Nem igazán voltam még olyan helyzetben, hogy rám, ránk támadjanak. Eddig a katasztrófák nagy részét a természet okozta körülöttem, de ez új. Főleg, mert a sajátunk támad ránk, és ez még nagyobb követ tesz a lelkemre. Elindulok kifelé a danával és a gyógyítóval, hogy Vharannak ne legyünk útjában. Úgy tűnik, jól helyt áll a másik perdai ellen, de a szemeim már a bejárat felé fordulnak, ahol szintén zavart, korábban még beteg perdaiak álltak. A kérdésemre választ kapok, amitől egy pillanatra felcsillan a szemem. ~ Szólj a harcosoknak, hogy ne engedjenek ki senkit az ispotályból! A betegek a sajátjaik ellen fordultak, veszélyesek! Vigyázzatok velük! ~ figyelmeztetem az idegent, míg Xylira megnyit egy átjárót. Noszogat ugyan, de mielőtt belépnék, hátra pillantok Vharanra. Csak akkor megyek a lejáróba, amikor a remete elindult felénk. Sietős léptekkel sétálok lejjebb, utat engedve neki, de amikor közelebb ér, kezemmel finoman érintem meg mellkasát, hogy egy rövid, apró fény kíséretében leellenőrizhessem, megsérült-e. Ha úgy érzem, nem tört el semmije, akkor nem fogok neki állni gyógyítgatni a zúzódásait, azokat úgy hiszem, nélkülem is kibírja. Vele együtt követem a danát és a gyógyítót, szemeim pedig körbe járnak a járatban.
Próbálok némi rögtönzött túlbuzgósággal kicsit visszaszerezni abból a megkopott renoméból, melyet nevem csengése már jó ideje elveszített Taylor memóriájában. Nem vitás, hogy a vezetőnknek kinevezett alak egy címeres pöcsfej, ám korántsem a hülyék táborából szalajtották, szóval igyekszem nem túltolni a jelenetet, nehogy szagot fogjon. Szerencsénkre kedvezően alakul a helyzetünk, mert Raven veszi az adást és az ellenálló leányzó sem pattog golyót érő hevességgel Taylor orra előtt. Mondhatnám, hogy "imádom, ha egy terv sikerül", de még nem érzem úgy, hogy elérkezett volna az ideje a sokat emlegetett mondatom közzétételének, melytől kedvenc társamnak a hátán is feláll a szőr. És, hogy ennek mi az oka? Nos, csak annyi, hogy a "buli" melyen nem akarunk jelen lenni, rendszeresen csak e szavak elhangzása után indul be. - Soha jobban, Moor polgár... - hangomból kiérződik, hogy szívem szerint az utóbbi 15 perc történéséből sok mindent kihagytam volna, de azért még élvezem a szituációt. - Tartalékoljon az energiájával későbbre is. - mivel féloldalasan/háttal állok a vezetőnknek, igyekszek ábrázatommal olyan képet vágni, hogy vegye a lapot: kevesebb duma, több szakma és nincs probléma. - Igen, Uram! - ahogyan kéri, teljesítem a parancsot és Josieval egy másodpercet sem szimpatizálva, ellentmondást nem tűrően kapom el a lány karját, hogy a hadnagy kezei közé lökjem. Ezek után nincs más hátra, csak angolosan távozva lelépni a rivaldafényből. Mivel kérésre boronáltak minket egy csapattá Ravennel, így a susmorgás is megengedett anélkül, hogy gyanút keltenénk. - ...hmmm, nekem inkább Rosszfiúnak tűnik, de... - mivel legutóbb a Ranchon Szépfiúzott a ropityúkjaimmal kapcsolatosan, ami nem mostanában esett meg, felfigyelek a megnevezésre és megnézem a kendős fickót. - Ha maga mondja, akkor elhiszem. - tény, hogy kicsi a világ, azonban az is, hogy elég rég találkoztam már Aleccel, szóval tőlem túl nagy felismerésre ne számítson, viszont hiszek neki. Elvégre a testvére és, ha ő ennyiből felismerte, akkor az úgy is van. A húzásra megmozdulok, és amennyire lehet eloldalgok Ravennel a sikló irányába, hogy ott ismét előadjunk valamit a repertoárunkból. - Dr. Moor! Jöjjön vissza! - kiáltok a sikló felé "öles" léptekkel haladó, az idegállapotra éppen rátöltő társam után, majd Castex felé fordulok. - Megoldom! - mutatom, hogy a helyzet ura vagyok és egy szempillantás alatt visszahozom a roncs belsejéből, amiből még mindig dől a füst. - Legalább tekerjen valamit az orra és a szája elé, máskülönben... áhh... - mire kimondanám, már odabent van az összeroncsolódott géptestben és nem hallja a tanácsaimat. Egy darab egyenruhadarab megteszi az elégséges alá osztályzattal ellátott óvintézkedésemet, melyet gyorsan a fejem köré csavarok és úgy lépek be a lány után.
*Vharant az egyik képessége menti meg attól, hogy a kalapács súlyos sérülést vagy halált okozzon. Gyors regenerációjának és kötött izomzatának hála, a bordái épségben maradnak, szervezetében jelen lévő Sel-Ogei erejének csupán izomzatának sérüléseit kell eltüntetnie, mely azért néhány hosszabb pillanatra erős fájdalmat és légszomjat okozott. Mire Tamiss harmadszorra is lesújt, Vharan készen áll hárítani és sikerrel is jár. Tamiss nem túl jó a közelharcban, ezt a mozdulatai is tanúsították, ráadásul az elméjét bilincsben tartó ismeretlen erő hangja is csak egy felé taszítja: Pusztítani! Tamiss hamarosan a sebek kötözésére használt hosszú gyolcsok rabságában fekhet a hideg kövön. Vharan pillantása, mellyel Ennát keresi épp jókor talál rá az eloraki gyógyító nőre, tekintetük találkozik mikor Enna felé fordul. Addigra már az átjáró nyitva van és Enna is üzenhetett az ispotályon kívülre, elméjének hangja elért valakit, és mielőtt Vharan oda érne hozzá, választ is kap.* ~És veletek mi lesz? A Szentélybe mentek? ~ *Vharanon nem kell semmit sem gyógyítani, hiszen a remete szervezetének fénye már megtette a magáét. A lépcső messze a mélybe vezet le, itt-ott éles kanyarok törik meg a sorokat, Xylira kezében lévő fáklya ad elég fényt, hogy ne vétsék el a lépést és végül lejussanak a Szentélybe mely tulajdonképpen egy kisebb csarnok, s közepén egy ember nagyságú, kúp alakú, sárgán világító tárgy látható. A fénye úgy pulzál akár az erek az emberekben vagy a perdaiakban, egészen erős, a csarnok falait is megvilágítja, egyetlen sötét sarok sem marad. Első látásra egy csodálatos, tömör mégis légiesen karcsú oszlop, formáit a fénytől nem látni, ám Xylira amint megpillantja, felkiált.* -Shaz`orra! Dhimik….ez…ez nem olyan mint volt. -Shiennel óvjon minket! *Dhimik térdre borul, tekintetéből félelem süt, két kezét összekulcsolja mellkasa előtt, majd nagyra tágult szemeivel Vharant és Ennát keresi. A pulzáló kő fénye egyre tágul, bevilágítva az egész csarnokot, s mire feleszmélnének, egyetlen villanásra kitör belőle egy fényhullám és mindenkit a földre taszít. A kitöréssel egy időben heves remegés rázza meg az egész csarnokot, de odafent az ispotályt is és Nimiire egészét. A föld felébredt, mélyéből robajok törnek fel, a falakról pedig apró törmelék hull alá. Vagy itt maradnak, vagy az egyetlen kijáraton távoznak, de akkor belefutnak a két árnyba akik azóta is az ispotály kijáratánál állnak és talán a többi betegbe is. Most már valóban nincs még egy kijárat. Xylira azonban nem törődik azzal ami történt, lassan feltápászkodik a földről és a fénylő totem felé lépked, majd megfordul mintegy védelmezőn széttárva karjait a kő előtt és ha Vharan vagy Enna megpróbálja őt eltávolítani onnan azért, hogy megmentsék, nem hagyja magát. Segítségére Dhimik siet és együttes erővel próbálják megóvni a követ, akár még az életük árán is. *
Egyre forróbb talajon - kint a terepen
*Az ellenállók fogadóbizottsága valóban felállt, úgy ahogyan azt Alec látja és ahogyan Taylor parancsolta, miután sikerült úgy ahogy összeszednie a csapatot, kitenni a képletből Moort és karon ragadni az egyetlent akitől talán megtudhat valamit. Taylor egyet utál csak, a civileket, akik mindig megpróbálják valahogyan keresztezni a terveit és csak láb alatt vannak. Mivel helyzet van, a Nimiire-ről szóló mendemondák közkinccsé tétele egy időre elül és mindenki elfoglalja a helyét. Bergert a sikló oldalában biztonságba helyezi Malcolm, Vazquez a sikló tetején foglalja el a pozíciót, ahonnan szinte az egész környéket jól belátni és Castex vigyorogva a civilek elé áll, míg Zimori Josie-ra fogja a fegyverét és valóban nem veszi le a szemét a lányról, kifejezett figyelmet fordítva annak domborulataira. Taylor kérdésére Josie nem túl kedvesen, de annál szemtelenebbül válaszol és a hadnagy zsigeri szinten érzi, hogy legszívesebben állon törölné a csajt, ám a közeledő társai miatt ezt az ötletet elnapolja. * -Maguk eleve rossz helyen vannak, már rég a föld alatt, vagy kint az űrben kellene lenniük. Az a fatális véletlen, hogy még élnek. *Morran rá Taylor tudomásul véve, hogy Josie nem fog neki segíteni és valahol ezt tudja is, érti is és értékeli is. Ám a Nemesis nem túl közel tőlük megáll és Alec színpadra lép, további diskurzusnak nincs helye. Taylor Josie-t maga elé rántja, így Roscoe nem soka tláthat belőle, de ha remekül céloz akkor talán Josie is épségben marad, feltéve ha egyáltalán sor kerül lövöldözésre. Mielőtt Alec kinyithatná a száját, a sikló tetején trónoló Vazquez káromkodja el magát. * -Aztakurva! Rohadnál meg ott ahol vagy! -VAZQUEZ!*Taylor nem bíz semmit a véletlenre, a hangja az őrmester felé csattan, de célt nem ér el vele. * -REID AZ ANYÁD SZENTSÉGIT HOGY NEM ROHADTÁL EL A PERDAI POSVÁNYBAN?! *S már emelkedik is, hogy célba vegye a Nemesis oldalablakán kihajoló Reid fejét, de Taylor ismét csattan.* -Vazquez! Ne lőjön a kurva életbe, ne merészelje! Ez parancs! -Csak egy okot adj, csak egyet, mozdulj meg és szétlőlek. *Vazquez ugyan még egy sor káromkodást megereszt az általa ismert és korábban vele egy csapatban szolgáló Reid felé, de láthatóan nyugalomba helyezkedik. Egyelőre. A puskaporos hangulatot viszont remekül felkavarta a tárgyaláshoz, ami tekintve Taylor makacsságát, egy ideig el fog tartani. * -Henry parancsnok. *Alec „nevét” és rangját úgy ejti ki, mint aki épp köpött egyet, de csak eddig jut és már hallhatja is az ellenállók ajánlatát, amire már a felénél rázza a fejét. * -A civilek mehetnek a kocsiba, a kiscsaj marad velünk fegyvertelenül és a pótban fog utazni. Ez az ajánlatom. A közelben van egy perdai település, ott meghúzhatjuk magunkat és tudunk vészjelzést is küldeni. Ha addig visszafogják magukat, elmehetnek. Ja! És vele is kezdhetnének valamit, legalább adjanak kötszert, a mi cuccunk éppen….*A sikló felé fordul egy pillanatra, majd vissza Alec felé.* -Füstbe megy.*Ezzel Josie is választ kap a kérdésére, a fegyvereit nem kapja vissza, de a társai sem kapják meg mindaddig, míg biztonságban el nem érték azt a települést, amit Vazquez jelzett korábban. Akár mendemonda akár nem, a program nem tévedhet és ha azt jelezte, hogy ott egy lakott terület nyomai vannak, akkor ott lakott terület van. Ha pedig így van, gyógyító is van és segíthet nekik Bergernél és Dr. Mann-nál. Mindeközben Moor feltűnésmentesen próbál a sikló felé oldalazni, amiben társa Denisov megakadályozza azzal, hogy rákiált. Annyi a sompolygásnak, de a pattanásig feszült helyzetben csak Castex az aki felkapja a fejét és rájuk emeli a fegyvert, ám Denisov szavára bólint és inkább az ellenállókra figyel, semmint egy lökött, öngyilkos jelölt tudósra. Moor bejut a siklóba, nyomában Denisovval….*
0-3: Simán bejutnak, mert Moor talál valait amit ideiglenesen az arca elé köthet és bár a füsttől nem sokat látni, de bámulatos memóriájának köszönhetően és mert az „élete” függ tőle, megtalálja a táskáját amiben a Pöröly van és az életmentő flaska. 4-6: Amit az arca elé köt nem sokat segít, a füst túlságosan sűrű és csak botladozik a törmelékben. Denisov kapja el akinek nagyobb esélyei vannak, bár ő sem sokat lát, Moor testébe ütköző kapálózó karja vezeti nyomra. Sikerül kihámoznia Moort a törmelékből aki pont a táskájára esett rá. Ha van annyi lélekjelenléte és úgy dönt, hogy még az is belefér a mentésbe, kihozhatja a táskát. 7-9: A füst olyan sűrű, hogy a köhögésen kívül semmi mást nem szereznek meg, azonnal ki kell jönniük a siklóból.
Mesélő carried out 1 launched of one (10 oldalú.) :
Ha sikerül megegyezniük, akkor minden civil beszállhat a Nemesisbe, a többiek pedig Josie-val együtt megpróbálhatnak lépést tartani vele, míg el nem érik a pótkocsit. Természetesen a katonák nem tévesztik szem- és fegyvercső elől a célpontjukat, Vazquez pedig a Nemesis vezető felőli oldalán kapaszkodik fel kívülről a kocsira, annak kasznijában megkapaszkodva. Csak, hogy az ellenállók érezzék a törődést. Alig érnek a pótkocsihoz, hatalmas robaj szakítja szét a környéket, a Dhawooradrból füst- tűz- és kőeső robban szét, beterítve először a közvetlen környezetét, de csak most kezdte és hamarosan mindent letarol majd. Olvadt magmája lusta folyóként csorog lefelé a hegy oldalán, ám annál pusztítóbb. Maga alá gyűr mindent ami az útjába kerül, mielőtt még az lángot kapna és elégne.
