverkezve jönnek rájuk, akkor kevesen lesznek. De talán nincs sisakjuk, megfelelő felszerelésük, ezért Hopkins hadnagy utasítása szerint a két katona a három folyosórészre begördít egy-egy füstbombát. A hajóban nem okoznak vele kárt, de terveik szerint lelassítják az érkezőket. Mindeközben Hopkins és Turner futnak Davies után, be is érve őt jó kondíciójuknak hála, így nem védtelen legalább a mérnök, mikor összetalálkoznak a fogdás hármassal. Nagy szerencse, mert a hármas észlelve, hogy nem vált be a csalogató csapdájuk, máris megvillantják, hogy lőfegyvereik vannak, ami nem marad válasz nélkül és közben Hopkins is jelent Crawford-nak. - Uram, tűzharcba keveredtünk, a hajtóművek felé tartunk. A visszavonulási útvonal egyelőre nem tiszta. //Páros: A fogdás hármas lőnek rájuk, nagy szerencséje a dominiumiaknak, hogy elővigyázatosságból páncélt és sisakot kaptak és nem érte rossz helyen sem őket lövés, így érdemi kár nem keletkezik bennük. A páncélzaton meglesznek itt-ott a nyomai a találatoknak, de alatta senki nem sérül. Davies-nek lesz csak szokatlanul kellemetlen, hogy egy-egy találat lök rajta: egy a bal vállán, egy bal combján éri. Páratlan: Davies villanásnyi fájdalmat érezhet a bal felkarjánál hátul, a vállát védő kemény páncéllemez alatt. Hogy mi is történt, talán előbb felfogja a rázúduló adatból, amit kötelességtudóan a páncélzata rendszere közöl vele. A páncélzat sérült, konkrétan kilyukadt, amit egy következő űrséta előtt mindenképpen meg kell oldani. A lövedék, mely alamuszi módon utat talált magának, legalább nem fúródott mélyre a karjában, a páncélzat azért jócskán lelassította, mire átfúrta magát, a vérzés nem jelentős, de nyilvánvalóan fájdalmas élmény és vállmagasságnál feljebb csak nagy küszködéssel tudja emelni ezt a karját innentől.
Mesélő carried out 1 launched of one (10 oldalú.) :
// A támadók csak pár lövést tudtak leadni, végzetükre ők nem viseltek sisakot, így Hopkins-ék hamar kihasználják a védelmi rést egy-egy pontos fejlövéssel. Az út szabad a hajtóművekig, közeledik sietve Hill és Morris is mögöttük. - Hopkins hadnagy, nagyon jönnek utánunk! - Jelenti egyikük, miközben Davies-ék elérik a hajtóművet. //0-3: Az ajtó engedelmesen nyílik, be tudnak lépni a hajtóművek vezérlőjébe, és az ajtó vissza is zárható, mihelyst Hill és Morris is be tudott vágódni oda. 4-6: Az ajtó nyílik, bejut mindenki, a problémát a bezárás jelenti, némi szikrázást követő hiba folytán az ajtó csak félig záródik össze, bosszantóan széles rést hagyva ahhoz, hogy akár valaki be is préselje magát, de akár be is lőjön oda. 7-9: Davies-nek mindent latba kell vetnie, hogy kinyissa az ajtót, mely hosszú-hosszú másodpercekig nem hajlandó semmire sem reagálni. Annyi ideig elhúzódik az ügy, hogy mögötte a társai újabb tűzharcba keverednek. Igyekeznek védeni a túlerővel szemben Davies-t, de vajon meddig tartanak ki? Turner súlyosan megsérül, elterül a földön, bár még él, mozogni látszik.
Mesélő carried out 1 launched of one (10 oldalú.) :
//Félkövéren szedett beszédrészek a közös csatornán hangoztak el.// //Határidő mindenkinek: június 25. (vasárnap) 23:59 //
A további okfejtéshez nem igazán tudok hozzászólni. A tudományos agyat nem nekem osztották a családban, olyanról meg nem nyilatkozom, amiről nincs kellő ismeretem. - És ha maga a hajó időszámítása romlott el? Vagy akár szándékosan is belenyúlhattak. - nem értek a rosszindulathoz. A manipulációhoz sem. Ám a repülési rendszerek képesek megzavarodni időnként, magam is tapasztaltam, s olyankor sosem a műszerekre hagyatkoztam, hanem a megérzéseimre. Mint ahogy most is, ahogy a bennem felbukkanó kérdéseket ki is mondom. - Igenis! - ami adat még található, legyen az bármi: kép, videó, jelentés, átmásolom, azzal is kicsit kerülve a fejemben az imént látott képeket a kijelzőn. A helyzet változik, s a parancsra máris alakzatba rendeződve, fedezésre készen indulunk meg. Ha találok megfelelő helyet lövésre, adok le lövést, csakis a pontos célzás nyert most, nem szeretnék mást kiluggatni. A villanásra is felkészülök, s ki is használva a helyzetet, további célzott lövéseket adok le, tiszta célpontra. Moor megjegyzésére, és az előttem lévő mozgásra is felfigyelek. - Jól látom, hogy zavarodottnak tűnnek?
S a másik két helyről is érkeznek visszajelzések. Engem most legfőképpen az foglalkoztatna, hogy indulni mikor tudunk, és legfőképp: érdemes-e. - Uram, a vezérlőteremben is jó lenne valaki, ha be tudják indítani a hajtóműveket. Amennyiben az sikeres, mi a további utasítása ezzel kapcsolatban, uram? - most mi lenne a jobb: ha itt maradok, s amint be lehet indítani a hajtóműveket, a Dominimum felé vinni a járművet, vagy esetleg más lesz a kiadott parancs?
//3-as csapat: Davies (+ Hopkins, Hill, Morris, Turner)//
Ha senki nem tart a fegyverraktárba, akkor senki. Én szóltam, utána ne mondja nekem senki, hogy nem szóltam. Dehogynem szóltam. Az mondjuk kifejezetten idegesít, hogy az egyikük egészen közel jött hozzám. Most nagyon örülök a páncélnak. Rajtam is, és rajta is. Biztonságot ad. Nincs időm válaszolgatni, ha úgy vélem, hogy nekem máshol a helyem, akkor megteszem. Nem lövöldözgetni vagyok itt, mint kicsi ólomkatonák a terepasztalon, hanem a hajtóművek miatt. Na, az még érdekes és érdekel is. A többire azért nem tudok mit reagálni, mert a fejetlenségre csak egy válaszom van belül: a teljes. Csend. Ha nem hallottam volna a belsőn, hogy segítséget kapok, akkor várnám, mikor ragadják meg a karom. Éppen ezért lep meg, s adok is meglepett hangot a felkaromba érkező fájdalomnak, mert ha valakinek megragadják a karját, az szerintem nem ilyen érzetet küld az agyba. A rendszer azonban már küldi is, mi történt. Az egyik tekintetem erre fókuszál, míg haladok tovább a pillanatnyi billenés után, mert ennek azért volt ereje. Meg is lepett. - Eltaláltak. - a hangomban nyoma sincs az iménti fájdalmas meglepettségnek, egy hal tátogásában sokkal több érzelem van. A nálam lévő készletből kiveszem a nanojavítót, s a tapasznak kinéző anyagot oda helyezem, ahol a rendszer mutatja. A pda-t még markolom, kis híján kiejtettem a kezemből, de megvan. A nanotapasz rendkívül rövid idő alatt megújítja a páncélt, volt luk, nincs luk, de még csak repedés sem, ahogy intelligensen alakzatot vált, hogy a páncélon kellő mértékben elterüljön a sérülés felett. Némi gond azonban még így is akad. Megnézem a levegőkészletet. A felkarom pedig szépen lüktetni kezd, s valahogy nem megy úgy mozgatni, mint szeretném. De haladok tovább, addig bírjam ki, míg a hajtóművek elindulnak, a többit most napolom. Újabb gondba ütközök a hajtóművek előtti ajtónál. Valóban nem tudom úgy felemelni a kezem, ahogy szeretném, de a pda-t még megtartja, így mégiscsak hamar sikerül viszonylag bejutni. Viszont... nem zárul be teljesen. Szusszantok egyet, s ha már bent vannak a többiek, addigra meg is van az ötlet. Nincs sok időm, így elvetem azon ötletemet, hogy kivetítsek egy állóképet a negyedig nyílt ajtóra. Más még megteheti. - Tudnak hologramot vetíteni az ajtóra, mielőtt még nem nyitottuk ki? Álcának. - ha csak fél percet nyerünk azzal, hogy addig elhiszik, még nem vagyunk ott, s az ajtó zárva, nekem is az is elég. Tekintetem és a pda azonban már a hajtóművet vizslatja, szivárgást, sugárzást, sérülést keresve, hogy minél hamarabb meglegyen a vélt hiba, s üzemképessé tehessem. S közben scannert is végzek a helyiségben lévő fizikai és programsérülésekre is, nekem most a hajtómű a szent, azzal foglalkozom.
*Hát, ketten már azonosítjuk azt aki a feljegyzéseket készítette, de olyan jól kódolta, hogy most nem sikerül megnyitnom és magamtól sem vesztegetnék rá időt, ezért is mentem el magamnak. Crawford nem éppen katonailag korrekt parancs megfogalmazása előtt már a pda-mon vannak a fájlok, és felvillan egy halvány mosoly is amivel a parancsnok laza stílusa előtt adózom. Imádom amikor nem karótnyelten kaffognak, hanem úgy, hogy én is megértsem. Azonban nincs idő örömködni ilyen csekélységeken, mert elénk borul – szó szerint – a labor hűtőkamrájának tartalma, amit a tőlem megszokott hangerővel közlök az egész bagázzsal. Engem meg Matthews fordít le, bár nem hiszem, hogy van valaki aki nem értette volna azt, hogy itt egymást ették az emberek. További sikoltozásra ad okot történetünk következő, igen sietősen felénk áramló fejezete, aminek a doki akarná elejét venni, de nem jön össze neki. Most már minket is lőnek kérdés nélkül, az adrenalin csúcsra tornázza magát bennem, ami cselekvésre ösztönöz és mivel Denisovval jó csapat vagyunk, mögé sorolok be fegyvert kérve tőle. Bár kettőnk közül ő az aki legalább pontosan céloz, én meg a zavaró tényező vagyok, de ki az aki ki tud térni egy vaktában lövöldöző, sikoltozó nő golyói elől? Fogalmam sincs végül mit kapok a kezembe, mert meg sem nézem igazán, nem az jár a fejemben, hogy beazonosítsam a típust, csak az, hogy hol kell lőni vele és hogyan. Annyi még azért megmaradt bennem a kiképzésekből, hogy képes legyek lőni szinte bármilyen fegyverrel, de a gyakorlat már nem tartozik az erősségeim közé. Doomer erősségei közé sem, mivel a sokkolóval eltéveszti a célpontot, aminek következtében sortűz fröccsen ránk, vagy legalábbis az elől állókra. Cole-t találják el helyette, aki holtan esik össze, legalábbis nem mozdul többet. Csak azon sajnálkozom, hogy a fegyvere Doomer felé csúszott és nem felénk, mert rögtön felkaptam volna, de be kell érnem azzal amit Denisov adott.* -VVVÍÍÍÍÁÁÁÁÁÁÁÁÍÍÍÍÍÍÍ! *Belőlem meg kitör a frász és a düh, a csatakiáltás, na meg a fegyverből is a lövedékek, melyeket Denisov fedezékéből engedek útjukra. Közben hátrálok, hogy fedezéket keressek magunknak, és remélem Denisov követ engem és nem arra adja a fejét, hogy az én sikoltásomhoz képest mélyen zengő ordítással karöltve előre rohanjon. Azért igyekszem pontosa(bba)n célozni, nehogy a dokit kaszáljam le, mint aratórobot a termést. *
//Az egyszerűség kedvéért: Privát csatorna Nyílt csatorna//
//1-es csapat: Benedict, Gilbert, Stone (+ Crawford, Read)//
*Crawford felvetése, miszerint látniuk kellett volna a Sleipnirt és saját találgatása újabb és újabb ötleteket villantanak fel Tess gondolataiban. Annyit, hogy nehéz bármi értékelhetőt megragadnia a rengeteg ha és talán között. Mégis van egy foszlány, ami élénkebb a többinél, vissza-visszatér kicsit mindig megváltozva, de a lényegét megtartva. Megint Crawford hardcore sci-fi ötlete az, ami segít neki végre megragadni ezt a gondolatot. Ami tulajdonképpen ugyanaz, mint Crawfordé.* - Én is hasonlót feltételeznék. Ha tényleg féregjáraton érkeztek, akkor bármi és minden is lehetséges. Talán nekik tényleg negyven évvel ezelőtt van.. * Elgondolkodik Benedict kérdésein.* - Semmi sem zárható ki, habár a repülési adatok érintetlennek tűntek. Csak akkor újabb kérdés merül fel, hogy hogyan maradtak életben ennyi ideig, hol és mikor hagyták el a Thort? Mi célja lenne az adatmódosításnak? *Megcsóválja fejét, majd kénytelen megismételni magát.* - Minden és bármi lehetséges, de a legegyszerűbb válasz általában igaz, még ha hihetetlen is. De majd a tudósok megmondják egyszer, mi történt itt. *Rengeteg mindent megmagyarázna a legutóbbi teória, a majdnem frissnek tűnő, nem évtizedes vércseppektől kezdve, a dátumbélyegzőn át, a hirtelen felbukkanásig… aztán persze még több kérdés felvetődik, de mint azt korábban leszögezte Tess, ezeknek megválaszolása nem az ő tisztük. Azt hitte már az előbb is elfogadható magyarázatra jutott, de ezzel az elmélettel lett kerek minden, ezzel már tud dolgozni, még ha be is bizonyosodik valami egészen más a későbbiekben – és különben is, vélhetően az ő belbiztonsági besorolási foka sose lesz elég magas, hogy megtudja, mire jutottak azok a bizonyos sokat emlegetett tudósok és a nyomozótisztek – , egyelőre annyira elegendő, hogy nem kínozzák a felesleges kérdések, tud a küldetés további aspektusaira koncentrálni. Az erőszakosabb apsektusaira. Hét támadóból ketten kidőlnek, nem a legjobb arány, de kezdetnek megteszi. * - Talán nem ránk számítottak. *Igazat ad Benedictnek, de nehéz megmondani, hogy a villanógránát utóhatása-e ez a bizonytalanság vagy valami más. Ha likvidálnák a fegyvereseket, talán a vascsővel felszerelkezettektől már lehetne kérdezni. Vagy még jobb ötlet: harcképtelenné kell tenni mindet és úgy kikérdezni őket. Biztonságosabb is lenne és nem esnének abba a hibába, hogy véletlenül csak kézzel-lábbal beszélő támadó marad a színen. Bárhogy döntsön is Crawford Benedict kérdésére, Tess a sokkolójáért nyúl közben – kivéve ha más parancs érkezik. A Stone-nal ellentétes oldalon lévő legközelebbi alakra céloz, majd a dobhártyáját ismét megkínzó sikítás miatt újracéloz és pár pillanattal később meghúzza a ravaszt.* - Ez volt a következő alkalom, ugye? *Morogja a csapata privátcsatornáján, habár tisztában van vele, hogy most senki nem ér rá a csatornákat állítgatni.*
Az a helyzet, hogy a hollófekete hajú társammal eddig tényleg minden valószerűtlen helyzetet túléltünk, sőt még akkor is ép bőrrel megúsztuk, mikor már-már azt hitte elérkezett a vég és ideje elszámolni életünk eddigi tetteivel. - Ó, ha ezt tényleg így gondolja, akkor a mai naptól a középső nevem Őrangyal lesz. - igaz nem látjuk most egymást, de a derűt minden gond nélkül kiérezheti a hangomból. - Ha én volnék a személyes őrangyala, akkor magácska nem lehet más, mint a kabalám, aki, ha mellettem van, eltéríti előlem a lövedékeket. - fűzöm tovább a megkezdett gondolatmenetet, mert ezt mindenképp hozzá szerettem volna tenni. - Még nem ejtettünk erről szót, de azért azt meg kell jegyezzem, ezt hívják csapatmunkának, hisz elég jó csapat vagyunk mi ketten. - nem szeretek senkit sem csak így telibe, szembe dicsérni, de akit ily módon magasztalni tudnék, nos, hát az a lista ezért vagy azért szomorúan rövid. - Vakmerő? Á, ez a szó hiányzik a szótáramból, inkább úgy mondanám, hogy igyekszem helyén kezelni az adott helyzetet mindenki megelégedésére. Most mondja azt, hogy nem mondtam helyesen, mikor így szólítottam. Vagy, ha nem, akkor milyen titulusban szólíthatom? Talizmán esetleg? - tromfolok egyet, mielőtt azt gondolhatná, hogy övé lehet az utolsó szó a mi kis csevejünkben.
