Az arcára kerülő pír és mosoly közül nehéz lenne választani, melyik teszi őt még szebbé, melyik kedvesebb még jobban a szívemnek. Nekem még mindig ő a legszebb és nemcsak későbbi szavai, riadtsága lesz az oka, amiért kezemet emelem arcához, hanem az is, hogy érinthessem őt. Szinte szavaimat is elakasztja azzal, ahogy egy pillanatra lehunyja a szemét, ahogy arcát finoman tenyerembe simítja éppen csak jobban és rá kell jönnöm, hogy nem csak ahhoz kell nekem erő, hogy támasza legyek, hogy túl legyen a nehéz időszakon, hanem ahhoz is, hogy ne akarjam minden egyes percben megcsókolni őt - jelenleg nyilvánvalóan akarata ellenére -, megpróbálván bepótolni két és fél év minden lemaradását késedelmi pótlékokkal. - Nekem ez már szárnyakat ad. - Felelem én is őszintén, és az ő őszintesége bármilyen fájó is, valahogy mégis gyógyírcsepp egy régen okozott sebre. Egyszer majd begyógyul, remélhetőleg. De annak örülök, hogy őszinte velem, még ha tudja is, hogy esetleg nem erre a válaszra vágyna most bárki. És ezzel megint felforgat mindent, kicsit elnyomja a kételyt, kicsit feltámasztja a reményt, és előre látom, hogy hányszor fogunk mi még ezen hullámozni, de azzal nyugtatom magamat, hogy már csak egy kicsit kell kibírni. Nem csak mert előbb vagy utóbb ülés lesz összehívva miattunk és aszerint eldől a sorsunk egy időre, hanem mert már nem tart sokáig, hogy kilépjünk innen és a kitalált ötletemet majd felvázolhassam neki, hogy lássuk, mit szól hozzá. Ám ezt most nem említem, a kinti világ így is félelmetes, hogy "csak" haza kell jutni, nem hogy még várható döntéseket is hozni majd ott kettőnkről. Inkább most azzal segítek, hogy a félelméről terelem a figyelmét a jó dolgokra összpontosítva, melyet először nem ért, de aztán minden reményemet túlszárnyalja a rövid nevetésével. Szemmel láthatóan szélesíti az én mosolyomat is, szinte el sem hiszem, hogy újra hallhattam és nem csak egy régi videófelvételről. A karanténszoba elhagyása szimbolikus is lesz hirtelen e nevetéssel, első lépése annak, hogy újra talpra tudunk állni, együtt. - Találunk rá alkalmas sarkot. - Biztosítom mosolyogva, de arra külön nem reagálok, amit kihallani véltem a szavaiból, hogy velem együtt gondolta ott az ücsörgést. Ó, bárcsak! - Igen, Jade kísér el minket. Egyelőre, amíg az emlékeid nem térnek vissza, mindig veled lesz vagy ő vagy Andrej, ha én nem tudok, így lesz kihez fordulnod bármiről is legyen szó. - Nem említem, hogy biztonsági okokból, mielőtt még a küszöbről fordulunk vissza ijedtében, inkább próbálom úgy tálalni, hogy érezze, mindig lesz vele valaki, akire számíthat, nem fog magára maradva bolyongani. És azt hiszem, hogy e két testőrömet mindenképpen be kell avatni Saskia állapotába, hogy kellően átérezzék, mi a dolguk. Számítok rájuk és úgy tűnik, nem is ok nélkül megalapozott a bizalmam, mert Jade olyan gesztussal fordul Saskiához, amilyent még nem láttam tőle. Saskia mindenesetre kiválóan válaszolt, ezt csak egy pillantással jelzem, ahogy fordulunk Jade után. Idővel kezemet Saskia kezére teszem, mikor látom kipirultságát, és csak egy lopott apró simítással jelzem, hogy csak nyugodtan, de egyébként remekül csinálja. Kettőnk közül mindig is ő volt a mosolygósabb, a közvetlenebb, kedvesebb... összességében véve minden szimpátia neki jutott az emberek részéről és én ezt egy cseppet sem bántam, na meg jogosan neki is járt ez. Remélem, ez a későbbiekben is így lesz. - Nem sokat, mindjárt itt a lift és onnan már csak a lakosztályba megyünk. A liftnél leszünk az út felénél. - Felelem, míg figyelem vonásait és más nincs rajtunk kívül, aki hallhatná, egyedül Jade, akinek alig moccant oldalra picit a feje. Valószínűleg a hallottakon gondolkozik, hogy miért kérdez ilyent Saskia, de ő maga nem fog kérdezni és a továbbiakban úgy is tesz, mint aki nem hallja a beszélgetést. Saskia meg az Alvó-részlegen kíváncsian, mégis diszkréten nézelődik körbe. Igyekszem nem aggódni emiatt, hiszen házasságunk előtt nem jött le ide soha, így esélyesen ezek az emlékek is elvesztek. Az lesz az érdekes, hogy a Dominium többi része mennyire lesz neki ismerős? Azzal tisztában volt, hogy a Dominiumon van, habár az űrhajó nevét nem kérdeztem, de arra egyáltalán nem vágott meglepett arcot, hogy azt mondtam, végre találtunk egy lakható égitestet, ahonnan a betegség is származik, amit elkapott. Talán ennyire alapismeretek megmaradtak. Talán a Dominium többi, jobban ismert része is, és ha az otthonunk ugyan nem, de talán a nyolcadik gyűrűszint igen, elvégre Robert McCart kancellárral ott lakott ő is. Jade előttünk járva két-három lépéssel már hívja is a liftet, ahova hamar be is léphetünk, nem jött messziről és szerencsére üres is. A kódom biztosítja, hogy egyből a nyolcadik szintre jussunk, megállás nélkül, hogy senki ne csatlakozzon be, már ha vágyna a társaságunkra. - Kabátkát elfelejtettem hozni... Nem fázol? Kéred a felöltőm? - Nem ez lenne az első alkalom, hogy felajánlásra kerül és remélem, hogy nem is az utolsó, függetlenül attól, hogy most elfogadja-e vagy sem. És igen, még mindig aggódom, hogy a hibernáció miatt fázna, noha az ilyen jellegű mellékhatása mostanra már el kellett múlnia. Általában. Ahogy a lift megáll és kinyílik az ajtó, Jade rutinosan már ki is lép, míg én Saskiára pillantok, indulhatunk-e? Az, hogy Jade előttünk halad, annyiban is segít, hogy nem kell finoman, észrevétlenül sem kormányozni Saskiát, tud ő is úgy menni, mintha evidens lenne, merre is van az az otthonunk, hiszen minden lépést előre megjósol Jade mozgása. Szerencsére nincsenek most a folyosókon, olyan nem, aki számítana, csak a többi kancellár lóti-futijai vagy azok, akik az irodáikba sietnek vagy éppen onnan igyekeznek el változatos lelki világot jelenítve meg a két végletet is beleértve, olyannyira, hogy vannak, akik minket se vesznek észre, csak tudat alatt érzékelik a szembe jövő akadályt, amit kikerülnek. Nem is bánom a kevesebb figyelmet. A lakosztályok felé csendesedik még ez a kevés mozgás is és Jade megáll egy szürke ajtó mellett, melynek névtábláján csak ennyi áll: Jenkins. - Itt maradok az ajtó előtt, uram. - Pihenjen! Szólok, ha szükségünk lesz Önre. - Nem küldöm ezzel messzire, a szomszédos kis kabin az ővé, de oda csak akkor lép be, ha már becsukódott mögöttünk a lakosztály ajtaja. - Újra itthon... - Szabad kezemmel tenyeremet felfelé fordítva, finoman az ajtó melletti panel felé mutatok, könnyed, kíváncsi és kicsit rosszul palástolt izgatott mosollyal jelezve neki, hogy tenyérszkenneléssel ő nyithatja az ajtót, ha szeretné és készen áll rá és ha megteszi, próbálom nem túl feltűnően figyelni a reakcióit. Nem várok csodákat attól, hogy meglátja a lakosztályt, főleg, hogy messze nem olyan otthonos, mint ahogy ő emlékezhetne rá annak ellenére, hogy egy fő bútor se lett elmozdítva. Néhai virágai közül még mindig egy árválkodik a jobb oldali kis asztalkán, s ugyan életben van, de nem kell hozzá botanikusnak lenni, hogy látszódjon: alapos gondozást igényel. Ez a növény messziről integethet levélkéivel egy kis kék virágú, nem földi származású társának, mely az ajtóval szemben lévő pult szélén kapott helyet. Jobb állapotban van határozottan, még ha most azt is mutatja lekonyuló leveleivel, hogy egy kis vizet el tudna fogadni. Felette a kijelző jelenleg ki van kapcsolva, csak a jobb alsó sarokban villan fel időnként apró jelzés beérkező üzenetekről. A lakosztályban kellemes fény uralkodik, világos, de nem olyan bántóan, mint a karanténszoba hideg fehér fénye volt, az itteni lágyabb, melegebb, természetesebb. A hálószoba ajtaja nyitva, de éppen csak a franciaágy végét látni innen, míg balra két másik ajtó is van, de mindkettő csukva.
Nem tudok annyit nyújtani, annyit adni magamból, amennyire vágyik. Ha magamban nem is vagyok biztos, ezt biztosan tudom. Önhibámon kívül csalódást okoztam neki azzal, hogy nem emlékszem rá, sem a régi életünkre, sem a szerelmünkre, még arra sem, hogy gyermeket vártam tőle. Magamra sem. Új emlékeim között ott van az a pillanat amikor rádöbbent minderre, s bár akkor még nem tudtam jelentőséget tulajdonítani ennek, most már tudom mennyire fájhatott ez Callumnak. Két és fél évnyi várakozás, titkolózás és keserves munka után minden bizonnyal mást várt, s néhány pillanat alatt romba dőlt minden…ha még nem lett volna elég a fiúnk elvesztése miatti fájdalom. A harca csupán egyetlen levegővételnyire ült el, hogy utána újult erővel lecsapjon rá a vihar, újabb megpróbáltatásokkal tűzdelve meg az amúgy sem könnyű folytatást. Épp ezért kell vele őszintének lennem, még ha fáj is az amit mondok…de kezdem megismerni. Callum végtelen erővel rendelkezik, nekem is képes belőle adni, minden apróságban meglátja azt a csipetnyi jót, amire szükségünk van. Ha csak a bizalmamat tudom neki adni, az is elég, ő ebből is tud építkezni, és ha ennyi szárnyakat ad neki; mire lesz képes ha már emlékszem is rá? Hogy önmaga vagy az én biztatásomnak szánta, nem tudhatom, de úgy érzem egy újabb bilincs tört szét és esett le rólam és szabadabbnak érzem magam, fellélegzem. Még ha visszafogott is a nevetésem a sok sötét sarokra való utalásra, önkéntelen és őszinte, ami továbbra is ott tartja Callum arcán a mosolyt, és ez melegséggel tölt el. Segít abban, hogy a kifelé vezető ajtót ne egy mindent elnyelő fekete lyuknak lássam, hanem az előttünk álló élet első fejezetének, amit majd együtt írunk. * -Bennük bízol feltétel nélkül. *Nem kérdezem, kijelentem, inkább csak magamnak, mint egy ismétlést, mint azt, amit magamban sokszor elmondok. Ugyanolyan kapaszkodó ez mint Callum karja, mikor elindulunk. Nem tagadom, hogy félek, ezt érezheti is ujjaim szorításán, mely kifejezőbbé válik amint szembe kerülök Jade-el. Nekem minden megnyilvánulása természetesnek tűnik, csak Callum tudhatja, hogy mindez egyedül nekem szól. Hálás vagyok minden gesztusért amivel megajándékoz, a bátorító pillantás, kezem mások számára észrevétlen simogatása, ami tagadhatatlanul hiányzott, s a hozzám igazodó léptei. * -Akkor már nem kell sokat mennünk. Jól érzem magam, nem kell aggódnod. *Nézek rá míg a szavak elhagyják ajkaimat, mielőtt még rákérdezne. Nem a fáradtság az oka a kérdésemnek, nem is az, hogy bizonytalannak érzem magam a cipőmben, csupán szeretném tudni meddig kell tartanom a látszatot, hogy minden rendben van velem, hogy úgy tegyek mindenre emlékszem, minden ismerős, csak az elmúlt két és fél év változásai után kutatok mikor kíváncsian körülnézek. Próbálom mindezt lopva tenni, akkor amikor más nem láthatja, nem figyel vagy épp azzal van elfoglalva, hogy ellépjen az utunkból. Érdekesnek tartom azt, hogy bár semmi nem ismerős, természetesnek érzem, ahogy a liftet is és rövid gondolkodás után rájövök, hogy a Callum által használt kód bepötyögésén sem akadtam el. Callum gondoskodása és figyelmessége azonban újra és újra meglep. Nem a megléte, hanem az, hogy szinte folyamatos, minden pillanatot nekem szentel még akkor is, amikor úgy hiszem másra figyel. Halvány mosollyal nézek fel rá s kezemet, mellyel nem a karjába kapaszkodom, egy röpke pillanatra a mellkasára simítom, ujjaim végighúzom a felöltője szélén.* -Köszönöm, de nem fázom. Tényleg jól vagyok. *Hálás pillantásom zárja végül a rövid közjátékot, melynek úgy érzem, sikerült kizárnia a külvilágot egy kis időre. A lift megérkezése és ajtajának falba csúszása azonban megint elénk tárja a valóságot. Érezhetően csendesebb és nyugalmasabb, talán még a fények is melegebb hatásúak, sokkal kevésbé forgalmas a folyosó. Szinte észre sem vesznek és nem kell folyton mosolyognom és azon merengenem, hogy kit ismerhetek és kit nem. Jade tarkójára szegezem a tekintetem és őt követem mint egy nyilat mely az utat mutatja, s úgy állhatok meg Callummal az oldalamon a szürke ajtó előtt, mintha tudnám, hogy oda igyekeztem. Önkéntelenül is végigpillantok rajta míg Callum elbocsájtja Jade-t, én pedig felé fordulva rámosolygok. Őszintén, hiszen mindennek már nem kell színjátéknak lennie, és szavaim csak az érzéseimet tolmácsolják.* -Mindent köszönök Jade. *Köszönésképp biccentek, de ezek után már Callumé a figyelmem, felé fordulok, felnézek rá és várom mi lesz a következő lépés. Először nem értem miért mutat az ajtó felé, aztán rájövök, hogy nekem kellene kinyitnom. Szerencsére a tenyérszkennelő elég feltűnő ahhoz, hogy tudjam azt kell használnom, a mozdulatom azonban bizonytalan és láthatóan csak találgatok a megoldással, azzal, hogy ráhelyezem a kezem. A félelmeim ismét fellobbannak, nem tudom mi vár rám odabent. Ismerős lesz-e a lakosztály és ha igen, vajon végre elcsíphetem-e azt az emléket, amit eddig nem tudtam, vagy semmi nem történik és csalódnom kell? Mire idáig jutok magamban, az ajtó halk szisszenéssel kinyílik és feltárul a mögötte megbújó múltam, jelenem és jövőm. Sajnos egyiket sem ismerem, mégis határozottan lépek be és még mindig Callum karjába kapaszkodva, benne megtámaszkodva bújok ki a cipőimből és önkéntelen mozdulattal tolom félre a jobb lábammal mindkettőt, mielőtt elengedve Callumot, tovább indulnék. Mezítláb sétálok előre, fejemet forgatom, hogy mindent alaposan megnézzek, de a látvány nem hozza meg a kívánt hatást. Nem bukkan fel semmi a múltból és most még az a röpke, illanó érzés is távol marad. Tekintetem a kisasztalon álló kókadt virágon állapodik meg és néhány lépéssel ott termek, hogy a kezembe vegyem. * -Víz kell neki. *S felnézve meglátom a másik virágot, mely hasonló állapotban van mint a kezemben lévő. A pulthoz indulok, de félúton megtorpanva visszafordulok Callum felé. Le sem tagadhatná, hogy ugyanúgy izgul mint én, de ő sokkal kíváncsibb. * -Szívesen innék egy…teát. Amint meglocsoltuk a virágokat. *Úgy fogom azt a virágot, mintha abban akarnék megkapaszkodni és talán így is van. Észre sem veszem de ujjaim gyengéden simítanak végig a fonnyadt leveleken, míg Callum vonásait fürkészem. A csalódás végül átveszi az uralmat az én vonásaim felett, lehajtom a fejem, hogy ne lássam őt, nem bírnám elviselni amit szavaim után látnék.* -Sajnálom, de…nem…nem emlékszem.
Bólintok arra, hogy abban a két testőrben bízok - bár ennél többen is, de a kötelék velük a legszorosabb egyéb okokból -, és arra is később, hogy jól érzi magát, amennyire ez most lehetséges. Hogy ne aggódjak, azt körülbelül a liftig bírtam ki, ahol mihelyst elindultunk vele, már eszembe is jut, hogy én hosszú ujjúban vagyok, mint mindig, ő viszont rövid ujjú ruhát visel és talán fázhat emiatt. - Rendben, igyekszem elhinni. - Jegyzem meg kis bűnbánó mosollyal, amiért rajtakapott túlzott aggódásomon és mosolygok a finom érintésén is. Igyekszek kevesebb lenni így, és nem kérdezni meg, hogy egyáltalán jó ruhákat hoztam-e, a cipő kényelmes-e és húzódik-e a szépen gyógyulgató sebe a hasánál? Egy hosszabb, mégis nagyon rövidnek bizonyuló pillanatig találkozik tekintetünk és úgy is maradunk összefogódzkodva, mellkasomon érezve éppencsak az érintését a felöltőn át, mielőtt halkan pittyenne a lift és nyílna az ajtaja, hogy visszarázzon minket a külvilágba és szerepünkbe. Nem csak Saskiának kell szerepet játszania, nekem is, még ha az enyém csak kis mellékszerep, csendes támogatója annak, hogy minden rendben van. A célhelyünkre érkezve Jade-t elbocsátom egy időre pihenni, és Saskia is elköszön tőle, amin és a hozzá kapcsolódó mosolyon nem lepődik meg a testőrkapitány. - Asszonyom! - Hajt enyhén fejet hozzá, nem mondván, hogy nincs mit köszönni, hiszen tudja, hogy Saskia mindig is ilyen udvarias és kedves volt vele, és így tudni véli, hogy Saskia is tisztában van azzal, hogy mi sem természetesebb, hogy ennyit megtesz érte, sőt többet is, ha kellene. Csak félreáll oldalra és vár, amíg mi bemegyünk. Látom a bizonytalan, már majdhogynem megremegően induló kezét a tenyérszkennelőhöz, ami feloldja az ajtó zárját, talán még akkor is fél, mikor ráhelyezi finom kezét a panelre, de az ajtó azonnal engedelmeskedve a panelen jelzett jóváhagyó kis zöld fény kíséretében gyorsabban nyílik ki, semhogy meggondolhassa magát. Együtt lépünk be, bátorítóan fogva őt továbbra is, és mialatt bezáródik mögöttünk az ajtó, próbálom nem feltűnően nézni a reakcióit, nem csak az emlékek miatt, bár tény, hogy amiatt főleg. Figyelmem arcáról és szemeiről apró mocorgása vonja el, és ahogy lepillantok a lábaira, ámulattal figyelem a cipőből kilépést és oldalra tolását. Jelentéktelennek tűnő kis mozdulat a mindennapokból, melyeket akkor észre sem vettünk, talán nem is tudatosult, most mégis ismerősként köszönthetünk és még egy ilyen egyszerű kis lábmozdulat is elég hozzá, hogy újra és újra beleszeressek apró részletekben. Hagyom elválni tőlem, s követem tekintetemmel, ahogy beljebb merészkedik, de nem csak a reakciókat várom, hanem csak csodálom a látványt. Ha nem érezném magamban a sajgó fájdalmat, és testem fáradtságát, szemeimet kínzó szúrósságát a kevés alvásnak, akkor talán még nyelvemre is ráharapnék egy kis fájdalomért, hogy meggyőződjek a látvány valóságosságáról. Hát tényleg igaz, hogy két és fél év után végre újra láthatom itt sétálni őt! Ez már önmagában elég lenne egy finom mosolyhoz, hát még az, hogy első dolga a virágához sietni és diagnosztizálni a hibát. Majd megtorpan és felém fordulva teát kér, mint régen. Mint régen... délelőtti időpontunk miatt viszont nem tudom, hogy melyiket inná most, így ezért is rákérdezek, nem adom automatikusan a szerintem megfelelőt ráerőltetve egy emlékbeli ízlést, szokást. - Hogyne, persze! Valami élénkítőbbet vagy gyógyteát innál szívesebben? Utóbbiból van citromfű és kamilla... - Kezdek bele, kigombolva felöltőmet és kibújok én is a cipőimből Saskia lábbelije mellé téve azokat lehajolva hozzá, majd felegyenesedve már a felöltőből bújok ki, mikor félbe marad a mozdulat a mezítláb toporgó, virágát szorongató, fejét lehajtó, otthonában teljesen elveszettnek tűnő Saskiával szembesülök. Mielőtt kérdezhetném, hogy mi a baj, ő már ki is böki, s így, hogy nem néz rám, nem látja, ahogy lassan kifújva a levegőt lágyulok el. Sajnálom őt, és azt még jobban, hogy ennyire meg akar nekem felelni, de azt is tudom, hogy nem ezt az érzést kell feltétlenül kifejeznem, nem a bűntudatát kellene megerősítenem a sajnálkozással. Folytatom a felöltőmből való kibújást pár lépést beljebb lépve az egyik szék háttámlájára hajtva a ruhadarabot és egy újabb lépéssel már Saskia előtt vagyok. - Akkor jó! - Kezdek bele, s ha erre a szokatlan válaszra nem kapta fel a fejét, akkor kezemmel finoman álla alá nyúlok, hogy felemeljem, de ha nem akarja, akkor nem erőltetem és úgy folytatom. - Így később kapok ki. - Mosolygok hozzá csibészesen, de egyelőre nem mondok többet erről, és elkérném egyik kezét, de inkább fogja csak a virágát. Kínos lenne, ha most esne le és törne el a szára szegénynek, ha már eddig kiszenvedte az időt gondoskodó gazdája visszatértét várva. Így csak két kezére teszem két oldalt az enyéimet, mintha együtt fognánk a kis túlélő virágot, és folytatom. Nem mosolygok, most komoly vagyok, de szemeimben most is ott a féltő gondoskodás, az együttérzés és a bátorítás, de semmi neheztelés vagy csalódás. Nem mutatnám ki neki, mert persze kicsit többet remél az ember, de nem segítek neki azzal, ha csalódottnak lát, ezért másra kell terelnem a figyelmét, mielőtt kellemetlenül érezné magát mindig az otthonában is. Ráadásul miattam. - Nézd, ne érezd magad emiatt rosszul, és ne hajszold az emlékeidet! Tudom, hogy szeretnél már emlékezni, de lehet előbb a jelenben kell megismerned magad, hogy rájöjj, milyen voltál korábban. Ne úgy nézd ezt a helyet, ahol állandóan nyomoznod kellene az emlékeid után, ahol bármely tárgy vagy bútor vádlón nézne rád, miért nem emlékszel rá. Tegyük félre kicsit az emlékeket, és kérlek, hunyd be a szemed egy pillanatra. Amikor kinyitod újra, akkor úgy nézz körbe, mintha még soha nem jártál volna itt, mintha most költöztél volna ide hozzám ezen a napon, rendben? Ne azt keresd, mi lehetne ismerős, hanem azt nézd, hogy milyen a hely úgy önmagában? Tetszik? Nem tetszik? Hiányzik valami ahhoz, hogy otthonnak tudd nevezni? Áttennél valamit máshova? Több színt bele, kevesebbet? Csak a benyomásokra és a jelenre figyelj most!