Nyugtázom a helyzetjelentéseket Reid állapotát illetően és bólintok Roscoe szavaira is, hogy szerencsére esélyesen szar a sikló kommunikációs rendszere ezen a helyen, már ha nem ment eleve tropára a becsapódás következtében. Meg ki tudja, mi ment tönkre még, ami miatt rendhagyóan landoltak. - Ez legalább jó hír. - Jegyzem meg Reid szavaira, hogy nem küldenek ide mást a lezuhantakat felkutatni, amíg a vulkán nem hagy alább a füst kilövellésével, márpedig ez egész napos programnak ígérkezik. Megjegyezném, hogy ha kancellár van a fedélzeten, akkor biztos jobban iparkodnának, de végül arra jutok, hogy szerintem egyik sem sietne a másik segítségére. - Jól jöhet az még, Aine, inkább a meleg, mint egy találat. És kézjelek rendben. - Nyugtázom a szavait, mielőtt kiszállnék a járműből és elindulnék tárgyalni. Azért az ritka, mikor egy Delgado beelőzhető beszédben, mégis megesik az ilyen a Vazquez nevű fickó jóvoltából. Jelenleg több dolognak is örülök. Egy, a pofája jár, nem automatikusan lőni kezdett. Kettő, a hadnagy próbálja kordában tartani a túl hangosan ugató kutyáját. Három, nem a tárgyalást szakította félbe az incidens, bár az egyébként sem rózsás alaphangon nem segített. Négy, nem engem ismertek fel - bocs, Reid -, hála a kendőnek a képem előtt meg a némileg megváltozott fizimiskámnak. Ahogy látom, nekem egyik szemben álló fegyveres sem ismerős. Ha nem alakult ki lövöldözés, akkor figyelmem a hadnagyé és a kendő alatt elmosolyodom azon, ahogy visszaismétli aktuális nevem és rangom. Már ezért megérte megjátszani. Viszont az ajánlatom közben rázza a fejét és ez nem jó. Az sem, hogy Josie-t megtartja túsznak. Tartottam tőle, nem csak húgom miatt venném az autóba a civileket és nem is emberbaráti szeretetből, hanem kell a mi kezünkbe is valaki-valakik, akikkel fenyegetni lehet, szükség esetén feláldozni, s hát nyilván nem a testvéremet szánom erre a szerepre. Megfordul a fejemben, hogy kicseréltetem magam Josie-val, de a hadnagy nem fog belemenni. Bizonyára Josie-t kevésbé tartja veszélyesnek, mint egy "parancsnokot". Alkudozhatnék még, de mögöttünk az a vulkán nagyon morog - meg szerintem a Nemesis-ben maradtak is -, az idő szűkös, indulni kell. Picsába. Rohadt picsába. - Több is megy ott a füstbe, rángassa vissza az embereit, hadnagy! - Villan a szemem a sikló felé, ahova húgom és Denisov slisszolna vissza, még Shaz'or maga sem tudná megmondani, mi a bánatnak kockáztatják az életüket. Épp megmenteném a seggét, de ő csak megy a feje után. Tipikus. - Elfogadjuk az ajánlatot, a vészjelzést az elválásunk után küldheti el. Neki jót tesz a tiszta levegő, a másikat meglátjuk, ha biztosabb helyre értünk. - Vetek pillantást Bergerre, aki ránézésre jól van, mármint nincs bekötve semmije, gondolom beütötte magát, füstöt nyelt, ilyesmi, azzal úgy se tudunk mit kezdeni. Ami dr. Mann-t illeti, neki van látható, hevenyészett kötés a kezein. Hát a Nemesis úgy is úgy tele lesz, hogy kapaszkodnia nagyon nem kell, s szerintem megérkezésig senki sem fog ugrálni a feladatért, hogy ápolósat játsszon, kiváltképp, hogy nincs a férfi életveszélyben. Szóval kicsit várnia kell, de azt tegye a kocsiban. - Hölgyek előre! - Jelen esetben Raven felkarját ragadom meg, érezheti az implantátum szorítását, amivel ellentmondást nem tűrően tessékelem be az autóba, ha ficánkol, hát nem leszek éppen finom. Nem, nincs jó kedvem, a fejem is egyre jobban kezd megint fájni, miatta meg főleg. Mindenesetre nem adom jelét, hogy ismerném őt. Bölcsebb így. Utána mehet a barátnője, segédje, vagy nem tudom, ki az a másik kiscsaj. Majd Oliver és ha van még civil, akkor ő. De a katonák, beleértve Denisov-ot és Berger-t is, biztosan nem jöhetnek az autó közelébe. A civilek tehát beszállhatnak, de csak ők, s míg ők ezt megteszik, Josie-t kérdezem, mi van Kai-jal. Talán csak egy nemlegesen fejrázást tud válaszolni jelenleg, dominiumi katonákkal körbevéve, amit én úgy értelmezek - de ha kimondta a szavakat, akkor azokat is -, hogy a férfi vélhetően nem él már. Hogy tud így elszaródni egy jól induló küldetés?! Nem indulunk a másik Nemesis felé, hogy megnézzük tényleg halott-e Kai, sajnos erre nincs idő. Hát remélem nem pont most ítéltem halálra Kai-t, de jelenleg egy miatt nem kockáztathatjuk mindenki életét, még ha jól is hangozna egy ilyen összetartás. - Tartsa az embereit a megállapodáshoz, hadnagy! - Figyelmeztetem a hadnagyot, mikor Vazquez megpróbál felkapaszkodni a kocsira, amit több mint valószínű, hogy többen nem hagynak majd, de szükség esetén én is besegítek lerántani őt, akár csuklónál elkapva... lehet kicsit erősebben is megropogtatva, csak hogy érezze a törődést. Hoppá, nem bocsi! Ha nem fajul lövöldözéssé az eset, akkor mehetünk a pótért, melyről alig tudják a dominiumi katonák leborogatni a cuccokat, a vulkán minden eddiginél nagyobb morgással és robajlással, némi földrengéssel együtt kitör. Óhatatlanul is megbámulja az ember, én legalábbis biztosan, mert ilyent még nem láttam és gyanítom, az életben többet nem fogok, még ha meg is élem a száz éves kort is. Egyébként a maga nemében gyönyörű látvány, lélegzetelállító és lenyűgöző! Hogy pont most ette ide a fene a dominiumiakat is, így nem tudok fotózni... - Bassza meg! Bassza meg, bassza meg! - Nem, erre nincs kézjel. - Gyerünk! Gyerünk! - Nógatom a katonákat, és ha kell, besegítek én is a pótnál visszakapcsolni és már integetek is Aine-nak, hogy taposson bele. A láva a legkisebb gond, mert az relatíve lassú. A nagyobb gond a forró gázokból, porból és hamuból meg tököm tudja miből álló füstfelhő-szerű ár, ami sokkal gyorsabb a lávánál. Ja, plusz a fentről várható újabb veszély izzó törmelékdarabok képében! Jobb híján, ha kell, magam is pótra kapaszkodom fel, ha a kocsiba már nem tudnék. Ha viszont valahol valamiért lövöldözésre is sor került, akkor biztos, hogy kevesebben indulunk el...
A kezeim egyre jobban fájnak és ezek meg még tökölni is tudnak azon, hogy ki a nagyobb mayer. Mert mégis kit érdekel, hogy ki hová ül és ki mikor akarja agyonlövetni magát? Ezek az tesztoszteron agyú bájgúnárok, meg még képesek neki állni veszekedni, amikor egy rohadt vulkán mérgelődik tőlünk elég messze mégis elég közel ahhoz, hogy odakozmáljunk, mint Jambalaja a napon. Ha túlélem ezt a szart, esküszöm szerzek valahonnan fegyvertartási engedélyt és zokszó nélkül fogom agyonlőni az ilyen csöveseket. - Haladjunk már, könyörgöm, mindjárt meghalunk! Én inkább a pótba ülök. Ha lekapcsolják a srácokat, nem megyek velük sehová! - bökök a kényelmesnek, de rohadt büdösnek bizonyuló terepjáró járgány felé. Ez egy csapat, minden hájjal megkent dögevő, hulla és roncsrabló semmire kellő. Egy percet sem vagyok hajlandó velük egy fedél alatt eltölteni, különösebben úgysem törik magukat, hogy bekössék kezeimet, szóval le vannak ejtve. Nem vagyok elpuhult pincsi, ezt bizonyítom is azzal, hogy a kezeim használata nélkül, az alkarjaimra támaszkodva mászok föl a pótra, ha senki sem annyira tökös és épeszű a katonáink közül, hogy felsegítsen.
A pótban igyekszem úgy helyezkedni, hogy ne kelljen különösebben kapaszkodni ahhoz, hogy ne essek ki, kényelmesen elhelyezkedem mégis igyekszem úgy pozicionálni magam, hogy a többiektől ne csenjek el fölöslegesen extra helyet. - A látvány is mesés, jó a levegő, a társaság pedig pompás. - mondom miután feltehetően elindulunk azután, hogy a Vulkán nagy dirrel-durral kitör és elindul a tűzijáték.
*Elhúzom a szám arra, hogy polgár. Hogy utálom ezt, de Denisov folyton az orrom alá dörgöli. A legközelebbinél jól bokán rúgom, eskü. Arra, hogy tartalékoljak az energiáimmal, csak felvonom a szemöldökeimet. Nem értem miről beszél, de úgy néz rám, mint akiből mindjárt visszajön az ebéd. * -Pihenjen Denisov! *Taylor közben parancsokat osztogat, az Állatidomár próbálja jobb belátásra bírni, én mellé állok, de csak verbálisan, amit hosszan elnyújtok, de szinte sztereóban beszélünk amiben semmi szinkronitás nincs. Legszívesebben odamennék hozzá és jól megráznám, de egyrészt nem is érem fel a vállait, másrészt egészen más köti le a figyelmemet. A korábbi lövöldözés résztvevői, aminek oka valószínűleg az oda is elért oroszlánmadarak űzött támadása volt, egy ütött-kopott verdával közelednek és már messziről látszik, hogy nem városiak. Azért fohászkodom, hogy Alec ne legyen köztük, de persze ha fogadnék rá, elveszíteném. Miért is ne lenne, hiszen mindig ott van ahol a zűr, a lebukás veszélye, a legnagyobb szar. Ez valami Delgado vonás lehet, a génjeinkbe van írva, Jenkins sírva könyörögne a receptért. Míg Denisov Taylor karjaiba löki az ellenálló csajszit, addig terveket kovácsolok, nem a legjobbakat, de legalább terv és nem olyan, mint amilyenekkel Denisov szokott meglepni. Az én és mindenki más gondolatait a siklón helyet foglaló katona szaggatja szét, mikor felismerni véli az egyik ellenállót. A szívem majd kiugrik a helyéből, talán még a vér is kifut az arcomból és fel is nézek a pasira, hogyan tudom leszedni onnan, de aztán valami Reis-et emleget az meg biztos nem Alec. Megkönnyebbült sóhaj szalad ki belőlem, amit igyekszem azzal palástolni, hogy több tincsemet is elfújom az arcomból. Úgy tűnik másnak is van ismerőse az ellenállók kis csapatában, ő viszont nem rejti véka alá, nagyon nem. Taylor határozott fellépése azonban felfüggeszti egy időre az egyszemélyes hadbíróság ülését. Alec színre lép, mert miért is ne ő legyen a főszereplő ugye? Rá sem merek pillantani, csak elnézek a feje mellett, ahogyan ő sem viszi túlzásba az üdvözlést. Itt és most mi nem ismerjük egymást, és ezt elég nehéz kivitelezni tekintve, hogy önként dugja hurokba a fejét. Denisovnak próbálok jelezni és remélem dekódolja a szöveget és tudni fogja, hogy arra a pimasz kendősre úgy vigyázzon, mint a szeme fényére, vagy mint rám, mert eddig abban sem volt hiba, épp csak néha szívrohamot kapok tőle, meg idegbajt. Apróság. * -Az, velejéig romlott, akárcsak én. *Suttogom szinte hasból, ajkaim alig mozdulnak és csak a fogaim között szűröm a szavakat, további könnyítést nyújtva a találgatáshoz. Aztán csak bólintok, hogy jól teszi ha elhiszi és míg a tárgyalás folyik, eloldalazok a sikló felé. Akkor sem hagynám a pörölyömet a géproncsban, ha ellenállómentesek lennénk, de így még nagyobb szükségem van rá, főleg, hogy a tesóm is köztük van. Nem beszélve a kis fityegőről, ami annyira szívemhez nőtt, na meg a táskában lévő Búfelejtő és víz utánpótlásról. Denisov azonban nemhogy elővenné a szuperképességeit és lábujjhegyen követne, még rám is kiabál. Visszafordulva felé szemmel verem, de nem állok meg és az sem érdekel, hogy az egyik katona felfigyelt ránk. Meglepő, hogy csak az egyik. Mielőtt bevetem magam a füstölgő roncsba, iszom egy nagy kortyot, aztán visszamenekítem a flaskámat a kistáskámba, Denisov figyelmeztetésére csak a pólómat tudom kirángatni a nacimból és azt felhúzni az arcomra, de ahogy belépek a füstbe, rájövök, hogy fingot sem ér. Olyan sűrű a füst, hogy azonnal csípni kezdi a szemeimet és karcolni a torkomat. Próbálok aprókat lélegezni, visszatartani a levegőt, de hiábavaló a keresgélésem. Tapogatózással nem sokra megyek, még bele is nyúlok valami élesbe és felsikkantok.* -Baszódj meg, baszódjon meg az egész, baszki,baszki! * Ez ahhoz vezet, hogy a póló lecsúszik az arcomról és az agyamig kúszik a füst, benne minden mérgező anyaggal együtt. Köhögés szaggatja a tüdőmet, aztán csak annyit érzek, hogy valaki rángat. Feltételezhetően Denisov.* -Khhkhkhkh…hozza ki….khkhkhkkk….a táskát Denikhkhkhkhksov! * A frissnek semmiképp nem mondható, de legalább némileg tiszta levegőre jutva igyekszem minél gyorsabban kitisztítani a tüdőmet, addigra a tárgyalás is lezajlott, mert mindenkit terelnek a járgány felé. Engem rángatnak, jobban mondva a bátyám ragadja meg a karomat és húz magával, miközben vérzek. Kis karcolás a kézfejemen, semmiség, de kurvára fáj. Hogy tud ennyire fájni egy ilyen kis apróság? * -Hééé!...khkhkhkh….engedj el te szőrös állat!...khkhkhkh….tudok egyedül is menni…khkhkhkh….vedd le rólam a kezed te büdös mocsadék! *S próbálom kirántani a karomat abból a szorításból amit az implantja satuként fog rám. A szavak meg, hát adni kell a látszatra, biztosan megérti. Legközelebb majd megbeszéljük, addig is ellenállok, legalább így tegyem ha másként nem, húzatom magam egy kicsit, de végül felkerülök a kocsira. Azonnal körülnézek és csak ámulok, gyönyörködök, Rohadt izgi egy ellenálló kocsin utazni, nem hagyok ki egyetlen részletet sem, a szemeim isszák a látványt, nem különben a kormány mögött ülő csajét. * -Helló!Raven vagyok!*Integetek is neki öt ujjal és vigyorgok.* -Taposs bele anyukám, mert mindjárt jön a tűz- és kőeső. Mennyit tud százon? *Jól elvagyok, érdekel is engem, hogy odakint mivel foglalkoznak, kit hogyan szednek le a kocsiról. Csak akkor szállok ki, vagy legalább kikukkantok, amikor megérkezünk oda ahol lövöldöztek és rákötik a pótkocsit a nagy járgányra. Látnom kell a kitörést és elő is veszem a pda-t, hogy felvegyem, ha hagyják, de ajánlom nekik, különben tíz körömmel esek annak, aki korlátoz a szabadságomban. A vulkán azonban mellettem van, alig érkeztünk meg, hatalmas robbanás szakítja szét a pakolás zajait és néhány szívdobbanásnyi időre csend telepszik az emberek közé. * -Váááóóóó! Baszki, ennek aztán van ereje. *Legalább pár másodperces videót igyekszem készíteni, míg a többiek menetkészre állítják a pótkocsit, aztán behúzom magam a vezető csajszi mögé és szemrevételezem még egyszer a kocsi műszerfalát, mindent ami a vezetéshez elengedhetetlen. * -Na, most már húzzuk innen, mert mind meghaaaaluuuuunk!
