Tűzvölgy

In all chaos, there is a cosmos, in all disorder a secret order.

Csak hallgattam és hallgattam a mellettem helyet foglaló Raven csivitelését, ami furcsa módon a csapongó litániák okán sem esett nehezemre. Talán öregszem, talán csak egyszerűen örülök annak a ténynek, hogy hosszú idő után újból egyazon küldetésre osztottak minket. A beszélgetésünk, pontosabban a Ms. Software-féle nagymonológ közben a megfelelő pontokon természetesen bólogattam, sőt, egyes részeken egy-egy rövid megerősítéssel is biztosítottam partneremet afelől, hogy valóban figyelek mondandójára.
- Értem... de, ha már a munkánál járunk, felvilágosítana, hogy mégis mi a fenét keresünk itt a Perda egyik, ha nem a legbarátságtalanabb helyén, miközben a területet látképileg, klimatológiailag és mindenféle szempontból uraló vulkán talán még soha nem látott kitörésre készül? - talán megbocsátható bűn, hogy nem vagyok képes tudósként gondolkodni, de a tudomány számomra a Föld pusztulása után színtiszta fantasztikum, ahogyan az is, hogy egyáltalán még mindig érző és lélegző emberként lehetek jelen.
Jó, az érző csupán átvitt értelemben értelmezendő, de összességében tényleg furdalja az oldalamat a kíváncsiság, hogy miért pont most, miért itt és leginkább az, hogy milyen célból, mert ennek részletezésére a feladatismertetőben értelemszerűen nem tértek ki a feletteseim.
- Nem tudja véletlenül, hogy kinek kellene hálát adni ezért a nagyszerű dologért? - súgom vissza a több mint egy fejjel alacsonyabban leledző lánynak, mert jelen pillanatban semmi kedvem lezuhanni. Igaz, máskor sem lenne, a Kancellár miatt meg pláne nem.
- Na, most már a titulusa után biggyeszthetjük a "naccsaszony" jelzőt? - már akkor elmosolyodok, mikor a nevét meghallva kihúzza magát, mintha valami rangos átadón felpuccozva várnánk a várva várt eredményhirdetést.
- Igen, Uram! - adom tudtára a rangnak, hogy értettem az elvárásait, a Hammond hasonmást meg legszívesebben kapásból megfejelném, de annyi itt a viszkető ujjú pincsi, hogy egy pillanat alatt mészárszékké változtatnák ezt a bejáratós siklót, ami nem igazán érdemelné meg az efféle bántalmazást.
A pilóta hangja szerencsére villámhárítóként funkcionál jelen helyzetben, ami után már csak annyi van hátra, hogy szorosabbra húzzam a biztonsági övet, mert rázós menetnek nézünk elébe. Mivel már korábban is láttam, hogy a "Tizedes" mellett helyet foglaló ifjonc csak a lehetőséget keresi, hogy megszólítsa nagy zavarában a nőt, úgy döntök nem húzom tovább a dolgot és mielőtt még a figyelmét elterelnék, szeretném, ha a mondandómra koncentrálna.
- Raven! - a megszólítás már önmagában is komolyságot kölcsönöz a helyzetnek, nem beszélve az arcvonásaimról, melyek így párban járva remélhetőleg valóban kiváltanak némi figyelmet a részéről.
- Mivel a Dominiumon folyamatos megfigyelés, kabin és holmiátvizsgálás alatt tartanak, nem volt más lehetőségem, mint ezt itt átadni önnek. - tudom régimódi, hogy adattárolóként, nevetséges módon egy mikrochipet tartok ujjaim között, de tudom, hogy mindezt elnézni nekem, hiszen én magam is egy oldtimer vagyok új köntösbe bújtatva.
- A chipen csak egy titkosított elérési út van, ami a dominiumi irattárba vezeti. Legalábbis ezt mondta az ipse, akivel együttműködtem... nem, nem bántottam az illetőt, fizettem neki az infóért. - nyugtatom meg, ha már ilyen rejtélyes vagyok az utóbbi percben.
- Arra az esetre, ha valami történne velem a küldetés során, legyen valaki, aki nélkülem is fel tudja göngyölíteni ezt a szálat. És millió oka van, hogy a választásom magácskára esett. - a már jól ismert sokat sejtető szemöldökemelés után már csak arra futja, hogy átadjam az adatőrzőt, mert az eddig csöndesen üldögélő szőke lány nekiveselkedik és megszólítja végre a társamat.
Hazudnék, ha azt állítanám, hogy tudtam mire készül Rosa, mert egyáltalán nem. Igazándiból azt hittem egyenesen a kezét akarja megkérni Raven-nek, vagy valami hasonló, ha már annyi ideig gyűjtötte az erőt és a motivációt.
- Erre kettő is kevés lenne... - némiképp meglepetten hallgatom a rajongót, akivel szemben máris gyanúval is élek, ugyanis a Tizedesnek nem szoktak rajongói lenni, ás az ártatlan, szőke, kislányos álarc mögé máris egy minden hájjal megkent bűnözőt képzelek, rossz szándékkal, robbanószerekkel megpakolva, melyen gyorsan túl kell lendülnöm, mert ez a képzet nem lehet más, mint az Aquilon-küldetés után visszamaradt szabotőrök rémképei.

// Felszerelés: A dominiumi hadseregben rendszeresített TW-S gépkarabély 60db tölténnyel és a W-416 típusjelű maroklőfegyver 30db tölténnyel //

- És ha még a Földön élnénk, persze úgy, hogy nem nyírtuk ki a bolygót, akkor mivel foglalkoznál szívesen?
Egy pillanatra Kai felé fordulok, de a tekintetemet még annak a pillanatnak is csak a töredékéig fordítom felé. Nem bunkóságból, csak egyszerűen biztonságosabbnak ítélem, ha szememet le sem veszem a… a…. nos útnak nem mondhatom, legyen hát területről, amin át kell vezetnem a Nemesist hazafelé.
- Gyakran játszok el ezzel a gondolattal, voltam már cukrász, influenszer, lett légyen az bármi is, de irtó divatos foglalkozás volt a XXI. században, csak a lényegét nem sikerült még megfognom, de elég klasszul hangzott ahhoz, hogy ki akarjam próbálni. Mint mondjuk a cipőkészítést, habár az igazából most is lehetnék, ha nagyon szorítana a szükség, bocskort tudnék is készíteni a leírások alapján. – Megvonom a vállam, ami a döcögős úton szerintem nem is észrevehető. – De ami szakmát igazán szívesen választottam volna, az az állatorvos.
Leginkább azért fecsegtem annyit, hogy Kai-nak legyen lehetősége átgondolni a hasba akasztó kérdésemre a választ. Odaúton nem nagyon tudtam/akartam mindenféle semmiségről csevegni vele, mert inkább a vezetésre kellett koncentrálnia, inkább abban adtam néha egy-egy tippet és óvatosan kérdezősködtem vagy meséltem csak.
Hazafelé a megpakolt autóval inkább én ültem a volán mögé. Ilyen terepen még ugyan én se vezettem, de az autóvezetésben-kezelésben megvan a gyakorlatom. Rejtély egyébként, hogy a Python-nal miért haladok olyan cefet lassan gyakorlásban. Lehet az egyensúlyban tartással lehet a gond? Vagy a…
Morfondírozásomat Alec rádióüzenete akasztja meg, ami a továbbiakban minden nyugodt gondolatot értelemszerűen megakaszt. Azonnal nyugat felé nézek, hogy azonosítsam új úticélunkat, mintha az előttünk haladó két kocsi nem mutatná egyébként is az új útvonalat. Ráhagyom Kai-ra az üzenetvételezést, én a kormányzásra koncentrálok, illetve korábbi kényelmes tempónkat növelem, ezáltal csökkentve is a távolságot Roscoe-ék mögött. Közel vagyunk a padlógázhoz, ami a megpakolt kocsival így se jelent eszeveszett száguldást, de azért szemem az úttalan úton és igyekszek nem keresni a bestiákat felettünk.
- Több tucat grodrak? Hallottál már ilyenről? Én csak eggyel találkoztam… - Megrázom fejem, mintha azzal elkergethetném őket. - Vaaazzzzz, kéne több tucat Fury.
A kocsi fegyverzetéhez hozzátartozik persze, de nem ekkora mennyiségben, kettőt számoltam csak össze induláskor. Most hálásan gondolok P-Vest-01-es mellényemre, ami legalább a mellkasomat-hátamat védi, mert idáig egyszerű melegentartónak érződött rajtam, nem mintha itt bárki is fázhatna. Én is izzadnék csak vékony anyagú valaha hófehér ingemben is, aminek ugyan hosszú az ujja, de arra ránéz egy grodrak és elszakad. Na de az ing és a hadászati mellény együtt... Csak azért nem csúsznak ujjaim a kormányon, mert ujj nélkül bőrkesztyűt viselek, ami alkarom közepéig ér, ez segített a rakodásban is, hogy minden éles kis fémdarabbal ne vágjam meg kezeimet, csuklómat. Csizmám, nadrágom a megszokott, kényelmes és strapabíró példányok, már többször bizonyítottak. Hajam befonva és felkontyolva, hogy tarkómat legalább a szőke szénaboglya ne melegítse feleslegesen. A szintén szokásosnak számító két Styx van még nálam, elfojtok egy sóhajt, legalább több mint a semmi. A tartalék négy tár a hátizsákomban, a mögöttem lévő ülésen pihen a mellényhez tartozó sisakkal, a csizmaszáramban szokásos vadászkésem. A táskám nem csak a pár tölténytárat rejti, van még két kulacs víz benne (már csak másfél), vízfertőtlenítő tabletta (igen, Alec tanítványa vagyok), gázmaszk a raktárból (szintén Alec javaslatára), kisgombóc polárpléd, ami törölközőnek is használható szükség esetén (tudjátok, törölköző mindig kell). A szokásos elsősegélypakkom, kötözőszerrel és sebfertőtlenítővel megtömve, mellettük lázcsillapító. Jó pár energiaszelet, egy szendvics, Tepsi csomagolta még este. És a PDA-m, hátha ki kell olvasni gyorsan, hogyan kell egy vulkánkitörés elől menekülni. Azon túl, hogy baromi gyorsan.