Callum nagyon igyekszik, hogy mindenben eleget tegyen, túlaggódja magát miattam, hiszen láthatóan jól vagyok, már amennyire a körülményekhez képest lehet. Csupán finoman jelzem neki, hogy minden rendben, de csak miatta. Nekem jól esik, nem érzem soknak és…valahol azért aranyos, hogy mindenre rákérdez, pedig ha másban nem is, abban biztos vagyok, hogy jól érzem magam. Fizikailag. Ami a lelkemet illeti, sok minden kavarog bennem. A gyász, a bűntudat, félelem és izgatottság kerülgeti egymást, s mikor mindezekkel már nem tudok megbirkózni, vágyom arra, hogy újra átöleljen, úgy mint ébredésem másnapján, amikor jobbára a csend volt a főszereplő. Eddig azonban biztonságban voltam, hogy ez, ha kicsit is, de megszűnik, akkor éreztem igazán, amikor kiléptünk a karanténszoba ajtaján, s végigkísért a liften át, a lakosztályunkig. Jade jelenléte is akkor vált kézzelfoghatóvá, csupán, hogy ott van velünk, a magabiztossága, kedves szavai, egész lénye rengeteget segít…és nem utolsósorban az, hogy ha bármit is észrevett, nem kérdezett. S amint bezáródik mögöttünk az ajtó, ismét nyugalom ölel körbe, mint egy puha takaró, de érezhetően kellemesebb, mint a karanténszobában. A biztonság érzete sokkal kifejezőbb, noha semmi nem ismerős…egyetlen bútordarab sem, hiába próbálok bármit is felidézni magamban, nem megy. Már-már görcsösen igyekszem bármihez emléket társítani, vagy csupán hozzáképzelni valamelyik tárgyhoz, hogy legalább az az örökké elillanó érzés meglegyen…de most még az is cserbenhagy. Első kudarcomnak egy bájos virág a tanúja, melyet a kezembe veszek, nem tudva milyen nagy jelentősége van. Csak nézem lekonyuló leveleit, s az ő szomjúságával az enyém is fellobban. Míg kiejtem a szavakat, azon gondolkodom, miért a tea jutott eszembe a víz helyett, és eddig sikertelenségem miatt már azt is biztatásnak vélem, hogy Callum kérdésére mintha egy illat fészkelné be magát a tudatomba. * -Kamillát kérek…a kamilla jó lesz. *Mondom ezt talán határozottnak tűnve, de legbelül még ezt is bizonytalannak érzem. A csend ami körülvesz várakozástól terhes, tudom, hogy Callum engem figyel és próbál bármilyen felismerésre lecsapni, ahogy én is, ám ez elmarad, én pedig nem tudok a szemeibe nézni amiért csalódást okoztam neki. Pedig annyira igyekszik, hogy számomra minden jó és kényelmes legyen, lesi minden kívánságom…de látom azt is, ahogy gyötrődik a tehetetlensége miatt, s mert nem emlékszem rá, az együtt töltött évekre, a megpróbáltatásokra, melyeket együtt győztünk le régen…a szép pillanatokra, a nevetésekre és a bánat okozta csendes percekre. Mert nem tudjuk ott folytatni ahol…és ezen a ponton ismét csak a ködös homály fala fogad, mert azt sem tudom, hol szakadt meg mindaz ami minket összekovácsolt. Nem tudom mit várok, mire számíthatok a bocsánatkérésem után, de ha gondoltam volna valamire, az nem az lett volna amit végül Callum mond. Meglepve emelem fel a fejem, s nézek a szemeibe, még a homlokomat is ráncolom, hogy megértsem miért jó ez neki. A magyarázatától sem leszek okosabb, bár az a mosoly ami ajkai szegletében játszik, gyanúra adhat okot…az, hogy talán Callum rosszat tett, elfeledteti velem néhány szívdobbanásnyi időre a csalódásomat és elkeseredésemet, és mosolyt csal az arcomra. * -Mi rosszat tettél Callum? *Már nem a szemeit nézem, mosolygó ajkai vonják magukra a figyelmemet, mely mosolyban most nem a kedvesség játszik, mint inkább a csibészség és ez…ellenállhatatlanná teszi. Mielőtt magamhoz ölelném egyik kezemmel a virágot, hogy a másikat emelve megérintsem azt a mosolyt, két kezével közrefogja az enyémeket. Most már ketten fogjuk a virágot, ami úgy érzem nagy jelentőséggel bír, csak még azt nem tudom, miért. Mégsem arról beszél, és nem is az elkövetett csínyről, amiért kikapna tőlem…gondolataimban ennél a pontnál egy hatalmas kérdőjel jelenik meg, de rögtön el is halványul, mihelyst Callum szavai továbbgyűrűznek bennem. Akaratlanul hunyom le szemeimet, mikor arra kér és csak most érzem igazán azt amire utal. Valóban olyan érzés, mintha az egész lakosztály vádolna, amiért nem emlékszem rá és talán ez nyomja rá a bélyegét a hangulatomra, s emeli magasabb szintre a bűntudatomat. S persze ettől még türelmetlenebb leszek önmagammal szemben, s mikor felnézek rá…már mondanám, hogy képtelen vagyok rá, hogy nem tudok nem arra gondolni, hogy mindenem elveszett, hogy vissza akarom kapni a múltamat, hogy mennyire elkeserít a hiánya és bosszant is egyben…de végül csak egy sóhaj hagyja el ajkaimat, az ellenkezés szavai nem. Nem tudok neki nemet mondani, nem tudom még jobban elkeseríteni azzal, hogy meg sem próbálom, mert bármennyire is igyekszik palástolni az érzéseit, látom a szemeiben. * -A virágokat meg kell locsolni Callum. *Ez lenne az első benyomásom? Még azt sem tudom, hogy ez meglepő vagy sem. Hiába próbálok a jelenre koncentrálni, minden gondolatban ott van a múlt egy elveszett részlete, mindenhez amit magam előtt látok, kérdés társul. * -Megpróbálom, de csak miattad, mert magamra haragszom. *Némi homlokráncolás után újabb sóhajjal dobom el magamtól a türelmetlenség érzetét, hogy aztán virágostól kihúzzam a kezeimet Callum kezeiből, s hátat fordítva neki dőljek picit hátra, míg meg nem érzem a testét. Minden tekintetben támaszként használva, hunyom le szemeimet újra, hogy a lakosztály képét átvegye a pilláim mögött lapuló emléktelen feketeség. Megvárom míg szívem kalapálása csillapodik, míg türelmetlenségem enyhül…míg nem érzek mást, mint Callum mellkasát, talán ölelő karjait, míg nem hallok mást, mint csendes légvételeit, illatát mely már új emlékként tölt el melegséggel. Aztán kinyitom a szemeimet és felidézem magamban Callum kérdéseit. Első pillantásom arra a virágra esik, ami majdnem velem szemben helyezkedik el, éppolyan magányosan és kókadtan, mint az ami a kezemben van.* -Több virág kellene…és valami meleg, puha. Egy színes takaró? *nem mondom, hanem kérdezem, mert magam sem vagyok biztos benne. Semmilyen tárgy nem jut eszembe, csupán az érzés hiányzik, hogy a lakosztály otthonosabb legyen. És akkor eszembe jut, mi az amit hiányoltam.* -Nem látok semmilyen személyes holmit. Semmit ami rád utalna. *S szavaim közben is körülnézek, de a két virágon kívül az egész lakosztály olyan, mintha senki nem lakna itt. Ez pedig szomorúsággal tölt el, mert ezek szerint Callum nem is igazán lakik itt. * -Neked mi hiányzik innen Callum? *Vajon mi mindent pakolt el, hogy ne legyen szem előtt? Hogy ne terelje el a figyelmét arról, aminek az elmúlt két és fél évben az életét szentelte? Hogyan is tekinthetnék úgy a lakosztályra, mintha most lennék itt először, most költöztem volna ide, mikor _tudom_, hogy a hiányom…ezt tette vele? Szíven üt, hogy a magány mennyire beleívódott a falakba. *
A kamilla tea rendelést fel is vettem és már indulnék is kibújva cipőimből, letéve a korábbi ruhásdobozt és levéve a felöltőt, mikor a szomorú, bűntudatos és mezítláb tipródó Saskia látványával szembesülök. Szavai rögtön értelmet adnak a jelenségnek és azonnal eldöntöm, hogy humorral próbálom meg elejét venni és részben a figyelmét másra is terelni. A csel beválik, a válaszom meglepi, fel is emeli a fejét értetlenül és külön bónusz, hogy mosolyt is tudtam az arcára csalni. - Hajaj, nem tudom, merjem-e bevallani. - Húzom kicsit az időt azzal a csibész mosollyal nem is sejtvén, hogy milyen hatással van rá, csak látom, hogy a számat nézi. Szeretném a vonzalom szikráját belelátni ebbe, ösztönösen vonz közelebb, de enélkül is odaléptem volna, hogy kezeire tegyem a kezemet és így együtt fogjuk a virágot, ami akár szimbóluma is lehetne Saskiának, vagy az emlékeinek vagy a kapcsolatunknak. Sok mindent lehetne belelátni, ám én most mégsem ezzel foglalkozom, hanem megpróbálom a feleségem figyelmét a bűntudatáról és görcsös emlékkeresésről másra terelni. Fogalmam sincs, hogy jó-e a módszer, s a sóhajtást látván és hallván, kiolvasva gondolatait a tekintetéből felötlik bennem, hogy valamiféle fülessel összeköttetésben kellene lennem Clarával, hogy súgjon már. Az érzelmek sosem voltak az én asztalom, sokat tanultam e téren Saskiától, és nem is az okoz csalódást, ha nem ismerős itt semmi Saskiának, hanem a saját tehetetlenségem felismerése. Mindig tudom, mit tegyek, mit hogyan mondjak a kívánt cél elérése érdekében, hogyan hozzak vissza egy menthetetlen helyzetet is úgy, hogy hasznom is legyen végül belőle, ám most... Most attól tartok, hogy amit mondok vagy javaslok, azzal csak rontok a helyzeten, az állapotán. Bosszantja, hogy nem emlékszik, hogy ismeretlen minden, és én még képes voltam neki azt mondani, hogy nézze úgy, mintha most látná először. De ő tényleg úgy érzi, hogy most látja először! Sóhajtanék a saját hülyeségemen, de nem teszem, mert elér tudatomig az első benyomása és nem tudom megállni, hogy ne mosolyogjak. - Mindenképpen. - Ha akarnék, se tudnék ezzel vitázni. Én emlékszem, hogy a kezünkben szorongatott növény mennyivel szebb volt hajdanán, több levele volt... és egyáltalán hozott virágokat is, amelyeket közel annyi ideje nem tesz, hogy a lakosztály úrnője eltűnt innen. Mintha magával vitte volna. - Köszönöm... Ne haragudj magadra. - Sutának érzem a mondatot, mert még mondani kellene valamit, de mivel tudnám meggyőzni, hogy nem az ő hibája, ráadásul a haragja csak gátolni fogja? Már azt hiszem, hogy az ötletem végleg kudarcba fulladt annak ellenére, hogy azt mondta, megróbálja miattam, és amennyire ez szíven ütött, annyira az is, hogy kihúzza kezeit az enyéim közül. Picit nyúlok is utána bátortalan marasztalásként, de feltűnik a fordulás íve és ahogy az előbb a jeges ijedtség járt át, mert elhúzódik, most úgy önt el a boldogság melegsége, hogy nekem dől még közelebb kerülve. Az utána nyúló kezeim így finoman karolják át a cserép alatt, a has fentebbi részénél, hogy véletlenül se emlékeztessem egykor gömbölyödő hasára. Ez a fájdalmas emlék is a miénk, de most nem ezt akarnám előcsalogatni. Újra érzem haja finom illatát és e pillanatban áldom mindazokat - kivéve persze magamat -, akiket a hamvasztáskor elátkoztam ezerszer is. Lehunyt szemmel élvezhetném a pillanatot, de inkább csodálom a szőke hajzuhatag számos árnyalatát, melyeket szinte már el is feledtem. Szavai mosolyt csalnak arcomra. Nagyon is emlékszik, csak nem tud róla. - Mindkettő volt vagy van. - Több virág is, és a színes takaró is, amit fázósabb reggeleken-estéken használt itt vagy éppen az ágyon, ha a paplan meg sok lett volna. Meg talán már nekem se ugrik be minden. - És most már be kell vallanom a bűnömet: a virágok azok, sok szép példányod volt. Sajnálom, tényleg. Csak ezt az egyet tudtam megmenteni, amit fogsz. Na jó, megmentésnek nem nevezhetjük, csak ő volt elég szívós, hogy elviselje a feledékenységemet. Bocsánat... - Hajolok picit oldalra és előre, hogy valamennyire a szemeibe nézhessek, vagy legalább csak az arcát láthassam, de ha nem muszáj, nem engedem még el. Csak szeretném, ha tudná, hogy tényleg bűntudatom van a növényei miatt, mert tudom, hogy neki fontosak voltak, még ha én magam egy életet is le tudtam volna élni egy virág nélkül is.. de szerencsére az életem másként alakult. A pulton lévő növényre mutatok. - Az ott egy igazi drámakirálynő. Perdai növény és napra pontosan öt naponta kér vizet, ha ez véletlenül átcsúszna a hatodik napra, mint most... - Húzom el a számat kicsit, hogy lebuktam. - ... akkor ilyen látványosan lekonyulnak a levelei egy éjszaka alatt. Ha megöntözöd, akkor egy órán belül újból pompázik. - Már értem, hogy Jasmine miért ezt a virágot adta nekem. Annyira feltűnően viselkedik, hogy nem lehet nem észrevenni, ha locsolás szükséges. Aztán elhallgatok és figyelek tovább a felsorolt hiányosságokra és körbenézek én is a szobában, mint aki most ébred rá az elhangzottak igazára. - A könyvek közül van, ami az enyém... - Kezdem bizonytalanul, mert elismerem, az a pár földi darab nem kiabálja feltűnően, hogy az enyémek, pláne, hogy van, ami Saskiá-é ott. - Ami még az én személyes tárgyam lehet, azt hiszem, azok funkciójuk miatt szekrényekbe kerültek, ott tartjuk őket. Például a zenehallgatóm! Még tőled kaptam jó pár éve. Sok munka mellett kevés időm van kikapcsolódásra, ami alatt már ha egyedül voltam, akkor vagy zenét hallgattam vagy úsztam, de inkább utóbbi, még ha hiányzott is előbbi. Ezért olyan zenehallgatóval leptél meg, aminek nem árt a víz. - Mesélem mosolyogva, láthatóan kedvelem a kis kütyüt, de persze ez sem teszi karakteresebbé, otthonosabbá a helyet. Gondolkozva, tűnődve folytatom. - Voltak ebben a szobában persze digitális képkeretek is közös fotókkal, de... nem tudtam, hogy mennyire jó ötlet azokat mutatni. - Pillantok rá bizonytalanul. Igaz, a képek sokkal hamarabb el lettek innen téve, de most akkor is elraktam volna őket. Olyannak éreztem volna, mint amelyeknek emlékeztetniük kellene Saskiát egy életre, amire nem emlékszik és kötelezően úgy kellene viselkednie, ahogy azokon a képeken látható. Nem tűnt jó ötletnek, így úgy voltam vele, megvárom, míg ő érdeklődik majd a közös képeink iránt. Gondolkozok még mi lehet, mígnem eszembe jut valami. - Annak idején is azt mondtad, hogy itt olyan szürke minden. Még a bögréim is szürkék. Gyere csak, úgy is virágot akartunk locsolni meg teát főzni! - Engedem el éppen csak egy kézzel, mellé lépve, míg másik kezemet hátra a derekára vezetem könnyedén, hogy így tegyük meg azt a pár lépést a pulthoz, hogy bögrebemutatót tartsak. Ebben csak kérdése akaszt meg és egy pillanatnyi gondolkodás után felelek. - Nekem ez hiányzott... - Fordulok vissza és mutatok a levetett és a falhoz félretolt cipőire. - Ahogy az is, ahogy jössz-mész itt, a virágaiddal foglalatoskodsz, a tea illata... pedig én kávézni jobban szeretek, mégis... A tudat hiányzott, hogy ha hazaérek, te itt leszel, vagy ha te jössz valamiért később, akkor a várakozás érzése, hogy be fogsz nyitni azon az ajtón hamarosan. Nem konkrét tárgyak hiányoztak, igazából jelentéktelen hétköznapi apróság minden... - Fordulok vissza felé és folytatnám, szám is nyitom, de hang mégsem jön ki. Nem akarom megijeszteni az érzéseimmel, teherként vállaira tenni, hogy nekem ő jelentette az otthont, a jelenlététől nekem még az a túl fehér, túl egyen-karanténszoba is otthonos volt. Otthonosabb, mint ez a hely egészen addig a pillanatig, míg be nem lépett ide. Újra és újra emlékeztetnem kell magamat, hogy idegennek lát, mintha a Családügyi Hivatal gonosz eljárásának következményeként lett volna ideküldve, hogy helyettesítsen egy személyt, aki nem ő és ehhez még jó képet is kellene vágnia.
Egyszerűen nem lehet nem mosolyogni azon a gyermekien bűntudatos arcon, a csibészes pillantáson, amit válaszul kapok. S a mosoly, melyet megérintenék, ha nem fogná közre kezeimet a virágon. Ha az volt a terve, hogy humorral oldja a feszültségem és elterelje a figyelmemet, akkor sikerült. Legalábbis kis időre feledem és jólesik újra mosolyognom nekem is. De nem fogom tudni sokáig félretenni, hiszen még ha nem is emlékszem, minden ami körülvesz az életem része, másik nincs, erre kell emlékeznem, és ezt elfogadnom, ismeretlenül is biztonságérzetet nyújt, körülölel, olyan akár egy menedék. Még vannak félelmeim a jövőmet illetően, vannak kétségeim és kérdéseim, de már most tudom, hogy jól döntöttem amikor kiléptem a karanténszoba ajtaján. Megbirkózom a helyzettel, muszáj lesz, lelkem mélyén egyre erősödik a tudat és az elhatározás, hogy talpra álljak, hogy ha ott nem is tudom folytatni az életemet, ahol félbeszakadt, de újrakezdeni igen. A lakosztály egyetlen része sem ismerős, ám az érzés ami fellobban bennem…igen. Újra talpra állni. Nem hagyom elhalványulni, újra és újra átérzem, míg olyan erős nem lesz, hogy nem tud elillanni, s aztán félreteszem, hogy a jelennel foglalkozzak, mert Callum azt mondta, ne akarjak görcsösen mindenre emlékezni, próbáljam meg úgy megismerni magam, mintha…most léptem volna be ide először, most kezdeném az életem, ezzel a nappal, ezzel a perccel. Noha valójában így érzem, nehéz meg is élni a helyzetet, mert mást akarok. Csak miatta próbálom meg, de az első ami eszembe jut, ismét csak a virág. Meglep a mosolya, hangjának színe, és zavarba jövök tőle. Bár halványan elmosolyodom én is, homlokráncolva – és megint emlékezni próbálva – kérdezek vissza.* -Ezt sokszor mondtam igaz? Korábban is. *Szóval a virágok különös helyet foglalnak el a lelkemben. Ezért láttam meg először a lakosztályba lépve és ezért szorítom azóta is magamhoz, szinte benne is úgy kapaszkodom, mint Callumban. A neheze azonban csak ezután jön, úgy tekinteni az otthonunkra, mintha csak ettől a perctől lenne az. Bocsánatkérőn mosolyodom el, de nem válaszolok már arra, hogy ne haragudjak magamra, mert nem tudok nem így tenni. Az érzés már szárba szökkent, és szükségem van rá. Callumnak dőlve nézem a lakosztályt, és ő újra átölel míg én azzal vagyok elfoglalva, hogy „berendezzem az új otthonunkat”. Mindig az első gondolat a jó…pp csak az első gondolatomnak semmi köze az otthonunkhoz, sem elvesztett emlékeimhez. Csak azt érzem, mennyire jólesik az érintése, és nem értem miért, amikor nem emlékszem rá. Végül eszembe jutnak a virágok és egy meleg, puha takaró és az is, hogy Callum ahogy átölel, pont olyan mint egy meleg és puha takaró. * -Ó! Valóban? *Nem emlékszem, de már ezt is sikerélménynek könyvelem el, mintha egy találós kérdésre jól feleltem volna. Pillanatnyi derűm némi értetlenségbe fordul újabb szavaira, és oldalra fordulva felnézek rá. Nem nehéz, hiszen ő is pont engem néz, kissé előrehajolva. Tekintetünk találkozik, és mielőtt még bármi eszembe jutna, hagyom magam elveszni abban a kék szempárban. * -Erre nem tudok mit mondani….csak egyet? És az ott? *Keresem a szavakat, nem tudom, hogy most egyszerűen csak nevessek az egészen, vagy le kellene szidnom, vagy csak szomorkodjak az elvesztett virágok miatt, noha fogalmam sincs arról, milyenek voltak. De szinte azonnal eszembe jut a másik virág, mely számszerűen sem illik a képbe. A virág jellemzése…drámakirálynő…mókás, hogy Callum kész személyiséggel ruházta fel. * -Perdai növény. Onnan van ahonnan a betegség is amit elkaptam. Ha jól értem, az a virág nem az enyém volt. *Nem látok bele semmi különöset, csupán tényként kezelem azt, amire rájöttem. Nem térek ki arra, hogy honnan van, jobban érdekel az, ami szíven is üt, hogy a lakosztály olybá hat, mintha senki nem lakna itt. A könyvek említésére arra nézek, amerre a könyvespolc van, majd újra körbe az egész helyiségen, melyekhez tartoznak ajtók is, az ajtókhoz újabb helyiségek, talán tele emlékekkel. * -Zenehallgatót adtam neked ajándékba…most nem tudom mivel tudnálak meglepni. *Hangomból kicseng az újabb csalódottság, de nem hiszem, hogy palástolnom kellene, ez is hozzátartozik az állapotomhoz, mindig lesz valami, ami miatt csalódom, bármennyire is próbáljuk az emlékeket nem kergetni, azok felbukkannak majd, hiszen a mindennapi életünk részei voltak. * -Képek rólunk? *Érdeklődéssel tekintek fel Callumra, de a gondolataim eltévednek. Nem mondom ki, hogy szeretném látni azokat a képeket, helyette megpróbálom elképzelni magunkat, milyenek lehettünk amikor egy-egy kép elkészült. De csak azt látom, ahogy néhány pillanat erejéig, most egymásra nézünk. Callum azonban nem hagy időt merengeni olyasmin, amire nem emlékszem, hanem új emlékek gyártását preferálja. Viráglocsolás és teafőzés együtt. Persze azonnal felmerül bennem a kérdés, hogy korábban is együtt csináltuk-e, de nem kérdezem meg. Csak teszem egyik lábam a másik elé, lassan sétálva a pult felé, amerre, gyöngéden tartva kezét a derekamon terelget, míg nem fel nem teszem a kérdést arról, hogy neki mi hiányzik innen. Ártatlan kérdés, mert nekem több ötletem már nem volt…mégis valamibe sikerül beletenyerelnem. Először értetlenül követem a tekintetét a cipőim felé, melyek mellett most már az övéi is ott vannak, és míg nem folytatja, azon gondolkodom, miért hiányoztak neki a cipőim? Ám ahogy belekezd, a lelkembe mérhetetlen fájdalom kúszik. Az a sok érzelem, mely most átsuhan az arcán, felsorolni is nehéz lenne, hát még emlékezni rájuk, és mindnek a hiánya mely eddig körülvette, elszomorít. Mert bár itt vagyok ismét, csak fizikailag, lélekben nem tudok itt lenni, az a fal mely az emlékeimet zárja el előlem, tőle is elzár, és fáj, hogy nem tudom megadni Callumnak azt amire vágyik. Mikor felém fordul ismét, a tekintetét keresem, s jobb kezem önkéntelenül engedi el a virágcserepet, hogy tenyeremet az arcára simítsam. Vigasz, vagy valami más, aminek indul, egy csöppnyi szeretet, mely most tőlem telik…ám ahogy kezem az arcának bőrét éri, áthullámzik rajtam egy újabb, az eddigieknél erősebb érzés. Deja vu, ismerem a szó jelentését, tudom, hogy ez most olyasmi, ami már megtörtént, de ismét csak kicsúszik az ujjaim közül amint megfognám, és bosszant, hogy megint ez történik. Hogyan ne haragudjak magamra? Csak állok ott vele szemben, és ha nem húzódott el, kezem még mindig az arcán, de már nem a szemeibe nézek, hanem saját kezemre tapad a tekintetem, és próbálom görcsösen felidézni az érintés jelentőségét. A szívem kalapál, és egyszerre vagyok izgatott és dühös, mielőtt végleg elillanna az érzés, hogy sötétséget hagyjon maga után. Elhúzom a kezem, ujjaim begörbülnek, mintha magukba akarnák zárni azt, ami már nincs ott, csupán halvány remény, hogy mégis megmaradt valami…Callumra nézek és tudom, hogy mondanom kell neki valamit, és ő biztosan tudja mit jelent az amit tettem. Tudnia kell. * -Bocsáss meg…mindig…felbukkan bennem egy érzés. Ahogy most is. Úgy érzem, már megtörtént velem, de mielőtt eszembe jutna, eltűnik, és ez bosszant. Fáj. Tehetetlen vagyok, és ez megint csak bosszant. Sajnálom, hogy nem emlékszem, hogy ennyi terhet rovok rád, és hiába mondod, hogy ne gondoljak rá, hogy legyek türelmes, képtelen vagyok. *Ahogy a szemeibe nézni is, inkább másfelé nézek, felfelé, hogy a könnyeim ne gördüljenek alá, és próbálok megnyugodni, de hiába sikerül, tudom, hogy ez újra és újra meg fog történni. Végül kezem lecsúszik a mellkasára, bőrének melege átsejlik a ruha anyagán, de meg sem próbálok emlékezni. * -Miért…miért éreztem az előbb azt, hogy ez fontos volt? Te tudod, igaz? *Nézek fel rá kérdőn, esdeklőn, mert tudni akarom és nem úgy, hogy nekem jut eszembe, mert ki tudja az mikor lesz. *
- Néhányszor mondtad. Mármint nem nekem mondtad, hanem csak úgy mondtad, hogy ha hívtalak valahova, akkor miért késlekedtél olykor. - Mosolygok ezen is, mert akkor mondta hol komolyabban, hol mosolyogva, hogy a virágokat meg kell locsolni. A drámakirálynőnek elkeresztelt virág után magam is belátom már, mennyire fontos dolog volt ez, hiszen Saskia botanikusként nyilvánvalóan hamarabb kiszúrt bármilyen kiszáradásra utaló jelet, mielőtt az súlyosabb tüneteket produkált volna, hogy én is megláthassam. De a virágöntözés témáját most kicsit elengedjük, noha nem sokáig, mert mikor nekem dőlve eleget tesz a kérésnek, miként próbálja meg a lakosztályt szemlélni, akkor ismét visszakanyarodunk a virágokhoz. Egyébként nem is baj, tényleg szebb volt tőle a hely, és én teljesen pozitív jelként fogadom, hogy hozzájuk való kötődése megmaradt. Ha hozzáveszem a számtalan apróságot, amiket eddig láttam tőle, egyre jobban el tudom hessegetni a Clara által felvázolt egyik rémképet, miszerint Saskia személyisége is megváltozhat. Nem csak én akarom őt, a régi Saskiát látni benne, hanem ahogy a szemeibe nézek őszintén bocsánatot kérve a virágai között figyelmetlenségből elkövetett népirtásért, a régi Saskia néz szembe velem azokból a mogyoróbarna szemek mélyéről. Hagyom a pillanatot én is kicsit elnyúlni, most nem is törődve azzal, hogy a virágok miatt bűnbocsánatot nyerek-e majd vagy ismeretlenül is morcosan fog rám nézni miattuk. Egészen addig nem is pillantok el, míg ő nem teszi, hogy a másik virágra kérdezzen rá, hiszen a matematika tényleg nem stimmelt. - Nem, ezt nemrég kaptam ajándékba. - Azt nem teszem hozzá, hogy valószínűleg ezért is van még életben, nem csak a drámakirálynős viselkedés miatt. Ezt valószínűleg Saskia is kitalálta már. - Nem mertem a tied mellé tenni az asztalra, hátha valami kedvezőtlen kölcsönhatás beindul köztük. A perdai nevének fordítása Ég szeme, és ez a szem éjjel is lát. Eredetileg bevittem a hálóba, de mint első éjjel kiderült, sötétben világítanak a virágszirmok. - Nem olvastam utána a virágnak, csak letettem oda, ahol jól mutatott, aztán csak pislogtam, mikor leoltottam a fényeket késő éjjel, hogy aludjak pár órát. Perceken belül határoztam arról, hogy kiköltöztetem. - Ha azt mondanád, hogy nem is szereted a virágokat. Na, az meglepne! - Próbálom megint a korábban bevált módszerrel, humorral oldani a csalódottságát, még ha elég sután is sikerül. De mit mondhatnék? Újabb vigasztalást, miszerint minden rendben lesz? Már a könyökén jöhet ki, azért is haragszik magára. Talán rám is. Mondjam, hogy sokára lesz nekem még születésnapom? Nem is várok soha semmit abból az alkalomból, se másmilyenből. Mondjam, hogy nekem elég ajándék, hogy ő itt van? Megint csak attól tartok, hogy megijeszteném az érzéseimmel, hogy egy idegen így rajong érte. Nem tudom, hogy mivel tudnék segíteni neki, hogy ne legyen maga miatt csalódott. - Igen... - Felelem határozatlanul a közös képeinkre, kérdőn nézve, de nem téve fel a kérdést, akarja-e azokat látni. Eszembe jut az is, hogy talán most kellene egy közös képet készíteni, ha már így közel vagyunk egymáshoz, de ez megint csak nekem jelenthet valamit és bár új emlék megörökítéseként jó ötletnek tartok egy új közös kép készítését, az időpontot hozzá már nem. Nem most van itt az alkalom rá. További szavaim is elszomorítják, mikor elmondom, nekem mi hiányzott innen. Én hülye, miért nem tudtam egy vázát mondani? Vagy egy szőnyeget, vagy akármi mást? Ehelyett szinte szerelmet vallok neki, pedig tudom, hogy ő nem fog tudni mit kezdeni ezzel, csak növelem benne a csalódottságot. Ha kimondaná, amit gondol, elmondhatnám, hogy nekem a puszta fizikai jelenléte is elég, más ajándék nekem nem is kell, csak hogy tudjam, életben van és boldog. Vagy legalábbis megvan az esélye boldognak lenni. De nem mondhatom ezt sem, talán jobb is így. Ahogy visszafordulok felé és találkozik a tekintetünk, próbálok elnézést kérően is nézni rá, de meglehet ez megakad, ahogy a levegőt is hirtelen elfelejtek venni, mikor keze az arcomat éri pont úgy, ahogy szokta, hogy abba beleremeg a szívem is. Majd mint aki rájön, hogy nem is kell levegőt vennie, hiszen volt a tüdejében, szemeimet lehunyva halkan sóhajtva fújom ki. Megérint abban az értelemben is, hogy idegenként is próbálna vigasztalni - noha nem emiatt szorulnék vigasztalásra -, a szíve mit sem veszített a jóságából. Megérintett abban az értelemben is, hogy feltép megannyi emléket, szépet és fájdalmasat egyaránt. Finoman dőlök csak bele a tenyerébe fejemmel éppenhogy csak moccanva, de elhúzza kezét, mielőtt én is érte nyúlhatnék, hogy régi szokásunkhoz híven tenyerébe adjak egy könnyed csókot és ujjammal lágyan simítsam meg csuklóját. Felpillantva rá látom az izgatottságát és haragját is, a keresést, a hiába való kutatást és a csalódottságát, és míg beszél hozzám, nekem nem csak a szavaira kell figyelnem, hanem arra is, hogy ne akarjam most rögtön megcsókolni. Utána meg azért ne akarjam megcsókolni, amit mondott. Az elhangzottak alapján lehet segítene, mégsem merek kockáztatni. És míg ő a keserűségből fakadó könnyeivel próbál megküzdeni, én a boldogságomat igyekszem visszafogni és csak hajának megsimításában kifejezni tettleg, pedig legszívesebben magamhoz húznám. - Nem tudom, milyen teherről beszélsz, de azt tudom, hogy te nagyon is emlékszel! Észre sem veszed, nem is tudsz róla, de mindenre emlékszel. Ott van minden mozdulatban, amelyekre nem is figyelsz fel, például ahogy leveszed a cipőd, ahogy a virágokhoz fordulsz, még abban is, ahogy bosszankodni tudsz valamin. Jók ezek az érzések, mert azt mutatják, hogy az emlékek nem vesztek el örökre, hogy próbálnak visszatérni és meglesz szép lassan majd minden kirakós darab, a végén pedig összeáll majd egésszé. - Próbálom a jó oldaláról megközelíteni a dolgot, igyekszem a lelkesedést rá is átragasztani, mert én tényleg örülök és boldog vagyok. Saskia nem tudja, de Clara felvázolt olyan lehetőséget is, hogy megváltozik a személyisége vagy hogy soha nem térnek vissza az emlékek. Ám most mindez egyre távolibbnak tetszik, még ha őrjítő türelemjáték is vár ránk. Nem csak bizakodó mosolyom jelzi, hogy mennyire tudok örülni ilyen kis részeredménynek is, hanem mellkasomra simuló keze alatt is érezheti, hogy ver gyorsabb ütemet a szívem. Mondjuk ezen a két új kérdése is rátesz egy lapáttal, mert feladja a leckét, mit és mennyit mondjak el. Először csak bólintok a kérdésére, hogy tudom, miért érezte fontosnak és ugyan kikerülném a választ, de esdeklő tekintetére nem tudok nemet mondani. És talán jobb is, ha tudja, mit jelent ez, miért fontos, mert innentől ő is tudatosan tudja használni vagy éppen nem használni, így én se képzelhetek bele semmit, ami nincs is ott. - Emlékszem az első ilyen érintésedre, de a másodikra, harmadikra és a többire pontosan nem, hogy mikor lett belőle afféle szokás, de... ha szomorú voltam, gyakran így vigasztaltál. Ha szavak nélkül jelezted volna, hogy szeretsz, sokszor így tettél. Ha ideges voltam, gyakran így nyugtattál és ha vitáztunk valamin és végül kibékültünk, volt, hogy ezzel mutattad ki, hogy nem neheztelsz már. - És így búcsúztál egyszer, de ezt nem mondom ki, elrejtvén tekintetem komorabbá válását. Itt megállok egy kicsit, hogyan is folytassam, mert ez csak az igazság egyik fele, és bár nem biztos, hogy jó fényt vet rám a második, kételyt ébreszthet benne, mennyire bízzon bennem, mégis inkább az őszinteséget választom. - Az első előtti ilyen érintés meg ennek egy erősen elhadart verziója volt, mikor megkértem annak idején a kezed... hm, na jó, valójában közöltem veled, hogy össze fogunk házasodni, akkor egy pofonnal adtad tudtomra egyet nem értésedet. - Vonom fel picit szemöldökeimet, s tekintetemben derű látszik. Az akkor történtek miatt nincs bennem tüske. Annak idején persze sértette a büszkeségemet, nem is kicsit, de annál a pofonnál jobbat nem is tehetett volna Saskia. Kíváncsi vagyok, hogy mi lesz a reakciója? Talán egy "ó", mint mikor most a karanténszobában is közöltem vele a tényt, miszerint a férje vagyok, nagyjából annyi választási lehetőséget hagyva ezzel, mint tíz éve.
