*Szóval érezzem magam kitüntetve, amiért kapok vacsorát, és velem nyíltan szervezkedik egy másik kancellár ellen. Ehhez azért kell némi bizalom is. A személyemet és a társadalmi helyzetemet tekintve Jenkins bátran felállt arra a bizonyos pengeélre, meg kell hagyni, remek kancellár. Arra azért kíváncsi lennék, hogyha nem hívatom meg magam hozzá vacsorára, akkor eszébe jutott volna egyáltalán a velem való együttműködés gondolata és ha igen, hogyan ütötte volna nyélbe. Vagy ez csupán egy alkalom kihasználása lenne? Egy hirtelen ötlet? Jenkins abban is jó. Az a baj, hogy nagyon sok mindenben nagyon jó, és alaposan át kell gondolnom minden szót. Ezért is volt remek választás a mai estére a visszafogott úrinő szerep, nem kell kifogásokat keresnem ha nem válaszolok valamire azonnal. Viszont ezt most ő is kiválóan kihasználja, van amire nem tudok válaszolni, mert nem hagy rá időt. Sam-el kapcsolatban nem vagyunk egy véleményen, de ezt nem firtatom, mert akkor el kellene árulnom azt, amiről az imént mélyen hallgattam. Nem is akarom elképzelni milyen lenne kettejük házassága, Sam talán megkapná amit szeretne, de talán később nagyot csalódna. Bár, nem tudom, hogy a mostani helyzet mennyivel rosszabb vagy jobb a nem elképzeltnél. Abban viszont igazam van és ebben Jenkins is megerősít, hogy legalább életben maradna, bármilyen hibát is vétene…ami McG-nél már halálos bűnnek számít. Egyvalami azonban felkelti a figyelmemet. Jenkins mondata saját magáról és az időről.* -Mire szeretne időt nyerni magának? *Kétlem, hogy kapok rá választ, olyan gyorsan igyekszik folytatni, hogy érezhetően nem nekem szánta. S persze susmusra gyanakszom, és ha én arra gyanakszom, nem hagyom annyiban.* -Nem, Bruce kezébe jobb ha nem adunk még egy egyszerű pda-t sem. Tudja hányat kellett már lecserélni? Szóval mire is szeretne időt nyerni magának? *A megjegyzésének második részére nem is reagálok, mintha el sem hangzott volna. Persze nem ismerek mást aki hobbi-hacker lenne, hiszen saját magamat nem számíthatom másnak. De ha csak ezért kell nem járható az út, akkor mire gondolt? * -Ha ismernék, mit tudna tenni ami segíthetne? Tartósan. *Azért ne vessük még el ezt a lehetőséget, hagyjuk csak nyitva, hadd szellőzzön. Úgyis csak addig jutottunk el, hogy McG-t lelassítjuk, a végleges megoldáshoz sok minden más is kell, na pláne ha én is benne lennék, akkor már úgy keverem a kártyáimat, hogy hasznom is legyen belőle. Jenkins sem csinál semmit ellenszolgáltatás nélkül, hát én sem fogok. Sem-ért viszont bármit. Sajnálatos, hogy nem hallottam a felvételt, így nem tudom pontosan mi hangzott el kettejük között, csak arra támaszkodhatok, amit Sam mondott el, és gyanítom, sok mindent kihagyott. Nincs is ezzel semmi gond. Jenkinstől viszont megtudok pár érdekes részletet. Legjobb esetben is minimum hárommondatnyi cifra káromkodás hagyná el a csókos ajkaimat, ha nem moderálnám magam, de most muszáj. Erősen kell szorítanom a számat, hogy egy hang se hagyja el, míg magamban mindet le nem rendezem. * -Nahát! Ezt szépen eltussolták. *Nincs is mit hozzáfűznöm. McG-nek messzire érnek a csontos kezei, de nem lepődöm meg ezen, hiszen Jenkins sem marad el mögötte…kreativitás terén. A terveimet egyelőre félreteszem és a halnak áldozom minden figyelmem…vagy majdnem mindet. A lényegeset azonban kifelejtem, de ez csak azért van, mert Jenkins nem szólt előre mire számítsak. Amikor az a valami a szájpadlásomba bök, nem véletlen az ijedtség mellett a vádló tekintet sem. Az a valami a halban volt, ergo ha nem saját alkatrész, akkor Jenkins válogatta be a buherált darabot. Mivel nem merek megszólalni, sem nyelni, a tekintetemmel próbálok vele szót érteni, az meg elég beszédes. Ő nem meglepően hideg nyugalommal közli, hogy mit találhattam és, hogy az a halhoz tartozik. A szememmel üzenem, hogy ezzel nem igazán lettem kisegítve. Egy „tényleg?” kérdés reppen, majd dühösen összehúzom a szemöldökeimet, amivel azt „közlöm”, hogy elég nagy szemétség volt tőle, amiért nem szólt. Várom, hogy a jelenleginél eredményesebben és lelkesebben segítsen, mondjuk pattanjon fel és hívjon segítséget, de ha már orvos is valahol, akkor kapja össze magát és műtsön meg. Nem pedig azt, amit tesz. A hűvös nyugalomtól agylobot kapok, a szemeim szikrákat hánynak felé. Annyi lélekjelenlétem van, hogy a szalvétát a szám elé tartsam és legvégső esetben beleköpjem a le nem nyelt falatot, de persze akkor még mindig a számba fúródva marad az a rohadt szálka. Végre megmozdul, de csak felém fordul, a szavaira ismét csak szemmel verem. A szemöldökeim kérdőn felugranak. „Nyugodjak meg? Egy tűvel a szájpadlásomban?” Aztán önkéntelenül is megpróbálom a nyelvemmel elérni azt a szálkát, mert ahhoz viszont nem fűlik a fogam, hogy ő nyúlkáljon a számban. A fejemet ingatom amikor nem megy, majd elnézek az egyik ajtó felé, a mosdót keresve. Felállok, elmutogatom, hogy hova készülök és már megyek is. Sok választási lehetőségem nincs, Jenkins lakosztálya nem olyan nagy, hogy eltévedjek, és mivel mindig olyan szépen be van lőve a sérója, feltételezem, hogy a fürdőhelyiségben tükre is van. Menet közben, amikor háttal vagyok neki, a szalvétába helyezem óvatosan a számban hagyott falatot, a szálka nem jön vele. Ha Jenkins sem jön velem, bezárkózom és megkezdődhet a szálkátlanítási művelet, ami kissé fájdalmas és ijesztő, viszont utána megnyugszom. Elhatározom, hogy utálni fogom a halat, pedig az ízével már megbarátkoztam, de a hal olyan akár egy tanácsos. Sunyi. Persze ha már ott vagyok a fürdőben, nem mulasztom el a körülnézést, ami jócskán kimeríti a magánszféra feltúrásának fogalmát. Végül az ajtóban állok meg immár Jenkinst nézve szúrósan és továbbra is vádlón.* -Tudja, most egy kicsit dühös vagyok önre.
- Hogy? Áh.. nem fontos. - Hessenteném el szavaimmal a kérdését és folytatom is a mondandómat, de pechemre túlzottan is résen van a tizedes és még egyszer rákérdez, mielőtt még megjegyezhetném, hogy egy taktikai tisztnek nem ártana egy biztosabb pda-használat, pláne ha a feleségének olyan rendszerbeállításai vannak, amelyek mellépötyögés esetén is azonnal törölnek mindent a pda-ról. De ez most nem is fontos, mert a kis időhúzással azt kellett kitalálnom, hogy mi olyan hihetőt mondjak, ami miatt nem akar majd tovább szaglászni a nő. - Időt bármire és semmire. Egy alibi-házasság nekem is jól jönne, mert egyébként nem áll szándékomban valaha is komolyan újranősülni. Márpedig ha William házasodási terveit meghiúsítjuk, túlzottan sok szabadideje lesz mások szekálására. - Úgy vélem, ez elég jó válasz, mert hihető annak ellenére, hogy a liftben még azt mondtam, hogy majd egyszer talán házasodnék és még ugrattam is kicsit a tizedest ezzel, de pont emiatt hihető, mert érezhetően nem volt azokban a szavakban semmi komolyság. Ráadásul úgy nem mondok egyenes választ, hogy igazat is mondtam és visszaterelem a szót William-re. Nem miattam vagyunk most itt, és nem kell tudnia a tizedesnek, hogy idő nekem az ellenszer továbbfejlesztésére kell, hogy az igazi feleségemet visszakaphassam. Egyszer... majd... talán... - Ha ismerne ilyent, akkor az illetőnek fel kellene törnie a CsH rendszerét, visszavonni William házasodási igényét, újat bejelenteni és a házasságot megköttetni, mindezt úgy, mintha William tette volna és nagyjából maximum három másodperc alatt, mert gyanítom az őt érintő eseményekről rögtön kap értesítőt. Emellett kellene rögtön egy nyílt üzenetet is megjelentetni, mintha William küldte volna, melyben ünnepélyesen lemond a hadnagy kezéről, és átengedi az illetőnek, hiszen számára a hadnagy boldogsága a legfontosabb. Egy ilyen nyílt üzenetet nehéz utólag letagadni és beismerni, hogy feltörték a rendszert, nemcsak azért, mert kínos, hanem mert ez bizonyíték arra, hogy a rendszer sebezhető. Úgy gondolom, ez így tartós lenne. Önnek mi a véleménye? - Elismerem, ez még mindig nem menti meg a hadnagyot a véletlen "balesetektől" a későbbiek folyamán, de nem tudom, létezik-e tökéletes megoldás. Ha tudnánk a gépészünket klónoztatni, akkor szerintem William mindkettőt feleségül akarná venni. De a felvázolt terv is hiábavaló, ha nincs egy különösen ügyes hacker, mert a Kancellária rendszereit nem úgy tervezték, hogy hagynak kiskapukat lelkes vállalkozóknak. Él bennem még mindig a gyanú, ami a jelentése alapján feltámadt, hogy sokkal jobban ért az informatikai dolgokhoz a tizedes, mint azt beismeri, de ez csak gyanú a részemről. Se akkor, se azóta nem tudtam bizonyítékot szerezni rá, és még ha ki is derülne, hogy nem paranoia a részemről, hanem igazam van, akkor se biztos, hogy Moor tizedes elég ügyes egy ilyen feladathoz és egyáltalán meg akarná-e tenni. Szép dolog a barátság, de nem sokan kockáztatják érte az életüket és a családjuk életét. Meg lehet nem is ért egyet velem, hogy ez kellően jó terv. Közben áttérünk kancellártársam egyéb kis ügyleteire, amelyek ott a vacsorán kiderültek és a tizedes szavait nem is kommentálom, bár nem teljesen tudom, mire érti, hogy eltussoltak valamit is. Mind csak fenyegetés volt, nem vált valóra semmi, mert a hadnagy beadta a derekát. De idő kérdése és vét majd hibát William, ebben biztos vagyok. Én meg ott leszek, hogy maximálisan kihasználjam a helyzetet. De ezen gondolatokba, tervekbe nem tudok most belemerülni, mert vacsoravendégemmel kell foglalkoznom, aki ráadásul elég furcsán is viselkedik, míg meg nem tudom állapítani, hogy egy szálka áll különös tekintete mögött okként. Próbálok nyugodt maradni, hátha ez hat a tizedesre is, de meg sem kellene lepődnöm szikrákat és villámokat szóró tekintetén, rá nem hat az ilyesmi. Engem meg nem hat meg, ha csúnyán néznek rám. A szalvétát a szája elé veszi és nagy nehezen sikerül megállnom, hogy ne mosolyodjak el. Egész jól szerepben marad még most is! Persze ha tovább húznám a segítségnyújtás megkezdését, akkor már lehet, hogy a késsel esne nekem úrinőhöz méltatlanul. Mikor nemlegesen megrázza a fejét és feláll a mosdó feltételezett helye felé indulva - két zárt ajtó volt csak a lakosztályban, egymás mellett, így esélyes, hogy egyik a fürdőt rejti -, akkor én is felállok és keze után nyúlva állítom meg egy pillanatra. - Várjon! - Engedem el ujjait, ha ugyan sikerült elérnem és megállítani őt, majd a konyhának nevezhető pultrészhez lépek és egy fiókot húzok ki. Azt hihetnénk, hogy evőeszközös, biztos van olyan is, de ebből egy csomagolt kis hosszabb nyelű, fém csipesz kerül elő és visszalépve hozzá, felé nyújtom korábbi hűvös, elegáns nyugalmammal, mert ez eddig is olyan jól bevált nála. - Próbálja ezzel. Steril. A bal oldali ajtó lesz a fürdő. - Nem akarom marasztalni és a szájában turkálni sem - magamban azért kicsit szurkolok, hogy a segítségemre szoruljon... na jó, nem is kicsit -, de ne mondja már, hogy rossz házigazda vagy orvos vagyok, aki nem akar segíteni rajta. Ezek után tényleg biztos lesz benne, hogy meg akarom ölni. Az irodámban lévő találka után kapott büntetőfeladat bőven több volt, mint kimerítő és túlhajszoló, a liftben "rálőttem" és most ez a szálka... Míg a fürdőbe zárkózik a tizedes, a fedőt ráteszem a halra, sejtésem szerint ebből nem fogunk többet enni. A bal oldali ajtó egy nagyon picike előtérbe vezetett és rögtön felgyulladt itt a lámpa. Tükröt már itt is találni, egész alakost, de két ajtó vezet innen tovább. Egyik mögött a wc kicsiny helyisége, míg a másik egy L-alakú fürdőszoba, mely az előbbi legkisebb helyiséget öleli körbe. A sötétszürkétől a feketéig terjedő színű csempe apró kis kockákból áll, finom kis erezet is fut rajtuk, de a világítás miatt mégsem hat sötétnek a hely, na meg a pult is a mosdóval kontrasztosan hófehér, összbenyomásra elegáns. Nagy tükör mögötte, sejthetően ez nem miattam lett így. A pult mellett csak pár dolog van kitéve, minimalista férfi kozmetikai cuccok, mint a fogkefe, fogkrém, borotválkozáshoz való dolgok, dezodor és egy parfüm. Odébb egy fehér műanyag doboz, aminek oldalára a "Saskia" név van felírva. Ha bele akar nézni a tizedes, akkor a doboz fedelét könnyen és csendben fel tudja emelni, benne pedig sok női fürdőszobai holmit megtalál, ilyenekből jó párat használhatott ő is, mielőtt eljött a vacsorára, és egy-két kis dísz, amelyek ha helyükön maradtak volna, otthonosabb összhatást keltenének itt. A különös csak az az egészben, hogy mindezt bedobozoltam és otthagytam a fürdőben, nem szabadultam meg tőle, noha elvileg már nem fogja senki használni őket. Több törülközőtartó is van, de csak egyen lóg törülköző, és ahogy a többi látott helyiségben, úgy itt sincs szőnyeg a padlón. A sarokban nagy kád foglal helyett, két ember is kényelmesen elfér benne és úgy tűnik, van masszázs-funkciója is, de üvegfala be is húzódik gombnyomásra, hogy zuhanyzóvá alakuljon. A rám jellemző minimalizmus itt is érződik: semmi dísz, hangulatvilágítás, csak a tusfürdő és sampon árválkodik a kád szélénél lévő tartón. Hallom és szemem sarkából látom, ahogy az ajtó nyílik, és oda is fordulok, hogy szembesüljek a szúrós nézéssel. - Ó, ha csak kicsit, akkor nem vagyok nagy bajban. - Felelem neki pimaszul. Én csak annak vagyok tudatában, hogy nem tudom megállni a mosolygást, ami aligha segít a helyzetemen, nem olyasféle a tizedes, akit az ilyen meghatná. Annak viszont nem vagyok tudatában, hogy hozzá olyan rajtakapott, csibészes a tekintetem, hogy azt a mosolyt kifejezetten sármossá teszi, amitől szinte nehéz is lenne haragudni rám. Már ha nem a tizedesről lenne szó. Elindulok felé a fürdőajtóhoz. - Minden joga megvan hozzá, persze. Elfelejtettem, hogy Ön még nem evett halat és bár szálkamenteset kértem, azért ezekben is található még néhány és elmulasztottam ezt Önnek is megmondani. Remélem elhiszi, hogy több okból sem szeretném, ha meghalna itt nekem. - Kezemet nyújtom felé, készen arra, hogy visszakísérjem az asztalhoz, már ha jönni akar. És nem tudom letörölni a mosolyt az arcomról, amit a vádló tekintete csak fokoz. - Kiengeszteli, ha gyorsan eltüntetem a halat az asztalról és a tányérjáról, hogy ne is lássa többet? Gondolom, a madár lett a győztes a vacsorán.
*Imádom a nesze semmi fogd meg jól válaszokat, Jenkins is biztosan ezért dob meg egy ilyennel...kettővel. Annyira elgondolkodott amikor kimondta azt a mondatot, naná, hogy kíváncsivá tett, de hiába kérdezek vissza még egyszer. * -Ó, milyen kár, hogy én már foglalt vagyok. ~és az alibi házasság is foglalt a részemről~ Gondolja, hogy az lesz az első neki, hogy önt kiházasítja? Szeretnék ott lenni abban a pillanatban amikor elolvassa az utasítást és a kijelölt ara nevét. *Ezt is megbeszéltük már egyszer, és minő véletlen, én is McG apró kis bosszújára gondoltam, csak nem a mostani formában. Az inkább Jenkins lelassítása lett volna, csoda, hogy McG-nek még nem jutott eszébe. Azt hiszem el kell beszélgetnem vele a sikerhez vezető, apró szúrások hatékonyságáról. Mindenesetre a gondolat megmosolyogtat. Jenkins mint vőlegény, a rendszer markában. Ha egyszer sikerül feltörnöm a CsH rendszerét, az lesz az első, hogy ezt meglépem. Egyelőre azonban nem tudok átjutni a tűzfalon, néhány dologra még szükségem van, de jó úton haladok. Ezért is kérdezem meg, mit lehetne tenni ha lenne olyan ismerősöm – magamra gondoltam – aki képes rá. Nos, sok újat nem mond Jenkins, körülbelül azt amire én is gondoltam, de ezzel még nem mentjük meg Sam-et. * -Három másodperc? Leírni is több időbe telik. Vegyük hozzá azt is, hogy mindeközben blokkolni kell az értesítési rendszert is. Persze ezzel még Sam biztonsága nem garantált. Én arra lennék kíváncsi miért akarja ennyire McGrover kancellár Sam-et feleségül venni. Mert, hogy nem szerelmes, az biztos. Aki szerelmes, az a szerelme boldogságát tartja szem előtt, nem zsarolja meg mindenfélével, inkább elengedi ha mással lenne boldog. Ezt a kérdést feltette már magának? Vagy a Kancellárnak? *Én nem tudom, Sam-nek meg nem mondta el. Ez mondjuk érthető. De nekem az egész folyamat kész rejtély. Hogy szúrta ki magának? Hogy jutott egyáltalán eszébe pont Sam? Szerintem ebben van a megoldás kulcsa. Ezt persze nem most fogjuk tudni megvitatni, hiszen a válaszokat még nem ismerjük…így bőven ráérek egy szálkától fulladozni, noha az nem is a torkomba fúródott, de majdnem olyan érzés. Egy ideig elvagyok a szemmel veréssel, de jobban szeretek szóban válaszolni, főleg Jenkinsnek, akit bosszanthatok vele. A hűvös nyugalma azonban csak olaj a tűzre, muszáj vagyok másképp megoldani a szorult helyzetemet, ezért csendes magányra vágyom, amit jelzek is azzal, hogy felállok és elindulok a vélt fürdőhelyiség felé. Jenkins azonban utánam kap a kezével, és kész szerencse, hogy addigra már a szalvétában van a falat, mert még azt is félrenyeltem volna. Csak nézek rá csodálkozó tekintettel, hogy mi a fenét akar tőlem, miért tart vissza a megkönnyebbüléshez vezető rögös úton, mikor a kezembe nyom egy csomagot. Lenézek rá, a csipeszre, majd vissza Jenkinsre. Kissé megugranak a szemöldökeim a csodálkozástól, de a gondolataimat majd később fejtem ki ezzel kapcsolatban. Biccentek köszönetképp, bár attól is fázom, hogy egy orvosi műszerrel turkáljak a számban, de még mindig jobban befér mint a kezem. A fürdőben aztán nekiesek a szálkának, meglepő módon hamar sikerül kiszednem…megkönnyezem. Csak akaratlan reflex, hogy könnybe lábad a szemem, de van még a szalvétának tiszta csücske, hogy azzal itassam fel. Aztán ráérek kutakodni és csodálkozni. A fürdő szép, elegáns és visszafogott, bár az én ízlésemnek kissé komor, de Jenkisnek jól áll. A parfümbe beleszagolok, az illat ismerős, hiszen már egyszer volt szerencsém olyan közel lenni Jenkinshez, hogy érezzem, a mostani annyiban különbözik, hogy erőteljesebb és érzek még benne valami mást is, ami feltehetőleg egy olyan összetevő, ami gyorsabban elillan mint a többi. A leginkább a Saskia nevével ellátott doboz érdekel, amit természetesen kinyitok. Jenkins még mindig nem engedte el a feleségét, ezt mutatja az is, hogy megpróbálta ugyan, de szüksége van a jelenlétére, még ha ilyen…nem is tudom hogyan jellemezzem módon. Nem csak pipereholmikat tartalmaz a doboz, hanem apró díszeket is, melyek maradhattak volna akár, de mégis el lettek téve szem elől. Vajon minden nap megnézi? Kinyitja? Vagy csak fejből felidézi a doboz láttán a tartalmat és a hozzájuk kapcsolódó emlékeket? A tükörben aztán ellenőrzöm a sminkemet, amit tökéletesen sértetlennek nyilvánítok, majd a kád felé fordulva elgondolok néhány irigykedő gondolatot. Masszázs funkció. Egyszer kierőszakolok magamnak egy ilyet. Beleszagolok a samponba is, meg a tusfürdőbe, végül vissza Saskia dobozához. Nyoma sincs annak, hogy kinyitottam, most is csak végighúzom rajta az ujjamat és elképzelem ahogy Jenkins egyenként belepakolta a felesége holmiját.* -Milyen cuki. *Épp csak elsuttogom, aztán kilépek a fürdőből a magam teljes komolyságában. Jenkins persze mosolyog, mi mást várhattam volna tőle. Végre egyszer látott egy rossz pillanatomban. Az arca láttán kezdem érteni mit láthat benne Sam. Persze attól, hogy jóképű és szépek a szemei, és jól áll neki még a káröröm is – legalábbis ebben a pillanatban – még nem lesz belőle jó ember. Én sem leszek boldogabb. Kezemet a felém nyújtott kézbe helyezem, akárcsak az érkezésemkor és hagyom magam a székhez kísérni, a pillantásom azonban nem lesz sem szebb, sem könnyedebb. * -Egyet tudok, mondja el a többit is, kérem. És letörölné azt a kárörvendő mosolyt is az arcáról? Köszönöm. Tudja, nem illik a vendége baján mulatni, még ha én is vagyok vendége. *Leülök, visszarázódva a kecses eleganciába, elrendezem a ruhámat és a pezsgős pohárért nyúlok. * -Nem szükséges, köszönöm, talán elbírok a látvánnyal. De…legközelebb majd én szeretném vendégül látni önt. *Visszatalálva önmagamhoz…a mostani önmagamhoz, mosolyogva válaszolok, nem kisebb kárörömmel az arcomon, mint az övé volt, csak az enyém nőies. Belekortyolok a pezsgőbe, hogy a hal ízét is lemossam a nyelvemről, majd visszatéve a poharat az asztalra, rátérek egy másik témára, ami érdekel. Vetek egy pillantást a fiókra, amiből előhúzta a csipeszt, majd visszanézek rá. * -Meglepő dolgokat tárol a fiókban. Mindenki azt hinné, hogy evőeszközök vannak benne, de egy kész műtőfelszerelés. Le sem tagadhatná, hogy orvos…többek között. *Kis hatásszünet, komolyság.* -A másik fiókban kínzóeszközök vannak? [/color][/i]