Míg a paráztató hangokkal operáló hűtőkamra felé közeledünk, felpörögnek az események a hajó más helyein és érdekes dolgok történnek sorra egymás után, legalábbis, ami a káoszos közös csatornát illeti. Furcsának tűnhet, de már az abszolút halottnak tűnő hullákkal is vannak fenntartásaim, főleg egy ilyen fantomhajón, ami most csak úgy a semmiből megjelenik. Ezen a ponton azonban nálunk is felgyorsulnak az eddig csak csordogáló történések és lőni kezdenek ránk. Igaz még nem pont ránk, hanem a dokira és a közelében ácsorgó Colera, aki legnagyobb szerencsétlenségére tökéletesen hozza a rosszkor, rossz helyen című karaktert és becsúsztatja a kulcsot az ajtó alatt. Pontosabban nem a kulcsot, hanem a fegyverét és nem is az ajtó alatt, hanem a talán fedezékbe húzódó Doomer irányába. Miután sikerül gyorsan kizárnom a zombikat és azoknak számos válfaját a történetünkből, Raven lényegre törő, pőre kiáltásával telik meg a közös éter és ahogy látom sebes léptekkel már meg is indul felém, hogy csapatként újból eltérítsük a felénk száguldó golyókat. - Mi a parancs, uram? - mielőtt magamhoz ragadnám a kezdeményezést, adok néhány másodpercet a láthatóan késlekedő és ebből fakadóan minden bizonnyal zavarodott felettesemnek, hogy sebtében megtervezzük a lépéseinket. - Uram!!! - kiáltok Matthews-ra néhány másodperc múlva, hogy most már bökjön ki valamit, vagy mind itt fogunk veszni, miközben a fegyverropogás nem, hogy nem ül el, de sokkal inkább felerősödik körülöttünk. - Cseréljünk! Kérem a sokkolót, itt a szolgálati fegyverem. - az időközben megérkező lánnyal stafétát váltunk, ami minőségi cserének bizonyul, mert a következő szempillantásban már a sokkolót tartom a markomban. - Most jött el az a pillanat, mikor felveszem a szótáramba a vakmerő szót. Jöjjön, fedezzen balról, nekünk kell kirángatnunk a rajunkat a pácból, vagy mind itt maradunk. - igyekszem túlharsogni az automata fegyverek sivítása által keltett visszhangot, majd mikor beáll egy pillanatnyi csend, elkiáltom magamat. - Gránát!!! Mindenki fedezékbe!!! - ahogy kimondom ezeket a szavakat, a kezemben lévő sokkolót az "L" alakú folyosóra dobom, nagyjából olyan erővel, hogy legalább kétszer gellert kapjon a szomszédos falról és elég legyen némi zavart kelteni a támadóalakulat soraiban megjelenésével. Első, de talán még második ránézésre sem valószínű, hogy felismerik az eléjük hajított tárgyat, inkább, ha van eszük fedezéket keresnek, hisz ki szeretne egy támadógránát útjába kerülni. - Jöjjön, vágjunk rendet a folyosón! - kapom el a lány szabad karját és ellentmondást nem tűrve rántom magammal, aki szinte zászlóként lobog mellettem, hála indulósebességemnek. - Hozza Dr. Doomert, én addig ütök néhány plusz lyukat a hátsójukra a jobb szellőzés érdekében. - mire a sarokhoz érünk, remélem már nálunk lesz a helyzeti előny. A nálam lévő puska tökéletes az efféle szűk folyosók megdolgozására, ezért nem is spórolok a munícióval. Egyrészt kell a fedező tűz, míg Raven a dokit összekapja és beráncigálja a fal mögé, másrészről pedig igyekszem megritkítani a támadóállományt, amennyire csak lehet.
//1-es csapat: Benedict, Gilbert, Stone (+ Crawford, Read)//
- Lehet. - Reagál a parancsnok Benedict ötletére, bár taktikai szempontból nézve fogalma sincs, mire lenne jó belenyúlni a hajó időszámítási módjába, hacsak nem arra, hogy ezen töprengjenek itt és közben ne figyeljenek másra. A későbbi történések fényében még ennek is végül megszavaz egy esélyt, mert egyre inkább úgy fest, hogy a Sleipnir segítségkérése inkább csapda volt, noha az egész célját még mindig nem érti. Ami azt illeti, Crawford örül, hogy nem tudós. Ezt az egészet nem neki kell kibogarásznia, megértetni másokkal. Ő katona, és ebben a közegben érzi igazán jól magát. Még akkor is, ha egy embere mégsem reagált elég jól Gilbert figyelmeztetésére, mert úgy fest, Stone is leblokkolt a villanóbombára, ugyanis ott marad, ahol van és nem csinál semmit. - STONE! - Próbálja túlharsogni az éppen fülükbe sivalkodó Moor hangját, hátha valamelyiktől a közlegény is magához tér. Közben meg céloz és lő, ahogy a többiek is. Ellenfeleik java kidől, egy megfutamodik és eliszkolni készül, egy pedig viszonylag hamar reagál, bár mozgásán látszik, hogy sokat bíz a vak szerencsére, semmint pontosan célozna. Vélhetően inkább csak emlékszik, merre volt a villanás előtt Stone és arra suhint a vascsővel a kezében, hátha még ott találja.
//Páros: Stone szerencséje, hogy a támadója emlékezete nem túl tökéletes, egy hatalmas döndülés kíséretében csapódik be a méretes vascső a mellette a falba - további deformitást okozva abban -, mielőtt a támadó holtan rogyna össze Stone társainak pontos lövésének hála. Páratlan: Noha társai próbálják menteni Stone-t, több lövést is le kell adniuk a támadóra, hogy a páncélzaton átjusson, de sajnos ez a kezdeti lendületét és dühét nem csökkentette le, a vascső a Stone sisakjának csapódik. Stone-nak semmi baja nem lesz, viszont finom hajszálrepedések jelennek meg a sisakján, ahol kilát és a rendszer figyelmezteti is, hogy kritikus sérülés érte, az oxigén távozni tud a réseken át. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy igen lassan. Beragasztani lehet, de ez fél szemére lekorlátozza majd a kilátást.
Mesélő carried out 1 launched of one (10 oldalú.) :
- Nem akarom tudni, hogy akkor kire vagy mire számítottak... - Dörmögi Crawford, mikor a csata alábbhagy. Az eredmény: egy támadó meg tudott lógni, ha hagyták, a többi halott, egy kivételével: a csuklóján megsérült alak még mindig a falnak támaszkodva, annak aljába lecsúszva, ülve szorongatja sérült testrészét, hogy a vérzést elállítsa. Mikor Gilbert ráfogja a sokkolót, a sisakján átvált külső kommunikációra. - Ne, ne, ne, ne! - Rimánkodik, hátha használ és kezeit is emeli, fogva kitartóan a csuklóját. - Ki tudja kérdezni, Gilbert? - Kérdezi a parancsnok, maga is fegyvert fog a Sleipnir tagjára, ám az nem sokkoló már. Egy rossz mozdulat a tagtól és lő. - A Dominiumra nem visszük be. Parancs szerint a közelben kell megállni, ha minden fegyverét sikerült hatástalanítani, illetve szükség esetén a Yorubán megkísérelni a leszállást, vagy a Perdán. Legrosszabb esetben megsemmisíteni. Maradjon a vezérlőteremben Benedict, mindjárt kérek jelentést a 3-as csapattól, mi a helyzet a hajtóművekkel. - Az elfogott jómadarat nem viszik be a vezérlőbe, maradnak vele kint, itt próbálják meg kikérdezni, vagy a társai sorsára juttatni. A visszatérő Benedict Read csacsogó jelentése fogadja, hogy idő közben mit sikerült beindítania, sztoikusan nyugodt érdeklődéssel megtűzve, hogy mi történt ott "hátul", mert a vezérlőben háttal ült az eseményeknek. Plusz egy látvány az egyik kameraképen: még egy csapat közeledik, de nem a vezérlőhöz, hanem a zsilipkapuhoz, amelyen át a dominiumiak jöttek és amerre az Eternity felé is menni lehet...
//2-es csapat: Dr. Doomer, Denisov, Moor (+ Matthews)//
Cole kidől nem kis döbbenetére Matthews-nak, aki késlekedik emiatt bárminemű parancsot adni, majd Denisov sürgetésére végül megtalálja a hangját. - Doomer, fogja a fegyvert! Denisov, Moor, fedezékbe! A labor ajtaján nem juthatnak át! - Sorolja és közben persze mozdul maga is megfelelő helyet keresve, ahonnan tud lőni bárkire, aki az ajtóban feltűnik és egyúttal be tud húzódni az ellenséges lövedékek elől. Hála Denisov-nak és Matthews-nak, a doktor meg tudja kaparintani a fegyvert, igaz, fel kell idéznie, hol és hogyan is kell azt kibiztosítani a lövéshez. A támadás első hullámát mindeközben visszaveri a Denisov-Matthews-páros, és ha ekkor még rendes fegyver van Moor-nál, akkor a vak gyíkmadár is talál szemet elvén ő is eltalál valakit, igaz, komoly kárt nem okozott vele. Két támadó kidőlt, a maradék négy szintén fedezéket keres a folyosón, hogy majd egyesével szedje le a bent maradtakat. - Mit csinálnak?! - Csattan fel Matthews, mikor Denisov és vélhetően szélárnyékában Moor is kitör egy gránátot dobva előörsnek maguk elé. Vagyis nem gránátot, Matthews még éppen látja, hogy az a sokkoló, a csel lényegét megérti rögtön és ahelyett, hogy görcsösen ragaszkodva az eredeti tervhez és ezt számon kérje a kettősön, inkább alkalmazkodik és nyomukba ered. Denisov külső kommunikációra állított mikrofonján át készségesen tájékoztatja ellenfeleit, hogy mi vár rájuk, és azok tudván, hogy ilyenkor bizony tényleg illik fedezékbe vetődni, ennek megfelelően cselekszenek. Eltelik pár másodperc, mikor a lövések kiterítenek még egy valakit, hogy rájöjjenek, a várt robbanás elmaradt. A megmaradt három fegyveresből kettő nem is törődik vele, úgy véli, besült a szerkezet, egyedül a harmadik pillantott a korábban gránátnak tartott sokkolóra és tudja meg, hogy át lettek verve. Persze, ez az információ így élete végén csekély elégtételt jelent, ahogy az is, hogy Matthews is elvágódik a padlón. Denisov és Matthews párosa szép rendet vágott a folyosón, a kis csokornyi friss halott érdekesen színezi tovább a Sleipnir egyébként sem bizalomkeltő belsejét. Matthews-nak nem volt szerencséje, egy lövedék pont átütötte a sisakját és a szemnyíláson át fúródott a koponyájába. //Páros: Denisov sem úszta meg olyan könnyen, combján szerzett be egy sérülést. Mivel korábban genetikai kísérletek szerencsésen kiválasztott alanya volt, ezért a fájdalmat jól tűri, alig érzi és mozgásban is csak kicsit gátolja. Persze ettől még ő is emberből van és mint ilyen, ugyanúgy tud vért veszíteni, mint bármilyen halandó. Moor viszont jól helyezkedett szélárnyékban vagy egészen hátra maradva. A férfiak felfogták a lövedékeket, ő maga nem sérült, még a páncélzatán sem esett karcolás. Páratlan: Denisov páncélja felületi sérüléseket szerzett, a lövedékek gyakorlatilag lepattantak róla. A szerencse az ő oldalára állt! Ám ami neki szerencse, az másnak kevésbé. Moor páncélját két ilyen megpattanó lövedék is eléri. Egy csak a páncélzat felületét sérti meg, erről még csak tájékoztatást se küld neki a rendszer, olyan bagatell a dolog. Nem úgy a másik találat, mely a lábszárán éri őt átütve a páncélt.
Mesélő carried out 1 launched of one (10 oldalú.) :
Ugyan a folyosó meg lett tisztítva, de a veszély ezzel nem múlt el. Dr. Doomer Moor unszolásának engedve feltápászkodik, zavarodottan viselkedik, de a kialakult harci helyzetben, melyben Matthews-t is elveszítik Cole után, ez nem is csoda, az már annál inkább, hogy őt egy lövedék sem éri el. Követi Moor-t szorosan, olyannyira szorosan, hogy a következő lépésnél cselekvésre szánja el magát. Megragadja az alacsony páncélos, karcsú alakot hátulról, lehetőségeihez mérten igyekszik lefogni, míg másik kezével a korábban Cole-tól megszerzett és kibiztosított fegyvert fogja a nő sisakjához. Ilyen közelségből nem kétség, hogy végzetes lenne a planetológus számára a ravasz meghúzása. Így tehát mire Denisov az elnéptelenedett folyosón visszafordulhat csapattársához, egy túszhelyzettel találja szemben magát. - Dobja el a fegyvert és vegye le a sisakját! - Dr. Doomer hallja saját hangján, hogy mennyi remegés van benne, ha a mozdulataiban nem is. Ám a korábban elromlott kommunikációs rész miatt Denisov nem hallja a teljes felszólítást, mindössze a "dobja... ve... ...sakját" részek érnek el hozzá.