Nah ilyen terepen még nem vezettem soha! Be kell valljam, hogy kihívások elé állít, hiszen feszt néznem kell, hogy fenn ne akadjunk valahol, vagy elveszítsem a lendületet. Arról nem szólva, hogy vannak kisebb kátyuk, aminek mérete és mélysége változó. Gyorsan kell döntenem, hogy melyiket tudom felhasználni a tovább guruláshoz, míg a másikat hagyjam ki. Tudom jól, hogy ami viszünk a kocsi hátuljában értékes és feldolgozható alapanyag, szóval van itt mire ügyelni nah. Női feladat! S ki tud több mindenre odafigyelni? Hát én, nem úgy mint Alec mellettem. Mikor rápillantok a férfire pár pillanatra, akkor látom, hogy nagyon szépeket álmodhat, de az sem kizárt, hogy nem alszik, csupán a szemét pihenteti. Nehéz eldönteni. Nem a mellkasát nézem, meg hogyan veszi a levegőt. Tekintetem rögtön visszakerül a normális helyére, hiszen én vezetek elől. S előttünk meglátom az ördögi kátyútengert, amin egyszer már átmentünk.
~ Rohadjon le ez az egész környék ~ s még egyszer odanézek Henryre, aki éppenséggel úgy tűnik felkelt? Annyi időm nincs, hogy valami gesztust csináljak, csupán visszaforduljon a fejecském az útra, s ennyit mondjak.
- Hiába nézel, most vagyunk a kátyú zónában, jártunk már erre. Két kilométeren nézni kell rendesen. - ezzel jobban megfogom ennek a drága autónak a kormányát, s átváltok teljesen útra figyelőnek. Haha azonban kinek lenne ideje figyelni felfelé az égre? Ez nem Szafari kirándulás, hogy jól érzzük magunkat és lessük az állatokat. Jól láthatja a partnerem, hogy komolyan veszem a vezetést, s ügyelek a szállítmányra. Én legalábbis azon alapanyagokat sajnálom, amiket ki tudunk majd nyerni belőle. A férfi hangjára pillantok oda, ahová ő, s számomra érdekes feketeségnek tűnik csupán. Rögtön visszatérek a saját feladatomhoz.
- Madár nem lehet a méretéből adódóan. - ennyit tudok én levágni, ennyi idő alatt. Kikerülök pár két extra nagy kátyút, amibe fenn akadhattunk volna, s mivel változik a terep, így sebességet szintén váltok. Nem lehet panasza Citruspofának a vezetési stílusomra, nagyon jó emlékeim vannak, hogy vizsgáztatóim zöme ötödik alkalom után megadták az engedélyt, csak hogy velem többet ne találkozzanak.  A férfi felszólalása arra enged következtetni, hogy nem repülőgépek. Azok már kiszúrták volna, hogy idelent vagyunk. Egy fejlett radarral, odafentről könnyen bemérhetőek vagyunk.
- Hát, úgy látszik valami nagyon nem kerek akkor, ha élővilágban is összeverődnek ennyien. Nem rémlik nekem a tankövekből az ilyen eset. - jó tudós palántaként vannak egyszerűen amiket könnyebben megjegyzek, de van amit nem tartok fontosnak. Mikor hallom, hogy adja le a forró drótot a másik kettőnek, akkor nekem mikor lehetőségem nyílik egyáltalán arra, hogy nyugodtan elforduljunk az új adott irányba, akkor megteszem. Mivel letértünk az ismerős útról, így a figyelmem 1000%-san az új terepre figyel. Szememmel figyelem a kátyukat, s mikor Citruspofa nyugtatólag megérinti a vállam, s szól hozzám, akkor csak a következőt tudom visszamorogni.
- Nem a legjobb alkalom, hogy simogassuk egymást! - tán a hangom hangszíne lehet a kulcs, hogy mégis hogy gondoltam. A végén elhúzom a szám, s nem törődök a férfivel. Valamennyire lelassítom a járgányt, hogy a kátyukban ne kelljen a következő kátyúig hirtelen kormányváltásokkal reagálnom. A haladásunk egy kicsit lassul, de továbbra sem tört meg annyira, hogy a mögöttünk lévők azt higgyék, hogy elakadtunk pont itt és most. Szemem a célon. Elkezd matatni Citruspofa a kocsiban, mint valami rágcsáló, de annyira nem zavar a koncentrálásban, hogy rászóljak.
Ám elég ennyi a környezetemből, hiszen nem felkészületlenül jöttem. Öltözetem az itteni időjárásnak körülbelül megfelelőt hoztam. Leginkább Citruspofa elmondása, de úgy készültem, hogy pár meteorológiai érzékelőt kipakolok. Természetesen napelemesre csináltam, s az egész kis készülék akkora, mint egy tábla csoki. Van neki egy édes antennája. Nagyon kevés feszültségen működik, s akkor sem állandóan. A belé való programot nem én írtam, hanem a fejlesztőknél, valami hájas pacal férfi! Majd lefolyt a székről, s hát a csajozós szövege valami borzalmas.
Szóval van rajtam egy szürke top, s felé nem vettem fel a P-vestemet, mert egyszerűen zavart volna a vezetésben. Lábamon egy speciális anyagból készült, combra feszülős fekete-krém színű terepnadrág. Ehhez jön egy speckó bakancs, ami jól fogja a bokámat. Nagy hangsúlyt fektettem arra, hogy kényelmes is legyen és hasznos. Ha Citruspofa nem lenne elfoglalva, akkor nagyon nehezen látható, hogy valószínűleg kék fehérneműt viselek. Nehéz a fránya melltartó pántját elrejteni. Van egy gázálarcom, ami jól működik, mert teszteltem egy Bajhozón. Ezen felül egy Tepsi által készített, Perdai Vadas Étel és Ital túlélő szett! A férfi ajánlotta fel nekem, hogy szívesen készít, én meg voltam annyira aranyos és elfogadtam. Kizárólag azért, hogy ezzel szintén törlessze a tartozását a tekintetben, hogy jó párszor simogatott és fogdosott. Van nálam egy hosszúfényű, meg egy tompafényű lámpa, egy bármikor felküldhető, feltölt figyelő drón. Ő a legújabb szerzeményem, s teljesen saját készítés, mind hardveresen és szoftveresen. Végezetül a harci arzenálomról annyit, hogy van egy késem, utána Khimeira két tárral, s végezetül pedig egy 1,5 méteres sokkoló fémbot. Utóbbi eszköz szinté saját szerzemény, napelemes. Egy váltóval lehet kapcsolni a szufla mértékét. Legkisebb fokozaton 7 kisállatot tudnék megrázó élményben részesíteni, közepes fokozaton 4 kifejlett szarvasmarha méretű állatot ártalmatlanítani, s max fokozaton csak 2 bazi nagy állat kiütésére vagy megölésére lehetek alkalmas. Digitális kijelző, s egy pitty hangjelzéssel jelez a készülék, ha töltődött egy csíkot. Küzdelem során a hangjelzés könnyebbség. S természetesen két ilyen kicsi meteorológiai kütyü, amire úgy tűnik egyelőre nem lesz szükség.

Habár ennek a járműnek a vezetésében nem igazán vagyok gyakorlott, de életemben nem vezettem olyan rosszul, mint odaúton. Fegyelmezett, síri csend – eddig ezekhez szoktam hozzá, egy-egy bevetésre vezető úton. De életemben nem vezettem még olyan rosszul mint most, és ezt próbálom nem betudni az útitársamnak, akiből úgy ömlöttek a szavak, mint a vízfolyás. Hála istennek a visszaúton már ő vezetett – de lehet csak nem akarta, hogy menet közben elszórjam a szajrét.