- Ugye? Szerintem is. - Jegyzem meg eléggé epésen arra, hogy a tizedes már foglalt. Mintha alacsony rangúaknál nem lehetne ezt könnyen megváltoztatni, és amilyen csinosan ma idejött hozzám, elég sokan fogják azt feltételezni, hogy egy ilyen esemény előkészítése folyik a háttérben. - Nem az első, nyilván, de idővel biztos. Ha ennyire óhajtja, majd az Ön jelenlétében olvasom el először, de nem gondoltam volna, hogy ennyire rosszindulatú. - Ezt kicsit komolyan is szúrom oda neki, mert az egy dolog, hogy kárörvendene rajtam, aki nem akar újra házasodni, de egy ilyen házasság feltételezhetően rosszabb lenne az ara számára. De hagyom is a témát, mert nem azért kezdtünk bele ebbe az egészbe, hogy az én - remélhetőleg soha meg nem történő - házasságomról szót ejtsünk. - Az Alvók ébresztésénél van egy pont, ahol előre sok parancsot megadunk a hibernálókapszula agyának, amit aztán egyszerre, egy meghatározott időben gyorsan hajt végre. Valami ilyesmi kellene a CsH rendszerénél is, ha ugyan megoldható. És ha nem visszakövethető, mert ha megtalálják a hackert, az örülhet, ha száműzik családostul és nem lesznek kreatívabbak a büntetésénél. - Felelem ezt arra, hogy lehetetlenül rövid idő alatt kellene megoldani a CsH rendszerének meghackelését, és bár nem tartom magamat ostobának az ilyen informatikai dolgokhoz, ennyire azért nem kiterjedt a tudásom, hogy egy ilyent meg tudjak oldani. Csak eszembe jutott, hogy ha az Alvóknál van ilyen, talán nem megoldhatatlan. Más kérdés, hogyan rejtse el az ember ezeket a parancsokat a rendszerben, hogy ne keltsen addig feltűnést. Talán emiatt lehetetlen ez az egész és más megoldást kell keresnünk. Meglehet a tizedes is erre gondol, mert felvet egy kérdést, ami már nekem is többször eszembe jutott. - Ön egy józan gondolkodású férfi szerelméről beszél, afféle filmekben létező tiszta szerelemről. Ez a valóság és szörnyetegek vagyunk mindannyian, így a szerelem is önzőbb. De a kérdés bennem is felmerült már, kérdeztem a hadnagyot is, de ő se tudja, csak azt mondta, hogy a szépségével fogta meg. De biztos van más is, nem merülhet ki az egész külsőségekben. A hadnagy vonzó nő, de Ön is tud az lenni, ha akar meg még sok tucatnyian a Dominiumon, és nem hiszem, hogy a földi származása teszi őt ennyire ellenállhatatlanul egzotikussá. - Valaminek még lennie kell. Már ha ragaszkodunk a tudós szemléletéhez, hogy a szerelem is racionálisan megindokolható, és nem vonzódik egy ember a másikhoz mindenféle józan észérv nélkül, vagy éppen ezen észérvek ellenére is. Felvillan előttem a másodperc töredékéig az érzés, ahogy a hadnagy elengedi a kezemet szomorú őzike szemekkel nézve hozzá és rögtön utána lelki szemeim elé tolakodik a kép egy tünékeny csillogásról aranyló tincseken, aminek egy vízesés párája ad keretet. Megrázom a fejemet, nemlegesen, ezeknek a képeknek, de egyúttal arra is, hogy William-et nem kérdeztem erről. Nem kell a tizedesnek tudnia, hogy nincs olyan kapcsolatunk kancellártársammal, ami efféle cseverészést megengedne anélkül, hogy ne kezdene el a másik gyanakodni. Válaszom hiányából, na meg abból, hogy jelenleg épp ellene szervezkedünk, nos, ebből úgy is sejteni fogja a ki nem mondottat. Talán még meg is jegyezné, hogy ezek után végképp nem tudja, miről beszélgetünk mi kancellárok azokon a vacsorákon, ha nem hencegünk egymásnak új, sokszor pofátlanul fiatal feleségeinkkel, de közbeszól vagy inkább közbeszúr a szálka és végül én is közbelépek, még ha csak annyival is, hogy a tizedes kezébe nyomok egy orvosi csipeszt, amivel könnyebb dolga lesz precízebb műveletekhez és még talán látja is majd, mit csinál, nem takarja el az egészet a kézfeje. Látom rajta a meglepettségét, de legalább elfogadja s besiet a fürdőbe. Nem gyanakszom a bentléte hosszára, hiszen nem láttam, hova és mennyire mélyre fúródott a szálka, mennyire nehéz kiszedni és rekonstruálni a szerephez való külsejét a tizedesnek. Ha tudnám, miket csinál odabent, biztosan megjegyezném neki gúnyosan, hogy tevékenysége nemhogy kimeríti a magánszféra megsértését és a vendégjoggal való visszaélést, hanem a parfümöm és tusfürdőm szagolgatása már-már azt sejteti, hogy rajongva oda van értem és állandó szócsatái velem szemben ezt az érzést hivatottak leplezni. Ha így lenne, biztos önkéntelenül is sármosra sikeredett mosolyom megdobogtatta volna a szívét, de még udvarias gesztusom sem hatja meg, a kérése pedig mosolyomat vigyorrá szélesíti az elvárt reakció helyett, de utána láthatóan azért igyekszem letörölni a képemről, még ha a szemeimből nem is tudom eltüntetni. - Nem a baján mulattam, csupán nagyon aranyos, mikor egy kicsit dühös valakire. - Szám sarka megrándul, de végül nem mosolyodom el, csak a szemeim még mindig. - Amiért nem szeretném, hogy meghalna itt nekem: mert nehéz lenne kimagyaráznom, mert még nem adta át a felvételt a Justice League-nek, mert képes lenne itt kísérteni utána. Habár ez utóbbival annyira nem járnék rosszul. A régi kísértetes filmekben mindig nagyon rondák a szellemek, nekem úgy tűnik, akkoriban senkinek nem jutott eszébe a szebb nőket eltenni láb alól. - Mesélem neki direkt pimaszkodva vele szavaimmal, mintha elhalálozása valóban csak ennyiben jelentene nekem gondot. Magam is visszaülök a székre s figyelem, ahogy teljesen visszatér a szerepébe, még ha az a szúrós tekintet ott is marad szemei mélyén csillanva, mosoly ide vagy oda. Az asztalnál minden ugyanúgy maradt, egyedül a szalvétája lett pótolva egy új, tiszta darabbal, míg ő a fürdőszobában tartózkodott. Az invitálásra viszont őszintén meglepetten nézek a tizedesre, hogy ezt komolyan gondolta-e? - Ön vendégül látna engem? Az Imperium kantinjában? - Kérdezek vissza, mert elképzelni sem tudom, hogyan gondolta ezt. - Vannak evőeszközök is, a másik fiókban. - Bólintok rá, mert tudom, hogy furcsa, hogy ilyen eszközök vannak nálam, de hát tényleg orvos vagyok, sosem lehet tudni, mikor jönnek jól és nekem ez nem különös. Az a különös, ha más háztartásban nincs ilyen. Amúgy sem vagyok egy konyhatündér, hogy a konyhai felszerelést túlzásba vigyem, mint az látszik is. A kérdésre aztán felvonom a szemöldökömet. - Á nem, azok az éjjeliszekrényben vannak. Mióta lettem kínzómester? - Nézek rá kicsit értetlenül, hogy miért is kellene ilyeneket is tárolnom? - Egyébként meg szavát feledte: azt mondta, van néhány terve, de azok azzal járnak, hogy a hadnagy nem maradhat a Dominiumon, vagy legalábbis látszólag élve. De hátha tökéletesíthető tervek. - Emlékeztetem őt a korábbi témára, mert sejteni vélem, mit akar ezzel a kínzóeszközössel, de nekem meg nincs kedvem témát váltani érdektelen személyekre. Aztán majd kiderül, hogy hagyja-e magát a tizedes. Én addig is folytatom a vacsorát, méghozzá a hallal, mert nekem ízlik és engem nem mer megszúrni szálkával, úgy néz ki.
*Mindketten gyorsan átugrunk a házasságunk merőben képtelen ötletén. Felzabálnánk egymást, és nem a lángoló szenvedély miatt. * -Köszönöm, ez igazán kedves (?) öntől. Tudja ha önről van szó, a káröröm beteljesülése egyszerűen csodálatos. Vagy már elfelejtette, hogy ellenségek vagyunk? *Bájosan kedves mosolyt villantok meg, miközben odaszúrok. Nem jut eszembe a feltételezhető ara szerencsétlensége, a házasság már valószínűleg nem jönne létre, vagy Jenkins találna kiskaput, ahogy mindig is szokott, vagy én lépnék közbe, természetesen szerény személyem teljes kihagyásával. Addigra úgy is megtalálom a módját. Nem véletlen, hogy rákérdeztem a lehetőségekre, s bár Jenkins nem egy informatikai zseni, ötleteket adhat azzal….amivel ad. Az Alvók számítógépes rendszeréről eddig nem gondoltam sokat, inkább az adatbázis érdekelt és a sok lenyomat amit Jenkins hagy maga után, valahányszor belép a rendszerbe. Ám az a program amit emleget, olyan számomra mint az emberiségnek egy új, lakatlan ám élhető bolygó, amit az Univerzum kizárólag a mi számunkra „nevelt fel”. A visszakövetést már megoldottam, elvégre itt vagyok és nem a Perdán a lázadók között. Beléptem már a CsH rendszerébe, de egyelőre csak olvasni tudtam az adatokat, módosítani nem és nem találtak rám. * -Talán a Justice League fel tudná használni. Elvégre feltörték a kommunikátorok rendszerét is, és mivel róluk beszéltünk nem rég, feltételezem nyomukat sem találták. *Az szép lenne ha Jenkins segítségével tudnék behatolni a CsH rendszerébe, mekkora dobás lenne. Magamban eljátszom a hasfogós, földönfetrengős nevetés gondolatával, míg a valóságban csupán érdeklődő várakozással tekintek Jenkinsre, mely nézés csupán egy újabb ötlet felvetésének eredményét hivatott várni és nincs benne semmilyen izgatottság, amivel elárulhatnám magam. Elvégre ötletekből nincs hiány, csupán mindegyiket elvetettük eddig. A sok közül egy biztosan jó lesz…vagy választunk egy olyat, mint amilyen Jenkins lenne Sam számára, a kisebbik rosszat. Marad viszont egy fontos kérdés, ami állandóan felmerül Sam erőszakos házasságával kapcsolatban. A „miért”. Számtalanszor eszembe jutott már és soha nem találtam rá választ, ahogy Sam sem. McG pedig nem nyilatkozott neki az indokairól, legalábbis a valódiról nem. Én pedig kétlem, hogy szerelmes lenne belé, mert az aki szerelmes, nem zsarolja meg a menyasszonyát, nem úgy ejti meg az első randit, hogy megalázza, sárba tiporja minden női önbecsülését és semmibe veszi a szemérmét, a személyes terét. Persze mit is várhatnánk egy tanácsostól? Felteszem Jenkinsnek is a kérdést, de nem tölt el elégedettséggel, hogy ő sem okosabb nálam. Nem marad más hátra, mint a beteges vonzalom, ami nem sok jót ígér. McG pszichopata. Hiszen Jenkins is vonzónak tartja Sam-et, ahogy engem is – ennél a pontnál picit elmosolyodom – mégsem vetette rám magát, hogy megszerezze a legjobb genetikai tulajdonságokkal rendelkező nőt. Nos, egyelőre homályban tapogatózunk. Nem sokkal később én már Jenkins magánszférájában, miután sikeresen kiműtöttem a megfelelő eszközzel a szálkát a szájpadlásomból, mely állati alkatrész időlegesen törést okozott a társalgásunkban. Nem mellesleg némi gyanakvással tölt el, hogy szándékosan nem szólt róla, hiába a mentegetőzés. Meg az udvarlás, amit a kárörvendő mosoly letörlésére vonatkozóan adott kérésem után kapok. Naná, hogy megemelkedik a szemöldököm. Bruce szájából nem is lenne szokatlan, sőt…hogy aranyosnak talál. * -Aranyos vagyok? Ön most udvarol nekem? Döbbenet. *Ez a szó Jenkins szájából elég különösen hatott…legalábbis velem szemben. Már nem kétlem, hogy a felesége oda meg vissza volt tőle, ha naponta ilyen szöveget eresztett meg. Jenkins kancellárnak van egy érzelmes és nagyon is romantikus oldala amit bőszen rejteget. Vajon kinek tartogatja? Az elhalálozásom az elmondása szerint számos nehézséget hozna a számára, ahogy a szavaiból kiderül, természetesen mind az ő nehézsége. Arra nem térünk ki, hogy nagyon sajnálna és hiányoznék neki, pedig szerintem unalmasabb lenne az élete nélkülem. A kísértetes témán kuncogok egy sort.* -A kísérteni visszajárást már megnyerte magának Jenkins kancellár, de nem garantálom, hogy jól fogja érezni magát. Ilyen filmet nem láttam, tekintve a széleskörű korlátozást, de örülnék ha egyszer meghívna egy filmnézésre. *S ha már meghívásról van szó, a kisördög a vállamra csücsül, amint elképzelem a Kancellárt a szűk kabinomban, menzakaját falatozva. * -Szem előtt tartva az ön maximális biztonságát, nem a kantinban terítenék meg. *Csak mosolygok a válasz további kifejtése helyett, hagyom, hogy ő jöjjön rá az általam elgondolt helyszínre, sokkal hatásosabb mintha én mondanám ki. És igen, a mosolyom nem hagy kétséget afelől, hogy komolyan gondoltam. A hal marad a tányéromon, és kaptam egy új szalvétát, melynek meglétét látszólag ignorálom, inkább természetesnek veszem. Mielőtt rátérnék a korábban említett terveimre Sam biztonságát illetően, melyet Jenkins nem hagy feledésbe merülni, odaszúrok egy picit, hogy kielégítsem a liftes, amúgy megszokott énemet is. * -Részemről mióta Denisov képbe került. *S ezzel nem hagyok kétséget afelől, hogy sok mindent tudok Denisovtól, nem csak Svensson lebuktatásáról beszélgettünk. Mindezt természetesen úgy mondom, hogy közben őt nézem, egyenesen a szemeibe, már hidegen hagy a jeges pillantása, már ha azzal ajándékoz meg. Mellőzve a halat, a húsból veszek egy falatot, miközben átgondolom a terveimet és azért szurkolok, hogy Jenkins torkán akadjon egy szálka. De úgy tűnik azisstennek sem akar. * -Nos, amennyiben Sam beleegyezne abba, hogy egy kis időt a Perdán töltsön, elküldhetnénk oda egy küldetésre, vagy a telepen ragadt sikló megjavítására, mostanában úgy hullnak a siklók mint a legyek. Nem lenne feltűnő. Aztán jöhetne az ön balesete melyben Sam életét veszti. Persze elrejtenénk valahol, biztosan ismer olyan perdait, aki segítene, vagy ismerne olyan biztonságos helyet, ami távol van a teleptől és a lázadóktól egyaránt. Ezzel sok időt nyerhetne McGrover kancelárral szembeni harcához. Ebbe akár Sam-et is beavathatnánk. Persze ott van még a holttest azonosítása, ami a baleset szörnyű…brutalitása miatt nem lehetséges megtekintéssel, csak DNS azonosítással, amit ön könnyedén el tudna intézni. De a baleset helyett akár egy lázadók általi elrablást is meg lehetne játszani, valószínűleg McGrover kancellár kikelne magából, minden energiáját Sam megkeresésére és kiszabadítására használná, és minden bizonnyal hibát követne el. Szóval csak kreativitás kérdése hogyan távolítsuk el Sam-et a közeléből, ha sikerülne a Justice League-en keresztül egy kis időre lelassítani. Mindenképpen hosszú és gondos tervezést igényel. *Ahogy én is kifejtettem a terveimet és még van számos, de szeretném n is bebiztosítani magamat.* -Kérhetnék én is valamit? Hogy ha már ilyen kellemesen összejöttünk, és egymás hátát vakargatjuk. *S akkor most következik az, hogy „persze, kérhetek, de nem garantálja, hogy módjában áll teljesíteni. „ Mert Jenkins nem ad semmit sem csak úgy, hogy másnak jó legyen, másrészt ő is bebiztosítja magát arra az esetre, ha olyasmit kérnék, amit _nem_akar_ teljesíteni. *
- Most hogy így mondja, valóban elfelejtettem. És bizonyára elszokhattam a női nem szeszélyeitől, mert két perccel ezelőtt még úgy ettem itt az asztalnál, hogy barátok vagyunk. - Finom kis mosollyal emlékeztetem őt, hogy az elején éppen finom, vicces, fűszeres és fanyar barátságunk kezdetére ittunk. Felidézendő mire is gondolok, kortyolok egyet a pezsgőből. Nem kérdezek rá, hogy megbántottam-e valamivel, mert szerintem csak elfelejtette játszmánk kezdetét, avagy úgy is mondhatnánk, hogy szerintem én eddig mindent tökéletesen csináltam. Meg később is, leszámítva majd a halat. - Akkor sok sikert nekik! - Bólintok rá, mint aki nem érti, hogy az Alvók ébresztési rendszerénél lévő parancssorok segíthetnének. Egy dolog információkat juttatni a Justice League-nek, na de hogy beengedjem a birodalmamba őt vagy őket... Jöjjenek maguk érte, ha tudnak, de talán enélkül is megoldható, ha már valóban visszakövethetetlen üzeneteket küldözgetnek bárkinek és mindenkinek is, ha kell. Ezt a részét viszont nem erősítem és nem cáfolom meg a tizedesnek, még ha lenne is nyom, bármilyen apró. Nekem csak egy röpke gyanú volt, hogy lehet ő is, de ugyanígy lehet bárki más is, hiszen nem ismerek mindenkit. Pedig jó lenne úgy körbenézni mindenki magánszférájában, titkaiban, mint ahogy a tizedes teszi a fürdőszobámban! - Remélem, nem csalódik most, tizedes, de ha udvarolnék Önnek, biztosan nem az aranyos szót használnám. - Felelem sejtelmesen elmosolyodva, meghagyva neki, hogy kitalálja, milyen egyéb jelzőket használnék ilyen esetben. Logikus feltételezés lenne a vonzó, aminek előbb őt is és a hadnagyot is tituláltam. - Semmi gond, a bennem lévő tudóst úgy is érdekli, hogy tényleg vannak-e kísértetek és vajon tudnak-e sikítani is? - Villantok egy pimasz félmosolyt a tizedesre. Na igen, emiatt se lenne jó, ha itt halna meg: biztosan be nem állna a szája soha, ha sikítani esetleg nem is tudna. Egyébként se alszom sokat, de ő még azt a keveset is ellehetetlenítené. A filmnézéses meghívásra bólintok egyet, egyszer sort keríthetünk rá, és bár most komolytalannak tartom az ötletet - elképzelni is szürreális, hogy mi ketten leülünk egy filmet megnézni, még kanapém sincs erre a célra! -, ahogy ennél a vacsorameghívásnál is volt, esélyes, hogy komollyá fog válni idővel. Ekképp a vacsorameghívás viszonzásáról is nehéz eldönteni, hogy vicc akar-e lenni vagy valóság? Pláne a helyszínt hallva, vagyis inkább kikövetkeztetve, hogy mire utalhat. De a mosolya és a tekintete... komolyan gondolja! Rajtam a sor, hogy felvonjam kicsit a szemöldökömet és elmosolyodjam, egyúttal visszanyeljem a kérdést, hogy abban a pici helyben mégis hova akar teríteni? Meg minek? - Tehát a kabinjában? Vagyis kabinjukban? Végülis, kisebb helyszín, kevesebb bomba kell egy merénylethez, ínséges időket élünk, miért is ne támogassam kicsit az ellenállókat, nemde? Köszönettel elfogadom a meghívást, ha az valamelyik dokkolási időben történik majd. Sajnos nem tudok a munkámtól hetekre elszakadni, bár biztos izgalmas lenne egy olyan hosszas vendégeskedés. - Belegondolni is bizarr és már-már kimerítené a korábban beszélt kísértés-témakört. Viszont ez a vacsora-visszahívás... kíváncsivá tett és tudom, hogy tervez valamit, vagy fog, ha most még csak annyi is a terv, hogy velem a flotta menzakajáját nyeleti félre valami módon. De biztos vagyok benne, hogy nekem is kapóra fog jönni az alkalom, másnem megbeszélni az esetleges további teendőket a hadnagyot illetően. Most is ezt tennénk, de már megint szóba hozza Denisov-ot. - Áh, családi hagyományőrzés, tudja. De megnyugodhat, most egy szóval sem panaszkodik Denisov. - Mosolyodom el, de ebben a mosolyban most sok ridegség van, akárcsak szemem villanásában valami veszélyes, fenyegető él, kiváltképp, ha többet tud Denisov múltjáról. Szinte nehéz is elhinni, hogy ez ugyanahhoz az emberhez tartozik, mint aki előbb olyan sármosan mosolygott rá. De itt el is vágom megint a témát a férfiról, mert számomra nem érdekes jelenleg. Sokkal inkább az, amit a hadnagyról mond a tizedes, neki mi a terve, és hát az se kevésbé veszélytelen. Lenyelem a számban lévő falatot és kortyolok a pezsgőből rá egyet, s bár az ételt nézem, mégsem veszek belőle, mert a hallottakat gondolom át. - Szívből utálom azt a holdat és szerencsére olyan munkám van, ami nem igényel sok városi vagy azon kívüli jelenlétet, így kevéssé ismerem az eredeti lakóival egyetemben. De talán lenne kit megkérdezni. De azt gondoltam, planetológusként Ön ismerhet már pár ilyen helyszínt. - Bólintok rá erre a részre lassan. Jasmine eszembe jutott, de szerintem ő nem jut elég messzire a Várostól a botanikus és festői sétái során, és azért valami messzebbi, biztosabb hely kellene. Messze az ellenállóktól... Jó vicc! Ha a Consilium tudná, hol vannak, nem lenne többé ellenálló, akikről beszélni lehet. Főleg most, hogy egy elit kis csapatot küldenek utánuk, az én szervezésemben ráadásul. - Akár látszólag elhalálozik a hadnagy, akár csak elrabolják, akik akkor ott jelen vannak mint biztonságáért felelős személyek, akárcsak az, aki oda hívta munka miatt, még ha semmit sem tud, mindazok, akik elrabolják... a családjukkal együtt William bosszújának lennének kitéve. - Elég csak a legutóbbi merényletre gondolni, a gépész és a pilóta családja milyen sorsra jutott. - Attól tartok, a hadnagyunk túl jószívű ahhoz, hogy el tudná ezt lelkileg viselni. Talán még Ön is... - Nézek fel a tizedesre elgondolkodva, mert bár kárörvendett az előbb rajtam, de engem nem sajnál, viszont ártatlanokat feláldozni egy valakiért már más téma. Kevesen hajlandóak meghozni egy ilyen döntést és képesek utána elviselni ennek tudatát. - Az elrablás más szempontból is problémás: hajtóvadászat indulna... túlzottan nagy erőkkel és kreativitással. Lehet hibázna, de lehet az háborúhoz is vezetne a perdaiakkal a területhatárok megsértése és a környezetre gyakorolt hatások miatt. - És még más ellenérvem is lenne, de azt nem mondom, hanem előhozakodtam a perdaikkal való békével, még ha magányvéleményem alapján pont innen a magasan lévő űrállomásról teszek rá, mennyi őshonos hal meg odalent, ha egy ember élete a tét. - Ha a látszat-halálánál maradunk, és tegyük fel, belemegy a hadnagy: visszatérésének ideje bizonytalan, a terv kimenetele is bizonytalan, lehet ugyanúgy veszélyben lenne az élete és kelleni fog egy indok, egy nagyon jó indok, hogy lehetett ő eddig halott, most meg nem és miért nem került elő előbb, miért nem jött ő előbb. Plusz kell egy holttest vagy maradványa, amit a hadnagyként lehet tévesen beazonosítani. Egy fog, köröm, hajcsomó kevés holttest híján, mert nem reális, hogy minden elpusztul, de ezek közül valamelyik nem. - Úgy mondom ki, hogy kell egy holttest is, mintha a szükséges eszköz egy orvosi csipesz lenne vagy bármi más egyszerű, hétköznapi, könnyen beszerezhető dolog. Igyekszem orvosi szemmel is vizsgálni a helyzetet, mibe lehetne belekötni, mik lehetnek gyenge pontok, még ha az én kezem is benne lenne, hogy elsimítsam a dolgokat a számunkra megfelelő módon. Abban igaza van a tizedesnek, hogy ez egy hosszú és gondos tervezést igényel... és amibe éppen ezért könnyű belebukni a hadnagyot is magunkkal rántva, ha ő is be van avatva. Az meg más kérdés, hogy a probléma egy része személyes érdekeltségű is, mert ha sikerül a feleségemet meggyógyítani... nos, kelleni fog egy jó indok nekem is arra, hogy miért is adtam elő én magam ennyi ideig az özvegyet? És szegtem meg több hibernációi biztonsági szabályt? Bár itt tartanék már, hogy ez okozzon álmatlan éjszakákat... - Szerintem jelenleg a hadnagy hátát vakargatjuk, de mindegy is. Miről lenne szó? - Kérdezem ezt a kérésére vonatkozóan olyan hangsúllyal és pillantással, amiből rögtön két dolgot is megállapíthat a tizedes: az egyik pontosan az, amit magában megfogalmazott, csak nem mondtam ki abban a formában. A másik meg az, hogy számítottam rá, hogy kérni fog valamit, csak vártam, mikor rukkol elő vele és az a kérdés, mi lesz a kérése? Tippem szerint vagy valami nagyon személyes lesz, vagy már megint az az istenverte Denisov lesz a téma.