//3-as csapat: Davies (+ Hopkins, Hill, Morris, Turner)//
Davies futtában is jól kezeli a nanojavítót, a páncél rendszere megnyugszik és nem zaklatja viselőjét további hibajelzésekkel és figyelmeztetésekkel. Az oxigénszint ugyan csökkent, úgy négy órányi maradt benne, szóval azért még nem kell egy jó ideig aggódnia a mérnöknek, hogyan szerez utánpótlást. Már ha nem lyukasztja ki többször. A felkar fájdalma viszont megmarad hű kísérőként, akárcsak néhány társa, akik őt fedezve sietnek utána a hajtóművekig. - Nincs idő, nincs felszerelés és épp nem érünk rá! - Érkezik a morcos hangvételű összefoglaló válasz Davies-nek Hopkins-tól. Ha a Dominiumon vagy az Imperiumon lennének és lenne hozzá cucc, akkor lehetne e trükkel élni, de a Sleipnir más dizájnnal épült, még ha a működési elven nem is változtattak. Plusz lőnek rájuk. Az ajtónál némi tűzharc alakul ki, a dominiumi csapat azon van, hogy lefoglalják a kint lévőket és keressenek valamit, amit ideiglenesen az ajtóhoz tudnak mozdítani. - Davies doki, ha jók lesznek a hajtóművek, mennyire lesz ártalmas az egészségre, ha a beindításkor még itt leszünk? - Érkezik Hopkins érdeklődése, továbbra is némi feszültséggel a hangjában, ami inkább a kialakult harcnak szól, semmint Davies személyének. Nem árthat tudni, hogy elég ha feltartják a kintieket vagy ki is kellene innen törni, mielőtt a vezérlőből beindítják az egészet. Davies mindeközben jól halad a felmérésekkel, pedig nincs egyszerű dolga, nyolc különállóan működni képes hajtóművet kell lecsekkolnia. Tengely-szimmetrikusan helyezkednek el, négy-négy van a két oldalon. Aktuális helyén a négyből kettőnek semmi baja, egyből némi állítgatást követően egy 75%-os hatékonysággal működésképes hajtóművet tud "varázsolni", a negyedik viszont jóval több időt és felszerelést igényelne, úgy tűnik a hiba odakint van, űrséta kellene hozzá. Ahhoz, hogy a Sleipnir repülni tudjon, a nyolcból legalább hat hajtómű teljesítménye szükséges. Hogy a másik oldalon lévő négy hajtómű rendszerét is megnézhesse, át kell jutnia a túloldalra, a problémát a félig nyitva maradt ajtó jelenti, hiszen azon keresztül el is találhatják őt, ha át akar jutni. - Gránát! Fedezékbe! - Jön a figyelmeztetés, mely most nem amiatt hangzik el, mert a dominiumiak éltek ezzel a módszerrel, hanem a Sleipnir legénysége juttatott be sikeresen egyet. //0-3: Mázlija van a csapatnak, mert a gránát ugyan bejut oda hozzájuk, de mintha csak egy kulacsot csúsztattak volna be a padlón, besül és semmiféle robbanás nem történik, ami a harci morált jobban javítja a dominiumi oldalon: újult erővel vetik bele magukat a csatába. 4-6: Villanógránát érkezik, mely minden figyelmeztetés ellenére lesz, akit váratlanul ér: Davies doktor lesz az, akit elvakít a gránát és néhány másodpercig csak az éles fényt látja, semmi mást. A hang javát a sisak letompította. Szerencséjére legalább bajba nem kerül, míg újra rendesen tud látni. 7-9: Villanógránát érkezik, amire a figyelmeztetés Turner-t éri későn, az ő látása blokkolódik egy rövid időre, mely pont elég idő ahhoz, hogy a támadók kihasználják: Davies bárhol is legyen éppen, mozgásban kell lennie, különben újabb találatokat gyűjt be a páncéljára, ebből egy a mellkasánál fúródik be, szerencséjére csak a páncélba.
Mesélő carried out 1 launched of one (10 oldalú.) :
//Davies: kérlek dobj majd a reagod előtt itt, hogy a maradék négy hajtóműből hány lesz életképes Páros: Buli van, mind a négy működni tud, gyakorlatilag teljes hatékonysággal. Páratlan: Három jól megy, egy viszont lutri lesz, hogy mennyire lesz hatékony, de az biztos, hogy nem lesz 100%-os.//
//Határidő mindenkinek: július 17. (hétfő) 23:59 //
Hallgatom Gilbertet és csak remélem, a megfelelő irányba haladunk a feltételezésben, így minden mást is nyitva hagyok lehetőségként. Nem vagyok tudós, majd ők eldöntik, meghatározzák, miről is van szó, éppen ezért bólintok, egyetértve Gilberttel. Hang nélkül nyugtázom, ahogy Stone-hoz nem jut el időben Gilbert figyelmeztetése, s láthatóan rá is hatással van, azt azonban nem hagyhatom, hogy Stone-t találat érje, s célzás után lövök. Másodpercek is számítanak, vaktában azonban nem szokásom lövöldözni Nem nagyon mozdulok azonban a vezérlőterem ajtaja közeléből, egyrészt nem kíváok senkit a hátamba kapni, másrészt egy gondolat fogalmazódik meg a fejemben, s a csapat többi tagja teszi máris a dolgát, így ki is mondom, mit gondoltam. A parancsot hallgatom, a szemeim és ösztöneim azonban a környezetet figyelik. - Értettem, uram. - lejjebb engedem a fegyvert, ahogy bemegyek vissza, s beállok az irányítópult elé, előtte újra tüzetesen végigvizsgálva mindent, hogy ezúttal nehogy a nyakamba landoljon egy meglepetés. Read-et is hallgatom közben, s nyugtázom szavait, s én is tömör jelentést adok neki a helyzetről. Ahogy a fedélzeti kamerákat nézem, azt látom, amit nem igazán szeretnék. Nem maradt emberünk a visszavonulás helyszínére, márpedig most jól jönne. - Uram, a Slepnír legénységéből egy csapat arrafelé tart, ahonnan a hajóra érkeztünk. Megnézzük Readdel tudunk-e valamit tenni, hogy hátráltassuk őket. További parancsra várunk. - nem fogjuk hagyni, hogy az Eternitybe átlandoljanak, ez azonban nemcsak rajtunk múlik. Azt is megnézem közben, hogy apró manőverre mennyire lesz majd képes a jármű, egyelőre nem teszek vele semmit, nem pazarolva az energiát. De jó lenne már, ha csipkednék magukat a hajtóműveknél, mégha tisztában is vagyok azzal, nem megy minden csettintésre.
//3-as csapat: Davies (+ Hopkins, Hill, Morris, Turner)// A tapasz teszi a dolgát, a rendszer végre elhallgat, s arra tudok figyelni, amiért itt vagyok. Azért pár másodpercig még készülök a komoly kalkulációra, hogy mennyire váljak csőlátásúvá, mondván vészesen fogy a levegő. Ahogy azonban ránézek a szintre, egyszerre könnyebbülök meg, s a számsor egy jóval magasabb értéket ad ki: van még...levegőm. S ezzel együtt időm is. - Idő van, felszerelés van, a kedved meg nem rám tartozik. - teljesen közömbös hangon válaszolok Hopkinsnak, próbálva kiiktatni a fájdalomérzetet, hogy a karomat legalább valamennyire tudjam használni. - Nekem utána ne sírj, hogy megmondtam nektek. - megcsinálhatnám én magam is, de más a feladatom, a hercegnőcskékkel meg nem szoktam foglalkozni, mert a szőke herceg az pont nem én vagyok. S ahogy belépek az ajtón, s megértem, azt az ajtót valóban nem fogjuk tudni most becsukni, pedig jó lenne, a hajtóművekre fordul a figyelmem, az, hogy ki éppen hogy kicsi ólomkatonázik, arra nem. Hopkins legalább érti, hogy miként szólítson meg, meg is nyomódik bennem a válaszadó gomb, normális hangerővel Megnézem a kijelző értékeit, ahogy egy scant végigfuttatok rajta, s az alapján tudok majd válaszolni Hopkinsnak. Ha nem muszáj, akkor nem kéne még több testet itt hagyni, lélek nélkül, ám ha én maradok, az pont nem fog zavarni. Az eltelt idő és a karbantartás hiánya akár okozhat gondot mind a hajtóműveknél, mind az energiaforrásnál, s mivel éppen ez az amiken dolgoztam a hajóknál, vagyis egészen pontosan az energiaforráson, s minden, ami azzal kapcsolatban van, másodpercre pontosan meg tudom mondani, ha megérkezik a mért eredmény, belevéve azt, hogy az idő relatív, s eltérhet a földi vagy akár a perdai méréstől is, attól függően, hol és merre haladtak az űrben. Most azonban nekem elég lesz csak a kapott eredmény, ami alapján meg tudom mondani, hogy fuss vagy ne fuss, ha beindítom a szépségeimet. Meg az energiaforrást is meg kell nézni, a hajtóművek és az energiaforrás nem egészen egy és ugyanaz. Ennek alapján mondom meg Hopkinsnak a választ is, a szokásos szenvtelen hangon, mert az emberi élet annyira nem foglalkoztat. Legalábbis itt, és ami ránk vonatkozik. A perdaiakkal már más lenne a helyzet. Ők nem tehetnek arról, hogy kik s mik vagyunk. - Itt négyből három száz százalékosan képes működni. Egy azonban csak háromnegyedét adja a kapacitásának, itt helyben nem javítható, csak kinti munkával. - amivel részben vagyok elégedett. Nem engedtem meg 25 százalék hibahatárt. Sem. Át kell mennem a másikhoz, hogy megnézzem, mi a van a másik néggyel, s már éppen félúton vagyok, mikor az egyik kísérő elkiáltja magát, és hirtelen nagyon berobban a dühöm, s még rá is vicsorítok a beguruló gránátra. Azt merd meg, hogy működésbe lépsz! Na, azért. S máris eltűnik innen a figyelmem, a másik négy hajtóművet veszem vizsgálat alá, nem foglalkozom azzal, milyen csatakiáltásaik vannak éppen, azzal csak időt vesztegetek és most rendkívül értékeset. Teljesen a hajtóművek felé fordul a figyelmem. Az egyiknél ugyan elgondolkodom, hogy be kell vetnem a legtitkosabb mérnöki ismeretemet és istenesen megküldeni egy rúgással, azonban csak egy apró javítás szükséges, s máris úgy fog dorombolni, ahogy azt tennie kell. Ha nem kéne csipkedni magamat, simán ellennék még a hajtóművek simogatásával, ám csak sóhajtok egyet magamban, s most a közösbe szólalok meg, hogy Crawford is megkapja az üzenetet. - Hajtóművek rendben, kilencvenhat egész nyolcszázhetvenőt százalékkal működnek. - mivel úgy általában ezt a hétköznapiak nem értik, folytatom. - A hajtóművekből egy hetvenöt százalékos, egy meg majdnem teljesen kapacitáson képes működni, a többi mind rendben. Beindítom. - dehogy várom meg Crawfordot a válasszal, bár ha nagyon ordít, akkor azért biztos oka van, hogy most még ne tegyem meg. Ha mégis rendben van az indítás, akkor neki is kezdek. Ha a többieknek futniuk kell innen, akkor már csak az itteni sávba szólok bele. - Futás. Három másodpercetek van.