'I am not against anything, not even infinity. I just don’t want to be made to watch.'
Ahogyan mi, úgy a dominiumiak is elfoglalják a begyakorolt helyeiket. Fegyvereik késlekedés nélkül fordulnak felénk, ám ez önmagában még csak az, amire eddig is számítottunk. Összpontosítok: a Nemesis karosszériája javarészt fedezéket nyújt nekem, a fájdalmaim pedig az elsősegélykészletnek köszönhetően távolba vesző kényelmetlenség csupán. Zimori nem jelent veszélyt, a fegyverfogás ellenére lekötik a túsz mellei - vacsoránál vicc kategória, éles helyzetben öngyilkosság -, marad tehát a többi, s mert Taylor élete Roscoe kezében van, hát róla is nagyvonalúan megfeledkezem. A társam nem fog habozni, ha eljön a pillanat. Pár másodperc töprengés után Vásquez mellett köteleződöm el - vagy két z-vel írja? igen, ő lesz az -, s a férfi talán a gondolataimban olvas, mert szinte szerelmes egyetértésben meredünk egymásra hirtelen, ki-ki a maga irányzékán át. Szinte azonnal megtöri a csendet, méghozzá olyan indulatosan, hogy nevetnék, ha nem lennék kénytelen egy egyszerű vigyorba fojtani a gesztust, nehogy egy kicsit is elmoccantsam a TW-t irányból. - Ajjaj - dünnyögöm óvatosan, bár ezt a címzett aligha hallja. A kezem nem mozdul közben. A mellkasom emelkedése és süllyedése ugyanolyan nyugodt marad. - Indulatkezelési problémák, Vázquez. Azt hinné az ember, ez fejleszthető terület, aztán meg tessék. Szívesen bocsátkoznék a volt csapattársammal kötekedésbe, de a helyzet túlságosan feszült ahhoz, hogy lökdösődni kezdjünk, így a megjegyzéseimet egyelőre visszanyelem. Nem feszélyez a dolog, mert érzem, hogy nemsokára eljön az idő, ahol ismét előkerül majd a probléma. Ámde előbb még el kéne indulni valahogyan.
Kisvártatva úgy fest, mintha megállapodásra jutnának - többé-kevésbé -, ám Vázquez a maga feje után látszik menni, s úgy tűnik, a Nemesisen szeretne helyet foglalni. Nagyjából hat méter közelségbe engedem, mielőtt hozzászólnék, a csipkelődés helyett tömören fogalmazva ezúttal. - Nono! Húzz innét, ember, vagy átlyukasztom az irhádat. A TW néma torkolata sötéten ásít felé az ablakból, ezen kívül azonban nem történik más. Nem is kell: biztosra veheti, hogy nem fogok színpadias mozdulatokkal közelebb hajolni, állítani a fegyveren vagy másképpen jelezni, hogy komolyan gondolom a dolgot. Ha megkockáztatja a további közeledést, az ő baja, mert gyomortájon fogja eltalálni az első két töltény. Ha ide mer jönni, bizonyúristen lelövöm, mint egy kutyát. - Hátra. Nem miközénk. Egy-kettő! Ebből nem engedek, s hacsak közbe nem lép valaki, a patthelyzet addig eltart, amíg a Dominium katonája jobb belátásra nem tér. Eszem ágában sincs ideengedni, különösen, hogy mióta megpillantott, a tépőfogait villogtatja. Nem hiányzik a kése a hátamba.
Ha ez megoldódott - így vagy úgy -, a fegyvert visszaveszem az ablakból és visszabiztosítom; egy fújással vetem a hátam az üléstámlának, s a zubbonyom ujjával letörlöm a verítéket a halántékomról. Ekkor megérkezik Alec húga is, rendkívül izgatottan tölti be a teret egymaga, s ahogy odakint mintha kettéhasadna a világ, valószínűleg mindannyiunk gondolatait fogalmazza meg fejhangon. Fél füllel figyelek, mert ennél a hangerőnél annyi is elég, a jobbomat pedig a lefelé mászó Roscoe felé nyújtom, hogy átsegítsem a csapófedél kapaszkodójáról az ülésbe, miközben meglódul az egész jármű. - Ideje volt, hogy behúzd a fejed, mielőtt rászakad a mennybolt.
Az autóból nézem végig, hogy mi a franc történik a tárgyalással, egyben rajta. Lábam ott van biztonság kedvéért a gázpedálon, ha esetleg lökött Citruspofát lelövik, mint egy semmirekellő kutyát. Innen távolról csak bízni tudok abban, hogy a Dominiumiak között nem éppen egy karót nyelv stílusú alak van tárgyalófélként. Van olyan sejtésem, hogy biztosan pár fegyver engem figyel, azonban a távolság miatt igazából nem tudom kivenni. Azonban hiába figyelnék én Alecre, s a tárgyalásra, mikor megköveteli a figyelmet, maga a természet. Elkezdődnek azon bizonyos jelek megsokasodni, amik azt támasszák alá, hogy jobb lenne távolabb tudni magunkat. Van itt morajlás, füstjelzés és a távolban mintha izzó magmát látok? Így igazából teljesen érhető a állatvilág menekülése, s ha ennyire tömegesen mentek, akkor nem csupán ijesztgetésről van szó. Míg én mélázok, addig a tárgyalás rekord idő alatt lefolyt, s már csak arra eszmélek fel, mikor a járgányba szállnak befelé. Úgy tűnik, hogy két részre osztódik a csoport. A civilek az autóba, de a többiek meg a pótkocsiba. S mi igazából az idegesítő? Hogy Alec huga egy szájhuszár. Nem első, kézből nem reagálok semmit a szavaira, hanem teljesítem először az első feladatom és úgy tolok rá a pótkocsira, hogy azt újra össze lehessen azt kapcsolni. Ha megvan, s bejelez nálam a műszerfal, akkor a mellettem levő hülye pasi mellett kiszólok Alecnek. - Hadnagy? Minden rendben hátul? - foglamam sincs, hogy miért megyek bele magam ebbe az egészbe, hogy úgy tűnjön, nekem nagyobb a rangom, mint Citruspofáé. Ügyelek arra, hogy a szájam takarva legyen. Nem kell sokat várni arra, hogy halljam a gyerünk kifejezést, így én sem finomkodok a gázpedállal, s egyáltalán nem érdekel, ha a civilek össze vissza fognak rázódni. Kifelé, de leginkább távolabbra szeretném vezetni az autót. S ha már itt vagyunk, akkor kisebb figyelmem rajta van a Alec húgán. - Fogja be! S nem vagyunk kíváncsiak arra, hogy miként nyúl a bugyijába a járgány láttán. - ennyit vetek vissza neki, hogy érezze a törődést, s mivel mögöttem helyezkedik el, így előre figyelmeztetem a mindenkire végzetes sokkoló botomra. - Mögöttem levő fém botot meg nem fogdossa, mert nem kapaszkodó, s nem gyerekjáték! - érezhető talán, hogy próbálom kikerülni a végzetes gödröket. Bemutatkozás? Áhh minek! Jobb ilyen misztikus vezetői női alaknak lennem, s remélhetőleg nem lesz gond. Mivel Henry nincsen itt, így rögtön közlöm a száraz tényeket mindenki számára. - Mindenki csendbe marad, egy árva mukkot nem akarok hallani. Kapaszkodni, meg felőlem akár egymás nemi szervébe is tehetik. Marhára leszarom, hogy ki hová veri be a fejét, kezét és lábát. Mindenki saját magáért felel! - vita lezárva! Pontosan elegendő az a nagy súly a vállamon, hogy túl sok ember élete függ tőlem. Én csupán a megbeszéltekhez szeretnék hű lenni.
Egyik katona után a másik, hol a karomat szorongatják, hol fegyvert fognak rám, hol … megbámulnak (?) – mintha nem lenne a Dominiumon vagy a hadseregben nő, meg mintha nem egy kitörni készülő vulkánon kvaterkáznánk, szóval levonom a következtetést, hogy legutóbbi szoros-felügyelőm egy címeres úriember lehet. De komolyabb atrocitás nem ér, ami egy csoda, még akkor is, ha tudom, hogy a felmentőseregem érkezésének köszönhető csak. Már-már egykedvűn veszem tudomásul, hogy most Taylor ráncigál maga elé élőpajzsnak, ami szintén nem borít ki. Ha már egyszer Alec rám fogott fegyverét elfogadtam, hát nem mindegy, ha valamelyik srác Taylort likvidálva engem is kiiktat? Persze nekem és még otthon Edmundnak nem mindegy, de a többségnek igen. Most először remegnek meg a térdeim, ahogy Ed képe felvillan, de kénytelen vagyok ezt gyorsan kizárni, különben félő, hogy összeomlok, ami senkinek se lenne jó, úgyhogy visszazárom az emocionális gondolatok ajtaját és a túlélésemet elősegítő legutóbbi adrenalin-löket maradékára igyekszek koncentrálni. Míg Alec és Taylor egyezkednek, addig enyhén hunyorogva próbálom a kocsiban ülőket szemrevételezni. Vazquez kisegít, ezek szerint Reid egyben van, gyanítom Roscoe lesz a másik fegyverfogó, egy félmosolyt engedélyezek magamnak, habár ennél nagyobb az örömöm természetesen, hogy túlélték a grodrak általi elütést, de olyan érzékenyek ezek a dominiumi katonák, igyekszek megőrizni a közömbösséget az arcomon. Egy lemondó sóhajjal veszem tudomásul, hogy se a fegyvereimet nem kapom vissza, és tovább élvezhetem a katonai csapat közeli társaságát. A végére még megtanulom mindenkinek a nevét. Továbbra se válok szószátyárra, csak nagyon tömören informálom Alecet Kai-ról. Talán megpróbálnám felvetni az ötletet, hogy kanyarodjunk el érte is, ha nem remegne és morajlana immár félreérthetetlenül a föld a lábaink alatt. Mennyi az esélye, hogy pont most törjön ki a vulkán, mikor itt kirándulgatunk? Mondom, fatális véletlen ez az egész nap. Meg az is, hogy még életben vagyok. Ha a vulkánkitörést is megúszom, akkor azt hiszem az összes életemet elégettem. Plusz még vagy hármat. Lehet macska vagyok? Akkor még van öt. Ainének egy fél szemrebbentős-kacsintással köszönök, örülök, hogy jól van, habár igencsak feszültnek tűnik, nem csoda, mindannyian azok vagyunk. Ha engedik, én is segítek lepakolni a cuccot, csak minél gyorsabban indulhassunk már, merem remélni, hogy ők is így gondolkodnak. Már nem igyekszek közömbösnek mutatkozni, egy kitörő vulkán elég indok egy kis idegességre. Ha már fent vagyunk, igyekszek Zimoritól a lehető legmesszebb helyezkedni, aztán meg kapaszkodni és nyakat-behúzni, nem mintha bármelyik megvédene a gázoktól és záporozó nagyobb törmeléktől. Még jó, hogy a sisak a fejemen van, a maszkom a kocsiban maradt a táskámmal egyetemben. Ha nem az életünk forogna kockán, talán sajnálnám, hogy pda-m és a törölközőm(!) is oda. Talán Kai mégis életben van, magához vette és már hét határon is túl van és otthon fog várni minekt. Igen, ez tetszik, ebbe a gondolatba kapaszkodok meg ugye a pótkocsiba is ezerrel.
Vharan
Más szemével
Gyors regeneráció
Kiélezett érzékszervek
Úgy tűnik minden rendben lesz talán odalent, a lejárathoz érve nem érez veszélyt, inkább hátrafelé tekintget, de egyelőre nem lát ellenséget. Valójában tényleg jó ötlet lehet lemenni, hiszen egy út van, ami nem is annyira széles, azaz jól védhető. A problémája az, hogy ő lesz lent, a támadók fent, helyzeti előnyben várhatják a remetét és védencét. A halkszavú lányt úgy érzi meg kell védenie, de kezd egy kicsit dühös lenni. Nem szereti, ha nem irányíthatja a harc menetét, és rengeteg ismeretlen tényező van még most. Mindenesetre lefelé halad ő is, és nem sokkal később megdöbbentő látványba lehet része Ennaval egyetemben. A pulzáló kő, vagy kristály meglepi őt, hirtelen nem tud semmire sem gondolni, csak arra, hogy még mindig tartogat neki meglepetést Perda. Annyira nem is tetszik neki, hogy pulzál, valahogy nem érzi magát biztonságban egy ismeretlen valami mellett. A többiek szavai pedig nem nyugtatják meg, amikor az isteneik nevét a szájukra véve aggodalmaskodnak. - Mi a gond ezzel… mi ez egyáltalán? – kérdez rá, de sokáig nem tűnődhet el a válaszon, mert újabb váratlan dolog történik. Vharan a szabad felkarját a szemei elé kapva próbálja kiküszöbölni a hirtelen vakító fényt, kisebb-nagyobb sikerrel. Arra viszont nem számít, hogy a totemben lévő erő letaszítja őt a lábáról. Nagyot puffanva próbálja kigurulni az egészet, végül különösebb baja nem lesz. - Shaz’orrra mi volt… - szólal meg, miközben feltápászkodik, de a mondatot már nem fejezi be az éppen összeomolni látszó barlang mélyén. – Enna, kifelé – pillant a lányra, majd felméri a helyzetet és látja, hogy a két őrült perdai nem fogja itthagyni ezt a dolgot, amit elszántan védenek. Ő viszont nem kíván ilyen fiatalon meghalni ezért a kődarabért, így, ha Enna nem mozdul a sokktól, vagy az új helyzettől, akkor húzni kezdi. A lényeg, hogy együtt indulnak kifelé mindenképpen, a remete lándzsája pedig a kezében, hogy ha bármilyen ellenség az útjukat állná, rövid úton utat nyithasson. Akár nekik, akik az ellenfél fiorájába.