Míg a virágokról kérdezem, s ő válaszol, azon merengek, hogy a mosolya mindig magával ragad. Legyen bármilyen halvány vagy szomorú, derűs...ajkaim azonnal követik, s mikor elkomorodik, az én kedvem is rosszabb lesz. Talán egy része természetes reakció, de a mosolya...tekintve a helyzetünket, az állapotomat, nem mindig ad okot arra, hogy én magam is mosolyogjak, ám Callum mintha kézen fogva vezetne, magával húz. Most is...s bár nem emlékszem azokra a pillanatokra melyekről mesél, egy kicsit a magaménak érzem. * -Miért érzem úgy, hogy ez gyakran előfordult? * Merengőn, de derűsen felnézve rá teszem fel az inkább költőinek szánt kérdést, egy kicsit elmerülve abban az emlékben ami most még csak az övé, s próbálom elképzelni milyen lehettem amikor a vele való találkozás helyett virágokat locsoltam. Úgy érzem, ő sosem neheztelt rám ezért, bár az idő mindent megszépít, a mosolya arról árulkodik, hogy derűsen fogta fel ezt a fajta...mulasztásomat. Ezt is? Minél többet tudok meg róla, rólunk, az érzéseiről és korábbi életünkről, arról ahogyan hozzám viszonyult, annál több gondolat fészkeli el magát az elmémben, melyek még nem teljesednek ki, de ott vannak, lágyan ringatózva várva arra, hogy megleljék a helyüket. A virágok sokkal hamarabb meglelték, hiszen bármiről is beszélünk, visszakanyarodunk hozzájuk, nem értem miért nőttek ennyire a szívemhez, de kétségtelen, hogy állandóságot érzek bennük. Az sem véletlen, hogy pont azt a virágot kaptam fel, ami most a kezemben van, amibe kapaszkodom még mindig, mert a másik nem az én virágom, Callum szavaiból kiderül, hogy azután kapta ajándékba, hogy...én megbetegedtem, azután, hogy hideg és mély álomba küldött, remélve, hogy egyszer megleli a gyógymódot a bajra. A virág tulajdonságai kicsit mókásak, de annál inkább meglepőek. * -Ég szeme. Gyönyörű neve van. Perdai...mesélj majd erről a bolygóról. Azóta, biztosan sok minden kiderült róla. * Kissé zavaros még, hogy hol is vagyunk és miért szükséges megtelepednünk a Perdán, maga a név is zavarbaejtő, és az egész úgy ahogy van. De ezekkel nem foglalkozom, jobban érdekel a személyes múltam, mindaz amit az életem részének tartok, a Callummal eltöltött idő, a barátaim, a munkám. Ezekről még nem mesélt, csak Claráról akit testvéremként szerettem. * -Sötétben világít? Valamilyen foszforeszkáló anyagot tartalmaz? * S akaratlanul is eszembe ötlik, hogy mennyiben különbözhet a fotoszintetizációja a másik virágtól, mely ezek szerint nem csak a származásában különbözik tőle, ám ez csupán egy villanásnyi gondolat. A lakosztályt nézve aztán fájdalmasabb dolgok is szembetűnnek, mint például az, hogy mennyire személytelen, mintha a reménytelenséggel együtt a tárgyakat is száműzte volna, hiszen kizártnak tartom, hogy ilyen volt akkor is, amikor itt éltem vele. Az apróbb sikerélményeket elnyomja a szomorúság, amit az eddig eltöltött magánya okoz, és nem tudom melyikünknek nehezebb most. Nekem, hogy nem emlékszem semmire, vagy neki, hogy újra felidézzen mindent annak tudatában, hogy csak az ő számára történtek meg, így olyan, mintha nem is léteztek volna. Persze nem így van, de ettől ő még így érezheti. A keserédes mosoly egyre sűrűbben vendég az arcomon. Keserű, mert nem tudok őszintén és felhőtlenül örülni mindazok miatt, amiket elveszítettem, édes, mert az ő mosolya és humorba csomagolt lelkesítése mégiscsak megédesíti a kedvem, és én hálás vagyok minden ilyen pillanatért.* -Ilyen meglepetésre azt hiszem nem kell számítanod. * Ha akarnám sem mondanám ki, de nem is akarom. Sosem akartam megtéveszteni Callumot...ez a gondolat nem emlék, hanem egy újabb érzés, bennem nagyon mélyen ott lappang, és biztosan ez felelős azért is, hogy az első pillanattól kezdve bíztam benne. Hogy nem utasítottam el, hogy hittem neki. Nem veszem észre, de időnként elkalandozom, amikor ezek az érzések felerősödnek bennem, elragadnak magukkal, mintha szórakozottan eltévednék a folyosók kuszaságában, s bár a figyelmem megmarad, a közbeeső információk félretolódnak. A rólunk készült közös képek és azok korábbi jelenléte is egy ilyen momentum, ami később minden bizonnyal újra előkerül majd. Akad bőven emlékezni való, hiszen minden második említésre kerülő dolog ilyen, a teafőzés...és az ő szürke bögréi is. Mindez rögtön feledésbe merül, amikor rákérdezek mi az, ami hiányzik neki, hogy ebből is ötletet meríthessek, mivel ruháznám fel az “új” otthonunkat, ám a kérdés nem várt szavakat és hatást vált ki. Mindaz, ami neki hiányzik az otthonunkból, kicsit szíven üt és amiért megérintem az arcát, a lelkemből fakad. Vigasztalnám azért amit miattam kellett átélnie oly sok időn át, vigasztalnám azért, mert most, hogy visszakapott, egy kicsit újra elveszített, és vigasztalnám azért, hogy újra lássam a mosolyt az arcán. Azonban újra elragad az, amivel képtelen vagyok megküzdeni, de közben azt is tudom, hogy mennyire fontos lehetett az az egyetlen, ártatlannak tűnő érintés. Meg kell magyaráznom miért húzom el a kezem, holott láthatóan mélyen megérintette, meg kell magyaráznom miért a bosszúság az arcomon, miért a csalódottság, hogy ne higgye, miatta érzem ezt. Callum vonásai azonban cseppnyi csalódottságot sem tükröznek, inkább boldogságot látok rajta, halvány derűt...és zavarbaejtő visszafogottságot, noha kezem alatt jól érzem ahogy a szíve hevesebben ver. S nem először ragad magával a lelkesedése, a korábbi elfészkelődött gondolatok új értelmet nyernek, leheletnyi mosolyt csalva az arcomra. * -Minden újabb és újabb szavaddal képes vagy megerősíteni a hitemben. Hogy csinálod ezt? * Az elmúlt napokban figyeltem Callumot, nem csak a szavaira melyek közös múltunk néhány részletét fedték fel gondos óvatossággal, hanem őt magát is. Láttam megtörve az első napon, amikor a fiúnkat gyászoltuk, láttam csendesen háttérbe vonulni míg én csak az ölelő karjaira vágytam, láttam amikor riadt volt az előttünk álló jövő miatt, s láttam ahogy a tehetetlenség mocsarában vergődik, mégis...szinte minden pillanatban ott volt az a hihetetlen erő amivel engem is megtartott. Boldog tud lenni olyan apróságok miatt, ahogyan leveszem a cipőmet, ahogyan bosszankodom, és képes hinni bennük akkor is, amikor én nem. Hogyan felejthettem el? Az az érintés sok mindenre választ adhat, tudom, hogy számára fontos volt és most is az, volt egy röpke pillanat amire akkor nem figyeltem fel, de most magam előtt látom a fejét enyhén oldalra hajolni, hogy arca minél jobban a tenyerembe simulhasson. A sóhajtás mely elűzte a rossz emlékeket, mely bizakodással töltötte el. Tudnom kell mit jelent, előbb kell tudnom mintsem én jöjjek rá ki tudja mikor. Emlékeim híján nem is próbálok meg semmire sem számítani, semmit nem elképzelni, felkészülni arra, bármi is legyen, azt elfogadjam...mégis meglep amit hallok kis hezitálás után legördülni Callum ajkairól. Nem tudom mit mondhatnék, de most is ezt tettem...próbáltam megnyugtatni, bocsánatot kérni tőle...szavak nélkül. S az, amit korábban mondott, hogy igenis emlékszem csak én magam sem tudok róla, értelmet nyer. Nem hiába bíztam az ösztöneimben, valahol a lelkem és a szívem mélyén minden ott van, az már felszabadult...csak a tudatom nem. * -Ahogy most is. * Mondom ki halkan gondolataim egy darabját, és hálás vagyok amiért elmondta. Csupán néhány mondat, mégis mintha az egész életünket elmesélte volna velük. Nem is várok többet, már van mit görbülő ujjaim magukba zárjanak, s tudom, még nagyon sokszor odasimul majd tenyerem az arcára. A folytatást érdeklődve, kíváncsian hallgatom, el sem tudom képzelni miről szólhat, az „erősen elhadart verzió”-ra meglepve és értetlenül reagálok, finom ráncok gyűlnek homlokomra, melyekhez aztán szemöldökeim is csatlakoznak. A pofonnál kezem a szám elé kapom, hogy elfojtsak egy ijedt kiáltást, melyet kuncogás követ, s ahogy kiteljesedik az egész történet, számtalan érzelem suhan át rajtam. Callum mesélt már arról az eshetőségről, hogy talán elválasztanak minket egymástól és más partnerrel kellene együtt élnünk. Azután már valamennyire tisztába kerültem a törvényekkel, melyek átszövik társadalmunkat, és amit nem helyeseltem függetlenül attól, hogy felhasználják ellenünk vagy sem. Most mindez egy kicsit más színben tűnik fel és picit zavarossá teszi a történetünket. Szavai szerint annak idején nem volt választási lehetőségem, nemet mondtam neki, nem is akárhogyan, mégis a felesége vagyok…mindez valahol, valamikor óriási fordulatot vett, hiszen az amit eddig elmesélt arról árulkodik, hogy szerettük egymást és ő még mindig szeret. Tudom, ott van minden pillantásában és érintésében, minden szavában és tettében. Mindent…értem tett. Homlokráncaim kisimulnak, tekintetem ellágyul ahogy őt nézem, majd le a kezemben tartott virágra, hogy aztán néhány lépéssel eltávolodjak tőle csak azért, hogy a cserepet a pultra tegyem. Az érzelmek, akárcsak megannyi kérdés, megrohannak s a korábban félretett gondolatok végre kiteljesednek. Felé fordulok, hozzálépek, kezét a kezembe veszem, hogy magamhoz szorítsam. Sokáig formálom a szavakat magamban s közben pillantásom a cipőim felé irányul, majd a kis asztal felé, a polcra a könyvekre s végül Callumra ismét. * -Most mér értem. Azt, hogy mi hiányzott neked. Ez az otthon…hogy nélkülem nem volt az igazi, hogy a világodat én teljesítettem ki. Mindaz amit értem tettél, amit kockáztattál…sosem tudom eléggé megköszönni. *Tudom, hogy nem kell, hogy ezt mondaná, de nem engedem, hogy megszólaljon, most nem. Ujjam gyengéden az ajkaira teszem, majd kezem végül oda, ahol az előbb is volt, arcára simul. * -Ne, ne mondj semmit. Csak bocsáss meg kérlek, mert én nem tudok ígérni semmit, nem tudom azt mondani, hogy minden olyan lesz mint régen, nem tudom azt mondani, hogy szeretlek, mert nem emlékszem az érzésre, nem emlékszem rád és az együtt töltött időre, de hazudni sem fogom soha. Ha majd egyszer kimondom, tudd, hogy igaz. Bárhogy is lesz, abban biztos vagyok, hogy szeretném ha ez az otthon, számomra is a világot jelentené.
Költői kérdésére csak egy mosoly a válaszom, ahogy mindig mosolyogtam akkor is, mikor ezzel az indokkal mentette ki magát, ha késett. Néha megjegyeztem, hogy féltékeny leszek a virágaira, de ezt most nem említem, nehogy szándékos bosszú vádja érjen, amiért csak egyet hagytam meg. A kapott ajándék-virággal együtt kettő van, ennyit nem lehet olyan sokáig locsolgatni és ápolgatni, hogy elkéssen bárhonnan is, habár tényleg nem ez volt a szándékom a gondatlan virágtartással. Na meg őt ismerve hamarosan lesz itt több növény is, legalábbis őszintén remélem. - Szívesen mesélek a holdról, örömmel meg is mutatom neked, ha van kedved majd hozzá. - Igazítom ki finoman csak ennyiben, hogy nem bolygó, mert erről tudhat, a háború az, ami még kieshetett neki, minden más viszont a Perdán azzal a kivételes előnnyel kecsegtet, hogy egyetlen emléket sem kell keresgélnie róla magában, hiszen sosem járt ott és ami történt, annak nagyját átaludta, így senki nem gyanakodhat, ha azokról bizonytalanok az ismeretei. - Azt hiszem, igen. - Felelem bizonytalanul arra, hogy foszforeszkáló anyagot tartalmaz. Feltételezem így működik, de hangomból is kitűnik, hogy ennek nem néztem utána. Annak meg csak titkon örülök, hogy máris az érdekli Saskiát, milyen anyagok és nedvek vannak a növényben. - Úgy tudom, több növény is ilyen világító tulajdonságú a Perdán, így vannak erdőrészletek, ahol nincs is teljes sötétség éjjel miattuk, olyan nagy számban találhatóak meg a különféle foszforeszkáló növények. - Mesélek még ennyit, mert ennyit tudok és hátha érdekli Saskiát, s ez legalább biztonságos terep beszédtémának is. Tényleg új és ismeretlen, nem mint a lakosztály bármely sötét vagy nem sötét sarka, vagy a levetett cipők hétköznapi, nekem mégis szívet melengető látványa, és sikerül egy pillanatra humorral visszacsempészni a jókedvet. Kérdése az én arcomon is megtartja a mosolyt, s örülök, hogy sikerült szavaimmal őt is megnyugtatni és bizakodóvá tenni. - Amiken túl vagyunk már, az amnézia nem ellenfél. - Jelentem ki magabiztos mosollyal, s ezzel nem elbizakodott akarok lenni, csak tényleg hiszem, hogy jó úton járunk. Lehet hosszú, lehet kanyargós út lesz, de elindultunk rajta. Szavai megerősítenek abban is, hogy talán nem csinálok mindent rosszul, talán tényleg tudok támasza lenni, elég erős ehhez, ha már másképp nem tudok neki segíteni, nem tudom visszaadni az emlékeit. A hangulat mégis valahogy szomorú lesz ezután, amit érintése tör meg. Csak még nem tudom, hogy ha el is mondom az érintés okát, súlyát azzal tovább rontok a hangulaton vagy sem? És persze ott a kétség gyötrő érzése, hogy mi van, ha visszahúzza még jobban a kezét szabadkozva, hogy ő nem így akarta, nem gondolt semmi ilyent bele az érintésbe? Fájna, ez biztos, de jobb tudnia mit jelent nekem ez az egyszerű gesztus, így tudja tudatosan használni, nem szakít fel vele sebeket, nem kelt vele akaratlan is hamis reményt, hanem ha megfogja arcom, tudni fogom, hogy az nekem szól, hogy mit érezhet mögötte ő. - Ahogy most is... - Ismétlem aztán vissza szavait halkan, bólintva egyet hozzá, mert valóban egyetlen érintése gyógyír a lelkemnek és megnyugtat, mint régen is. De aztán folytatom, hogy mi volt az első érintés. Igazából mai napig nem tudom, hogy amiatt a pofon miatt alakult ki tudat alatt vagy tudatosan Saskiában ez az érintés vagy anélkül is így alakult volna, de úgy éreztem, tudnia kell ezt a részét is, még ha kockázatos is, hogy kételkedni kezd felém irányuló bizalmában. Ajkai elé kapott keze és ijedt kiáltása, mely kuncogásba fordul... Egy életem, egy halálom, legfeljebb most kapom meg a második pofonomat tőle, de szélesebben elmosolyodom a reakcióján, olyan aranyosnak találom. Látom persze azt is, hogy elgondolkoztatja, érthetően picit össze is zavarja mindaz, amit hallott, de nem szólok közbe, nem magyarázkodom. Okos nő, mindig is az volt, és tudom, hogy kitalálja, hogy valami változhatott száznyolcvan fokos fordulatot véve, még ha ennek emléke nincs is meg. De talán jobb is tudnia ezt, így az sem olyan kétségbeejtő, hogy most nem érez irántam semmit, hiszen annak idején még rosszabb is volt a helyzet, nem egy első látásra fellángoló szerelemről beszélünk. Így csak várok, hogy eltegye magában a megfelelő helyre a kapott információkat, és ahogy elfordulva ellép tőlem, azt gondolom, ideje nekem is így tenni és az ígért teát végre elkészíteni, de visszalépése megakadályoz ebben és meg is lep. Ujjaim finoman szorítják meg ővéit, látom, hogy valamit mondani akar, így várok és közben legyűröm magamban az újabb késztetést, hogy minden további szót meggátolva hajoljak oda hozzá egy csókra. Egy csókra, melyre csak én vágyom, épp ezért nem teszem meg. Még nem. E harcot megvívva magamban már tudok figyelni szavaira, mire visszafordul felém, és míg az elejére kis mosollyal biccentek, de a vége... már veszem a levegőt, már nyitom a szám és rázom nemlegesen a fejemet, hogy ellenkezzek. Nem a köszönetére vágyom, hanem a megbocsátására, de ezt nem hagyja, hogy elmondhassam, mert ujjai előbb számra, majd arcomra simulnak belém fojtva a szót, de ehhez nem csak az ő gyengéd gesztusa kellett, hanem saját gyávaságom is. Önző mód hagyom magam belemerülni az érintés puhaságába... és vele lelkem mélyén a bűntudatba még jobban. Meg is érdemlem józanító szavait, mert bármilyen szépen is csomagolja, csak az hangzik el végeredményben, hogy nem érez irántam semmit, és talán nem is fog. Ezzel tisztában voltam én is, mégis más az ő szájából hallani, ugyanakkor amivel befejezi szavait furcsán ellentmondásos a korábbiakkal. Ezt a helyet szeretné otthonnak, olyan világnak, amilyent nekem is jelent? Láthatóan kicsit összezavar, kicsit reményt ad, de el is gondolkodtat, és most nekem kell pár pillanat, míg átgondolok néhány dolgot, mely azóta kavarog bennem, hogy kiderült, nem emlékszik rám és ez az állapot egy darabig tartósnak fog bizonyulni. Talán csak napok, talán hetek, talán hónapok. Kezét lassan húzom el arcomról, s nem a szokásos módon, jelenleg túlzott közvetlenséget jelentően tenyerébe adok csókot, hanem kézfejére hintek egy aprót gondolataimba merülve még, hogy aztán felpillantva rá szólaljak meg, továbbra is a kezeit fogva. - Azt mondtad, hogy nem tudsz ígérni semmit, én mégis megkérnélek, hogy egy valamit ígérj meg. Holnapután lesz egy ülés, vélhetően akkor fog eldőlni, hogy a feleségem maradsz-e vagy sem... - Meg talán még sok más is, amelyekkel nem terhelném és nem nyugtalanítanám őt. - Mint azt tudhatod ebből, házassági szándékom komoly, így arra kérnélek meg, annyit ígérj meg, hogy utána igent mondasz nekem arra, hogy udvaroljak neked, hogy randira hívjalak. - Nevetem el magam a végén kicsit, enyhe zavarral, mert furán érzem magam emiatt. Ennyi év házasság alatt nagyon el tud kényelmesedni az ember, természetesnek vesz dolgokat, és ha randinak is nevezi a közös programokat, azoknak a randiknak nincs igazi tétje. Zavart mosolyom után kicsit komolyabban folytatom. - Én... nem vagyok jártas az emberi elme és lélek kapcsolatában, az efféle tudományokban, így csak a magam racionális, hideg logika szerinti oldaláról tudom megközelíteni a helyzetedet és többek között azon gondolkoztam a napokban, hogy vajon ha az emlékeidet visszanyered, azzal az érzelmek is visszatérnek? Nem tudom erre a választ, mindenesetre nem tudok és nem is szeretnék csak úgy ölbe tett kézzel ülni és várni, hogy ez kiderüljön. Szeretném, hogy ha adnál egy esélyt nekünk... nekem. - Szeretném azt hinni, hogy nem közömbös irántam, hogy a néha érzékelni vélt szikra még megvan, de nem tudom, hogy valóban így van-e, és ha így is van, elég lesz-e? Ő még mindig gyönyörű, húszas évei közepén járó nő... Ám én míg a gyógymódot kerestem, sikeresen növeltem vele a köztünk lévő korkülönbséget is és tükörképem szerint nem is nyújthatom a legvonzóbb benyomást nyúzott fáradtságommal, ami ellen tehetetlenül és eredménytelenül küzdök. Vajon Saskia meg tudja-e látni mindazt, ami tíz évvel ezelőtt megvolt bennem. Megvan-e még egyáltalán? Emiatt is folytatom úgy a szavaimat, ahogy. - Ugyanakkor azt is szeretném, hogy tudd: ha nem tudsz megszeretni vagy valaki mást szeretnél meg, akkor ne félj elmondani. Nem mondom, hogy harc nélkül fel fogom adni... - Mosolyodom el itt egy pillanatra megint és talán mondanám is tovább, valahogy mégis félbe marad a mondat, ám lehet nem is szükséges kimondani, hogy elengedném Saskiát, ha ezt szeretné, mindenben támogatnám utána ugyanúgy, mint most, mert ha fájna is, akkor is inkább lássam más mellett boldognak, mint mellettem boldogtalannak.
Túl sok minden van amit meg kell tanulnom, amire figyelnem kell majd ha valakivel találkozom, és a megtalált…hold, csak egyike ezeknek az ismereteknek. Még azt a helyet sem ismerem, ahol most vagyunk, a karanténszobából ide jövet a folyosók egyike sem idézett fel bennem emlékeket, a holddal együtt most már eggyel több van és gyanítom, ezek száma csak növekedni fog. Ám az ajánlatára halványan elmosolyodom, és a finom helyreigazítás is feltűnik amire aprót biccentek. * -Hold. Értettem. Szívesen megnézném, ha szerinted nem jár veszéllyel. *Eszembe sem jut, hogy ő veszélyen talán mást gondolhat mint én. A tény, hogy egy onnan származó vírus betegített meg, nem kelt bennem ellenérzést, inkább a jelenlegi helyzetünk az ami miatt lemondanék egy odautazásról, ha Callum úgy ítélné meg, kettőnkre nézve járhat kellemetlenséggel. Ma reggel azzal az elhatározással keltem fel, hogy megkérem, hozzon haza. Ám ha nemet mondott volna, azért mert ott nagyobb biztonságban tud, valószínűleg nem ellenkeztem volna és maradok, még ha nehéz szívvel is. Emlékeim nincsenek, de vágyaim igen, ám még sem tudok felelősségteljesen dönteni, ha nem tudom mindaz, amit szeretnék megvalósítani, hova vezet. Az ajándékba kapott virág és annak tulajdonságai azonban még inkább felcsigázzák a kíváncsiságomat, hiszen nem akármilyen növény lehet az, amelyik sötétben világít és ha ezekből erdőnyi mennyiség van…már a látvány is csodás lehet.* -Valóban? Csodálatos hely lehet az a hold. Akkor…elviszel egy olyan erdőbe? *Majd, egyszer. Kérdésem nem sürgető, és még véletlenül sem csempészek sem a hangomba olyan színt, sem a tekintetembe olyan csillogást, ami beillene egy gyermek kérlelésébe, aminek nem lehet ellenállni. Nem akarom erőltetni, főleg nem azelőtt, hogy bármi is kiderülne arról, mi lesz velünk. Leginkább nem is gondolok arra az eshetőségre, hogy szétválasztanak minket, mert akkor minden borul, minden kiderül és ha erre képesek voltak, Callumnak még több gondot okoznak. Arra emlékszem mit mondott a többi kancellárral kapcsolatban, pengeélen táncolunk és az amnéziám még egy megoldandó gonddal növelte az amúgy sem egyszerű helyzetünket. Callum harca igazán csak most kezdődik, eddig sikeresen elbújt a magányába, melyről a lakosztály szomorú személytelensége is beszél, igyekezett mindenkit távol tartani magától, a munkájába menekült, szinte minden idejét a gyógymód megtalálására áldozta…de most reflektorfénybe kerültünk, már nem lehet hibázni, hogy elfedjük mielőtt bárki észrevenné. Ő mégis bizakodó, optimista…bár nem tudom, hogy valóban úgy is gondolja ahogy mondja, vagy csupán engem akar lelkesíteni, hogy ne zuhanjak újra a kétségbeesés mocsarába…mindezzel még többet feláldozva önmagából. Magabiztos mosoly mögé rejtve mindazt amin túlvagyunk…ő tudja a legjobban, nekem új az, hogy egy amnézia csekélység lenne.* -Ez ijesztően hangzik. De nem csak az emlékeim elvesztésével kell megküzdenünk. *Ijesztő, hogy mennyi minden van még amiről nem tudok, ami rosszabb volt, mint amivel most állunk szemben. Callum mégis rendíthetetlen, mindazok után amit feladott értem, és elég csak a lakosztály kis részletén végignéznem ahhoz, hogy a kezem önkéntelenül is vigasztalásra emelkedjen. Nem tudom még akkor, hogy mit indítottam el ezzel, de a történet amit később megtudok az érintésről, olyasmit tár fel amihez nem feltétlenül kellenek emlékek, olyan bensőséges kapcsolatot, ami alapja volt az egész közös életünknek. Nem csak szerelem, hanem kölcsönös megbecsülés, feltétlen bizalom és tisztelet. S már értem miért hezitált elmondani mindezt, hiszen nem lehetett biztos abban, hogyan érint ez most engem. Ám azt is tudom, hogy a házasságunk bár nem úgy indult ahogy…kellett volna, valahol, valamikor megváltozott. Ezért is nehéz elmondanom neki _én_ hogyan érzek most, de őszintének kell lennem, még ha fájdalmat is okozok ezzel. Tudom, hogy fáj minden szavam annak ellenére, hogy nem mutatja ki, csak azt látom, hogy a gondolataiba merül míg megcsókolja a kezem. Balga mód, már várom azt az elillanó érzést, mely lassan életem részévé válik anélkül, hogy bármit megmutatna, de ez most elmarad és a lelkem mélyén egy kicsit csalódott vagyok, ám ajkának érintése valami egészen mást nyújt. Forrósága megbizsergeti a bőröm ott ahol megérintett, és megdobogtatja a szívem előjeleként annak, amit az emlékeim elvesztésével magam mögött hagytam. Mégis picit talán elkínzottan nézek fel rá, mikor a szavaimat ismétli az ígéretekről, a bizonytalan jövőnkről, mely nem rajtunk, vagy nem csak rajtunk múlik és nem is azon, hogy megtalálom-e a múltunkat. Callum annyi mindent feladott és kockáztatott értem azért, hogy mindent visszakapjon, most pedig úgy néz ki, mindent elveszíthet, többet is, mint amennyit a magáénak tudhatott. Legszívesebben újra megsimítanám az arcát, de kezem a kezében nyugszik, szavai pedig a figyelmemet vonják el. Finoman elmosolyodom a kérésén és zavart nevetésén, nem lehet könnyű mindezt elmondani, de úgy tűnik, a nehézségek egyre csak gyűlnek körülöttünk, melyeken így vagy úgy át kell vergődnünk. Mikor pici szünetet tart, nem szólalok meg, mert érzem, hogy nem fejezte be, csak magamban formálom a magam szavait, a választ, mely már így is egyértelmű, s megszorítom a kezét…nem is tudom miért. Hogy bátorítsam? Vigasztaljam? Vagy mindkettő…mert most kicsit olyan mint egy kamaszfiú, aki élete első szerelmét próbálja megvallani, zavara bájos és szeretni való és már mondanám is, hogy meg sem kell várnunk annak az igazságtalannak tartott tanácsülés végét és eredményét, mellyel a fejünk felett döntenek a mi életünkről, amikor újra megszólal és úgy érzem mint akit mellbe vágtak. Nekem fel sem tűnik mennyire rémülten nézek rá, csak azzal a kínzó érzéssel küzdök ami elborít, újra bizonytalanná tesz, védtelenné, magányossá, mintha máris elengedte volna a kezem. * -Miért mondod ezt? *Szemeim megtelnek könnyel, ajkam megremeg, és bár tudat alatt tisztában vagyok azzal, hogy akár ez is megtörténhet, a lelkem fél attól, hogy valóban megtörténik. Mert bármit is mondott arról, hogy nem adná fel, a mondat végén ott van a ki nem mondott _de_ és ez éppúgy fáj, mintha máris elengedte volna a kezem. Nem tudom most racionálisan végiggondolni mit is jelent mindez, hogy miért engedne el dacára annak, hogy pontosan tudom hogyan érez irántam, és bár ne emlékszem milyen volt az életünk amikor együtt voltunk, azt tudom, hogy nem volt olyan, hogy nélküle. * -Oly sok mindent feladtál és kockáztattál értem, mindent egy lapra tettél fel, azért ami annak idején köztünk volt. Ez egy olyan kapocs, ami nem múlhat el nyomtalanul. Bármi is vár ránk, az utamnak vissza _kell_ vezetnie hozzád. *Semmire nem emlékszem, semmit nem tudok róla, mégis úgy érzem ez az egyetlen járható út, de azt is tudom, hogy neki most nem nagy szavakra van szüksége, nem a hálámra amiért visszahozott az életbe, csupán egyetlen ígéretre. S mikor kezem kihúzom az övéből és felemelem az arcához, már tudatosan érintem meg, hogy szavaimnak még nagyobb nyomatékot adjak, hogy érezzem őt, hogy pillanatnyi mosolya visszaadva az enyémet, tovább maradjon.* -Ígérem. Kérned sem kell Callum. *S ahogy kezem az arcán, eszembe jut mit is mesélt erről a bensőséges érintésről, az eredetéről s noha arról még nem, hogyan vált ez egy szerethető szokássá, úgy érzem nem csak a múltunk része lehet, hanem a jövőnké is. A gondolat megmosolyogtat.* -Nem tudom mivel érdemelted ki azt a pofont, de tettél arról, hogy simogatás legyen belőle….és nem csak az. Szeretném ha…udvarolnál nekem. *Maga a szó furcsa, kimondva még inkább, de jelenleg ez az egyetlen járható út, hogy az emlékeim nélkül is visszataláljak hozzá. Mert azt is számításba kell vennünk, hogy nem fogok soha többé emlékezni a múltamra, a kettőnk múltjára, akkor viszont új életet kell felépítenünk és ennek gondolata egyáltalán nem rémiszt, inkább izgalommal tölt el.*
- Örülök, hogy így véled, szívesen megmutatom. - A veszélyre nem térek ki. Mi nem veszélyes? Van veszély a sikló-repülésben is, bár egyben vagyok, és számolhatunk majd az ellenállókkal is odalent, hiszen miattam célkereszt került Saskiára is. Ugyanakkor nem élhet, nem élhetünk bezárva ide, főleg hogy botanikusként neki munkája is lehet lenn a holdon és úgy tűnik, érdekli is, főleg a fénylő erdők. - Miért ne? Még én se jártam olyan erdőben... ami azt illeti, lehet erdőben sem. - Jegyzem meg tűnődve, mert a tehersiklós merénylet után éppen csak egy erdő szélét érintettük, a mocsár azért nem nevezhető erdőnek, és mikor Rodához mentem Elorakba, akkor kocsiban voltam, így az sem nevezhető erdei kalandnak, a fennsíkról meg csak fentről láttam egy erdőt alattunk elterülni, de fogalmam sincs, hogy az éjjel világít-e? Annak viszont örülök, hogy ő is lelkesedik, ez megvolt benne a hibernálás előtt is, csak a baba miatt úgy döntöttünk, nem kockáztatunk, van még időnk. Sors iróniája, hogy így is perdai betegséget kapott el, és sors iróniája az is, hogy olyan büntetést fogok kapni a Kancelláriától, mely munka szinten is gyakorivá fogja tenni nekem a perdai jelenlétet. Pont nekem. Ám ez most még nem tudott, még bizonytalan minden, de ettől még örömmel ígérem meg neki, hogy elmegyünk olyan erdőbe. Vele akár a Tűzvölgybe vagy a Sivatagba is. - Sajnálom, nem megijeszteni akartalak. - Nézek rá elnézést kérően, s bár nem feltétlen arra gondoltam, hogy a múltban miken mentünk keresztül, hanem a mostani történésekre céloztam: betegség, hibernálás, csodával határos gyógyulás, a fiúnk elvesztése. Egy részén még túl se tehettünk magunkat, és bár nem csekélység az amnézia, de mulandóbb állapotnak tűnik, mint a többi. Legyőzhetőbbnek, mint mondjuk egy hónappal ezelőtt gondoltam a betegségére. Ettől még nem feledem, hogy ő nem emlékszik, és az is lehet, hogy tartós lesz mégis ez a helyzet, de ha nem is lesz az, nem tudjuk, mennyi ideig tart. Emiatt is érzem úgy, hogy ígéretét venném egy nekem, nekünk adott esélyre, mert mi van, ha visszatérnek az emlékek, emlékezni fog arra, hogy szeretett, de az érzés nem lesz meg? Szeretném újra elnyerni a szerelmét, ő az egyetlen, akinek a szerelmére vágyom, ugyanakkor még én sem tudom jelenleg, hogyan is fogjak hozzá. A szavakat is nehéz megtalálni, zavartságom látszik, de próbálok összeszedett maradni, pedig hosszan el tudnék merülni finom mosolya látványában vagy az otthon melegét idéző barna szemeiben. Gyengéd kézszorítását érzem, futó mosolyt csal az arcomra, ám mégis komolyabban folytatom. Úgy ismerem Saskiát, mint aki elmondaná úgy is az érzéseit vagy a hiányát, mégse akarom, hogy a hála vagy a talán örökre elveszett múlt miatt tartana ki mellettem, ha máshol jobban meglelné a boldogságát. Az viszont meglep, ahogy reagál, ahogy látom könnybe lábadni a szemeit. Most csak én vagyok kapaszkodója és rájövök, hogy az ijeszti meg, hogy ezt a kapaszkodót is elveszíti, pedig valójában nem veszítene el. Háttérbe húzódnék, de mindig itt lennék neki. - Mert szeretlek. - Csak ennyit felelek lágyan, ébredése óta most először mondva ki ezt neki, noha tudhatta és udvarlási szándékom kifejezése is ezt az érzést sejtette, és nem különben láthatja tekintetemben, valahányszor csak szemeibe nézek. Talán nem tudja most racionálisan átgondolni mindezt, de majd idővel biztos ülepednek benne a szavak, visszhangzik majd fejében, lelkében, ahogy bennem is fog mindaz, amit utána mond. Reményt ad még azelőtt, hogy ígéretét adná, és nem tudom, mi viszi rá - csak remélem, hogy nem (csak) a hála -, hogy azt mondja, a köztünk megvolt szerelem nem múlhatott el nyomtalanul, de most ő az, akinek a magabiztos kijelentése a hitemet adja vissza. - Köszönöm. - Elmosolyodom az ígéretén és a keze érintésén, melyet már tudatosan használ, s felszabadult kezemet az arcomon pihenő kézfejére teszem, éppen csak annyit mozdítok a fejemen, hogy szavain elmosolyodva egy aprócska puszit adjak tenyere élére és úgy pillantsak fel rá huncut játékossággal. - Most, hogy ezt így megengedted nekem, csalni fogok rögtön és nem várom meg az ülés eredményét, hanem már most megpróbállak levenni a lábadról egy finom teával... és a már-nem-szürke bögréimmel. - Hunyorgok rá pajkos mosollyal, magamban komoly elszántságot szedve össze, hogy el tudjam őt engedni s ne akarjam már most azonnal közelebb húzni. Helyette leengedjük kezünket és mielőtt elválnának ujjaink, nem tudatos, hanem önkéntelen a mozdulat, ahogy kezét fogó kezem hüvelykujjával finoman megcirógatom a csuklója belső felét, hogy aztán a pult felé forduljak és a szekrényből elővegyem a korábban említett személyesebb tárgyaimként megjelölt bögréket. Előkerül egy fehér, füle érdekes kialakítása egyben a talpa is, és az oldalán DNS-spirál részlete virágokkal tarkítva. Teljesen tudománytalan, de mutatós. A másik egy kék bögre, szögletesebb vonásokkal, ám hasonlóan az előzőhöz ennek az oldalán is a munkámhoz köthető minta van, csak virágok nélkül. Felé is mutatom a két bögrét mosolyogva, leheletnyi magam is megalapozatlannak vélt büszkeséggel, pedig ezek a bögrék éppúgy kiválthatnak nevetést mint azt, hogy fogja a fejét, és egyáltalán nem ítélném el miatta, magam is egyetértek. - Szeretem a geometrikus dolgokat. Egyébként nyugodtan szerezz be bármit majd, ami úgy érzed, hiányzik innen. Mint látjuk, nekem csak ennyi érzékem és fantáziám van ehhez. - Utalok a bögrékkel arra, hogy nem feltétlenül járunk jól, ha én leszek a lakberendező. Voltaképpen a lakosztály jelenlegi állapota is ezt tükrözi, és mint az megállapításra került: otthonosság tekintetében hagy némi kívánni valót maga után. A szekrényben látni ezekből a bögrékből még egy-kettőt, de más is van ott, ami lehet inkább Saskia ízlésének való, de ha nem kéri el, akkor a virágos bögrét teszem le a pultra elé, míg a szögletesebbet magamnak készítem ki, majd előveszem a teához szükséges egyéb hozzávalókat, közte a kért kamilla-teás dobozkát felnyitva azt, hogy pár másodperc múlva már érezhetjük is az illatát odahajolás nélkül is. - Édesen kéred majd? - Nem mert bosszantani akarom, de úgy teszem fel a kérdést, hogy ne derüljön ki ebből, hogyan is szokta inni a teáját. Még mindig nem tudom, mi a jobb: kész helyzetbe ültetni, hogy tessék, ezt így szoktad inni, most is így fogod vagy pedig hagyni dönteni és kockáztatni vele, hogy elbizonytalanodjon megint vajon jól válaszolt-e? Pedig nincs rossz válasz.