*Tényleg úgy gondolom, ahogy mondtam, Denisovnak kétsége sem lehet felőle, így rá is bólintok a középső nevére, de továbbra is Denisovnak vagy Hannibálnak fogom hívni attól függően, épp milyen helyzetben vagyunk. * -Nagy betűvel! De nem állok maga elé pajzsként. *Leszek én a Kabalája, csak a golyófogója nem. Legfeljebb a kivételes személyiségemmel térítem el a lövedékeket előle, ahogy eddig is. * -Ezt eddig is tudtam, olyat mondjon amit még nem tudok. *Jegyzem meg mosolyogva pimaszul, mert a dicséretet – ha annak szánta – értékelem, de eltekintve a terveitől, melyek csak nyomokban tartalmaznak részleteket és konkrétumokat, kivételes mértékben tudunk együtt dolgozni. Azt nem tudom, hogy melyikünk hangolódik úgy rá a másikra, hogy egy húron pendüljünk, de remekül megy. * -A Talizmán nem titulus. Az olyan, mint a Kabala. Találjon ki valami mást. *És most megint az enyém az utolsó szó, és szerencsére ettől megkímélünk mindenkit, mert még van annyi viszonylagos nyugalom, hogy figyeljek a nyílt és a privát csatorna váltogatására. Később ez már nem megy…. …A megrágcsált hulláknál még azt gondolom, hogy ennyi volt, de sajnos egyre több figyelmeztető jel és hang érkezik a másik két csapat felől arra, hogy mi sem ússzuk meg a tűzharcot, vagy a közelharcot. Én, magamat ismerve inkább az előbbire szavaznék, de ez nem kívánságműsor, ahogy azt már számtalan nem nekem kitalált küldetéseken megtapasztaltam. Cole szinte mellettem leheli ki a lelkét, ezért Denisovot pécézem ki élő pajzsnak és fegyvert is kérek tőle. Nem tudom ki volt az aki kitalálta, hogy civilek nem kaphatnak fegyvert, de biztosan nem számított egy cirka ötven év után, titokzatos körülmények között feltűnő, választ nem adó hajón fegyveres bandára. Nos, hát mi sem, ezért a döbbenet és a félelem hangos viszontválaszra ösztökél. Mindeközben nem én blokkolok le hanem pont az akinek a feladata a mi megvédésünk lenne, és Denisov hiába kiabál rá, Matthews csak nem ad parancsot. Cselekednünk kell. A kapott fegyverért cserébe nagy örömmel adom át a felszólításra Denisovnak a sokkolót, jóllehet fogalmam sincs mit kezd vele, de ő a jó közelharcban. Én a kapott fegyverrel rohanok előre, hogy kiürítsem az egész tárat. * -Már megint. Úgy imádom, hogy magával nem lehet unatkozni. *Nem minden él nélkül jegyzem meg, mert így van. Soha az életben az első találkozásunkat tekintve és azóta nem volt olyan napunk, esténk, délutánunk, hogy ne keveredtünk volna tűzharcba. Még akkor is amikor csak iszogattunk volna. Egy könnyű kis vacsora megspékelve gyilkoló madarakkal, gránátokkal és repülő lövedékekkel….és ez csak egy a sok közül. A legutolsónak örökre hordozom az emlékét a karomon, beforrt törések formájában. Denisov azonban ahelyett, hogy jól megsokkolná a támadót, eldobja a készséget, én meg értetlenül nézek rá egy pillanatra és csak a számmal némán formálom a döbbent kérdést.* ~Gránát?~ *Szerencse, hogy csak némán, mert legutóbb átváltottam nyílt csatornára, ám ha ezt nem is, a későbbi csatakiáltásomat megosztom mindenkivel. Matthews hiába talál magéra és osztja ki késve a parancsot, mi ketten már egészen jól egymásra találtunk Denisovval. Sokáig nem is hallok mást, csak a lövöldözés hangjait, és a visszhangjait a fejemben, de Denisov hangja élesen csattan a fülesben és míg ő fedez minket addig megpróbálom a dokit elcincálni a kereszttűzből. Annyit azért megteszünk társammal, hogy Matthews parancsa utolsó mondatának megpróbálunk eleget tenni, ergo a támadókat nem engedjük át a labor ajtaján. A többi csak bónusz. Az engem eltalált lövedék is, bár erről lemondtam volna. Az elsőt meg sem érzem, a második beleharap a lábamba, én pedig a rádióba kiáltok.* -Áááááúúúúúúúáááááááábaszki! Óbaszki! Baszkibaszkibaszki ez nagyon fáj! *Visszafordulok, hogy mérgemben kilőjek még pár lövedéket ha maradt még, de megelégszem annyival is, hogy üresen csattogtatom Denisov fegyverét. Ettől mondjuk nem fáj kevésbé a lábam, de kurvára jólesik. Az már nem annyira, hogy meglátom Matthews-t a padlón holtan. Az életben maradás ösztöne azonban erősebb és még egy adag fájdalomcsillapításra is alkalmas adrenalin löketet nyom a vérembe, arra elég, hogy sántikálva, inkább a Dokira támaszkodva cipeljem magammal fedezékbe. Sokkal jobban támaszkodom rá, mint kellene, keresve valamit ami elég néhány percig, míg Denisov rendet vág, de a hűtőkamrába nem akarok menni, noha az lenne a legjobb választás, épp csak ha magunkra zárjuk és mindenkit megölnek odakint, akkor nem lesz aki kiengedjen minket, másrészt nem szeretnék félig megevett hullákkal közösködni….nem megkóstoltakkal sem. Nos, a Doki úgy dönt, hogy sehova nem megyünk, mert megragad és maga elé fordít. Először nem is fogom fel, hogy mire megy ki a játék, csak amikor a fegyver amit Cole-tól szerzett, a sisakomnak ütődik. Csak egy ijedt pillantást vetek Denisovra, és veszek pár igen nagy levegőt, miközben a Doki közli a feltételeit, aminek sajnos csak egy részét lehet hallani, de kétség sem férhet hozzá, hogy mit akar. Mégis mi a franc ütött belé? * -Most komolyan, megint itt tartunk? Mit gondol mennyit bír ez a sisak? Denisov lője már le baszki! *Türelmetlenül és dühösen kiáltok, majd a hangom átvált félősbe, mert hát rendesen be vagyok szarva attól a fegyvercsőtől, de muszáj kidumálnom magam a helyzetből. A Doki érezhetően ideges, csak tudnám miért, amikor épp megmenekültünk….legalábbis egy kis időre. Az egész arra jó, hogy ne fájjon a meglőtt lábam, mert mnden másra jobban figyelek, az a hmmmm…karcolás most annyira apróságnak tűnik a fejemhez és a vélhetően kiloccsanó agyamhoz képest. * -Denisov lőjön! Nem baj ha engem is lelő, csak vigyázzon! Ne csinálja ezt Doki, olyan szép az élet, kijutunk innen én is maga is, tegye le azt a fegyvert jó? Még a végén megöl valakit és az a valaki nem akarok én lenni. *Közben ha nyöszörögve is, ebben segít a lábamba újra belemaró fájdalom a mozdulat hatására, szövegelésem alatt a sérült lábamat – mert az épre kell támaszkodnom – beakasztom a Dokiéba. A ficánkolásom amit levágok talán néhány szívdobbanásnyi időre eltereli erről a figyelmét, mert az engem tartó karjába kapaszkodva eljátszom a szabadulni próbáló túszt. Csak annyi kell, hogy egy röpke másodpercre kibillentsem az egyensúlyából, hogy lazuljon a szorítása és lehetőleg ne lőjön fejbe. Ha sikerült beakasztani a lábam és nem vette észre, Denisov viszont igen, akkor megpróbálok a térdhajlatába rúgni, körülbelül az „én lenni” elhangzásakor.*
//Az egyszerűség kedvéért: Privát csatorna Nyílt csatorna//
Hogy mikor történt? Nos, így utólag sem tudom pontosan felidézni. A tény: Valamikor kellő sérülést szenvedett a sisakom. Még azelőtt, hogy a gránát előkerült volna... Stabil állásban támasztottam a talajt, vállgödrömbe szorítva a puskát, és folyamatosan lőttem. Azért igyekeztem úgy célozni, hogy direkt senkit ne öljek meg. Harcképtelenné akartam tenni őket, hiszen valahol sorstársaink az űrben, akármi is történt velük. Talán halálra rémültek attól, hogy behatoltunk, vagy... a jó ég tudja, min mentek keresztül, hogyan kerültek ide. Talán egy kósza lövedék lehetett, vagy... Óh igen! Már dereng valami. Egy lövés csapódott nekem, talán csak súrolt. Nem érek rá odanyúlkálni, és ellenőrizni a sisak sérülését, és néhány pillanatig az sem lesz gyanús, hogy hirtelen csend vesz körül. Aztán... Hatalmas villanás vakít el, taszít neki a falnak, ezzel együtt valami őrüét erővel vágódik a sisakomnak. Újra. -Baszki! Nem tudom, hallja-e bárki is, de félig vakon támasztom a falat, és olan süketnek érzem magam, mintha valami hangkamrában. Csak ekkor ébredek a tudatára, hogy valami baj lehet. Megfordulok, próbálom kivenni a körülöttem lévő teret, a folyosót, a támadókat, és saját csapatom tagjait. -Hadnagy... -Fordulok meg, és próbálok a felettesemre fókuszálni. Nem tudom mekkora a sikerem, mert még mindig csak homályos alakokat látok. A villanógránát eléggé lenullázott. Megkopogtatom a sikakom azon részét, ahol a hangszórok vannak, egyelőre csak a bal fülem felől.- Nem hallok semmit. Megsüketültem. Nagyon remélem, hogy ők legalább hallanak engem. Aztán a falnak támaszkodok a hátammal, időt adok magamnak, hogy visszatérjen a látásom. ekkor döbbenek rá, hogy más is sérült a sisakomon. A halk sziszegés ekkor jut el a tudatomig. -Franca! Szökik a levegőm! Kiegyenesedek, és reménykedve pillantok a többiek felé. Jó lenne, ha hallanának engem. A köröttem lévő tér kezd kiélesedni, múlik a gránát hatása. -Le kell ragasztani ezt a kurva rést. Döntöm el magamban, még akkor is, ha a fél szemem látómezejét részben ki fogja takarni.
Az élet egy olyan utazás, amely egy alagútban ér véget.
//1-es csapat: Benedict, Gilbert, Stone (+ Crawford, Read)//
- Igen, uram. *Feleli Crawford kérdésére hezitálás nélkül. Ugyan nem kihallgató- vagy nyomozótiszt, de már nem zöldfülű és jelen helyzetben a józan katonai ész is elegendő belátása szerint. Látja, hogy Stone közben a falnak támaszkodik, ha nem lenne feladata, akkor most első útja hozzá vezetne, de nagyfiú, ha segítségre szorul, majd szól. Habár per pillanat Tess épp a rádiója sávjait állítja, hogy tudjon a sérült fogollyal beszélni, és egyszerre hallja ha szólnak hozzá társai. Menet közben, ha működik is Stone mikrofonja, nem hallotta épp, amit mondott… ha nem működik, akkor később se fogja, de ez utóbbi remélhetőleg hamar kiderül.* - Nyugalom, nem akarom bántani. Mi a neve? Elmondom, hogyan lesz. *Áll meg a fogollyal szemközt a folyosón, kartávolságon kívül, de a miheztartás végett rá fogja a sokkolóját.* - Én kérdezek, maga válaszol. Érti, amit mondok? *Kardinális kérdés, ami egyik sem a fontos kérdések közül, de mégse nem elhanyagolható. Ha nyelvi akadályok lépnének fel, akkor egy fordítógép megoldja a gondot. Ha fájdalom okozta sokk, azt is meg lehet oldani egy löket fájdalomcsillapítóval, de ezt későbbre tartogatná, motivációként.* - Ha válaszol, ellátom a sebét. Ha nem válaszol, új sebei lesznek, rendben? *Nem szadista, csak praktikus. Nem lelné örömét a direkt fájdalomokozásban, csak gyorsan a megfelelő információkat óhajtja megszerezni.* - Van még fegyvere? *A kezéből kiesett vascsövet már idefele jövet odébb rúgta, lőfegyverre nem számít, különben a támadásnál se egy csővel hadonászott volna, de kése még lehet. Ha lenne nála, rögtön jön is az instrukció: Dobja a földre!* - Hány ember van a Sleipnir fedélzetén? Maguk az eredeti legénység tagjai? Vannak foglyaik? Mi történt Anderson kapitánnyal? Miért támadtak ránk? Földi időszámítás szerint melyik évben járunk? Más, külső erő megtámadta magukat? *Hagy időt válaszolni az egyes kérdések után, remélhetőleg nem kell a sokkolót – kezdésnek alacsony fokozatra állítva – használnia. Direkt kérdez olyat is, amit tudnak, az a kontrollkérdés. Ha mindenre kap választ, akkor mielőtt esetleg folytatná a kérdéseket, hűen kvázi ígéretéhez, szándékában áll a fájdalomcsillapítót beadnia a fogolynak.*
//Az első évad tartalmából A Perda naprendszerébe egy idegen űrhajó lépett be, melyről mindenki meglepetésére kiderült, hogy a Földről elindult öt nagy bárkahajójának egyik kísérőhajója, a Sleipnir az, mely a Thor bárkahajóval együtt tűnt el nyom nélkül közel öt évtizeddel ezelőtt. A Kancellária a segélyhívásra reagálva nyomban csapatot küldött a ismeretlen ismerős hajóra, a Kancelláriára jellemzően főleg fegyvereseket, teljes titoktartással övezve. A Sleipnir elég viharvert állapotban volt, ránézésre a segélykérés megalapozottnak tűnik, erősen kérdéses, hogy a hajtóművek milyen állapotban vannak, és úgy egyáltalán működésbe hozható-e a jármű? Sokáig úgy tűnik, hogy egy lélek sincs a hajón, ám csakhamar kiderül, hogy ez nincs így, a helyiek nem éppen barátságosak megmentőikkel, sőt a kannibalizmusra utaló jelek alapján igencsak kétségbeesettek. A három csapatra szétvált dominiumiak mindenhol tűzharcba keveredtek, ebből a hídnál és a kutatórészlegen lévő 1-es és 2-es csapat egyelőre győztesen került ki, ám a hajtóműnél a 3-as csapat még harcban áll...//
//1-es csapat: Benedict, Gilbert, Stone (+ Crawford, Read)// //Mindenki jól van, Stone látása és hallása is teljesen rendeződik a reagkör végére.//