*Barátok vagy ellenségek, vagy barátok _és_ ellenségek. Valóban női szeszély lenne, hogy mindig másképp gondolom? De azért mindketten tudjuk jól, hogy mi sohasem leszünk barátok, legfeljebb egy különös és egyszeri szövetség két szereplője, akik egyetlen nemes akció tervét eszelik ki éppen. Sejtelmes, „találd ki mire gondolok” mosollyal jutalmazom a finom emlékeztetőt. Ez volt a fanyar része kettőnk kapcsolatának. Ezek után mégis számítok valami együttműködésre, vagy egy női „talánra”, de természetesen Jenkins nem fog ebben segíteni. * -Rendben. *Válaszolok kurtán és igyekszem a hangszínt úgy alakítani, hogy ne legyen benne a „majd én akkor megoldom” . Gondolhattam volna, hogy ilyesmit nem oszt meg velem, pláne nem a JL-el, de legalább megpróbáltam. A hallgatásából arra következtetek, hogy valóban nem leltek még a JL nyomára, de ettől még nem érzem magam maximális biztonságban. Nem becsülöm le Jenkinst és magamat sem túl. A lehetőségeink vészesen fogynak, de azért még nem merítettük ki mindet és a vad ötletelés közé, lazításképp be-becsúszik egy kis évődés, udvarlás, egymás csipkedése. * -Nocsak! Akkor mit mondana? *Kíváncsi vagyok, de nem szeretném ha udvarolna nekem. Amíg mindez csupán tréfálkozás, addig rendben is van, de ha komoly lenne, komolyan megijednék. Annak nem lenne jó vége…sem jó eleje. * -Tudnak, nekem elhiheti. *Ha nem, akkor majd fognak ha én is közéjük kerülök. Hogy léteznek-e vagy sem, az már nem érdekel, inkább elidőzöm azon a pimasz mosolyon amit kapok tőle, már nem először és egy bólintást is a filmnézésre. Meglep, hogy nem mondott rá csípőből nemet, és arra gondolok, milyen sokat változott az első találkozásunk óta. Hízelgés vagy sem, jó irányba, ettől persze nem fogok hasra esni…és letérdelni sem. A közös filmnézés még semmi. Szorgalmasan gyűjtögetem a találkozásokat, mindegyiket más témával, elfoglaltsággal, hogy ne unatkozzon. A vacsorameghívásom is ezt a tervemet hivatott megerősíteni, mert a mostanihoz képest, merőben más lesz a feeling. Még nem tudom hova terítek meg, de Jenkins helye meg van, és ülőalkalmatosságok híján az enyém is. Szerintem élvezni fogja, bepillantást kap a pórnép életébe, kényelmetlenségébe…ez lesz majd a barátságunk fűszere. Diszkréten kuncogok azon ahogy ő ezt még tovább csavarja.* -Ó, milyen kár, hogy ennyire elfoglalt, szívesen vendégül láttam volna az otthonos kabinunkban. Tudja, sok jó ember kis helyen is elfér. *A nevetés csiklandozza a torkomat, de nem engedem szabadjára….pedig felvillan bennem egy kép az ágyunkon kuporgó Jenkinsről, kezében tányérral, melyről a számomra legehetőbb fehérje gombócizét majszolja. Csodás! Pláne, hogy nekem még evőeszközeim sincsenek, lévén úgysem tudnám hova tenni azokat, ergo a kantinból kell vételeznem Jenkinsre hivatkozva, mint vacsoravendég, amit nem fognak elhinni…ezért el kell lopnom majd a szükséges eszcájgot. Neki viszont két fióknyira való is van, nem mintha elirigyelném tőle, úgysem tudnék mit kezdeni annyi kacattal. Műtős cuccal sem. A kínzóeszközökkel való odaszúrás sem véletlen, de hiába hozom szóba velük Denisovot, Jenkins igyekszik gyorsan lezárni a témát.* -El tudom képzelni. *Csak épp nem akarom, hogyan és miképp van elhallgattatva. Az ismerős rideg, számító és veszélyes mosolytól már nem ráz ki a hideg mint annak idején az irodájában, és a szemvillanást is csupán adaléknak tekintem, de egyelőre hagyom Denisov ügyét, később úgy is visszatérek ré, ebben Jenkins biztos lehet. Sam megmentésén fáradozunk, de bármit is mondok, érkezik rá az ellenérv. * -Ismerek. Egyet biztosan. *Sok helyre eljutottam már, elég távol a teleptől és lázadóknak sem leltük nyomát. Ám rejtekhelynek jó, csak egy jut most eszembe, ahol Bruce-szal voltunk és ahonnan a koponya is származik. Nem összkomfortos, de a célnak megfelel. Víz is van. De ahogy eddig minden ötletem a kukában végezte, úgy a hosszan és szépen kifejtett terv is darabonként hullik bele, ahogy Jenkins szétszedi. Csodás jellemrajzot kapok McGroverről, arról mit tenne ha…és valóban nem tetszik.* -Remek. Szóval tömegmészárlás lenne. *Annak legenyhébb változata is sok lenne a számomra, Sam-ről nem is beszélve. Elrablás törölve. Marad a látszathalál, amit szintén aprólékosan fejtek ki, de Jenkins ebbe is beleköt, persze ő otthon van a politikában, ahogy a holttestek eltüntetésében is. A lényeg az, hogy ha Sam-et meg akarjuk menteni, akkor az egészet nem Sam-nél kell kezdeni.* -Ha már ennyit tervezgetünk, de ha Sam-ről van szó, úgy tűnik minden ellenünk van, mit szólna ahhoz, ha McGrovert rabolnánk el? Őt nem siratná senki, és nem lenne McGrover kancellár aki minden feltételezett résztvevőn és családtagján bosszút állna. Lehetne mondjuk az utána indított kutatás kissé felületes, hanyag. Kiraknánk valahol kábán a nagy semmi közepére, egy jeladóval a nyakán, amit a lázadók könnyedén befoghatnak. Volt pár koordinátánk, ahonnan ki lehetne indulni, messzire úgy sem mehetnek. Csak egy kis idegméreg kellene, az elég hatásos, tapasztalatból tudom…ön pedig gondoskodhatna a kamerákról. Senki nem látna semmit. *Nem hiszem, hogy átléptem volna egy határt, Jenkins ugyanúgy el akarja tüntetni McGrovert, ahogy én, de neki több eszköze van hozzá. Nem hagyom leülepedni a felvetésemet, rátérek arra, amiből nekem is hasznom származhat. * -A végeredményt tekintve mindegy kinek a hátát vakargatjuk. Nos, tudom, hogy elege van már Denisovból, de szeretném megkérni arra, hogy hagyja békén. Hagyja élni az életét, azt ami még hátravan belőle. Denisov a barátom, tényleg a barátom és jó ember. Ne tegye vele azt, amit korábban. Kérem. *Ezt kérném magamnak, mert számomra ez fontos. Épp ezért _kérem_ nem pedig követelőzöm. Remélve, hogy semmi olyat nem mond ami megdöbbentene, újra nekilátok falatozni, mert azt a finom szaftos húst nem hagyhatom a tányéron. Pedig sejtésem szerint még hátravan a habos sütemény is. *
Nem oldódik meg a rejtély, hogy most barátok vagy ellenségek vagyunk. Talán mindkettő, talán egyik se, talán mindez egyszerre fennáll, legyen akármilyen ellentmondásos is. Fanyar, az biztos, és a fűszerességét lehet abban látja, hogy azt hiszi, udvarolok neki. Szinte biztosra vettem, hogy rá fog az aranyos helyetti szóra kérdezni, így egy finom mosoly kíséretében válaszolok, s ugyan ravasz pimaszsággal csillan meg a szemem hozzá, most még sem lett sármos összhatása. Nem mintha terveztem volna, hogy az legyen. - Ha majd udvarolni fogok, megtudja! - Azzal magam is egyetértenék, hogy jobb, ha mi ketten megmaradunk barátnak, vagy ellenségnek, vagy alkalmi vacsorapartnereknek, végülis mindegy, de jobb, ha a kapcsolatunk nem súrolja jobban a mostaninál a flörtölés és évődés határait, nemhogy át is lépje. Emiatt is bólintok rá a közös filmnézésre, mert bár elképzelésem sincs, hogy az miként is fog kettőnk között megvalósulni, de biztosan hiányozni fog belőle az a meghittség, amilyen a feleségemmel volt... vagy amilyen talán megvan a tizedes és férje között is, már ha ráfanyalodnak valamelyik Kancellária által jóváhagyott filmre. A vacsorameghívásra is így rábólintok, egy feltételt szabva csak ki időben. Ez mondjuk tervezés szempontjából nekem is jó, nem jellemző, hogy az Imperium véletlenül és hívatlanul dokkol a Dominiumon. Moor tizedes kuncogása és szavai mosolyt csalnak az én arcomra is. - Kimondta a lényeget! Így is tarthatunk tőle, hogy nem férek be a kabinjukba. - Elvégre, nem számítok jó embernek a közvélekedés szerint, úgyhogy a végén tényleg a kantinba kell vonulnunk. Valószínűleg ott sem festenék kevésbé idegenül. Szerencsére sikerül közben a Denisov-os témát elhessegetnem, még ha érzem is, hogy ez csak ideiglenes győzelem. Sebaj, majd akkor is elterelem a témát, terveim szerint egészen addig, míg távozni nem készül a tizedes és fel kell rá adnom nem létező kis kabátkáját, akkor meg már nem lesz idő rá. Sajnos. Sokkal fontosabb kérdés most a hadnagy ügye és sorra elvetettünk rengeteg ötletet, és még mindig nem tisztázódott le, hogy a felvételt nyilvánosságra hozza-e a Justice League vagy sem. Azt hiszem, a tizedest már megnyertem az ügynek, ő továbbítja majd a felvételt, de hogy utána mi lesz... lesz-e egyáltalán bármi is, az már más kérdés. Ezért is kezdünk el olyanon gondolni, hogy a hadnagyot el kéne átmenetileg tüntetni, és ehhez elengedhetetlen egy jó helyszín. - Remek. Nem hiszem, hogy szándékozta elmondani, de ne mondja el a helyet. Így biztonságosabb. - Ha szükséges, mondja el a férjének, mutassa meg a hadnagynak térképen, de a rejtekhely lényege az lenne, hogy minél kevesebben tudjanak róla. Beleértve engem is, még ha a kíváncsiság nagyon is furdalja az oldalamat és önkéntelenül is felmerült bennem a gondolat, mire lehetne még használni egy ilyen információt? De ezzel ráérek, lássuk a terv többi részét, amit gyorsan fel is vázolok a tizedesnek, miért problémás. - Mészárlás? Hát, legalább meglenne a túlkapás, amire várok, mert ez nagyon sok értékes emberélet lenne, de nagy árat fizetnénk velük a hadnagy szabadságáért és William eltávolításáért. Persze, katonai szemmel nézve, ez járulékos veszteség. - Biztos vagyok benne, hogy ha a tizedes nem, akkor a hadnagy fogja elvetni a tervet, már ha megtudja valaha is. Magam is hajlok rá, hogy más megoldást keressünk. Lehet, hogy egészen máshonnan kell megközelítenünk a problémát. Mindig a hadnagyból indultunk ki, de nem ő a probléma okozója, az ő bizonytalan helyzete csak okozat. A valós ok... - William. - Mondom ki egyidőben azzal, mikor a tizedes belekezd abba a mondatrészbe, hogy McGrovert raboljuk el és ravasz pillantásom is megcsillan, ahogy rá tekintek. Ha hinnék a jelekben, akkor azt mondanám, hogy jó úton járunk, hogy egyszerre jutott mindkettőnknek ugyanaz az eszünkbe. De nem hiszek a jelekben, természetfeletti dolgokban, így nem árt ezt a témakört józan gondolkodással, logikusan is végignézni. Afölött én örömmel átsiklok, hogy amit a tizedes felvetett az jobban kimeríti a Kancellária elleni árulás témakörét, mint az, hogy el tud juttatni egy üzenetet a Justice League-nek. Miért is ne lennék elnéző? Nem ellenem szervezkedik, így már csak arra kell ügyelnem, hogy semmi olyan információ vagy módszer birtokába ne jusson majd, amit ellenem is fel tudna használni. - Semmi esetre se hagynám az ellenállókra, hogy megtalálják-e vagy sem, megölik-e helyettünk vagy sem? Noha örömmel megnézném az arcát, mikor szembesül vele, hogy az érte kért váltságdíjat nem óhajtjuk kifizetni! De a csapdát másképp kell megásni neki, valahogy rávenni, hogy hibázzon. És emlékeztetem, a hadnagy valamiért nem óhajtja William halálát, ebbe feltételezem beletartozik az is, hogy ne lökjük ki a semmi közepén, hátha helyettünk elintézi a természet vagy az ellenállók. Ettől még éppúgy vér tapadna az Ön kezéhez is. Együtt tudna élni ezzel? Milyen messzire hajlandó elmenni a barátnőjéért? - Teszek fel két lényeges kérdést neki így a végén, mert ezt nem árt magában és előttem is letisztáznia, mert ez nagyban befolyásolja, mit tehetünk meg. Mármint együtt. Hogy én meddig vagyok hajlandó elmenni, az valószínűleg nem rejtély, még ha nincs is kimondva. Elég a remek jó híremre alapozni. Ezért is meglepő némileg, mikor jó hírem ellenére előhozakodik a kérésével a tizedes, és miközben hallgatom, újabb falat halat eszem meg, és meg merhet rá esküdni a vacsorapartnerem, hogy a szám sarkában mosoly bujkál, és nem a biztató fajtából. Csak a végén, a nyomatékosított kérésnél pillantok fel rá, hátradőlve kényelmesen megrágom a falatot és lenyelem, miközben a szalvétával megtörlöm a számat. Úgy sejtem, hogy ezt a "kérem"-et legalább olyan nehéz volt kimondania a tizedesnek, mint nekem a vacsora eleje felé, hogy a segítségét kérem. Lehet ez is vezet arra, hogy ne mondjak rá csípőből nemet és tereljem el a témát, mint ahogy azt korábban terveztem. Taktikát váltok: essünk túl rajta, mert nem akarok még a desszertnél is ezen rágódni. Komolyan, mintha Denisov is itt ülve a vacsorán! Ettől még továbbra sem ígér sok jót a mosolyom, ami most már nem képzelődés tárgya, hanem határozottan kirajzolódik az arcomra. - Ön a harmadik, aki ezzel hozakodik elő, és pontosan ugyanazzal az indokkal: mert Denisov a barátja. Noha remélem, hogy egyszer értem is így kiáll majd, mint barátért... - Félreérthetetlenül gúnyossá válik a mosolyom, mert nehéz elképzelni olyan szituációt, amiben a tizedes mellettem, értem szól, ráadásul ezzel az indokkal. Az megkoronázná finom, fanyar és fűszeres barátságunkat és ellenséges viszonyunkat! - ... de most vegye figyelembe legalább Ön, hogy ez az indok mennyire értelmetlen. Meglepődnék, ha újabban Dominium-szerte az terjedne, hogy nekem van szívem és egy ilyen indokra mindig meghatódnék, vagy akár csak egyszer is meghatódtam. Győzzön meg érvekkel! Racionális érvekkel! - Amíg beszélek, legalább ő is megehette a falatját és így most már tud válaszolni. Hacsak nem húzza az időt egy újabb falattal, hogy összeszedhesse a gondolatait.
*Oké, etetjük egymást a rejtélyekkel, kibogozásra váró apró titkokkal, de ez a „szemet-szemért” rész kellemesebb változata. Remélem sosem tudom meg, hogy mit mondana ha udvarolna, de csak egy mosollyal ütöm el a válaszát. Előbb tudnám elképzelni az érdekházasságot kettőnk között, mint azt, hogy ajándékokkal halmozzon el, suttogva és száj csücsörítve gügyögjön nekem filmnézés és habos süti majszolás közben. A filmnézés így is meglesz – mert ezt is nekem kell elintéznem, pasikra nem lehet számítani – de az biztos, hogy messze nem olyan filmet választok majd, mint amilyet a feleségével nézett. Az alkalmat tekintve nem tudom melyik lesz előbb, a vacsi vagy a filmnézés, de mindkettő roppant szórakoztatónak ígérkezik. * -Ne féljen amiért nem tartozik bele az említett csoportba, én szorítok majd helyet önnek. *Azonnal vágom mit miért mond és rákontrázok, mindezt – legnagyobb sajnálatomra – még mindig az úrinő szerepében és kecses bólintással. Bármennyire is szórakoztató azonban az újabb „találkánk” tervezgetése, a másik tervezgetés homlokegyenest más, noha a lelkesedésemet nagyban generálja, a téma ijesztő és szomorú. * -Jól kiismert. Nem szándékoztam elmondani. Jelentést sem írtam róla. *Picit megemelt szemöldököm alól nézek rá félszemmel, hogyan reagál, de van rá magyarázatom. Magánjellegű kirándulás volt. Mondjuk nem az volt, nem annak indult, de a vége az lett…vagy inkább a tőlünk független történés tette azzá. Hiába azonban a rejtekhely, McGrover kancellár véres és kellően beteges lelke más irányba terelné a dolgokat, mint ahogy azt mi remélnénk…noha Jenkinsnek sem nagyon tetszik, az egészet eléggé érzéketlen és gyakorlatias módon jellemzi. Picit elhúzom a számat de rögtön észbe kapok, ennyi kis kivillanás még megengedhető.* -Miért nem lepődöm meg, hogy ezt mondja? *Költői kérdés, vagy inkább kijelentés a részemről. Járulékos veszteség mi? Hagyom feledésbe merülni ezt a tervet is, és másikon agyalok. Elég nehéz, ha mindegyikbe beleköt, de végül is ez a lényege ennek az egész beszélgetésnek, még ha nem is ezt a témát terveztem be. Az én témám Denisov melletti kampányolás volt, de azt már kétszer kihajította mint árulót a légzsilipen. Raven Moor azonban akkor is visszajön a hulladéktároló ajtaján. A legújabb ötletem kifejtését csak egy hosszú pillanatra akasztja meg Jenkins hangja, ahogy szinte egyszerre mondjuk ki McG nevét, mint a Sam megmentése projekt megoldásának kulcsát. Elmosolyodom, bólintok…nem elismerően, mert úgy érzem egy tizedmásodperccel megelőztem, de folytatom tovább a terv kicsomagolását, mely teljességgel improvizáció. Elég érdekes egy dominiumi kancellárral egy dominiumi kancellár likvidálásáról beszélni…büntetlenül, márpedig Jenkins szemeiben inkább az ördögi együttműködés fényeit látom megcsillanni semmint a felháborodást követő ítélethozatal gondolatát. A felvázolt ellenérv és a kérdés nem sokáig gondolkodtat el.* -Igen, azt hiszem. Leszámolni egy kancellárral? Nos, ha más áldozata nincs, akkor fogok tudni aludni. Persze a „milyen messze” az függ attól is, hogy mennyire van bajban. Csak egy kényszerházasságtól kell megmenteni, vagy egy fejéhez emelt pisztolytól. De felmerül bennem egy kérdés, már sokadszorra. Miért van annyira oda Sam-ért, hogy teljesítené azt a kívánságát, hogy McGrover kancellár életben maradjon? Pedig hosszútávon jobb ha többé nem lenne útban. Hogyan hibázna? Eddig sem tette. *A Jenkins-szel való együttműködés – a JL bevonása - azonban érzékenyen érinti a hablelkemet, nem is vitás, hogy ellenszolgáltatást kívánok érte. A kérésemmel lassan sunnyogok vissza a hulladéktároló ajtaján. A Denisovval való barátságom említésére bólintok, hogy megerősítsem, Jenkins gúnyos reményeire megemelem a szemöldökömet. * -Semmi sem lehetetlen. *Jegyzem meg, de azt már nem teszem hozzá, hogy ez csak akkor lehetséges, ha ezek után jól viselkedik. De nem vetem el ezt a lehetőséget sem, mert bármi megtörténhet, hiszen melyikünk gondolta volna az irodai találkozás és számonkérés előtt, vagy kicsivel akár utána is, hogy mi ketten együtt vacsorázunk és részleges puccsot tervezünk a Kancellária ellen? Hhmmm?? Na ugye! Ám nem hittem, hogy Jenkins ennyivel is beéri, pontosan tudtam, hogy több érvet akar majd, de ez a színjáték – és a stratégia – része. Újabb korttyal öblítem le a lenyelt falatot, gondosan megtörölve ajkaim zugát mind a pezsgőivás előtt és után, majd szépen kisimítom a szalvétát és kezeimet a tányér mellé teszem kétoldalt – bár nagyon szeretnék hevesen gesztikulálni és fel-alá járkálni – nem teszem. Csak az utóbbit, sunnyogva az asztal alatt, éppen csak imitálva a mozgást. * -Tudom, hogy ilyen apró-cseprő jótéteménnyel nem ronthatja el az imázsát….egyetlen szóra. Nem is csupán ezzel szerettem volna meggyőzni. Denisov a barátom, de nem véletlenül. Denisov hű az elveihez, megbízható és kiváló stratéga. Ön megalkotta ugyan, de már akkor elrontotta a vele való kapcsolatát, amikor rossz dolgokat művelt vele, pedig akár a hasznára is lehetett volna. Szerintem még nem késő visszafordítani. Próbálja érvekkel meggyőzni, maga mellé állítani a jó ügy érdekében, és ha hagyja élni úgy ahogy a többi ember is él a Dominiumon vagy valamelyik hajón…megjegyzem én az Imperiumot javaslom… akkor meg fog lepődni. Másrészt ha megteszi nekem amit kértem, ebben az ügyben ön mellé állok és meggyőzöm őt, hogy továbbra is dolgozzon önnek, de…az én feltételeimmel. Vagyis nincs kísérletezés többé, semmilyen állapot- vagy tűrőképesség felmérés, sem öngyilkos-gyilkosküldetés. Denisovnak remek tulajdonságai vannak, de kínzással nem lehet kibontakoztatni. Sokkal többet ér önnek ha békén hagyja. McGrover kancellárt pedig el lehetne tüntetni a 7-es laborba. Az egy jó hely. *A mondanivalóm végén Jenkinsre mosolygok, noha az egész monológ alatt nem tettem, a végére kikívánkozott. A mosoly mögött feszült figyelem húzódik, csak a szemeit nézem. Hiába ridegek vagy érzéketlenek, semmitmondóak vagy épp villámokat, szikrákat lövellnek ahelyett, hogy érzelmekről árulkodnának, nekem bármilyen megnyilvánulás jobb most. Még a semmi is. *