Callum szavaiból arra következtetek, hogy még nem jártam lent azon a holdon korábban, egyszer sem. Talán, biztonsági okok miatt, hiszen várandós voltam, és nem kockáztathattuk meg, hogy egy betegség miatt elveszítjük a babánkat. A sors kegyetlensége azonban minden elővigyázatosságunkat félrelökte. Sok mindenre kell emlékeznem, de erre nem, annyival könnyebb ha szóba kerülne a hold egy beszélgetés közben, de úgy hiszem erre úgy sem kerülne sor mostanában. Mosolyogva bólintok és örülök annak, hogy nem mondott egyből nemet, hogy szerinte kellő odafigyeléssel megoldható…vagy csupán a rám való tekintettel nem beszél a veszélyekről. Mintha egyszerre szeretne mindentől megkímélni és mindent megmutatni amiről lemaradtam, én viszont nem tudom az emlékeim híján megítélni, hogy mikor melyik oldalra dőljön a mérleg nyelve. A hosszú, hideg alvásnak köszönhetően azt sem tudom, hogy Callum idejébe nem fért bele a felfedezett hold meglátogatása olyan sűrűn, hogy legalább egy picit megismerje, s arra sem emlékszem, hogy egyébként sem tette volna a maga szórakoztatására. Ezért is lepődöm meg azon, hogy bár van fogalma a világító erdőről még sosem járt ott. Erdőben sem. * -Két és fél év alatt, egyszer sem jártál a holdon? Odakint a természetben? *Nekem az a két virág is ami most itt van a lakosztályban, külön öröm, hát még ha egész erdőnyi lenne belőlük. Sok fa, sok virág, sok illat. El sem tudom képzelni, hogy ne vágyjon rá, kiszabadulni a szürke falak közül, a laborból ahol éjt nappallá téve kereste a gyógymódot. Pihenésre neki is szüksége van, nem csak néhány órányi éber alvásra, amivel csak annyit ér el, hogy később zuhan össze. De, az utóbbi napok még ennyit sem engedtek neki. A kimerültség tanyát vert a vonásai között, csupán a szemei csillognak élénkebben, mint az első napon. A gyász mindkettőnket megviselt, a megpróbáltatások melyek a napok múltával sem csökkentek, mindaz ami még előttünk áll, amivel ő egyedül harcol…s bár el voltam foglalva én is a gondolataimmal, az emlékeim utáni görcsös kutatással, észrevettem a változást. Mintha most ébredt volna fel egy rémálomból, és a valóság sokkal szebbnek bizonyult. * -Ne kérj bocsánatot…talán igazad van. Kezelhetőbb ha tudjuk miről van szó, mintha vaktában tapogatózunk. *Ha nem is arra célzott, ami a múltban történt, én azokra is gondolok, nekem muszáj és félek attól, hogy mit tudok majd meg…ha az emlékeim visszatérnek, hogyan fog rám hatni, ha újra átélem mindet. Ijesztő, mert számomra az amnézia sem csekélység, de ha minden más ennél csak rosszabb volt…s újra meg kell küzdenem velük, félek attól, hogy összeroppanok. Callum az egyetlen támaszom, benne bízom feltétel nélkül, én magam sem értem de így van. S ezen szavai csak erősítettek, s azok az apró elillanó érzések is, melyek figyelmeztettek minden alkalommal, amikor tudatlanul az emlékeim között tettem sétát, hogy ott van ő és minden vele eltöltött pillanat valahol mélyen, és ha a szemeibe nézek, látom mit érez irántam. Minden tette, szava, érintése….Ha az eszem nem is, a lelkem emlékszik és nem értem miért akar elengedni. * -Akkor ne engedj el. *Alig hallhatóan suttogom, a szívem is beleremeg a vallomásba, mely csupán egyetlen szó, mégis oly sokat jelent. Nem csak rá, vagy magamra nem emlékszem, hanem az iránta való érzelmeimre sem, a minket összekötő szerelemre…da ragaszkodom hozzá, és nem a hála az ami minden fellobbanó deja vu-kor jobban vonz hozzá. Hiszem, hogy nem lehet más út, minthogy visszatalálunk egymáshoz, kérnie sem kellett volna. Talán később, ha magam leszek egy kicsit és átgondolom, megértem mit miért mondott, megértem, hogy ő miért fél a tanács döntésén túl, de most, csak annyit teszek, hogy ígéretet teszek neki ahogy kérte. Kezem az arcán lel nyugalomra, míg el nem fordítja a fejét, hogy tenyerem élén a puha párnára leheljen egy könnyed puszit. Zavartan ráncolt homlokom és összehúzott szemöldökeim lehetnek akár a hirtelen jött mosolyára és játékosságára adott reakciók, vagy a csalásra figyelmeztetésre, ám én ismét csak egy érzéssel küzdök, mert akaratlanul is megpróbálom elcsípni annak ellenére, hogy tudom, még nem fog sikerülni. Mintha nem is ugyanazt a Callumot látnám és hallanám, a hirtelen hangulatváltás magával ránt, elmosolyodom ugyan válaszul az ő mosolyára, mely újabb színt kölcsönöz az arcának, egy eddig nem látottat, de közben lenézek a kezemre is, és ott ahol az imént megsimogatta a csuklómat, ujjammal megérintem a bizsergő bőrömet. Elmém elzárt szobájából újabb régi emlék nyúlt ki értem, és ha megismétlődik, tudni fogom, hogy ez is éppolyan fontos mint az én érintésem, mellyel hosszú évek múltán is a bocsánatát kérem. Egyelőre félretolom, hogy segítsek neki a csalásban, mely láthatóan felélénkíti, és örülök annak a csibészes mosolynak ami a korábbiak helyébe tolakodott. * -Már nem szürkék? Mióta nem azok? Ó! *Szinte azonnal lecsapok a fehér bögrére, ahogy meglátom rajta a mintát, és elnevetem magam. * -Ez biztosan az enyém. *Kié lehetne virágokkal tarkítva? A másik is mutatós darab, leginkább a színe az ami felkelti az érdeklődésemet, hiszen eddig majdnem minden csak fekete és fehér volt, érte is nyúlok épp csak annyira, hogy magam felé fordítsam a teljes mintát rajta, de Callum ne akarja elengedni, mert akkor kiesik mindkettőnk kezéből. * -Le sem tagadhatnád. Igen, látom. Csoda, hogy a falakra nincs DNS lánc rajzolva. Mindegyik bögrén ez a domináns minta? *Még mindig mosolyogva pillantok be a szekrénybe, de a fehéret amit először vett ki onnan, magamhoz szorítom. S aztán figyelem ahogy mindent előkészít, a teásdoboz fölé hajolok, hogy beleszippantsak az illatába és a lelkesedése engem is magával húz. Felnyúlok egy másik teásdobozért, hogy abba is beleszagoljak, egészen más illatkombináció fogad, de visszatéve jelzem, hogy maradok az eredetileg kértnél. A kérdése sem hoz zavarba, hogy édesen vagy sem. Nem tudom, de majd eldöntöm.* -Megkóstolom milyen és majd utána megmondom. *Hajlok arra, hogy ne édesen kérjem, de szeretnék időt hagyni magamnak arra, hogy biztos legyek magamban. Szeretném tudni, hogy rájövök-e egyedül vagy segítség kell hozzá, hogy az emlékezés erre is kiterjed, vagy csupán a véletlen érintésekre. * -Nem tudom hogyan szerezzem be azt ami hiányzik. Nem láttam még a többi szobát, sem azt miket dugtál el. Szeretném látni a rólunk készült képeket is, és mindent amiről úgy gondolod, hogy segítene…újra megismernem téged.
- Azt azért nem mondanám, hogy nem jártam, bár nem feltétlenül saját elhatározásomból történtek. De láttam a tengerpartot, a Várostól nem messze lévő mocsaras területet... ah, igen, van egy egész jól kiépült városunk odalent! Ennek mondjuk főleg az orvosi épületeit ismerem. Láttam egy fennsíkot, de ott sok látnivaló nincs, elég kopár. Volt-e még valami... ó igen, Elorak városa, az egyetlen perdai város, ahol nem vagyunk persona non grata. - Mesélem neki eddig kalandjaim a Perdán, legalábbis abból a szempontból, mit láttam, mikor odakint voltam a természetben. Igaz, ő nem emlékszik rá, hogy a természet nem áll hozzám olyan közel, mint hozzá, de nem csak ez volt az ok. Pillanatnyi habozás után folytatom. - Nem mert ilyen érzelgős típusként akarnék tetszelegni előtted, de igazából meg akartalak várni a hold felfedezésével. Hellyel-közzel sikerült is. - Mosolyodom el finoman. - Szerencsére igen változatos a Perda felszíne, így sok lehetőségük maradt, kezdhetjük a fénylő erdővel. - Új, közös emléknek sem rossz, sőt. De azért majd tudakozódom kicsit a helyről, hogy potenciálisan mi minden akarna ott minket vacsorának nézni, mielőtt formámhoz illően túlélőkalanddá változik a romantikusnak szánt piknik és ebben csak sovány vigaszt nyújt, hogy a veszélyhelyzetben igen gyakran szövődnek szoros kapcsolatok. Vágyom arra, ami régen köztünk megvolt, de azért nem minden áron és nem akarom siettetni sem - nem mintha hatalmamban állna, és ez épp elég bosszantó -, ugyanakkor az amnéziát én nem látom olyan tragikusan - már -, mint ahogy ő. Engem másként érint, de nem vitatom el tőle, hogy ez neki rosszabb. Az emlékek terhe jobb, mint a hiányuk. Én legfeljebb csak egyedül érezhetem magam, ő viszont elveszve is. - Soha. - Felelek ennyit halkan és lágyan a vallomásom és a rá adott felelete hallatán. Ellentmondásosnak hat korábbi szavaimmal, de igazán soha nem engedném el, vigyáznék rá, amíg csak élek. Majd megérti ő is. Ugyanakkor elsuttogott kérése éppúgy szíven talál mintha viszonozta volna a vallomásomat. Nem kérhetek most ennél többet, egy ígéretét már így is vehettem és ő annál is többet adott nekem, s a köttetett kis szerződést köztünk tenyere puha élére lehelt finom csókkal pecsételem meg, önkéntelenül is megsimítva aztán a csuklójánál mintegy megerősítve a korábbi vallomást és a köszönetemet. Látom a zavart tekintetet, amit úgy hiszek, szavaim idéznek elő, nem tudván, hogy az érintés megint a felelős egy előtörő emlékért, pedig még egy csókkal is megpróbálkoznék akkor. Nem mintha hinnék a mesékben és a varázslatos első csók hatalmában. Pont én! De sok mindent nem hittem volna a perdai gyógyítási módszerekről és erejükről sem. Mindez most mégsem kerül elő, csibész csalásom annál inkább, melyben partnerre találok Saskiában és örömmel nézem, ahogy lelkesen a fehér bögre után kap és felnevet a mintáján. Ahogy régen is. Míg felelek neki, gyönyörködöm kicsit nevetése csengésén és azon, ahogy ráncolja az orrát közben. Szinte már el is felejtettem, amit hirtelen nem is értek, hogyan lehetséges... - Mióta megpanaszoltad az unalmas, minta nélküli szürke színüket és formájukat. Néhányszor. - Vallom be mosolyodva, hogy azért nem adtam be könnyen a derekam, de feltaláltam magamat, s szereztem érdekes formájú és nem szürke bögréket, ahogy kérte. Más kérdés, hogy ő is szerzett be idő közben, azok ott vannak a szekrényben, ezeket most azért vettem elő, mert a személyes tárgyaimat hiányolta. Ezek azok. - Ennyire azért nem vagyok megszállott! De a többi szobába ne menj most be, gyorsan ki kell festenem. - Viccelődök vele, mintha tényleg a jellegzetes kettős spirál lenne a többi helyiségben a falon megjelenítve. - Nem mindegyiken. Nézd csak meg! - Engedem át őt a másik oldalamra, hogy a szekrényhez férhessen és megnézhesse a többi ivóalkalmatosságot, míg a mutatott virágosat magához vonja. Ez még nekem is új, de nagyon édesnek találom a mozdulatot és kíváncsiskodását a szekrénybe. Bögrék, poharak, különféle italokhoz valók, például pezsgősök is vannak odabent szépen, átláthatóan elrendezve, de nem kényszeres renddel. Én addig a teát kezdem elkészíteni és derűsen figyelem, ahogy teába szagol, majd a másikba is. Csak egy pillanatig áll meg a mozdulatom, mielőtt a teafüvet a teatojásba tölteném, de marad a kamillateánál, így folytatom a tea elkészítését és a leforrázom a teafüvet. - Rendben. - Bólintok rá olyan könnyedséggel, ahogy megkérdeztem, hogy édesen issza-e a teát, mintha ez gyakorta elhangozna közöttünk, hol így, hol úgy fogyasztván a meleg italt. Nem akarom befolyásolni, önmaga megismerése is ugyanolyan izgalmas, még ha bosszantó is, hogy szükség van rá. - Nos, Clara szeretne átjönni holnap hozzád, ha nem bánod. Nekem délelőtt lesz némi dolgom az irodában. Clara biztos tud jó tippeket adni, honnan érdemes beszerezni, ami hiányzik, és ha az üzletsorok felé sétálnál, bizonyára szívesen elkísér. - Felelem neki, míg várom, hogy a teafű kiázzon. Persze tudom, hogy nem valószínű, hogy ez lesz a legelső programjuk, Saskia is talán többet pihenne még az elején és még várna, hogy kimozduljon, ahol bárkivel összefuthat, de mint lehetőséget megemlítettem és egyben beharangoztam Clarát is, bízván benne, nem lesz ellenére. További szavaira viszont most én leszek az, aki felnevet. - Miket dugtam el? Teás kincskeresőset fogunk akkor játszani? - Kérdezek vissza széles mosollyal, és míg a teára várok, a virágot fogom meg, mert ezidáig elmaradt a meglocsolása. - Mindjárt kész a tea és akkor körbemehetünk. Ahogy szeretnéd. - Bólintok rá a közös képekre is, bár némileg bizonytalan vagyok, jó ötlet-e... De majd lehet Clara tanácsát fogadom meg és azokat mutatom először, amelyek valamilyen jeles naphoz kötődnek, hátha segít a hozzájuk fűződő érzelmi többlet. Addig is segítségkérően pillantok fel Saskiára, hogy szóljon, mikor elég a víz a virágának, mert én képes lennék túlkompenzálni az eddigi hiányt. De ha átveszi tőlem, azon se bántódnék meg, a növény meg végképp nem. A növények megmentése után lépek vissza a teáinkhoz, kiveszem a teafüvet belőlük és a virágos csészét - hacsak nem választott a szekrényből másikat - feléje nyújtom. - A kamillatea. - A magaméba egy leheletnyi édesítőt teszek, azt hiszem ez az egyetlen, amit ízesítek, és míg elkavargatom, megvárom, hogy ő is dönthessen a sajátja felől, hogy miként issza, s csak a megfelelő íz elérése után szólalok meg. - Nos, akkor a kincskereső körbevezetés. A nappalit és a konyhát már ismered... - Nézek körbe tűnődön. - Ha gondolod és segít, feliratozhatjuk a fiókokat, miben mi van, míg kiismered magad. Vagy pedig kipakolunk mindent és mindennek új helyet keresünk, úgy legalább együtt bosszankodhatunk nevetve, hogy semmi nincs meg. - Mosolygok rá a kék teáscsészém felett pajkosan, próbálván megint a humoros és gyakorlatias oldaláról megközelíteni az állapota miatt fennálló helyzetet. Én tudtam, melyik szekrénybe és fiókba kell nyúlni, de eszembe jutott, hogy ez neki nem lesz ilyen evidens. - Akkor legyen az első megállónk a hálószoba a gardróbszekrénnyel. - Teszem hozzá a végén, mielőtt megriasztom, hogy annyira csalni akarok az udvarlásban, hogy hátsó szándékkal vezetem őt oda. De nem csak az emlékei és érzései hiánya gátolna meg ebben, úriember vagyok, és orvosként - még ha nem is ez a szakterületem - tudom, hogy neki még regenerálódnia kell, nem csak lelkileg, hanem testileg is. A konyhától jobbra csak ez az egy szoba van, így ezért is esett erre a választásom. A hálószoba szintén nem hivalkodik méreteivel, jelentős részét a franciaágy foglalja el, egyszerű, letisztult vonalvezetése felett hamar el is siklik a szem, és inkább magára a fekvőfelületre koncentrálódik a figyelem, mert szemmel láthatóan hívogatóan kényelmes lehet. Pedánsan bevetve két személy részére, mélykék, varrásánál finom ezüstszegélyes huzatai elegánssá teszik és kontrasztban állnak a fehér fallal. Mindkét oldalon egy-egy éjjeliszekrény látható, mindegyiken egy-egy éjjeli lámpa, melyek nem egyformák. Hasonlítanak abban, hogy 3D-nyomtatással készült a búrájuk és színük is megegyező, de stílusukban eltérőek, s így ebben is fel lehet fedezni az én oldalamon lévőben a személyes tárgyat, vagyis inkább az ízlést: áttört mintázata geometrikus, meglepően aprólékos, még így is mutatós, hát még mikor sötétben a mintát maga köré kis sugárban kivetíti. A virágok innen is hiányoznak, a természetet egyedül az én oldalamon a falon lévő festmény idézi meg, mely a perdai vízesést ábrázolja. Nem messze tőle egy kisebb, üveggel védett bekeretezett lap látható, egyike a Földről származó papíroknak közel ötszáz évvel korábbról, korának megfelelően kissé kopott, viseltes részlete valami nagyobb egésznek. Az ággyal szemben lévő falat a már említett gardróbszekrény foglalja el. - A mi házasságunk teljesen demokratikus volt és az egyenlőség elvén alapult, tehát a szekrénysor hetvenöt százaléka a tiéd, jobb oldalról kezdve. - Somolygok megint a bögrémbe, míg a reakcióit figyelem egyelőre megállva az ajtóban, de őt előre engedve. Nem is igazán az emlékek miatt nézem, inkább hogy mi a véleménye a helyről... és meg mert borzasztó jó érzés látni őt újra itt.