Az egyes csapat nemcsak teljes létszámával átvészeli a hídnál kialakult harcot, hanem sérülésmentesen is, a villanóbomba egyedül Stone-nak okoz némi kellemetlenséget. Látásán kívül a fülére is ment, e két érzékszerv együttes átmeneti kiesése kis zavart okoz a fejében, mert a támadója meglökheti, sisakja a falnak ütődik, de szerencsére a vascső mellette csapódott a falba, nem a sisakján, különben biztosan meg is repedt volna. - Stone, nyugodjon meg, a sisakja rendben van. - Szól nyugodtan, de erélyesen Crawford hadnagy, mindenesetre Stone-nál is van megfelelő ragasztószalag és nanojavító, amellyel a sisak - nem létező - repedését beragaszthatja, ha nem hallaná a hadnagy szavait és látása nem tisztult volna még ki annyira, hogy maga is lássa: szerencsére a repedést illetően csak rémeket látott. //Párost dobtam korábban, mellément a támadód ütése : ) // Crawford maga is a kihallgatás felé fordul figyelmével, miközben Benedict visszatér a hídra Read mellé, aki tájékoztatja őt a technikai fejleményekről, majd bólogat Benedict velős összefoglalójára a rövid közelharcot illetően. - Az jó! - Reagál is rá nagyjából olyan hangszínen, mintha Benedict annyit mondott volna, hogy bedobott egy jó kávét, és nem éppen szerencsésen kikerültek volna egy veszélyesnek ígérkező harcból, meg lenne egy erősen sérült foglyuk. Read, folytatva a kommunikációs rendszer és többi kamera, meg egyéb rendszerek életre keltését röviden füttyent egyet, mikor a nyílt csatornába beleharsan Moor fájdalmas szentségelése. - Úgy hallom, a kettes csapat sem unatkozik. - Jegyzi meg kajánul, majd rögtön jelenti is Benedict-nek, hogy mibe sikerült még életet lehelnie, és mi az, ami úgy fest, totál elszállt, de amíg nem akarnak valahol landolni, addig nincs gáz. Eközben Crawford igyekszik kizárni Moor kiáltását, mivel egyéb nem hangzik el hozzá, nem tulajdonít nagyobb jelentőséget a dolognak, sőt meglátása szerint ha ennyit tud beszélni a nő, akkor bármije is fáj, nem lehet nagy gond. Így hát a kihallgatásra figyel. - Mikael... - Csak egy keresztnevet ad válaszul Gilbert zászlós kérésére, azt is nyöszörögve, erős északi akcentussal, majd némi bizalmatlan méricskélést követően aprókat bólint arra, hogy érti, majd egy határozottabbat arra, hogy rendben, válaszol ellátásért cserébe... vagy a további bántalmazás elmaradásáért cserébe. - Egy kés. Balra hátul. - Lefoglalja, hogy a vérzést lefogja a csuklójánál, nem kívánja elengedni saját kezét, így nem mozdul a felszólításra, hogy dobja odébb a földre a kést. Viszont legalább nem is valami alamuszi csapda, nem próbálkozik semmi támadással. Igaz, lehet azért sem, mert hát nehéz figyelmen kívül hagyni, hogy Crawford nem egy sokkolót fog rá. Ő lesz az, aki a fegyvert fogva a fickóra lép közelebb és szabadítja meg a késétől, majd ismét hátrébb lép egyet. - Harminchatan még, elvileg, és igen, az eredeti... Vannak foglyok. Vagyis... talán még vannak. Nem akartam tudni. - Motyogja kerülve a szemkontaktust szégyenkezve, korábbi fejleményekből kitalálható, hogy a foglyok eddig vélhetően élelemként végezték. - Az első tiszttel együtt sokan fellázadtak... fellázadtunk. Átvettük a Sleipnir irányítását. A Dominium nyomára bukkantunk, elindultunk erre a túlélésért... A túlélésért. - Mintha ezt a szót ismételgetné arra is, hogy miért támadtak rájuk, miközben többször felnyög fájdalmában, majd zavarodottan néz Gilbert-re. - Hogyhogy... hogy mi? - Nem érti a kérdést, ahogy azt sem, hogy mi az, hogy földi időszámítás? Miért, van más is? Majd láthatóan elkerekednek a szemei a külső erő támadása hallatán, mintha ez megmagyarázná a korábbi kérdések létjogosultságát. - Vannak idegenek??? - Úgy fest, hirtelen a fájdalmát is elfelejtette, úgy megdöbbent, hogy ezek szerint az űrben cirkálhat más idegen faj is, akik veszélyesek, különben miért kérdezték volna az előbbit tőle? A további kérdések és válaszok előtt harsan a fülükbe újra Moor hangja, aki a kettes csapatból egyedüliként valamiért nyílt csatornán maradt, ellenben a szavai elég furcsa szituációt körvonalaznak. - Mi a probléma, Moor? Matthews, jelentést!... Matthews zászlós? Kettes csapat, jelentést kérek! - Próbálkozik a hadnagy, akinek igencsak megosztódik a figyelme, mert Benedict ekkor jelenti, hogy van még egy felfegyverzett ellenséges csapat, még ha nem is feléjük tart. - Egy csapat társa tart a hajónk felé. Mi az igazi céljuk? - Nyomja a fegyvert Mikael fejéhez Crawford hadnagy, a férfi ijedten is pillant fel, majd röppnyi habozás után válaszol. - Az első tiszt az. El akarja vinni a hajójukat. Vigyázzanak vele! - Ugyan azt nem érti Crawford, hogy az elkötött Eternity-vel mégis hova akarnak menni, meg szerintük ezt a Kancellária csak úgy végignézné-e tétlenül, mindenesetre ennyi megerősítés elég volt ahhoz, hogy kialakuljon a kép: a három tűzharc csak figyelemelterelés volt, le akarták kötni őket, miközben az Eternity-t elviszik, ők meg itt ragadnak egy hajón, ami ki tudja, mennyire működőképes. - Benedict, Read! Zárjanak le előttük egy ajtót, azután mögöttük is egyet. Valamint a hídra vezető ajtókat is utánunk. - Adja ki első körös parancsait Crawford, amelyekhez a zárszót vagy a következő körhöz a felvezetést egy jól irányzott ütéssel adja meg, Mikael lesz a fegyver által kiütve. Ha eddig nem kapott fájdalomcsillapítást, nos, jelen pillanatban legalább nem érzi. - Stone, Gilbert, velem jönnek! Stone, húzza ezt a jómadarat odébb, ha esetleg felébredni támadna kedve. - Rendelkezik még a hadnagy és egyelőre a cél az, hogy Mikael elhúzzák olyan helyre, amit be tudnak zárni, vagy legalább elzárni előle is a hídra vezető folyosót. - Nehogy beindítsa még, Davies! Benedict, még nem indulunk! - Próbálja a nyílt csatornán lassan beálló káoszt túlharsogni menet közben és kiszűrni, hogy hova kell nagyobb segítség? Mi van a kettes csapattal? Mi van a hajtóműnél lévőkkel? A Kancelláriának fogyóeszközök, de ő maga sosem tudott így tekinteni az embereire, még az olyan alkalmi műszaki és tudós társakra sem, mint amilyen Davies vagy Moor. És problémának még ott van az ellenséges csapat, akik az Eternity-t akarják megszerezni. //Benedict-től kérünk egy dobást a reagírása előtt a szokott helyre, hiszen eddig is jól sikerültek a dobásai 3, 6, 9: Read bármit is alkot ott a rendszer programkódjaiba belemászva, valamit jól csinálhat, mert sikerül lezárniuk mindent Crawford óhaja szerint. Az Eternity-re igyekvők két ajtó közé zárva - igaz, a dominiumiaknak is erre kellene majd visszamenni -, valamint a híd is lezárva egy folyosón messzebb lévő ajtó által. 1, 4, 7: Részleges a siker: a parancsnoki hidat ugyan nem sikerül elzárni, de az Eternity-re igyekvők előtt le lehet zárni az ajtót, ha mögöttük nem is. Kénytelenek lesznek visszafordulni, a mozgásukat kameraképeken tudják követni Benedict-ék, és nem meglepő módon a híd irányába indultak el. 2, 5, 8: Nagy a baj, mert egy dolgot sikerül csak lezárni: az Eternity-re igyekvők után az ajtót, de nem előttük és a parancsnoki híd sem lesz jobban védhetőbb zárt ajtókkal. 0: Valami komolyan összekutyulódott a rendszerben, mert ugyan sikerül lezárni az Eternity felé igyekvők előtt egy ajtót - ha utánuk nem is - és a híd is el tud szigetelődni, hogy biztonságban legyenek ott Read-del, ám mindeközben kinyit egy ajtót véletlenül, amiről a rendszer neki visszajelzést sem ad: a hármas csapat résnyire záródott ajtaját.//
//2-es csapat: Denisov, Moor (+ Dr. Doomer)// //Denisov-nak csak páncélon lévő karcolások, Moor-nak egyik lábszárán ért lövés, dr. Doomer kommunikációs egysége megsérült, hall mindent, de maga nem tud beszélni a többiekkel.//
A kutatórészleg előtti folyosó egyébként sem dizájn-győztes küllemét több holttest spékeli meg, de a kettes csapat sikeresen keveredett ki a harcokból, igaz, Cole és Matthews élete árán. Ám a parancsnokot még tájékoztatni sem tudják a létszámbeli változásról, mert dr. Doomer váratlan tettre szánja el magát és saját társai ellen fordul: túszul ejti a vérző lábú Raven Moor-t, sisakjához a néhai Cole fegyverét tartja. A helyzet okozta adrenalin legalább segíti a planetológus figyelmét elterelni fájó lábától, nem mintha az így kevésbé vérezne, így a helyzetet célszerű lesz hamar megoldani, különben a sérülése okoz majd még további problémákat. Denisov természetesen nem veszi fél vállról a helyzetet, de akármennyire is alacsonyabb termetű a nő a dokihoz képest, dr. Doomer nem nyújt elég tiszta célpontot Denisovnak, vagy csupán attól fél a katona, hogy dr. Doomer meghúzza a ravaszt és akkor annyi a "Talizmán-Kabalájának". Akárhogy is, de késlekedik Moor minden könyörgése és szemmel villogása, szemmel verése ellenére, nem lő dr. Doomer-re, így Moor-nak kell cselekednie. Kellően motivált ahhoz Moor, hogy a sérült lába fájdalmát kizárja elméjéből és így hatásosan tud a térdhajlatba rúgni vele. Dr. Doomer meg is bicsaklik, a szorítás lazul, amivel fogva tartja Moor-t, ellenben sajnos a jó doktor is motivált: lő. Szerencsére nem katona, csak a kötelező kiképzésen vett részt, az sem most volt, és érzéke sem volt sok hozzá, így nem tudja a fegyvert a mocorgások, szabadulási kísérletek ellenére Moor sisakján tartani, mellélő, a padlóba. Majd még két lövést küld Denisov felé, őt tartva - jogosan - igazi fenyegetésnek. //Páros: A két lövés közül mindkettő elmegy Denisov feje és karja mellett, az egyik kivisz egy lámpát a háttérben, még tovább sötétítve az egyébként sem fényárban úszó folyosót. Páratlan: Egy lövés elkerüli a katonát, a második - nagyjából a vak szerencse alapján - eltalálja a férfit valahol a bal váll-lemez környékén. Belefúródik a fémbe, olyan szerencsétlen helyre, hogy kettős problémát okoz: megnehezíti a bal kar mozgását, mintha folyamatosan megakadna és nem engedné a szabad mozgást, másrészt a páncél rendszere jelenti Denisovnak: kicsi a rés ugyan, de azon keresztül szivárog a levegője ki. //
Mesélő carried out 1 launched of one (10 oldalú.) :
Mindenesetre Moor ficánkolásának hála úgy mozdul a páros, hogy végre rendes célpontot tud nyújtani Denisovnak, noha dr. Doomer próbálja ismét a fegyvert Moor-ra szegezni. Kérdés, él-e a lehetőséggel Denisov vagy valami mást tesz? Mindeközben Crawford hadnagy sürgető kérdéseit hallhatják: - Mi a probléma, Moor? Matthews, jelentést!... Matthews zászlós? Kettes csapat, jelentést kérek!
//3-as csapat: Davies (+ Hopkins, Hill, Morris, Turner)// //Davies-nek felkar sérülés, javított páncél négy órányi oxigénnel//
- Nekem se maga, ha kilyuggatják jobban a páncélját, mert mi itt kreatív szakkört tartunk a kedvéért... - Dörmögi inkább talán magának, semmint igazán Davies-nek Hopkins, és bár a hangján nem érződik, de szája sarkában egy mosolykezdemény megjelent. De kamu-ajtóhologram nem fog készülni, az bizonyos. A hajtóművekig sikeresen eljutottak, de sajnos az ajtó nem zárult be teljesen, rés maradt, ami kevés ahhoz, hogy egy ember - pláne páncélban - átszuszakolja magát rajta, de ahhoz pont elég nagy, hogy ki-be lehessen lövöldözni rajta. Ezt a két fél készségesen meg is teszi. Sőt, a Sleipnir legénysége még egy gránátot is bejuttat, ami ki tudja miért, de a dominiumiak szerencséjére nem robban fel, így Daviesnek is tudnak olyan fedezést adni, hogy további sérülések nélkül átjusson a másik négy hajtóműhöz. Hopkins meg addig vár a válaszra. Persze nem marad tétlen, és mikor van ideje hátrapillantani, úgy dönt, magában tartja a szemrehányásait, amiért nem kapta még meg a szükséges információkat. Látja, hogy Davies nagyon a hajtóművekkel foglalkozik, elvégre ezért is vannak itt, szóval majd megmondja, mennyire lesz ebben a teremben konkrétan túl forró a helyzet, ha már tudja, mi újság a hajtóművekkel. - Ez eddig egész jó. - Nyugtázza az egyik oldal részeredményét Hopkins, s míg Davies elégedetlen a vesztett 25% miatt, szerinte ez elviselhető veszteség. Ami azt illeti, rosszabbra számított, sokkal rosszabbra, és némi rossz előérzettel várja, mi lesz a másik négy hajtóművel. Őszintén meglepi, hogy a pesszimista hozzáállása nem igazolódott be, de komolyan: így szeret az ember tévedni! Hanem arra felkapja a fejét, hogy beindítaná a hajtóműveket Davies, ők fussanak, és nem nézi ki a férfiból, hogy három másodperc alatt ő is kiérne lesprintelve őket. - Várjon! Dr. Davies, még ne! Nem kapott parancsot! - Hagyja ott az ajtót és lép oda a férfihoz, hogy a beindítást megakassza. Ha kell, erőfölényt is használ. Mindeközben megérkezik fülükbe Crawford harsogó parancsa is: - Nehogy beindítsa még, Davies! Benedict, még nem indulunk! - Velünk együtt jön ki innen, úgyhogy használja az agyát és találja ki, hogyan indítja be a hajtóműveket, miközben mi az ellenfeleinket beengedjük ide és együtt távozunk Önnel. Inkább ők, mint mi, egyetértünk, nemde? - Hopkins hadnagy egy helycserés támadásban gondolkodik, beengedni a sleipnir-i csapatot nem nehéz, kiiszkolni és rájuk zárni az ajtót nehezebb, de az igazán fogós kérdés: a hajtómű beindítása. - A hídról nem tudják beindítani? - Rendes működés szerint de, viszont nem tudja, hogy a jelen helyzet eltér-e a rendes működéstől vagy sem?