Nem jártam még errefelé, de sokat hallottam erről a helyről. A mellett, hogy perdai babonák és legendák övezik ezt a helyet, talán az egész hold legveszélyesebb pontja. Élet sincs, mégis minden meg akar ölni. A levegő lehet akár mérgező is, a hőmérséklet az egekben – a P-Vest alatt néha úgy éreztem, elolvadok. Na persze ez csak részletkérdés, az ilyen apróságok a bevetés alatt egy gondolatot is alig éltek meg. A mellény alá csak egy fekete pólót vettem fel. Az éj fekete nadrágomon a kis zsebek, amikben eredetileg késeket tartottam üresek voltak, csak az övemre volt egy rosszabb minőségű, masszív, de azért megbízhatónak tűnő kétélű darab. Egy W-416-ast sikerült elpakolnom 6 tárral együtt, mellé egy TW-S-t 60 tölténnyel. Egyszerű, de megbízható kezekben megbízható fegyverek. Furcsa volt így indulni, hogy gyakorlatilag magamnak kellett mindent elpakolni. Ételgyanánt kis szárított hús szerűséget hoztam magammal, alig egy étkezésnyit. A kardom a hátamhoz volt erősítve, nem szívesen mentem nélküle bárhova is. Ezek mellett egész arcot eltakaró gázmaszkot, és távcsövet hoztam. Sose szerettem túl sok felszerelést vinni sehova. Amíg a szakértők összeszedték a szajrét, addig alaposan átnéztem a hátizsákomat, még akadt benne egy egyszerű matt fekete kulacs is – lecsavartam a tetejét, s alig egy fél kortyot ittam belőle, az ajkaim alig lettek nedvesek tőle. Minden bevetésen, körülményektől függetlenül nagyon óvatosan bántam a vízkészlettel, hiszen sose tudni, merre lyukadunk ki a végén .
Az igazat megvallva tévedtem. Josie az odavezető úton teljesen visszafogta magát, hiszen a visszaúton szinte be nem állt a szája. Érdekes dolgokat kérdezett és mondott, és az igazat megvallva, annak ellenére, hogy nem értettem nagyon mit miért kérdez, azért jó érzés volt hallgatni. Csak amikor olyan témához is értünk, amihez tényleg hozzátudtam volna szólni, akkor is belevágott állandóan a szavamba is alig engedett beszélni.
- Mi lettem volna szívesen? – ismételtem meg a kérdést – nem is tudom, erre még sos... – nem is tudtam befejezni, folytatta is a mondandóját.
- Mi az az influenszer? – kaptam fel a fejem a szóra.
De azért az út monoton volt, és gyorsan beállt a csend is. Ezt a csendet Alec törte meg, amikor tájékoztatott a helyzetről. Mielőtt válaszoltam volna neki kinéztem én is az ablakon. Nem láttam hasznát, hogy én is tudassam mindenkivel a helyzetet.
- Itt a Nemesis 3 – azonosítottam magam kissé túlságos hivatalos hangnemben – vettem, lefordulunk! – nem akartam tovább bonyolítani a beszélgetést. Utána loptam egy pillantást Josie-ra, biztos voltam benne, hogy nem olyan satu, hogy szólnom kelljen neki, hogy forduljon le a többiekkel együtt. Annyira azért megbíztam benne, hogy tudja a dolgát.
Megpróbáltam fejben kizárni mindent, még a grodrakokat is. Kicsit lecsendesíteni az elmém csukott szemmel, hogy szükség esetén azonnal tudjak reagálni.

A tűzvölgy térségében a különösen aktív vulkáni tevékenységek okán már napok óta hatalmas kiterjedésben és nehezen kiszámítható vastagságban terjengő füstfelhőbe tervszerűen kezdődik meg a pilóta szavai után a süllyedés. A legkülönbözőbb, tűzhányó által eregetett mérges gázok eddig sosem tapasztalt elegyei kontrollálhatatlan mértékben keverednek egymással, melynek hatására kémiai láncreakciók sokasága gerjesztődik a barátságtalan szürke színben gomolygó füstfelhőoszlop belsejében. A siklók méretosztályozásában az Xplorer a legkisebbek között számon tartott, viszont az első másodpercekben gond nélkül veszi az akadályokat és állja a sarat. A belső térben alig érzékelhető remegés jelezheti az utazók számára, hogy a külső erők buzgón munkálkodnak és ostrom alá vették a hajótestet, melyek megszámlálhatatlan villámcsapás képében testesülnek meg. A pilóták gyakorlatilag vakon repülnek a műszereket érő rendkívül erős elektromágneses sugárzás miatt, melyektől nem kapnak megfelelő és leginkább megbízható visszajelzést aktuális pozíciójukat illetően. Abból kell kiindulniuk, melyet nagyjából egy perce mértek és ehhez kell viszonyítaniuk a pozíciójukat. A mogorva sötétszürke kép hamarosan világosodni kezd előttük, majd mikor az alacsonyan lévő felhőalapon is áthatolnak, érzékszerveiket vakító fényárként éri a perdai troposzféra üdvözlése. A gyors és határozott alászállásnak köszönhetően a légkör felső részén tapasztalt zavaró körülmények megszűnnek, így a radar is új erőre kap és immáron a frissített képet vetíti a két zászlós elé.
- Mi a... !!! Azonnali kitérő manőver Zimori zászlós!!! - Vazqueznek elképedni sincs ideje mikor megpillantja a kijelzőn felbukkanó, megszámlálhatatlan mennyiségű fénypontot, mely az alattuk repülő Grodrak-csapat számtalan tagját jelzi.
Hiába mozgékony az új építésű sikló, valamint tapasztalt legalább az egyik pilóta, esélyük sincsen kikerülni a sebességük miatt az előttük-alattuk repülő Oroszlánmadár-rajt, melynek így a kellős közepébe érkeznek. A riadalom mindkét oldalon óriási, néhány ügyes manővernek köszönhetően az első néhány lomhán repülő lényt sikerül kikerülni, de a nagytestű, lenyűgöző méretű szárnyfesztávolsággal rendelkező Grodrakok között érthető okokból kitör a pánik és ösztönös reakcióként menekülni próbálnak egy olyan szituációból, melyben, mindkét fél egyértelműen csak veszíthet. A megzavarodott egyedek megbontva a vonuló sort, össze-vissza kezdenek mozogni, aminek az lesz a vége, hogy kettő telibe is találja a jelentősen csökkentett sebességgel sikló égi járművet, aminek hatása az lesz, hogy az Xplorer bal oldali szárnya megsérül és egy pillanattal később darabajira szakadva le is válik a géptestről. Az irányíthatatlanná vált űrjáró nekicsapódik egy harmadik lénynek, ami után pörögni kezd a levegőben miközben vészesen közelít a föld felé. Vazquez amennyire csak lélekjelenlétéből telik, igyekszik a lehető leghatásosabban már jó előre kármenteni és a veszteséget a minimálisra csökkenteni, ami azt jelenti, hogy a hajtóművet leállítja, hogy ne robbanjanak fel abban a pillanatban mikor a vulkáni törmelékkel alaposan megszórt talajra érkeznek. Utolsó tettként végül aktiválja a vész esetére beépített fékező lapátokat is, mely hasznosnak bizonyul ugyan, de a becsapódást semmiképp nem tudja elkerülni…

Ellenállók

Kétségtelen, hogy a jelenlegi, nem is oly rövid szakasz zsákmányszerző küldetésük legtöbb figyelmet igénylő és legveszélyesebb szakasza. Na nem az errefelé élő vadállatok, vagy az egy négyzetméterre jutó katonák száma miatt, hanem a látótávolságban lévő szupervulkánként is emlegetett Dhawooradr óriástömbje folytán, mely mostanság a lehető legbarátságtalanabb arcát mutatja az amúgy sem túl szívderítő vidéken. Ez az útvonal rövidítés, melyet még ebben az időben is vállalniuk kellett, ha üzemanyagot, időt és energiát szeretnének megspórolni, még akkor is, ha a folyamatosan pöfögő, kiszámíthatatlan vulkánnal is húznak ujjat.    

A Grodrak-horda mozgásából nagyon úgy fest, hogy nem akarnak balhét az alattuk közlekedő különítmény egyikével sem, ugyanis épp elég bajuk van most, hogy az amúgy magányosan élő és vadászó egyedeknek a természet gyökeres változása miatt csapattá kellett szerveződniük. Az idilli állapot képe azonban egy pillanat alatt szertefoszlik, amint Reid szemügyre veszi fegyvere optikáján keresztül a békésen vonuló lényeket, mert olyasmit lát, amire talán nem számított. Egy felhők közül előbukkanó, majd láthatóan óriási bajba került, zuhanó sikló képe az, mely kisvártatva már szabad szemmel is látszik. A legrosszabb az egészben viszont az, hogy csupán másodperceik vannak hátra a becsapódásig, mely aggasztóan közel lesz hozzájuk. A még teljesen nyílt terep miatt az egész konvoj kiszolgáltatott helyzetbe kerül... a sikló becsapódik, de azzal a lendülettel, akár egy tó víztükrén kacsáztatott lapos kő, némi önkéntelen irányváltoztatással, de vissza is pattan, hogy akaratlanul "célba vegye" a Nemesis II.-t. Ha Roscoe megpróbálja lekapcsolni az utánfutót, sajnos a művelet sikertelen lesz. A pótkocsi a szállított műhold miatt túlsúlyos, emiatt pedig a szétakasztó szerkezet megsüllyedt, ami épp elég ahhoz, hogy az elektronika ne oldjon ki.
A sebesen érkező sikló eltalálja a pót hátsó részét, ami a fuvarozott áru miatt egyébként is magas súlypontja miatt könnyedén kibillen egyensúlyából és a Nemesis II-t is magával rántva az oldalára borul. A jármű a lendülettől az oldalára borulva egy darabig még csúszik a feketés-vörös színű talajon, majd kisvártatva megállapodik. A két utas egyedüli szerencséje azon felül, hogy éppen most éltek túl egy Xplorer-típusú siklóval történő valószínűtlennek ható találkozást perdai körülmények között, az az, hogy mindketten viselik a súlyos sérüléstől megóvó védőfelszerelésüket, ezért nem törik sem bordájuk, sem karjuk, és ami a legfontosabb, nyakukat sem szegik. Üröm az örömben, hogy az oldalára fordult négykerekű elé egy viselkedéséből adódóan szemmel láthatóan feldühödött Grodrak száll le, minek eltökélt szándéka, hogy a részben hiányzó szélvédőn keresztül hámozza ki a fémhulladékká zúzódott kocsiból az utasokat és számonkérését tettekbe olvasztva rövid úton válassza el fejüket a testüktől.  