Néha sikerül ésszerűen gondolkodnom és belátom, hogy Callumnak nagyon nehéz lehetett az elmúlt két és fél év, de olykor csapongok ide-oda, túl sok kérdésem van és az emlékeimet melyeket Callum szóba hoz, inkább a képzeletemben játszom el. A hold felfedezése is ilyen, magamból kiindulva, pontosabban az érzéseimből, minden napot azzal töltenék, hogy bejárom a vidéket, ám a valóságban lehet, nem is tudnám megtenni, ahogy Callumnak sem nyílt alkalma rá igazán. Abból amit mesél, egyszerűen csodálatos lehet, tágra nyílt szemekkel nézve hallgatom őt a tengerről, leginkább ez az a hely ami érdekel, de megnézném a Várost is…két és fél év alatt mennyi minden épülhetett fel. Elorak…az őslakosok városa lehet, kíváncsi vagyok kik és hogyan élnek ott. Az azonban meglep, hogy szavai szerint máshol nem igazán szeretik a népünket.* -Máshol miért? *Persze elképzelhető, hogy betolakodónak gondolnak minket és talán az emberek sem tettek meg mindent annak érdekében, hogy jó kapcsolat alakuljon ki. Valószínűleg fordított esetben is hasonlóan alakult volna a két nép kapcsolata. Ebbe azonban nem megyek bele részletesen, nem kérdezek vissza, mert túl sok lenne egyszerre, elég mindig egy kis részlet amit aztán később lehet tovább építeni. A további magyarázata megmosolyogtat akárcsak őt, s bár nem túl sokszor volt részem benne, annyira elég, hogy már most megszeressem a mosolyát. * -Igazán? Szerintem pedig az vagy. *Hogy ez hogyan érinti, majd megtudom, mindenesetre úgy érzem igenis tele van érzelemmel, a legmélyebbekkel, ami nem csak a szavaiból tűnik ki hanem a tekintetében is ott játszik. Ettől nem lesz a szememben gyengébb vagy kevésbé férfias, ha erre gondolt akkor tévedett. Annál jobban becsülöm, hogy ki is mondta, még ha nem is akarta. * -Köszönöm, nagyon örülnék neki, de nem szeretnélek elvonni a munkádtól sem. Majd ahogy lesz rá lehetőségünk. Szívesen várok. *Annál is inkább, mert teljesen rá vagyok utalva, ő ismeri a múltamat a legjobban, a fontos részleteit, engem…s míg nem emlékszem ő a vezetőm, ami rengeteg időt el fog venni tőle, hogy mindent megmutasson nekem. Már csak ezért is fontos, hogy minél előbb visszatérjenek az emlékeim, de nem rajtunk múlik, nem tudjuk siettetni. Mégis, minden önzetlen gondolatom ellenére nem akarom, hogy elengedjen, hogy magamra hagyjon, vagy másra. Ez utóbbi talán még jobban megijeszt, mint a jelenlegi állapotom s ígéretem után én veszem az ő szavát arra, hogy mellettem marad, hogy nem enged el. A váratlan vallomás s a tenyeremre adott finom csók, ugyanúgy magával ránt mint a mosolya vagy a hirtelen témaváltás. Az egyik pillanatban még a félelmeimmel küszködöm, a másikban zavartan az elillanó érzéssel, s végül már nevetek azon, hogy máris csalni akar…s meg is teszi. De nem azzal vesz le a lábamról, hogy teát készít nekem, hanem azzal; ahogyan teszi mindezt. Tenyerem élén még ott ég a csókja, de már a bögréért nyúlok amit azonnal elkönyvelek magamnak, nem tudva arról, hogy jól választottam. * -Néhányszor? Régen sem hallgattál rám elsőre. *A kérdés után megállapítás következik, csatlakozom a csibészes csaláshoz, nem mintha emlékeznék, de jól esik egy kicsit mókázni és a játékos szemrehányás még belefér. A bögrék mintáját nézve, felmerül bennem a gyanú, hogy több helyen is találkozom majd a DNS lánccal, egyelőre ezt a gyanút csak a bögrékre vetítem ki, s egy röpke pillanatra fel is nézek a szekrény polcára, de a viccelődésre – mert más nem lehet – ismét ránézek.* -Hazudós! *Kevesebb nevetéssel, de annál több orr ráncolással vádolom, és ezekben a percekben azt érzem, hogy nem is akarok emlékezni a múltra, mert a jelen, ezek a percek simogatják a lelkem, szerethetőek és boldoggá tesznek. Helyet cserélünk, hogy megnézhessem a többi bögrét is, nem mintha nem hinnék neki, de tovább kell játszanom a hitetlent. A fehér bögrét továbbra is magamhoz szorítom, a másik kezemmel nyúlok fel, hogy néhányat megforgassak az ott lévő poharak közül. Már csak azért is. * -Nahát, tényleg nem mindegyiken ez a minta van. *A teásdobozba szagolok bele, onnan nézek fel rá mielőtt a nem kívánt dobozt visszatenném a helyére. Legalábbis oda ahonnan elvette. Önkéntelenül is megjegyzem, az újabb kérdésen pedig el sem gondolkodom. Édesen vagy nem? Hogyan szeretném inni a teát, s feltűnik az is, hogy választás elé állít szemrebbenés nélkül. Én viszont adok magamnak egy menekülő utat, nem az emlékeimre hanem az érzékeimre hagyatkozva majd. Leteszem a poharamat az övé mellé, karjaimmal átölelem magam. A készülő teát tehát édesítő nélkül fogom megkapni, addig visszatérek a korábbi ajánlatára, mellyel szabadkezet ad arra, hogy pótoljam azt ami hiányzik. Egyedül azonban nem megy és egy röpke pillanatig abban reménykedem, hogy majd ő velem jön, segít és együtt megtaláljuk – talán – ugyanazt ami két és fél év leforgása alatt eltűnt az otthonunkból, de le kell mondanom a társaságáról.* -Ó! Már holnap átjön? *Tudom, hogy csak jót akar és minek halogatni, minél hamarabb találkozunk és segít nekem abban, hogyan csalogassam elő az emlékeimet, annál jobbak az esélyeink, én mégis félek egy kicsit az első találkozástól, de nem szeretnék Callumnak csalódást okozni azzal, hogy elhárítom. * -Rendben, majd megkérem rá, hogy segítsen. Biztosan meg lehet oldani anélkül, hogy elhagyjam a lakosztályt. *S félelmeim újra előkerülnek, nem csak a kétes kimenetelű tanácsi döntés az ami visszatart, hanem az ismeretlen ismerősökkel való találkozás is. Félek, hogy valamit elrontok és az kétszeresen üt majd vissza, s mindez a bizonytalanság, pusztán azért vert bennem gyökeret, mert azt sem tudom én ki vagyok. Kezdetnek nem rossz ha körülnézek a szobákban, nem emlékekre vadászva hanem önmagam megismerése miatt. A nevetése meglep, teljesen komolyan gondoltam minden szavam, de a kérdése rávilágít arra, hogy meglehetősen vicces a tárgyak eldugására tett megjegyzésem. * -Igen. Kincseket keresünk. *A személyiségem kincseit. Kapok az alkalmon és vele nevetek immár saját, átgondolatlan feltételezésemen. Rá is bólintok a megerősített körútra amit szobáról szobára ejtünk majd meg, de mielőtt akár a teára, akár a kincskeresésre gondolnék, a virággal kell törődnöm. Callum minden mozdulata bizonytalan és mielőtt még meglocsolná a virágot, kiveszem a kezéből. * -Jobb ha én csinálom. Nem tudom miért jobb, de jobb, és értem már miért csak egy maradt. Szívesen megmutatom…néhányszor? *Picit kérdőre emelem a hangsúlyt, hiszen a bögrék színével kapcsolatban sem volt elég egyszer mondani, panaszolni, s ha rábólint azzal boldoggá tesz, mert…mert csak. Jó érzés együtt locsolni a virágokat. * -Csak keveset és alulról, hagyni kell, hogy a gyökere szívja fel a vizet. *Gondolkodás nélkül jönnek a számra a szavak, keresnem sem kell és meglep, hogy tudom. Biztos vagyok abban, hogy tudom. Valószínűleg nem emlék, nem szerzett emlék, hanem tanulás eredménye, bár kissé zavaros, hogy mi az ami emléknek számít, de ez lehet az egyetlen magyarázat, ahogy arra is, miért teszek dolgokat önkéntelenül úgy, ahogy korábban is megtettem. A teát elveszem és megszagolom, megfújom kicsit majd óvatosan belekóstolok, természetesen megégetem a nyelvem, mert nem tudok várni addig, míg ihatóra hűl, így a felszisszenésem után döntök.* -Nem kérek bele semmit, köszönöm. Az édessel csak tompítod az eredeti ízét. *S nem állom meg, hogy ne szóljak bele hogyan issza a teáját, s a szavakat gondolatok követik, s megannyi kérdés. Kíváncsian tekintek fel Callumra, hogy lássam vajon a megjegyzésem új a számára, vagy már ismerős. Nem tudom miért fontos, csak tudni szeretném, hogy jól emlékeztem-e vagy a helyzet és az állapotom miatt megváltoztam-e. Elképzelhető, hogy valamennyire megváltozom ez alatt az idő alatt? S ha igen, az normális, jó irányba változom vagy nem? Minderre Callum tud csak felelni, legalábbis most még igen, holnap már Clara is segíthet ebben, de a legtöbb emlékem úgy sejtem Callumhoz köthető. * -Csak a móka kedvéért megtehetjük, hogy lássalak bosszankodni ilyen apróságon, de nem fontos. Feliratozni sem. Majd megtanulom. Legalább egyikünk tudja mi hol van. *Azon csodálkozom őt nézve, hogyan képes mindig megtalálni azt a pillanatot, amikor szükségem van egy kis nevetésre, figyelemelterelésre. Mintha olvasna a gondolataimban…persze nyolc év együttélés után nem kellene ezen meglepődnöm. Jólesik, nem csak a nevetés hanem a gondoskodás is, és teszi ezt szinte észrevétlenül, cseppet sem erőlködve. Nyolc év együttélés és több mint két év várakozás, aggódás és pihenés nélküli munka után, természetes ha a hálószoba az első látványosság, engem mégis kellemetlenül érint. Nem hiszem, hogy felkészültem arra, hogy együtt aludjunk, de kitenni sem akarom a közös hálóból, megoldást kell találnom erre. A kezdeti ijedtségem azonban csak egy pillanatig tart, az udvarlása nem itt fog kezdődni és „csak” a gardróbot nézzük meg. Természetesen körülnézek az egész szobában, az ágyat sem hagyom ki ami egyébként szinte uralja az egész helyiséget. Visszafogott, elegáns színek és elrendezés jellemzi, és…hívogató. Valljuk be, a karanténszoba ágya is azért készült úgy ahogy, hogy az ember kényelmesen feküdhessen az amúgy cseppet sem kellemes bezártságában, de a két ágyat össze sem lehet hasonlítani. Érdekesnek találom azt is, hogy az éjjeliszekrényeken álló lámpákból, azonnal kitalálom, hogy melyikünk hol fekhetett korábban. Persze a bögre után nem nehéz. A másik lámpa, az enyém…egyetlen szöget sem visel magán, csupa ív és görbület. Nem árulom el a felfedezésemet, helyette a falon függő képre fordítom a figyelmem, a vízesésre melynek szépsége magával ragad.- -Gyönyörű az a kép. Valódi? Mármint a helyszín? Tényleg van ilyen odalent? Csodálatos. Ugye a fénylő erdő mellett van? *Meglehetősen hátsó szándékból kérdezem, mert ha a válasz igen, nem kell külön másik utazást megejteni, letudjuk egyben. Ahogy Callum felé fordulok mosolyogva, nem tudom nem észrevenni a másik képet, mely a bögrék mintáit mutatja bár sokkal komolyabban, s láthatóan nem csupán egy „minta” hanem régi, eredeti géntérkép. A gardróbszekrényt alkotó fal felé fordulva épp csak egy pillanatra mutatok a minden bizonnyal méltán féltve őrzött , bekeretezett képre.* -Ott kihagytál egy darabot a festésnél. *Kényszerítenem kell magamat, hogy a gardróbot nézzem és ne Callum arcát. Nem sokáig sikerül fenntartani az érdektelenség álarcát, csak míg belekortyolok a még mindig forró teába. A házasságunkról alkotott jellemzést hűen tükrözi a szekrényben foglalt ruhák elhelyezkedése. Nem a ruhák maguk, s nem is az elosztás az ami megdöbbent, s ami miatt most kivételesen nem mosolygok Callum tréfálkozásán, hanem az, hogy ott vannak a ruhák. Feledve a falon függő festményt, az ízléses ágyat, mely már nem olyan ijesztő, s a kihagyott festésnek gondolt képet, fordulok felé.* -Megőrizted mind? Miért? Miért nem pakoltad el? *S újabb bizonyítékai Callum szerelmének, hűségének, ragaszkodásának, kitartásának és reményeinek ott lógnak előttem fogasokon. Kezem a számra szorítom, úgy nézek Callumra s tekintetemben minden bizonnyal ott látható minden amit most érzek. Kíváncsiság, döbbenet, hála…és a vágy, hogy megöleljem amiért ilyen sokáig várt rám. Az emlékeim nélkül, sosem fogom megérteni őt. *
Látom, hogy milyen kíváncsisággal hallgatja mindazt, amit a Perdáról mondok, és ez csak újabb érv amellett, hogy lemenjünk oda. Másrészt Saskia munkája is oda kötné jobban, harmadrészt biztonságos terep amnézia szempontjából. Kellemes a hasznossal, ahogy régen is mondták. - Az első kapcsolatfelvétel nem sikerült túl fényesre. Műszaki hiba lépett fel a leereszkedő siklón és ahelyett, hogy az egyik szentélyük mellett, gyakorlatilag azon landolt a sikló. A szentélyek amolyan templomok, és alattuk sok CQL van, a perdaiaknak szakrális szempontból fontosak. A lényeg, hogy a szentély java összedőlt maga alá temetve az egyik papnőt, a dana-t is. Erre a perdaiak támadólag léptek fel, a mienk válaszul szintén, diplomáciailag menthetetlen helyzet volt és háborúvá fajult a dolog, te éppen csak az elejére emlékezhetsz ennek. Ezzel egy időben megjelentek a betegségek is, a perdai kórok tizedeltek minket, a mi betegségeink őket. Erős döntetlen lett a közel fél éves háború vége, utána a diplomáciai beszélgetések már csak figyelemelterelések voltak, hogy a Város felépülhessen és a védelmét megerősíthessük, ne tudják könnyen megtámadni. Az eltelt idő mégis kevés volt ahhoz, hogy a sérelmeket feledtesse. Elorak városa az egyetlen, ahol próbálnak normális, élhető viszonyt kialakítani velünk, még ha nem is baráti a helyzet. A gyógyítód, Roda is Elorakból jött. - Mesélem el neki különösebb elkendőzés vagy szépítés nélkül, mi történt, de csak a lényegre szorítkozva. Talán rosszul érinti, hogy közbetűztem, mi az, amire már nem is emlékezhet, de nem bántólag mondom, inkább segítőleg, hogy honnan ismeretlen a történet, már ha másokkal is beszél róla. Ezért sem siettünk annak idején annyira a holdra, a háborús helyzet túl bizonytalanná tett mindent, főleg egy kancellár várandós feleségének. Amivel folytatom, az őt is megmosolyogtatja, válasza viszont engem megnevettet röviden. - Hajaj! Remélem a szó pozitívabb értelmében. De ne terjeszd, senki sem hinne neked! - Felelem mosolyogva és őszintén, és igyekszem nem átesni a ló túloldalára - remélhetőleg nem is menne -, de valahol pozitívumként könyvelem el, hogy nem olyan rideg embernek lát, mint annak idején. Igaz, másként is viszonyulok hozzá, mint akkor tettem. Akkoriban több idő kellett, hogy meglássa az embert, aki tud érezni... főleg, ha van valaki, akiért hajlandó megtanulni ezt a nyelvet. - Van lent a Városban is labor, és Rodának is megígértem, hogy egyszer felkeresem Elorakban, így hamar lesz rá alkalom. Persze, amikor szeretnéd. A perdaiak bíznak benne, hogy nem maradunk sokáig, de valójában hosszú távra tervezünk itt, így alkalmat könnyen fogunk találni. - Talán Elorak vezetője is tudja ezt, bármit is remélnek és emiatt épít ki normálisabb viszonyt velünk, amihez nagy lépést tettünk, hogy Roda eljött ide. Az emberek már csak ilyen sietősek. Nekem addig is mindenesetre jobban esik úgy tervezni, hogy együtt megyünk le a Perdára, mint férj és feleség, legyen bármi is az ülésen, ezt most kivételesen eltolom magamtól. De nem őt, mert bár felajánlom, hogy ha úgy adódik, elengedem, valójában mégsem teszem meg, nem minden értelemben. Boldogságát nem akadályoznám, de azt igen, hogy bármi baja essen. Nem tagadom, hogy kérése milyen jól esik, nem is áll szándékomban leplezni, egyetlen szavas válaszom, könnyed tenyércsókom és simításom is ezt hivatottak kifejezni, hogy aztán a borúsabb hangvételt vidámabbra fordítsam. Mindkettőnknek szüksége van rá, és Saskia remek partner is lesz ebben a csibészségben segítve nekem, az én borús hangulatomon. - Mi az, hogy régen _sem_? - Kérdezek vissza mosolyogva, némi felháborodással, nem is a múltat firtatva, hanem a jelent. Most még nem telt el annyi idő, hogy ez a vád érhessen, de Saskia talán megérzi, hogy nem lesz mindig könnyű velem. Esélyt kaptunk az újrakezdésre, de minden ezzel nem változik meg. - Én?! Soha! - Mentem magam nem túl hitelesen, mikor hazudósnak nevez. Ezt megkaptam már korábban is tőle, nagyjából ennyi nehezteléssel a hangjában és ennyi csíntalansággal a szemeiben, orr-ráncolós mosollyal, mint most is. Helycserés támadással míg én a teát készítem nagy gonddal, addig ő a bögrefelhozatalt tekinti meg, majd várja a teáját. Feltűnik közben, ahogy átöleli magát karjaival, szemem sarkából fürkésző pillantással azt nézem, vajon fázhat-e, de nem teszem szóvá és nem is kérdezek rá. Inkább más kerül szóba, s bár tudnék róla, hogy a társaságomra vágyik! Inkább éjjelre halasztanám a munkám, de így Clarát tudom felajánlani társaságként. - Jöjjön később? - Nem tudok nem visszakérdezni, mert a kérdése valahogy nem a lelkesen, izgatottan, vagy csak legalább kíváncsian várakozó hangnemben hangzott el. Pár napot még tudnánk halasztani, de végtelenségig nem lehet és nem is lenne bölcs dolog, na meg nem is baj, ha nem csak velem találkozik. Végül Saskia is rábólint, mondjuk ha tudnám, hogy a csalódásomtól fél, pár dolgot tényleg komolyan át kellene gondolnom. - Biztosan kitaláltok valamit, amit még élveztek is. - Felelem bizakodón. Csak ötleteket ne kérjen, én valóban csak kísérőnek lennék jó e témában. Ahogy rég próbáltam ki magam idegenvezetőként is saját otthonunkban, de szívesen állok ebben rendelkezésére, rávilágítva a viccesen is érthető megfogalmazására. A nevetés ismét ragadósnak bizonyul, talán igaz lesz most is a régi bölcsesség, hogy gyógyítani tud, a lélek sebeit legalábbis mindenképpen, vagy ki tudja tölteni a hézagokat, melyekből most szép számmal rendelkezünk. De előbb a virágokat tesszük rendbe, s minthogy csak ketten vannak, ez hamar meglesz, főleg, hogy segít is benne. - Ennyire rosszul csinálom? - Kérdezem meg kapásból, mikor úgy dönt, hogy inkább átveszi tőlem, éppen csak azt nem mondva, hogy rossz nézni is, amit teszek. Nem is tiltakozom az átadás miatt és lépnék is félre, de szavai megakasztanak. Alapvetően ráhagynám a virágokkal való varázslatot, én kényelmesen mindig csak élvezője voltam annak, hogy szépen pompáznak a lakosztályban és soha nem is próbáltam őket még csak odébb tenni sem. Mintha csak tudtam volna, hogy nincs hozzá érzékem, amit sajnos az idő is igazolt. Ráhagynám Saskiára most is, kérdő szava és tekintetéből kiolvasható marasztalás az, aminek képtelenség ellenállni, így szám sarkában lévő mosollyal lépek vissza. - Rendben, igyekszem megtanulni. De azért ne bízd rám sűrűn majd, az ajtóból szinte láttam, hogy lélegzik fel szegényke, mikor végre hazajöttél. - Teszem hozzá somolyogva, azt meg nem mondom ki, hogy még egyszer ne hozza rám így a frászt, hogy ennyi ideig kelljen nélkülöznöm. Felesleges mondanom, sejti is, tudja is, és ellentétes lenne azzal, hogy hagynám kilépni az életemből virágokkal együtt, ha azt szeretné. Visszaléptem hát mellé, némileg mögé, válla felett nézve, ahogy meglocsolja mindkét virágot, apró számítással, hátha így picit érzem haja illatát. Valóban meg kell mutatnia majd néhányszor, mert bár nem bonyolult, de én többet figyeltem keze finom ujjait és szép ívű arcát, pillái rezdülését, mint hogy az a víz hova is folyik. Előre nyúlok én is egyik kezemmel és megemelem az egyik levelet, hogy a felülről száraz földre nézzek rá. - De... az eső nem felülről érte annak idején a Földön is, ezt meg a Perdán? - Kérdezek azért, ennyire még tudtam figyelni. A növényekről való gondoskodása nem múlt el nyomtalanul, sőt, lehet féltékenynek kellene lennem, mert hozzájuk való kötődése nem enyhült semmit sem. Ha a tanult tudás nem múlt el, az majd munkájában is nagy segítség lesz, mikor úgy dönt, készen áll visszatérni dolgozni. Nem mondom el, mit dolgozott, hacsak nem kérdezi vagy nem nézi meg személyes adatlapját majd, vagy nem jön rá régi képeink alapján is, amelyek között van munka közben elcsípett pillanat is. Ezt a két növényt addig is megmentettük és visszatesszük egyiket a helyére, ahol volt, majd a teáinkat vesszük magunkhoz, hogy kincskeresésre induljunk. - Nem szoktam édesíteni a másikat, meg a kávémat sem... de ennek tompítani kell az eredeti ízét. - Somolygok rá rajtakapott huncut nézéssel a bögrém felett, míg megfújom az italt. A kamillatea sosem volt kedvencem, és ezt ő is tudja... vagyis tudta. Rajtam mindenesetre nem látni, hányszor hangzott el az íz "elrontása" miatt hasonló párbeszéd korábban. - Akkor a móka kedvéért egyszer cseréld fel két fiók tartalmát és ne szólj róla. - Mosolygok továbbra is, de akkor nem feliratozok semmit és nem is borítunk ki semmit ide a lakosztály közepére. Szerencse, hogy a közös használati cikkeket nem pakoltam el, nem dobozoltam el, így nagy az esély rá, hogy ő is ott keresse majd, ahol korábban is logikusnak tűnt tartani. Remélhetőleg ezek a kis sikerélmények is segítenek majd önbizalmán és kedvén. És ha már tárolás került szóba, az első szoba, amit megmutatok, az a háló lesz, idejében téve hozzá a gardróbszekrény kifejezést, mert láttam a kezdődő riadtságot a szemeiben. Rosszul is eshetne, hogy ilyen hátsó szándékot feltételezett rólam egy tünékeny pillanatig, de nem hibáztathatom. Bízik bennem, de nem ismer. Ebből kell kiindulnunk: meg kell jobban ismernie és nem élhetek vissza a bizalmával. Erre igazából alkalmas a hálószoba, mert semmi olyan nem történik ott, amitől esetleg tartott, amire nem áll készen se fizikailag, se lelkileg, ugyanakkor a hely személyessége miatt alkalmas arra, hogy mindkettőnkről kicsit többet tudjon meg. Látni is, ahogy kérdés nélkül beazonosítja az ágyon az ő oldalát, hogy alapvetően kellemesnek találja magát az ágyat és a helyet. Nem szakítom félbe felfedező útját, nekem is van mit nézni: kecses mozdulatait, tekintete hol lassabban, hol gyorsabban ide-oda rebbenését, ahogy közelebb lép vagy hajol valamihez és figyelmesen vagy éppen tűnődőn megszemlél valamit, vagy éppen magával ragadja. - Igen, az, tökéletes mása a valóságnak a festmény. A vízesés a Város mellett van egy fél órányi sétára vagy annyi se. A festőjétől kaptam a perdai növényt is. - Derűsen mesélek a képről és érezhetően az alkotóját is ismerem, még ha nem is említem név szerint. Az utolsó kérdésre mégis kicsit összevonom a szemöldököm és elgondolkozom. - Erdő van mellette, az biztos... - Kezdek bele, amiből sejthető, mennyire túráztam a közvetlen környéken. Az erdő meglétét még a festményről is meg lehet állapítani. - De azt hiszem a fénylő erdőhöz többet kell majd mennünk, majd megkérdezem. Vannak viszont bosszantó bogarak, akik fel akarnak lökni, még a festményre is rákerültek. Akkorák, mint egy... kisebb csésze. - Korrigálom időben magam, mert gyermekökölt akartam mondani, de nem volna szerencsés most gyermekeket emlegetni akármilyen vonatkozásban is kerülne elő a szó. Bízom benne, hogy mesélésem lelkesedésében nem látta meg a kis törést, remélhetőleg a festményt nézte vagy a másik képet. Kortyolok is gyorsan a teából, hátha el tudom ezt sunnyogni, de arra nem számítok, hogy ilyen szavakat vált ki belőle a keretezett-üvegezett lap, pedig pont én lehetnék az, aki emlékszik, milyen jó humora is van Saskiának. Beleszusszantok a teába apró nevetés közben, de nem lötyög-fröcsög ki semmi szerencsére, már épp lenyeltem a kortyot. Némi széles mosolyú torokköszörülés után sikerül is megszólalnom. - Khm... családi örökség. Az első géntérkép részlete, állítólag, ötszáz évvel korábbról. Egyébiránt az is egy bogáré, vagyis rovaré. - Jegyzem meg, nekem is most esett le a kapcsolat a festménnyel. Sosem vizsgáltattam meg egyébként, hogy a kora megfelel-e az állításnak, ránézésre nagyon régi és inkább az eszmei vonatkozása miatt érdekes. Talán ezért sem az irodában tartom. Többet nem mondok róla, de nem csak azért, hogy ne tűnjek bogaras fickónak, inkább a gardróbról teszek említést. A kiigazodást benne segíti, hogy bármit is nyit ki Saskia, elég kicsi az esélye, hogy az én ruháimba fusson. A nagy ajtók hangtalanul csusszannak odébb. Megdöbbentsége viszont engem lep meg, nekem természetes, hogy megőriztem mindent, hiszen visszavártam őt. A gyógyulásáért küzdöttem, miért is dobtam volna ki bármit is? Elpakolni meg nem pakoltam el, mert a szekrény azon részét nem nyitogattam mostanáig, míg ruhát nem kellett neki keresnem. Nem akarok ismét nagy vallomást tenni, mielőtt könyökén jönne ki, s már majdnem elütöm egy tréfával meghatódottságát, hogy nincs ennyi doboz a világon, amibe ennyi ruha belefért volna, de inkább más villan be és kíváncsian fordulok hozzá és lépek kicsit közelebb otthagyva a hálószoba nem létező küszöbét. - Honnan tudtad, hogy ez mind az összes? Hogy nem pakoltam el és pakoltam ki újra oda, ahol éppen találtam nekik helyet a szekrényben, mert tudtam, hogy hazajössz? - Sétálok közelebb kis mosollyal. A választ nyilván nem tudja Saskia, hiszen ahhoz emlékeznie kellene tudatosan, de tudat alatt eszerint ez is az emlékeiben volt, hogy mindent itt talált, mindent ugyanúgy, mintha csak tegnap látta volna utoljára a gardróbját. Vagy csupán véletlen szófordulat lett volna, feltételezve, hogy ez mind az ő ruhája és nem egy vadonatúj darabokkal feltöltött szekrény?