//Határidő mindenkinek: január 3. (szerda) 23:59 //
A halhatatlanságomat biztosító talizmán, azaz Raven számára bizonyára szó szerint hónapoknak tűnhet a lassan múló idő az ide-oda röpködő lövedékek sűrűjében, míg én a fedezék mögül kilépve a RYAS-sal a kezemben bevetem magamat a buliba és megkezdem az egyszemélyes ellentámadásomat. A kamugránát megtette a hatását, mert finoman szólva is sikerült megtörnöm az ellen elszánt előrenyomulását és néhány puffantás után már úgy érzem, hogy én vagyok nyerő helyzetben. A KFH üdvöskéje egy igazán precíz, de talán még annál is kezesebb példány, így hát nem olyan nagy meglepetés, hogy a visszhangzó folyosó elnémulását követően csak én maradtam talpon. - Raven! Hozza kérem Dr. Doomer-t és tűnjünk innen mielőtt még nagyobb lesz a... - fordulok a még életben lévő társaim felé, de a mondatot befejezni már csak néhány szempillantással később sikerül. - ...baj. - mire szembe kerülök a ki tudja miért, de ellenünk forduló dokival és bájosan csicsergő túszával a fegyverem csípőmagasságban van, hisz nem számoltam a Doomer-féle hátbatámadással. - Doki! Vége van, az ellenség tagjai itt fekszenek mögöttem... mégis mit művel? - kicsit beszéltetem, elvégre, ha csak simán ki akart volna iktatni minket, azt már megtehette volna anélkül is, hogy tárgyalási pozícióba rendezi magát Ravent maga előtt tartva. - Mi folyik itt Doomer? Mit akar tőlünk? Nagyon jól tudja, ha a lány meghal, maga követi a sorban és akkor mit sem ér ez az egész. Szóval mondja, mi a helyzet? - valóban érdekel a tette mögötti motiváció, mert végtére is, ha csak úgy kilövöm az űrruhájából azzal még nem oldok meg semmit, csak rossz helyen varrom el a szálakat. - Raven, kérem engedje már megszólalni a dokit, hadd beszéljen... - tudom, hogy ezzel csak még jobban bepánikoltatom, de hát teher alatt nő a pálma alapon, jó lenne, ha ötletelne valamin, mert ahhoz, hogy célzott lövést tudjak leadni még én sem vagyok elég gyors. Nem kockáztatom a társam életét, mert nem ismerem a megkattant fickót, nem tudom tényleg doki-e vagy esetleg egy magasabban képzett fegyverhasználó és amíg én megpróbálom likvidálni, azalatt talán kétszer is kilyukasztja Ms. Software fejét. Kapkodnia kell a dokinak, ha válaszolni akar a kérdéseimre, mert Raven megunja az áldozati szerepet és a tettek mezejére lép. Ekkor már látom, hogy az ellenségünkké avanzsált tudományos tiszt semmiképp sem katona, bár azért vaktában lövöldözni kezd az irányomba, hátha egy eltévedt golyó pont a megfelelő helyen talál el. Nos, nincs szerencséje, bár a találat egy leheletnyit megtorpant, de fájdalomérzet hiányában azonnal tudok reagálni a kínálkozó alkalommal. Előre mozdulok és miközben futólépésben megindulok a megbicsakló felé, már emelem is a RYAS-t és leadok belőle egy célzott lövést, egyenesen a doktor fegyvert tartó kezére. Ha nem találok, úgy gondolom van még egy-két lehetőségem az automata fegyver gyorsaságának hála, de csak és kizárólag az első pontos találatig űzöm a vadat, aki így is minimum egy kézfejjel lesz kevesebb mire mellé érek. - Ügyes megmozdulás volt, Raven. - azt bizonyára már tudja, ha én dicsérek, akkor ott tényleg történnie kellett valami nagy dolognak és ez a mostani bizony életmentő lépés volt. - Hulláktól nem tudunk meg semmit. - előzöm meg a lány felháborodott kérdését, mert tuti biztos, hogy előkap azért, amiért Doomer még a földön vonaglik jajjgatva, ahelyett, hogy valahol már máshol lenne lelkiekben. Természetesen, ha a fegyver túl közel fogott volna talajt, és a doktorunknak kedve támadna vitézkedni előbb a pisztolyt rúgom odébb, majd a fickót, bár nem gondolom, hogy sok kedve lenne lehámozni a testrészeit a kézifegyverről. - Meg aztán ki tudja... lehet neki is van néhány bosszúálló rokona. - utalok egy nem is oly távoli tűzvölgyi eset után történt fájdalmas esetre, amit én nem igazán, de szegény Raven annál is inkább átérzett. - Hogy van a sérülése? - pillantok a lábára, majd se szó se beszéd a jobb vállamra kapom miután a RYAS-t magam mellé ejtem a földre. - Jöjjön maga is doktor... - balommal elkapom a reményeim szerint még élő fickót és az a tervem, hogy behúzom a közeli laborba, ahol talán találunk némi kötszert és vérzéscsillapítót mielőtt rosszabbra fordulna a helyzet. Ekkor azonban arra leszek figyelmes, hogy a balom nem feltétlenül akarja azt, amit akarok, ez bizonyára a vállamba fúródott lövedék miatt lesz. Ennek ellenére megpróbálom berángatni a laborba, majd ott a falhoz vágva lepihentetni. Remélem sikerül. Út közben semmiképp nem hagyom el, célom, hogy életbe tartsam ezért, ha kell olyan módszerekhez is folyamodok, amire már Raven is csak a szemeit fogja kerekíteni. - Crawford hadnagy, itt Denisov közlegény. - váltok a nyitott kommunikációs vonalra, hogy mindenki jól halljon. - Matthews és Cole halottak. Ismétlem, halottabbak már nem is lehetnének, uram. Ellenséges tűz végzett velük... Moor Polgár és én megsebesültünk, Dr. Doomer pedig nem az, akinek mondja magát, megpróbált megölni minket. Hogy miért, arról egyelőre sejtésem sincs, ám ezt még kideríthetjük, mert úgy látom egyelőre életben van... a támadóinkkal ellentétben, vége. - jelentem le nem túl hivatalosan a történeteket, mert mindeközben bőszen kutakodok valami után, amivel elláthatjuk a sebeinket bár a levegőm drasztikusan lecsökkent, a ruha sérülése miatt. Hamar ép öltözetre kell cserélnem, ha nem akarok egyetlen levegővétellel visszajutni a hajóra... de hol találok ép viseletet... - Egy percre se vegye le a szemét erről a gazemberről. - Jelen pillanatban csupán csak a társamnál van egy tökéletesen kiürült fegyver, de azzal is oda lehet sózni, ha a helyzet úgy kívánja.
*A terv jó, éppen csak nem tudom kivitelezni, mert Doomer nem teret, hanem térfelet vált és engem kap el, ahelyett, hogy én segíteném fedezékbe. Vagy bárhova. Meglehetősen fáj a lábam és érzem a vér forróságát ahogy csorog mindenfelé, ahova a ruha engedi. Egy másik kérdés is megfogalmazódik bennem, mivel nem nagyon értek a ruhákhoz, csak viselem és működtetem a különböző érzékelést segítő modulokat, nem tudom pontosan, hogy a lábamat ért sérülés mennyire hat ki a ruhára. Ha kilyuggatta a bőrömet, nyilván a ruhán is szakadás van, az pedig nem jó, de persze lehet, hogy az oxigén ellátás el van határolva bizonyos részektől. A fasz tudja, ezért is aggódom, meg azért is, mert Denisov nem nagyon igyekszik megmenteni. * -Lője már le bassza meg! *Kiáltok Denisovra és már nem is nagyon fordítok gondot arra, hogy melyik csatornán szólok, másrészt nem is nyílik már lehetőségem váltani. Én is hallok mindent, ami nem igazán segíti a jelen térben és időben való tájékozódást, de ott egye meg a fene. Próbálom kizárni a nagyját. * -Ne diskuráljon már baszki! Nem mindegy mit akar elérni? *Hát, menten eldobom az agyam, de mielőtt még szó szerint tenném Doomer hathatós segítségével, megpróbálom a saját kezembe, vagyis lábamba venni a sorsomat. Fáj! De még mennyire fáj, ordítok is közben, de ez akár csatakiáltásnak is elmenne, később pedig senki nem fogja firtatni, hogy melyik skáláról hallották. A lényeg, hogy lehetőséget biztosítok Denisovnak arra, hogy tiszta legyen a célpontja, miközben én, amint elveszítem Doomer „támogató” karjának bilincsét, eldőlök mint egy zsák. Ép lábam és karjaim támasztékát kihasználva igyekszem minél távolabb kerülni a dokitól, majd szemrevételezem a sebet ami már eláztatott a testemből kifolyó élet vizével. Értsd: a vérem. Folyik is meg alvad is, érzem ahogyan minden fájdalmas mozdulatnál ragad és remélem a seb is hamar elzáródik, legalább kis időre. * -Hát magára nem számíthattam, muszáj volt. *A dicséretre replikálok, majd felmorranok amikor közli velem, miért nem ölte meg. * -Nnnnnnagyszerűűűű! *A hangok közé vegyül fogaim csikorgatása is, melyet akár a fájdalom szült, akár a haragom, tisztán hallható. A fülemben is a hajó távolabbi végében zajló élet, vagy épp halál. A történések és a fejemben már következményként iktatódnak. * -ÓbasszamegDenisov, ne is emlegesse. Egyébként lezárják az ajtókat. Ha az ellen nem jut el az Eternity-ig, akkor mi sem. Csak gondoltam szólok. *Rezignáltan osztom meg vele ezt az információt, hogy tudja, mire számítson és ne akkor fussunk bele egy zárt ajtóba, amikor épp menekülnénk. Azt viszont még mindig nem értem, hogy Doomert miért hagyta életben, vagy miért hagyta magánál.* -Szarul. Fáj. De azért….*Mondanám, hogy tudok járni, ezt persze még nem próbáltam ki, gondoltam ráér később is, de több minden történik szinte egyszerre. Denisov fegyvere a padlón koppan én meg gyorsan érte kapok, hogy legalább az legyen nálam. Ha már eldobta – remélem nem azért, mert kiürült a tár – jobb helyen van nálam. Aztán megindul a föld, látszólag legalábbis, de csak én repülök röviden a levegőben és nyekkenek Denisov vállán. Hát mit mondjak? Ismerős a helyzet, az ellenérzéseim is. Viszont könnyedén rá tudom fogni a fegyvert Doomerre és közben még vigyorogni is van kedvem. * -Jöjjön csak Doomer! *A hangom még a fájdalmas vicsorgás közepette is vészt jósló, és amint Denisov megpróbálja magához rántani a rossz dokit, én megpróbálom a fegyver agyával fejen vágni. Persze ez csak egy önkéntelen megmozdulás a részemről, mivel a sisakon keresztül bajos lenne úgy eltalálni, hogy eldobja magától a tudatát. De, legalább figyelmeztetés a részemről, hogy mire vagyok képes és hajlandó. Crawford közben jelentést kér és Denisov meg is adja neki. Természetesen muszáj közbekotyognom, mert olyan szavakat használ, melyek kiverik a biztosítékomat.* -Polgár a nagynénikéje térdekalácsa! Felejtse már el ezt a polgározást! Planetológus vagyok, nekem is kijár a Doktor Moor, ha már nem lehetek Tizedes. *Vágom a fejéhez, miközben már visszatértünk a laborba és látom, hogy bőszen keresgél. Addig igyekszem két…másfél lábra állni és szemmel tartani Doomert, ha kell egyszerűen leütöm, valahogy. Ennek kivitelezését azonban jól kell megtervezni, mivel a sisak még mindig útban van. Vajon hogy lehet egy ilyen ruhába öltözött embert ártalmatlanná tenni? * -Mit keres? Elsősegély csomagot? Általában a hűtők melletti szekrényekben tartják. Megsérült? *Igen, most jut el a tudatomig az, amit Crawfordnak mondott és némi ijedt szín is a hangomba költözik.* -Mennyire? Életben marad? Nem látom, hogy vérezne. *Miután már nem fenyeget a rossz doki, sikerül a privát csatornára váltani, és immár egy jót beszélgetni Denisovval. Én legfeljebb a saját ruhám adatait látom, az övét nem és ha meg is sérült a ruhája, a levegő szökésének sziszegését nem hallom.* -Nem veszem le róla a szemem, ami azt illeti magáról sem, szóval ha épp ellenkező irányba megy, mint ahol Doomer van, akkor kénytelen leszek kancsalítani. Talált kötszert? A ruhára is jó? Kérdeznék valamit. Ha eltalált a golyó, akkor a ruhám is megsérült. Maga szerint meddig bírja? *Most nem csikorgatom a fogaimat, inkább a fegyvert markolom úgy, hogy az ujjaim minden bizonnyal teljesen elfehéredtek, de ez ugye nem látszik. Némileg frusztrált vagyok attól, hogy mindketten megsebesültünk és Doomer a korábbi megmozdulásából ítélve, bármire képes, még talán fegyver nélkül is. A baj csak az, hogy még mindig rajta van a sisak.* -Ha levesszük róla a sisakot, akkor meghal? *Teszem fel a költői kérdést és élvezem Doomer képét.* -Vajon ha tökön vágom, a ruhán keresztül is sikerülhet annyira, hogy elájuljon? Deniiisoooov?!.... *
//Az egyszerűség kedvéért: Privát csatorna Nyílt csatorna//
//1. csapat: Gilbert, Stone, Benedict (+ Crawford, Read)// A kijelzőket figyelem, mennyire kész a rendszer a vezetésre. - Nem a délutáni sziesztára számíthatnak. - és remélem, mindenki, ha nem is épségben, azt az elején feladtam lehetőségnek, de élve visszatérünk. Harminchatan vannak. Ha mind az energia, mind a rendszer engedi, akkor Readdel lefuttatok egy csekkolást, merre lehetnek, a mieinken kívül még. Két szót nem akartam hallani, ebből egy mégis elhangzik. Fellázadtak. Annak pedig nyomós oka van, az egyik a bizalomvesztés. Veszek inkább egy nagyobb levegőt, hogy beledumáljak a beszélgetésbe, nem ott vagyok, nem a feladatom. Hanem éppen az, hogy kiszúrok valamit, s jelentem is, amint megvan az irány. - Igen, uram. - közben kezem már is, hogy megtegyük, Readdel együtt. A parancs kiadása után ugyan lomhán, de végül az ajtó zárul az Eternity felé, ellenben a híd... na, az nem mozdul. Meg ami utánuk van, sem. Újra megpróbáljuk. Minden marad ugyanúgy. A nagy veszély ugyan elhárult, de jobb lett volna dobozba rakni őket. - Uram, az Eternity felé lezártuk és elzártuk az útjukat. Se a híd, sem a mögöttük lévő ajtó nem mozdul. Elindultak visszafelé. A hídhoz. - teljesen jó ötlet lenne, ahogy haladnak visszafelé, becsukni mögöttük az ajtót. Amivel mindössze annyi gond van, hogy mi van, ha be igen, de ki már nem lehet őket kinyitni? Ezt is lefuttatjuk Readdel. - Uram, zárjuk le mögöttük az ajtókat, ahogy haladnak befelé? Kifelé magunkat nehezítjük vele. - egy kérdést azért megér. A kezem ugyan az indítógombon van, de egészen jól vagyok idomítva abban, hogy NEM nyomom meg a gombot, ha tilos. Így csak várok. - Értettem, uram. -ennek ellenére nem csak készenlétben állok, de mind a hajtóműveket figyelem, mind pedig a felénk haladókat, így a bal kezemben lévő fegyverrel felkészülten várom őket. Ha elérnek bennünket, a feladat úgyis meg fog változni, mert egyszerre védeni és esetleg hajót indítani.... Lehet. De ha lehet, nem próbálnám ki...