A Nemesis III. és a benne helyet foglaló Josie és Kai karcolás nélkül ússza meg a nem mindennapi karambolt, azonban a meglepettségből egy óriási puffanás rázza vissza őket a jelenbe, ami egy Oroszlánmadár élettelen testének motorháztetőre zuhanásában mutatkozik meg. A szép súllyal rendelkező egykori ragadozó még a levegőben találkozott a dominiumi felségjelzésű siklóval, ami után már halálában teszi teljesen mozgásképtelenné az ellenállók járművét. A lény teste a gravitációnak engedelmeskedve, saját vérén lassan a talajra csúszik, de a közelből már hallatszik a mérges, felelősségre vonó vijjogás, amit elég nehéz lesz kimagyarázni az előtt a két szárnyas rémmadár előtt, akik nem messze az autótól szállnak alá.

A Nemesis I-re és vontatmányára úgy látszik figyelnek a perdai istenek, hiszen egyelőre épségben megússza a csetepatét, ahogyan a két főben maximalizált legénysége is. Ám nem árt figyelnie és kellőképpen résen lennie annak a személynek, aki a géppuska közelébe merészkedne, mert egy rossz mozdulat és a fölöttük köröző, láthatóan frusztrált Grodrak pengeéles karmaival is összefuthat.

Az Xplorer fedélzetén

Olyan gyorsan történik minden a kezdeti békésnek mondható, alig észrevehető rázkódás után, hogy a pilóták részéről semmiféle tájékoztatás nem érkezik a kialakult helyzetet illetően. Igaz, miközben ringlispílként pörögve a becsatolt biztonsági övek automatikusan szorosra húzzák a szíjakat, nem lehet semmi jóra és biztatóra számítani. A süllyedés már érezhetően nem kézben tartott művelet, hanem zuhanás, aminek a vége az eseteket nagy többségében halál. Most azonban többek között a becsapódási szögnek, a terepi adottságoknak, valamint a pilóta gépészkedésének és nem utolsó sorban egy jó nagy adag szerencsének köszönhetően ép bőrrel ússzák meg a tűzvölgyi landolást. Mikor a viseltes gépmadár nem messze az ellenállók konvojától a vulkáni tufába süppedve végre megáll Taylor az első, aki a legénység hogy léte felől érdeklődik. A rádió nem működik, de már haszontalan is, hiszen mindent tökéletesen hallhatnak azok, akik maguknál vannak.
Pár pillanattal a hadnagy egészségi állapotot firtató kérdését követően a hajtóműház irányából füst kezd szivárogni, melyhez a legközelebb lévők a jelen pillanatban ájult Berger és a tudatánál lévő Oliver vannak. Ők, pontosabban az etológus érezheti meg elsőként, hogy ebből sokkal nagyobb baj is lehet, ha nem iparkodnak a mielőbbi távozással. Egy szempillantással később viszont a füst mögül lángok csapnak fel, melyek levegőt kapva gyorsan kezdenek terjedni a fedélzeten. Dr. Mann öve kioldható, de Berger őrmester továbbra sincs magánál és a sok ponton rögzített biztonsági öve sem akarja azt, hogy kiszabaduljon az ülőhelye fogságából.

A tűz villámgyors terjedése miatt azonnali döntésre van szükség. Oliver döntéshelyzetbe kerül.

I. Berger élete halálos veszélyben van, nincs idő megvárni, amíg megfékezik a lángokat. Kockáztatva egy súlyos égési sérülést, segít a bajba jutott, mellette ülő katonának és megpróbálja kiszabadítani a székből.

II. Az oltásból oroszlánrészt vállal magára, elsőként szerzi meg a tűz eloltásához szükséges eszközt, de nem vállal rizikót azzal, hogy kockára teszi testi épségét, ezzel azonban értékes időt veszít és könnyen lehet, hogy ez az életébe kerül az ájult férfinak.

- Valaki szerezzen már egy átkozott tűzoltó készüléket, mert mind itt hagyjuk a fogunkat! - kiáltja Taylor, aki már javában kutatja az összetört sikló ripityára tört belső törmelékhalma alatt a túlélésükhöz nélkülözhetetlen eszközt.

Az összeroncsolódott Xplorer-ből egyelőre képtelenség kijutni, az ajtó és az egész szerkezet deformálódott a becsapódáskor, a túléléshez az elsődleges feladat a tűz megfékezése, mielőtt elfogyna odabent a levegő.  

Nimiiré - Enna és Vharan

A zegzugos, keskeny kis utcácskák egykori kedvességének és egyszerű bájának már nyomát sem találják a sziklafalak árnyékába érkező eloraki látogatók. Ahogyan a Dana tündöklő fénye is réges-rég az enyészetté vált, úgy Nimiiré tűzvölgyi pompája is a gyorsan múló idő martalékává lett. Kíváncsi gyerekszemek kísérik tisztes távolból az idegeneket, kényesen ügyelve arra, hogy a határokat még véletlenül sem lépjék át. A helybéliek zárkózottak, távolságtartóak, a szóbeli vagy a képességeik alkalmazásával járó kommunikációt teljes mértékben elutasítják.
- Dhimik, megbecsült gyógyítónk és segédeinek kitartása a hetek óta zajló megpróbáltatások ellenére is töretlen, ám az új betegek és halottaink számának emelkedése okán talán természetes, hogy kétségek között őrlődnek ők is, mely rövid időn belül felemésztheti hitüket. - hamarosan megérkeznek a kaptató tetejére, ahol a vájat előtt már vár rájuk az előbb megnevezett, jól megtermett, őszülő szakállú férfi, aki bár próbálja leplezni fáradtságát és elcsigázottságát, de a jó megfigyelő könnyedén kiszúrja a jeleket.
- Szebb holnap fényeskedjék az Őrzők városára érkezésetekkel eloraki barátaink. - lehunyt szemekkel jobbját ökölbe szorítva, majd mellkasa elé emelve dönti előre testét mintegy üdvözlésképp, ami után a vészjóslóan sötét, sziklafalban kialakított ispotály bejárata felé mutat.
- Három hete már, hogy felütötte a fejét ez a rejtélyes kór, ami tizedeli összetartó közösségünket és keseríti meg a még élők mindennapjait. A halál már minden itt élő családot legalább egy ízben érintett... apákat, fiúkat, gyermekeket ragadott el szeretteik mellől. Kortól és nemtől függetlenül. - rázza meg hitevesztett lemondással a fejét miközben eltűnik a sötétben, mely után a helyet fáklyák fénye világítja be.
Odakintről, első ránézésre nem lehetne megállapítani, hogy egy huzatos helyen fog vezetni az útjuk, viszont amint belépnek a folyosószerűen kialakított helyiségbe, a légmozgás egyértelművé teszi, hogy több bejáratnak is lennie kell.
- Nehezen csillapítható, magas lázzal és izomgörcsökkel kezdődik, majd lázálmok, zavart beszéd, és az utóbbi időben valami újat is felfedeztünk. - pillant Ennára, mintha maga is kétkedve fogadná, amit mondani fog.
- A tébolyultság jelei mutatkoznak egyes betegeken, mintha már nem azok a személyek lennének, mint azelőtt voltak. - tanácstalanul rázza meg a fejét, mert nem tudja hová tenni a történéseket.
- A láz tartós, folyamatos, ételt nem fogadnak el, vízből is csak keveset és most ez az új tünet, mely tovább súlyosbítja az egyébként sem könnyű helyzetünket. Az eddigi megoldások csak kezelték a problémát, enyhítették a fájdalmakat, de nem találták meg a gyógyírt. - mire mondata végéhez ér, egy kisebb méretű terembe érnek, ahová odakintről beszűrődik némi fény a repedéseken keresztül, de a fő fényforrás továbbra is a falakra helyezett fáklyák vöröses színű lángja.
Összeeszkábált fekvőalkalmatosságok minden felé, melyeken fájdalmasan szenvedő lakosok fekszenek magatehetetlen magányukban. Az Ennához legközelebb eső középkorú férfi érthetetlen nyelven motyog, egész testében remeg.
- Dhimik gyógyító, Dhimik gyógyító! Jöjj gyorsan, azt hiszem az egyik beteg állapota javul, már nincs láza, azonnal meg kell néznie. - érkezik a belső termek egyikéből az egyik ispotály-segéd, hogy magával hívja a férfit.
- Shaz’or végre meghallgatta imáinkat. - némi megkönnyebbüléssel az arcán sietősen távozik Xylira és a két vendég társaságából, ám mielőtt Enna úgy gondolná, hogy neki is látnia kellene mi történik a másik helyiségben, az eddig gyötrelmek között heverő férfi hirtelen elkapja a karját.
Fogása erős, határozott, ami nem feltétlenül kórtól gyengült szervezetre utaló jel, verejtékben úszó fizimiskája belső küzdelemről árulkodik. Arcizmai megfeszülnek, látszik, hogy nagyon ki szeretne mondani valamit, csak épp hang nagyon nehezen tudja elhagyni a száját.
- Meneküljetek... meneküljetek, amíg... tudtok! - az utolsó szócskát szinte már leheli, mert kifogy a szuszból és a korábbi szorítása is enged mondata végére.
Mindhárman hallhatták, amit mondott, majd az elernyedt végtag teste mellé zuhan vissza, az eddig kínok torzította arcára megnyugvás telepszik, ziháló légzése megnyugszik, egyenletessé válik, már egyáltalán nem úgy fest, mint aki szenvedne.
- Eloraki testvéreink, jöjjetek, ezt mindenképpen látnotok kell... - a felbukkanó gyógyító szemlátomást nagyon izgatott a felfedezéstől, ami odabent fogadta őt az imént, ezért egy teremmel bentebb is invitálja a segíteni érkezőket.