Kíváncsi vagyok arra a holdra, amiről nem felejtkeztem el. Jó úgy hallgatni róla, hogy valóban új információ és nem olyasmi, amire nem emlékszem. A beszámolóból feltűnt egy apró részlet amire kifejezetten rákérdezek, szeretném tudni az okát, ezáltal egy kicsit jobban megismerve a népet akik, ha minden jól alakul, megosztanák velünk az otthonukat. Már abból amit Callum mesélt, csodálatos helynek tűnik, de elképzelni is más és látni, érezni is. A történtek fényében már bizonyítást nyer az a gondolatom is, miért nem jártam lent a holdon a felfedezése után. Valószínűleg akkor sem mentem volna le, ha nem vagyok várandós. Az első fél év azzal telhetett, hogy megpróbálták rendezni a viszonyokat, kevés sikerrel. * -Talán csak a Város közelsége miatt…nincs más választásuk. Roda. *Magamban ízlelgetem a nevét annak aki meggyógyított. Egy őslakos, aki csak kényszerből megtűr minket, mégis segített egy olyan betegség meggyógyításában, ami a mi orvosaink erejét és tudását meghaladta. * -Miért segített és hogyan sikerült neki? *Szeretném megismerni és megköszönni neki amit értem tett, ez a legkevesebb amit tehetek. Csupán egyetlen pillanatra jut eszembe annak a lehetősége, hogy a fiúnkat is megmenthette volna…biztosan megtette volna ha tudja…de vajon mi volt az oka annak, hogy nem tette? Callum csak annyit mondott, hogy nem volt rá lehetőség…de ezt az egyetlen pillanatot félresöpröm, képtelen lennék újra végighallgatni és nem akarok Callumnak sem fájdalmat okozni. Az úgy is ott izzik mindkettőnk lelkében, akkor is ha tagadjuk. Mintha álomból ébrednék, térek vissza a számomra ismeretlen holdhoz, Callum csekély számú látogatásaihoz és inkább a mosolyt választom most ahelyett, hogy magamba zuhannék. A sajátomat és Callumét, mit egyre többször látok megfáradt arcán. * -Ha elég sokszor mondom, elhiszik. *Vajon miért mondta ezt? Nem lehet rossz ember, nem lehet olyan mint amilyennek lefesti magát. Áthágott néhány fontos szabályt, törvényt szegett, hazudott…ki ne tenné meg ezt, ha egy szerette életéről lenne szó? Senkinek nem esett baja…talán a fáradtság teszi, vagy csupán így akar megnevettetni. * -Ráérek. Ahogy neked jó és ahogy orvosként is úgy találod, hogy mehetek. Sok mindent kell megtanulnom és észben tartanom, nem fogok unatkozni. *Keserédes mosollyal mondom ezt, de nem panaszképp. Ez a nap még a pihenésé, az ismerkedésé, vele és az otthonommal, holnaptól kemény munka vár rám, nem csak testileg, lelkileg is fel kell épülnöm, még ha az emlékeim nem is térnek vissza most, vagy egyáltalán, el kell majd fogadnom és alkalmazkodnom kell. Egy kisebb hullámvölgy mélyén kell ígéretét vennem, hogy nem hagy magamra, mert még nem értem a lényegét annak amit mondott, mert a vallomásával homlokegyenest szembemegy és így nem tudok mit kezdeni vele. Egyelőre. A bögrék hozzák közénk újra a derűt, és most a múlt felemlegetése sem zavar, örülök annak, hogy nevetünk, hogy van okunk egy kicsit nevetni és nem szeretném elengedni ezt a pillanatot. A vád amivel illetem még nem állja meg a helyét…de joggal merül fel bennem a kérdés, hogy „csak még nem?” Megjátszott felháborodással feltett kérdésére nem tudom a választ, hiszen ahhoz ismernem kellene de jelenleg ezt a tudást nem birtoklom, így csak könnyedén megvonom a vállam s mindez arra is bátorít, hogy hazudósnak nevezzem. Ez az egymással való incselkedés tetszik, akár ismerős is lehetne, hiszen láthatóan remek partner benne és…van egy olyan érzésem, hogy nem most csináljuk ezt először. Mielőtt szemrevételezném a többi bögrét, rajta felejtem a tekintetem, csak gyönyörködöm a mosolyában, a szemei körüli nevetőráncokban, melyek enyhítenek az arcát egyébként uraló fáradt vonásokon. A kiválasztott bögrémtől meg kell válnom, hogy teletölthesse a teával, kezeim így tétlenek és mivel nem tudok mit kezdeni velük, átkarolom magam. Más látnivaló híján azt figyelem hogyan készíti a teát és észreveszem, hogy figyel. Nem zavar, sosem zavart a fürkésző pillantása, pedig az első perctől kezdve ezt teszi, hogy tudja hogyan érzem magam még ha nem is mondom ki. Mintha olvasna a gondolataimban, nem csak a múltam nyitott könyv előtte, hanem én is…mindig is az voltam. Előttem azonban bezárult a felé vezető ajtó és fáj a hiánya. Ez a hiány mindenképp. Clara másnapi érkezése rémít meg, hiszen még az otthonommal sem ismerkedtem meg újra, ijesztő egy számomra most idegen emberrel való találkozás, aki tud rólam mindent. Félek attól mit lát majd meg először, hogyan viszonyul a változáshoz, hogyan kezeli azt és…félek a kérdésektől is, melyek során talán újra át kell élnem ébredésem legszörnyűbb pillanatait. De Callum kérdésére csak a fejemet rázom, felesleges elódázni azt ami muszáj.* -Clara minden bizonnyal. Ha bármilyen változást tapasztalsz majd a látogatása után és nem tetszik, akkor tudd, hogy nem én voltam. *Elmosolyodom és magamban előre bocsánatot kérek Clarától, amiért máris felelőssé teszem bármit is tegyen a jövőben. Korábban talán hétköznapi dolognak számító viráglocsolás most a köztünk néha elillanó derű hordozója. Érzésem szerint korábbi életünkben ezt nem bíztam rá, de most örülnék annak, ha együtt csinálnánk és valószínűleg minden mással is így leszek a jövőben. * -Annyira nem. Sokat nem lehet hibázni. Vagy jól csinálod, vagy rosszul. A virágok lecsökkent számából ítélve eddig rosszul csináltad, mostantól majd jól fogod. *Azért nem olyan rossz a helyzet, inkább picit esetlen de ez a bizonytalanságából fakad. Vajon miért nem tanítottam meg korábban, hogyan gondozza a virágokat? Egyikünk sem számított arra, hogy egyszer szükség lehet rá. * -Hogy te miket észre nem veszel….de igen, az eső fentről érkezik, ám míg a szabadon élő növényeknél eloszlik a csapadék és a talaj könnyedén beszívja, a szobai virágoknál eléggé szűkös a lehetőség erre. Ha megáll a tetején a víz, akkor elrohad a szára. Így viszont nem tudod túllocsolni. *Sejtem mi lehetett a probléma. Elfelejtette locsolni, amikor meg eszébe jutott, próbálta bepótolni…jó sok vízzel. Felülről locsolva, hogy lássa mennyit önt rájuk. Még ha nem is volt sikeres, értékelem az igyekezetét egy mosollyal, ami ott marad akkor is az arcomon amikor kiderül, mit hogyan szeret fogyasztani.* -Akkor most miért nem olyat iszol amit szeretsz? *Nem számonkérés, csupán érdekel, hogy miért választotta a kamillát ha nem szereti, mert miattam ugyan nem kellene ezt innia. Egyszer majd talán megértem, mit miért tesz. Addig marad a vakon tapogatózás vagy a rengeteg kérdés. * -Rendben. Ha erre vágysz…*Rajtam ne múljon a mókázás, addig sem jár az agyam azon, hogyan találjam meg ami elveszett. A hálószobában sok minden tárul elém, annak ellenére, hogy semmi sem ismerős, érnek apró sikerélmények, mint például az ágy azon oldalának beazonosítása, ahol én feküdtem korábban. Ezen túl azonban nem képzelgek tovább, túl intim és bár nem feltételeztem Callumról semmi rosszat, később belefutunk úgy is kellemetlen helyzetekbe. A festmény vonzza a tekintetemet, csodás hely lehet, egy kis ízelítő abból ami odalent vár rám, ha végre lejutok…lejutunk a holdra. Szép, nagyon szép…egy újabb ajándék Callumnak ugyanattól akitől a virágot kapta. Úgy érzem nem fontos, mégis egy apró, idegesítő érzés ott lappang bennem. Nem tudom az okát, vagy csak nem akarom, hogy érdekeljen, de attól még ott van. * -Egy kisebb csésze? Egy akkora bogár fel tudna lökni? A kisebb csészényi csendből arra következtetek, hogy az a bogár nem volt nagyobb mint egy kiskanál feje. *A festmény felé fordulok, de ez csupán önkéntelen mozdulat, mert megemlítette. Megint a festményről mesélt. Azon viszont nem látszik olyan nagy bogár, tulajdonképpen nem is látok rajta bogarat, ezért gondolom azt, hogy Callum picit ferdített, hogy palástolja a bogarak iránti viszolygását. A festményről aztán a másik képre fordítom a figyelmem, de csupán addig, míg eszembe nem jut róla és korábbi megjegyzéséből egy tréfás gondolat. Nehéz visszatartani a nevetést, így mikor ismét bogarakról mesél, könnyedén szabadon engedem.* -Téged bogarak vesznek körül….családi örökség. Ezek szerint a családodban több genetikus is volt? *S ezzel a kérdéssel újabb talányokba futok. Ha nem térnek vissza hamar az emlékeim, a rengeteg információban fogok elveszni. A saját családomról sem tudok semmit igazán. Már nem élnek, nincs senkim Callumon kívül…és rá sem emlékszem. Minden ami volt elveszett, csak találgatni tudok, ahogy azt teszem a ruháimmal kapcsolatban is. Csak kimondom azt ami eszembe jut és nem érzem magam rajtakapottan mikor Callum számonkér…felé fordulok mikor megérzem, hogy közelebb lép hozzám. A válasz ugyanolyan találgatás csupán, mint az előző volt.* -Nem tudom. Nem tudtam, csak…feltételeztem, hogy ha el is pakoltad és visszaraktad, nem hagytál volna ki egy darabot sem. Miért is tetted volna? *A mosolyom keserű, tudatlanságomnak szól.* -Ennek a ruhának ott a helye. *Mutatok rá a szekrény egyik végében látható kis hiányra két ruha között. S eszembe jut, látva a kék, zöld és más színeket, hogy be kell szereznem néhány fekete ruhát, hogy ne mindig abba járjak ami most van rajtam és amit hazahoztunk a dobozban. Kezem a hasamra vándorol de szinte azonnal el is kapom onnan és tenyeremet a bögre meleg falára szorítom. Ellépek mellette, menekülőre fogom, hogy ne lássam a ruháimat, melyeket Callum ennyi időn át megőrzött abban bízva, hogy visszakap engem és mindet hordani fogom. Bízott abban, hogy nem lesz szükség másikra, feketére. Nem hibáztatom, hogy megmutatta, én sem számítottam arra, hogy ismét fellobban bennem a gyász, hiszen két napja próbálom tagadni, de szinte bármiről eszembe juthat. Váratlanul csap le rám, ahogy ezáltal rá is. Mielőtt még teljesen eltávolodnák tőle, kezemet az övébe fűzve húzom ki a hálószobából, én lassan hátra felé lépek, hogy szemben maradjak vele, s finoman megrázom a fejem.* -Ne kérj bocsánatot. *Súgom oda halkan, hiszen ha nem látnám most, akkor is tudnám, hogy erre készül. Minden rezdülésemet figyeli, tudja jól milyen érzelmek rohantak meg és magát hibáztatja. Ahogy mindenért eddig. * -Mutasd meg mi van a másik szobában. Kérlek. *Próbálok mosolyogni rá, nem sok sikerrel, de látható, hogy igyekszem. Lesz még közöttünk hullámvölgy nem kevés, ahogy volt már rá példa korábban is, ezt nem kerülhetjük el. Csak túl kell lépnünk rajta. Egy ideig el kell kerülnünk azt ami szomorúságot okoz, aztán amikor már kevésbé fáj, lassan hozzászoktatjuk magunkat. *
- Meglehet, senki nem örül egy kellemetlenkedő szomszédnak. - Bólintok rá helyeslően, hogy ez is lehet a háttérben, vagy csak a vezetőjük, Dana Rhe modernebb felfogású, legalábbis ha a mi kifejezéseinkkel akarunk élni. De hogy Roda miért segített, az felvet némi problémát, mert a teljes történetet nem mesélhetem el. Nem áll szándékomban örökre eltitkolni, csak most van elég információ, amit tudnia kell Saskiának, nem akarom terhelni olyannal egyelőre, amiről nem beszélhet. Kicsiny boldogság, hogy tudhat valamit, de csak ő tudhatja, így nagy haszna nincs számára, legfeljebb a rólam kialakult kép árnyalódik benne... nem feltétlenül a legjobb irányba, még ha annak idején ezt az oldalamat is elfogadta. Ki tudja hogyan. Esélyesen itt kerültem csapdába: régen rossz véleménnyel volt rólam és azt javítottam jobbra, most a jóból indulunk ki és innen már csak árnyoldalak vannak. Hajaj, leszek én még itt gondban! Idáig hallom Roda szavait, amiben megmondta, hogy a hazugságok hullámai összecsapnak majd felettem... Ám egyelőre a találkozás módját kihagyom, és inkább a gyógyítás módjára koncentrálok, mely téma nagyon is lelkesít egyébként. - Roda nagyon jószívű nő. Főleg, hogy mint idefelé jövet kiderült, a szülei általunk behurcolt betegségben haltak meg. A gyógyítási mód a perdaiaknál nagyon eltér mindentől, amit eddig ismertünk és őszintén szólva tudósként csak szét tudom tárni a karomat, mert nem értem. A kezei felfénylenek halványsárgásan, mint a CQL. Génjeikben egyébként benne is van a CQL, de a kapcsolódás módja érthetetlen, felülír minden eddigi genetikai törvényt... Elkalandoztam. Szóval a kezei felfénylettek és rám tette, lehunyta a szemét, de láttam, ahogy a szemgolyói alatta mozognak, mint aki ide-oda néz, keres. Talán az emberi belsőt látta vagy a betegséget magát, ugyanígy tett, mikor az emlékeimbe nézett és meglátott téged... És mire elvette a kezét, már nyoma sem volt a betegségnek. De a háború során is olyan képességeket láthattunk meg a harcosaiktól, hogy nem kis megrökönyödést váltottak ki vele. Ehhez hasonlók nálunk csak mesékben voltak vagy ott se! - Nem tagadom egy pillanatig sem, hogy érdekel. Tudósként is, érintettség miatt is és genetikusként meg aztán pláne, mert a Perda megtalálása előtt ha bármely orvos ilyen gyógyítási módszert írt volna le, azonnal visszavonták volna az engedélyét és pszichiáterhez küldik elmeháborodottság alapos gyanújával. A Perda viszont átírt sok mindent, amit eddig a természetről és a törvényeiről tudtunk. - Rendben, én figyelmeztettelek! - Mosolyodom el szélesebben arra, hogy ha elég sokszor mondja, hogy van szívem, sőt használni is szoktam a vér pumpálásán kívül másra, akkor azt elhiszik majd neki. Mondjuk a hozzá való ragaszkodásom kiderülése miatt még lehet igaza is lesz a végén, és páran elhiszik neki. - Megbeszéljük akkor később, mikor menjünk le. Addig is az Üvegházból tudsz ide hozatni növényeket, ha pótolnád a keletkezett hiányt... Perdai ott kevés van, inkább földiek, ahogy a mellett lévő Kertben is. - Javaslom, habár nem tudom, mikor fog és akar egyáltalán oda ellátogatni. Lehet szeretne, csak visszatartja, hogy kikkel találkozhat, de akár tehető a séta éjjelre is. Vannak munkakörök, amelyekben állandóan dolgoznak, de a Dominiumon is vannak nappalok és nyugodtabb éjszakák, az ember bioritmusának valahogy szüksége van rá, még az olyanoknak is, mint mi, akik már itt születtünk. A virágok beszerzésével el is értünk másik témához, Clara látogatásához, akivel szintén be lehet szerezni, ami még hiányozhat... meg azt is, ami nem, ahogy erre felhívja a figyelmem Saskia, mosolyára mosoly a feleletem. - És még csak fel se róhatom neki! - Csóválom meg a fejemet, és abban bízok, nem ilyen módon áll bosszút Clara rajtam. Tőlünk idegen ízlésvilágú holmi egyébként se sokat segítene az emlékidézésben, még ha remek új közös program együtt borzadni, gondosan elrejteni a lakosztályban, de nem túl nagyon elásva egy szekrényben, mert elő kell kapni, valahányszor Clara jön látogatóba. Erről a gondolatokat hamar a virágok terelik magukra és bár ráhagytam volna szokás szerint, megtörjük a régi "hagyományt" és magam is besegítek a locsolásba, még ha csak jelenlétemmel és nem túl hozzáértő kérdéseimmel teszem is. Ahogy azt mondja, eddig rosszul csináltam, valahogy Roda jut eszembe, ő szokott ilyen egyszerűsített igazságokat kimondani, és bosszantó módon még igaza is van bennük. Talán ez a természeti dolgok velejárója, mint ahogy a virág locsolása is. - A munkám lényege a részletekben van elrejtve. - Jegyzem meg félmosollyal, mikor azt mondja, miket észre nem veszek. Igaz ez a genetikára is, a hibernációra is és nem kevésbé a kancellári teendőkre, vagy inkább a mögötte lévő politikai-hatalmi játszmákban való lavírozásra. - Ah-ha... Akkor tényleg rosszul csináltam. Pedig még időzítőre is kapcsoltam itt a lámpákat, hogy ne a sötét legyen a bajuk. - Állapítom meg a válasza után, logikus, nem tudok belekötni, nem mintha szándékomban állt volna. Amnézia ide vagy oda, a növényekre kiterjedő tudása nem csorbult, így még ha menteni akarnám is magamat, akkor is eleve vesztes csatába indulnék vele szemben. Így visszagondolva valóban fentről öntöztem őket... és lehet tényleg állt a víz rajtuk, hiszen tudtam előre, hogy sokára jutok megint oda, hogy eszembe jusson meglocsolni őket és úgy voltam vele, osszák be. Azt viszont nem kérdezem meg, hogy mennyi víz kell akkor a növény alá és nem fölé és ezt hogy számítja ki - tudós énem szerint ez biztosan számoláson alapul -, hanem meghagyom legközelebbre. Végülis van valami szórakoztató abban, hogy tanít engem, alig pár perces lopott közös idő egymás közelében, egymást újra megismerve. Mert nekem is van mit újra megismernem, felfigyelnem olyanokra, melyeket korábban nem láttam meg, például a pillantása milyenségét, mikor a növényeivel törődik. Mosolyt csal arcomra, és ez ott is marad még a tea ízesítésének megbeszélésekor is. Nem is veszem számonkérésnek a szavait, könnyedek is a válaszul szolgáló szavaim. - Mert azt mondtad, hogy túl sok koffeint fogyasztok, ami a másik teában is benne van és néha ihatnék ilyent is a saját érdekemben... - Emelem meg kicsit a bögrémet. - ... és mielőtt eszedbe jutna ez, és megint mondhatnád, gondoltam javítok azon, hogy nem ittam, míg nem voltál. Ha mindketten itthon voltunk ilyentájt, akkor együtt ittunk belőle egy-egy bögrével. Magamat viszont nem tudtam rávenni, hogy megigyam. - Rajtakapott, bűnbánó csibész mosollyal pillantok rá a bögrém felett, mielőtt kortyolnék a teából. Motivációt ő adott nekem sok mindenhez, ügyes érzékkel tompította munkamániámat elfogadhatóbb szintre és egyébként régen is tetszettek az ilyen közös kis rituáléink, mikor adózhattunk nekik. Ebbe most csempészünk némi újítást, "kincskereséssel" párosítjuk a teázást és elsőnek a hálószobát derítjük fel, ahol még nem jut eszembe, hogy a helyszín fel fog vetni néhány gyakorlati kérdést este, most sokkal inkább leköt, hogy őt nézem. Részben, mert érdekel a véleménye, az emlékfoszlányok, ha előbukkannak, és részben mert annyira gyönyörű, hogy nem tudok betelni a látványával, ahogy lassan körbejár, míg végül a festménynél áll meg hosszabb időre. - Ha éppen elhajolok egy elől, egy másik ki tudja használni nem stabil állásomat. De látom, nem hiszel nekem. Na majd meglátod, mekkorák odalenn a kiskanalak! - Mosolyodom el ügyesen palástolva, hogy apró ütemre kihagyott a szívem, mikor belekezdett a kisebb csészényi csendről levont következtetésébe, de szerencsére nem jött rá, mi lett volna ott és azt hiszi, hogy túlozok. Tény, a festményen nem is hangsúlyos az az egy-két repkedő bogár - azt hiszem, ki sem tettem volna akkor -, és minthogy reakcióját néztem aggódva, nem vettem észre, hogy más gondolkodtatta el, ha ugyan látható volt. - Köszönöm, hogy nem bogaras fickónak neveztél! - Mosolyodom el korábbi megkönnyebbülésem miatt is szélesebben. - Igen, ha nem is ennyi évszázadra, de nagyon sok generációra visszamenőleg, legalábbis apai ágon. - És ez megszakadni látszik, mert egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy nekünk valaha is lesz gyerekünk, még egy... Ezt a gondolatot viszont bölcsen nem mondom ki, elegendőek Saskiának a saját borús gondolatai, az enyémekre semmi szüksége, támogatás kell neki inkább és próbálok erre koncentrálni. Talán emiatt is tűnik fel, amit mondott a ruhákról és próbálok rávilágítani a jelentőségére, még ha nem is egy gardróbszekrény fogja meghozni a kívánt változást. - Annak a ruhának ott a helye, igen. Két ruhát vittem le neked. Ezt, amit most is viselsz és vettem egy újat, mert nem tudtam, milyenben éreznéd jobban most magad. Meglehet a másikkal nem találtam el az ízlésedet, de talán valamicskét még is jelent, hogy itt semmit se találtál tőled idegennek. Se színre, se elhelyezésre. - Halovány mosoly az előbbi bizakodónak fakó mása, mert talán csak én akartam belelátni valamit, ami puszta véletlen csupán. Ahogy ellép, figyelem szomorú pillantását, talán hiba volt a fekete ruhát szóba hozni, hiszen a gyász mindkettőnknek eszébe jut. Hiába feledtük egy kis időre, pedig még hálásak is lehetnénk, hogy ennyi perc jutott így, hogy mosolyogni, néha még nevetni is tudtunk, de a seb ettől csak jobban fáj és nagyobbat, mélyebbre zuhanunk, ahogy eltűnik a mosoly és a remény csalóka illúziója. Suttogására mégis úgy pillantok fel, hogy szavak nélkül kérem bocsánatát, mert valójában csak ezt kellene tőle kérnem, nem ostoba mód randikat. Mégsem teszem, még ha tudom is, hogy minél későbbre halasztom, annál rosszabb lehet, mégis csak szótlanul hagyom, hogy kezemet megfogja, hogy érintésétől akaratlanul is nagyot dobbanjon a szívem. Most annak sem tudok örülni, hogy így emlékszik vagy ennyire kiismert már, hogy tudta, bocsánatát akartam volna kérni. Nem tudok erre gondolni, mert a gondolataimat már kérése foglalja le és hiába látom igyekvő mosolyát, nem tudom viszonozni. - Igen, a másikat. - Egyensúlyozva a bögrémmel, kezét fogva - hacsak el nem engedte mire kiértünk a hálóból - indulunk el a másik szoba felé, ami a konyha túloldaláról nyílik. Mint minden ajtó mellett, itt is kis panel van mellette, amivel az ajtót be lehet húzni, adott esetben zárni is, ahogy a helyiség néhány paraméterét is lehet állítani a világítás erejét, idejét, színét is beleértve. Nem volt zárva az ajtó, csak becsukva, így gombnyomásra már nyílik is hangtalan csusszanva oldalra és tűnve el a falban, a világítás pedig erre automatikusan fel is kapcsol. A többi, már ismert helyiségnél is látható volt, hogy nem erősségem a lakberendezés, mégis valami furcsa van ebben a szobában. Kellemes középkék falszíne még üdének is mutatja, de ezzel minden pozitívumát le is írtuk. A fal mellé állított két íróasztal és hozzájuk tartozó egy-egy szék munkaállomás érzetét keltik, a virágok és egyéb dekorációk itt is nullára redukálva. Egyszerű és rendkívül unalmas dolgozószoba látszatát kelti. Az ajtóból nem is látni, csak ha beljebb megy az ember és némileg visszafordul, hogy az ottani sarokba néhány fehér, kisebb-nagyobb doboz lett egymásra téve, a legtöbbön Saskia neve is szerepel. A fürdőszobai doboz kivételével behordtam ide őket egy helyre, jobb ötlet nem lévén, hátha hihető a hazugság, míg minden olyan dobozt, amire az "Ewan Noah" név került tegnap, azt elvitettem és máshol tárolom - fogalmam sincs meddig és miért -, megfogadván Clara tanácsát, hogy ne legyenek elől olyan dolgok, amelyek a veszteségre emlékeztethetik Saskiát. Csak azt felejtettem el megkérdezni, mi a fenét kezdjek a kiürült gyerekszobával... - Ritkán használtuk, meglehet nincs is nagyon rá szükségünk, de valamire jó lehet. - Próbálom könnyedén előadni, úgy lavírozni a szavak között, hogy ne hazudjak, de ne is mondjam el az igazat, mialatt félek tőle, hogy Saskia másodpercek alatt rájön, mitől olyan furcsán összeszedetlen és céltalan ez a helyiség, és mi lehetett itt, ami nincs. Ha elengedte a kezemet, akkor nem megyek be ide - talán nem is feltűnő, mert nem emiatt, de a hálónál is megálltam az ajtóban -, de ha még fogja a kezem, akkor nincs mit tenni, mint beljebb menni és próbálni nem úgy viselkedni, mint ő: nem találni a helyemet itt sehol, még ha jó ideig meg is volt, s tekintetem önkéntelenül is oda rebben az egyik üres helyre a fal tövében, mielőtt visszatérne feleségemre. - Jöhet a fürdőszoba?
Megelégszem annyival a hold őslakosairól, amennyit Callum mond, sokkal fontosabb egyetlen lakója a holdnak, és az Roda. Tudni szeretném mi késztette arra, hogy segítsen és azt hogyan tette. Halványan mosolyodom el mikor Callum észreveszi, hogy elkalandozott, noha mindaz amit mesélt több kérdést vetett fel bennem és a nagyját nem is értettem. CQL ami fénylik és benne van az őslakosok vérében, a génjeikben…ezekre sem emlékszem…rá is kérdeznék, de közben olyasmit hallok amit a helyére kell tennem. Talán csak vétlen elszólás, én értettem félre, de zavart kelt bennem amin homlokráncolva gondolkodom el. Újra elismétlem magamban Callum szavait s bár csodálatos és hihetetlen amit Rodáról és a többi őslakos képességeiről mondott, muszáj vagyok egyetlen részletet kiragadni a történetből. Kezem egy röpke pillanatra az övére teszem, hogy felhívjam magamra, vagy inkább a kérdésemre a figyelmét.* -Azt mondtad, hogy rád tette a kezét. Ezt úgy értetted, hogy téged is meggyógyított? Beteg voltál? *Lehet, hogy letöröm a lelkesedését és csodálatát mellyel a perdaiak képességei előtt adózik, de nekem most csupán egyetlen részlet fontos. Ha jól értettem, Callum beteg volt és Roda őt is meggyógyította. Ebben még nincs semmi félelmetes, hacsak arra nem gondolok, hogy ez olyan betegség volt amit a mi orvosaink nem tudtak kezelni. Callum azonban itt van egészségesen ha nem is fitten, kipihenve, de az egy másik történet. Arra nem is merek gondolni, hogy saját magán kísérletezett, meglehet ha nem veszítettem volna el az emlékeimet róla, ez is eszembe jutna. Egyelőre azonban az ő szavaiból nyerhetek bizonyságot. S bár már elkéstem vele, de azért az aggodalom is ott játszik a lelkem mélyén. Válasza pedig hozzátehet még egy keveset későbbi megjegyzésemhez, mely az ő szívéről, érzelgősségéről szól, melyben röpke de kellemes vitába keveredünk. Egyel több okom lesz így a holdra látogatni, amit az ő véleményétől teszek függővé. Sok mindenben rá támaszkodom, minden nap újabb súlyokkal terhelve amúgy sem gondoktól mentes vállait, s a helyzetem sem enged meg többet. Az üvegház és a kert léte is oly távolinak tűnik, bár vonzó ajánlat és felkorbácsolja bennem a vágyat, hogy kilépjek a lakosztályból és bebarangoljam az egész helyet, hogy a hideg falak között megtaláljam azt a kicsiny zöld szigetet, mely rövid és hamis megnyugvást hozna háborgó lelkemre…visszatart az ismeretlen ismerősökkel való várható találkozás. Tudom, hogy fontos és muszáj, mégis már a gondolat is elkeserít, hogy mindenhova kísérettel mehetek, hogy minden szavamra oda kell figyeljek és még akkor sem biztos, hogy elkerülöm a helyrehozhatatlant. * -Szívesen megnézném a kertet és az üvegházat is, de talán jobb ha még nem megyek oda. *Igyekszem ezzel kapcsolatos érzelmeimet palástolni, csak az ésszerűségre helyezni a hangsúlyt, a felelős gondolkodásra a mellett, hogy minden újabb tervem vagy vágyam előtt akadály áll. Én magam. Clara látogatása annak ellenére, hogy először megijeszt a gyorsan közelgő ideje, egyben több lehetőséget is felvet. A lakosztály otthonosabbá tétele jó elfoglaltságnak tűnik és remélhetőleg segít is az emlékeim visszaszerzésében, a hiányzó holmik mellé a virágok beszerzését is Clara listájára írom. * -Ha az első próba nem sikerül túl jól, kettőnkre marad. *Már előre hálás vagyok Clarának mindazért, amiben majd segíteni fog – Callum szerint – mégis egy kicsit azért fohászkodom, hogy játékos fenyegetésnek is beillő szavaim végül valósággá váljanak. Hogy a saját otthonunkat mi ketten tegyük olyanná, amilyennek nekünk tetszik, ezzel is megismerve – újra – és keresztezve egymás ízlését. Kíváncsi vagyok most, hogy visszatértem, Callum változtatna-e bármin is, ha már eltelt a cipőm, ajtó melletti látványával és újakra vágyna. A viráglocsolásban nem jeleskedett, megvallása szerint sosem, nekem mégis jóleső érzés ezt együtt csinálni és mókás őt tanítani. Legalább valamit jobban tudok, ez apró sikerélmény amellett, hogy hálás csodálattal adózom az igyekezete előtt. Meglepődve nézek rá, és el kell ismernem, tényleg a részletek az erősségei.* -Ez a virág reménykedett abban, hogy egyszer rájössz a megoldásra. *Mosolyogva mondom ki e pár szót, nem tudva arról, hogy Callumnak mit jelentett ez a virág, az utolsó a sorban. Ahogy sorra pusztultak el a virágaim, mint egy visszaszámláló, verseny az idővel. Az utolsó óra, utolsó percében ért célba. De célba ért. Sorra kerülnek elő azok a dolgok, melyeket ha nem is űztünk együtt, de összekötöttek minket, van ami csupán egyetlen apró ponton, és van olyan ami szinte szertartássá vált az évek során. Az együtt teázás ilyen, amit nélkülözött míg én tudattalanul arra vártam, hogy ismét az élete része lehessek. Így kellett legyen, nem emlékszem arra, hogyan búcsúztunk el, mit éreztem, tudatában voltam-e annak, hogy mi vár rám. A múltunk apró cseppenként telítik meg életem poharát és egyszer talán erre is rájövök. Callumé tele van, és egy kicsit irigylem azért, mert olyan sokat tud rólam, mert emlékszik életünk minden egyes percére, a szavaimra melyekkel néha úgy tűnik terelgettem is. Már éppen szólnék, hogy igazamat bizonygassam, de elébe megy minden komolytalan feddésemnek. Terveimmel ellentétben egészen mást mondok, ha már a lehetőségét is elvette annak, hogy újra elmondjam a tea és a kávé közötti különbséget.* -Akkor örülnék annak, ha mostantól megint hódolnánk ennek a szokásnak. *Azt nem mondom ki, aminek valójában örülnék, hogy a nap egy részében biztosan itt lesz velem, csak remélem, hogy bármennyi munkája is van, igyekszik ezt a kis időt velem tölteni és akkor legalább pihenhet. Mert ez a másik dolog ami arra sarkall, hogy magamhoz kössem. Elnézem a pohár pereme felett a mosolytól megváltozott vonásait, szeme körül a nevetőráncokat…újra és újra elgyönyörködöm bennük. Első teázásunk azonban most kiegészül a lakosztály felfedezésével, a hálószobáéval és mikor elindulunk, kis időre elveszítem gyönyörködésem tárgyát. Odabent annál több felfedeznivaló van, és ér néhány sikerélmény is, melyet úgy hiszem, csak a magaménak tudhatok. Nem emlékek, csak megérzések de azokból bőven akad, kezdve korábbi fekvőhelyemmel. A szoba falán lévő képek közül az vonja magára a figyelmemet, ami a hold egy bájos részletét mutatja, azonban míg a látvány szemet gyönyörködtető, az eredete érthetetlen módon fájó. Félre is teszem, annál is inkább, mert Callum magyarázkodása még számomra is a helyén van és jobb kedvre is derít. A pillanatnyi szünetet arra használom fel, hogy kicsit piszkáljam a bogárfóbiáját, nem tudva mennyire beletalálok a közepébe.* -Ó, igen, gondoltam. Alig várom. *S megpróbálom elképzelni ahogy Callumot felborítja egy bogár, egy zümmögő, repkedő bogár mely akkora mint a kezemben lévő csésze…kiskanál…és egy ideig ezen a vonalon is maradunk tekintve, hogy a falon függő másik kép is bogarakkal kapcsolatos. Ebből pedig egyenesen át tudunk ugrani a családfáig, melyre ugyan én kérdezek rá, mégis a csapdájába esem. Csupán villanásnyi a sötét felhő mely érzésem szerint átvonul a tekintetemen, ám annál mélyebben érint és ragad is le. Apai ágon öröklődő munkásság, mely most megszakadt. A remény pedig oly távol áll tőlünk. A fájdalom viszont mindig ott toporog a küszöbön, hogy a legváratlanabb pillanatokban csapjon le és hiába nem teszek hozzá a szavaihoz semmit, hiába próbálok másra figyelni, jelen esetben a szekrény tartalmára, onnan is visszaköszön. * -A választásod tökéletes volt Callum. *Ezzel nem vigasztalni akarom, vagy megnyugtatni, hogy kevésbé érezze magát tehetetlennek a kialakult helyzetben, csak kiragadom az egészből a kevésbé szomorú és fájdalmas részt amivel elterelhetem a figyelmemet, nem gyanítva, hogy az újabb kérésem, a lakosztály újabb szobája még rosszabb lesz, mint hinném. A kezét fogom, amit még mindig kapaszkodásnak érzek és húzom őt még magammal pár lépés erejéig, hogy utána ő vezethessen. Hiányolom a mosolyt az arcáról, mely az enyém párja lehetne és ez, még mielőtt az ajtó kinyílik, rossz érzéssel tölt el. Emlékek híján csak ösztöneimmel tudom magyarázni, hogy rögtön felfogom kink a szobája lehetett volna és most mit hordoz magában. Nem terel tévútra a két asztal sem a székek, sem az, hogy jóformán ezeken a tárgyakon kívül mást nem is látok. Elég a fal színe ahhoz, hogy derű és boldogság helyett a veszteséget idézze. Beljebb sem lépek, a levegő is csendesen, lustán áramlik be a tüdőmbe, hogy ugyanolyan óvakodón távozzon, mérhetetlenül nagy gombócot hagyva maga után a torkomban, megfájdítva szívemet, szemeimet is a még el nem sírt könnyek szúró nyilallásával gyötörve. Csak addig engedem el a kezét míg tenyeremmel rá nem csapok az ajtót bezáró gombra, hogy utána újra belekapaszkodhassak. * -Igen, valamire még jó lesz. *Súgom rekedten ahogy elfordulok az ajtótól. Ha megtehetném, bezárnám oda az összes fájdalmam, kétségbeesésem, gyötrelmem, a félelmeimet, és oda zárnám Callumét is. Mert az a szoba most is ezzel van tele. Múlt és jelen kínjai mind együtt. Pedig annak a szobának derűvel és boldogsággal kellene telítődnie, szép dolgokat őriznie a falainak, de most még az a kék is hűvös és rideg. Megtörten bólintok a kérdésére és hagyom magam a fürdő felé terelni, miközben azon fáradozom, hogy elrejtsem a könnyeimet, a fájdalmam…a dühöm, melyet magam iránt érzek. *