If you can meet with Triumph and Disaster And treat those two impostors just the same;
Vannak azok a napok, amikor minden balul sül el. Úgy fest, ez egy éppen ilyen nap lesz. Minden adott hozzá, hogy csúf patthelyzet alakuljon ki, bár a Dominiumi csapat rangidőse egyértelműen nem számol azzal, hogy valóban lehetünk akkora szörnyetegek, mint amilyennek a hírünk lefest minket, és Josiet szemmel láthatóan komoly tárgyalási alapként tartja számon. Ám legyen… Türelmesen várok, amíg Alec közelebb sétál a sikló megnyomorított, lángoló roncsához, és lefolytatja a tárgyalást. A gépfegyver irányzéka meg sem rezzen, mikor Taylor maga elé rántja Josiet. Egy ekkora kaliberű lőszert nem fog megállítani sem a nő teste, sem az általa viselt mellény. A férfi a saját páncéljában bízhat csak, ha arra kerül a sor. A csapata nagy általánosságban elég összeszedett, ez nekünk nem feltétlenül jelent jót, bár nem nehéz kiszúrni a gyenge láncszemeket. Elsősorban a meglehetősen együgyűen perveznek tűnő fickót, aki Josie melleitől nem tud elszakadni, és másodsorban azt az idiótát, aki a pofáját nem bírja befogni. Hát, legalább az ujja nem remeg túlságosan a ravaszon és az elöljárója egyelőre képes megfékezni. Nem fordítom el Taylorról a célkeresztet, de a szemem sarkából figyelem a sikló tetején Vazquez mozgását. Micsoda díszes társaság! Ilyenkor nem sajnálom, hogy már nem őket kell fedeznem. Miattuk meghalni meglehetősen bosszantó fejlemény lenne… Mindenesetre ha Taylor túléli, reméljük elgondolkozik azon, mit mond el róla és az egész Dominiumról, hogy az ellenálló csürhe fegyelmezettebb és higgadtabb, mint a hivatásos katonáik… Azonban Alec már vonszolja is felénk a sötét hajú nőt, aki meglehetősen hangosan és tevőlegesen tiltakozik – nem lehetne, hogy ő mégsem ül be az autóba? -, míg Taylor Josiet cibálja magával. Úgy érzem nagyjából egyformán pórul jártunk ezzel a felosztással. Figyelem, ahogy a civilek közelítenek a kocsihoz, de ahogy Vazquez megindul a Nemesis felé, olajozott, sima mozdulattal fordul felé a gépfegyver csöve a kocsi tetején. Szemmel láthatóan ez nem elég figyelmeztetés, de ezúttal meglepő módon az én türelmem hosszabb, mint a társamé. Mikor Reid megszólal, adok neki egy teljes másodpercet, hogy megtorpanjon és visszaforduljon, de ha ez nem történik meg, akkor a meghúzom a ravaszt, a fegyver egyetlen egyszer eldördül, és a becsapódó lőszer jó egy méterrel Vazquez lába előtt veri fel a vulkáni hamut és port, csak hogy aláhúzza Reid szavait. Én jobban szeretem a színpadias demonstrációkat, mint a társam. Plusz az ostobák nem mindig értenek a szóból. - Ezzel a nap hátralévő részére elhasználták az összes figyelmeztetést. A következő találni fog… Mindenféle tétovázás nélkül kész vagyok agyonlőni, ha továbbra sem tesz le róla, hogy a kocsi közelébe jöjjön. És ha megpróbálja, meg is teszem. Ha már mocskos dögevő kutyák vagyunk, akkor ideje megmutatni mit is jelent ez valójában. A civilek érkezése hangos, és rengeteg zsizsegéssel jár Alec húga részéről, már most nincs kedvem elhagyni a Nemesis lőállását. És ekkor meghasad az ég, a vulkán földrengető morajlással kitör, a látványtól és az éppen csak ébredő, kíméletlen és megállíthatatlan pusztítást ígérő erőt kísérő robajtól egy pillanatra bennem akad a lélegzet is. Aztán újra mozgásba lendülök, Reid segítő kezét elfogadva visszahuppanok az utastérbe, Ravent és a segédjét egy mozdulattal odébb tolom, hogy közém és Reid közé kerüljenek - Mozdulj odébb, Kislány, ne a szád járjon… Szóval is rásegítek az egyértelmű jelzésre. Az elsősegélycsomagot, amit korábban használtunk bezárom, és az ablakon át odadobom Alecnek, hogy mielőtt beszállna, továbbítsa a pótra a katonáknak, aztán kezdenek vele amit akarnak. A társamnak csak ezután válaszolok, szélésen vigyorogva. - Amilyen kemény a fejem, lehet nyernék vele egy kis időt nektek… Nem is kérdés, hogy így is ránk fog szakadni a mennybolt… Aine fegyverét és a sajátomat is a térdeim közé igazítom, az ablak mellett maradok, hogy gyorsan tudjak reagálni, ha szükséges; gyanítom Reid ugyanígy tesz a másik oldalon. Megvárom, míg Alec is beszáll, csak akkor paskolom meg Aine vállát jelzésképpen. - Ne kíméld ezt a roncsot, mind megvagyunk. Jót vigyorgok rajta, ahogy leteremti Ravent, hiába utánunk a láva és a törmelékzápor, remekül szórakozom ezen. Én részemről kinyúlok a lehúzott ablakon – míg nem ér utol minket a hamu és porfelhő, és kívülről kapaszkodom az ajtóba, így meglehetősen stabilan tudom tartani magam a rázós terep ellenére is.
~ Igen, a dana azt tartja biztonságosnak. Szólok, ha elmúlik a veszély. ~ válaszolok az idegennek, míg a Remete közeledését figyelem. Miután elindulunk lefelé, egy rövid ideig úgy tűnik, minden rendben lesz. Szívem hevesen zakatol bőröm alatt, amely olyan forró akárha láva folyna ereimben. Ide lent sokkal melegebb van, de nem is ez okozza az aggodalmam. Ahogy leérünk, szemeim magukba fogadják a szentély látványát, és valami furcsa, izzó követ is. Kíváncsi lennék, hogy mi ez, és mit csinál, megfordul a fejemben, hogy hozzá érjek, de a dana és a gyógyító szavai épp elegek figyelmeztetésnek. A pulzáló villanás teljesen elvonja a figyelmemet, meglepett, elnyílt ajkakkal figyelem a rendkívüli jelenséget, ám arra nem számítok, hogy hirtelen kitör belőle valami, valami erő, hatalom, amely egy vakító fényesség mellett ellök minket. Nagyot puffanok a földön, hátamon a táskámmal nem is könnyű tompítani ezen. Riadtan tekintek magunk fölé, ahogy a barlang mély morgó hanggal kezd remegni, imádkozni kezdek az istenekhez. ~ Shiennel, vezess minket! ~ tápászkodok fel, a végén Vharan segítségével. Még szikrákat szór a szemem és fáj az előző fénytől, de így is látom, hogy egyik kísérőnk se akar menekülni. Összeszorul a szívem, de már érzem is Vharan markát az alkaromra szorulni, és húzni kezd. Megdöbbenve nézek rá, hogy csak úgy itt hagyná őket, de ahogy látom omladozni a csarnok tetejéről a köveket, rájövök, hogy ha ők nem akarnak kijönni innen, vagy mind oda veszünk, vagy mi ketten elindulunk kifelé. A gondolat annyira keserű és szomorú, hogy könnyekkel tölti meg a szemeimet. Ha lett volna időm! Ha csak kicsivel több időm lett volna, hogy kiderítsem, mi történik, akkor talán más mederbe terelhettem volna ezt a csermelyt. A férfi hátát érintve jelzem neki, hogy elengedhez, fogja két kézzel azt a fegyvert, és én itt leszek mögötte... Oda fent még valószínűleg ki kell verekednünk magunkat.
Egyáltalán nincsen ínyemre, hogy játsszam a halál laza, fellengzős dominiumi közlegényt, de a nagyszájú ellenállócsaj és természetesen a mindenkori társam miatt, aki most is hozza beszédes formáját, muszáj közbeiktatnom a dolgok folytonosságába egy kis rögtönzést, hogy legalább tereljem kicsit Taylor minden valószínűség szerint vészjósló gondolatait. A polgár visszadumálására csak összevonom a szemöldökeimet és megpróbálok szigorú pillantásaimmal szájat befogni... ami sajnos nem sikerül, de legalább rövidre zártuk a parttalan szövegelés másodperceit. Egy hosszabb pillantás a kendős fazonra, miután Raven felhívja a figyelmemet, de ennyiből még nem érkezik a felismerés, de mindegy is, mert méregetni sem marad több idő, hiszen Ms. Software mozgósítja magát és valami furcsa ötlettől vezérelve vissza akar mászni a füstölgő roncs belsejébe. Értem én, hogy van egy terve és mindenkinek a saját terve a legkedvesebb, a legjobban kivitelezhető és legészszerűbb, de ha az én elgondolásaim öngyilkosak, akkor ez meg egyenesen őrültség. Micsoda páros, forgatni kellene velünk egy filmet "Őrült öngyilkosok" címmel. A két főszereplő és a szuper realisztikus szituációk már meg is lennének. - Csak szólok, hogy ennyivel azért nem tud becsábítani a roncsba... - miután végigkövetem a pólófelhúzós történéseket, melynek totális helytelenségére ennyiben azért reagálok, látom szavaim nem hatják meg "velejéig romlott" kisasszonyt és csak azért is besasszézik a sűrű fekete színben gomolygó és szinte kiömlő füstbe egy szál nyavalyás pólóval az arca előtt. Szerintem jól gondolom, ha úgy gondolom, hogy nem csípte még elégszer a szemét füst, mert ha csak egyszer is jól megmardosta volna, bizonyára nem így döntene. De hát beszélhetek én, aminek az a vége, hogy utána kell lépnem mielőtt túl mélyre vágja magát a füstoszlopban. Megragadom a pólójánál, hogy a biztos fulladásos halálból visszarántva, valamely testrészénél fogva kirángassam a levegőre. - ...hát, ezek után egy szót sem akarok hallani a terveim "milyenségéről"... - bizonyára az orrom és a torkom is megtelik a fojtó füsttel, amit ugyan nem érzek, de a szemem könnyezik ezért a szervezetem mielőbbi megtisztítása érdekében némi köhögéssel és krákogással segítem a folyamatot. Ha nem mondta volna Raven, hogy a kendős több mint valószínű a testvére, tuti tarkón csapnám a kezem ügyébe került fegyverem tusájával, mikor meglátom, hogy rángatni kezdi a lányt a karjánál fogva. Így a szitunak az lesz a vége, hogy szinte legyintek egyet, elvégre jó kezekbe került, talán még szabadabban is érzi magát, mint ebben a dominiumi közegben, ahol eddig volt. Én magam pedig indulok, hogy ott segítsek a lepakolásban, ahol szükség van rám.
*Vharan és Enna elindulnak lefelé a Szentélybe, melyet Xylira biztonságosnak ítél, de valójában nem is ezért vezeti őket oda. Az ok később derül ki és az Ennával kapcsolatot tartó „idegen” hangja is elhal az eloraki gyógyító fejéven.* ~A Szentély nem…ne…~Enna csak ennyit „hall” utána már csak a kívülről jövő zajok, lépteik nesze és saját lélegzetvételei jutnak el hozzá, azok töltik be az űrt amit a hang hagyott maga után. Odalent a Szentélyben a különös kő várja őket, melynek fénye sárgás akár a Sal-Ogei, azonban sokkal erősebb mint amit ők láttak valaha és a fénye ijesztően pulzál. Talán fel sem ismerik azt ami ereikben is kering, ami erejüket, képességeiket adja. Vharan kérdésére Xylira és Dhimik is egyaránt felelne, de ekkor következik be a távoli robbanás, ami a Szentély falait is megrázza, mely furcsa visszhangot is ver, a morajlás végigfut minden oldalon, s mikor az erő a földre taszítja őket, a talajon is érzik a rezgéseket. Xyilira láthatóan nem akar sehova sem menni, a követ védi és Dhimik is csatlakozik hozzá, noha sem Vharannak, sem Ennának nem jut eszébe, hogy lerombolják a követ vagy őket kíséreljék meg kimenteni. Azonban mielőtt elérnék a felfelé vezető lépcsőt, Xylira kétségbeesetten utánuk kiált, ha megtorpannak és visszafordulnak felé, azt láthatják, hogy a papnő a földre borulva, két kezét feléjük nyújtva könyörög. * -Segítsetek! Nem eshet bántódása! A Sel-Ogei Shiennel és Shaz`or ajándéka, nem hagyhatjátok itt! Kérlek titeket, segítsetek. *Abban bízik, hogy ez majd visszatartja őket, hiszen a szent kő nem található akárhol, ez pedig jóval nagyobb annál ami a Nagy Szentélyben megmaradt. Veszélyben is van az épsége, hiszen a falakról apró kavicsok peregnek le, de ez idővel még rosszabb lehet, a Szentély valószínűleg be fog omlani, csak idő kérdése, és akkor az egyik legnagyobb Sel-Ogei odavész. A morajlás tovább gyűrűzik a falakon, de nem erősödött fel, sőt, mintha egyre halkulna arra bátorítva Vharant és Ennát, hogy forduljanak vissza és segítsenek. Odafent az ispotály árnyékában még mindig ott áll a két elméjét elveszített perdai, rájuk semmilyen hatással nem volt a robbanás és a hullámzó rengések, mintha fel sem fognák, hogy mi történik körülöttük. Kezeik ökölbe szorulnak, ujjaik percei teljesen elfehéredtek, csapzott hajuk az arcukba lóg és tekintetük lázasan ég. Amennyiben Vharanék mégis úgy döntenek, hogy pusztulni hagyják Nimiire papnőjét és Dhimiket a szent kővel együtt, akkor át kell verekedniük magukat a két árnyon. Jóllehet Vharan termetesebb és minden bizonnyal gyakorlottabb is a közelharcban, a Sel-Ogei kő a vulkánkitörés hatására kiterjesztette erejét és ez a két árnyét is megsokszorozta, akárcsak a korábban leütött Tamissét is. Noha Tamiss még mindig a gyolcsokba tekerve, kötözve fekszik a földön mikor Vharanék elhaladnak mellette, csak idő kérdése, mikor szaggatja szét az anyagot magán. Akár a fogaival ha kell. Ha viszont Vharanék Xylira és Dhimik mellett maradnak és segítenek a Sel-Ogei követ felvinni a szentélyből, hogy az ne omoljon rá, akkor az árnyak elállnak az útjukból. A kő roppant nehéz, ám négyen sikeresen fel tudnák vinni, a lépcső sem olyan keskeny, hogy akadályozná őket, és odafent Enna újból hallhatja fejében az idegen hangot, mely őt szólongatja kétségbeesetten. * ~Hol vagytok? Ne menjetek a Szentélybe! Kérlek válaszolj!~
//Akárhogy is döntenek, a Sel-Ogei intenzív pulzálása egyikükre hatással lesz. Akár otthagyják, akár megérintik, még ha nem is puszta kézzel, a kő a vulkán felszabadult energiái miatt módosult ereje megszállja egyiküket. Ezt azonban egyelőre a szerencsétlenül járt nem érzi igazán és a környezete sem, a következő körben tör majd felszínre. Addig pusztán csak idegesebbnek, feszültebbnek érzi magát, balsejtelem gyötörheti. //
Páros: Enna kerül a befolyása alá. Páratlan: Vharan kerül a befolyása alá
Mesélő carried out 1 launched of one (10 oldalú.) :
Quorsák és perdaiak
*Taylort nem nagyon hatja meg Alec villanó szemű felszólítása, amúgy sincs oda Ravenért, rohadtul idegesíti a folytonos csivitelése, és csak egy oldalpillantást vet a sikló füstjében éppen eltűnő nőre. Jobban érdekli a saját segge, bár Ravent is rábízták, úgy gondolja egy kis füst nem árt meg a planetológusnak. Majd észhez tér. A tárgyalás jobban izgatja, annál is inkább, mert Vazquez nem tud lakatot tenni sem a szájára, sem a béketűrésére és pontosan tudja, ha a férfi egyszer kiszemelt magának valakit, akkor azt nem hagyja majd futni. Más eszébe sem jut, mint a bosszú, az pedig bármilyen helyzetben édes tud lenni. * -Rendben, futhatnak. *Nagy kegyesen bólint, noha a fejében egészen más fordul meg.* -Mr. Mann civil, legalább egy fájdalomcsillapítót adjanak neki, felőlem ki is üthetik…a csajjal együtt. *A végén még foghegyről veti oda a kívánságát, de már el is lép Alectól, hogy összeszedje a holmiját, amit korábban sikerült kimenteni és ami leginkább a fegyvereiből áll. Elindulásuk nem kevés zajjal jár, de viszonylag gyorsan a kocsira kerülnek a civilek, egyedül Vazquez köp bele a levesbe a kis magánakciójával, amit nem mindenki tolerál. Reid felszólítására csak vigyorog és már nyitná a száját, hogy olyat mondjon amire valószínűleg többen lenyelnék a nyelvüket meglepetésükben, de Roscoe lövése a lábai előtt felvert por és kavicsfelhő lecövekeli. Fegyverét Roscoe-ra emeli, de Taylor résen van és hozzálépve tenyerét a fegyver csövére helyezve nyomja azt le a föld felé.* -VAZQUEZ AZÚRISTENIT NEKI FEJEZZE BE! ANNAK IS ELJÖN AZ IDEJE, MOST FUTÓLÉPÉS A KOCSI UTÁN! *Az érintett pofátlanul vigyorogva emeli fel mindkét kezét a megadás jeleként, egyikben a fegyver ugyan de az már sem Reidre sem Roscoe-ra nem szegeződik. Minden további gond nélkül érnek el a pótkocsihoz ahol aztán némileg együttes erővel szabaddá teszik azt a katonák számára. Alec is tudott szót váltani Josie-val de csak Zimori figyelő tekintete mellett, aki továbbra is szemmel tartja a nőt és nem is mozdul mellőle míg a pót készen nem áll. Ott aztán igyekszik egészen közel kerülni hozzá és ha nem törne ki a vulkán nagy robajjal, minden bizonnyal még szóval is tartaná az úton. Vazquez továbbra sem kooperatív, Malcolm és Castex az aki Taylorral együtt segít az ellenállóknak pakolni és ők azok akik elsőként szállnak fel a pótra. Ravent senki nem piszkálja így könnyedén tud egy rövid felvételt készíteni a vulkán kitörése utáni látványról, de amint készen vannak, gyorsan el is foglalja helyét Aine mögött. Végre elindulhatnak a közeli perdai falu felé, melynek irányát Taylor mutatja meg Aine-nak még indulás előtt. Oliver közben megkapja a fájdalomcsillapítóját, ami enyhíti a fájdalmait, de az utazás kapaszkodás híján nem túl kényelmes. Most jön csak a java. A körülbelül öt mérföldes út nem épp zökkenőmentes. A korábban Aine által „imádott” kátyúk sűrűbbek és mélyebbek, itt-ott hosszanti repedések is látszanak az úton és ahol nincs kátyú ott van kő, láthatóan nem rég kerültek oda, tele van szórva az egész és nem csak az út hanem a mellettük elterülő terület is. Por és füst kering a levegőben, mely érezhetően nem a nap melegétől forró, kaparja a torkot és csípi a szemet, kénes szaga pedig orrfacsaró. A kövekkel szórt földet hamarosan felváltja a vulkáni törmelék, mely az egész térséget jellemzi, és Taylor iránymutatása alapján egy sziklacsoportnak tűnő kőrengeteghez érnek. A hegyek közé épült település szinte láthatatlan, kapuja ma már csupán két kőhányásnak látszik, ám nem messze, kissé feljebb perdaiak egy csoportja áll, láthatóan idegesek és hevesen magyaráznak egymásnak. A régen szebb napokat is megélt „kapunál” tovább azonban nem tudnak menni, érkezésük ugyanis nem marad észrevétlen, a perdaiak azonnal feléjük fordulnak és láncot alkotva zárják el a feljebb vezető utat. Ketten közülük egy lépést előrelépnek és kinyújtott kezük talán már ismerős sárgás derengéssel felfénylik, majd szinte azonnal halványsárga energiamező keletkezik előttük, amibe ha Aine nem kapcsol időben, belefutnak Nemesisestől. Kettejük együttes ereje még akkor is fenn tudja tartani az energiapajzsot két-három percig, ha a kocsi beleszalad.*
//0-3: Aine időben fékez, bár nem ütköznek bele az energiamezőbe, a hirtelen fékezés mindenkit leborít a lábáról, fenekéről. Aki nincs bekötve a Nemesisben, azt a lendület megtörése minden bizonnyal előreveti, Aine és Alec valószínűleg lefejeli a műszerfalat és a szélvédőt is. A hátul ülők pedig az előttük lévő ülésbe csapódnak. Borítékolható a zúzódás, nyakfájdalom, aki kint lógatja a kezét annak a kocsi oszlopa vágja meg a karját. A pótban lévők hacsak nem ülnek, minden bizonnyal átesnek a peremen, legalábbis az aki közvetlenül a Nemesis felé néző oldalon van, a többiek pedig előrecsúsznak.