- Ön végtelenül kedves! - Bólintok rá az övéhez hasonló udvarias mosollyal, miközben a szavaknak ugyanúgy van nem kevés gúnyos felhangja. - Így akkor semmi akadálya nincs egy újabb vacsorának! Örömmel nézek elébe! - Ebben viszont már nem lelhető fel a gúny, inkább csak valami játékosság. Még ezt a vacsorát se fejeztük be - milyen messze a vége! -, nemhogy egy új kezdődjön, ugyanakkor kíváncsi vagyok rá, és arra is, hogy mit tervez a tizedes... és hogy tudok abból hasznot húzni. - Unalmas hely lehet, ha nem talált róla semmi érdekfeszítő megírandót egy jelentéshez. - Mondom, mintha semmiség lenne a kötelező jelentés elmaradása, holott szemeim úgy csillannak meg, mint a rókáé, mely rajta kapta a tyúkól egy lakóját a tilosban járáson, ami már a róka felségterülete. - De majd a másik vacsorán legyen olyan kedves és emlékeztessen, hogy az egyik nekem írt jelentésére visszatérjünk. Volt benne egy érdekes részlet, de nem sürgős, hogy most ejtsünk szót róla. A költői kérdésre csak mosolygok, mert épp egy falatot eszem, de nem is érzem szükségét válaszolni. Lényegtelen úgy is, hiszen abban azért egyetértünk, legyek bármilyen szörnyeteg is, hogy jobb lenne minimalizálni azt a járulékos veszteséget. Ha van rá mód. Ezt a módot keresve jutunk el szinte egyszerre - én persze picit előbb - oda, hogy voltaképpen William-et kellene eltüntetni a színről. Ez felvet néhány kérdést, jelesül azt, hogy a tizedesnek van-e gyomra hozzá? Gyorsan válaszol, szerintem egy ilyen kérdéshez túl gyorsan is, de végülis ez csak megerősíti mindazt, amit eddig gondoltam róla. Ráhagyom, lelke rajta és ha úgy alakul, majd kiderül, elbír-e a teherrel. Nem teszem szóvá azt sem, hogy a kényszerházasság sok mindent magában rejthet, amihez képest egy fejhez emelt pisztoly megváltásnak tekinthető. A harmadik feleség öngyilkos lett... Kicsit aggódok is emiatt emlékezve William ajándékára, amivel meglepte a hadnagyot a legutóbbi találkozásukkor és amit sajnos végighallgathattam. Nem biztos, hogy kancellártársam olyan rendes partner lenne, mint amilyennek képzeli magát. William és én is, meg a másik öt kancellár is hasonlítunk valamiben: egész normális embernek látszunk, kedélyesen el tudunk beszélgetni bárkivel, ha érdekünk megkívánja, hogy aztán két perc múlva akár ugyanezen személyre kiadjuk a kivégzési vagy száműzetési parancsot. Mert megtehetjük. Ez a hatalmi tudat csak nagyon-nagyon ritkán nem ferdíti el az emberek jellemét. - Miért vagyok annyira oda? Ez feltételezi, hogy oda vagyok érte, és ez már önmagában elég indok, hogy teljesíteni akarjam a hadnagy kívánságát. A miért ilyen esetben nem racionális alapokon nyugszik. Egyébként nem a hadnagy kéréséért, hanem azért, mert lehet élve még hasznomra lenne William... egy darabig. - Felelek meg a kérdésére, mikor már megint ide kötöttünk ki. Lehet tudja a tizedes, miként érez(ni vél) irántam a hadnagy, és talán azt is sejti, hogy engem sem hagy teljesen hidegen. De ennél többet nem érdemes belelátni a dologba, és ezt azzal is kifejezem, hogy ha úgy hozza a lépés, a hadnagy kérését elegánsan lépném át, mintha soha nem hangzott volna el. Eggyel több vér a kezemen és a lelkemen szerintem már nem számít, biztos helyem van már a pokolban, ha csakugyan létezik. De William még kell, leginkább többi kancellár ellen... - Ha nem hibázott volna, most nem beszélgetnénk róla, mert felvétel sem lenne. - Erre csak ennyivel reagálok. Biztos vagyok benne, hogy fog még hibázni, csak ki kell várnom, résen lenni és a megfelelő pillanatban lecsapni. A taktika ismerős lehet a tizedesnek is, mert ugyanezt választja Denisov-val kapcsolatban. Arra nem is reagálok, hogy semmi sem lehetetlen, mert ez véleményem szerint csak a felvett úrinő szerepének udvariasan hárító szavai. Nem érdemes szót pazarolni rá. Az sokkal érdekesebb, mivel akar meggyőzni engem Denisov-ot illetően. - Nagyapám... Ő alkotta meg, én felébresztettem. De folytassa, kérem! - Szúrom közbe az apró pontosítást, bár a lényegen nem változtat úgy sem, főleg Moor tizedes szemeiben. Én ügyesen fogom vissza a mosolyomat, hogy nem késő rendbe hozni a kapcsolatomat Denisov-val. Ez olyan bájosan naiv, hogy akár Jasmine is mondhatta volna, főleg a korábbi barátságról szóló szöveggel együtt. Végighallgatom és csak aztán szólalok meg, olyan nyugodt arckifejezéssel, mint aki meg se hallotta volna a végén William és a 7-es labor kombinációját. Pedig ezt az ötletet felvésem magamban, már csak a helyzet gonosz iróniája miatt is, hogy ott rejtsek el egy kancellárt, ahol senki sem keresné. Kaphatna egy olyan cellát, amilyent Denisov... bár jobban belegondolva eleget élt William luxusban, egy állócella lenne a megfelelő neki, ahol annyi hely sincs, hogy leülhessen. De térjünk vissza Denisov-ra. - Miféle elvekhez hű Denisov? Kiváló stratéga? Igen, kiválóan elsült a Svensson utáni nyomozásuk is, és legalább ilyen kiváló stratégiára vall az is, ahol most van. És mit ért "jó ügy" alatt? Ami a feltételeit illeti: semmi esetre sem elfogadhatóak. Ne feledje, hogy Denisov katona, és mint ilyen, nem önmaga rendelkezik az élete vagy remek tulajdonságai kibontakoztatásának lehetősége felett. Parancsot teljesít, legyen az öngyilkos vagy gyilkos küldetés. De ezt tizedesként Önnek is illik tudnia, még ha tudományos tiszt is. Ám kíváncsivá tett, így csak a móka kedvéért megkérdezem: ugyan mivel tudná meggyőzni Denisov-ot engem illetően? - Az annyira vizslatott kékes-zöld színű szemeiben a várt ridegséggel, számítással és gúnnyal találkozhat, mindhárom feltűnik a szavaim alatt, van, amelyik többször is. Nem győzött meg, még nem. Azt meg nem kötöm az orrára, hogy én már megegyeztem Denisov-val, a sorsa már eldőlt, épp a Perda susnyásában botorkál, hogy teljesítse alkunk rá eső részét. De miért is mondanám el, hogy olyanra próbál a tizedes hatni, amire már nincs befolyása? Már ha lett volna korábban is egyáltalán. Hiszen olyan jó nézni, hogy apró jeleiben megmutatkozik idegessége, pattanásig feszült figyelme, ráadásul érzéseit és gondolatai javát meg kell zaboláznia, hacsak nem akar még a desszert előtt kiesni a szerepéből. A végén a kérdést nem is azért tettem fel, mert ennyire vágynék jó kapcsolatot ápolni a férfival, akar a fene együtt sörözni vele vagy akár bárkivel, viszont nagyon érdekel, miféle engem fényező szavakkal tudná meggyőzni Denisov-ot arról, hogy ne váltsa be a nekem tett ígéreteit, vagyis inkább fenyegetéseit. Nekem nem úgy tűnt, hogy az esze az erőssége a férfinak, így meggyőzni... hát kíváncsi vagyok, mivel. - Ami William-et és a 7-es labort illeti, tartok tőle, még onnan is képes lenne kibotorkálni, igaz, a hely nem is létezik, csak a városiak élénk képzeleteiben. - Mosolyodom el finoman én is, tartva a hivatalos álláspontot, hogy a hely nem létezik. Én meg azt figyelem mosolyom mögött, hogy vajon mit tudhat a tizedes a 7-es laborról. Tényleg csak a hely kétséges, mégis hírhedt léte miatt javasolta vagy...?
-Tudom. *Vágok vissza azonnal, széles és ragyogó mosollyal, különlegességem és tökéletességem teljes tudatában. Ki mondta, hogy csak a kancellároknak lehet nagy az egojuk? Reméltem, hogy elfogadja a vacsi meghívást, de azt nem gondoltam volna, hogy mindezt örömmel teszi, pedig hiszek neki…most. Tudom, hogy azért örül, mert egy újabb lehetőséget lát…valamire. Jenkins soha nem tesz olyat és soha nem örül semminek, amiből ne származna haszna, még akkor is, ha nem tudja előre mi lesz az. Bízvást állíthatom, hogy nem fogja soha elfelejteni. Elcsípem a ravaszul csillogó pillantást ami a jelentésírásom hiánya miatt lobban fel a szemeiben. Csupán szórakoztat a próbálkozás, de rohadtul nem érdekel, hogy Jenkinsnek hiánya van. Újabb mosoly amivel ignorálom a mondatot, már csak azért is, mert az imént arra kért, hogy ne mondjak semmit arról a helyről. Jelentésmániás kancellár azonban nem hazudtolja meg önmagát és máris egy másikon lovagol, bár látszólag ráér…vagy csak blöfföl. * -Érdekes részletet talált az egyik jelentésemben? Végigolvasta? *Szándékosan döbbenek meg, és szándékosan nem kérdezek rá, melyik jelentés volt és mit olvasott benne, ami ennyire érdekes volt, hogy megjegyezze. Nem kérdezek rá, mert hiába érdekel, most nem kíváncsiskodom. A soron következő mosolyánál felmerül bennem a kérdés, hogy vajon most mire gondolhat, mi jár egy Jenkins kancellár fejében amikor _így_ mosolyog? Büszkeség? Felsőbbrendűség? Csöppnyi gúny a túlzóan feltételezett naivság iránt? Szívesen felnyitnám, hogy megnézzem…nem vagyok finnyás, elvégre egyszer már rávettem magam arra, hogy kioperáljak egy chipet egy halott katonából, egy századosból. Az is igaz, hogy pillanatokkal később csendesen kiadtam magamból mindent – azt a keveset – amit aznap ettem, de ez csupán a testem apró gyengesége volt, a lelkem a szellemem nagyon is erős. Erről adok tanúbizonyságot mikor az erkölcseimről faggat, bár egészen más most erről beszélgetni és más lesz majda – ha lesz – a gyakorlatban átélni és dönteni, de ráérek majd akkor aggódni. Minek gyötörjem az amúgy is igen csak lefoglalt agyamat apró, elméleti csetreszekre, melyek nem is biztos, hogy megvalósulnak. A jelen állás szerint, még sehol sem tartunk és bőven van időnk kitalálni valamit, míg Sam vissza nem tér az Imperiummal. Nem törvényszerű, hogy exözvegyként kell visszatérnie….vagy exfeleségként, vagy leendő exözvegyként….francba, majd kipörgeti a szerencsekeréken. Addig is szóvá teszem az észrevételeimet, azok közül is azt, ami szerintem, Jenkinst tekintve nem életszerű. * -Ugye tisztában van azzal, hogy most hablatyolt egy nagy csomag sületlenséget? Rendben, nem kérdezem többet erről, de legfeljebb azt hiszem el, hogy élve van szüksége McGrover kancellárra. Akkor viszont örülnék ha beavatna, nehogy véletlenül, idő előtt elhalálozzon, teszem azt, ágyban párnák közt, és halvacsorára sem hívom meg addig. *Valami sápadt fűzöld színű zöldséget tolok a számba, és esküszöm sokkal jobb mint az a zöld izé…moszat vagy mi a franc, amit én kapok nap mint nap egészséges, tudományosan kigondolt és megtervezett táplálékként. Egészséges…hja, az ízébe is bele lehet halni. * -Lehet, hogy tudott róla és szándékosan hagyta kiszivárogni…kíváncsi ki csap le rá és miért. *Én viszont megint lecsapom az asztalra Denisov ügyét, ha már kérhetek, bár jól tudom, hogy az a pillantás azt hivatott közvetíteni, amire gondoltam, hogy gondol. Kikészít ez a visszafogottság. Félbeszakít…* -Mindegy, lényegtelen apróság. *De nem különösebben zavar meg, így folytatom, végül befejezem a mondandómat. Nos, nem éppen védőbeszéd lett a vége, de így van ez, ha az ember lánya improvizál. * -A sajátjaihoz….az nem rajta múlt….*Én is közbevágok, bár nekem nincs annyi jogalapom mint neki, de hagyjuk most a politikai egyenlőtlenségeket szunnyadni. A lényeg elhangzik, kevés volt amit mondtam Denisovról, de úgy érzem, ha kisregényt írnék sem adná be Jenkins a derekát. * -Ön pont annyira ragaszkodik Denisovhoz, mint McGrover kancellár Sam-hez. Nos, lehet, hogy Denisovnak parancsot kell teljesítenie és elvégezni bizonyos feladatokat, de nem kell mindezért szenvednie is az ön kínzása által. *Megint belekortyolok a pezsgőmbe és szomorúan konstatálom, hogy elfogyott. Hát micsoda egy házigazda ez a Jenkins, hogy nem töltött utána? Felé nyújtom a poharat, rámosolygok, ezzel igyekszem semmissé tenni azt a sok mindent amit a szemeiben felkorbácsolt. No meg azzal is, hogy teszünk egy kis kitérőt, talán elakad egy kicsit.* -Kérhetnék még ebből a vicces italból? Köszönöm. *Megvárom míg tölt, ha tölt, ha nem kapok addig míg nem válaszolok, nos akkor kénytelen leszek előrukkolni a titkos fegyveremmel…vagy kapok időt, hogy egy újabb, új korty után beszéljek. * -Elmondanám Denisovnak, hányféle módon igyekszem önt ellehetetleníteni, hogy minden önnek megtett szívesség egy újabb lépés az ön kiiktatása felé, és, hogy a terveimhez még egy kicsit élve van önre szükségem. Erre, úgy hiszem rá fog harapni. *Azért szöget üt a fejembe Jenkins azon kijelentése, hogy „csak a móka kedvéért” mintha az egésznek már nem lenne tétje. Ez persze csak egy érzés, semmi bizonyosság, de mégis… az a rohadt bogár ott zümmög a fülembe. Igyekszem átültetni Jenkinsébe azzal, hogy megemlítem a 7-es labort. Csak úgy, mintha nem lenne nagy jelentősége, a válaszon pedig bűbájosan kaccantok.* -Hogy önnek milyen légzsilip-humora van. *Csak a mosolyt látja, semmi árulkodó jel az arcomon vagy a pillantásomban – mondjuk ijedt villanás, hogy jujj! Most aztán elárultam magam – sem a testbeszédemen. Hadd egye csak a bogár Jenkins agyát. * -Ez a hús roppant ízletes volt. A hal viszont, bár finom, magányos étel. Mondja hogy tudja azt ilyen lelki nyugalommal enni? Ha találna szálkát…hogy lehet azt diszkréten, két kezes turkálás nélkül eltávolítani? *Azért a hal csak nem hagy nyugodni, és azon merengek, hogy vajon a vacsora végeztével, elvihetem-e a maradék halat. *
Azon csak mosolygok, ahogy rávágja a válaszát a szavaimra mindezt azzal az önelégült mosollyal, hogy azt egyik-másik kancellár is megirigyelhetné. A jelentéseit viszont aligha. - Igen, ráadásul kapcsolódik az én munkámhoz. - Bólintok aprót, de ennél többet nem árulok el, hadd olvassa át ő maga is a saját jelentését, mely már-már majdnem olyan unalmas és száraz, hogy gondolkodtam rajta, hogy felolvasom őket Denisovnak, hátha ez már túl lenne az ő tűréshatárán is. De ennyire gonosz még én sem vagyok. - Végig, mindet. Azért küldte, nem? Nem vagyok egy jó alvó, de meg kell jegyeznem, a jelentések sem segítettek várakozásaimmal ellentétben. - Szándékosan piszkálódom egy kicsit, hiszen érzésem szerint direkt írta meg olyan tömény szárazsággal a jelentéseket és tűzdelte tele grafikonokkal meg ábrákkal, fotókkal, hogy hamarabb kiteljen a kirótt oldalmennyiség. Ám most ez mindegy is, mert William-ről beszéltünk és a tizedes már megint annál a témánál köt ki, hogy én miért akarok annyira segíteni az alhadnagynak. Pontosan azért, amit magamnak se akarok beismerni, így könnyen szereztem magam megnyugtatására egy halom racionális érvet. Ez csak üzlet. Egy üzlet, amit kivételesen fair módon folytatok le, legalábbis abból a szempontból, hogy nem akarom a másik felet becsapni. Még ha ő ezt másképp is tudja. Most meg kreálok egy választ a tizedesnek, ami kellően zavaros lett ezek szerint, vagy nem hiszi el. Az igazság és a tények szempontjából mindegy is, ki mit hisz. - Nem szükséges tudnia, és nyugodtan hívja meg halvacsorára! Ha mégis teljesen véletlenül idő előtt elhunyna, nos... Majd találok mást kirakatbabát a kirakathadművelet élére. - Mondom ravasz mosollyal, majd én is eszem egy falatot, míg a tizedes is így tesz a zöld körettel. Úgy látom, az legalább ízlik neki, na meg persze a madár is. - Ezt csak akkor tudjuk meg, ha kiderülnek az információk. Feltételezem a Justice League-nek van elég vér a pucájában, hogy meglépje ezt, nemde? A hadnagy visszaérkezése utánra kellene időzíteni, hogy a dokkolási időt kihúzzuk. Utána meg meglátjuk, hogy a zavarosból mit tudunk kihalászni és miként tudjuk ellehetetleníteni William-et. - Foglalom ezzel egyúttal össze mindazt, amire jutottunk. Hát, elég sovány. Bár annyi haszna volt, hogy végigvettünk számos lehetőséget és rávilágítottunk egymásnak arra, hogy mik a buktatók, s ezzel együtt mérlegre is tettük őket, megérik-e a kockázatot, vagy túl sokat veszítenénk rajta, ha a terv nem jön be. Márpedig a tervek változatlan formában általában ritkán élik túl a találkozást az ellenséggel. A Valkűr nem fog sokáig dokkolni, pár napig csak. Azt meg nem tudja egyikünk se jelen pillanatban, hogy nem is a Valkűrre kell visszajuttatni a hadnagyot, hanem az Imprium visszaérkezése fog számítani. Ez a lehetőség jelenleg fel sem merül bennünk, mert a tizedes jóvoltából máris áteveztünk Denisov ügyére, akivel kapcsolatban végre hallok egy védőbeszédet. Elég vérszegényet, de legalább valami. Meg is említem az aggályaimat a védőbeszédet illetően, s jelen különleges helyzetre való tekintettel nem nézek csúnyán a közbekotyogásra, inkább csak elnézően mosolygok a szavakon, de csak a végén reagálok rá. - Saját elveihez ragaszkodik? És ez olyan nagy dicsőség? Én is azt teszem, meg az összes kancellár is, mégsem magasztalnak minket emiatt. - Nem is a magasztalás és a Városban felállított szobrok hiányoznak, csak rá akartam világítani a tizedesnek arra, hogy ezt nem árt bővebben kifejtenie. Úgy se ismerem eléggé Denisov-ot. Rengeteg adatom van a múltjáról, a rajta végzett kísérletekről, beavatkozásokról, ezek eredményeiről, de a gondolkodásáról, gondolatairól alig valami. Azt tudom, hogy utálja a Kancelláriát, pláne engem. De hát ki nem? - William-nek nem tulajdona "még" a hadnagy, Denisov viszont bizonyos értelemben az enyém. Úgyhogy igen, ragaszkodom hozzá. És nem mondta el, mi az a "jó ügy"? - Csak erre a felére reagálok, mert a kínzásos rész... Inkább nem mondom, hogy egy időre elegendő adatot gyűjtöttem be az elmúlt pár napban, mert hirtelen elmenne Moor tizedes étvágya. Úgyhogy ezen részt csak figyelmen kívül hagyom látszólag. A pezsgő említésére a poharára pillantok. A nagy szervezkedésben tényleg figyelmetlen voltam és nem láttam meg, hogy az kiürült. - Ah, valóban! Továbbra is a szárazból kér, vagy megkóstolná az édeset? - Kérdezem, ha már tölteni kell, akkor megérdeklődöm, melyikből. Ha száraz, akkor töltök neki abból, de magamnak nem töltöm újra a poharat, noha épp csak egy kortynyi van az alján már. Ha az édesből, akkor a magaméból azt a kis kortyot kiiszom és felállva a pezsgőhűtőhöz lépve a másik üveget veszem kézbe. Most már biztos számítani fog az első után a pukkanásra a tizedes, még ha megszokni ezt lehet nem olyan gyors. Akár száraz, akár édes a választás, töltök neki, de magamnak a szárazból nem töltök újra, az édesből is csak alig két ujjnyit a pohár aljába. És nem is veszem kézbe, hogy igyak, kivéve, ha valamiért koccintani akarna a tizedes. E kis intermezzo után ülök vissza a székembe és figyelek a válaszára, de már az elején megjelenik egy széles mosoly az arcomon, és a végére még finoman kuncogok is, mint aki egy jó viccet hallott. - Biztosan rá fog harapni, de ezt úgy is tudja, nem hiszi. De miért is akarna engem ellehetetleníteni? Hiszen sosem bántottam Önt! Nincs oka rá. - Jegyzem meg, de még mindig úgy kérdezve, hogy a "móka kedvéért" vagyok kíváncsi. Ha ezt mondja Denisov-nak, ha eleget teszek a kérésének, miket mondana, ha megtagadom a kérést? - Mindenesetre ezek után vigyáznom kell, nehogy elszóljam magam Denisov előtt, hogy mi itt a barátságunkra iszogattunk. Még a végén összezavarnánk! - Gúnyolódom kicsit, de a bogarat nem ülteti át a fülembe a 7-es labor emlegetésével, és egyelőre nem is tulajdonítok jelentőséget annak, hogy nem látok gyanúra okot adó reakciót a tizedesen. A légzsilip-humoron is csak mosolygok, cseppet sem bánkódva rajta. - Egyébként, ha nem teljesítem a kérését... lenne más, amit szeretne helyette? - A szokásos menza- és filmtémán kívül, vajon van-e még valami, amire a tizedes vágyik? Amit tényleg magának kérne, nem nagy szívjóságában az egész emberiségre gondolva. Csak van valami kis önzőség a nőben is. - Nem magányos étel, legalábbis kezdő-halevőknek nem javaslom, különben ki menti meg őket? - Mosolyodom el a szavain és kezdek bele a válaszba. Igyekszem nem nagyon mosolyogni azért, pedig megint felrémlett előttem, milyen aranyos volt a tizedes, ahogy kilépett a fürdőből és majdhogynem megdorgált. - A második kérdésre válaszolok előbb: sehogy. Tehát elébe kell menni annak, hogy a szálkával a szájában találkozzon. Ha a zöldségeket, a madarat vágja falatra, akkor egyszerűen levágja a falatot és megeszi. A halnál, bár kevésbé elegáns, de praktikusabb, hogy belevág, de nem vágja át teljesen, hanem finoman maga felé húzza a félig levágott falatnyi részt. Sokkal puhább húsa van, mint a többi állatnak, így könnyű dolgunk van. A hús puha, hajlik, a szálka viszont, legyen bármilyen kicsi is, merev, tűvékony, elválik a hústól főzés vagy sütés után, így hamar meglátni. - Mutatom neki beszéd közben a vágás eme sajátos módját, amire eddig lehet fel se figyelt, még ha a szálkát nem is tudom prezentálni, mert enyémben megint nincs szálka. A végén tényleg azt fogja hinni, hogy ebben valami szándékosság van. - Netán ismét megpróbálkozna a hallal?