Egészen kellemesnek mondható, az utunk. Mindenki nyugodt, vagy éppen trécsel, ha éppen Ms. Moor-ra és a mellette csacsogó szösszencs groupieera pillantok. Nincs ezzel semmi baj, hiszen mindebből csak az következik, hogy szép nyugodtan tudom a magam kis dolgait csinálni. Már -már azon gondolkodom, hogy visszaalszok, elvégre az eligazítást hallottuk, a repülés nyugodt és csak sietnünk kell a minták begyűjtésével, aztán elkotródni haza, hogy nyugodtan ehessem meg a marha pörimet. Nem mindennapi történések azonban pillanatok alatt bekövetkeznek és szemvillanásnyi idő alatt keletkezik az idilli csendéletből egy hangos-szagos katasztrófafilm.

Nem tudom, hogy van-e ebbe a siklóba vészjelző, de az ügyeletes Banshee úgy visít, hogy pillanatok alatt riadóztathatná a teljes Domíniumot, még akkor is, ha történetesen az elszigetelt szekcióba tartózkodna, három lakat alatti karanténszobában. Elég hamar végbemennek a történések és amilyen hosszúnak, örökkévalóságnak tűnt a zuhanás pillanata, olyan hirtelen jött a zuhanás vége. Nem is tudom, hogy mi volt számomra meglepőbb, hogy túléltük a zuhanást és még nem haltunk meg, vagy az, hogy sikerült Ms. Moor előadását halláskárosodás nélkül abszolválni. A halálközeli élménytől persze az adrenalin zúg bennem és amikor végre megáll a gép rázkódása, elül a zuhanás hangja és magamhoz térek a rémséges rémálomból az ereimben zúgó adrenalintól, csak röviden fejtem ki véleményemet.
- Woooho! Ezt nevezem landolásnak ... - mentségemre szóljon, hogy dolgozik bennem az adrenalin és azért vagyok ennyire lelkes és ha mellettem nem pillantanám meg az eszméletlen Bergert még azt is ki merném jelenteni, hogy: még egyszer! Helyette az ájult katona felé fordulok amennyire az öv engedi.
- Berger! Berger, jól van?! - próbálom eszméltéhez téríteni, de elsőre nem sikerül és ha ez nem lenne elég, a mellettünk lévő panel először füstölni kezd, majd szép vörös lángra is kap. Ez több a soknál!

A még mindig bennem dolgozó adrenalin miatt, nem is különösebben foglalkozom a hadnagy utasításával, hogy kerítse már elő valaki a tűzoltó készüléket. Mi a francnak kezdenék tűzoltó készülék keresgélésébe, amikor Berger eszméletlen és mellettünk ég a panel?? Szerencsére az övem gyorsan kienged és feltudok pattanni az ülésemből,majd Bergerhez lépek. Rohadtul nincs kedvem grillezett etológusként végezni ebben az acélkaszniban, de azt sem hagyhatom, hogy a mellettem ülő férfi meg meghaljon. Gyorsan végig pillantok a taktikai mellényén és a zsebein, hogy látok-e nála kést vagy valami vágóeszközt, hogy azzal próbáljam kiszabadítani a "gyilkos" öv-hevederből, ami az üléséhez rögzíti. Ezeknél a katonáknál mindig szokott lenni valamiféle gyilkolásra alkalmas éles eszköz, szóval remélem, hogy kitudom vágni a öv labirintusból. De ha történetesen nincs nála efféle felszerelés, akkor sem hagyom annyiban a dolgot és a maró szagú füsttől könnyezve és az egyre közelgő lángok hatásától felpaprikázva, próbálom a biztonsági övet kioldani. A tűzoltó készüléket meg úgyis megtalálják - remélem - elvégre vagyunk egy páran ebben a koporsóban. Amint az öve old, bár nem vagyok erőemelő, de minden erőmet összeszedve, próbálom kirántani az ülésből, minél messzebbre a közelgő és eléggé forrónak bizonyuló lángoktól, szemernyit sem törődve azzal, hogy engem talán már kóstolgatnak a lángok.

Jól érzékelhetően szerencsére van, ami állandó és sosem változik. Így van ez a mi kettősünk felállásával is, már ami a duma részét illeti. Mert mégis miképp nézne már ki, hogy én szövegelek, Raven meg hallgat. Ugyan már, el sem tudom képzelni ezt a sci-fi-pszichothriller szituációt.
- Na és azt tudja, hogy mit okoz, hacsak egyetlen magmaforró kőzetdarabka is eltalálja a testét? - hajolok hozzá közelebb a hallhatóan félvállról vett biztonsági gondolatok meglétének teljes hiánya miatt, majd egy nem várt pillanatban kihasználom adottságaim közül a gyorsaságot és lecsapok az oldalára, ahogyan azt egy mélyről pattant izzó kőzetdarab tenné.
- Azonnali halált! - adom meg mutatóujjas bökésemmel egy időben a választ, némi félmosollyal kikövezett szemöldökugráltatással egyetemben.  
- Remélem az ittlétemet nem a Moor féle "véletlenek is léteznek" bürokrácia intézte el, mert azonnal kiugrok a siklóból. - ezen a ponton még jót vigyorgok, holott, ha tudnám mi vár ránk hamarosan, könnyen lehet, hogy jobban járnék ezzel a tettemmel.
- Na és mégis hol vannak azok a szenzorok, amiket telepíteni szeretne? - a majdnem szó szerint teljesen Földhöz ragadt elmém még ma sem tudja megszívlelni azt, hogy a szenzorok már réges-rég nem akkorák, mint az _én_ időmben voltak, de őszintén szólva valahogy sosem szántam erre a tudományos hókuszpókuszra annyi időt, amennyi felvilágosított volna a mai szenzorok méretéről.
- Nem megöletni akarom Naccsasszony, csupán edzésben tartani... ez nagy különbség! - az előbb merényletet elkövetett ujjamat magasra emelve adok szavaimnak elégséges nyomatékot, melyet remélem nem fog félvállról venni, ha úgy hozza a rosszsors.
Ezen a ponton kifújhatom magamat, mert így is többet beszéltem, mint máskor két teljes nap, szóval itt az idő, hogy átadjam a teret a planetológus ifjú rajongójának, akit mintha csak a jószerencsém küldött volna, hogy leváltson a beszélgetésben. Szerencsétlenségemre azonban nem élvezhetem az utazás utolsó fázisát, mert valamilyen oknál fogva nem sikerül a süllyedő manőverünket maradéktalanul kivitelezni, melynek a hozadéka az lesz, hogy ütközünk és pörögni kezdünk.
- Remélem az első, viszont attól tartok, hogy hamarosan mi is megyünk akkor utána! - összeszorított fogakkal kapom el a biztonsági övemet, míg társam körömakasztósan markolja balkaromat, amit, ha éreznék, bizonyára nem köszönnék meg.
Kisvártatva becsapódunk, onnan visszapattanunk, majd némi csúszást követően megállunk. Micsoda eszelős egy landolás, de a gép jól vizsgázik, egyben maradt, nem szakadt szét és ami talán a legmeglepőbb: még élek is. Mi ez, ha nem a szerencsébe oltott biztonsági űrrepülő mintapéldánya.
- Egyben van Tizedes? - érdeklődök a mellettem már heves nyiszálásba kezdett lány állapotáról, aki miután gyorsan felméri, hogy velem mi a helyzet már el is illan mellőlem, hogy mielőbb segítsen a gép hátsó traktusában bajba jutottakon.
Dőlni kezd a füst, ami semmi jót nem jelent, ezért mielőbb kicsatolom magamat a helyemről. A kioldó megfelelően működik így kiszabadulok a székemből. Kedvem lenne -merő véletlenséggel könnyen magyarázható mentésre igyekvő mozdulataim közepette- felrúgni Taylor hadnagyot, miközben a lángok mardosta Berger és az őt szabadítani próbáló Doki felé rohanok Raven poroltósugarával párhuzamosan, ám ennek most egyáltalán nincs itt az ideje, ezért a megmenekülésükre és a mielőbbi kijutásunkra koncentrálok.