4-7: Aine majdnem időben fékez, a lassuló Nemesis ugyan belefut az energiamezőbe, de a sebessége már nem akkora, hogy felérjen egy frontális ütközéssel. Jóllehet neki is és a mellette ülőnek is nagyon kell kapaszkodnia, hogy ne fejeljék le a műszerfalat, a pótkocsi nagyot zökken ahogy megtörik a lendület, kifarol és aki nem kapaszkodik az bizony átesik a peremén és kipottyan. Sérüléseik könnyűek, csont nem törik, de jó pár zúzódást összeszednek. A kocsiban ülők egymásra csúsznak, ha nincsenek bekötve és kicsi a rakás alakul ki.
8-9:Aine-nak nem sikerül időben fékeznie, bár a talpa már a kocsi padlójába nyomódott, túlságosan közel voltak ahhoz, gyorsan reagáljon, a Nemesis belefut a két perdai által alkotott energiapajzsba ami kvázi frontális ütközést generál. Szerencsére a sebességük a rossz útviszonyok miatt nem volt olyan nagy, hogy komoly károk keletkezzenek a Nemesisben, de az eleje behorpad, ám Aine és a mellette ülő is ha nincsenek bekötve akkor bizony nem csak a műszerfalat fejelik le, hanem a szélvédővel együtt a motorháztetőn landolnak. Agyrázkódás, karsérülés, vérző fejseb garantált. A pótkocsi illesztései, melyekkel a Nemesishez kapcsolódik az ütközés hatására kiszakad az amúgy is labilis pótjármű kifarol és a lendülettől felborul, a benne lévők pedig kirepülnek. //
A sérüléseik változatosak, Castex kerül legalulra, két bordája megreped, Josie-ra Zimori esik rá, bár védené a nőt, ez csak annyira sikerül, hogy nem törik el semmije, de szinte mindenhol megüti magát és farkasszemet nézhet Zimorival. Taylor a fejét veri be, halántékán vérző seb és agyrázkódása is lesz. Oliver talán jobban tette volna ha mégis a Nemesisben foglal helyet, így azonban a már sérült kezével csúszik végig a törmeléken, mely felszakítja a hevenyészett kötést és bár a fájdalomcsillapító már hat, csak eddig érezte jobban magát. A bőre felszakad ott ahol már hólyagos és vérzik is. Denisov olyan szerencsétlenül esik, hogy kificamodik a jobb válla, karja érzéketlenül, bénán lóg, fájdalma azonban hála a génmódosításoknak, elenyésző. Viszont amíg valaki nem rakja helyre, használhatatlan.
Mesélő carried out 1 launched of one (10 oldalú.) :
Mindenki
Amint az emberek csapata megérkezik Nimiire településére és viszonylag össze tudják szedni magukat - amennyiben a két perdai energiapajzsa némileg feltartotta őket – valahonnan a település mélye felől egy perdai fiú szalad a kaput vigyázók felé. Lenszőke haja csapzott, szemeiben ijedtség csillámlik és pergő perdai nyelven kiabál. Pergőn de érthetőn még annak is, aki csak keveset beszél perdaiul.* -SEGÍTSETEK! XYLIRA ÉS AZ ELORAKIAK BENT RAGADTAK A SZENTÉLYBEN. SEGÍTSETEK, A SEL-OGEIRE RÁOMLIK A SZENTÉLY. A TOTEM VESZÉLYBEN VAN! *A Sel-Ogei és totem szavak még az ellenállók és a dominiumi katonák számára is érthető, azt feltételezi, hogy nem egy kis kavics, hanem egy nagydarab, még egyben lévő és ezért kincset érő CQL kő van a perdaiak birtokában. Bár azt nem tudhatni, hogy ez a kő minden eddiginél sűrűbb és tisztább anyagot tartalmaz, ennek hiányában is óriási kincs lehet mindkét félnek. A döntést a vulkán segíti elő, újabb hatalmas robbanás rázza meg a vidéket, a vulkán kúpja gyakorlatilag lerobban, apró izzó kavicsok érik el a Nemesist is, azonban egyelőre nem tesznek benne nagyobb kárt. Ami viszont rosszabb, a hamueső. Hamarosan mindent beborít és megnehezíti a légzést is, akár a hó, belep mindent. *
A figyelmeztetésnek csak egy része jut el hozzám, és nem tudom ki következtetni, hogy miről is szólhat. Nem biztonságos? Azt érzem én is, ahogy morajlik és remeg minden. Felkelve a danát és a gyógyítót nézem, és nehéz elengedni őket. Olyan védelmezően állnak a kő előtt, mintha bántani akarnánk azt, vagy legalább is okunk lenne rá, pedig bennem más nincs, csak csodálat. Meg persze félelem, hiszen a csarnok elkezdett omladozni. Vharan maga után húz, és már bele is törődök a döntésébe, amikor Xylira utánunk kiállt. Megállva fordulok oda, a szívemben fájdalommal és félelemmel, szemeimmel a könyörgő danát fürkészem, és gyakorlatilag földbe gyökerezek. Segíteni akarok nekik, de vajon érdemes kockáztatnunk érte az ő és a saját életünket? ~ Shaz'or adj időt, és erőt! ~ sóhajtok mélyet, és hátulról Vharan ingébe fogva húzom meg azt, majd mutatok be a csarnokra, a termetes, tiszta sel'ogeire. Ha elengedi a kezem, még egy lépést hátrálok is arra, hogy lássa, nekem szándékomban áll segíteni. Ha nem engedi el a kezem, vagy újfent megragadja, akkor csak kétségbe esetten pillantok hátra, és igyekszem őt némán jobb belátásra téríteni azzal, hogy könyörgőn tekintek rá, keresem a pillantását, hátra mutogatok, és eleve nehezen is lépegetek előre. Suttogó hangomat még csak meg se próbálom használni, ebben a zajban aligha hallaná meg.
Nem bízok a hadnagyban, de szerintem ez kölcsönös. Mindenesetre a civilek miatt - köztük elsősorban a húgom - és Josie miatt belemegyek az alkuba, aztán reméljük a legjobbakat. - Meglátjuk, van-e. - Felelem a hadnagynak a fájdalomcsillapítóra, melyből nem úszkálunk bőséges mennyiségben - nem tudtunk még tőlük annyit lopni vagy fekete piacon szerezni, ugye -, azon túl csak perdai tinktúrák vannak, szóval a véges készleteinket rájuk áldozni... Gondolataimat az egyik dominiumi katona akasztja meg. Némileg feszültté válok, mikor Vazquez felé figyelmeztető lövést kell leadni. Tök jogos, meg minden, de csúnyán el is fajulhattak volna a dolgok és az sem ígér jót, amit a hadnagy mond neki a későbbiekre vonatkozóan, de éljen az örök optimizmus: hátha csak a forró fejű katonáját akarta a jövőbeli ígérettel lecsillapítani. Húgom méltatlankodása nem lep meg és nem is hat meg, szerepben maradunk mindketten. Dr. Mann végül mégsem tart velünk, gondolatai javát magában tartja, így csak furcsállni tudom a döntését, amellyel kitart a dominiumiak mellett végsőkig. Egyébként tök dicséretes. Meg a Kancellária propagandistája is megérdemelne egy dicséretet, jól végzi a munkáját, túl jól. Persze, mi is alátámasztjuk kissé, legalábbis mikor Roscoe odadobja nekem az elsősegélycsomagot dr. Mann felé való továbbítási célzattal - amit meg is teszek a hadnagynak átadva, foglalja csak le magát -, azért fel kell jegyeznem magamban teendőnek túlélés esetére: önvizsgálat. Én nem adtam volna dr. Mann-nak, ha csak ennyi a baja, és ez elég kellemetlen érzést szül bennem, mert nincs mit szépíteni: Roscoe messze jobban levizsgázott emberségességből. Ha ezt a napot túlélem, tényleg el kell gondolkodnom egy s máson, de nem itt most. - Hé, nem otthon vagy! - Morgom oda Raven-nek, ha nagyon szájalni akarna a többiekkel, ami kellően semleges figyelmeztetés szerintem a jelenlévő két másik civil előtt, nem gyanús. Ezt az ő védelmében teszem, nem a többieket féltem Raventől, hiszen magam is mosolygok Aine beszólásain. Na meg ennyi jó legyen a vulkánkitörésben is: hirtelen mindenkinek, még húgomnak a figyelmét is leköti. Eszméletlen látvány, meg kell hagyni, az ember nem felejti el soha, ha túléli, de ehhez azért tenni is kell, legfőbb ideje innen elpucolni. Végül csak sikerül elindulnunk anélkül, hogy egymás torkának esnénk, s automatikusan megkapaszkodom egyik kezemmel - másikban ugye ott a fegyver - a Nemesisben, mert Aine nem tréfált. Meg is értem, most át kell szabni ezen a vidéken tengelytörés nélkül úgy, hogy azért jó párszor meg is kockáztatjuk azt a törést, de más esély nincs. Visszapillantóból lesem a látványt, vele váltva az előttünk lévő utat-terepet, s Taylornak igaza volt, tényleg van itt valami perdai település... romja. Ránézésre az előző kitörés már elintézte a helyet, mégsem lakatlan, mert a mozgást észrevéve kiszúrom a perdaiakat is. Már éppen szóra nyitnám a szám, de eddigre már késő: az energiapajzs túl közel rajzolódik ki előttünk, s bár látom, hogy Aine úgy nyomja a féket, hogy az majdnem átmegy a kocsin is, mégis elkerülhetetlen az ütközés. Túl későn villan be nekem, hogy nem kötöttem be magam. Bassza meg... Az ütközéskor hiába a kapaszkodás, a tehetetlenség törvénye erősebb és annak rendje és módja szerint kenődök neki a műszerfalnak meg a szélvédőnek, kisebb szerencse, hogy nem kötök ki a motorháztetőn. A másnaposság okozta fejfájásomat a gyógytea nyomta el, de az is kevés hozzá, hogy most ne újuljon ki a fejfájás, ráadásul sokkal nagyobb erővel, mint korábban. Egy kisebb vércsíkot is felfedezek a homlokomon, de kitapintva a sebet - visszazuttyanva a székbe - megállapítom, hogy nem vészes, meg az egyéb sajgó részeim is ezt üzenik. Az ütés miatt meg is szédültem kicsit, s ahogy lassan minden visszaáll a forgásból az eredeti állásába újra fejemet széthasító fájdalmat érzek, főleg a kis sebnél lüktet. Mint kiderül, a vulkán robbant, az előző kitörése csak a kopogtatás volt, hogy jön, de ez már fentről elér minket. Arra leszek figyelmes, hogy az energiapajzson nem ment át az izzó kavics-eső, pedig átlátni a pajzson, sárgás derengésben látni a túloldalt. És hallani is, a megjelent fiú szavait is érteni lehetett. Fejemet fogom még mindig, szerintem most már a gondolkodásra való koncentrálástól fáj. - Mindenki jól van? Át kell jutnunk a pajzson... Az megvédene minket is. Csak hogy szóljunk, hogy segítségért cserébe segítünk...? - Mondom hangosan a többieknek belenézve a visszapillantóba, hogy mi a helyzet a póton - tekintetem elsőre Josie-t keresi -, mert azért némi gyakorlati probléma van, amire a megoldást nem látom így, irgalmatlan fejfájással: potyog az izzó kő, felettük nincs tető, de ha kiszállunk, felettünk sem lesz. Kiszállás nélkül viszont hogyan győzzük meg a perdaiakat, hogy jó lenne, ha beengednének, nem akarunk mindenkit halomra leölni? Mi legalábbis biztos nem, Taylor-ért és embereiért nem vállalok kezességet. Ami a CQL-t illeti: nekem elég lesz valami kisebb darab is a helyi souvenir-shopból, az is rohadt sok energiát jelentene, az egész nagyot bármekkora is, megtarthatják a perdaiak. A túlélés jelenleg nagyobb prioritást élvez.