*A jelentéseim kapcsolódnak az ő munkájához. Banyek! Melyik száraz és grafikonokkal teli az amelyik érinti az ő munkáját? Genetika? Hol olvasta, hogy a kövek szaporodnak? Esküszöm legközelebb kap egy igazi, hamisítatlan Raven Moor jelentést, attól nem csak, hogy nem alszik el, de olyan virgonc lesz, hogy egészen a légzsilipig táncol. * -Nocsak! Sajnálattal hallom. Talán ha bevenne egy Halálcsókot, jobban aludna. *Játszi meglepettséggel és sajnálkozással kezdem és rezignált arccal, hanggal fejezem be, mintha tényleg csak egy jó receptet osztottam volna meg vele az alvás tekintetében. Minden bizonnyal értékelni fogja a humoromat. Ezek után megpróbálom apró ismétlésekkel megzavarni, de nem találok fogást rajta…egyelőre. Az egészben az vigasztal csak, hogy ő se rajtam. A zöldevés közben közli, hogy megint van valami amiről nem kell tudnom, viszont nyugodtan mellőzhetem Sam kívánságát, miszerint McG-nek életben kell maradnia, elvégre engem nem köt ígéret. Viszont nekem az a jó, ha ők ketten egymást csinálják ki, annyival kevesebb dolgom lesz később, nem véletlen, hogy belementem ebbe a fura és nem életszerű szövetségbe.* -Hagyom még élni egy kicsit. Előbb kipróbálom ő milyen vendéglátó. *A végén én leszek a Dominium örökös kancellári vacsoravendége. Ha mind a hét kancellárhoz meghívatom magam, tényleg szükségem lesz egy új ruhatárra. A további tervezést illetően újabb burkolt utasításokat kapok, amit át kell majd adnom a Justice League-nek, bár nekem annyira nem tetszik az időzítés, remélem elég nyomós oka van rá, hogy így tegyen. Az nem elég, hogy ki kell húzni a dokkolási időt.* -Akkor akarja robbantani a bombát amikor Sam McGrover kancellár közelében van? Akkor még egy megmentési tervet ki kell dolgozni, nehogy a kancellár magával rántsa. Persze, gondolom ezt már a kisujjából kirázza. *Némi enyhe gúnnyal ironizálok, rámutatva egy újabb buktatóra. Megmenteni Sam-et attól, amivel meg akarjuk menteni. Remek. Úgy gondolom szarban vagyunk, de ezt azért így, ebben a formában nem mondom ki. Inkább egy zöldségnek szentelem a figyelmem egy részét, mielőtt belefogok a Denisovot védő beszédembe…ami a végére egészen másban fut ki. Jenkins persze _megint_ beleköt minden szavamba, esküszöm olyan ez az ember mint egy életre kelt kötél. * -Denisovnak jó elvei vannak. Építő jellegűek, békések, az emberiség szabad jövőjét látja nem a rabláncait. *Pontosan tudom, hogy Denisov nem riad vissza semmitől ami véres és erőszakos, akárcsak a kancellárok, de mindezt sok emberért teszi vagy tenné, nem önmagáért. Nem hiszem, hogy Jenkins ezt megérti, kalapáccsal sem lehetne a fejébe verni. * -Na látja, ez az egyik „jó ügy” amiért Denisov harcolni szeretne, ami az elveihez tartozik. Senki nem lehet egy másik ember tulajdona, és ezt vallom én is. Lehetnek szabályok, törvények, rendeletek melyek segítenek rendet tartani a társadalomban, de az amit ön emleget, az a rabszolgaság egy modern változata, ez ellen már harcoltak emberek sok száz évvel ezelőtt. *Komolyan kiszáradok mire befejezzük ezt a beszélgetést, bár a pezsgő, az alkohol tartalma miatt nem egészen megfelelő a szomj oltására, de jelenleg csak ez van. Nem mellesleg még mindig mókásnak tartom. Talán a sima vizet is fel lehetne dobni a buborékokkal. * -Azt mondta az édes a desszerthez való, a világért sem keverném össze. *Válaszolom mosolyogva a kérdésére, majd már az újabb pezsgőmmel a kezemben kifejtem az álláspontomat Denisov meggyőzéséről. Nos, ez sem az lett amit Jenkins várt, nem fogok neki puncsolni még viccből sem, Denisovnak meg nem fogom az égig magasztalni, mert azt hinné agymosott lettem, vagy lobotómiát végeztek rajtam, esetleg a kapott idegméreg mellékhatásának tudná be. Jenkins nem lenne Jenkins és kancellár ha nem kérdezne vissza. Fárasztó az a pasas. Gondolatban szemet forgatok, és azt is megengedem magamnak, hogy megforduljon a fejemben Jenkins nyakának lassú de erős kitekerése. * -Azért mert őt viszont bántotta, és Denisov a barátom és meg akarom bosszulni. Másrészt engem ugyan még nem bántott, de szeretném megelőzni az első próbálkozását, végül de nem utolsó sorban, meg kell akadályoznom önt az emberiség elleni bűntett elkövetésében. *Tessék, így már remélem jó lesz. *-Ne gúnyolódjon kérem, ez komoly dolog, egyébként úgy sem hinne önnek. *Ráadásul, ha közben valami csoda folytán összetalálkoznánk – elvégre elmondom neki, hogy ne ölje még meg Jenkinst – akkor tudna mindenről, és nekem hinne. A 7-es laborral nem kívánok többet mondani, mint amennyit mondtam, egyelőre – igen, ilyen létezik – nem merem akárcsak egyetlen szóval is elárulni, hogy miről tudok. Viszont éppen ezért később még felhasználható lesz az információm, és eggyel több dolog van amire oda kell figyelnem Jenkinsnél. Az újabb, másik kívánság kérdésére meglepve nézek rá. Úgy tűnik nem sikerült meggyőznöm arról, hogy én nem ő vagyok.* -Nem, nincs más. *Amire szükségem van azt megszerzem magamnak, amit Jenkinsnek elmondtam, azt megszerezni vagy elintézni sajnos nincs lehetőségem. Ideje egy kicsit lazítani a feszült tervezgetés és vallomástétel után, így rátérek ismét a halra, mer nem hagy nyugodni. * -Ó, persze, mit is kezdtem volna az ön csipesze nélkül?! *Költői kérdés. Ha ő nincs, nem eszem halat, ha nem eszem halat, nem áll bele a szájpadlásomba a szálkája, ergo minden miatta történt. A többire viszont figyelek nagyon, mert bár nem rég elhatároztam, hogy soha többé hal…azért még is csak normális és friss táplálék, nem műkaja. Próbálom leutánozni ahogy ő csinálja, persze lassabban, hiszen közben figyelnem kell az ő mozdulatait, de nagy igyekezettel látok neki a szálkátlanítási műveletnek, annyira igyekszem, hogy észre sem veszem ahogy a nyelvem hegyét picit kidugom az ajkaim között. * -Próbálkozom, láthatja. *Nézem ahogy a hal húsa leomlik a villa és a kés között….a szálkáról. Ez lehetne diadal is, én azonban most a félig üres pohár képviselője vagyok.* -Kezdem azt hinni, hogy saját kezűleg válogatta ki a halszeleteket, átvilágította és amelyikben szálka volt, azt megjelölte, hogy később nekem adja. Már csak azért is megbirkózom vele, egy igazi hölgy sosem adja fel. *Na, ha ezek után nem fullad meg a röhögéstől, akkor Jenkins nagy túlélő. Végül csak megszerzem a szálkátlan falatot és diszkrét élvezettel fogyasztom el. * -Ugye tudja, hogy az én vacsorám igazi gasztronómiai élmény lesz? Azért köszönöm, hogy segített. Olyasmi nem létezhet ami kifoghatna Raven Moor-on. Önnek egyébként milyen kívánsága lenne ha kérhetne? Mi az amire egy tanácsos vágyik, egy Callum Jenkins, akinek mindene megvan? *Nem fordítom felé a fejem, csak oldalról pislantok fel rá, mintha nem figyelném. Hátha…-
- Á, azt kritikus helyzetre tartogatom. - Nevetek fel röviden a Halálcsók ajánlására, amit nyilvánvalóan nem veszek komolyan, még ha az ajánlás félig-meddig komoly is volt. De biztos meg tud majd birkózni a tizedes is a csalódottságával, mert nekem még sok tervem van, amihez szándékozom elég sokáig élni. - Jaj nekem, ha össze leszünk hasonlítva és alulmaradok? - Kérdezem mosolyogva, és kíváncsi vagyok, hozzá miként hívatja meg magát, hacsak nem úgy, hogy együtt megy a hadnaggyal. Legalább a hadnagy sem lenne egyedül, ez adna neki is egy kis magabiztosságot. - Ha előbb "robbantom a bombát", akkor a vizsgálatok lefolytatódhatnak, mire dokkolnak a Valkűrrel és a hadnagy alá tudja írni a házassági dokumentumot és onnantól William-mel lesz. Ha akkor "robban a bomba", mikor dokkoltak, akkor a vizsgálat miatt el tudjuk húzni az időt, míg újra útnak indul a Valkűr. Ha aláírta a dokumentumot, ha nem, meglehetős fizikai távolságra lesz a férjétől. A mentési tervet meg már beszéltük, a vizsgálatba majd észrevétlenül belenyúlok a hadnagy javára. Vagy van érve amellett, hogy akár holnap "robbantsuk ezt a bombát"? - Meghallgatom a véleményét, hiszen azért beszélgetünk minderről, hogy a hibalehetőségeket kiküszöböljük és a legjobb megoldást találjuk meg. Ironikus, hogy jelenleg a felvétel nyilvánosságra hozatalát követő zavarosban halászás a legjobb megoldás. Szegény hadnagy... Meg bizonnyal szegény Denisov is, mert a tizedest elhallgatva finoman rándul a szám széle, mikor építő jellegű elveket mond. Sejtem, mit akar mondani vele, de azért vicces. - Értem. Ezek után árulja el, miért is lenne jó nekem, a rabszolgatartónak, hogy a rabszolgámat félig-meddig vagy semennyire felszabadítva az Imperiumra küldjem az Ön közelébe, hogy efféle lázító eszméket szedjen fel kiváló elvei mellé? - Kanyarodok még vissza egy korábbi említett mondatrészhez, hogy az Imperiumra helyeztessem Denisov-ot. Ezt a tényt, hogy oda fog kerülni akaratom szerint, már közöltem a férfival, de ezt a tizedes nem tudja, és jó darabig nem is fogja megtudni, csak akkor, ha Denisov-val találkozva beszél a férfi a történtekről és összerakják időben mi mikor volt. De valószínűleg még ekkor is saját győzelmének fogja betudni a nő, hogy barátja végül azon a hajón kötött ki, ahol ő is szolgál. Vagy gyanakodni kezd, hogy miért engedtem kérésének. Én úgy se leszek ott, hogy tudjam, melyik verzió valósult meg, de mindegy is. - Emberiség elleni bűntetteim megakadályozása? Ez most melyikünket mutatja fontosabb személynek a valóságnál? - Vigyorodom el, némileg gúnyosan is felszólítás ide vagy oda. Miért lenne komoly dolog? Ő maga mondta, hogy a barátságunk vicces, és akkor nem lehet ezzel viccelődni? Most viszont csak azt kell eldönteni, hogy száraz vagy édes pezsgőt töltsek a tizedesnek és azt óhaja szerint meg is teszem nem kommentálva szavait. Kérdezek inkább tőle, hogy mi mást szeretne, ha kérhetne, de meglepetten néz rám és szavai hallatán én is meglepetten nézek vissza rá. Jól nézhetünk ki! - Csakugyan? Semmi más? Egy hét kimenő? Nagyobb kabin? A legújabb pda-modellek első számú tesztelője lenni? - A végére azért már elmosolyodom ugratva egy kicsit őt. Egyúttal kötetlenebb beszélgetésbe is kezdünk visszatérve arra a fránya halra. - Mit kezdett volna nélkülem, akinek csipeszei vannak?! - Pontosítom költői kérdése megfogalmazását kihangsúlyozva szerepemet és most már kénytelen vagyok megint szélesebben mosolyogni, mint ahogy tettem, mikor kilépett a fürdőmből. Magyarázatom közben látom, hogy próbálja leutánozni a mozdulatot, és türelmes tanárként én is még lassabbra veszem a tempót, hogy jól le tudja követni. A kidugott nyelv láttán pedig most az aranyos mellé egy másik szó jut eszembe, amit sosem hittem volna, hogy valaha is használni fogom a tizedesre: cuki. Egy pillanatig eljátszom a gondolattal, hogy hangosan ki is mondom, csak hogy lássam felháborodni és méltatlankodni, de elvetem aztán ezt a lehetőséget, főleg, mert a tizedes röpke, hal fölött szerzett diadala után beszélni kezd és ezen halkan valóban kuncogni kezdek. - Úgy látom, már csak azzal menthetem a becsületemet, ha felajánlom, hogy cseréljünk halszeletet! Amit most gondolom el fog utasítani arra hivatkozva, hogy én számítottam a cserére és így tudtam, melyik végénél kell elkezdeni a halat enni és a másik vége, amit megkapna, biztosan tele lenne szálkákkal. - Remélhetőleg a tizedesnek a szálkamentes falatja nem akad majd a torkán, mikor hallja, hogy én a saját becsületemről beszélek kancellár létemre. Mosolyom rendületlenül kitart, mikor a vacsoravisszahívást hozza szóba, és a kérdésére bólintok. - És pontosan mi is a cél ezzel a gasztronómiai élménnyel? Vigyem hírét a többi kancellárnak, vagy ne lőjem le nekik a poént, mert mind a hatot vendégül fogja látni, hogy így győzze meg őket az étkeztetés minőségének javításáról? - Vannak tippjeim, mi "finomakat" ehetek majd a tizedesnél, de kíváncsian fogom kivárni a végét, mert tudom, hogy valamit akar azzal. Talán a szemléletmódomat megváltoztatni? Legalább ebben, ha már a filmekben és Denisov-ot illetően nem engedtem neki. A visszakérdezése nem ér váratlanul, ennek köszönhetem, hogy a mosolyomat meg tudom őrizni, míg lenyelem az imént bevett falatot lassan a hallakomám végére érve, de óhatatlanul is elpillantok fejemet nem mozdítva, csak szemem sarkából egy szívdobbanásnyi időre a fürdőszoba mellett nyíló szoba felé, melynek ajtaja zárva van ellentétben a hálószobáéval. - Hatalmat, természetesen! Komisz dolog a hatalom: minél több van, annál többre vágyunk. - Teszem hozzá könnyeden magyarázólag, amit szerintem el is fog hinni nekem, ráadásul még őszintén is válaszoltam, csak nem arra gondolok közben, mint amit ő feltételezhet rólam. - Aztááánnn... rájönni, miben rejlik a perdaiak különös ereje. Meg egy vidéki kis vityilló, horgászási lehetőséggel. - Na vajon ezek olyan dolgok-e, amelyekre számított? Pedig ha tudná, milyen hosszú listája van erre a kérdésre válaszként egy kancellárnak, akinek mindene megvan...
*Kíváncsi lennék mit jelent neki a kritikus helyzet, mert gyanítom mindkettőnknek más fogalma van róla. A társalgás kedélyes mederben folyik tovább, még nevetést is kapok, s ez talán megint a ritka őszinték egyike, amit nőies módon leutánzok. Sejtelmesen nézek rá és meghagyom a találgatás izgalmas részét neki, mi lesz ha McGroverrel szemben alul marad vendéglátásban. Az igazság az, legyen Jenkins bármilyen gazember, mondjuk így magánéletben egészen kellemes. Persze ettől még nem fogok elájulni, pontosan tudom, hogy soha nem fog annyira megkedvelni, hogy amikor mások az életem felett döntenek, ő legalább hezitáljon. Hacsak nem kedvez neki jobban az életben maradásom. Magyarázatot kapok arra, miért robbanjon a bomba akkor amikor, és ezzel nem tudok vitatkozni. * -Ó, igen, persze. Világos…és pontos. Persze emlékeztem, csak leellenőriztem, hogy ön figyelt-e. Szóval összegezzük az eddigi eredményeket. Nincs más és jobb, minthogy rábízzuk magunkat a Justice League-re, hogy pont akkor robbantja a titkos felvételt, amikor kell, ön rám bízza magát, hogy valóban el tudom juttatni a felvételt az illetékes kezekbe, aztán reméljük, hogy minden terv szerint zajlik és McGrover kancellárt egy időre feltartják mind a hivatalos, mind a magánéletében betöltött szerepében. Míg ön bízik abban, hogy nem marad alul a vizsgálatra kirendeltek között és segíteni tud Sam-nek, miközben azon is ügyködik, hogy további hibát vétsen a kancellártársa és végleg kikerüljön a képből. Így van? *Azt hiszem sikerült teljességgel összefoglalni a tervünket, kérdőn nézek rá és csak egy bólintásra várok.* -Szerintem soha még ennyit nem bízott mint ebben a tervben lesz kénytelen. Biztosan remek érzés. *Jólesik egy picit gúnyolódni, mert elég ramatyul állunk, de ne csak nekem legyen rossz. Ezzel kapcsolatban nincs más tervem, sem érvem ellene. Egyszerűen bezárult a kör. Ezt kell meglépnünk és sűrűn imádkozni, hogy legalább részben sikerüljön. Denisov miatt jobban aggódom és nem csak a jelene, hanem a jövője miatt is. Nem véletlen azonban az sem, hogy az Imperiumot jelöltem meg végcélul, de Jenkins egészen mást lát bele. Elmosolyodom, mert vicces, hogy még mindig csak egy irányba tud tekinteni ha rólam van szó, pedig igen sokoldalú vagyok. * -Ha szabad és annak is érzi magát, sokkal készségesebb, másrészt nem kell nekem Denisov lázító eszméit fejlesztenem, van neki bőven….valakinek már sikerült felpiszkálnia…viszont ami az enyémeket illeti, nagyon távol állok a perdai ellenállók eszméitől és elveitől. Túl erőszakosak, túl sokat akarnak, túl gyorsan és túl ostobák. *Az első találkozás velük elég volt ahhoz, hogy átlássam a rövid távú terveiket, noha egyetlen szót sem osztottak meg velem, pontosan tudom mit akarnak és hogyan. Ehhez pedig hozzáadjuk azt ami a konvoj kísérésekor történt, és készen áll előttem az egész tábla. Semmivel sem jobbak mint a Kancellária, csak utóbbi finomabb eszközökkel machinál. Lásd Callum Jenkins…és McGrover. Ahogy a liftben, úgy itt is egyre magabiztosabb vagyok, ami Jenkins piszkálását illeti, egész jól tűri és abban is biztos vagyok, ha valaha visszakapom mindezt, az csupán szóban, hasonló formában fog megtörténni. Jenkins nem olyan kicsinyes, hogy néhány szemtelen megnyilvánulást….mondjuk úgy, frézerágyúval lőjön egy ocani bogárra. * -Furfangos kérdés. Értékelem, hogy belerángatott egy szócsapdába. *S mivel csapda, meg sem próbálok kivergődni belőle, mert csak szorosabb lesz. Maradok a már megszokott pezsgőnél és nem kérek semmi mást Denisov szabadságán kívül, ami láthatóan meglepi Jenkinst, engem meg az ő meglepettsége. Remek párost alkotunk. Kicsit vicces is. Főleg azok a lényegtelen kiváltságok, melyeket felsorol.* -Tényleg ennyire felszínesnek és kicsinyesnek gondol? *Nem mondok többet, főleg a pda-s viccére nem reagálok, pedig magamban jót nevetek. Legújabb pda modell. Ha az elkülönítőben nem adja vissza, tök üresen használhatatlannak ítélve, akkor most tudhatná, hogy az én pda-m még üresen is magasan veri a legújabb modelleket. De ez az én szerencsém. S az, hogy csipeszt tart itthon.* -Most fontosabbnak tünteti fel magát, mint amilyen valójában. *Csipkelődős mosollyal utalok vissza korábbi kérdésére, amit hagytam elmenni. Megbirkózom azzal a fránya de igen ízletes hallal és büszke vagyok magamra amiért sikerült, de vannak kételyeim a felszolgálás tisztaságáról, amit szóvá is teszek. Erre kapok egy védekezésül szolgáló magyarázatot, ajánlatot, majd kifejti, hogy szerinte mit válaszolnék rá. Pedig már vettem a levegőt, hogy kimondjam, de belém fojtja a piszok. Úgy tűnik ebből sportot űz.* -Pontosan. *Kénytelen vagyok neki igazat adni, de ebben is látszik az erényem. Gondolatban kézdörzsölve tervezem a saját menümet amivel megörvendeztetem majd Jenkinst…és megint nem értünk egyet, de a szavaimmal csak őt fényezem. Néha ezt is kell, hogy elbízza magát.* -McGrover kancellárt talán még sikerül rávenni, Sam közreműködésével, a többieket nem ismerem, de van egy olyan érzésem, hogy ők nem olyan ~jó fejek~ úriemberek, mint ön. Egyébként kétlem, hogy ha el is fogadnák a meghívást és megkóstolnák mit eszik a köznép, nagyon érdekelné őket. Önt sem hatottam könnyekig. *Bájos mosolyt villantok rá. Újabb halfalattal próbálkozom, immár nagyobb gyakorlattal, és bebizonyítom, hogy gyorsan tanulok. Míg a falatot ízlelem és forgatom a számban, Jenkins válaszolhat a vágyas kérdésemre és nem mulasztok el egyetlen pillanatot sem a reakciójából, főleg a vétlen oldalpillantását nem. Nem nézek arra, csak felidézem magamban mi van ott és tudom, hogy egy zárt ajtós szoba. Na, oda kellene beszabadulnom. E miatt a pillantás miatt nem hiszem el, hogy amit mond, komolyan gondolja, lehet benne némi igazság, de van egy olyan érzésem, hogy hiába mondott igazat, nem őszinte. Ez talán fura paradoxon lehet, de nem az. ÉS megint fellobban bennem az örökös érzés ami Jenkins-szel kapcsolatban mindig kísért, hogy nagyon titkol valamit. Olyasmit, amit senki más nem tud rajta kívül. Valami nagyon mély és nagyon sötét. * -Persze, hogyan is gondolhattam másra. * Jegyzem meg, de ő tovább folytatja csupa haszontalan dologgal. * -Vidéki kis vityilló horgászási lehetőséggel. Inkább mondta volna azt, hogy semmi közöm hozzá. No és mit csinálna még nagyobb hatalommal a kezében? Egyedül akar uralkodni? Nyomtassak egy koronát is a fejére? Vagy egy Glóriát? Hol van a vége? *Magamban szemet forgatok, és persze nem hiszek neki. Sokkal körmönfontabb semmint ilyesmire vágyjon. A végén unatkozna. Leteszem az evőeszközöket, szépen egymás mellé a tányérra. * -Azt hiszem én befejeztem, köszönöm. Minden nagyon ízletes volt és remélem nem megismételhetetlen. Kíváncsi vagyok a desszertre is. Ha megengedi…*Felállok, és a tányéromért nyúlok, hogy levegyem az asztalról, hogy eltakarítsam az útból és legyen helye a desszertes tányérnak. Kérdőn pillantok rá, egyrészt, hogy az ő tányérját elvihetem-e és ha igen, mindezt hova tegyem. Puszta udvariasság, és legalább lejárom egy kicsit a vacsorát, hogy legyen helye az édességnek. *
Csak finoman vonom fel egyik szemöldökömet, mikor azzal jön, hogy ellenőrizni akarta, hogy figyelek-e. Ez bárkitől gyenge duma lenne, nemhogy Raven Moor-tól! Kancellár vagyok, és azért vagyok még életben, mert figyelek. Mindig. Aztán az összegzést hallgatom, próbálok komoly lenni, hiszen komoly dologról van itt szó, de újra és újra megrándul a szám sarka. - Így van. - Bólintok is hozzá egyet igenlegesen, derűsen, szám sarkában bújó nevetéssel, miközben arra gondolok, hogy ha ezt így hallotta volna a hadnagy, egész biztosan elsírja magát, pláne, hogy mi itt a saját remek tervünkön gúnyolódunk és mosolygunk. - Óóó, nem ismeri a terveim természetét! - Itt már nem bírom tovább, hogy ellenálljak a vigyornak, meg is jelenik egy széles és kellőképpen ravasz fajta az arcomon. Ha tudná a tizedes, mi mindenben bízom én még! Jobb is ha terelődik erről a téma, habár nem éppen úgy gondoltam, hogy Denisov-ról fogunk beszélni. De ha már így belementünk, menjünk bele rendesen, és lehetőleg úgy, hogy közben megtudhassak ezt-azt a tizedesről is. - Egy szóval se mondtam, hogy a Perdán lévő ellenállók eszméit terjeszti. A jellemzésükkel egyébként egyetértek. Ugyanakkor megint megpróbál nem a tényleges kérdésemre válaszolni, hanem részeire szedve elsunnyogni a választ: miért az Imperium? - Hangsúlyozom ki neki nyugodtan az utolsó három szót rövidebben feltéve a kérdést, hátha már sok volt a pezsgő és ezért nehezebb koncentrálnia Moor tizedesnek, amit mondjuk nem hiszek. Meglepően jól bírja. Azt sem hiszem, hogy azért akarja az Imperiumon tudni Denisov-ot, mert nincs kártyapartnere, vagy nincs kivel innia, vagy már a sok beszéddel mindenki agyára ment az Imperiumon és kell egy kis vérfrissítés oda. Úgy tűnik, e téren is elég magasak Denisov fájdalomtűrési határai. Na őt nem kérdezem meg soha, mit kívánna, ha lehetne. De a tizedest is hiába kérdeztem, csak túlzott álszerénységgel találkoztam. - A liftben kifejezte óhaját egy rendes vacsorára, mert még sosem evett halat meg szaftos husit, és nem kóstolt még pezsgőt. Attól még, hogy vágyik ilyenekre és feltételezem, hogy lehet még ez-az a listáján, még nem tartom felszínesnek vagy kicsinyesnek... csak embernek. - Felelek neki őszintén, de ha nem, hát nem. Egyszer majd úgy is elmondja, ahogy vacsorára is meghívatta magát. Idővel minden kis titka ki fog derülni, én türelmes vagyok. - Legközelebb nem segítek, hálátlan! - Mondom tettetett sértettséggel - akaratlanul is közvetlenebbül, lazábban beszélve egy pillanatig, mint eddig -, amiért nem értékeli személyem és csipesz fontosságát, mintha a következő alkalommal a halnak és a szálkájának akarnék drukkolni. Ezt mintha csak megerősítené a további mondandóm, amikor reagálok a felszolgálás tisztaságának kétességére. Ezek után külön megmosolyogtató, hogy úriembernek nevez - ha még a gondolatot is hallhattam volna! -, noha rögtön ellenkeznem kell, na nem a megnevezésem miatt. Azt egy apró biccentéssel köszöntem csak meg, mert igen, magam is így vélem. Ebben nincs semmi elbizakodottság. - Még meg se kóstoltam és máris a könnyeimet hiányolja! Nem tisztességtelen ez így? Ennek is hírét viszem ám! - Fenyegetem meg, ami annyira távol áll az irodámban kapott fenyegetésemtől, mint ide a Város és vissza. Úriemberként pedig nagyvonalúan nem veszek arról tudomást, hogy már megint nem felelt az igazi kérdésre. Miért is hív meg engem? Kicsinyes bosszú a halért? A végén még tényleg kicsinyesnek és felszínesnek kell tartanom őt. Meghagyom ezt a titkot akkorra, kivárom, hogy akkor derüljön ki, mi is a célja a vendégül látásommal. Na meg most rajtam a válaszadás sora, hogy mire is vágyom én, akinek megvan mindene. A válaszaim beváltották a hozzájuk fűzött reményeket, pontosan úgy, ahogy azt elterveztem. - Az egyedül uralkodás tetszene, igen, de inkább babérkoszorút nyomtasson nekem, mint a régi római császároknak! - Mosolygok, de közben úgy is mondom, mintha tényleg egyik első uralkodói utasításom lenne a megfelelő fejdísz nyomtatása, nem pedig egy javaslat. - És nem volna részemről kicsinyes és túlzó kívánni bármit is, ha egyszer kancellárként megvan mindenem? Nagyon úgy tűnik, hogy Önnek határozott elképzelése van arról, mire vágyhatok. - Utóbbi bár kijelentés, de valójában várakozó kérdés, mert érdekelne, hogy szerinte mi lett volna a helyes válasz a részemről? Látom, hogy leteszi az evőeszközöket és így magam amellett döntök, hogy a számba épp most bekerült falat az utolsó, én is leteszem az evőeszközöket, s megtörlöm a szalvétával a számat. Kérdőn pillantok rá közben, aztán elmosolyodom miután lenyeltem a falatot. - Már majdnem aggódni kezdtem, hogy itt hagy engem egyedül ennyi desszerttel! Köszönöm. - Nem vagyok egy megköszönős típus, de választott szerepeink most megkövetelik az udvariassági formulák miatt. Más esetben elvárt lenne, hogy ne én szedjem le az asztalt. - Tegye, kérem, oda a pultra őket a pezsgőhűtő mellé! - Pillantok is oda, hova, de én sem maradok ülve, hanem felállva visszateszem a tálakra a fedőket és ezeket elviszem az asztalról a pulthoz, noha az asztal mérete megengedné - pláne hogy csak ketten vagyunk -, hogy a túlsó végén maradjanak. Lenne így is elég hely a desszertnek. Nekem is jólesik egy kis mozgás, amit azzal is kiegészítek, hogy a pezsgőhűtőt a benne lévő üveg édes pezsgővel az asztalhoz viszem, majd visszafordulok, hogy a "csipeszes-fiók" alatt kinyitva egy szekrényt kisebb tányérokat vegyek elő a desszerthez. Óhatatlanul is emlékeztet ez arra, mikor a feleségemmel együtt szedtük le az asztalt... De csak a helyzet, mert az érzés egészen más, össze sem lehet hasonlítani. - Bevallom, a desszert-kívánsága okozta a legnagyobb fejtörést. A "habos sütemény" meglehetősen tág fogalom volt. - Inkább csak azért mondom, hogy ne csendben legyünk és hogy nehogy megint Denisov kerüljön elő témának. Nem feltűnően, de közben azt figyelem, ő mit csinál, mit néz meg sétája közben, de ha felém pillant, akkor én éppen másfelé figyelek, nem érezheti magán tekintetemet.