- Ne bomolj Citrus Pofa, miután elhagyjuk a kátyú zónát, utána simább lesz a terep! - nagyon is visszaszólok, mert nekem itt morgolódva ne zenéljen a fülembe. Ha pasim lenne, akkor leejteném, hogy ennek megint megjött valamije, de így? Örüljön annak, hogy nem neki vezetni, s olyan nőkről álmodozhat, akiről csak szeretne. Az tény, hogy nekem nem volt időm felfelé nézni, hogy mi van a magasban, ezt ne írja fel nekem a hanyagság listájára.
- Mindenesetre ne támadjanak ránk, s akkor rendben vagyunk. - nem igazán a vadon élő állatok a szakterületem. Ha van valamilyen hivatalos tudományos cikk és a munkámhoz szükséges, akkor igen, átrágom magam rajta, minden egyéb helyzetben nem foglalkozok vele. A járgány vezetésére összpontosítok, s meghagyom a férfinek a figyelést. Hátramászik a férfi, így van alkalmam megnézni a hátsóját, amit éppenséggel majdnem az arcomnak tolt. Azonban ebben az érdekes helyzetben nem hittem volna, hogy vállamat kezdi el lapogatni.
- Mih? Nah azért ne add fel, mert azok itt vannak! - mennyire lehangoló gondolattal kecsegtet Henry?! Van bőr a képen csak így kimondani? Én le vagyok foglalva a vezetéssel, de nekem rögtön eszembe jut egy ötlet, amit bátran feltárok előtte.
- Nincs egy hely, ahová mi mindannyian beférünk, s ezek a nagy pacák az égen meg nem? Egy szűkület, vagy szoros, ami egy irányból védhető? - érdeklődnék, de a megfigyelőmtől csupán azt hallom, hogy nincs semmi gond, valószínűleg tovább mennek. Teljesen jó hír, erről van szó. Vaklármát nem kell itt szítani, mert abból nem sülhet ki semmi jó. Pár perc múlva valamit szeretne közölni Henry, azonban a robaj ami hallatszik az elnyomja. A fülem cseng tőle, s nagy hangosan kérdezem.
- Mi van? - sajnos én továbbra is az útra figyelek, meg annak állapotára. Ám mikor alább hagy a nagy hang, akkor hallom meg a nevemet.
- Igen! - érzékelheti, hogy figyelek rá. Szépen elmondja a hosszú listát, hogy vezetés közben mit oldjak meg helyette. Nah akkor sorrend nálam kissé másképpen alakul. Rögtön előkapom a saját adóvevőm.
- Nemesis 2-3 hallotok?! Ne aggódjatok visszakanyarodunk értetek, csak ledobjuk a súlyt! - rögtön megnyomom a gombot a talkiemon, hogy távolabbra tudjam szórni az üzenetet.
- Itt Nemesis 1, jelentem a kátyú zónában megtámadtak minket az oroszlánmadarak - ezt megismétlem még egyszer. Megnyomom a gombot az autó műszerfalán, s magától magunk mögött hagyjuk a pótkocsit. Most nincs semmi, ami visszafogna bennünket. Amint van helyem megfordulni, akkor gyorsan megteszem, s máris száguldozok Nemesis 2 irányába. Felszólok Henrynek!
- Madarak ezek nekem, ha szárny tövét ellövöd, akkor megszűnik az előnyük, hogy a magasba emelkedjenek. - gondolom én fél szárnnyal nem fognak próbálkozni felszállni. A csontjaik meg nem hinném, hogy vasból lennének. De ötletemben az lehet a hiba, hogy nagyon idegessé fognak válni.
- De jó lenne, ha tudnánk pontosan hol található a szíve! - csak azért gondolkozok hangosan, mert azért nem állnak számunkra végtelen ellátmány a fegyvereinkhez.

Alapvetően nem vagyok az a kettőt-se-szól típus, de ömlengeni se szoktam. Általában. Most is – saját megítélésem szerint legalábbis – messzire vagyok a locsogástól, de vitathatatlan, hogy én viszem a szót, hazafelé még inkább, mint mikor hagytam Kai-t a vezetésre koncentrálni odafelé. Talán ha az elején nem kezdek beszélgetésbe, akkor megtehettük volna az utat békében, nyugalomban és csendben. Vagy Kai irányíthatta volna a társalgás ritmusát. Most már mindegy, itt vagyunk, egy másik élet esetleges karrierválasztási témájánál.
- Fú… hát… - Kicsit megakaszt a kérdés, talán mert meglep, hogy figyelt annyira szavaimra, hogy ez felkeltette az érdeklődését. Aztán pedig a megfelelő szavakat keresem a definiáláshoz. – Nos, az influenszer az egy olyan közösségi média-beli személy, aki…
Alec jelentése akaszt meg a magyarázatban, pedig most lendültem volna bele, a közösségi médiára is kiterjedő magyarázattal, ha az szükséges lett volna.
A biztonság kedvéért sisakomért hátranyúlok és fejemre tolom miközben gyorsulásra ösztökélem kocsinkat, tulajdonképpen tartjuk a többiekkel a tempót. Egy kissé oldalra húzom a volánt, hogy a nagyobb sebesség miatti nagyobb porfelhőt ne tüdőzzük és nem mellesleg jobban lássunk.
Tiszavirágéltű félmosollyal nyugtázom Kai rádiózását, nem lepett meg lényegre törő tömörsége. A grodrakokra vonatkozó kérdéseimre nem reagál, egy újabb röpke pillantással nyugtázom, hogy csukott szemmel koncentrál. Most hogy arra, hogy esetleges interakció során azonnal reagálni tudjon vagy arra, hogy ne hányja el magát, ki tudja. Azt nem feltételezem, hogy elszundikált volna. Ennyire senkinek se lehetnek kötélből az idegei.
- Oh, shit! – Mormolom orrom alatt – elvégre nem akarom Kait zavarni –, ahogy a kocsi szélvédő keretezte képbe beúszik a zuhanó repülőgép. Vessen meg érte bárki, a perdai növényhatározó oda-vissza megy, de a dominiumi járművek osztályozása nem. – Oh, shit!! OHSHITSHITSHIT!!!
Ritkán látok ilyesmit, nem csoda, hogy eltelik egy kis idő, mire felfogom, hogy baromi közel fog „landolni” a gép hozzánk, némi grodrakkal kísérve.. Beletaposok a fékbe is, hátha ezzel elkerülhetjük az ütközést, de tudom, hogy nem rajtam fog múlni az ütközés vagy annak elkerülése. Kai figyelmét nem hívom fel külön a gebaszra, a korábbi érzelemnyilvánításomra körül kellett néznie, vagy most a fékezéskor. Különben is, a szívem olyan gyorsan ver mostanra, hogy majdnem nem látok tőle, pedig nem semmi látvány, ahogy Rosco-éket előttünk tulajdonképpen elsodorja a roncs.
Nincs idő aggódni értük, mert ajándékot kapunk föntről. A puffanást az én sikításom kíséri, romantikus. Az ajándékot viszont követi két kellemetlen fajtából való (értsd: élő) társa. Becsatolom a sisakomat, a biztonsági övhámot viszont kicsatolom, hogy elérjem az én oldalamon lévő Furyt. Azonnal be is kapcsolom, ujjam a ravaszon, hogy amint megközelítenek minket az én oldalamon, oda tudjak pörkölni neki(k) hezitálás nélkül. Kiszállni nem áll szándékomban jelen körülmények között. Még egy nagyon picit azért reménykedek, hogy az elpusztult példány jobban leköti őket… legyen akármi is az oka. Csak most pillantok –immár– hátra vállam fölött Kaira, hogy lássam minden oké-e, megtalálta-e a Furyt. Ha keresné, segítek neki, ha egyéb elképzelései vannak a védekezést illetően, akkor figyelek rá, miközben a továbbiakban le nem veszem a szemem a grodrakokról, úgy ítélem egyelőre ők az első számú problémánk.

Az Xplorer belsejében  

Berger tudatáig nem jut el Oliver kérdése, ahogyan a környezetében zajló dolgokból sem érzékel sokat. Ernyedt testét a biztonsági öv, oldalra biccent fejét pedig félig-meddig a támla tartja, miközben fojtó hatással bíró füst jelenik meg a roncsolódott kabinbelsőben.
- Malcolm őrmester! Segítsen Bergernek kiszabadulni az üléséből, Castex, maga próbálja meg kinyitni ezt az átkozott ajtót valahogy, máskülönben rövid úton megfulladunk! - adja ki az utasításokat, miközben keresi a tűzoltó készüléket, melyet viszont nem ő, hanem Raven talál meg hamarabb.
Amíg a hadnagy feladatokat oszt, a lángok is felcsapnak, Bergerhez viszont nem ő, hanem az etológus van legközelebb, aki lélekjelenlétének köszönhetően gyorsan úrrá lesz a zavarodottságon és megpróbálja megmenteni az elevenen elégéstől a még mindig ájult fickót. A mellényében megbújó késével nekilát kihámozni a béklyóként funkcionáló övekből, de a részleges siker mellett azt is láthatja, majd kisvártatva érezheti is, hogy ezt nem biztos, hogy megússza égési sérülés nélkül.

Gurítás tíz oldalú kockával Oliver sérülésére:

Mesélő carried out 1 launched of one (10 oldalú.) :

0-4: Oliver mellett az utasításnak megfelelően megjelenik egy széles vállú katona, aki saját vágóeszközével csatlakozik a szabadító művelethez, mely így már teljes sikerrel jár. Mielőtt a lángok átölelnék az Xplorer ülését, közös erővel sikerül kiemelniük a férfit, de Raven reflexból kiküldött porát nem tudják elkerülni. Mindhárman részesülnek a fehéres színű tűzoltó anyagból, melynek pozitívuma, hogy biztosan nem égnek meg és még Berger is magához tér.

5-9: A segítség késlekedik, így a szabadítás is sokkal lassabban halad, igaz másodpercekről beszélünk csupán, ám ezek most nagyon fontos pillanatok. A lángok elérik a széket és ezzel együtt Mann kezeit is, mikor éppen az utolsó utáni minutumban megemeli a katona testét. Elviselhetetlen fájdalom nyilall a sérült végtagjaiba, szerencséjére nem kell sokáig szenvednie mert Raven nagy igyekezetében előbb képen fújja mindkettőjüket, végül a lángra kapott szék és a tűzfészek is megkapja a maga adagját a planetológustól.
- Jöjjön Dr. Mann, hadd tekerjem rá a kezeire, ha kijutunk innen, ellátom a sérülését. - Taylor már intézi is egy kettészakított anyagdarabbal a sérülés ellátását, melyet a saját egyenruhájából választott le, viszont az elsősegélyhez nélkülözhetetlen doboz még nincsen meg.
- Denisov Közlegény, ha magához térítette Bergert, a kötszeres doboz keresésével foglalkozzon. - nem töltve több időt a párossal, Oliverrel együtt már indul is a túlsó oldalra, hogy mielőbb hozzásegítse a csapatát a kijutáshoz.