*Oké, legalább megpróbáltam, nem úgy fogok meghalni, hogy nem tettem meg semmit annak érdekében, hogy visszaszerezzem a táskámat, és benne a pörölyömet. Meg úgy sem, hogy nem próbáltam meg egy kicsit vigyázni magamra, ahogyan Denisov mondta. A pólóm arcomra való húzása persze édeskevés ahhoz, hogy megszűrje a fstöt, de ahhoz elég, hogy kiborítsa Mr. Hardware-t. * -Nem-e?! *Kérdezek vissza röviden és pimaszul, de persze igaza van, a pólóm elég hosszú és hiába húzom majdnem a fejemre, sokat nem láthat a szabadon maradt részekből, annál is inkább, mert a póló alatt azért van fehérnemű. Épp csak most nem a bugyimmal ismerkedhet meg. Sajnálatos módon még alaposan leteremteni sem tudom Denisovot amiért kihúz onnan, mert addig sem jutok, hogy ujjbeggyel elérjem a táskámat.* -Jólvannakkkhhhh! Csak kkkhhhh…meg akartam….kkkhhhh….mutatni milyen….khhhkhh….ha nincs terv. Jön nekem….kkkhhhh….egy fityegővel. *Nehogy már az övé legyen az utolsó szó. Mire azonban kiérünk, a tárgyalásnak meglepő módon vége van és Denisov kacsójából a bátyáméba kerülök. * -Mivaaan? Otthon….kkkhhhh….nem vagyok ilyen! Neked szól te markológép. *S még fújok is egyet amivel még annyit sem érek el, hogy az arcomba tapadt hajtincset elűzzem, de jól hangzik. Denisov szerencséje, vagy az enyém, hogy nem kerülünk egy légtérbe, nem tud még jobban lehordani a terv nélküli tervemért, de akad más akivel dumcsizzak. A sofőr csajszi mérges, vagy ideges, vagy mindkettő együtt, de szerintem a legszebb oldalát hozza ki belőle.* -Óóóó, pedig nem is akartam ilyet mondani. *A pasi felé fordulok vigyorogva aki mellé behuppantam.* -Már most imádom a kis csajt. *S láthatóan semmit nem rontott a lelkesedésemen a korábbi füstnyelés, még a botra is odanézek, hogy mit ne fogdossak. Arra csak nagyokat pislogok amikor Vazquez kívül akar helyet foglalni, de nem hagyják neki, Taylor szokása szerint ordibál, meg lövés is dörren, de csak picit megszeppenek. Alec nem volt a közelben és nem is ő lőtt, Vazquez is életben maradt, szóval mintha nem is történt volna semmi. Persze később még történhet, ha a pasi nem bír magával. Kis szusszanás amikor a pótról lepakolnak és fel az embereket, meg hozzákapcsolják a nagy kocsihoz és akkor üt be a totális tánc. Nem kérdés, hogy rögtön elfoglalom a korábbi helyemet és azokba kapaszkodom akik közrefognak. Tök feleslegesen, csak magamat nyugtatva szólok rá a csajra, hogy taposson már bele rendesen, és már köszörülöm a torkomat egy hosszan elnyújtott sikításra, de aztán olyat hallok, amitől még közelebb érzem magamhoz a kormányt markoló, nagyszájú csajszit. Az egymás nemi szervébe kapaszkodásra vigyorogva az egyik mellettem ülő pasira (Reid) nézek és megemelgetem a szemöldökeimet. Nem mintha az esetem lenne, de ha pánikolok, akkor vagy sokat beszélek, vagy valami nagyon fontos dolgom van amit meg kell oldanom, viszont ha egyik sem, akkor szórakoztatnom kell magam. A másik oldalamon Mann segédje ül és ő egyáltalán nem szimpatikus, ráadásul nem is ellenálló, ő nem kap szép mosolyt és szemöldökemelgetést sem, de később még hasznát veszem. Jelenleg tehetetlenül ülök és rázkódom két pasi között és beléjük kapaszkodom, már ha engedik. Talán ez ment meg attól, hogy később, amikor a perdai település már láthatóvá válik, ne repüljek ki a szélvédőn. * -VVVVÍÍÍÍÍÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ! *Sikoltásom végigkíséri annak a sárga cuccnak a felbukkanásától a hirtelen megállásig az eseményeket. A hangot az forrasztja a torkomra, hogy előre dob a lendület a két első ülés között, az egyik vállamat viszont épphogy visszatartja, azt alaposan beütöm, kezemmel ösztönösen előrenyúlok, hogy megkapaszkodjak, de letenyerelek és a csuklóm visszahajlik. Nem ficamodott ki, de kurvára fáj, ahogy a nyakam is és a térdeim is, a csípőm egyik oldala és végig a combom. Valahol Alec mellett landolok és amikor megszólal és ránézek, csak a vért látom. * -Aaaaaaalaztakurva! *Majdnem a nevét sikoltottam, de a káromkodás mindenre jó, arra is, hogy elfedjen egy rosszul indult kiáltást. Nagy nyögve próbálok visszamászni az ülésembe, de közben Alec jár a fejemben.* -Héé! Jól vagy? Vérzel. *Annyi is elég, ha rám néz és látom a szemeiben, hogy térben és időben okés, csak egy pillantás, vagy biccentés, valami. Nem is nézek ki előre, csak akkor látom meg a még mindig sárgán derengő valamit, amikor Alec valami pajzsot emleget. * -Ez olyan izé? Képesség? Francba, nekem is jól jönne. *Nyöszörgöm miközben tapogatom magam, hogy minden a helyén van-e épp csak fáj. A rövid leltározás után az agyam már a megoldásom kattog, de megérkeznek az első kövek és ahogyan a kocsin koppannak, az olyan mintha bombák robbannának, a fémkaszni felerősíti a hangokat. * -Baszkiiii! Kikiabálunk az ablakon? Áááúúú! Mi van a kintiekkel? Denisov? DENISOOOOV! *Az utolsó már kétségbeesetten kiabálva hangzik és próbálok vagy hátra mászni, hogy kilássak valahol a pótban ülőkre, vagy oldalt Mann segédjén és a másik ellenállón keresztül kiszállva a kocsiból siessek a segítségükre. * -A kocsi alá is mászhatunk….de segítenünk kell! *Ha csak kicsit is sikerül kinyitnom az ajtót, vagy ha nem akkor úgy kiabálok perdaiul, leszarom, hogy másnak a dobhártyája bánja.* -HÉÉÉÉ! TI SEGÍTENI! MI SEGÍTENI NEKTEK! EMELJÉTEK MÁR AZT A KURVA PAJZSOT FÖLÉNK IS! SEGÍTENI ÉN KÉR GYORSAN!
Miután felkerülök a pótkocsira és kapok fájdalomcsillapítót egyre jobban kezdem magam érezni. Tulajdonképpen már-már az sem érdekel, hogy hol a fenébe vagyunk és miért van tüzijáték, hiszen nincs is karácsony, sem szilveszter és a Kancellároknak sem született gyereke, hogy partit tartsunk. AZ út persze rázós és hol a térdem, hol a derekam, időnéként meg a fejem verem bele a platóba vagy fejelek le véletlenül egy katonát, mert a platón való utazást, nem ilyen körülmények között találták ki. A velünk egy platón utazó ellenálló égi potyadékra pillantok. A fájdalomcsillapító nagyon jó cucc. - Figyelj má', te jól vagy? Mert én nagyon! - a rázós úton való vergődés közepette mindenhova pattogok és próbálok kapaszkodni. Közben a csajra szegezem a tekintetem. Itt a platón fekve, elég könnyű nézelődni. Különösen, ha nem teszi össze a lábait. - Figyelj má', tudod.. jó volt ez a cucc. Mit szólnál hozzá, ha a kis kiruccanásunk után, csak te meg én, elmennénk és izéket lesnénk. Tudod, olyan izéket, ami ekkora - próbálom mutatni a kezeimmel. - és úgy ordít, hogy: Whaaaaaa!
Aztán persze a póton maradás megoldása és a kényelmetlen utazás eltereli a figyelmemet, szegénykéről és azzal vagyok elfoglalva, hogy túléljem. Mert itt bizony túl kell élni és a túlélés nagyon fontos. Kalandos utazásunk eme remek napján, kezdem igazán felemelkedetten érezni magamat. A fájdalomcsillapító elég jó, erős cucc lehet, ilyet még nem toltam. Igaz mást sem. Belekapaszkodok Denisov zubbonyába. - Tudja, Decatlov, én tudok valamit Ravenről! De ne mondja el senkinek, mert államtitok és hadi titok is. Sikítófrászt kap az állatoktól. Pedig ezek cukik.
Rémálomba illő ámokfutásomat a póton való túlélés közben az vet véget, amikor megfejelem a pót kemény falát, mert neki ütközünk valami tudja a fene minek, mert innen, ahol fetrengek, nagyon nem látni. Elsötétül előttem a világ és mire magamhoz térek, tudja a franc, hogy hol vagyunk. Rohadtul fáj a fejem. - Lehetne halkabban! Széthasad a fejem. Hol a francba vagyunk? - a fájdalomcsillapító hatása kezd múlni, de legalább élek.
Vharan
Más szemével
Gyors regeneráció
Kiélezett érzékszervek
Vharan döntött, ki kell jutniuk élve, mert pillanatokon belül rájuk omolhat a titkos szentély, ahol egy tényleg kivételes példányt őriztek az itteniek. Nincs is jó érzése ezzel kapcsolatban, és már indulna a lépcsőn, amikor Xilyra esedezni kezd feléjük, sőt Enna is a befolyása alá kerül, hiszen érzi a lány ellenmondását a karján. Vharan lassan fordul a papnő felé, majd ökölbe szorított jobb kezén kinyitja és összeérinti a hüvelyk- és mutatóujjait, a maradékot pedig felfelé mutatja. A Rhann kitér néhány rituális mozdulatra is, ő éppen a felé fordulókat figyelmezteti ezzel. - Tudd a helyed Dana! Amit az istenek adnak, azt el is vehetik. Emlékezz Uriann dalára. A Sel-Ogei nem a tiéd! – a hangja dörren a csarnokban, majd a szigorú tekintetét Ennara emeli. – Itt hagyjuk a szent követ, talán épp az istenek akarják visszavenni – mondja ellentmondást nem tűrően, majd elindul felfelé. Bárki, aki az útját merészeli állni, amíg biztonságba nem jutnak, megismerkedhet Rotemshel mesterművével, a remete már megtanulta azt kiválóan forgatni és most már a harci ösztöneit is csúcsra járatva igyekszik felfelé az omladozó szentélyből. Uriann dala – egy korábban élt Dann meséje arról, amelyben egy perdait hatalmába kerített a Sel-Ogei feletti vágy. A korokkal ezelőtti történet szerint, Kristályszemű Dann Uriann Sel-Ogei készleteket kezdett felhalmozni magának, és élőhelyét díszítette ezekkel, valamint ékszereket készített belőlük. Úgy érzete, hogy így még közelebb kerülhet az istenekhez, akik viszont ezt nem nézték jó szemmel. Uriann, aki egyébként is páratlan szépségű, szőke perdai volt, egy napon azt vette észre, hogy barázdák jelentek meg a homlokán. Ez azért volt különös, mert még hatvanszor sem látta meg a Nap havát, amelyikben ő született. Ez a dolog pedig napról napra folytatódott és hiába imádkozott, az istenek elfordultak tőle. Nem telt bele egy év, és Uriann elsorvadt teljesen, és végül a Szent Tóba vettette magát. Soha többé nem látták, de sokkal különösebb dolog is történt. A Sel-Ogeiek, amiket összegyűjtött, a halála napján mind eltűntek.
Ez a Taylor, vagy kicsoda mutogatja el, hogy hol van egy lehetséges biztonságos falu? Már de nem azért, de nekem jobban kell figyelni az útra, mint előtte. Ráadásul ebben a helyzetben cseppet sem vagyok higgadt, hiszen most minden rajtam múlik. Szóval veszem az alkalmat, hogy jól lehordjam az ürgét. - Pfff, ahelyett, hogy itt mutogat nekem és magyarázkodik, helyette navigálhatna is! - nem fogom elsőre megjegyezni, így hirtelenjében, ráadásul az odavezető út sem biztos, hogy zökkenőmentes a kialakult helyzetben. Amit eddig tapasztaltam az itteni terepből, az szerintem a harmadik legnehezebb. Miért csupán ilyen helyezést ér el nálam? Vegyünk például egy ingoványos, saras vizes helyet, ott akár autóstul belefulladhatunk a halálba. Következő nehéz terep a homok, homokdűnék, ahol szintén lehetnek olyan helyek, ahol elköszönhetünk az életünktől, amellett hogy ott van a hőség, vagy a finom szemcséjű homokviharok. Itt csupán a különböző nagyságú sziklák, kövek, kavicsok vannak. Ebből tevődik össze ezen táj kinézete, s ha látunk rajta egy nagyob sík felületet, akkor azt kell mondjam, hogy örülni kell. - Nem akartál ilyet mondani? Nah persze! Tele van tömve az autó és még pótkocsink is van. A gyorsulására nagy hatással van, s nem sebességre lett kitalálva az autó. - világosítom fel, s hallom ám, hogy már most imád engem? Hihetetlenül hamar kimondta, s kellően nyugtatónak vélem, ha leszedhetem a fejét cserébe. - Most még ne szeressél ennyire, mert még nem vagyunk ott, ahová Mr Ürge mutatta! - s én ezután teljesen elcsendesülök, mert oda kell figyelnem az újfajta akadályokra. Szerencsére ez a Taylor férfi segít eligazodni, ami nem könnyű a megváltozott helyzet miatt. Néha hallom, hogy találkozik a kocsi aljával a kisebb nagyobb kavicsok, csikorgást és különböző fajta hangokat adva ki. Életem legszarabb kocsis élménye borítékolható. Hogy hátul mi a helyzet? Leszarom. Nem érek rá hátra nézelődni, sem oldalra. Csupán előre, úttalan utakon, veszélyesnek tűnő kőrengetegen át, a szakadéknak tűnő hasadékokon át. Tény és való, hogy be vagyok rezelve, de fűt engem a túlélés reménye. Megváltozik a táj, s én marha nem tudom, hogy hová kerültünk. Meg igazából biztosan jó hely ez számunkra? Az érkezésünk nem láthatatlan, hiszen autó! Van hangja, ráadásul amilyen látási viszonyok uralkodnak, úgy még a lámpákat is felkapcsoltam a jobb látási viszonyok érdekében. Így nem csoda, hogy meglepnek az ellenintézkedéssel. Mi hallható tőlem? - Hogy szopják le magukat! - s igen, nem ámítás van a dologban, hogy eddig a gázpedált nem kíméltem, most meg a féket kell használnom. Megrémiszt az a különös jelenség, s fogalmam sincs hogyan működik. Nem úszom meg az ütközést. Lefejelem a kormányt, amitől csillagokat látok. Egyáltalán nem tesz jót az agyamnak a rázkódás, sőt még kisebb édes nyögésre futja. A kormányt görcsösen fogom, a lábam régen lecsúszott a fékpedálról. Ez a váratlan hatás ami kialakult nálam, csupán lassan hagy el engem. Leállítom az autót, felesleges járatni. Emellett úgy tűnik, hogy Citruspofa húgocskája ordibálni szeretne, amiben az a legrosszabb, hogy meg is tesz. Nem elég, hogy fáj a fejem, ráadásul próbálkozik. Lehúzni az ablakot? Nem tudom mennyire jó ötlet, hiszen ott a por, a kén és ezekből kialakuló további tényezők. - Jó lenne, ha nem ordibálnál ilyen eszeveszetten! - szólom le őt, mert most marhára nem tudom tolerálni. Végül döntök úgy, hogy rajtam a sor a tárgyaláshoz, meg megcsillogtassam a Perdai tudásom. Úgy vélem, hogy egy megállapodás kellene a két fél között. Lehúzom az ablakot, s odafordulva a két perdaihoz szólok. - Shaz or áldása legyen veletek! Ha Én meg az Én Embereim kapunk menedéket a vulkán elől, cserébe a közeljövőben segítünk a különböző fajta áruk szállítását. - gondolom én, hogy elég kieső hely, s termesztésre alkalmatlan hely. - Szándékaink békések, főleg ebben a természet haragja helyzetben – mutatok arra, amerre a vulkán lehet. Merem remélni, hogy ez jól felkelti az érdeklődést. Nincs tökéletes kiejtésem, de merem remélni, hogy megértették.