A hozzászólást Callum Jenkins összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szer. Aug. 21, 2019 1:03 pm-kor.
*Nem mondom, hogy kidumáltam magam, de nem teszi szóvá. Most mit mondjak, imádom amikor emelgeti a szemöldökét, olyankor meglepődik de magában tartja. Összegzek, tetszik neki, pedig nagyon messze voltam attól, hogy magamat adjam. Mégiscsak írok neki legközelebb egy sajátos stílusú Moor jelentést. Ettől persze a terv korántsem tökéletes és nagyon remélem, hogy Jenkinsnek van néhány „B” terve, amibe nem avatott be. Ha ez az egész összejön…* -Ó, pedig annyira szeretném. *Mosolygok vissza rá és szinte lehelem a kívánságomat felé, de ő is pontosan tudja mennyi mindent szeretnék róla tudni. Nem véletlenül tart szemmel…szemekkel. Más szemével. Gyanítom, amikor nem az Alvókkal foglalkozik és nem a mütyür génjeivel kísérletezik, gubbaszt egy sarokban és végignézi a Dominium összes kamerafelvételét, különben honnan tudna annyi mindenről. A tervet, más ötlet hiányában lezárjuk és késznek nyilvánítjuk, nem úgy Denisov ügyét, életét, jövőjét, mert azt nem hagyom és még számos ötletem van arra, hogyan szabadítsuk ki Jenkins karmaiból. Én már észre sem veszem, hogyan kerülöm ki a kérdései lényegét, de eskü, ez a legutóbbi nem volt szándékos, ő azonban azonnal lecsap rá, pedig olyan szépen kikanyarintottam a magam véleményét. Felnézek rá – mert még ülve is magasabb – oldalról, nem egészen felé fordulva, pislogok egyet lassan majd újra a szemeibe nézek. Tényleg hatásosabb vagyok amikor nem kell úrinőként viselkednem, azt hiszem már régen kihoztam volna a sodrából.* -Valóban ezt tettem volna? Olyan szépen megfogalmazta. Részeire szedve elsunnyogni….talán azért olyan ismerős önnek ez a furfangos csel, mert öntől tanultam. *Hatásszünetet tartok, természetesen nem annyit, hogy meg tudjon szólalni, de elég legyen egy bájos mosolyra amit megcsillogtatok.* -Azért az Imperium, mert én is ott vagyok és Denisovval jól el lehet tölteni az időt, inspirál és ő az egyetlen akit nem tudok asztal alá inni. Másrészt, talán tovább tudnánk fejtegetni a Svensson rejtélyt. *Meg mást is, de ezt nem kell Jenkinsnek tudnia. Svensson ténykedése a Kancellária ellen való és Jenkinsnek érdeke, hogy azt felszámolja, mi pedig többet tudunk róla mint ő, még akkor is, ha a legutóbbi kalandunk vele nem sikerült valami fényesre. De hát titkolóznunk kellett és úgy nem lehet normálisan dolgozni. Ez persze nem akkora horderejű, hogy felkerüljön a vágyaim listájára, csak Denisov szabadsága érdemes rá, ezen kívül nem nagyon van olyan amire vágynék, hiába próbálja Jenkins kihúzni belőlem.* -A rendes vacsorát megkaptam, a szaftos husi…*Meglepve nézek rá amikor tudatosul bennem, hogy mit mondott, még akkor is ha csak engem idézett. *-Tényleg _husit_ mondott? Megbocsásson, de olyan furcsán hangzik az ön szájából. *Szélesen elmosolyodom. Egyszer majd elmerengek azon, hogy milyen szavakat ismételtessek el Jenkinsszel, a legközelebbi vacsoránk remek alkalom lesz az ezen való szórakozásomra, és akkor már moderálnom sem kell magam. * -Szóval a hal is meg volt és reményeim szerint a habos sütemény is. A többi vágyamat már megosztottam önnel, a kantin menüjének javítása, a vetítésre szánt filmek cenzúrájának enyhítése és a többi, és a többi. Kiöntöttem önnek a szívemet, lelkemet. *S a szívemre is teszem a kezem, hogy nyomatékosítsam a szavaim, amelyeken minden bizonnyal…vagy a pocsék színészi előadásomon, nevetni fog. Na nem az eddigi vágyakat játszottam el, csak a csalódottságomat, mert többet várt. Jenkins nagyon kíváncsi rám és a titkaimra, akárcsak én az övéire, csak gyanítom a kettő nincs egy súlycsoportban. Ezek után, talán mert legördült a vállainkról McGrover kancellár elveszejtése és Sam megmentése körüli tervezés súlya, a hangulat…felettébb oldott lesz. Jenkins beszólása a csipeszre, megnevettet. Inkább az, ahogyan kimondja a „hálátlan” szót. Ez azonban nem gátol meg abban, hogy kételkedjek a jóhiszeműségében ami a szálkás halat illeti. Na mindezekkel biztosan nem szállhatna versenybe egyik kancellár sem. * -Vigye csak nyugodtan. Arra azért kíváncsi vagyok mi lesz rá a reakció. *Tényleg vicces, ez a mi barátságunk szórakoztató oldala, aminek még nyoma sem volt a liftben. Talán ezzel az úrinős feelinggel kihoztam Jenkinsből a legjobbat, amit csak lehet. Mondjuk nem a legjobb példa ha a hatalomról kérdezem, de ha már vágyakról van szó…* -Babérkoszorút? Komolyan olyat viseltek a római császárok? Fűszernövényt? *Meglepve nézek rá, a régi földi történelem elég tetemes mennyiséget tesz ki, és koromat meg az erre szánt időmet tekintve még nem tartok ott. Erre viszont rá fogok keresni, fogalmam sincs hogy néz ki egy babérkoszorú, de erről eszembe jut valami. Egy pillanatra elnézek Jenkins mellett és elképzelem, hogy legközelebb, amikor a Perdán járok…* -Nincs, sajnos nincs határozott elképzelésem arról mire vágyhat, ezért kérdeztem rá, de arról van határozott elképzelésem, hogy igenis vágyhat valamire. *Nem mondom tovább, várakozón nézek rá mindaddig, míg a tányéromért nem nyúlok. S megint nem veszem észre, hogy kétértelműen fogalmazok a vacsora befejezésével kapcsolatban, amivel majdnem heveny szívrohamot okozok Jenkinsnek, de akinek nincs szíve ugye…* -Nem hagyom ki a habos süteményt. *Mosolygok még rá egy utolsót mielőtt felállnék a tányérokkal a kezemben s elindulnék a pulthoz. Ez a legjobb hely, ahova csak küldhetett. Elsétálok, leteszem a tányérokat szépen egymás mellé mindenféle evőeszközcsörgés nélkül…ügyes kislány. Jenkinsre nézek mit ügyködik, s míg a desszerthez szánt pezsgővel foglalatoskodik, a szépen kreált frizurámat igazgatom. Nem szoktam meg, hogy így hordjam, az összes hajam súlya egy pontba koncentrálódik, olyan mintha egy nagy sapkát viselnék, de ennek a kontynak is van szerepe. Két ujjal kihalászom belőle azt amit belerejtettem, egy apró, kisujj körömnyi fekete korong. Karjaimat keresztbe fonom magam előtt, míg a kis tányérok előkerülnek. * -Nem értem mit tart tág fogalomnak a habos süteményen. Habos és sütemény. *Nézek rá kérdőn, továbbra is a pultnál állva és őt figyelve. Egészen otthonosan mozog a tányérok között. Elképzelem azzal a nővel akit az irodájában láttam a fényképen, amint vacsoráznak, asztalt bontanak. Vajon együtt csinálták? Úgy mint most mi? Vagy akkor minden a nőre volt hárítva? Milyen ember lehetett? Kedves és anyáskodó, vagy számító némber, aki magába bolondította Jenkinst csak azért, hogy a háttérből irányítson? Csak mert kellemesen oldott a hangulat, nem kérdezek rá a feleségére, pedig kíváncsi vagyok arra a nőre. Nagyon is.* -Kaphatnék egy pohár vizet? Tudja, nem szeretném a hal ízét érezni mikor a süteményt kóstolom és a száraz pezsgő sem lenne jó, mert attól csak édesebbnek érezném. Ezt mondta nem? Úgy emlékszem. *Elnézek mellette és próbálok visszaemlékezni a szavaira.* -Az édestől pedig fanyarabb? A víz semlegesítené az ízlelőbimbóimat. *S azt hiszem, elérkezett az idő, az alkalom arra, hogy véghez vigyem azt, amiért tulajdonképpen meghívattam magam vacsorára, amiért reméltem, hogy a megérzéseim helyesek Jenkins gondolkodásával kapcsolatban és nem egy kancellároknak fenntartott étterembe visz, hanem idehív a lakosztályába. Amint elfordul, hogy poharat halásszon elő a víznek, vagy tölt a pohárba, vagy bármit csinál, a pult feletti monitorhoz biggyesztem az ujjamon eddig nyugvó kicsi, fekete bigyót. Nem fog látszani, de ha esetleg később megtalálja sem tudja milyen célt szolgál. Amennyiben nem fordul el tőlem egy pillanatra sem – mert csak ennyi időt venne igénybe, hogy odaragasszam a chipet a monitor széléhez – akkor kérek még valamit.*
- Azt meghiszem! - Mosolygok vissza ravaszul, mert ezt a mondatát a tizedesnek teljes mértékben el tudom hinni. Csak egyszer lehetne itt a lakosztályban egyedül, pláne a személyes kódjaimmal, hogy nemcsak fizikailag nézhessen át mindent, hanem a virtuális térben hagyott nyomaimat is átkutathassa. Vagy csak egyszer lehetne gondolatolvasó! Mindegyik helyzetet élvezné, ebben biztos vagyok, de a gondolatolvasás még nekem is jól jönne a tizedessel szemben. A bájos mosolyát hasonlóan bájossal viszonozom, már amennyire ez tőlem kitelik, de nem szólalok meg. Igaz, hogy nem is nagyon hagyott rá lehetőséget, de kancellárként egyszerűen belefojthatnám a szót, mert én közbevághatok a szavának, míg ez fordítva nincs így. De nem érzem szükségét ennek, mondja csak végig - röviden még el is nevetem magam azon, hogy Denisovot nem tudja asztal alá inni, ami nekem is hasznos infó, hogy ezek szerint az alkoholt jól bírják mindketten -, azután reagálok csak. - Tehát most már a tanítványom is lett? Ez egy roppant mozgalmas vacsora. Ami pedig Svenssont illeti, hogyan folytatnák a nyomozást? - Kérdeztem ezt Denisovtól is, de be kellett látnom, hogy nem akart velem semmit sem megosztani, amit valahol megértek, de még valószínűbbnek tartom, hogy a csapatukban Moor tizedes az ész. Emiatt is érdekel, mire vágyhat a másik, de sokkal közelebb nem kerültem a tizedes megismeréséhez, kiismeréséhez, mert üres sallangokat mond csak, vagy kitér a válaszok elől. Néha tényleg eszembe jut, mennyivel hatásosabb módszer volt az, ahogy Denisov-val bántam. Gyorsabb, mindenképpen, de ráérek végigjárni ezt a hosszabb utat is a tizedessel. Először nem is értem, miért akad meg mondatában a tizedes, nem rá jellemző, de hamar kiderül az oka és elmosolyodom. - Husi... - Szinte csak lehelem felé a szót, mintha ez lenne az a jelző, amit akkor mondok, ha udvarolni akarok és az aranyos szót ezzel váltanám ki. Persze ez csak pimaszkodás a másikkal, ahogy Denisov témája elmarad mögöttünk, valahogy kötetlenebb is lesz a beszélgetésünk, amiről még nem döntöttem el, hogy jó-e vagy sem, mármint hosszútávon értelmezendő következményeit nézve. Nevetek is a szavain, hogy kiöntötte a szívét-lelkét nekem, ami önmagában is elég vicces volt, a színészi játék már szinte túlzás volt hozzá. - Babérkoszorút. - Bólintok rá megerősítésképpen, hogy jól hallotta, a további kérdések mosolyt csalnak az arcomra, de magamban némi elismeréssel is adózom, hogy az legalább nem volt kérdés, hogy kik azok a római császárok és mi az a babér. A régi földi történelemmel kevesen foglalkoznak, a menzaétrendet meg már beszéltük, és igazán nem lehet azzal vádolni, hogy benne hagyott babérleveleket kell kiszedni, mint ízesítő fűszert, mert ez feltételezné, hogy van ízük azoknak az ételeknek. Egész tájékozott ez a tizedes! - A babér latin neve laurus, ami győzelmet is jelent. A hadjáratról visszatérő győztes hadvezér vagy sok esetben császár, mikor bevonult Rómába és a nép éljenezte, ezt viselte. Egész pontosan fölé tartotta egy szolga mögötte állva és közben azt mondogatta neki halkan: "Emlékezz rá, hogy te is halandó ember vagy!" - Majd csak egy fél pillanatnyi szünet után folytatom. - Szeretné tartani nekem a babérkoszorúmat? - Csak nem tudom megállni, hogy a végén ne kérdezzek rá erre, ha már így elmeséltem ezt az ősrégi szokást. Más kérdés, hogy pont abba a szobába van bezárva, ami engem halandóságomra emlékeztet minden egyes nap, és ehhez elég csak az ajtóra pillantanom. Vagy a tükörbe. Látom, hogy elpillantott mellettem, kíváncsi lennék, hogy mi járhat most a fejében, de másnem a kérdésem biztos visszarángatja ide a vacsoraasztalhoz. Arra nem reagálok viszont, hogy igenis vágyhatok valamire. Hogyne vágynék, terjedelmes a listám és mind egyre távolabb kerül, egyre elérhetetlenebbnek tűnik, ami valahol röhejes, ha figyelembe vesszük, hogy a megmaradt emberiségnek én vagyok az egyik teljhatalmú ura. A frizuraigazításnak nem tulajdonítok jelentőséget, így csak a habos sütemény kérdésére pillantok rá a pezsgővel való foglalatoskodásból felnézve. - Jó-jó, hogy habos meg sütemény, de milyen ízű? - Nekem evidens kérdés, a tizedesnek, aki ízetlen ételeken él, benne valószínűleg ez fel sem merült. - Mindenesetre választottam kettőt, az egyik a kedvencem, legalább én járjak jól, ha mégse felelne meg a habos süteményről alkotott képe a valóságnak. - Somolygok az orrom alatt, mialatt előszedtem a kistányérokat és a süteményes villákat hozzá, és már indulnék is velük az asztalhoz, mikor a tizedes kérése megállít. - Hogyne. Egy pillanat. - Előbb odaviszem eredeti szándékaimnak megfelelően a tányérokat az asztalra és kiteszem őket. Gyorsan megvan, hiszen nem nagy a táv és csak két tányérról és két villáról van szó. Akár most, akár fél perccel később, mikor a vizespoharat veszem elő és töltök bele vizet a megfelelő gombot megnyomva a fali panelen a konyharészen, mindegy mikor teszi oda a furcsa kis korongot a gépem szélére a tizedes, úgy tűnik, nem vettem észre az egészből semmit. Azt érzékeltem, hogy mozdul, hogy valamit csinálhat, de túl feltűnően gyanakvó lett volna felé fordulni, még ha egy kérdéssel is álcázom a dolgot, így maradt az, hogy hátat fordítok neki, ahogy azt tervezte. Ha csakugyan tervezte. Ha Willről lenne szó, egészen biztos vagyok benne, hogy sosem fordítottam volna neki hátat, de a tizedes esetén... még mindig csak gyanakszom, de semmi bizonyíték. - Tessék! - Adom át neki az üvegpoharat, de én magamnak nem töltöttem és megállom, hogy ne pillantsak a gépem felé, vajon változott-e ott valami vagy sem? Inkább a hűtőből veszem elé a letakart kis tányért, amin a két-két szelet sütemény várakozik. Van egy bordós és egy kellemes meleg barna színű krémes habbal megpakolt, előbbinek világossárga tésztája van, míg utóbbinak sötétbarna, de nem azért, mert megégették volna. - Hogyhogy nem költözött le a Perdára és az Imperiummal tart? A hajó cirkál a környéken más élhető bolygókat, holdakat keresve, de Önnek a munka szempontjából nem volna egyszerűbb tartósan a Városban élni? - Kérdezem, de még tartom a kezemben a sütis tálat és nem indultam el vele az asztalhoz. Inkább nekidőltem háttal - vagy inkább derékkal - a pultnak, amíg a tizedes is a vizét kortyolgatja. Fura dolog, de még a víz is jobb minőségűnek tűnik, pedig nem adunk szennyezett vizet a polgároknak és a katonáknak sem, így lehet csak a környezet és a szép pohár miatt érzi úgy az ember, hogy még vízből is jobb jut a kancellároknak. Aztán ki tudja...