Magamban én is átveszem, miket mondtam, amikor látom a finom ráncokat a homlokán megjelenni, ismerős jeleiként annak, ha valamin nagyon gondolkozik. Mi olyant mondhattam, ami talán nem volt világos, ami több háttérinformációt igényelne? Aztán mikor visszaismétli mit mondtam, újra végigveszem és rá kell jönnöm, igaza van. Mint mindig. Jobban oda kell figyelnem a szavaimra, vagy holnapután az ülésen gondok lesznek. A lelkesedés megtörik, ha le nem is töri, hiszen a kérdése valahol nemcsak kíváncsiságból fakadhat, hanem aggódhat miattam, ha erre így rákérdez. Pedig lehetne közömbös is számára ez, hiszen nemcsak nem ismer és nem érez irántam úgy, mint régen, hanem ha beteg is voltam, az már a múlt és felesleges aggódni, ha itt állok. A megtört lelkesedést inkább egyfajta zavart mosoly váltja fel, amit talán csak ő ismer tőlem. Vagy ismert. - Igen is és nem is. Nem voltam beteg, valahogy megúsztam minden ilyesmit, de hogy biztosra menjünk, hogy Roda meg tudja gyógyítani a betegségedet, meg kellett magamat betegíteni. Főpróbaként beadtam magamnak a Breviusból egy felerősített verziót. De ne gondolj azért ebbe túl nagy hősiességet, van már ellenszérum a Breviusra, nálam volt vész esetére. Csak nálad azt nem lehetett alkalmazni. Csak a betegség egy bizonyos stádiumáig beadható, hogy hasson. Elég lett volna, ha Roda csak eddig a stádiumig meggyógyít és onnan az ellenszérumunk hat, de teljesen sikerült neki, ami megkímélt jó néhány nap izomfájdalommal és nehézlégzéssel járó ágyhoz kötéstől téged. - Mesélem el zavart mosollyal, és sietve mentem magamat előtte, mielőtt még felébredne a hála érzete benne, hogy erre is hajlandó voltam érte. Semmiség és igazán nem sokat kockáztattam és nem azért mondtam, hogy hálát érezzen irántam vagy ezzel zsaroljam érzelmileg, hogy "kötelessége" lenne emiatt mellettem maradnia. A másik szándékos megbetegedésemet elhallgatom, sok mindent kellene elmondani azzal kapcsolatban, és nem tervezem, hogy titok legyen Saskia előtt, de nem elsődleges információ számára. Előbb az alapok, mielőtt az aktuálpolitikába és a színfalak mögött zajló tettekbe beavatom őt is. - Nézzük meg akkor hajnalban vagy egyik éjjel, akkor kevesen vannak vagy senki... Már tudom is, hogy mikor! - Ugrik be valami és mosolyodom el vele egyidőben sejtelmesen, de inkább a kellemes meglepetést sejtető mosollyal és pillantással, semmint aggódásra okot adóval. Egyébként is azt mondta Clara, hogy más érzékeket is vonjunk be az emlékezésbe, ne feltűnően. Amit kitaláltam, azzal meglehet és még a Kertet is útba ejthetjük. - Úgy igyekszem segítség lenni. - Bólintok rá mosollyal a közös lakberendezésre és magamban én is annak szurkolok, hogy kettőnkre maradjon. Nem csak Clara esetleges kis bosszúja miatt, amivel megjelenne itt egy rózsaszín, amorf-formájú, hosszú szőrű szőnyeg, hanem az együtt töltött idő miatt, még ha annyira vagyok is jó lakberendezési kérdésekben, mint amennyire fejlett a viráglocsolási tudásom. A virág reményeire mondott szavai mégis apró nevetést csalnak ki belőlem. - Azt meghiszem, hogy ebben volt minden reménye! - Reálisan jobban voltak az esélyei, mint várni, hogy hirtelen jó botanikus legyek, pedig a betegség gyógyírének a megtalálása se kecsegtetett sok reménnyel. És az én reményem is ebben volt, hogy meglelem a megoldást, hogy végül a megoldás találjon rám, szó szerint karon ragadjon és olyan világot mutasson meg, melyről nem hittem volna, hogy valaha is érdekelni fog és mely visszaadja az én világomat is, melyek olyan jelentéktelennek tetsző apróságokkal teljesek, mint egy pár levetett cipő, meztelen talpak apró, halk léptei, egy szőke hajzuhatag finom illata vagy egy menetrend szerinti közös teázás. - Én is örülnék neki. - Bólintok lágyan, őszintén mosolyogva. Mily' kevés is elég, hogy az ember úgy érezze, madarat - vagy bogarat - is lehetne vele fogatni. És mily' kevés is elég ahhoz, hogy a mélybe zuhanjon. Elég hozzá egy szekrény, egy fekete ruha... és elég hozzá egy rosszul álcázott szoba, melyet anélkül is megül valami nyomasztó érzés, hogy a gyászunkkal belépnénk oda és semmi nincs benne, ami a gyász okára emlékeztethetne. Saskia keze mozdulata, ahogy az ajtózáróra csap, ahogy visszakapaszkodik belém, pillantása könnyel és fájdalommal teli milyensége azt hiszem, örökre emlékeimbe záródik és kárhozom magam, amiért én okoztam neki ezt, amiért átvenni sem tudom tőle. Fordulunk a fürdő felé némán, de egy lépést ha ólomsúllyal tettünk is arra, nem haladunk tovább, mert megállok és Saskia felé fordulok. A kezét nem engedem, és a másikból a bögrét se teszem le, hanem azzal együtt lépek eggyel közelebb hozzá, hogy átöleljem és magamhoz vonjam kicsit őt, ha hagyja. Arcomat vállához hajtom le, de nem mondok hozzá semmit, hiába lenne helyénvaló újra a bocsánatkérés vagy bármi, ami vigasztaló lenne, de magamon tudom, hogy itt nincs olyan szó, ami segíthetne. A szavaknak bár hatalmuk van, néha mégsem kellenek szavak, még akkor sem, ha nem emlékszik rám. A közös új emlékeinkben van egy ilyen fájdalmas is, melyen együtt osztozunk és együtt cipeljük tovább a terhet. Ha nem ellenkezik vagy nem töri meg előbb, akkor nem tudom, meddig állunk így némán, de addig ölelem óvón, szeretőn, amíg nem érzem, hogy a légzése megnyugszik. Még az se zavarna, ha nem ölelne vissza. Nekem elég lenne, ha én megtehettem, mert ugyan én vigasztaltam itt most, mégis én is vigasztalódtam vele, ami benne van a tekintetem szomorú fájdalmasságában is, amikor szemeibe nézek újra, és fanyarul félmosolyra húzom a szám. Elengedve őt az ölelésből megyünk a fürdőszoba felé, cipelve magunkkal tovább a közös terhünket, s egymás kezének szorításából, a másikba kapaszkodásból merítünk erőt a folytatáshoz, bármit is hozzon az élet. A fürdő mintha csak gyászos hangulatunkra reflektálna színeivel, pedig eddig soha nem éreztem így benne, még akkor sem, mikor gyászoltuk a két meg nem született gyermekünket. Ez a mostani valahogy túl eleven, túl kézzel fogható. Az elegáns kis előtérben tükröt már itt is találni, egész alakosat, de két ajtó vezet innen tovább. Egyik mögött a wc kicsiny helyisége, míg a másik egy L-alakú fürdőszoba, mely az előbbi legkisebb helyiséget öleli körbe. A sötétszürkétől a feketéig terjedő színű csempe kis hatszögletű "csempekockákból" áll, finom erezet is fut rajtuk, és a világítás miatt ugyan nem hat sötétnek a hely, na meg a pult is a mosdóval kontrasztosan hófehér, összbenyomásra elegáns, mégis valahogy borúsnak tetszik most előttem. Túl borúsnak. Nagy tükör a mosdó felett, sejthetően ez nem miattam lett így. A pult mellett csak pár dolog van kitéve, minimalista férfi kozmetikai cuccok, mint a fogkefe, fogkrém, borotválkozáshoz való dolgok, dezodor és egy parfüm. Saskiának is odakészítve egy új fogkefe és a régi fésűje... és itt megállt a tudományom, mert odébb a pulton egy fehér műanyag doboz vár rá, oldalára a "Saskia" név van felírva. Mielőtt hazajöttünk volna belenéztem a dobozba, a fésűt kivettem és kitettem régi helyére, a többit benne hagytam, mert bár nagyjából emlékszem, minek hol volt a helye, valahogy mégis elveszettnek éreztem magam a női pipereholmik között. A fésű jól beazonosítható volt, egy új fogkefe meg szükségszerű. A falon több törülközőtartó is van, és immáron két törülköző is lóg rajta, és ahogy a többi látott helyiségben, úgy itt sincs szőnyeg a falhoz hasonlóan ugyanolyan hatszögletű darabokkal borított padlón, mégsem hideg. A sarokban nagy fehér kád foglal helyett, két ember is kényelmesen elfér benne és úgy tűnik, van masszázs-funkciója is, de üvegfala be is húzódik gombnyomásra, hogy zuhanyzóvá alakuljon. A rám jellemző minimalizmus itt is érződik: semmi dísz, hangulatvilágítás, csak a tusfürdő és sampon árválkodik a kád szélénél lévő tartón. És persze növény itt sincs. - Azt hiszem... ideje lenne a fürdőt átalakítani. - Jegyzem meg elgondolkodva az elegáns, ugyanakkor gyászosnak ható sötét márványmintás burkolatot nézve, hogy aztán picit beljebb lépve a pult szélére tegyem a bögrém és felszabaduló kezemmel az ajtó melletti panelhez forduljak. Nemcsak a világítást lehet ott állítani, hanem a nyolcadik gyűrűszinten már olyan kényelmi szolgáltatások is elérhetőek, hogy a falak színezésére csak a fantázia szabhat határt. Így némi állítás hatására mind a falon lévő hatszögletű lemezkék, mind a padlón lévők kifehérednek teljesen, hiszen nem a régi, klasszikus földi csempék ezek, hanem vízhatlan kis panelek, amelyek színei, mintázatuk digitálisan állíthatóak, akárcsak a többi szoba falszínei, csak ott falnyi méretű panelekről beszélhetünk. - Tiszta lap. De szólj, ha látsz kedvedre való színt, vagy amíg ki nem találjuk, visszatérhetünk a fehérhez. - Húzom ujjam a panelen lassan, s a mozdulatnak megfelelően lassan változnak a színek körülöttünk. Tulajdonképpen van abban valami mókás, ha minden nap más színű lesz és meglepődünk belépve ide, hogy épp milyenre állította a másikunk, aztán vagy megvétózzuk a színt és mintát vagy sem, míg a tökéletes új árnyalatra nem akadunk. De a feketéből, úgy vélem, bőven jut az életünk más terén nekünk. Több is, mint elegendő.
Sok minden nem világos még a számomra, de ez érthető is, emlékek híján a jelen dolgai átrendeződnek, szinte mindent újra kell tanulnom. Azonban Callum szavaiból olyasmire is fény derül, melyet talán akkor sem értenék ha mindennel tisztában lennék, s ezek jobban zavarnak. Nem sikerül a helyére tenni azt, hogy beteg volt és az a nő aki engem is meggyógyított, vele is megtette. Noha itt áll velem szemben egészségesen – a kimerültséget és a sötét árnyékokat a szemei körül nem számítva – igenis aggódom, bár még nem igazán tiszta miért. A megváltozott arcvonások és a zavart mosoly valami olyasmit sejtet, amit nem biztos, hogy hallanom kellene. Nem azért mert titok lenne, úgy érzem kettőnk között soha nem is volt egy sem, és nem is lesz, csupán szeretne megkímélni attól, ami történt. A szívem akkor kezd el hevesen dobogni a már teljességgel felesleges ijedtségtől, mikor a történetből kikerekedik az ő szerepe. Azt már szinte meg sem hallom, hogy mennyire bebiztosította magát, nem is ez a lényeg. Ez egy újabb adalék az elmúlt két és fél év titkolózása mellé, egy újabb felvállalás a részéről, melynek kimenetelében nem lehetett biztos. Mégis meglépte. Értem. Ha eddig nem lettem volna biztos az irántam való érzelmeiben, ha nem láttam volna minden pillanatban a szemeiben, ha nem éreztem volna a felém áradó szeretetet, gondoskodást minden érintésében, most akkor is tudnám, ha mindenre vak és süket lennék. Képtelen vagyok megszólalni, nem tudom mit mondjak minderre, nincs arra szó, most mit érzek. Csak nézem kikerekedett szemekkel az övéit, a zavart mosolyt…utóbbi finoman remegő gyűrűket kavar a múltból felmerülő érzelmeim feszített tükrébe. Callum újabb érzelmet lobbantott fel bennem mindezzel. Ez nem hála, nem vonzalom, nem ragaszkodás….túlmutat mindezeken, de nem tudom hogyan nevezzem. Még a tettére sincs szó, nincs olyan amivel kifejezhetném mit gondolok, nincs olyan, amivel nem bántanám meg, nem degradálnám le a tettét. Őrültség? Felelőtlenség? Meggondolatlanság? Ha valaki úgy képes szeretni, mint ő engem, ezek a szavak elvesztik a jelentőségüket. * -Soha többé ne tegyél ilyet. *Nem kérés, és a mondat végén ott van az is, hogy akkor se ha értem tenné. Nem akarok újabb áldozatot…nem akarom azt érezni, hogy elveszíthetem. Nem akarom, hogy kockáztasson értem bármit is…míg meg nem értem, míg úgy nem érzem, hogy bármire képes lennék érte. Míg nem tudom, én mit adtam fel, mit áldoztam volna fel azért, hogy őt boldognak tudhassam. Nem emlékszem a semmibe zuhanásom előtti percekre, azt sem tudom, hogy az újabb érzelmi örvény mely magával ragad a mélybe, miért van, miért ért el engem…de ez az első olyan deja vu, ami fájdalmat okoz és nem is akarok utánanyúlni. Elhessegetem magamtól, ha túl makacs, elmém legmélyebb pontjára száműzöm. Sok minden átértékelődött ezzel az információval, szeretném megismerni Callumot, úgy ahogy más nem ismeri, olyannak amilyennek régen ismertem és minden olyan alkalomért két kézzel kapok, mely kettesben töltött időt jelent, már csak azért is, mert vele érzem magam a legnagyobb biztonságban. A lelkesedése mellyel szinte minden pillanatban segíteni akar, megmosolyogtat és megkönnyebbülve engedem át magam ennek a boldogabb hangulatnak, már csak azért is, mert a tekintete is valamilyen meglepetést sugall. De leginkább az tesz boldoggá most, hogy úgy érzem, kezdem kiismerni. Már ismerősként köszön vissza egy-egy gesztusa, mozdulata, mimikája melyekből sejteni vélem mire számíthatok. * -Hogy mikor? Úgy érted két pihenés között? *S ezzel arra is szeretnék utalni, hogy az éjszaka alvásra való, melyre neki most roppant nagy szüksége van, és legyen bármennyire is csábító a gondolat, hogy kitehetem a lábam a lakosztályból és körülnézhetek, akár a virágokkal teli kertben, abból nem engedek, hogy neki pihennie kell. Pedig ahogy haladunk egyre előrébb egymás megismerésében, úgy hárítok rá egyre több feladatot, mindez azonban csak azért, mert hozzá ragaszkodom. Mindenben. Úgy a közös otthonunk újra rendezésében is. Clara legfeljebb abban segíthet, hogy hol szerezhetem be mindazt ami hiányzik. Ha viszont Callum elvisz a kertbe, máris elkezdhetjük a hiányzó dolgok beszerzését, mert virágból sosem elég. Az együttlétekhez pedig szorosan kapcsolódik a teázás, mely ha korábban is egyfajta szertartás volt közöttünk, ezek után is az legyen és halvány remény is egyben, hogy elősegíti az emlékeim felbukkanását, ha a régi, berögzült tevékenységeket ismét előtérbe helyezzük. A lakosztály megismerését kincskeresésnek nevezzük, ám nem várt érzelmeket hoz felszínre. Kezdve a falon függő, vízesést ábrázoló képpel, mely csupán egy apró de annál kellemetlenebb, meg nem értett érzést kelt bennem, s épp ezért hiába próbálom elűzni, csak akkor sikerül, amikor a szekrényben tartott ruháim a gyászunkat juttatják eszembe. Nem elég onnan kimenekülni. Noha Callum életünk minden egyes pillanatára jól emlékszik velem ellentétben, az otthonunk legtöbb szeglete számomra is a szomorúságot, a lemondást, a veszteséget jelentik. Pedig tudom, érzem, hogy nagyon sok boldog perccel, órával és évvel lett gazdagabb, életünk azon szakasza, mely a betegségemmel és a bizonytalan időre való elalvásommal végződött, mindent felülírt. Callum hezitálását, mosolytalan zavartságát csak akkor értem meg, amikor kinyílik előttem a kisebbik szoba ajtaja. Mintha arcul csaptak volna. A falak színe csupán emlékeztet, a hiány az ami késként hasít a szívembe, melynek egyetlen nagy dobbanása is szinte fizikai fájdalmat okoz. Fel sem fogom, hogy az ajtó bezárásával pont én okozok fájdalmat Callumnak, de talán azzal sem lett volna jobb, ha belépünk és hagyjuk, hogy a falak összenyomjanak minket. Úgy kapaszkodom belé, mint egy fuldokló az egyetlen vízbe lógó ágba, ujjperceim még a bögre fülén is fehéredésig szorulnak. Hogy mikor lesz ennek vége, mikor nem vár már ránk több érzelmi hullám…szakadék, nem tudom, nem is látom a végét, és gyanítom, hogy a napok múltával csak egyre több lesz. A fürdő felé is már félve indulok el, nem tagadom, nem is tudnám, mennyire zaklatott vagyok és legszívesebben be sem lépnék oda. Most inkább elmenekülnék, de mégis hova? Hogyan hozhatnám vissza azokat a boldog perceket, melyek megszabadítanak minket a fájdalomtól? Csak egyetlen pillanatra…s mintha a gondolataimban olvasna…megállít és felém fordul. Lehunyom a szemeimet s csak érzem ahogy magához húz, feje a vállamra simul. Egyetlen hosszú perc, vagy óra? Ki tudja…csak magamba szívom az illatát, s ahogy az első napon, úgy most is a mellkasára hajtom a fejem, hallom szívének minden dobbanását, érzem sóhajtásait és…annyira szeretnék emlékezni. De csak a jelen pillanataiban merülhetek el, de azt most megteszem. Amilyen mélyen csak tudom, szinte eggyé válva vele. A közelsége megnyugtat, de az ölelésemmel, még ha a bögrével a kezemben nem is tökéletes, számára is vigaszt akarok nyújtani. Szeretni akarom. S talán egy kicsit sikerül, mert mikor eltávolodik tőlem, mikor elenged kicsit és a szemeibe tudok nézni, ugyanazt látom, amit én is érzek. Hogy most nem fáj annyira mindaz, ami a földbe döngölt. Keserédes mosolya arcomon tükröződik vissza, de mindez nem elég ahhoz, hogy elengedjem akár egy pillanatra is, kezem a kezében marad, ahogy elindulunk a fürdő felé. A sötét, majdhogynem egészében véve fekete szín, bár komor gondolatok halvány lenyomatát hagyja maga után, nincs rám olyan hatással, mint a kis szoba kékje és fájdalmas hiánya. Ha lehet azt mondani, hogy „csak” szomorúsággal tölt el, akkor valahol egy kicsit ezt érzem. Hozzáteszi a magáét mindahhoz a személytelenséghez, melyet az egész lakosztály magán visel. S, hogy ezt az én hiányom okozta…elég csak Callum cipőimre vetett pillantására gondolni. Azonban egy kis mosoly mégis ott játszik az ajkaim szegletében mikor észreveszem a két törölközőt, a fésűt mely nem lehet Callumé, a plusz fogkefét. Apróság mégis nagy jelentőséggel bír és melegséggel tölt el az a várakozás és izgatottság amivel gondolt rám és kikészítette. * -Nekem tetszik így. *Mondom rövid várakozás után, de addigra Callum már állít a színeken, de ahogy világosodik a fürdő egésze, úgy szűkülnek össze a szemeim s a szám is elhúzódik egy fintorba. * -Ez most olyan mint a karantén szoba. *Elengedem a kezét s bögrémet az övé mellé teszem, halkan koppan megtörve a pillanatnyi csendet. A fali panelhez nyúlva szó szerint a kezembe veszem a fürdő átalakítását, lassan visszaállítva az eredeti színeket. Majdnem. A feketét kihagyom, csupán a szürke marad, mely nem olyan komor hangulatú mégis marad valami a korábbiból. S ha a fényeken is tudok állítani, hogy legyen egy kis élet is benne, halványzöldig meg sem állok. A falakon lévő csempékről kellemesen verődik vissza, még sem zavaró. * -Haladjunk kis lépésekkel. *Várakozón tekintek fel rá, kíváncsi vagyok neki hogy tetszik az első változtatásom, az első lépésem a lakosztály otthonosabbá tételében. Nem szeretném ha csak miattam bólintana rá, így a legapróbb rezdülésre is figyelek és ha látom, hogy nem tetszik neki, akkor…nos akkor hagyom, hogy ő is állítson rajta. Egyfajta játékosság ez, ami eltereli a figyelmünket a korábbi szomorú és fájdalmas percekről, de azért tudom, hogy nem a fürdő színeinek állítása lesz a megoldás a bajainkra. * -Ha sikerül megegyeznünk…lepihennék. Megihatjuk a…hálóban is a teát. *Rövid hezitálás után mondom ki, talán a fáradtság teszi, talán mindaz amin röpke pár perc alatt keresztülvergődtük magunkat, de most nem hat rám olyan ijesztően, hogy a közös ágyban pihenjünk, mint korábban. Persze ennek is lesznek majd kínos mozzanatai, de inkább azokkal küzdök meg, minthogy újra benézzek a kis szobába. Érdekes, mennyire átértékelődnek bizonyos dolgok, másokkal szembe kerülve. *
Elhallgatok a történet rövid elmesélése után, s közben is figyeltem a reakcióit, mely ottmaradt arcán és elkerekedett szemeiben akkor is, mikor csendben maradtam. Zavart mosolyba rándul szám sarka, s már éppen azon lennék, hogy másról kezdek el mesélni, mikor a csendet végül Saskia töri meg. Felszólítása - mert másként nem is lehet értelmezni, ismerem már hangja csengését ilyenkor - ugyanakkor csak egy sejtelmes mosolyra talál válaszként. Nem mondom ki, mert nem akarja, hogy kimondjam: máskor is megtenném, tízszer inkább meghalnék, minthogy egyszer is túléljem. Nem mondom, hogy nem teszek többet ilyent, ha ő sem lesz beteg, mert eddig is az volt a gyanúm, hogy magát is okolja, holott a betegség nem az ő hibája, és nem kellene a bűntudatát ilyen szavakkal akaratlanul is megtámogatnom. És nem mondom azt sem - hiszen tudja -, hogy nemcsak érte tettem, hanem kettejükért, még többet, mindent felajánlottam, Roda kezébe helyeztem volna, ha van rá mód, hogy a fiúnkat is mentsem. Hogy a tudottan várható sikertelenség ellenére is az ébresztés mellett döntöttem, az az én felelősségem, de ezt nem merem szóba hozni. Nem tudom, mikor merem majd. De addig is nem válaszolok a felszólítására, hiszen hazudni nem akarok, és ő is érti ennek az üzenetértékét. Hagyom a témát elveszni, talán jobb is így egy darabig, és csak remélhetem, hogy később nem lesz pont ettől rosszabb. De addig is, találunk egy röpke időre vidámabb témát is, és kitalálom a módját annak is, hogy a Kertet megnézzük, amikor nincsenek ott sokan, hogy véletlenül se érezzen késztetést senki, hogy megszólítson minket. Ám lehet a jelenlétem ezt a nap bármely szakaszában garantálná, viszont akkor hol marad a beígért randi és udvarlás? - Mielőtt még lepihennénk! Éjfélre hazahozom a hölgyet! - Somolygok tovább sejtelmesen, játékosan, örülve neki, hogy sikerül időnként az ő arcára is odacsalni a mosolyt, amibe kész vagyok újra és újra beleszeretni, mint régen is. Az utalást persze értem, hiába vagyok férfiból, akinek hiába célozgatnak, pontosan elég jól kiigazodom az ilyenekben, és remélhetőleg a válaszom megfelelő lesz, hogy rábólintson. Hogy több dolog hárul rám általa, az nekem fel sem tűnik, vagy ha mégis, mint a viráglocsolásnál, nem bánom igazán, mert közösen töltött időt ígér, amiből igencsak híján voltam az elmúlt időben. Nem mellesleg nagyon is jól esik, hogy nem elutasít, hanem épp ellenkezőleg, belém kapaszkodva keresi az újabb és újabb közös találkozási pontokat. Ilyen lett a lakosztály felderítése is, mely ugyan vidáman indult, kincsek helyett viszont csak olyant találtunk, amit próbálnánk még mélyebbre elásni magunkban.. és egymás előtt is, pedig pont ezt nem kellene tennünk. Érzem ezt én is, és így mikor felé fordulva húzom magamhoz és lépek én is közelebb, hogy átöleljem, igazság szerint nekem éppúgy szükségem van erre az ölelésre, mint neki lehet. Nekem elég, ha csak én ölelem, de ő ennél sokkal többet tesz, amibe akkorát dobban az én jeges szívem is, hogy tán még ő is érzi, ahogy hozzám simul. Talán csak udvariasságból tette, talán önkéntelen volt a mozdulat, de segített nekem az omladozó váramat megtámogatni annyira, hogy erős tudjak maradni érte továbbra is. Valahogy túljutok majd ezen, valahogy mindketten túljutunk, mint eddig mindig, bár Saskia még nem tudja, hogy nem ez volt az első alkalom és hogy rettegek attól, hogy nem is az utolsó. Nem akarom feltenni a kérdést, mennyit bírunk még ki, csak hagyom, hogy miután elváltunk az ölelésből, egymás kezét nem engedve együtt folytassuk a lakosztályban a felfedezést, folytassuk a napot és az életünket kicsit csak sodródva, hogy majd lesz valahogy, ha hagyunk neki időt. Ahogy hagyok időt annak is, hogy eldöntsem, amit a szemeiben láttam egy pillanatra az ölelés után, az volt-e, aminek gondolom vagy sem? A fürdőszoba színének viszont nem hagyok időt, a régen megkritizált szürke bögréim után ez is bizonyosan erre a sorsra jutna, még ha régebben bele is ment a kompromisszumba, hogy egyéb kiegészítőkkel csempésszen színt bele Saskia. A kis mosolyát még éppen elcsípem, mialatt a panelhez fordulok, hogy aztán kifehérítve mindent a fintorára forduljak vissza. - Hm, igaz. - Vonom össze szemöldökömet én is, mikor felhívja a figyelmet a karanténszobával való hasonlóságra. Ám mielőtt eltekerhetném a színt bármerre - amit rendesen lassít, hogy közben próbálom kitalálni, mely színek jöhetnek szóba -, Saskia is leteszi a bögréjét és maga veszi kezébe az ügyet, így én csak fél lépésnyit oldalt lépek, hogy legyen tere a panelhez férni. Meglepetten moccan feljebb a szemöldököm, mikor látom, hogy a szürkéhez visszatér. - Tényleg tetszik a szürke? - Fordulok vissza felé meglepetten, mikor látom, hogy az eredetihez tér vissza, vagyis csak majdnem, mert a fekete hiányzik belőle. - Várj csak... így milyen? - Nyúlok én is oda, s annyit állítok csupán, hogy a kis hatszögletű paneldarabkák nem homogén szürkék, hanem három féle szürke színben játszanak megtartva a korábbi erezett mintázatukat, mintha kőből lennének. Ízléses véletlenszerűséggel rendeződnek el a beállítás szerint, nem precíz sorokban vagy oszlopokban éles határokkal, így kicsit mozgalmasabb összhatásuk van. A zöld lámpafényre viszont én fintorodom el. - A tükörnél kizárt, különben minden reggel szörnyülködni fogunk, miért van ilyen beteg ábrázatunk. Oda fehér fény kell... - Csóválom meg kicsit a fejemet, arra meg én még csak nem is gondolok, hogy ez a sminket is el tudja tolni elég rossz irányba, hiszen mindent zöldes színben látnánk. A természetes fény kell a tükörhöz, de hogy a kádnál milyen... A zöld akkor se kedvencem fényben, de ott nem zavarna... annyira. Ám annyira nem lényeges kérdés, hogy ott is vétózzam, meg játékosság van ebben az egész állítósdiban, ami még lehet változni fog, ha nem is ma este. Szavaiban nem csak a fáradtságot lehet észrevenni, hanem a rövid hezitálást is, még ha kell is egy-két pillanat, mire leesik, mi a hezitálás oka. Nekem természetes volt, hogy a hálóban alszunk, ahogy természetes volt, hogy kitettem a fogkefét, a hajfésűt, a plusz egy törülközőt, hogy beszereztem a régen is kedvelt teákból... pedig a közös alvás - legalábbis közös ágyban - pont hogy nem természetes jelen helyzetben, ami eddig valahogy nem jutott eszembe, holott én még csak udvarolok ugyebár. Felrémlik előttem a pillanatnyi ideig rémült tekintete is, amikor a hálót javasoltam első helyszínül a körbevezetéskor, és az nem volt olyan régen. - Igen, megihatjuk ott... Utána én majd kint alszom a nappaliban. A karosszék a könyveknél hátradönthető, kényelmes. - Teszem hozzá megnyugtatóan mosolyogva mialatt magamhoz veszem a bögrémet, és próbálom szavaimmal megelőzni, hogy a rossz, kényelmetlen alvás feltételezése miatt érezze úgy, hogy udvariasan nekem kellene átengedni az ágyat vagy velem megosztania legalábbis. Közben elindulok kifelé, a beállított aktuális színű lámpafény automatikusan oltódik le mögöttünk, hacsak nem akar már most ott készülődni lefekvéshez Saskia. Ha előbb a teát megisszuk együtt, akkor kezemet nyújtom felé - milyen könnyű hozzászokni a jóhoz -, hogy így induljunk a hálóba. Valószínűleg mindketten gondosan ügyelünk rá, hogy a másik szoba bezárt ajtajára még csak rá se pillantsunk, pedig én tudom, hogy másnem reggel be kell mennem oda kihozni onnan a dobozait, hiszen vélhetően azokat egyszer átnézné. A hálóba érve, ha velem jött, akkor engedem csak el a kezét, mikor leülök az ágyra, a saját oldalamra, a párnámat az ágytámlának döntve, hogy aztán magam is annak dőljek, egyik lábam felhúzva az ágyon pihen, míg másik lent maradt a földön.