- Uram, az érintőképernyő teljesen bekrepált, a nyitóelektronika megadta magát, de a vésznyitó használhatónak tűnik, ehhez azonban kellene még valaki! - beszéd közben már neki is feszül az ajtónak Castex, mire Taylor, Rosa irányába, a planteológus-segéd felé pillant, aki éppen Mann falfehérre sápadt és láthatóan sokkos állapotban lévő kollégáját nyugtatja.
- Jöjjenek az ajtóhoz, mihamarabb el kell hagynunk a siklót! - próbálja mozgásra bírni őket, ami után ő lesz az a segítő, aki megnyitja a rommá tört Xplorer ajtaját.
Az odakint uralkodó fényviszonyok szinte elvakítják a félhomályból előlépőket, mire Malcolm is előkerül a pilótákkal együtt.
- Ha nem sérültek meg, hozzák a fegyvereket és a felszerelést, ki tudja mi vár minket idekint... - nem kérdezősködik túl sokat az állapotuk felől, láthatóan jól vannak, most azonban az idő szorításában vannak és megjósolni is nehéz, hogy mikor gyullad ki az egész jármű.

Aine, Alec, Reid, Roscoe és az "Oroszlánsárkány"

A rádiókapcsolat a sérült Nemesisekkel továbbra is aktív marad, ahogyan a Rebellium felé is sikerül jelezni, igaz, a kapcsolatteremtés egy sajátságos formájában. A távolság miatt gyenge jelek beérkeznek a főhadiszállásra, de sercegésen kívül semmi konkrétumot nem hall a jelentésből a rádiót kezelő operátor. A viszontválasz sem marad el, ám a Grodrak-támadás alatt álló különítmény szintúgy nem hall semmit. Mindeközben a pótkocsi lekapcsolás sikeresen megtörténik, így immáron csak szólóban, robbanékonyabban, fordulékonyabban, összességében pedig vezethetőbben indulhatnak vissza a Nemesis II. tagjainak kisegítésére.

A nagydarab, dühös Grodrak szárnyával csapkodva a levegőben tudatja az oldalára fordult járműből kifelé evickélő ellenállókkal, hogy ő bizony most rettenetesen fel van bőszülve, de ösztönei egyelőre visszatartják egy megsemmisítő totális támadástól, amivel nyernek néhány másodpercet a szorult helyzetben lévők. Az előbbi hangoskodó gépezet, mely megzavarta vonulásukat, majd a földnek csapódott és vontatmányostól felborította a négykerekűt arra ösztönzi, hogy mérje fel a lehetőségeit, mielőtt támadna. Nyakát előretolva ereszti ki hangját és továbbra is a vulkáni port felverve maga körül próbálja elrettenteni a nyugton pihenő "fémszörnyet". Amíg az ellenfél rákészül a harcra, addig Roscoenak és Reidnek van ideje levágni a most már útban lévő biztonsági öveiket és kimenekíteni a hátizsákokat. A Nemesis I. nagyiramot diktáló előtűnése végül megadja a kezdőlökést a támadásához:

Gurítás tíz oldalú kockával Alec tevékenységére:

Mesélő carried out 1 launched of one (10 oldalú.) :

0: A géppuska felharsan, a karmos jószág fel is kapja rá a fejét, ám mire érdemben megkezdődhetne a harc, olyan szerencsétlenül éri testét a golyózápor, hogy néhány fejtalálatot követően holtan csuklik a porba. A mentőakció teljes sikerrel zárul, a magasban vonulók közül valamiért senki sem gondolja úgy, hogy revansot kellene vennie az áldozattá vált társukon.

1-3: A fegyver karakterisztikája, a hepehupás út, a lövési pontatlanságok és még sok egyéb tényező okán Rosco és Reid is húzhatják a fejüket, hogy minél kisebb célfelületet nyújtsanak a becsapódó, kasztni és kárpitszaggató golyók elől, melyek mintha direkt kerülnék el a Grodrakot. A tollas élőlény két tűz közé szorul, mert az első sorozat elpuffogtatása után csodával határos módon senki sem sérül meg a Nemesisben, bár az őrangyalukat kellőképp megdolgoztatták az imént. A fejét idegesen kapkodó ragadozó lépéshátrányba kerül, ezért az ellentámadás lehetősége az ellenállók kezébe kerül.

4-6: A lövések hangjától megrettenő oroszlánmadár letesz az első szándékú támadásról és biztonsági megoldásként ellöki magát a földtől, hogy a magasban, ahol leginkább otthon érzi magát, ügyesen manőverezve térjen ki az akció útjából. Ő maga megússza a rohamot, viszont a Nemesis üzemanyag tartáját az első sorozat csúnyán szétkapja, amiből a szétfröccsenő anyag be is gyullad. Reid kijut a hátizsákokkal, Roscoe pedig magához tudja venni a karabélyt, viszont a kasztni begyulladásával a tűz gyorsan terjedni kezd. Sűrű, fekete füsttel égni kezdenek az abroncsok, a járgány környezetében lehetetlen megmaradni a kibírhatatlan hő miatt. A tűzvölgyi madár a levegőből szemléli az eseményeket, ahol új erőre kap és zuhanórepülésbe kezd, egyenesen a két, egyelőre hathatós fedezék nélkül lévő férfi irányába.  

7-9: Alec mesterlövészeket megszégyenítő célzás után telibe trafálja a Grodrak hátsóját, amivel megmenti egy nagyon nehéz helyzettől a kocsi fogságából menekülőket, viszont ezzel a tettével azt éri el, hogy magára haragítja a lényt, aki felveszi a kesztyűt és úgy gondolja itt az idő letesztelni Aine vezetési tudását. Fordulása közben felveri a vöröses talaj porát és már rúgja is magát, hogy a lövészt mielőbb kiemelhesse a géppuska mögül. Vállalja a nyílt sisakos küzdelmet, mellyel az is együtt jár, hogy benyel jó pár lövést, de rendíthetetlenül, szemtől szemben repülve csökkenti hármójuk között a távolságot. A rémség készíti pengeéles karmait, amivel nem titkolt szándéka Alec felnyársalása, a kérdés már csak az, hogy vajon ki fogja előbb félrerántani a "kormányt"?

Josephine és Kai

Szép számmal akad olyan ellenálló, akinek kötélből vannak az idegei, sőt, bizton állítható, hogy legalább egy tucatnak acélból is, viszont olyan, hogy valaki végigszundítson a Perda egyik legveszélyesebb zugában egy fülsiketítő hanghatások közepette végbemenő siklóbalesetet, ami ráadásul közvetlenül előtte történik, na az bizony egy nagyon komoly szint. Az már csak hab a tortán, hogy a szabadesés után elemi erővel becsapódó lény és a Josieból kiváltott sikkantás sem elég ahhoz, hogy felébredjen. Csak nyammog párat és békésen tovább szunyókál, miközben a sofőrülésben ülő lány élete, talán szó szerint is legnagyobb kihívásával áll szemben. Így, hogy Kai teljességgel kihagyja magát a történésekből, egy a kettő elleni szituációban nagyon nehéz dolga lesz. A két oroszlánmadár kinézi magának a kormány mögött tevékenyen helyezkedőt és mivel meggyőződésük, hogy társuk élete csakis miatta ért ily csúfos véget, meg fogják bosszulni. A vadászat a vérükben van, igaz a legritkább esetben dolgoznak csak össze, viszont végignézve a szétroncsolódott testű szárnyas fajtársukat, a volán mögött Furyt szorongató ellenálló legnagyobb bánatára, most ez be fog következni. A maguk nemében van sütnivalójuk, de természetesen nem ismerik az ember által fejlesztett technológiát, így előttük a cél alapon meg is indítják az egy szem ellenségük irányába a frontális támadásukat. Josephine egyetlen esélye, ha a kitört szélvédőn át tart némi bemutatót a lángszóró erejéből. Amennyiben ez nem történne meg, vagy túlságosan is sokat vár társa lépésére és közel engedi magához a lényeket, úgy akár egy konzervdobozt nyitják fel a Nemesis fémtetejét és onnantól nem biztos, hogy meg fognak menekülni.

Gurítás tíz oldalú kockával Josie számára:

Mesélő carried out 1 launched of one (10 oldalú.) :

   

0-2: A fegyver a helyzetben elvárhatóan teszi a dolgát, mivel a lángnyelv utat vág magának és annak rendje és módja szerint el is éri az egyik gyanútlanul közeledő Grodrakot. A vicsorgó fenevad rövid úton áldozattá válik, esélye sincs a túlélésre. A másik lény rémülten száll a magasba, de nem tesz le arról a szándékáról, hogy a Nemesisben helyet foglaló életére törjön.

3-4: Josie és a Fury olyan összhangban dolgoznak össze, mintha évtizedek óta ismernék egymást. A lángok elérik a mit sem sejtő rémségeket, akik abban a pillanatban lángra kapnak, ahogy testükhöz ér a tűznyaláb. A magasba röppenve próbálják magukról lerázni a testfelületükön gyorsan szétterjedő tüzet, melynek sikertelensége után fájdalmas vijjogásba csapnak át, mielőtt még égő fáklyaként zuhannának vissza a talajra, hogy ott érje őket a halál.

5-6: A Fury üzemkész és a használója is megfelelően elsajátította a működtetéséhez szükséges tapasztalatokat. A lángcsóva előtör a fegyverből, de célt téveszt, a megrémült, zavarodott madarak szétrebbennek, ami csupán taktikaváltásra vagy némi időnyerésre elegendő.