*Tudom, hogy tudja és azt is, hogy elhiszi. Mindketten kíváncsiak vagyunk a másikra, a terveire, azok természetére és a célokra melyeket el szeretnénk érni. Néha...mindig szeretnék egy picike kis fekete bogár lenni a Kancellária tanácskozásain, de leginkább Jenkins magánakcióinak közelében, hogy halljam min ügyködik. Példának okáért, mint amilyen az a kis „légyottja” volt a rakodótérben, amiről van ugyan felvételem, de hang nincs hozzá. Ráadásul még nem volt alkalmam megnézni az egészet, kockákra bontva, felnagyítva, hogy lássam mi az amit kapott és amit eltett. Nekem biztosan nincs annyi titkom mint neki, és nem is olyan nagy horderejűek, de tutira felforgatják majd az életét, ha aktiválom azokat. Persze arra vigyázok, hogy ne derüljön ki egyik sem, ne vezessen hozzám egyetlen nyom sem. A válaszaim is ezek fényében születnek és észre sem veszem, már csípőből úgy kerülöm meg a válaszadást, az igazság kimondását, ahogy Jenkins szokta velem szemben. * -És még milyen mozgalmas lesz. *Tévedések elkerülése végett, nem tervezek semmi olyasmit, amire rá lehetne húzni a mozgalmas jelzőt, sőt! Inkább sunnyogás lesz belőle, de ezt Jenkinsnek nem kell tudnia. Svensson ügyében feltett kérdésre egyelőre nem tudok konkrét válasszal szolgálni, mivel az egész félrement, vissza kell fejteni a szálakat és újrakezdeni.* -Beszélnem kell Denisovval ez ügyben. Mivel már eleve kudarcra volt ítélve az akciónk, tudnom kell hogyan történhetett meg. Sajnos nem igazán volt még időm erre. *Ezért is kell, hogy egy hajón legyünk mi ketten. Talán Svensson léte és a kapcsolatunk hozzá, elég lesz Jenkinsnek, hogy a javunkra döntsön. Addig meg marad egymás kerülgetése, a megismerésre tett kísérletek és a másik kísérleteinek kikerülése. Úgy érzem mindketten profik vagyunk ebben. Jenkins azonban láthatóan nem hiszi el, amikor azt mondom, nincsenek vágyaim, pedig igaz. Nem vagyok nagy igényű, amire vágyom azt már elmondtam neki, talán még sosem találkozott olyan emberrel, akinek nincsenek vágyai. De tényleg! Mit akarhatnék? Nagyobb kabint? Kilátást a Perdára? Mit érnék vele? Amit szeretnék, azt minden hozzám hasonló ember szeretné. Szabadságot. Felsorolnám még egyszer mit kaptam meg tőle, ami úgy igazán izgatott, de olyat hallok tőle, amit még soha. Pedig jól hallottam, és erről biztosít is azzal, hogy újra kimondja, nem kevés…érzékiséggel? Nagy erőfeszítésembe kerül, hogy komoly maradjak és a hangomat amolyan csábítóan búgóra állítsam.* -Egek! Ha még egyszer kimondja, elalélok. *Francokat. Jenkins nem az esetem, eltekintve a Sam által imádott szemeitől és a kifejezetten remek popsijától, azt viszont meglepődéssel kísérve értékelem, hogy pimaszul mókázik. Ollé! Ezen túllendülve csokorba foglalom mi mindent kaptam már meg és közlöm vele, hogy többet ne is várjon tőlem vágyak címszó alatt. Lassan minden fontos témát kivesézünk és marad a kötetlen beszélgetés, még történelem leckét is kapok a nagyon ókori birodalom szokásairól, pár mondatban. Érdeklődve hallgatom, mert tényleg kíváncsi vagyok és legalább nem nekem kell utánanéznem. Tudom, hogy én ajánlottam fel, hogy nyomtatok neki koronát, de nem gondoltam komolyan, pláne nem úgy, hogy én tegyem a fejére. Babérkoszorút sem tartok neki, így is akkora az egoja mint az egész Perda. Picit előrehajolok felé, hogy hallja a suttogásomat, nem véletlenül osztom meg vele a válaszomat így.* -Inkább csak suttognám az emlékeztető szöveget, koszorú nélkül. *Eszembe jut az a koponya amit Bruce-szal találtunk és a koronaféle ami a fején volt…van. És eszembe jut az is, mennyi minden volt abban a barlangban, és milyen sokféle növény van a Város kertészetében. Nos, biztosan nem olyasmire vágyik Jenkins ami kósza gondolatként átfutott az agyamon, de nagyon sok minden másra igen. Nem tudok meg többet, Jenkins makacsul hallgat ez ügyben, nekem viszont lehetőségem nyílik arra amiért idejöttem, amiért ezt a szerepet játszom. A kis chip már a kezemben van, amikor a süteményről kérdez. Te jó ég! Honnan tudjam milyen ízűt kérjek, amikor azt sem tudom milyen ízűt lehet kérni.* -Nincs összehasonlítási alapom, nekem már az is elég, ha _van_ íze. *Keserédes mosollyal közlöm és ez az érzelem őszinte. Nem akarom magam sajnáltatni amiért azt az ízetlen szart kell ennem, neki meg kedvence is van a sütemények közül, de újra fellobban bennem az ami miatt a JL megszületett. * -Irigylem, hogy lehet kedvence. Ó, és persze gondolt saját magára is. *Vajon a feleségének is ugyanaz volt a kedvence? Vagy Jenkinsnek miatta az a kedvence ami? Elmerengenék ezen órákig, de fontosabb dolgom is van, mintsem Jenkins szerelmi és megroppant házaséletével gyötörjem az elmém. Vizet kérek tőle, mert úgy tűnik az istennek sem akar elmozdulni tőlem, s míg a tányérokat viszi az asztalhoz és van néhány lélegzetvételnyi időm, hogy nem figyel, elhelyezem a kis chipet, majd mint aki jól végezte dolgát, lesimítom a ruhám elejét mielőtt kezembe fognám a vizespoharat.* -Köszönöm, igazán kedves. *Mosnom mosolyogva és belekortyolok a vízbe, ami tényleg jólesően kimossa a számból a hal, amúgy kellemes ízét a süteménykóstolás előtt. Előkerülnek a sütik is, és már a látványtól összefut a nyál a számban. * -Mmm, ez igazán jól néz ki. Csodás! *Sikerül belebeszélnem a szavaiba, de eddig sem zavartatta magát emiatt, és hallottam mit kérdezett, nem okoz gondot, hogy válaszoljak, továbbra is a sütiket babonázva a pillantásommal.** -Érdekel más bolygó is. Kíváncsi vagyok, de ez nem újdonság önnek. Összehasonlítom a Perdát más bolygókkal, hogy mi a különbség, mi az amiben hasonlítanak egymásra és megpróbálom kitalálni melyik miért van. Ön miért nem költözött le a Perdára? Vagy legalább pár napot ott tölthetett volna kikapcsolódásképpen. Gyönyörű a táj…a Városból nézve. *Azt persze nem mondom el, hogy alapjában véve nem vagyok túl jó kapcsolatban a természettel, leginkább az állatokkal vannak problémáim. Elég stresszes, pedig a munkám pont, hogy odaköt. Ám nem bírom tovább a sütemény látványát, muszáj megkóstolnom. Mivel a chip a helyén van, semmi keresnivalóm nincs a pultnál, elindulok hát az asztal felé.* -Akkor megkínál a süteménnyel, vagy csak mutatóba hozta kancellár úr? *Helyet foglalok, most nem várom meg, hogy alám tolja a széket, anélkül is képes vagyok hangtalanul leülni, újra belekortyolok a vízbe, aminek mintha lenne íze, legalábbis az általam megszokotthoz képest. Finom. Baszki, ezeknek még a vizük is más. Ez a gondolat azonban megmarad a bájos mosolyom mögött.*
// A kis chip tartalmazza azt a vírust, aminek a zanzásított változatát megtaláltam egy Bruce által véletlenül letöltött földi fájlban, amit aztán tökélyre vittem. (Kijátsszva) Feltölti magát Jenkins hálózatára, a chipről pedig ezek után minden adat törlődni fog. A vírus megbújik, semmilyen hibát, elakadást, programváltozást vagy működési zavart nem okoz és láthatatlanul minden megnyitott fájlt, adatot, lekérdezést, letöltést továbbítani fog a rendszeren keresztül egy bizonyos helyre. Még csak a közelében sem kell lennem ahhoz, hogy lehívjam a megszerzett adatokat. Jenkins kódjával pedig meg is nézhetem azokat. //
- Ah, ne fokozza ennyire az izgalmakat, legyen tekintettel öreg szívemre. - Felelem neki gúnyos mosollyal, hiszen magam is tisztában vagyok a Dominium-szerte elterjedt pletykával, miszerint nekem a szívem kőből van, szőrös is és egyébként sem létezik. - Miért pont vele szövetkezett? Kiváló elvei miatt, meg mert tudja melyik végénél kell a fegyvert megfogni és el tud bújni mögötte? Habár az Ön praktikus méretével bárki mögött el tud bújni. - Ezzel a szöveggel kerülöm meg, hogy nyilatkozni kelljen Denisov sorsáról, ami eddigre már régen eldöntetett. Míg mi itt kedélyesen csevegünk, addig a férfi a Perda vadonjában próbálja végrehajtani a neki kiszabott feladatot, majd időre visszaérni, hogy rendelkezésemnek megfelelően közlegényként ugráltassák az Imperiumon. Na igen, és hogy ezek ketten újra szövetkezzenek. De miért is kötném ezt a tizedes orrára? - Sose tenne olyat, hiszen nem biztos benne, hogy el is kapom! - Ha már pimasz mókázás, hát mosolyogva reagál csábítóan búgó hangon előadott felvetésre, mindezt olyan hangnemben, mint aki csak folytatná az évődést, de közben szemeim elárulják, hogy csak gonoszkodás az egész, na meg az ígéret, hogy biztosan nem kapnám el és fektetném az ágyamra, hogy felpolcoljam lábait megszabadítva őket a nagyon is kaján gondolatokat ébresztő, csábos magassarkútól. - Inkább tartsa a koszorút, az emlékeztető szerepét már elcsaklizták Ön elől! Egy arany koszorú viszont jól állna nekem, nem gondolja? - Szemtelenkedek továbbra is, hogy tereljem a figyelmét, na meg finoman feszítsem a határokat, amíg még úgy tud felelni, ahogy úrinőhöz illik ma esti szerepe szerint. A keserédes, de őszinte válasz az ízekre vonatkozóan megint emlékeztet, hogy hát persze, honnan is tudná, milyen habos sütit kér, ha csak képen látott eddig olyat. Úgy meg az ember csak feltételezheti, hogy a különféle színek különféle ízeket jelentenek, habár az átlagemberek által elérhető ételek nem ezt bizonyítják. - Oh, nos... íze lesz, remélem, kedvére való! Miért ne gondolnék magamra? Kancellár vagyok. - Pillantok rá gúnyos mosollyal, míg kiveszem a sütiket a kis méretű hűtőből. A hűtő mérete és tartalma is jól jellemzi a konyha méretét: szűkös, néhány ital van benne, legalábbis üvegek és egy-két jól záródó doboz, ami még lehet nem is ételt rejt, hanem kinézhető belőlem, hogy laboratóriumi mintákat, ha már orvosi csipeszek is vannak a fiókjaimban. De tény, hogy ez alapján könnyen megállapítható: nem a szakácsművészetemmel szoktam másokat levenni a lábáról, ahogy könnyen kitalálhatóan a süteményt se én csináltam. - De ugye tudja, hogy ezzel a vacsorameghívással önmagával szúrt ki? - Az meg sem lep, hogy belebeszél a szavamba már megint, de legalább tudott figyelni a kérdéseimre is. Ez viszont amiatt meglepő, mert sütivel még senkit sem sikerült így megbabonáznom, mint őt. Míg őt hallgatom, addig finoman balra kicsit, majd jobbra kicsit mozgatom a sütiket tartalmazó tányért, azt figyelve, hogy vajon követni fogja-e a tekintetével. Akár igen, akár nem és lebukom, egy újabb csibész mosoly ül ki az arcomra a megbánás legcsekélyebb jele nélkül, éppen csak nem röhögök hozzá. - Utálom azt a holdat. - Felelem neki kapásból, és érezhetően őszintén. Magam sem tudom még, hogy hamarosan ezt a mondatot a Sötét lápban sokkal kevésbé úriemberhez illő módon fogom megfogalmazni, de legalább ennyire őszintén. - Másrészről meglehetősen kevés Alvó van odalent, már amelyik még tényleg alszik, úgyhogy nem volna praktikus naponta ingázni a munkába. - Folytatom a választ, ami már inkább a humorosabb fajtából való, de ugyanakkor nagyon is racionális megfontolásból ered és ugyancsak őszinte. - Ön mit talált olyan gyönyörűnek benne? - Kérdezek vissza, de talán erre még választ sem kapok, mert a tizedes is rögtön egy kérdést intéz nekem. - Természetesen! - Mosolyodom el és követem az asztalhoz, középre letéve a tálat és üvegfedőjét leveszem. - Ez az élénk színű egy perdai gyümölcsből készült, egyszerre édes és lehetnyit fanyar. A barnás krémű pedig a kedvencem: kávés. Nos, melyikből adhatok először? Vagy ha már ennyire meghitt a beszélgetésünk ma este, felezzünk süteményeket? - Kérdezem és kérésének megfelelően járok majd el és tálalom neki a kistányérokra. Ha megkóstolja a gyümölcsöst, akkor az íze valahonnan ismerős lesz, de lehet kell majd két-három falat is, mire rájön, hogy honnan is ismeri mégiscsak ennek az ízét: a Bűfelejtő italnak is ez a gyümölcs az egyik fő összetevője. A világos színű tészta pedig enyhén vanilíás ízű, míg a másiknak a sötét színű tésztája kakaós és a krém pedig, ahogy az említve is volt, kávés, de érezhetően jó minőségű kávéból készült. A süteményekhez pedig a pezsgőt is bontom, pukkanása már talán nem lesz olyan meglepő a tizedesnek, töltök a poharába, ahogy eddig is, de enyémben alig egy ujjnyi kerül csak. Csak ezután ülök le én is az asztalhoz és kíváncsian várom, mi lesz a véleménye a tizedesnek a süteményről és az édes pezsgőről?
//Gonoszság! De meglesz a revans majd, ne félj! Vagyis de, félj! //
-Nincs is szíve. *Pillantok rá komolyan mielőtt elmosolyodnék. Ő mondta, és még sokan mások a Dominiumon, csak őt és őket idézem, felhívva a figyelmét szavai valótlanságára. Szövetségünk megköttetése után most először tér vissza a társalgásba az a fajta csipkelődés, amit a liftben kezdtünk el. Sok hibája ellenére Jenkins elmondhatja magáról, hogy amikor jó fej akar lenni, akkor sikerül neki. A lelkemre vett tetei ellenére el tudok vonatkoztatni és a vacsora kifejezetten jó hangulatban telik, persze kétlem, hogy holnap, vagy bármikor később, ha találkozunk valahol, vagy éppenséggel rajtakap – megint – valami kis csínyen, nem lenne szemét velem. * -Például ön mögött is. *Nem véletlen, hogy őt említettem meg, elvégre az ő háta elég széles ahhoz, hogy ha bajban vagyok, megvédjen. Persze nem önszántából és nem a két szép szememért…mert az enyém is van olyan szép mint az övé, csak az enyémet nem csodálja annyira Sam. *-Nos, Denisovnak szép szemei vannak és igézően tud velük nézni. *Gyanítom nem erre a válaszra várt, de csak ezt kapja. Egyébként nem tudom megmagyarázni miért Denisov. Egyszerűen csak a zsigereimben érzem, hogy megbízhatok benne, másrészt pont azokat a dolgokat utálja a kancelláriában, melyeket én is és…egy rugóra jár az agyunk. Jenkinsben azonban pont, hogy sosem bízhatok, mindig ott lesz bennem a kis agyfúró bogár és suttogni fog a fülembe, hogy: vajon Jenkinsnek ez és ez a megmozdulása mivel fog járni? * -Nem attól félnék, hogy nem kap el, hanem, hogy hova teszi a kezét míg nem vagyok magamnál. *Mindezt kellő finomsággal, szelíd mosollyal, halkan jegyzem meg, utalva arra, hogy pontosan tisztában vagyok a pda-m megtalálásának módjáról. Kíváncsi pillantást vetek rá, vajon mivel üti el a molesztálás vádját…amit ugyan nem vettem annyira a lelkemre, mint a liftnél való térdepeltetést. Jenkins első találkozásunkkor nagyon is hűvös és kimért volt, olyan amilyennek elvileg egy kancellárnak lennie kell a nála alacsonyabb rangú polgárral, eltekintve a kegyetlen akcióitól. Ám a liftben és most még inkább, egy egészen más Jenkinst ismerek meg, de ettől nem lesz kevésbé gyanús. Sőt! Meglep, hogy az emlékeztető szerepe már nem lehet az enyém, szerinte. Szerintem meg rohadtul nem érdekel, hogy másé a szerep, mert úgyis emlékeztetni fogom ha úgy hozza a helyzet, ám a személy kiléte érdekel.* -Nocsak. Ki az ha szabad kérdeznem? Aranykoszorú…önnek aranyba kellene önteni a fejét. *Szó szerint, hogy le se tudja venni. Nem sokáig élő szobor. A gondolat csal kedves mosolyt az arcomra és azon merengek, ha most nem lennék úrinő, mennyi mindent hozzátettem volna még. De ami késik nem múlik, mondák a bölcsek és kivárom az én időmet. A süteménynél csak remélem, hogy nem okoz csalódást. Annyi mindent olvastam a süteményekről és néztem róluk képeket, ha már Bruce megmutatta hol kell keresnem, hogy talán túl nagy elvárásokkal nézek elébe. Jenkins persze még válogathat is, mekkora szemétség ez! * -Hogy is felejthettem el? *Jenkins minden ízében kancellár, sosem hagyja, hogy bárki ezt elfelejtse. Akkor is ennek az emlékeztetőnek hódol, amikor elkezdi a sütistálat ide-oda mozgatni, én meg akaratlanul is követem a vágyva vágyott édességet a tekintetemmel…még a fejemmel is. * -Miért is szúrnék ki magammal? *Ezt nem értem, de nem baj, máskor sem izgatott ilyen gondolat, nyugodt szívvel és lélekkel mentem bele a legingoványosabb dolgokba. Jenkins közben a holdról beszél és arról, mennyire utálja. Ez jó, még a babonázás közben is a megfelelő helyre pakolom az elmémben ezt az információt. *-De hát alszanak, nem kell nekik esti mesét olvasni. *Mi történhetne két-három nap alatt? Felébrednek? Na és! Legalább többen lennénk mint a perdaiak…és hamarabb tönkretehetnénk ezt a földet is. Végül csak leesik, hogy Jenkins szórakozik velem a sütistállal és felnézek rá. Csúnyán nézek. Ezért nem is válaszolok arra a kérdésre, hogy mit találtam gyönyörűnek a Perdában, meg azért sem, mert egyáltalán nem gyönyörű ha az ember arcába tolakszik az egész állatállomány. De egyébként szép, az egész úgyx ahogy van, mert nincsenek falak, hűvös, fémszínű falak, nincs műlevegő…igen, azt hiszem az illatos levegő az oka, az ember el tud tőle részegülni. Én viszont a sütitől szeretnék elrészegülni, ezért máris az asztalhoz megyek, hogy ezzel is noszogassam Jenkinst. Leülök és mint egy izgatott gyerek várom, hogy végre letegye azt a fene tálat az asztalra. Visszafogom magam és nem nyúlok a sütiért, pedig bizton állíthatom, hogy mindkettőt magamba tömném.* -Felezzünk, úgy igazságos. Csak azért mondom, hogy tudja. *Mosolygok rá édesen, mint a sütemény rám. Ha ezek után is megkapom mindkettőt, ha nem, a gyümölcsöset kóstolom meg mindenképpen…természetesen megvárva míg kibontja hozzá a pezsgőt, aminek a pukkanásától már nem rezzenek össze, de csak azért, mert alig behúzott nyakkal, hunyorogva várom. Gratulálhatok magamnak és anyukám is büszle lehet rám, mert meg tudom várni, míg Jenkins is leül s csak azután tűzök a villára egy falat süteményt, s emelem a számhoz lassan, jól meg nézve, míg elér oda, majd helyezem illendően, nőiesen a számba. Eddig minden oké. Ezután robban a bomba, vagyis az ízek a számban, a zamat, a friss gyümölcsös íz. AZ ÍZ! Ismerős, és csak egyetlen lélegzetvételnyi időbe telik, míg azonosítom. Meg is feledkezem magamról és a felvett szerepemről. Lehunyt szemekkel élvezem az ízorgiát, pedig csak egyetlen pici falat.* -Mmmmmmmm……hhmmmmmm. *Az egész olvad a számban és selymes és bársonyos, édes és picit csiklandozósan fanyar, és még akkor is ott van az íze a számban, miután lenyeltem. Csak ekkor tudatosul bennem, hogy a lényem mélyére száműzött liftes – megszokott – Raven kikukucskált picit a színfalak mögül. Jenkins minden bizonnbyal észrevette, hiszen bármit is teszek vagy mondok, ő szeret árgus szemekkel figyelni. A felé közelebb eső szememet nyitom csak ki őt skubizva, majd szégyenlősen elmosolyodom. *-Mennyei. Még kínvallatásra is jó.
//Nem félünk a farkastól, nem bánt az csak megkóstol //
- Ccc! Mindig elfelejtem! - Még ciccenteni se restelltem az elején ál-bosszúsan, mintha ez rendszeresen kimenne a fejemből. Egyébként magam is úgy vélem egy ideje, hogy már nincs. Eltemettem Ővele... Térjünk is inkább át arra témára, miért akarja a tizedes Denisov-ot az Imperiumra helyeztetni, ami egyébként is egybeesik a terveimmel, de ez mellékes. A most említett indok is az, nem is tudom megállni, hogy némi gúnnyal fűszerezve ne szólaljak meg. - Ez bizonyosan elő fogja segíteni a nyomozásukat! - Utalok itt a szép szemekre és igéző pillantásra. Biztosan meghatják majd azt a Svenssont is, tényleg. Engem is meghatottak... ja nem, engem nem. Persze az is igaz, hogy a szuperkatonánk egyrészt ölni tudott volna tekintetével, mikor engem látott, másrészt a szemei érdekeltek a legkevésbé, a mérhető fájdalomküszöb határértékei annál inkább. A szelíd mosollyal előadott utalás a múltkori pda-lelőhelyemre mosolyt csal az arcomra, a kaján fajtából, pedig nem néztem be jobban abba az alsóneműbe akkor, de ez a finom vád, hogy most is megtenném-e... A kaján mosolyom két pillanat alatt átvált rövid nevetésre. - Ha képes volt most is elrejteni a ruhája alá egy pda-t, a helyében én is félnék. - Széles vigyorom közben sokat jelentően röviden végigmérem, csak hogy kellően kiemeljem ezzel is, mennyire testre simuló az a ruha most rajta, ami alól egy pda-t előszedése több, mint molesztálási vád lenne. Meg se próbálok kimászni a vád alól. Úgy se hinné el, hogy nem néztem meg mást. De akárhogy is évődünk most, akárhogy is végigmértem, mikor megérkezett hozzám ide, nem érzek késztetést rá, hogy feltétlenül megtudjam, van-e pda a ruha alatt és mi egyebet találnék még ott, ha már a ruha alatt járnék. - Saját magam vagyok a saját emlékeztetőm. Ilyen fontos feladatot nem bízhatok másra! - Ütöm el tréfával a dolgot, mintha nem beszélnék komolyan, mintha csak nem akarnám elmondani, ki más az, akire az emlékeztető szerep hárult. - Óóó, az már túlzás lenne. Elég, ha aranyba foglalja a nevem. - Értettem én, hogy szó szerint gondolta, de nem veszem magamra. Gondoltak már nekem cifrább véget is... nagyjából majdnem mindennap, még ha ezeket nem is hallom. De nem is érdekelnek. Sejtem, hogy cifrábbakat gondol nekem is a tizedes, de tényleg értékelem, hogy ennyire szerepben tud maradni és helyzethez, szövegkörnyezethez illő jókívánságokba tudja bújtatni gondolatait. Igaz, hogy nem beszélhet hosszabban, mint ahogy szokott - de kellemes is így a fülnek! -, de rövid mondandói kellően töményen magukba foglalják véleményét. Vagy lehet csak azért érzem így, mert sejtem, milyen sokat mondana egyébként? - Azért szúr ki saját magával, mert most sok ízt kóstolhatott, ráadásul sok jó ízt. Tudja milyen ízetlen lesz ezek után a szokásos ebédje, vacsorája? - Sokkal rosszabbnak fogja érezni, mert most már van összehasonlítási alapja, és ez valahol egyenes út egyfajta boldogtalansághoz is. A végén még nem fog eleget enni, pedig most is nagyon vékony. Tudom viszont már előre, mi lesz a válasza, legalábbis kettő ötlet között vacillálok, melyiket fogom hallani: vagy javítsak az általános étkeztetés minőségén vagy innentől ide jár majd hozzám vacsorázni. Ahogy azokat a süteményszeletek fixírozza, utóbbira voksolok. Miközben elnyelem egyelőre a mosolyomat és igyekszem komolyan válaszolni az Alvókat érintő kérdésre, figyelem, ahogy nemcsak tekintete követi a jobbra-balra mozgatott sütistálat, hanem a feje is. - És ha robbanás történik a Dominiumon és evakuálni kell? Ha meghibásodik az Alvóknál a folyékony nitrogén-gőz keringetője, és maguktól kezdenek "kiolvadni" az Alvók? - A végén nem bírom ki komolyan már, mert látom, hogy lebuktam és olyan csúnya nézést kapok, mint előbb a halszálka miatt a fürdőajtóban, pedig az véletlen volt, ez meg direkt. Megint csak önkéntelenül jelenik meg az a sármos, csibész mosolyom és látszódik a tekintetemben is, de hogy elnézést kérjek? Még véletlenül sem, nemhogy direkt! Így követem hát az asztalhoz és teszem le a süteményes tálat, majd érdeklődöm, melyikből kér. - Legyen úgy, felezzünk. A nagyobbik fele az enyém, a kisebb az Öné, így igazságos. Jól tudom? - Nézek fel rá hamiskás mosollyal a sütemények szeletelése közben, de látható, hogy egy tudós precízségével két egyenlő részre vágok mindkét habos süteményből egy-egy szeletet. Odateszem mindkettőt a tányérjára, töltök pezsgőt és leülök magam is. A gyümölcsössel kezdem szintén, bár én abból a megfontolásból, hogy a végére hagyjam a kedvencemet és inkább annak az íze maradjon tovább a számban, mint az én ízlésemnek túl édes gyümölcsös. Vágok a süteményemből egy falatot és sokkal megszokottabb módon veszem a számba, mint Moor tizedes, nekem nem kell megnézni alaposan, hiszen már láttam ilyent korábban is, mi több, én kóstolhattam is. Az ízek nekem ismerősek így, már majdnem unottak is, de a tizedes... Ahogy rápillantok remélvén elkapok egy őszinte reakciót a süteményre, még magam sem gondoltam volna, hogy nem csak egy röpke pillanat lesz az. Ekkora hatással volt rá, hogy így kilépjen a finom hölgy szerepéből, hogy lehunyt szemmel adja át magát az élvezetnek? Éppen csak nem dőlt hátra a széken kézbe véve a kistányért a sütivel, mint aki egészen otthon van. Bájos. Minden gúny nélkül, tényleg az. És ezt csak megerősíti, ahogy fél szemmel kukucskál csak rám, amire és a szavaira elmosolyodom, magamhoz képest egész kedvesen. - Nos, ezzel feladnánk a Fegyverfejlesztési részlegnek a leckét, miként cseréljék le az idegméreg-lövedékeket süteményhabra. - Kíváncsi vagyok, hogy ez a finom utalás milyen reakciót szül majd? Visszabújik az elegáns úrinő álcája mögé a nő, vagy most már nem érzi szükségét így a vacsora vége felé közeledve? - Mindenesetre örülök, hogy a hallal ellentétben itt Ön kapta a finomabbik felét. - Csipkelődöm még vele egy kicsit, mielőtt újabb falatot tüntetnék el a gyümölcsös süteményből.