'I am not against anything, not even infinity. I just don’t want to be made to watch.'
Vázquez láthatóan elszánta magát, hogy elégtételt vesz rajtam. Meg kell hagyni, nem ijedős fajta, nem igazán inog meg a fegyver látványától, s csak a felettese erőszakoskodása meg egy éles töltény képes együttes erővel eltántorítani ettől a szándékától. Ez a parancsnok Taylorról nem éppen hízelgő bizonyítványt állít ki: pontosan tudom, hogy a Dominium hadseregében a tisztek szavára élet-halál helyzetekben is szó nélkül kötelező ugrani, ő ennek ellenére kézzel kénytelen belenyúlni a dologba, ha azt akarja, hogy a parancsát - a sokadik alkalommal elismételt parancsát - végrehajtsák. A helyében nem lennék különösebben elégedett magammal. Így viszont az vagyok.
Végeredmény gyanánt összepréselődünk a terepjáróban, ami nem zavar igazán - Alec kistesója kerül mellém, és tényleg félig gyerek még, alig lehet kamasznál idősebb. Ehhez méltóan viseli is magát, amit ki-ki vérmérséklete szerint tűr, én pedig somolygok, mert tudom, hogy Roscoe alighanem boldogabb lenne egy bögöllyel a nyakán. Azonban mindent a maga idejében. Ha itt pusztulunk, édes mindegy, milyen volt előtte a hangulat. Aine kissé ingerülten beletipor a gázba - ki hibáztatja? -, a szarláda meg meglódul - már amennyire képes ekkora brutális terhelés mellett -, és már rombolunk is végig a tájon, különösebb finomkodás nélkül. Rámarkolok a fejem mellett az ajtó feletti majrévasra, mert ennek a fele se tréfa, s csak egy vigyorral nyugtázom Raven élénk mimikáját, amellyel megajándékoz a gondolat kapcsán, hogy belém kapaszkodhatna. Micsoda humor. Ha Alecnek az öccse lenne és nem a húga, lefogadom, hogy hiányolná a nőket, akik után füttyögni lehet az autóból, miközben épp mindent elborít körülöttünk az öntudatra ébredt kénköves pokol. De hát maga Alec is ilyen csibész. Egy csepp komolyság se szorult egyikbe se. Nem mintha bánnám: ami azt illeti, jobb közeg, mint aminek papíron odafent kell(ene) uralkodnia.
Az út egyre rázósabb, a mókás szintet egy ideje túlléptük már. Összeszorított állkapoccsal szegem az állam a mellemre, hogy elkerüljem a kellemetlenségek nagy részét, de a füstben így is majd' kifolyik a szemem. Nyálkahártyáimat kellemetlenül marja belülről az elnehezülő levegő, amire csendben könnyezni kezdek, éppencsak annyira, hogy hamar megszomjazzak belé. Nem bosszankodom fennhangon és nem is iszom, amíg utazunk, addig biztosan nem... most pedig úgy tűnik, hogy utána sem, mert ugyan nem látok előre, de a hirtelen hangulatváltozást érzékelem. Tizedmásodperc múlva vészfékezés következik, én pedig úgy szorítom a majrévasat, mint az életemet, így aztán nem fejelem le az előttem lévő ülés támláját: kemény rántással zökkenünk előre, majd hátra, mint pohárban megrázott dobókockák, s távolról észlelem, hogy Raven eszelősen kapaszkodik a karomba, nehogy fejjel előre kiessen a két ülés közt a szélvédőn. Nem elég erősen azonban, mert végül mégiscsak ott köt ki, amennyire meg tudom ítélni, elég fájdalmasan. A térdeim a köztük szorongatott fegyver agyával együtt keményen beledöfnek az elülső ülésbe vesetájékon - ajaj, bocsánat -, ám az egész éppen csak egy pillanatig tart. Megtorpanunk.
Felszusszanok, és egyelőre nem fájdul meg belé a mellkasom. Ez kevésen múlt. Roscoe-ra sandítok, de valójában nem aggódom, mert a társam nehézfiú. Nem a fékező autóban lesz baja. Aztán már fogom is a fegyvert, a másik kezem a kilincsen, úgy hallgatom Alecet, mert bár a srácot én is hallottam, de perdaiul egyetlen veszett szót se értek. Mondhatott gyerekverset is éppen. Aláfestésképpen kőzápor zúdul ránk odakintről - ösztönösen fölemelem a karom, hogy az ablak felől védjem a fejemet, bár talán ennyit még kibír ez az ócskavas. Újból Roscoe-ra nézek. - Egy vak hangot se értek perdaiul. Ha van idő, tolmácsolj, de ha nincs, csak döntsél - mondom közben Alecnek, mert a többiek biztos tudták ezt rólam, de ha nem, akkor majd most megtudják. Rá is pillantok a vezérre hunyorogva, ámde közben a kistesója üvölteni kezd teli torokból: pánikregiszterekig kúszott hangja meg a kőeső ostroma együtt visszhangos, pokoli lármát teremt a kocsiban, olyannyira, hogy már az sem tűnne fel, ha valaki ágyúval kezdene el lőni odakint. A helyzet lassacskán kúszik a Sárga Fázisból a Vörös Fázis felé, ami az elviselhetetlenségi skálát illeti, én pedig jobbnak látom, ha ebben az iszonyú orkánban meg se szólalok, míg nem muszáj. Egyébként sem szívesen kezdenék el kiáltozni a salétromos levegőben, hogy aztán a hangom is elmenjen. Ainénak nincsenek ilyen aggályai, beszáll a kiabálásba, hogy csendre intse Ravent, én pedig a keletkező, akár levegővételi szünetben a társam felé hajlok, hogy elég legyen levegőtakarékosan felé bökni a szűkre szabott lényeget. - Kapjuk a hátizsákokat, a felszerelésben van maszk. Ez a levegő már csak rosszabb lesz.
Azt hiszem, abban a székfoglalós játékban nem lennék valami jó. Addig helyezkedek ugyanis, hogy a végén Castex és Zimori között találom magam, kvázi sikerült a földre huppannom. Mondjuk a pótkocsiig tartó út alatt se kopott le rólam Zimori, úgyhogy nem olyan meglepő a dolog. Szerencsére útközben már maga a vulkán kitörése eltereli a figyelmét rólam… vagyis gyanítom, hogy így van, mert én elkerekedő szemekkel bámulom a hihetetlen természeti jelenséget. Egészen addig, míg egy sűrűbb füst és/vagy hamu és/vagy bánat tudja, milyen felhőn vágunk át és nekem szaporán kell pislognom. Enyhén könnybe lábadt szemekkel fejezem be a sűrű pislogást, habár nem hiszem, hogy sokat javult a helyzet. Mármint a szemem helyzete, a mi helyzetünk egész biztosan továbbra se valami fényes. Azonban ahelyett, hogy újfent fehéredésig kapaszkodó ujjaim felett kinéznék a Tűzvölgy kevéssé kies lankáira, Dr. Mann igen speciális módon vonja magára a figyelmemet. - Jó neked! – Bólogatok hozzá szavaimat megerősítőn, habár nem hiszem, hogy igazából érdekelné. – Hát én már voltam jobban, de egyelőre túlélem, köszönöm. Ugyan a ki-kit ütött el kérdésnél nem értettünk teljes mértékben egyet, pontosabban szólva nehéz volt nem a másikra rálicitálni. Ha emlékeim helyesek, akkor ő volt az udvarias és nem forszírozta túlzottan sokáig a kérdést, igaz, nekem volt más beszélgetőpartnerem is, aki kikövetelte osztatlan figyelmemet. Szóval úgy voltam vele, hogy az udvarias válasz viszonzásul nem árthat, ráadásul ebben semmi titkosított infó nincs. A folytatásra viszont már enyhén ráncolom a homlokomat. Ugyan nem ismerjük egymást régóta, ismeretségünk körülményei se hétköznapiak, de meglepő egy doktorált szájából ilyen megfogalmazást hallani. Pláne mikor folytatja. Majdnem elsápadok a ’te meg én’ részre, hogy ilyen a világon nincs, az egyik bámul, a másik meg ajánlatot is tesz, de szerencsére egészen máshogy fejeződik be az indítvány, a végén a nevetést kell visszafojtanom, amire nem fogadtam volna a vulkánkitörés háttere előtt. - Mindenféleképp. Gyanítom a ’cucc’ tehet mindenről, úgyhogy nyugodt szívvel fogadom el az ajánlatát, nem fog semmire se emlékezni. Ha meg mégis, szinte biztosan soha nem találkozunk újra, ha meg mégis, hát Jasmine-nel is megyünk a mocsárba növénynézegetőbe, abból se lesz bajom, ha olyan állatot nézegetek tisztes távolságból(!), ami azt mondja ’Whaaa!’. Mivel előrefelé a kocsitól se látok, meg hát nem is arra van a műsor, váratlanul ér az ütközés. Ugyan kapaszkodtam végig, de képtelenség megtartanom magam, pláne, hogy Zimori is tova sodor. - Ugh! Ha nem lenne rajtam mellvért és sisak, ez az esés is biztos jobban fájt volna. A levegő megint kiszorul belőlem, de most leginkább Zimori súlyának köszönhetően. - Jól van? Igen? Akkor most szálljon le rólam!! Mivel pislogott, ebből arra következtettem, hogy elég jól van, ahhoz, hogy lekászálódjon rólam. Nehéz, na. Mikor végre én is újra a két lábamon állok, gyors leltárt végzek, hogy megint csak megúsztam csonttörés nélkül. Újra mínusz egy élet vajon? Vagy ez csak felet ért? A perdai érkezése zökkent ki, aztán meg a vulkán robbanása, annyira, hogy válaszolni se tudok neki, de talán nem baj, messzebb is vagyok, ráadásul Raven és Aine megtették, ha jól értettem. Én inkább azzal foglalkozok, hogy a mellvért alól ingemet fentebb húzva eltakarjam orromat-számat, hogy minél kevesebb füstöt nyeljek. A francba, hogy nincs nálam a maszkom!!! Várom, hogy a diplomáciai tárgyalás sikerüljön és az ígéretes valamilyen pajzs mögé kerüljünk. Ugyan felmerül bennem a kérdés, hogy egy beomlást vajon hogyan fogunk megoldani, de majd ha odaértünk, megoldjuk, csak érjünk oda, no meg a pajzs mögé mielőbb, mert ez a kavics-eső se kellemes.
Mivel alapjáraton Raven totális ellentéte vagyok a beszédet illetően, kommentár nélkül figyelem a kitörést, de magamban azért megállapítom, hogy életem során sok szarságban gázoltam már derékig, de az ilyesfajta természeti büntetés, pláne ekkora dózisban még kimaradt a repertoárból. Nos, ez a hiányosság minden bizonnyal pótolva lesz. A kérdés már csak az, hogy vajon még az úti célunk elérése előtt, vagy esetleg már utána kapjuk majd a nyakunkba a tűzhányó "ajándékát". A TW-S-t szimplán a saját biztonságom miatt fogom magam előtt csőre töltve, ugyanis a két tábor között kialakult feszültség bármikor arra a szintre eszkalálódhat, ahol a szavak és parancsok már kevésnek bizonyulnak. Zötykölődés közben méterről-méterre kezd kirajzolódni az optimizmusra okod adó kép, miszerint előttünk valóban lehet egy eldugott település és nem csupán magányos sziklatömbökből áll a terep. - Olyat mondjon Doki, amit még nem tudok. - pillantok a láthatóan fájdalomcsillapítóval túlpörgetett fickóra, majd mire beleélhetném magamat a megmenekülésünk örömteli érzésébe, azon kapom magamat, hogy szó szerint átszaltózok a pótkocsi alacsony oldalfalán, de szerencsémre a talpamra érkezek, amit a lendület miatt két oroszlánbukfenc követ a felperzselt vulkáni üledéken. Szó szerint egy karcolás nélkül megúszom a hirtelen megtorpanásunkat, amiről az első pillanatokban gőzöm sincs mi okozott. Talán a talaj omlott be, de az is könnyen lehet, hogy egy szikla akasztotta meg a menetet. Szerencsémre a tehetetlenül oldalra vágódó pót sem rajtam landol, hanem valamivel odébb, ezért duplán szerencsésnek mondhatom magamat. Nem hiányzott volna egy kificamodott kar, amit úgy kell helyrerakni... - Raven! - tojok az ütközés után csak kókadozva nyöszörgő dominiumi sereg tagjaira, társam után kiáltok. A soron következő robbanás miatt azonban már nem tudok mást kinyögni, mert ideje fedezéket keresni, mielőtt egy aláhulló keresetlen kőzetolvadék ökölnyi nagyságú lyukat ütne a fejemen. - Ne! Maradjon a kocsiban, ott valamelyest védve van... - kiáltom a kikászálódott lány felé, aki láthatóan egyszerre szeretne segíteni mindenkinek, túlélni ezt a közel sem szokványos helyzetet és eltűnni innen olyan sebesen, ahogy csak lehet. - Jöjjön... be a pót alá, most! - kapom el karját és onnan folytatjuk a kézfogónkat, ahol nem régiben abbahagytuk. Ha sikerül a pótkocsi alá csábítanom a nyers erőmnek és nem utolsó sorban az ellenállhatatlan sármomnak hála, akkor még talán az előtt sikerül fedezéket találnunk, hogy a hamueső elérne minket. Ha mindez, amit elterveztem sikerül, akkor Raven a testén érezheti a súlyomat. - A francba, Dr. Mann... - ideje kikúszni a vontatmány alól, mert a begyógyszerezett ipse több mint valószínű, hogy nem tud lekecmeregni a platóról, vagy ha igen, biztosan nem jó irányban fog elindulni. Remélem még időben érkezek.