7-9: Sajnálatos módon az ellenállók fegyverarzenáljának összessége magában hordozza, hogy egy-egy példány olykor-olykor nem működik megfelelően, vagy rosszabb esetében teljességgel használhatatlan, ami éles helyzetekben, finoman szólva is rendkívül kellemetlen tud lenni. Az elsütő billentyű csütörtököt mond, egyszer, kétszer és sajnos harmadik próbálkozásra is… Többre sajnos azonban már idő, túl közel vannak és erős, karmokba végződő karjaikkal egy szemvillanás alatt, könnyedén bontják meg a tetőt, hogy egyenesen a lány arcába vicsorogjanak.

A nimiiré-i ispotályban

Vharan sikeresen használja a képességét, miután az egyik gyógyító-segéd sürgősen magával hívja a gyógyítót. Dhimik szemein keresztül követve az eseményeket a vájat másik részében sincsen első ránézésre túl sok változás. Nyöszörgő betegek, áldatlan állapotok, itt-ott egy-egy kimerült ápolót látni, amint fáradtan egy beteghez lép, de a csoda, amiről a fiatal segéd beszéd csak most következik. Egy férfi-beteg a rozoga, összeeszkábált fekvőalkalmatosság szélén ülve, láthatóan fájdalmaktól és a korábban mesélt fizikai tünetektől mentesen, egészségesen vár valakit, aki elárulja neki, hogy mit is keres pontosan, mert nagyon úgy fest, hogy nem érti hogy kerülhetett erre a nem túl bizalomgerjesztő helyre. A gyógyító megvizsgálja, de alig hisz a szemének, a láza lement, sem remegés, sem görcsök, sem egyéb aggasztó jel, amiről korábban beszélt. Szinte futólépésben indul vissza a frissen érkezett csapathoz, amit a remete már saját szemével láthat.
Mindeközben Enna karját a semmiből, egy hirtelen mozdulattal ragadják meg, amit ő sztoikus nyugalommal fogad, legalábbis testbeszéde erről árulkodik. A férfi szavai cseppet sem rémítik meg, leguggol mellé és megpróbálja képességét használva egy érintéssel feltárni a rémült páciens kórképét. Az eredmény, melyet kap, furcsa és egyben nyugtalanító is lehet, mert nem érez és lát semmit. Mintha nem működne a képesség, melynek birtokában van, mintha nem volna képes a megállapításra, ami önmagában nevetséges, de a tények makacs dolgok. Ha tovább próbálkozna sem tud meg az állapotáról semmi többet, mintha valahogyan blokkolná a szenvedő fél elméje a tények feltárását.
Vharan elővigyázatos, az ispotályon belül ő az egyetlen fegyveres, igazság szerint nem kellene mitől tartania, itt csak legyengült, betegek fekszenek, akik folyamatos ápolásra szorulnak. Vagy mégsem?
Dhimik lendületesen halad a menet élén, mögötte Xylira, aki szintén megörülve a hosszú idő után először érkező jó híreknek, tartja a gyógyítóval a lépést. Viszont, mire megérkeznek az előbbi gyógyultnak se híre se hamva, viszont az ágyra borulva találják a gyógyító segédet, bezúzott koponyával.
- Az Istenekre, mégis mi történt itt? - rogy le a fiatal férfi mellé a Nimiiré-i gyógyító, de Enna már biztosan látja, hogy nincs mit tenni, a sérülései olyan súlyosak, hogy ezt nem élhette túl.
Viszont ki és miért tette ezt? És hová tűnt a meggyógyult helyi? Vharan a szeme sarkából fürgén mozgó árnyakat láthat egy távolabbi fáklya fényében. Emberi vagy sem, nehéz megmondani, de valószínűleg aki ezt tette, még itt bújhat valamelyik sziklafal árnyékában. Miként fogja megoldani Enna, Xylira és a betegek védelmét egymaga az ellenséggel szemben?

Reménykedtem benne, hogy az elpusztult grodrak jobban leköti a másik kettőt, akik igen nyilvánvalóan még élnek. Az első pillanatokban még valóra válni látszik reményem, de sem nem fogják közre, hogy magukkal vigyék vagy tudomisén meggyászolják – idáig ilyesmiről nem készült feljegyzés, de arról se, hogy rajokban közlekednek! -, sem nem kannibalizálódnak és kezdik enni.
Pech. Csak annyi figyelmet szentelnek neki, hogy láthatóan még inkább felborzolják kedélyüket és a legközelebbi mozgó célpontot -vagyis engem- okolják.
- Kai!? KAI!!?? Ébresztő!!
Kiáltok az anyósülésen még mindig szendergőnek tűnő társamra, hogy most jött el az ideje, hogy interakcióba lépjünk a grodrakokkal, csináljon valamit vagy hányja el magát, aztán aktivizálja magát, nekem édesmindegy lenne, de egyelőre semmiféle reakciót nem kapok tőle. Van még ugyan egy-két ötlet a tarsolyomban, amivel próbálkozhatok magához téríteni, de nincs alkalmam kipróbálni őket, ahogy egyelőre a lassan gondolataimba belopozó félelemmel sem tudok foglalkozni, hogy valami baj érte társamat.
Mivel kimondottan életben szeretnék maradni, ezért a felém induló vadállatokra koncentrálok, így ha szól a rádió vagy csak sistereg, nem jut el hozzám, ahogy abból se semmi, ami a másik két Nemezis utasaival történik. Odapörkölök a grodrakoknak és közben lázasan jár az agyam, hogy hogyan lehet ebből a csávából kikerülni. A kiszállás továbbra se opció, pláne úgy, hogy a teljesen öntudatlannak tűnő Kait is cipelnem kéne.
- KAI! Azistenit már, térj magadhoz! Kai!
Most már egyértelműen aggódok Kai miatt, aki a Fury sistergésére se tért magához. Ugyan nem életem lövése volt, de elérte célját, vagyis ahogy a grodrakok szétrebbennek, a lélegzetvételnyi szünetet igyekszek kihasználni. Azonnal hátra tolom ülésemet és félig guggoló-félig térdelő állásba tornázom magam az ülésen, aztán a másik oldali Fury felé tapogatózok, hogy az is kézközelben harcrakész módban legyen, habár még a sajátomban is van nafta. Az új pozíciónak két oka van, ha nagy gubanc lenne, hátrébb tudok mászni eggyel (aztán talán Kait is hátra tudnám cibálni), hogy védettebb helyen legyek (legyünk), másrészt így stabilabban tudom tartani a fegyvert, talán jobban tudok célozni is, amit meg is teszek és újra meghúzom a ravaszt is, ha/amikor újra támadni kezdenek. Közben némi segítség érkezik, áldja meg érte az ég, bárkitől kapjuk is!.. még akkor is, ha nem tudni mennyire lesz hatásos figyelemelterelő a lövéssorozat, szóval a biztonság kedvéért továbbra is kapaszkodok fegyverembe. De ha tényleg van újra egy kis időm, akkor megrázom Kai vállát, ha arra se reagál, akkor nyakát, fejét, karjait kezdem tapogatni, talán találat érte a zuhanó repülőből és szép csendben épp elvérzik itt mellettem.

- De micsoda zuhanás! - replikázok Raven "baszki"-val megtoldott szavaira, majd a kiszabadulásommal és azzal vagyok elfoglalva, hogy Bergert kiszabadítsam. Úgy tűnik, hogy az zuhanást követően keletkezett káosz miatt egyedül maradok a feladatra, de ahelyett, hogy ez lelombozna erőfeszítéseim megkettőzésére sarkall. Igazából látom az egyre közeledő tüzet, azt, hogy a kezeimet nyaldossák a lángok, de ezzel egyszerűen nem tudok mit kezdeni az adott pillanatban, hiszen Berger élete a tét. A fájdalom lassan kezd érződni, a kezeim nagyon fájnak és az utolsó pillanatban sikerül Berger övét kioldani, így kiemelni a férfit az ülésből. Előtte persze jön a hideg zuhany, ahogy ki tudom venni, hiszen a következő pillanatokban a lángok kialszanak, valaki nyakon csördített az előbb, egy adag tűzoltóhabbal. Más esetben ezért a megmozdulásért, felpaprikázódnék, de most ... áldanám az illetőt.

Miután sikerült Bergert kihalásznom az ülésből és sikeresen eloltotta valaki a tüzet is, a kezeimbe költözött fájdalom, hirtelen elkezd egyre intenzívebb lenni. Némi elszörnyedéssel nézem tenyereimet, elvégre rákvörös és cseppet sem kellemes. Amikor Taylor hadnagy odaér, hogy bekötözi, amíg előkerül az elsősegélykészlet és elkezdi rátekerni az anyagot, felkiáltok.
- Basszus! A rohadt életbe, ez rohadtul fáj! -igen, káromkodom, mint a kocsisnak a kis inasa, mert van egy olyan érzésem, hogy a katonákhoz, meg Ravenhez az én káromkodási skillem, még nagyon gyerekcipőbe jár. Miután rögtönzött elsősegélyben részesültem, ami különösebben nem kellemes, sőt, kimondottan pocsék, a sokkos állapotban lévő kollégám felé fordulok.
- Minden rendben lesz. Túléltük a zuhanást, ennél rosszabb nehezen lehet.

Az ajtó kinyitásában, ha máshogy nem is, de úgy tudok segíteni, hogy nekifeszülök vállal. Nem mondhatnám, hogy erőben felvenném a versenyt, bármely edzett katonával szemben, de nem vagyok tudós létemre eltunyulva. A rehabilitációm óta,  mindennap végzem a gyakorlatokat.
- Végre friss levegő! Bassza meg! - mondom elégedetten, amikor a tüdőmet megtölti Perda levegője a sikló marószagú-füstös levegője után. Aztán káromkodom egy sort, mert rohadtul fájnak a kezeim.