* Csak egy szemöldök rántással reagálom le Jenkins ciccentését és válaszát. Bírom a kancellárt, de csak most. Amikor ilyen közvetlen, de mégis megmarad az elegancia határán, cseppet sem egyensúlyoz. Nem kell neki, zsigerből ilyen precíz. Én meg zsigerből vagyok úrinősen is cseles és kérdéskerülő. Ha tudnám sem mondanám el Jenkinsnek miért Denisov, másrészt az a válasz amit kap, szerintem sokkal viccesebb a valóságnál. * -Igen, elég hatékony a szemmel verés területén. * Ő néz, én meg beszélek...lyukat Svensson hasába. Bárcsak már ott tartanánk. Vajon hány ilyen közös vacsink lesz addig Jenkinsszel és hányat élek túl? A fejemben felbukkanó kérdés ellenére nem félek tőle, inkább érdeklődve figyelem minden tevékenységét, megpróbálom kitölteni a hézagokat, mert nem tudok ott lenni mindenhol ahol ő és rohadt jó órája van. Ráadásul eljött az alkalom is arra, hogy röviden de frappánsan, kellő nőiességgel fűszerezve közöljem vele; tudok a pda-s turkálásáról. S valóban úgy van ahogy mondtam, ha face to face állok Jenkinsszel, nem félek tőle. Nem becsülöm le és magamat sem túl, de nem félek tőle. Ám a perdaiak összes istene és még kettő a szomszédos galaxisból mentsen meg attól a Jenkinstől, aki előtt csak egy pillanatra is elalszom, lehunyom a szemem, nem vagyok magamnál. A széles vigyorral kísért mondat engem is megmosolyogtat, már csak azért is, mert a ruhám alatt, a hasítékmentes oldalon a belsőcombomra van rögzítve a pda-m. * -Meg akarja nézni? Hátha végre valamiért nyakon tud csípni. * Senki ne mondja, hogy nem adtam lehetőséget. A ruha anyaga azonban olyan, hogy azon nem látszik át semmi, még egy gyűrődés sem lehet árulóm. Nem véletlenül választottam ezt, hiába néz rajtam végig, csak a furfangosan előretolt lábamat láthatja, ahol a hasíték van, oda vesse szép szemeit. A szép lábamra. * -Ó, nem baj, én is szoktam magammal beszélgetni. *Vágok vissza azonnal az emlékeztető szerepére és nem lep meg, hogy kikerülte a válaszadást. Általában ezt csináljuk egymással. Tudom, hogy érti a finom célzást az aranyba foglalt fejről és a viccet is nem különben. Legszívesebben szemet forgatnék, de ez megint olyan megnyilvánulás lenne amilyet csak a liftes Raven szokott. Piszok nehéz helyzetbe hoztam magam ezzel az úrinős dologgal, de vigasztal a tudat, hogy jön még Jenkins az én kabinomba. * -Ne legyen ennyire szerény, kérem. *Kap egy mosolyt hozzá a finoman gúnyosból, meg is érdemli. Amit a vacsiról mond elgondolkodtat, de egészen rövid ideig. Persze igaza van abban, hogy ezek után sem fogok a kantinban jobb kaját kapni, de abban téved, hogy kiszúrtam magammal. Ez a vacsi…üzleti stratégián alapult, nem a vágyaimon, az csak bónusz. Ám a férfi lelke akkor nyugszik meg, ha azt hallja amit akar, és azt hallja, hogy igaza van.* -Milyen igaz. *Megemelt szemöldökökkel, csodálkozásból felismerésbe csöppenve mondom ezt…és csak ezt. Nem többet. Nem csak azért nem mondok többet, mert a sütiket tologatja az orrom előtt és már a látvány is élvezetes, hanem mert pontosan tudom mire számít és nem akarom megadni neki ezt az örömöt. A sütiket nézve merengek el hangosan azon, hogy Jenkins igazán kivehetne pár nap szabadságot, a választ már nem hallom, ilyenkor jó a szelektív hallás, mert úgy is olyanokról beszél, amiket nem értek. Gőz, meg keringető…már ezért mérges lehetnék rá, de másért vetem rá szép szemeim villanását és inkább ellibbenek az asztalhoz, hogy megkóstolhassam a sütiket, melyek látványa már igencsak megdolgoztatta a nyálmirigyeimet. * -Rosszul tudja. Az az elosztás testvéries. *Megkapja mellé a mosolyomat az övé tükreként, de tudom, hogy csak szórakozik velem, precízebben nem is vághatta volna ketté a sütiket. S a kóstolás első pillanatában eldobom magamtól egy kicsit az úrinőt. Élvezem az ízeket, nem csak a számban, hanem az agyamban is. Hangokat is adok ki magamból, ha egyszer is – azon egy alkalommal amikor pasival voltam – élveztem volna a szexet, ez most arra hasonlítana. Nagy sokára térek magamhoz és félszemmel lesem Jenkins arcát. Nehéz visszatalálni a vállalt szerepemhez, főleg azért, mert a drága kancellár lapáttal dobálja a poént. Kénytelen vagyok nevetni, de észhez térve ezt már újra illedelmesen és diszkréten teszem. * -Ha ezt korábban elintézi, nem kellett volna hernyóként másznom a kancsó vízért. Visszanézte a felvételeket? Jót derült rajtam? *Nem mintha érdekelne a jó kedve, más miatt kérdezem. Hogy tényleg vannak-e láthatatlan kamerák a helyiségben, hogy kíváncsi volt-e annyira, hogy vegye a fáradtságot. * -Azt hiszem a gyümölcsös lesz a kedvencem. Nem árt megjegyeznie a jövőre való tekintettel. *Újabb mosoly Jenkins felé, mielőtt a következő falatot tüntetem el a számban. Természetesen a másik sütiből, mert meg kell kóstolnom azt is, és ha nem ízlik annyira, azt fogom megenni előbb, hogy a végére a finomabb maradjon. A kávé íze köszön vissza, de ez sokkal jobb mint amiket én szoktam inni, még így a sütiben is intenzívebb az íze. De maradok a gyümisnél, ezért a kávésat pusztítom…falatozom el előbb. A második falat leküldése után jut eszembe, mivel már minden komoly témát kiveséztünk, hogy a Jenkinsnek hozott ajándékom még mindig ott van az asztal távolabbi sarkán. Iszom egy korty pezsgőt és felállok, hogy érte nyúljak.* -Maradjon csak Mr. Jenkins, nem szükséges felállnia. *Csípek a lelkébe egy picit, mert tudom, hogy eszébe sem jutott udvariasan felugrani. A dobozt magamhoz veszem és visszaülök a helyemre.* -Bámulatos a türelme, hogy nem kérdezett még rá, mit hoztam magammal és értékelem, hogy nem nyittatta ki azzal a bájos és mosolygós hölggyel aki odakint áll még mindig. Ezt önnek hoztam. Ajándék és egy kis…emlék, első vidám beszélgetésünk tiszteletére. *Beszédem végén átnyújtom neki a dobozt, mely pont olyan színű, mint a megszokott ruhái. S míg ő bontogat izgatottan, én témát váltok.* -Megnézhetem a ruhásszekrényét?
//A dobozban egy Ravenéhez megszólalásig hasonlító bicska van, melyre rá van gravírozva a kancellár neve: Callum Jenkins //
Hogyne vetném szép szemeimet a szép lábára, mikor látom is mozdulni szinte csaliszerűen előretolva, felkínálva, hogy legeltesse azon a szemét a férfiember - szó se róla, van is min - eljátszva a gondolattal, miként folytatódik az a ruha alatt, ahova a hasíték már nem enged bepillantást. Férfiból vagyok, jó hogy eljátszom-eljátszottam a gondolattal már korábban is egy pillanatra, ugyanakkor nem tudom megtagadni önmagam és elfelejteni, ki is ül itt előttem, így a gondolataim inkább már azzal a lehetőséggel játszanak el, hogy mi van, ha tényleg van a ruha alatt pda? A ruha szerintem lehetetlenné teszi, de a női furfang csodákra képes. És képesek a szépségért még szenvedni is. - Majd egy másik alkalommal! Most a vendégem és bőven lesz alkalmam még nyakon csípni. - Lábára, főleg a hasítéknál a comb felső részére vetett röpke pillantásom után tekintetem visszatért az ővéhez és elmosolyodva, magabiztosan válaszoltam. Egyébként is érdekesebb és szórakoztatóbb a vadászat, ha adunk egy kis előnyt a vadnak. Ez afféle sportvadászat kancellár-módra. - Hogy jut szóhoz? - Kérdezek vissza rögtön pimaszul mosolygó szemekkel nézve rá, mikor azt mondja, hogy szokott magával beszélgetni. Elképzelésem szerint a nő belső hangja sokkal többet csicsereghet, mint Moor tizedes maga. Szerintem most is mondja odabent a magáét. A nem létező szerénységem említésére is csak mosolygok enyhe biccentéssel, mintha csak eleget akarnék tenni a kérésnek. - Ó várjon, ezt mondja újra! Csak előbb beállítom a gépemen, hogy rögzítse a beszélgetést. - Most rajtam a sor, hogy gúnyolódjak, mikor annyit válaszol, hogy milyen igazam van. Persze, ezt én is tudom, csak nem vall rá, hogy ilyeneket mondjon. Ugyanakkor nem mozdulok, hogy valóban fel is vegyem a hangot - egyúttal beismerve azt is, hogy a jelenlegi beszélgetést nem rögzítettem, vagy legalábbis ezzel terelem a gyanút, hogy tennék ilyet -, egyedül csak a süteményestálat mozgattam ide-oda, amiért meg is kapom a nevetésre ingerlő csúnya nézést a tizedestől. - Testvéries? - Nézek rá kérdőn, nem egészen értve. Lehet, mert gyakorlatilag egykeként nőttem fel, így nem tudom, hogy a testvérek miként osztanak meg egymással dolgokat és miként nem. Én mindenesetre két szép egyenlő részre osztottam a süteményeket, mielőtt még testvérekké is avanzsálunk ezen a vacsorán. Biztos a korom az oka, hogy ilyen régimódi vagyok és túl gyors lenne nekem ez a tempó a kapcsolatunkban. A sütemények szétosztásra kerültek és hamar meg is lettek kóstolva, a tizedes részéről kifejezetten bájosan. Ha értenék egy hangyányit is a sütéshez és én csináltam volna őket, ennél nagyobb bókot nem is kaphatnék, mint amilyen élvezeti hangokat ad ki hozzá. Szerencse, hogy kellően hangszigeteltek a falak, különben a testőrnő odakint már-már másra gondolna elkönyvelve, hogy egész éjjel ott szobrozhat kint. A folytatás persze idebent egészen más, megnevettetem a tizedest és nevetése közben talál vissza a vállalt szerepéhez. Bravó! - Ha ezt korábban elintézem, önként dalolta volna nekem a jelszavait? - Kérdezek előbb vissza, de a hernyó-mozgás és a felvétel említése már odacsalta a mosolyt az arcomra. A hernyóról láttam már videót korábban, milyenek voltak a Földön, de meg kell vallani, ők unalmasak voltak, míg a tizedes szórakoztató, pedig a mozgáskultúra tényleg ugyanaz volt. - Ugyan! Nem volna úriemberhez méltó felvenni egy ilyen jelenetet, pláne megnézni és beállítani képernyővédőnek, hogy majdnem minden nap Önnek szurkolhassak a kancsó ellenében... és az esetleges vizelettartási gondok ellenében. Hova gondol? - Évődő, gúnyos mosoly színlelt felháborodással két sütemény-falat között, aztán ebből döntse el, hogy tényleg képernyővédőnek került a felvétel róla vagy sem. Hogy volt felvétel és megnéztem? Hogyne lenne ott kamera. Pont a fogdát ne kameráznák be? És naná, hogy megnéztem. Habár nem azért, mert a csodás mozgásra voltam kíváncsi, hanem arra, hogy a pda-val mihez kezd, csinál-e vele valamit. A szórakoztató előadás csak plusz volt, de fogdánál és a rendszerben már nincsenek meg a felvételek. Hogy az én gépemen mi a helyzet, azt a tizedes fantáziájára hagyom. A sütemények terén eltérő az ízlésünk, nálam a gyümölcsös, nála a kávés fogy el előbb ugyanazzal a taktikával: a számunkra finomabbat hagyjuk a végére. Ekkor ér meglepetésként a felpattanása az asztaltól, és meglepetten felvont szemöldökeimen kívül esélyem se volt egyéb reakcióra a megszólalásáig, amit csak egy félmosollyal reagálok le. A tizedes úti célja is hamar kiderül, a kis fekete doboz az, és nem titkolom túlzottan, hogy rögtön felvillanyozódtam egy kicsit. Már majdnem megfeledkeztem róla, de szerencsére nem így a vendégem. Megtörlöm a szalvétába a számat, míg a rögtönzött kis beszédet hallgatom. - Köszönöm! - Veszem át és fülemhez közelebb tartva játékosan még meg is rázom, mint gyermek az ajándékos dobozt, hátha a hangjából ki tudja találni, mi lehet benne. Hang alapján kemény és ide-oda ütődik a doboz falának, de egyelőre ötletem sincs, mi lehet. Valami gúnyos-gonosz tréfára számítok, már csak a gyászos színű csomagolás miatt is, ami feltűnően illik az öltözetemhez. Hátradőlök a szék támlájának kényelmesen és elkezdem kibontogatni az ajándékot, leteszem az asztalra a szalagot, majd leemelem a tetőt is a dobozról, hogy végre belelássak... - Természetesen nem. Mi marad akkor legközelebbre? - Még így is a kancellár szól belőlem, mikor csípőből rávágom a választ a kérdésére, de közben nem a kancellár az, aki újra előrébb hajol előbbi kényelmes hátradőlésből, és láthatóan felkeltett érdeklődéssel veszi ki a doboz tartalmát úgy téve az üres dobozt az asztalra, hogy majdnem elvéti hol is van annak a széle, mert nem is figyelt a mozdulatra. A figyelmem az ajándéké, melyet ujjaim között forgatok, nyitogatom a részeit, és nézem a sötét színű fém és fekete színű tok kettősét, a diszkrét gravírozást rajta, mely nélkül ugyanúgy személyes lenne az ajándék, de még erre is gondolt a tizedes, még erre is rászánta az időt. Nem kell profi emberismeret hozzá, hogy a véleményemet már azelőtt lássa a tizedes, hogy felpillantva rá megszólalnék, mert a tekintetem és minden nonverbális mozdulatom elárulta, ahogy az ajándékot nézegettem. - Köszönöm. Nagyon tetszik. - Nem zengek ódákat róla, nincs nagy mosoly, meghatottságtól csillogó szemek vagy egyéb látványos lelkendezés, csak ez az egyszerű három szó, mely mégis sokkal őszintébb, mint a legtöbb mondat, ami ezen a vacsorán elhangzott. Vagy köztünk valaha is elhangzott. - Tudtam én, hogy valójában kedvel engem. - Találok én is vissza a megszokott stílusomhoz, ahogy rámosolygok és visszateszem a dobozába az ajándékomat, de szemlátomást gonddal, nem csak úgy belehajítva. Természetesen át fogom ezt nézetni alaposan, mert csak úgy egy sima ajándékot kapni a tizedestől gyanús. Több, mint gyanús. Épp emiatt én leszek majd a legjobban meglepődve, mikor nem találunk benne semmilyen lehallgató készüléket, nyomkövetőt, titkos és aljas célú meglepetést. Akkor nem fogom tudni igazán hova tenni ezt a személyes ajándékot. - Miért érdekli a ruhásszekrényem? Aggódik talán, hogy valamelyik szettemhez nem illik majd az ajándékom? - Egy kis önirónia is, hiszen nem beszélhetünk esetemben túl változatos szettekről. - Ugye tudja, hogy épp most kéredzkedett be egy kancellár hálószobájába? - El kell ismernem, néha tényleg nehéz követni a tizedes észjárását, még nekem is. Míg a választ megkapom, kortyolok egyet a pezsgőből, és amennyit én magamnak töltöttem az édesből, ez gyakorlatilag a poharam kiürítését is jelenti.
*Kiélvezem minden pillanatát annak, hogy a lábam nézi…megint. Mégiscsak férfiből van Jenkins…vagy ez most gonosz gondolat volt? Mindegy, a lényeg, hogy elterelem a figyelmét a másik lábamról és ha már felajánlottam, naná, hogy nem akar a ruha alá nézni, a helyzet sem engedi, elvégre a mai este a nemesi úriasság és úrinőség jegyében zajlik. Méltóságteljesen és annál több furfanggal kerülgetjük egymást ismét, miután ideiglenes szövetséget és barátságot kötöttünk egymással. * -Hogyne, reménykedni szabad. *Vágom rá azonnal egy bájos mosoly kíséretében és visszafogom magam attól, hogy még kacsintsak is rá. A rövid kis földi történelemóra következményeként kapok egy frappáns és költői kérdést, én legalábbis annak tekintem; költőinek. Bár, előfordult már, hogy összevesztem magammal. Inkább továbblépek, a mímelt szerénységén is és olyat mondok a saját magam kiszúrására, hogy magam is megbánom, Jenkins viszont lecsap rá.* -Igaza van…még sem rögzíti? *Tudom, hogy ezt nem várta tőlem, még viccből sem, épp ezért mondom ki újra. Apró megtévesztésekkel zavarom meg a rólam alkotott képet, hogy az elejéről kezdhesse. Persze azt is joggal el tudom képzelni róla, hogy már eleve rögzít minden szót azóta, hogy bevonultam az ajtón, de pont az előítéleteim és az övéhez hasonló paranoiám miatt ügyelek minden kiejtett szavamra, az úrinő szerep pedig rengeteget segít. A desszert előkerülése is humorba fordul, egy aljasan vicces játékba, aminek én vagyok a szenvedő alanya és mivel nem szeretek szenvedni, szemmel verem a kancellárt. A noszogatásom eredményes lesz és végre megkapom a sütit. Azt hiszem egész vacsora alatt erre a pillanatra vártam, jobban érdekelt mint a szaftos husi. De még ez sem megy zökkenőmentesen.* -Testvéries. Ahogy ön osztaná el, a nagytestvér kapja a nagyobbat, a kicsinek meg szava sem lehet. Igazságosan elosztani, egyenlő részre. Ha az igazságosságról szeretne többet hallani, szóljon nekem, szívesen tanítom kancellár úr. *A bátyám ugyan nem élt velünk, de sokszor volt ott nálunk, rá ugyan már nem nagyon emlékszem, de arra igen, hogy mindig én kaptam mindenből a kisebbet. Mondjuk a dominiumi étkeztetés nem változott azóta sem, szóval nem sokat vesztettem. A Jenkins süti viszont mennyei és ezt nem kevés élvezettel közvetítem, mindkettőnket megihlet. Jenkinst egy kicsit jobban.* -Ezt már sosem tudja meg Jenkins kancellár. *Talán valamit megmutattam volna neki, de erre a kérdésre tényleg nem tudok pontos és őszinte választ adni, az már más kérdés, hogy nem is akarok. Ki tudja hogyan látott volna hozzá a humánus és kedves kihallgatáshoz, ha egyáltalán tudja milyen az. Mosolygok, de sokkal jobban a következő megjegyzésére.* -De ön akkor nem úriemberi minőségben volt ott. Szóval felvette és visszanézte. Azért nem aggódom, hogy képernyővédőnek állította volna be, mert olyat nem tenne. Kíváncsi volt minden rezdülésemre, hogy tettem-e olyat amit nem vett észre. *Nem hibáztatom, én is ezt tettem volna, és különben sem lenne Jenkins ha nem teszi meg. Ezt kár is tovább ragozni, sokkal élvezetesebb a sütivel foglalkozni mint az én nyomorúságos állapotommal, amit nem szándékozok megismételni. Inkább a sütit ízlelem, amíg tehetem. Szerencsére ebben nincs szálka, se más ami a torkomra akadhatna, így az élvezet száz százalékos, de az első falat után már jobban odafigyelek arra, hogyan élvezzem. Azt hiszem rá fogok szokni arra, hogy Jenkinsnél vacsizzak, az már külön bónusz ha még meg is tudok valamit amit szeretnék. Most sem megyek el üres kézzel, a kancellárról sok olyan dolog derült ki, amit nem tudtam róla, a többit meg hozzáteszem majd, ha a kis kütyüm működésbe lép. Persze csak akkor ha tényleg nem vette észre, hogy odabiggyesztettem a képernyőhöz és nem csak tettette, hogy elaltassa a gyanakvásomat. Amit megszerzek még a segítségével, ajándék lesz….és erről jut eszembe, hogy amit hoztam neki, még nem adtam át. Más ezt talán az érkezéskor odaadja, de én nem vagyok más, egyébként a desszert a vacsora fénypontja, miért ne lehetne az ajándékozás is. A még éppen időben eszembe jutott ajándékot, némi színielőadással körítve adom át és árgus szemekkel figyelem a reakciót. Oké, nem várom, hogy könnyekig meghatódjon, nem is teszi, de uralkodjon bármennyire is magán, azért látom, hogy az ajándékom betalált. Kétségem sincs afelől, hogy miután elhagytam a lakosztályát, átvizsgáltatja a bicskát is és a dobozt is, de ő lesz a legjobban meglepve, amikor nem talál semmit. Ezen gondolat belülről csiklandoz, fergeteges jókedvem van és kifogyhatatlan vagyok a ravasz ötletekből. * -Oda és vissza vagyok öntől. *Bólintok minden sallangtól mentesen annak ellenére, hogy nem azt mondom amit gondolok, de ezt mindketten tudjuk, az ő megjegyzése sem hordozott több igazságot és valóságot, mint az enyém. Az utolsó süti falatot pusztítom el azután, hogy bekéredzkedtem a ruhásszekrényébe, a nemleges választ nem fogadom el véglegesnek, nekem muszáj látnom.* -Kíváncsi vagyok, hogy tényleg több egyforma szettje van, vagy mindig ugyanazt hordja. Még árnyalatukban sem különböznek? S van esetleg azon kívül másmilyen is? Vajon milyen? Milyen egyéb ruhát rejthet Jenkins kancellár ruhásszekrénye? Kérem szépen! *A liftes Raven Moor már ott toporogna a nyitott szekrény előtt, a mostani csak kér szépen, még egyszer s közben olyan szemeket mereszt a kancellárra, hogy attól még egy démontigris is megenyhülne. * -Tudom hova kéredzkedtem be. A ruhásszekrényébe nem az ágyába. *Azért ne vigyük túlzásba a szándékos félreértést. Így a vacsora érezhető végére, kezd nehezebb lenni a szerepjátszás, már csak azért is, mert a társalgás messze elhagyta a komoly és fontos témák körét, ez a kötetlen beszélgetés, teletűzdelve iróniával és csipkelődő humorral, már korántsem az a közeg, ahol Raven Moor úrinője nagy tapasztalattal lavíroz. *
//
//
//
//