//3-as csapat: Davies (+ Hopkins, Hill, Morris, Turner)// - Kreatív szakkör. Ilyet sem hallottam még a hogyan meneküljünk meg részhez. - elismerően biccentek felé. Minden másra nem akarok nagyon koncentrálni, a kicsi ólomkatonák játszák csak ki szépen magukat, nekem sokkal fontosabb dolgom van. - Egy fenét. Nem erre terveztem. - nem veszem észe, mi és hogyan szökött ki belőlem. Elégedetlen vagyok. S egyben nagyon kíváncsi is, mitől romlottak a teljesítmények. Arra is ráküldök egy programot, s míg várom a visszajelzést. Annyira ordítanak, mind a ketten, hogy végül elérnek hozzám a szavaik, talán kicsit későn, s azért némileg meglepődve, s elégedetlenül nézek a férfira. De nem nyúlok az indításhoz. Feltartom a kezem, de csak magam elé, hogy értettem. Így is pocsék érzés felmelni a bal karomat. Arrébb lépek tőle. És nem tetszik, amit mond. Mert senkit sem vagyok hajlandó megölni. Még ha úgy nem is nagyon foglalkoztat az élet. De azt felfogom, hogy nélkülem meg ők nem mennek ki, így a logikai esély a támogatásra, hogy kijussanak, jelentősen csökken. - Nem katona vagyok, hogy megöljek másokat. Fejlesztő vagyok. De mivel miattam maradnak, így csökkentve a kijutás esélyének százalékát, kigondolok. A kérdésre ránézek, majd a pda-t magam elé emelem, a rendszerjelzéseket figyelve. - A rendszer engedi, a biztonság kedvéért onnan és innen is vezérelhető, nem innen. Onnan. -mutatok a hátam mögé, vagyis a mögötte lévő gépterembe. - Meg innen is, ha kapok pár percet, hogy összekössem. - tartom fel a pda-mat, jelezve, hogy innen is menni fog, vagyis kijuthatunk innen, kintről indítva, csak ez idő kérdése. És a kérdés valóban az: van-e annyi időnk? Mert átjutni a gépterembe még több idő, de onnan még könnyebben el tudnám, ám az is idő, hogy felmérjem a lehetőségeket. Idő, idő és megint csak idő.
//1-es csapat: Benedict, Gilbert, Stone (+ Crawford, Read)//
A körülményekhez képest elégedett a helyzettel, sérült foglyuk nem az önérzetes, makacs fajtából való. Győz az élni akarás és ezáltal körbelengi a folyosót az együttműködés szimfóniája. - Mikael, értem. Nyugtázza, majd egy bólintással tudomásul veszi a kés lokalizálását is. Mielőtt mozdulhatna, Crawford már nyúl is érte, így továbbra is foglyukra fogja a sokkolóját, szimfónia ide vagy oda, a biztonság az első. A nők profik az egyszerre több dologra figyelésben, de Tess ennek az ellenkezőjében is gyakorlott. Kizárja az érkező zajokat, Moor polgár egyébként is távolságon kívül van, nem tudna segíteni neki. Stone-t már korábban – remélhetőleg sikeresen – megnyugtatta Crawford, így ez a zavarótényező vélhetően hamar meg is szűnik, ahogy társuk profihoz méltón összeszedi magát. Márpedig itt csak profik vannak. Meg a túlélő vikingek. Az elhangzottak egybevágnak mindazzal, amit idáig találtak a hajónaplóban és a hajón. Nem szól és nem is kommentálja a válaszokat, egyedül az idegenek firtató kérdést nem tudja megállni. - Nem gondolhatták, hogy az egész világűrben csak mi vagyunk intelligens faj, ennyire nem lehetünk arrogánsak. A fejleményeket hallva már nem az arrogáns jelző az, amit használna, de ismét csak nem engedi meg magának a kommentálás luxusát. - Mit akart az első tiszt a hajónkkal? Hová menne? Hányan vannak vele? Vannak még valahol rejtőzködő társaik, akik nem a csapatainkat támadták? Sorolja még a bónusz-kérdéseket, míg Crawford a parancsokat osztja, illetve Benedict az ajtót zárja le. A második kérdés igazából csak kicsúszik, jelen helyzetükhöz nem annyira égetően szükséges a válasz, de talán abban segíthet, hogy be tudják sorolni, hogy az őrület mely fokán állhat az első tiszt. Mert Tess is ugyanazon a gondolatmeneten fut végig, mint Crawford – nem hiába, katonaelmék – mi a fészkes fenét akarhat a hajójukkal? Fehér zászlót lengetve kellett volna köszönteniük őket, miután eltökintették a kannibalizmus nyomait, akkor mind a harminchatan megérhették volna a Dominium megközelítését. - Igenis, uram! Fogadja az új parancsot és hogy ezt mielőbb teljesíthessék, segít Stone-nak megkötözni és kikötözni Mikaelt, közben egy fájdalomcsillapítót is bead neki és anélkül, hogy lemaradna a társaitól, még egy gyors nyomókötést is tesz a csuklóra. Szereti tartani a szavát. Sokkolóról most már ő is fegyverre vált és a bevett gyakorlat szerint halad előre, mozgását a két férfihoz igazítva, hogy lehetőleg legjobban védjék egymást és magukat.
Szörnyű a helyzet. Leginkább azért, mert a hatalmas csapástól, melyet a vascső mért a fejem mellett a falra, a döndülés megsüketített egy pillanatra. Pedig nem vagok egy pánikolós típus, de a fura csaj sikoltozásai is hozzájárultak, hogy halláskárosult legyk néhány pillanatra. Hátamat a folyosó falának támasztva próbálom összeszedni magam, és végig gondolni, hogy mit is tudok csinálni a bedöglött rádiómmal - mert elsőre erre tippelek -, szavaim is ezt tükrözik, amelyekről nem is sejtem az adott pillanatban, hogy más is hallhatja. Más dolog, hogy azért a fénygránát kellően elvakított, így a hátrányos helyzetemet ez is fokozza némileg. Szerencsére a verekedésnek, támadásnak vége is szakad, a hadnagyék foglyot is ejtenek, és mire én is észhez térek, lánti és hallani kezdek, felhanzik a fülem közelében Crawford hangja. Mit ne mondjak? Megnyugtató, hogy még sem ment tönkre a cucc. -Bocsánat Hadnagy... a gránát meglepett. Motyogom magam elé, de tovább nem mentegetőzöm. Ellököm magam a faltól, és figyelve magunk köré, végig hallgatom a fogoly kikérdezését. Értékes információkat tudunk meg, de a hirtelen nyugalom nem tart sokáig, mert a kettes csapat nem válaszol. Közben kényelmetlen dolgot tudunk meg, van egy újabb csoport, akik akcióra készülnek. Reménykedve pillantok Benedicték felé, jó lenne, ha minden aktuális ajtót zárni tudnának. Persze, Crawford közben lecsapja a fickót. -Igenis Uram. Lépek előre a parancsnak megfelelően, és mielőtt felzárkóznék a hadnagy mögé, Gilbert segítségével derekasan megkötözzük a foglyunkat. -Jó fiú legyél. Búcsúzok el tőle, és a következő pillanatban újra a hadnagy mögött vagyok. Azok a disznók meg felénk tartanak... hát csak jöjjenek bátran.
Az élet egy olyan utazás, amely egy alagútban ér véget.
//1-es csapat: Benedict, Gilbert, Stone (+ Crawford, Read)// //Mindenki jól van.//
- Semmi gond, Stone... - Felel Crawford. - Biztos kiszedték a kábeleket vagy a franc se tudja... - Dünnyögi Read kommentárként arra, hogy a parancsot nem tudják maradéktalanul végrehajtani. Az Eternity-t jelen állás szerint megtartották maguknak, mármint a Kancelláriának, mert hát ők maguk ugye itt vannak a Sleipnir-en, szintén elzárva az Eternity-től. A Sleipnir működőképesnek látszik, legalábbis a hármas csapat szavai alapján igen, hiszen indították volna már a hajtóművet, ami tettet parancsban gyorsan sztornózott Crawford hadnagy. Szerencsére mindenkinek elég jó a reakcióideje, így nem kezdték el azonnal élesben tesztelni az ismeretlen járművet. Lehet lesz rá szükség, de jót tesz, ha előtte rendet vágnak a hajón. - Vettem Hopkins hadnagy. - Reagál Crawford a hármas csapat rövid jelentésére, majd Benedict meglátását követően a sisakján belül maga elé hívja a Sleipnir ismert alaprajzát, eddigiek alapján ugyan sok mindent kibeleztek a hajón a fal takaró panelei mögül, de a falak nem mozogtak odébb. Közben hallgatja a foglyuk kikérdezését is. - Nem...? - Bátortalanul kérdez vissza inkább olyan költői jelleggel Mikael arra, hogy nem lehetnek arrogánsak annyira, hogy elhiggyék, nincs más faj az univerzumban, intelligens is miért ne lehetne? Őt még sokkolta ez az információ, mert az egy dolog, hogy magában az ember elrendezi ezt a kérdést és arra jut, hogy hát igen, biztos vannak még. De kvázi "bizonyítékot" kapni is erre, azért azt fel kell dolgozni. - Ahol életben maradhat. A Caligo bolygó egyik holdja a cél, nem tudom, zöld meg kék, mint réges-régen a Föld. A Sleipnir nem jó, túlmelegszik, kevés a hajtóanyag, a landolás is öngyilkosság. Ez a hajó haldoklik. Ahogy mi is. Másik hajó kell... Nem, nincs, vagyis nem tudom. Nem tudom, hogy az első tiszt hogyan osztotta szét a csapatokat. - Válaszol, majd ha további kérdés nincs, boldog tudattalanságba merül a kiütés hatására, de ha meg is ébred, akkor sem lesz olyan rossz: ugyan ki és meg van kötözve, de sebe nagyjából ellátva és nem is fáj. Már ha egyben lesz a hajó, mikor legközelebb megébred. - Benedict zászlós, a hallottak mennyire felelnek meg annak, amit látnak? Ha úgy adódna, hogy nem jutunk vissza az Eternity-re, mik az esélyeink a Sleipnir-rel? - Ezt azért nem árthat tudni, hogy elinduljanak, ha kell, vagy csücsüljenek és várják, hogy ideérjen egy mentőcsapat, mielőtt elfogyna az oxigén - fenntartásai vannak a hajó oxigénjével annak ellenére is, hogy Mikael-nek és társainak semmi baja tőle - vagy újabb meglepetések érnék őket a hajón? - Benedict, tereljük őket a fő folyosó felé. Magunknak azért hagyjunk utat az Eternity felé. Látják, hányan vannak? - Tizenkét fő, uram... Hopp, megálltak ééééssss...uh, ketté vállnak, nyolcan erre jönnek, a többi a kutatórészleg felé indult. - Adja meg a kérdésre a választ Read, aki épp a kameraképek között váltogatott, mert az aktuálisról lejött már az ellenséges csapat és kereste őket egy másikon. Szerencsére meg is lettek és elcsípte a csapat szétválását. Ennek megfelelően adja le az információt Denisov-éknek Crawford, majd megálljt parancsol a saját csapatának a hídtól nem messze, egy jól védhető fordulóban, ahol a mellément lövések miatt sem kell a hídon maradóknak lehúzniuk a fejüket. Innentől viszont nem tud segíteni nekik Read, csak Crawford-ékat látják, a további kamerák nem akarnak életre kelni, ahogy ajtót sem tudnak lezárni, hogy másfelé tereljék a támadókat, sem pedig egy folyosószakaszra bezárni. Ugyan csak egy-két perc lehet legfeljebb, hogy ideérjenek, a várakozás idegőrlő lehet. Tekintve a helyzet kétesélyes kimenetelét és hogy még azt sem tudni, hogy a másik két csapattal pontosan mi van, na meg Dr. Doomer esete felveti a bizalom kérdését, van még egy tisztázni való. Noha a rangsor is adja, de azért nem árt biztosra menni, ha úgy adódna, így nyílt csatornára vált Crawford... - Mindenkinek, emlékeztetőül: amennyiben én elesem, Hopkins hadnagy, az ő halála esetén Benedict zászlós veszi át a küldetés parancsnokságát. - Alighogy ezt kimondta Crawford hadnagy, már meg is jelennek a támadók, akik egy pillanatig sem késlekednek, hogy jól alkalmazkodjanak a kialakult helyzethez, azonnal fedezékbe tudnak húzódni, az első lövésektől érdemben nem sérülnek különösebben. Kezdésként sikeresnek mondhatóak a dominiumiak, hiszen a támadást megakasztották, egy lépéssel sem tudnak közelebb jönni a sleipnir-iek, hiába vannak létszámfölényben. De látván majd a csata alakulását, a hídon lévő Benedict és Read marad a helyén vagy társaik segítségére sietnek?
//Dobás: 1, 5, 9: A sleipnir-iek hogy ne ragadjanak be sokáig, bátorságra vagy inkább vakmerőségre alapoznak, egy-egy támadó kilép a többi mögül és lő. Ennek hatására szerez be Gilbert egy lövést, szerencséjére csak felületi sérülést okoz a páncélján. Nem ilyen szerencsés Crawford, aki egy alkarlövéssel gazdagodott, mely áthatolt a páncélon, kénytelen a fegyvert az ép, bal kezébe átvenni. 2, 4, 8: Stone lesz az, akit egy vakmerőbb katona eltalál, felkarján éri a lövés, szerencse a szerencsétlenségben, hogy nem a fegyvert fogó kezét. A nagyobb gond, hogy pár pillanatig alig fognak látni valamit, ugyanis füstgránátot dobnak feléjük a sleipniriek, majd annak nyomában rögtön meg is indulnak vészesen lecsökkentve a távolságot köztük és a vak tyúk is talál szemet elvén lőnek: ennek következtében Crawford beszerez egy lábszárlövést, amitől csak erősen sántítva tud közlekedni. Gilbert arra lehet figyelmes, hogy egy puskatussal próbálják betörni elől a sisakját. 3, 6, 7 és 0: Crawfordot egy lövés éri, ami még nem is okozna gondot, maga is visszalő, a nyolcból le is szed kettőt. Ám a támadók harci moráljának mégis jelentősen kedvezni fog, hogy az első tiszt lesz az, aki egy második lövéssel pont úgy találja el a hadnagyot, hogy a sisakján áthatol a lövedék és belefúródik a koponyájába. Crawford hadnagy holtan esik össze, szerencsétlenül meglökve Gilbert-et is, őt is a földre lökve, félig rázuhanva. Ez pont elég a sleipnirieknek, hogy meginduljanak Stone és Gilbert felé...