If you can bear to hear the truth you’ve spoken Twisted by knaves to make a trap for fools,
A figyelmeztető lövésre megtorpanó Vázquez életét a parancsnoka menti meg, aki éppen egy szívdobbanásnyi idővel azelőtt állítja meg, hogy agyonlőném az idiótát, aki van olyan ostoba, hogy rám emelje a fegyverét. Vázquez vigyorát látva meg is bánom, hogy nem lőttem pofán. Most minden pillanatban számítanunk kell rá, hogy az első adandó alkalommal megpróbál hátba lőni minket. Reid jól ismer, egy bögöly valóban kevéssé bosszantana, mint Raven nyughatatlan cserfes nyüzsgése, az a fajta zsizsegő jelenlét, amivel kitölti a teret, és megnehezíti, hogy a körülötte lévők higgadt nyugalma kitartson. Már nem is próbálok beszélni, a vadul rázkódó, nyekergő, csikorgó járgányban arra koncentrálok, hogy a lehető legfelületesebb lélegzeteket vegyem, és ne harapjam el a nyelvem. A csípős füst, és a karcos por kaparja a torkom. Az út elég pocsék lenne anélkül is, hogy Alec húgának üvegrepesztő sikítása kísérné, így azonban nem csak rázós és aggasztó, de még kicseszett idegesítő is. Az ütközés ha más hasznot nem is hoz, de beleakasztja a sikolyt Ravenbe. Amennyire lehetett, felkészültem a becsapódásra, de így is nekicsattanok hátulról a sofőrülésnek, az erejébe még így is végigrezeg a csontjaimon, a gyomrom is meglódul. Miután a Nemesis jókora zökkenéssel megállt – gyanítom ez alkalommal utoljára – hátratolom magam, vissza az ülésre, és ahogy Reid felé fordulok és egy futó vigyorral jelzem, hogy egyben vagyok, miután meggyőződtem róla, hogy neki sem esett baja az ütközésnél. Alec húga nem bír a vérével, ha eddig nem bukott le a többi Dominiumi civil előtt, hát most egészen biztosan, amilyen vad aggodalommal veti magát a bátyjára. És ha mindez nem lenne elég, hirtelen a fejébe veszi, nem csak azt, hogy feltétlenül keresztül akar vergődni rajtam, de még ordít is közben, mintha az élete múlna rajta. Kinyitom a kocsi ajtaját, és a térdemmel rásegítek, hogy jó szélesre nyíljon, aztán a már az ölemben kúszó Raven nadrágja derekára és a karjára markolok rá, és adok neki némi lendületet, hogy mihamarabb lekerüljön rólam, egyszerűen kipenderítem a Nemesisből, ha már annyira sürgős neki. Az sem érdekel, hogy így isteni szerencsére van szüksége hozzá, hogy ne törölje fel teljes testtel a verda mellett a talajt. Alec kérdésére biccentek, és szóban is megerősítem. - Hátul megvagyunk. Ha beengednek, segíthetünk nekik, ha tudunk. Nem kimondottan érdekel, miben kell segítenünk, a lényeg, hogy odabent jó eséllyel biztonságosabb, mint idekint. Aztán lehet, hogy pofára fogunk esni ezzel is, de jobb, mint ebben az ócska fémhulladékban várni a vulkáni törmelékesőt és a lávát. Mivel én nagyjából annyit beszélek perdaiul, mint a társam, szintén Alecre bízom a döntést, főleg, hogy megérkezik az első törmelékzápor. Kirángatom a menetfelszereléseket a lábunk alól, Reidnek továbbítom a saját hátizsákját, a magaméból előveszem az álarcot és rögzítem a sisakhoz, ezzel egyrészt újra tiszta levegőhöz jutok, másrészt a kívülállók számára valószínűleg arctalan katonává válok. A teljes arcomat takaró maszk tapasztalataim szerint a civilek szemében megfoszt minden emberségtől. Ha a közápor kicsit alább hagyott, kiszállok a kocsiból – itt úgysem maradhatunk – felveszem a táskámat, a fegyveremet készenlétbe helyezem, Aine fegyverét átnyújtom neki, ha kiszáll, és megvárom, hogy Reid csatlakozzon hozzám, mielőtt követném Alecet. Fél szemmel mindvégig figyelem Vázquez mozgását is.
*Odafent dúl egy háború a természet és az emberek között, lent a szentélyben egy másfajta háború ver gyökeret. Xylira, látva, hogy Vharan nem fog segíteni, és már magával húzza Ennát is, kétségbeesésében nem lát más megoldást a Sel-Ogei megvédésre, egyedül, de még Dhimik segítségével sem fogja tudni a felszínre juttatni, erejével védi a követ az omladó falaktól.* -Azért kell megvédenem! Az Istenek ránk bízták, nem hagyhatom elveszni! *Erejét hívja segítségül, kezei halványsárgán fényleni kezdenek, a kő ereje pedig mintha belé szivárogna segíti őt. Az energiapajzs kupolaszerűen kitágul körülötte és bevonja az egész szentélyt. Dhimik azonban Vharanék után siet, ő kikerül az energiapajzs kupolájából és célba veszi Ennát, aki láthatóan még mindig segíteni akar. Ő a gyenge láncszem Dhimik szerint, próbálja felerősíteni a segíteni akarását, kételyeit, félelmeit a felerősítés képességével. Ennát kételyek kezdik gyötörni, mi lesz ha a Sel-Ogei elvész, ha megsemmisül, vagy csupán a beomló barlang börtönében marad. Talán lépteit is megakasztja, visszahúzza Vharant, hogy jobb belátásra bírja. Ezzel egy időben a Sel-Ogei ereje is lassan de biztosan beleszivárog és mindent felerősít benne. A hangját is megtalálja, de más is a hatalmába keríti. Sötét gondolatok jutnak eszébe és azt érzi, hogy vissza kell mennie segíteni. Mintha a kő suttogna neki arról, hogy nem hagyhatja ott, vonzza magához és ez az érzés nem csupán felszínes, hanem teljes bensőjét átitatja. Tekintete ugyanolyan opálossá válik, mint azoké a szerencsétleneké, akik az ispotályban feküdtek. Egyetlen cél lebeg előtte, hogy a követ megmentse a ráomló sziklafaltól és másoktól is, ahogyan azt tették eddig a Nimiire-i lakosok. Semmilyen észérvet nem képes felfogni amivel esetleg Vharan jobb belátásra bírná. Csak a Sel-Ogei létezik számára. Mivel Enna tépelődése megakasztotta őket, Tamissnak is volt ideje, hogy kiszabadítsa magát, a két másik árnnyal együtt indulnak Vharan felé, akiben most ellenséget látnak. Fegyverre nincs is szükségük, egyikük képes megdermeszteni ellenfeleit, míg a másiknak csupán egy érintésre van szüksége, hogy elszívja Vharan életerejét. Vharan rájöhet arra, hogy mindennek a Sel-Ogei az oka, kérdés, hogy hátrahagyja-e Ennát akit láthatóan megszállt ugyanaz a kór, mint a többi Nimiire-i perdait, vagy megpróbálja magával vinni, erőszakkal megmenteni. Csak fel kell kapnia a pihekönnyű testet, de akkor csak az egyik keze marad szabad és odafent már három ellenféllel kell szembenéznie, ráadásul Ennában is gyilkos ösztönök uralkodnak, „hála” a Sel-Ogei megnövekedett erejének. Odakintről többen is elindultak segíteni, akiket Rohr riasztott, az az ifjú, aki Ennával telepatikus úton kommunikált, azonban az ispotálynál tovább nem jutottak. A legutóbbi robbanás után azok akik betegen feküdtek az ágyakon, felkeltek akárcsak Tamiss és ugyanazzal az elszántsággal álltak a segíteni akarók elé, mellyel Vharan is találkozhat odalent.*
Quorsák és perdaiak
*Taylornak köszönhető, hogy nem lett több egyetlen lövésnél, jóllehet már azt is megúszhatták volna, ha Vazquez képes féket tenni a nyelvére és nem akar a Nemesisre mászni. A hadnagynak azonban nem ez az egyetlen „jó” cselekedete. Aine-nak mutatja meg merre menjen, az út nem bonyolult, az emlegetett navigációra sincs szükség, de egészen prózai oka van annak, hogy Taylor nem fog egész út alatt Aine fülébe csacsogni.* -Maguk nem engednek fel a kocsira. Szóval csak jegyezze meg, még magácskának sem olyan bonyolult. *Azzal meg sem várva a nagy- és szabadszájú nő visszavágását, már fel is pattan a pótra, leginkább azért siet, hogy Vazquezt szemmel tartsa. Ő kapja meg Alectól a fájdalomcsillapítót és abszolút gyakorlottsággal, de kevesebb gyengédséggel adja be Olivernek. Egymással való találkozásuk és indulásuk nem volt zökkenőmentes egyik félnek sem, de legyen bármilyen a Nemesisen és a póton való utazás, a vulkán kitörése, a hulló kőzápor és a fojtó levegő miatt, még ekkor érezhetik a legjobban magukat. Ahogy megérkeznek, a gondok csak szaporodnak, kezdve ott, hogy a legjobb menedék számukra egy olyan hely, ahova egyelőre nem jutnak be. A Nemesisben utazók könnyebben megúszták, a póton lévők közül a katonák is, Oliver kezeinek sérülése súlyosbodott, és egy időre elveszítette az eszméletét, de szimpla ájuláson kívül nem lett baja, gond nélkül magához tér. Berger agyrázkódásának nem tett jót az ütközés, ő valahol a kifarolt pót közelében fekszik eszméletlenül, Castex nyalábolja fel, hogy a Nemesis alá húzza, szerencse, hogy elég nagy a kocsi ahhoz, hogy elférjenek Denisov és Raven romantikus egymásba gabalyodása mellett. Előbbi vet véget gyorsan a násznak és Dr. Mann segítségére siet, akinek fogalma sincs hol lehet és merre induljon, szerencsére meg sem próbálja. Denisovnak nagyon oda kell figyelnie, hogy ne kapjon be egyetlen zuhanó követ se, de mintha a perdai Istenek vigyáznának rá, szinte körbe potyogják, port és némi apró kavicsot felverve, előtte és mögötte is csapódnak be az öklömnyi darabok. Taylor az embereit szedi össze, egyelőre a Nemesis alá szorulnak majdnem lapjával, de még mindig jobb ez a fedezék, mintha a kőzápor alatt állnának. Josie is biztonságba kerülhet ha kér belőle, Zimori zászlós próbálja meg derékon kapni, miután a nő lehengergette magáról és rántaná le a földre, be a Nemesis alá. * -Uram! Az imént, mintha…azt hallottam volna….hogy egy CQL követ tartanak itt. *Malcolm őrmester rekedt és fojtott hangja éri el Taylort, aki rögvest vérszemet kap a nem mindennapi zsákmány tudatában és azonnal intézkedni kezd.* -Biztos, hogy ezt hallotta? -Igen uram! Valaki segítséget is kért. -Akkor adjuk meg nekik. Mondja meg, hogy bármiben segítünk ha beengednek abba a szarba. *Taylor ha azt nem is látta, hogy minek mentek neki, a sárgásan derengő kupolára figyelmes lett, mielőtt a Nemesis alá csúszott. Nem kellett sokáig gondolkodnia, hogy felismerje azt az energiapajzsot, amivel korábban az első összecsapásoknál már találkozott. Pontosan tudja, hogy milyen védelmet nyújt a perdaiaknak. Mindeközben a Nemesisben kezdik összeszedni magukat, Roscoe és Reid már védve is vannak a fojtogató levegőtől, és Raventől is megszabadultak, Aine már kezébe, pontosabban a szavaiba is vette a dolgokat, míg Vettriano, Dr. Mann segédje az orrvérzésével próbál megküzdeni. Ő ugyanis teljességgel lefejelte az előtte lévő ülés támláját, és ha becélozta volna sem tudta volna tökéletesebben eltalálni, hogy mindezt az orrával tegye. Két ujjal összecsippentve az orrát, fejét hátrahajtva nyöszörög, de Aine hangját nem lehet túlkiabálni. A védő pajzs mögött álló perdaiak azonban mind Raven, mind Aine hangját hallották, melyhez Malcolm-é is csatlakozik, sokkal pontosabban összefoglalva a segítségnyújtás mikéntjét.* -Segítségre szorulunk, ha a pajzs mögé engedtek, segíteni tudunk nektek! Ha itt hagytok, mind meghalunk és biztosan nem örülnének az Isteneitek. *Bár Malcolm perdaija nem tökéletes, azért érthető és a nimiireiek összedugják a fejüket néhány pillanatra. Pergő beszédüket azonban most nem hallani és az a pár pillanat, mire egyezségre jutnak, a Nemesisben ülőknek, az alatta fekvőknek olyan akár az örökkévalóság. A kocsin pattogó kövek sorozata ugyan egyre gyérül, de a fojtogató, torkot kaparó levegő megmarad, a hamu pedig mindent beterít. Vastag szőnyegként takar be mindent, a kupolára is ráhull, ahogyan a Nemesis is lassan kezdi elveszíteni sötét kontúrjait. Idegőrlő pillanatokkal később egyvalaki kiválik a perdaiak csoportja közül és lassan fűzve szavait, előadja a saját feltételeiket. * -Tegyétek le a fegyvereiteket quorsák és akkor utat nyitunk nektek. *Hogy erre az ellenállók mit válaszolnak, az ő dolguk, Taylor arcán szétnyúlik a vigyor. * -A 416-osokat zubbonyba, kések maradnak, a többit dobják ki. Amit nem látnak az nincs is. Megmotozni úgy is csak akkor tudnak ha már bent vagyunk. Malcolm, maga tudja meg hol van az a CQL kő, amíg nincs a kezünkben, mindenki készséges és bájos, mint egy jó feleség. *Mindezt úgy mondja, hogy Raven hacsak nem mászott ki Denisov után, hallhatja ezt, azonban Taylor nem látta mennyire aggódott a planetológus az egyik ellenálló testi épsége miatt, amúgy sem gondolja, hogy a minden lében kanál nő, bármiben is akadályozná, elvégre dominiumi. Eygszerre hangzik el egy "Igen Uram!", majd mindenki csinálja a dolgát a parancsnak megfelelően. Taylor, tévedését ellensúlyozandó, a fegyverének kidobása után Raven után indul, hogy szemmel tartsa. A Zimori által esetlegesen megmentett Josie ugyanígy jár, akár sikerült a kocsi alá menekíteni, akár nem, a zászlós a nyomában marad, hiszen elvileg még mindig túsz és az is marad, amíg nem tudnak segélykérést továbbítani a Dominiumra vagy a Városba. Amennyiben az ellenállók is leteszik a fegyvereiket, az energiapajzs mögé juthatnak, de a látszólag engedelmes katonák mindenképp és Raven is akit Denisov egy kis időre magára hagyott és akit most Taylor terelget. Amíg a Nemesis alatt folyik a stratégia ismertetése, a korábban segítséget kérő ifjú újra megszólal, hangja fojtottan, tompán hallatszik, de minden szót lehet érteni, már aki tud perdaiul.* -Xylira és az eloraki gyógyító még mindig a Szentélyben vannak. Rájuk fog omlani!
(10 oldalú.) :