Mesélő carried out 1 launched of one (10 oldalú.) :
//Gilbert és Stone: kérlek, mindketten dobjatok a reagotok végén itt egy 10 oldalú kockával: Páros: egy támadót sikerült lelőnöd. Páratlan: két támadót likvidáltál.//
//2-es csapat: Denisov, Moor (+ Dr. Doomer)// //Denisov-nak bal váll-lemezbe fúródott lövedék: nehezíti a mozgást, lassan, de szökik a levegő, Moor-nak egyik lábszárán ért lövés, szökő oxigén, amit a rendszer nem jelez, dr. Doomer kommunikációs egysége megsérült, hall mindent, de maga nem tud beszélni a többiekkel.//
- Érts...meg, ....mást, ...de ...lehe... Fel ...robban... haj... ...száj. - Dr. Doomer beszél, noha már korábban ő is rájött, hogy a kommunikációs egységével gondok vannak, fogalma sincs, mi az, ami kijut a mondandójából, de az adrenalin miatt sem tud csendben maradni. Feladatot kapott, igen komolyat és egyáltalán nem fűlik a foga hozzá, de meg kell oldania, ám a szentségit is neki! Ő egy orvos! Nem katona! Moor-t túszul ejtette, de a következő lépést még ő sem tudja. Ha talán sikerülne valahogy likvidálni Denisov-ot, valahova odakötni, bilincselni vagy valami... Ám míg erre keres megoldást, Moor mozdul, kigáncsolja, és itt indul a lövöldözés, a doktor részéről éppen csak jól célozva, inkább csupán szerencséje volt Denisov eltalálásával. Ez egyszerre ad önbizalmat neki, és egyszerre bizonytalanítja el, mert egy tudós realitásával szemlélve tudja, hogy nem rejtett tehetsége mutatkozott meg az imént. Denisov is látja ezt és ki is használja a kínálkozó alkalmat, lövésének hatására az ő és Moor kommunikációs sávjába Dr. Doomer fájdalmas üvöltése harsog, szerencsére többször hosszan megszakítva a technikai hiba miatt. A fegyvert egyébként sem tudná már rendesen megtartani, elejtette a találat pillanatában, ahogy elengedte Moor-t is és a földön kuporogva szorítja kezét, már ami maradt belőle. Agya lázasan jár azon, mivel tudná most a sérülést ellátni és egyben valami furcsa gondolattól vezérelve a jövőn is aggódik, hogy vajon egy implantátum kézfejjel mennyire fog tudni dolgozni, egyáltalán mikor állhat újra munkába? Aztán eszébe jut, hogy neki igazából nincs jövője. Hagyja magát felrángatni a padlóról és egyelőre ellenkezés nélkül megy a szomszédos orvosi laborba, koppan a feje Moor ütésének hála, de baja nem lesz ettől se neki, se a sisakjának, és akkor sem, amikor nyekken a falon, ahova lökik és várja, hogy Denisov agyonlője, legalább vége lesz ennek az egésznek. Ám nem tesz így a katona. Eközben a jelentést hallgató Crawford hadnagy kihord egy fél szívinfarktust lábon néma szentségelések közepette, mert mikor azt mondja Denisov, hogy Dr. Doomer nem az, akinek mondja magát, az Aquillon-i küldetés jut eszébe. Ő nem volt ott, elég nagy lett a hírzárlat is, félinformációk terjedtek, nagy fokú biztonsági ellenőrzések követték - a Sleipnir-i küldetés csapat kilétét is szigorúan ellenőrizték -, de ettől még az okosabbak össze tudták rakni, mi történhetett és aggódni kezdett, hogy vajon ide is lázadók szivárogtak be? Kiben bízzon az ember? Próbál a lényegre fókuszálni és felülemelkedni a jelentés stílusán és Moor érdektelen közbekotyogásán. - Denisov közlegény, Dr. Doomert le tudja kötözni vagy kikötni valamihez, hogy ne okozzon problémát a továbbiakban? Derítse ki, vannak-e társai még köztünk! Remélem _doktor_ Moor végzett az adatgyűjtéssel a tudományos részlegen, mert társaságuk fog érkezni. Négy fő fegyveres. Harcra készülni. - Miközben Crawford a távolból próbál rendelkezni a megmaradt kettes csapat tagjairól, nem tudván a sérüléseikről, tekintve, hogy a slendrián jelentés ezt az információt is mellőzte, addig az erősen kifosztott orvosi laborban lévők megpróbálhatnak körbenézni. Moor felvetése jogos a láblövését illetően, a logika szerint a levegő nála is szöknie kellene, ám a rendszer szerint minden normális. Persze, ez nem jelenti azt, hogy valóban nem szivárog-e a vérével együtt a levegő sunyin, észrevétlenül. Dr. Doomer meg lépésre szánja el magát, elengedi sérült, vérző kezét és elkezdi leoldani a sisakját. Gyakorlatilag ő úgy is halálra ítélt, a Sleipnir levegője is kinyírhatja, olyan mindegy, mely kéz végzi be. Elgyötört arcával vesz pár mély levegőt, valóban várva, hogy égető érzést keltsen a tüdejében és fájdalmak közepette dőljön el örökre, ám ez elmarad. - A... a páncélok a nanojavítókkal megjavíthatóak... Moor sérüléséhez kell a táskám a másik laborból. - Biccent fejével arra, amerről jöttek. A cókmók ott maradt. - Jobb, ha siet. És maga csinálja. - Emeli meg ép kezével az ellőtt másikat, jelzésértékűen. - Itt aligha maradt valami... - Pillant körbe az orvosi laborban, ahol a szekrények tartalma kiforgatva, üres tárolódobozok hevernek több helyen, még a robotikus műtőkar csonkja is csak úgy mered a plafonból logó kábelei maradványaival. Egy klasszikus földi sebtapasz nem sok, annyit sem lehet itt fellelni. Közben Crawford hadnagy hangja is elér hozzájuk. - Mindenkinek, emlékeztetőül: amennyiben én elesem, Hopkins hadnagy, az ő halála esetén Benedict zászlós veszi át a küldetés parancsnokságát.
//Dobás Raven levegőmennyiségére, amit a rendszer egyébként normálisan fogyóként mutat: Páros: A lövéshez képest nem vészes a helyzet, ha leszámítjuk, hogy nem jelzi neki a rendszer. Ha jelezné, akkor 10%-kal romlik óránként a felhasznált oxigén-mennyiség statisztikája. Páratlan: A probléma jelentősebb, óránként majdnem másfélszer annyi oxigéntől búcsúzhat el így a planetológus, mintha nem lenne meglyuggatva az űrruhája.
Mesélő carried out 1 launched of one (10 oldalú.) :
//3-as csapat: Davies (+ Hopkins, Hill, Morris, Turner)// //Davies-nek felkar sérülés, javított páncél négy órányi oxigénnel//
- Lekötelez. - Biccent Hopkins, megnyugodva, hogy nem indította be Davies doki a hajtóműveket és hogy kiagyal valamit, amivel megoldják a helyzetet. - Tehát a helycsere sem játszik. Ha innen beindítható, akkor le is tudják állítani. - Vonja le a következtetést hangosan a hadnagy, szóval más terv kell. Elpillant arra, amerre Davies mutat. Átjutni oda és ide se jussanak be a Sleipnir-iek, nehogy elbarmoljanak valamit. Ez mondjuk valahol egyszerűsíti is a dolgot: csak ki kell innen törni és likvidálni mindenkit. Csak, jah. - Rendben, húzódjon biztonságba doktor Davies! Megtisztítjuk a terepet Önnek. - Ha csak magabiztosságon múlna a helyzet, Hopkins csapata már nyert is volna. - Uram, kitörünk innen, megpróbáljuk doktor Daviest a szomszédos gépterembe eljuttatni. Jól van, emberek, nem teadélutánra jöttünk! Rúgjuk szét a seggüket! Turner, nyissa az ajtót, Morris, villanógránátot nekik, Hill, velem jön, elsőként törünk ki, Turner és Morris utánunk! Rajta! - Habár nem kerül be a történelem"könyvekbe" ez a motivációs beszéd, arra láthatóan elég, hogy a csapat újult erővel lépjen fel. Hopkins utasításai szerint történik minden, az ajtó nyitása és a villanógránát aktiválódása után már lép is ki, az esetleges figyelmet magára és Hill-re hívva fel, így remélhetőleg kósza lövedékek sem jutnak hátra Davies-hez. Bárhogyan is alakul a harc, talán még tart is, Davies a nyílt csatornán hallhatja Crawford hangját. - Mindenkinek, emlékeztetőül: amennyiben én elesem, Hopkins hadnagy, az ő halála esetén Benedict zászlós veszi át a küldetés parancsnokságát.
//Dobás a harc kimenetelére: 1-3: Határozott fellépés kérdése az egész, na meg az évek és a rutin, jól összeszokott, képzett csapat, egy csipetnyi szerencse. Nagyjából így lehetne leírni a hatékony katonai akció receptjét, melyet most tökéletesen be is mutat Hopkins és csapata. Olyan gyorsan vágnak rendet, hogy szinte felmerül a kérdés, hogy mi az istennek lövöldöztek korábban oda-vissza ennyit? Davies-nek szabad az út a gépterembe. 4-6: Végeredményben Hopkins csapat került ki győztesen. A győzelmet viszont nem adták ingyen, a megtisztított folyosó és nyugalom ára Turner közlegény élete, Hill felkar sérülése és Hopkins hadnagy comblövése. A páncélon át nem csak az oxigén szökik vészesen, hanem az éltető vér is aggasztóan, segítség nélkül nem is tud lábra állni. Davies-t a harc közben éppen elkerülte néhány lövedék, de a szerencse vele volt, és immár szabad az út a gépterembe. 7-9 és 0: Van, amikor nem halad minden a tervek szerint, sőt, igazából semmi sem igazán. Davies-t szerencsésen elkerüli egy-két lövedék és arra lehet figyelmes, hogy egyre kevesebb harci zaj jut hátra hozzá: tompa puffanások, amik a testek eldőlését jelenthetik és egyre ritkuló lövések hangjai, majd pár másodpercig teljes csend lesz. Végül egyetlen személy óvatos lépteit hallhatja, ahogy közeledik a hajtóművek termébe. Jobb felkarja sérült, de úgy tűnik, ez a sleipnir-i katona az egyetlen túlélője a harcnak. És persze Davies, akit eddig még nem vett észre a katona.
Mesélő carried out 1 launched of one (10 oldalú.) :
//Határidő mindenkinek: február 11. (vasárnap) 23:59 //
//3-as csapat: Davies (+ Hopkins, Hill, Morris, Turner)// Hopkinsra tekintek. Egész tűrhető vele lenni. - Akkor nem, ha felülírom a programot. - na, ezt, ha valaki felülírja, az tud valamit. Az meg már más kérdés, hogy talán elszóltam magam a tudásomat illetően... - Ide nem kéne bejutniuk. - ahogy a hajó kinéz, örülhetek, hogy ez a hely még normálisan néz ki. Egy pillanatra csak nézek rá. Nem értem, miért kéne hátra húzódnom, de nem én vagyok a katonai lángész, és ismerem a határaimat tudás terén. - Rendben. - hátrébb húzódom. A hely biztonságos, nem úgy lett tervezve, hogy pár lövéstől egy hatalmas villanófény és azután a vákum és ennyi volt. Sok mindent ki kell bírnia az út során. Közben azonban elmerülök abban, hogy a pda-ra úgy tudjam átvenni az irányítást, hogy kezelhessem akárhonnan. Az első lövedékek után úgy látom, hogy jobb, ha csipkedem magam, mert így kiveszem a kezükből az irányítást. Csakhogy valami feltűnik a kijelzőn, mivel a bal felső sarokba dobtam fel a hangérzékelőt, hogy a zaj egyre ritkásabb, majd teljesen elhal. De erre is csak akkor figyelek fel, amikor a “semmi” jelzés után egy halk rezgésszintet kap el, a gépek mellett. S azt is mutatja, merre vannak. Van. Keresek a többiek után, s azt is keresem, mit tudok bevetni a teremben, hogy megakadályozzam, bejusson. Az a bizonyos pár másodperc... Lábaim azonban már gyorsabb, mint ... nem, nem gyorsabb a gondolataimnál. Az ajtó közeli panelhez lépek, s felnyitom, hogy az ajtó rendszerét kisütve, újraindítsam, mielőtt még bármit tud tenni a belépő. Ha ki már nem jutok, akkor maradok itt, kizárva azokat, akik nem kellenek ide. - Hopkins, menjetek a gépterembe, ezt a helyet le kell zárnom. - de közben már jár a kezem, s kiszólok a közösbe is. - Crawford, muszáj vagyok magamra zárni a hajtóművek termét. Crawford?
//1. csapat: Gilbert, Stone, Benedict (+ Crawford, Read)// Readre tekintek, ahogy az ember beszélni kezd. Nagyon jó kérdéseket kapott, s Read máris nekilát szintén a rendszernek, velem együtt, mert figyelmem egy részét a visszafelé vonulók kötik le. - Igen uram! - hallgatom a parancsot. - Már ellenőrzés alatt van, uram.-keresek a túlmelegedés okára, és arra is, mire hat egészen pontosan, de csakis a repüléssel és landolással kapcsolatban. Valamint arra is rákeresek a rendszerben, dokkolni lehet-e. Merthogy csak landolásról beszélt, a dokkolásról hallgatott... - Landolni valóban nem tudunk uram. Nem képes a burkolat felvenni a harcot az atmoszférába lépéssel, hatalmas tűzgolyóvá válna azonnal. Ellenben dokkolni tudunk. A hajtóanyaggal kapcsolatban Davies többet tud mondani. A napenergiából nyerhető energia ellenőrzése folyamatban. Ha működnek, tudunk annyi energiát venni, hogy eljuthatunk a Dominiumig. A kezem előbb mozdul, mint ahogy megszólalok a válaszra. - Igenis, uram. Aztán csak magamban ráncolom a homlokom, Read is felém tekint egy pillanatra, össze is nézünk. Nem igazán kezd jól alakulni a helyzet. - Uram, nem tudunk több ajtóval dolgozni, nem reagálnak a parancsra, így terelni sem tudjuk őket. A kamerák pedig magukat mutatják, de a további kamerák már nem működnek. Readre tekintek újra, ahogy Crawford kiadja a rendelkezést. Nyelek magamban egyet. Csapatot rendszeresen vezettem már, de ez... egészen más. S bízom abban, hogy akik idejöttek, azok mind a saját lábukon fognak visszatérni az Eternityre. Ahogy nekiindul a küzdelem, figyelmem a kamerák és a rendszerek között ingadoznak, fegyvert tartó kezem jobban megfeszül a markolaton. Nem vagyok egy háttérbe vonuló típus, de van, amikor ezzel többet lehet segíteni, mintha őrültek módján nekikesnénk. Nem alakul jól ez a helyzet sem. - Read, nézzük meg a hangszórókat... - közben közös csatornára váltok. S ha úgy látjuk a rendszerben, megtehető, csak akkor szólok bele. - Külső hangrendszereket kapcsoljátok ki. Nem kellemes hanghatást kaptok különben.- azzal, ha összejön, a hangszórokon keresztül, az egész hajón keresztül, aki nincs sisakban, vagy nem kapcsolta ki a külvilág felől érkező hanghatásokat, rövid időn belül a migrén ehhez képest egy esti lakoma érzete lesz. A rezgés nincs hatással a szakafanderekre, sem a hajóra, legfőképpen azért, mert nem hosszú és tartós hatásnak lesz kitéve. Az emberi fül azonban érzékenyebb, mint hisszük, és ez a rezgés sokkal inkább az élő szervezetekre van jóval erősebb hatással.
(10 oldalú.) :
//
//
//
kérlek, mindketten dobjatok a reagotok végén itt egy 10 oldalú kockával:
//