Callum áldozata – mert mi lenne más? – mélyen érint és félelemmel tölt el, holott itt van velem, láthatóan egészségesen. Mégis, ha belegondolok mit hogyan tervezett el, mérlegelt és vállalta a kockázatot mielőtt Rodát hozzám engedte…nem csak a múltba enged bepillantást, hanem előrevetíti a jövőt is. Nem kell gondolatolvasónak lennem ahhoz, hogy átlássak azon a mosolyon amit válaszul kapok és ahhoz sem, hogy tudjam, a kérésem teljesen felesleges. Újra és újra megtenné míg eredményt el nem ér…és csak azért nem mond sem igent, sem nemet, mert egyrészt nem csak rólam volt szó, hanem a gyermekünkről is, és talán azt is érzi, hogy Ewan Noah nélkül is épp elég bűntudatom van. Egy valamit azonban megtesz mindazzal, hogy csendben marad. Nem hazudik, még azért sem, hogy azt halljam amit hallani szeretnék és ezt becsülöm és megerősít a hitemben, hogy maradéktalanul bízhatok benne. Rajtam áll hát, hogy soha többé ne kelljen ilyen vagy hasonló áldozatot hoznia. Nem szólok én sem, halvány ám annál jelentőségteljesebb, mindentudó mosollyal zárom le. Ezzel egy időben átsuhan rajtam egy érzés, mely a soron következő deja vu…az a mosoly és a pillantása mellyel mindent elmondott, tudatja velem, hogy nem ez volt az első néma egyezkedésünk. Most nem kapok utána, nem nyúlok érte, hogy görcsösen szorongassam a markomban míg újra el nem illan, csupán átérzem és elraktározom magamban. Talán nyitnom kellene egy fiókot az ilyen érzelmeknek, vagy egy egész szekrényt. Lesz bőven úgy érzem, s jelenleg csak ezekre támaszkodhatom, ezek a vezetőim azon a hosszú és sötét folyosón, melynek a végén még nem látom a fényt, de minél több időt töltök Callummal, annál biztosabban teszem meg a következő lépést. Ám hiába szeretném minden időmet vele tölteni, sem siettetni nem lehet a javulást, sem az idejével nem rendelkezhetem, s ezen a téren nem is a kötelezettségei állnak legelöl, hanem a pihenése, mert a fáradtsága már beszőtte magát a halvány mosolyok közé, tekintetének fényét tompítja és hiába próbálja tagadni még önmaga előtt is, ott van minden mozdulatában. Azonban még mindig van benne annyi energia, hogy az én arcomra is mosolyt csaljon.* -Mindig mindenre találsz megoldást. Úgy legyen, de egy perccel sem később. *Ez talán teljesíthetőbb mint a korábbi kérésem és bízom abban, hogy erre rábólint. Az egésznek, a komolyságán túl van egy kis játékossága is, melyet a szavai hordoznak magukban, és ez az ami mosolyba húzza az ajkaimat, lelkembe derűt csempész, mélyen megragad és új emléket alkot, amibe bármikor belekapaszkodhatok. Szükségem is lehet rá, ha a lakosztály felfedezése megannyi fájdalmat és szomorúságot hordoz magában, mert bár kalandnak indult, a fürdőig számtalan szomorú pillanat ért el minket…mi várhat rám a későbbiekben? Jelenleg úgy tűnik minden ami eddig elért minket, csak fájdalommal járt, ennek azonban ellentmond az az erős érzelem, a szeretet, a ragaszkodás, a gondoskodás és a figyelem, mindaz amivel elhalmoz és zavart is kelt egyben. Bonyolult életünk lehetett, de amikor átölel, tudom, hogy bármi is történt a múltban, ketten együtt oldottuk meg….és túl sok ilyen helyzet volt. Nem csak én kapaszkodom Callumba, hanem ő is énbelém, mintha vigaszt tudnék nyújtani a puszta létemmel…s mikor eltávolodom tőle és a szemeibe nézek, erre nyerek igazolást. Vajon hányszor néztünk így egymás szemébe? Hányszor leltünk megnyugvást pusztán attól, hogy tekintetünk összefonódott? Olvastunk egymás gondolataiban? Szavak nélkül tudtuk mire vágyik a másik? Annyira szeretném újra ezt érezni! Ám míg elérünk odáig, sok apró akadályon kell keresztülgázolnunk, megoldani vagy épp elengedni. A fürdőben találunk párat és ez ha csak kis időre is, de visszahozza közénk a derűt, a játékosságot. A színek játéka, egyben a miénk is…élvezem ahogy próbálunk közös nevezőre jutni.* -Tetszik. Korábban nem tetszett? *Meglepettségéből ítélve nem voltam oda a szürkéért, és talán igaza is van, mert amit én beállítottam, túl szürke. Azon próbáltam enyhíteni a világítással, de nem lett tökéletes. * -Igazad van, így sokkal jobb. *Sok szürke, mégis más. Az árnyalatnyi különbségek sokat dobnak az összhangon, de a zöld fény…nos, nem tagadom, hogy a virágokat szerettem volna helyettesíteni, de nem sikerült. Callum megjegyzése nevetéssel csiklandozza meg a torkomat.* -Erre nem is gondoltam. Legyen fehér, de kicsit lágyabb. Ne jégfehér, inkább melegfehér. Akkor mehet a kádhoz is. *Ha beállítja, egyelőre hagyom, maradjon így, de magamban már azt tervezem, hogy ide is szerzek virágokat, legalább kettőt. Színeseket. Kezdetnek talán az a sötétben világító kék virág is lehetne, talán jobban bírja fény nélkül mint a többi. Noha nem biztos, hogy végül mindketten elégedettek vagyunk a fürdő jelenlegi színeivel, bőven van rá időnk változtatni, és inkább holnapra…sok másik holnapra tolom. Ha akarnám sem tudnám tagadni, hogy elfáradtam. Álom ugyan nem jönne a szemeimre, de a testem már jelez, hogy elég volt. Mintha végig gyalogoltam volna az összes folyosón, és a hasamban is érzem a szúró fájdalmat, ahogy a heg húz és feszül. Csupán néhány szívdobbanásnyi idő telik el két szavam között, de ez is elég arra, hogy Callum megértse az okát, és visszakozzon. Az egyik okát. A pici szünetnek azonban más oka is volt, mégpedig az, hogy rövid idő alatt átgondoljam mi is a jelentősége mindennek. Együtt aludni…talán okoz némi kellemetlenséget, kínos szituációt amit talán felnőttségünk okán el is nevethetünk. Zavarban lehetünk a másik társaságában nem tudva mit kezdjünk a helyzettel, amit a sors ránk mért, de ez csupán apróság mindamellett amit le kell győznünk. Másrészt, nekem talán adhat egy olyan pluszt, ami előbbre vihet. Callum pedig, nem hiszem, hogy nekem esne…több okból sem. Ostoba voltam, hogy ilyesmitől féltem…de az sem biztos, hogy ez járt a fejemben korábban is, amikor először léptünk a hálószobába. Természetes reakció volt a részemről, amibe túl sok mindent magyaráztam, ez azonban elmúlt. Még ha nincsenek is róla emlékeim, ha az arca továbbra is idegen számomra, bár be kell valljam, egyre inkább kedves idegen…ideje őszintén beszélnünk, feltárni az érzéseinket egymás előtt azok minden kellemetlenségével együtt. Én is a bögréért nyúlok, s majdan a kezét is megfogom, de a fürdő és a háló között megállok. * -A karosszék, a nevében is benne van, nem alváshoz készült. Tudom, hogy lesz még jó néhány…zavarba ejtő percünk, de szükségtelen, hogy külön aludj. Te több mint két évig őrizted az álmom, most hadd tegyem ezt én, hadd őrizzem én a te álmod. Szükséged van rá. *Jó érzés fog el ahogy a szemeibe nézve mosolyodom el. Nem túl széles mosoly, épp csakhogy ott van, és remegő is zavaromból fakadóan, melyről arcom pírja is tanúskodik, de komolyan gondolom amit mondtam. S csak ezután indulnék el, hogy a hálóban elfoglaljam a saját helyem, ugyanúgy ahogy ő is, a támlának emelve a párnát, félig ülőhelyzetben, kezemben a bögrével látható megkönnyebbüléssel, hogy végre megpihentethetem a lábaimat, kissé felhúzva, hogy a hasamban lévő izmok is ellazulhassanak. *
- Egy perccel sem később! - Adom meg magamat derűsen, hiszen ennyi engedményt én is tehetek, ha már ő is tett. Az más kérdés, hogy reményeim szerint akkor egyikünk sem fogja nézni az órát, legfeljebb utólag néz rám éppúgy jelentőségteljesen mikor hazaértünk, mint az imént, mikor felszólítására csak egy sejtelmes mosollyal feleltem. Ahogy akkor hazudni nem akartam, úgy ennél sem akarom szándékosan kitolni az időt, mégis úgy érzem, hogy repülni fog. Még olyankor is repül, mikor nem érezzük jól magunkat, mikor a fájdalom nehezíti a szívünket és a lépteinket és olyankor is, mikor egy ölelésben keresünk vigaszt és erőt a folytatáshoz. És repül az idő a játékos színváltoztatással is, legalább az derűt is csempész vissza közénk. - Azt mondtad, mindenképpen kell ide valami szín is. Nem mondtad, hogy tetszik vagy hogy nem tetszik a szürkés-fekete... mindenesetre a szürke bögréim most csendben sírnak egy sarokban. - Húzódik a szám szélesebb mosolyra, nem gondolván teljesen komolyan a szavaimat, legalábbis a végét, mert nem bántam meg a bögréim színesebbé alakulását, ahogy semmit, amit Saskia az évek során változtatott a lakosztályon kettőnkké és otthonná téve azt. - Melegfehér, rendben. - Állítom akkor át a fényt a zöldből - éppen csak leplezett megkönnyebbüléssel -, és magam nem javaslom a virágokat ide, meghagyom ezt saját felfedezésnek neki, hogy kedvére csinosítsa a fürdőt növényekkel vagy azokkal amik még a doboza rejt vagy egészen új dolgokkal. Ha nem fényben van jelen a zöld, nem bánom egy percig sem. Lopva figyelem a pillantását, ahogy körbenéz a fürdőben, mintha látni is vélném, hogy tervezget fejben, s ezt jó jelnek tekintem. Aggódtam, hogy annyira idegenül érzi majd itt magát, hogy nem mer vagy nem akar majd semmit sem változtatni, vagy minden bátorításom ellenére is állandóan az engedélyemet kérné, még ha a régi dolgait, díszeket is pakolná elő. Az, hogy fejben már tervei vannak legalább ezzel a helyiséggel, én csak örülök. Talán a beállítási lehetőségeket, mely minden szobánál adott ugyan, itt volt a legjobb megmutatni. Ez a hely a legszemélytelenebb a rossz emlékeket tekintve, de egyben személyes is pár saját apróság által. De ahogy Rómát - vagy az itteni Várost - sem egy nap alatt építették, úgy új közös életünk színpalettája sem ma este fog eldőlni véglegesen, hiszen láthatóan elfáradt Saskia. Meg is tudom érteni, így is meglepően jól bírta. Elindulunk a háló felé, szándékaim szerint ekkor még úgy, hogy a tea maradékának elfogyasztása után én távozom is, és majd itt kint a karosszékben pihenve hallgatom a sötétségben egyenletes légzése halk ritmusát, amivel előre láthatóan nem fogok tudni betelni, hiszen a Brevius okozta légzésproblémák után hihetetlen, hogy mindaz a múlt immár. Keze finom húzására viszont megállok és kérdőn fordulok felé, eleinte arra számítva, hogy meggondolta magát és már itt váljanak el útjaink, ám végül egészen mást mond, s láthatóan meglep, mikor végeredményben arra kér, hogy aludjak vele. Legalábbis egy ágyban, még ha esélyesen annak két szélén is fogunk lenni. Éppen tiltakoznék, ahogy egy úriemberhez illik, de további szavai belémfojtják a megszólalási próbálkozást is. Gondoskodása meghat és megrendít, nem csak mert mástól nem volt soha részem ilyenben, hanem mert pont tőle kapom. Felfogom szavait, de egyszersmind nem fogom fel, mert elveszek a tekintetében, amiről aztán ocsúdva a beálló pillanatnyi csendtől kipirult arcára és mosolygó ajkaira rebben pillantásom éppen csak egy töredéknyi időre. Talán egy pillanatra ő is látja, ahogy nagyobb levegőt veszek a szokottnál és akarattal fordítom el a tekintetem ajkáról éppen az említett karosszék felé, hogy elmosolyodjak magam is és úgy pillantsak vissza a mogyoróbarna szemeibe. - Mindig is nehéz volt hibát találni az érvelésedben. - Nemcsak a karosszékre értem - bölcsen nem vallván most be, hogy edzett vagyok széken asztalnál alvásban, amihez képest a hátradönthető karosszék a kényelem netovábbja -, hanem arra is, hogy nemcsak érvelési technikája nem kopott meg a hibernálás alatt, de a szemei is éppolyan élesen látnak engem olyannak, amilyen vagyok, mint régen. Na meg előtte kevéssé is rejtem el, nem úgy, mint mások előtt. Valóban szükségem van rá. Ujjam finoman lágyan meg csuklója belső felének finom bőrét, ahogy fogja a kezemet. - Köszönöm. - Még mindig úgy érzem, hogy helyénvalóbb lenne, ha külön aludnánk, amíg még ennyire idegen vagyok, hiszen alig négy napja ismer, ugyanakkor ahogy elmondta az előbbieket, igencsak nagy önuralomra lenne szükség, hogy visszautasítsam és híján vagyok most ennek. Nemcsak a fáradtság miatt, hanem mert Saskiáról van szó, akit szívem szerint az előbb megcsókoltam volna, de beérem azzal a tudattal is, hogy ott lesz karnyújtásnyira, még ha nem is mernénk egymást megérinteni. Azt nem tudom, hogy az éjszakák is jobbak vagy rosszabbak lesznek a rémálmok tekintetében, de ez majd kiderül, mindenesetre én szívesebben őrizném tovább az ő álmát. A hálóba kerülve ismét beljebb mindketten az ágyra ülünk le és egy hosszú pillanatig élvezzük, hogy az valóban kényelmes is, nemcsak annak látszik, megpihenünk ülve rajta és hallgatagon kortyoljuk a teánkat... Ha összepillantunk, elmosolyodok, már csak azért is, mert már most kezd kínosan zavarba ejtő lenni az este, pedig csak most kezdődött igazán. - Most még van esélyed visszamenekülni a karanténszobába. - Jegyzem meg somolyogva és derülve a helyzeten, mielőtt az utolsó kortyot is meginnám a bögrémből. És persze némi számítással, mert nyert ügyem van szerintem a karanténszobával szemben. - Éhes nem vagy egyébként? - Kérdezek rá, bár gondolom mondta volna magától is, de szeretnék biztosra menni. Próbálok nem feltűnően végigpillantani rajta, mint aki az éhezésre utaló soványságot ellenőrzi, de közben belefájdul a szívem az örömbe, ahogy itt látom ülni újra az ágyon és belefájdul a látványba is, mert láttam, hogy mennyire jól esett már lepihennie elgyötört testének. Mit tettem...? Hirtelen komorságomat leplezendő használom ki, hogy a bögrém kiürült és az éjjeliszekrény felé fordulva felkapcsolom annak fényét, majd ha Saskiának sem gond, leoltom a fejünk feletti fő fényforrást. Az éjjeli lámpák fénye - egyelőre csak az enyém, ha ő nem akarja sajátját felkapcsolni - áttört búráiknak hála maguk köré vetítik a fényt, az enyém szabályos geometriáját csak a bögre töri meg, melyet a közelében teszek le az éjjeliszekrényre. A gardróbhoz lépve a saját részemet húzom el, hogy a megfelelő ruhát elővegyem. Láthatóan az én részemnél hamar megtalálni azt a kevés darabot, ami nem fekete. A feketékből is van, ami már messziről nézve is ugyanolyan darabok lehetnek, míg a színfoltokat a kevés fehér, mélyebb zöld és közepesebb szürke színű ruhák alkotják, néhol egy kevés kék is vegyül közéjük. Én pont hogy egy mélykéket és egy fehéret veszek elő, magamban apró szusszantással állapítva meg, hogy ezekből a ruhadarabokból valamiért nincs is feketém, bár nem előírás, hogy az éjjeli viseletben is megjelenjen a gyász. - Mindjárt jövök... - Ha nem akar ő előre menni, akkor kezdem én a sort a fürdőben, kiviszem a bögrémet is, s ha kéri, akkor az övét is, de mielőtt a fürdőbe mennék, elmosom és elrakom őket a helyükre. A fürdőbe belépve röviden elmosolyodom az új színvilágon, majd átveszem az öltözetem, fogat mosok és megmosom az arcomat is, hogy egy kis ideig csak támaszkodjak a pulton lehajtott fejjel, próbálván rendezni gondolataimat és érzelmeimet, mielőtt visszatérnék a hálóba, lopva véve mély levegőt belépés előtt. Mélykék, egyszerű puha anyagú, bővebb szabású, hosszú nadrágot és egy fehér, lazább pólót viselek hozzá, immáron én is mezítláb közlekedem.
A hozzászólást Callum Jenkins összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. Ápr. 12, 2020 4:36 pm-kor.
Apró sikerélményként élem meg, hogy alkudozásban én győztem, nem csak azért mosolygok, mert Callum derűs és játékos válasza magával ragad. Persze nem fogom nézni az idő múlását, úgy érzem a sok újdonság és az emlékek kergetése, Callum társasága kellőképpen lefoglal majd, de igyekszem figyelni arra, hogy tudjon pihenni. Elvégre élek, ébren vagyok, lesz bőven időnk mindenre, nem kell rohanni…jut is marad is. Már most nagyon várom, remélve azt, hogy előbb-utóbb a fájdalmas hullámvölgyek is ritkábbak lesznek, hogy sikerül vigaszt találnunk és nem lesz az otthonunk szinte minden zuga olyan szeglet amit kerülgetünk. Furcsa, de egyelőre a fürdő bizonyul a legderűsebb helynek, s míg a színeket variáljuk, észrevétlenül jutunk közös nevezőre. Ám azt nem tudom, hogy korábban is így volt-e, de Callum szavaiból kitűnik, hogy már akkor sem voltam túlzottan elégedett. Elmosolyodom arra a gondolatra, hogy már akkor sem tudtam meggyőzni…talán nem is akartam. * -Most is így gondolom, de a zöld fény nem volt jó választás. Szegény bögrék, legalább nem látszik meg rajtuk a por. *A DNS láncot ábrázoló képről alkotott véleményemhez hasonlóan reagálom le az ő komolytalan szavait, és mosolyom az övének tükörképe is lehetne. Szeretnék ezekre a dolgokra emlékezni, még akkor is, ha az emlékeim között sok rossz és fájdalmas is van, így elveszettnek érzem magam. Mintha kizártak volna a saját életemből és csak néha nyernék bepillantást egy-egy fejezetre, de még Callum sem tudja visszaadni azokat az érzelmeket, melyektől az emlékek szépek vagy fájdalmasak, ijesztőek, voltak. A fürdőszoba jó, ezt most határozottan érzem, kellemes és mókás ahogy végül eljutunk arra a pontra, amikor mindkettőnk kifogy a színek mellett szóló érvekből. Az nem különben, hogy még épp elcsípem Callum megkönnyebbültségét, s mintha a korábbi fáradtság most elillanna arra a röpke másodpercre, míg átállítja a világítást. Vagy csupán én érzékeltem a sietségét? Még szinte fel sem merülhet bennem a kérdés, elhagyjuk a fürdőt és ez újabb bonyodalomhoz vezet, amit igyekszem nem csak a magam szemszögéből nézni. Sőt! Hogy enyhítsem a zavart melyet különleges helyzetünk teremt köztünk, csak rá gondolok és az ő kényelmére. Egyáltalán nem esik nehezemre, korábban is csak én gondoltam többet bele az egészbe, mint kellett volna, noha ettől a kínos pillanatok még megmaradnak. Betudom annak, hogy minden annyira új volt még, nem éreztem otthon magam, noha hazavágytam. Callum azonban igyekezett megteremteni a megfelelő hangulatot, néha terelgetett ha arra volt szükségem, néha hagyta, hogy magam döntsek és nem tudom elfelejteni a nem leplezett boldogsággal felvillanó tekintetét amikor „eltaláltam” valamit. Felnőttek vagyunk és ha nem is emlékszem hogyan oldottuk meg a problémáinkat, most is együtt kell megpróbálnunk. S a lelkem mélyén ott a vágy is, hogy lássam őt aludni, lássam ahogy kisimulnak a gondráncok a homlokán, és a fáradtság okozta mély árkok. Csak…szeretném nézni őt…úgy ahogy ő engem. S arcom pírja tovább mélyül attól a pillantástól amit ajkaimra vet és ha akarnám sem tudnám tagadni magam előtt, hogy jólesett az a pillantás. Nem csak neki kell nagyot sóhajtania hanem nekem is, de mielőtt újra közénk állna zavartságunk, olyasmit mond ami egyszerre kap tréfás színezetet és takar komolyságot. * -De megpróbáltad? *Kérdezek vissza megmaradt mosolyommal az ajkaimon, de közben már a kezemet nézem s az övét, mellyel ismét előhívja azt az ismeretlenül is ismerős érzést, ami hasonlóképp felkavarta bennem az állóvizet, mint az én érintésemé. * -Nem tartozol köszönettel Callum. *Suttogom mielőtt tekintetem róla a háló felé fordulna, ahova végül együtt indulunk és érkezünk. Hazudnék ha azt mondanám, hogy fesztelen vagyok és magabiztos, de úgy érzem mindennek ő is híján van, ami kicsit szórakoztat is, mert velem ellentétben ő egy határozott férfi, aki mindig tudja mit akar…most mégis ugyanolyan bizonytalan mint én és ugyanúgy nem találja a helyét. S ez teszi szerethetővé, ez a…férfi esetlenség. Az ágyon ülve kortyolgatom a teát, és élvezem egy kicsit, hogy végre kényelembe helyezhettem magam és élvezem a csendet is mely lassan kezd kilépni a kínosságából. Egyszerűen csak jó, hogy ott van mellettem, még ha nem is szólunk egymáshoz. Barátkozom a szobával, vele, a gondolattal, hogy órákat töltünk majd így, egymáshoz közel, hallhatom ahogy szuszog és ez a karantén szobai magányom után inkább megnyugtató semmint kellemetlen. A kérdést hallva felé fordulok s még néhány szívdobbanás erejéig őt figyelem, a somolygást ami mintha picit fölényes lenne, mert biztos a válaszomban. * -Még sem lesz ez olyan kínos, ha képes vagy derülni rajta. Azért mókás, hogy mennyire zavarban tud lenni két felnőtt ember. *Mosolyom, kuncogásom a pohárba rejtem míg megpróbálok újabb korty teát magamhoz venni, de nem igazán sikerül. Mielőtt még azzal is tetézném a zavaromat, hogy félrenyelek, lemondok róla. Az újabb kérdésre csak a fejem rázom, de látom ahogy szép lassan elkomorodik és ez az én derűmet is elfújja. Nem tudom kitalálni mire gondol de azt igen, hogy neki, aki mindenre emlékszik, sokkal nehezebb megbirkózni a helyzettel mint nekem. Hiszen szeretett, most is szeret és vágyik megismételni minden együtt töltött percet…de nem teheti. Félre teszem a bögrét az éjjeliszekrényre és lejjebb csúszom az ágyon, a csillagokként megmaradt fényeket bámulva…látszólag, míg hátat nem fordít nekem. Csak amikor úgy hiszem nem figyel rám, nézem minden mozdulatát, ahogy elhúzza a szekrény ajtaját, ahogy keresgél benne míg meg nem találja a megfelelő darabot és magam is meglepődöm azon a kíváncsiságon, amivel azt várom, hogyan mutat rajta a fehér és a kék.* -Rendben…*Nézek fel rajtakapottan és még hozzátenném, hogy nyugodtan készülődjön, nem kell sietnie, de félek, hogy félreértené, így a mondat érezhetően félbemarad és csak egy mosollyal zárom le. Mikor eltűnik a fürdőben, felpattanok, ami rossz ötlet volt, mert a hirtelen mozdulat miatt szúró fájdalom hullámzik át rajtam, s néhány másodpercig a hasamat fogva állok meg az ágy sarkánál, így vesztek némi időt abból, amit a megfelelőnek tartott hálóruha keresésére szerettem volna fordítani. Neki könnyű, tudja mi hol van, de én még erre sem emlékszem, reményeim szerint nem kell feltúrnom az egész szekrényt. Csillapuló fájdalom közepette lázasan keresgélek, de csak finom anyagú hálóingeket találok. ~Nem lehet, hogy ennyi ruha között nincs egyetlen pizsama sem. Talán kihíztam, vagy…a várandósság miatt a hálóinget preferáltam. De most kell egy pizsama! ~ *S már épp arra vetemednék, hogy Callum szekrényéből vegyek elő valamit, mikor az egyik polcon, leghátul találok egy tarka – virágmintás – pizsamát. Finom, selymes anyagból van ez is, de a hosszú nadrághoz, középhpsszú ujjú felső tartozik és úgy ölelem magamhoz, mint egy kincset. Callum így találhat rám amikor visszatér és talán a keresésem s a megtalálás feletti győzelmem az arcomon is látható, így igyekszem elterelni magamról a figyelmét. Az enyémet azonban nem sikerül, akaratlanul is végignézek rajta…és nem csak azt látom, mennyire más amikor nem feketét visel, hogy az arcáról is eltűntek az árnyékok, hanem azt is, hogy mennyire férfias, és könnyed…mezítláb és…minden más gondolatot elsöprök zavaromban, hogy bemeneküljek a fürdőbe. Az ajtaja felé mutatva indulok el, kivételesen nem Callumba kapaszkodva hanem a megtalált pizsamába, ami annyi ruha mögött elbújva hevert. * -Most…én megyek. *S mosolyommal magamat bátorítom míg be nem csukódik mögöttem az ajtó. A tükörből egy kipirult arcú, idegesen és zavartan mosolygó nő néz vissza rám. Arcom forróságát hideg vízzel próbálom lehűteni, de úgy érzem nem sikerült tökéletesen, és a fogmosás sem segít. Pedig próbálok minden egyes mozdulatra maximálisan koncentrálni remélve, hogy eltereli a gondolataimat és Callum alakját ami makacsul ott lebeg mindennek a fókuszában…és az újonnan szerzett emlékeim egymás után lobbannak fel. A tekintete, a mosolya, a csuklómat simogató érintése és érzelmek hullámai ragadnak magukkal. A kezeim remegve nyúlnak a ruhához és többször is nagy levegőt kell vennem, hogy nyugalomra intsem magam, míg végül sikerül átöltöznöm. A selymes anyag hűvöse megnyugvással tölt el, de mikor a ruhámat Callumé mellé akasztom, nem tudom megállni, hogy ne érintsem meg, hogy ne szívjam be az illatát és ne engedjem át magam az újra rám törő deja vu-nak. Végül kényszerítem magam arra, hogy visszaforduljak a tükör felé, hogy szembenézzek önmagammal s, hogy ne olyan zaklatottan menjek ki, a nevemet viselő doboz tartalmát veszem szemügyre. Először csak az ujjamat húzom végig a betűkön, majd átnézve különös melegség járja át a lelkem. Úgy tűnik Callum mindent megőrzött úgy ahogy…itt hagytam. Neki lehetett fontos, mert egy részének nem veszem hasznát…gondolom, már a krémek és más kozmetikai szerek nem jók, de nem fogom szóba hozni…azt hiszem. Néhány színes mécsest találok, hajtűket, egy aprócska, tenyérnyinél kisebb batyuban pedig virágmagokat. Ez némiképp meglep, de úgy gondolom jelentősége van, amire egyszer majd rájövök. Csupán egy halvány rózsaszín szalagot veszek ki a dobozból és gondolkodás nélkül kezdem befonni a hajam, aminek a végét a szalaggal kötöm át. Mielőtt végleg rávenném magam, hogy elhagyjam a fürdőt, még egyszer beszívom Callum otthagyott ruhájának illatát és az ezzel előcsalt mosoly még akkor is ott van az arcomon, amikor belépek a hálóba…egy kicsit remélve, hogy Callum megunta a várakozást és elaludt, akkor viszont nézhetem ameddig akarom, de a másik vágyam az, hogy még ébren legyen. Akárhogy is, de a fáradtságtól függően igyekszem a paplan alá bújni, de ha Callum ébren van, próbálom a sietségemet nem túl látványosan csinálni.*
Felnevetek röviden, mikor a szürke bögrék porral szembeni előnyeit említi, akárcsak mikor a DNS-térképnél jelezte, hogy nem volt alapos a festésem. Az már teljesen biztos, hogy a humora nem kopott meg, éppolyan élesen elmés, mint két és fél éve... vagy tíz éve. Azon kevesek egyike volt mindig is, akik őszintén meg tudtak nevettetni és ez nem látszik változni, szerencsére. Míg a színek a fürdőben változnak, én örülök, hogy valami nem változik, de bizonyos változásnak örülök, így annak is, hogy tekintetében tervezést látok a fürdőt szemlélve. Bármilyen furcsa is ebből a semleges helyszínből kiindulni, de ez lesz akkor ahonnan elkezdjük életünket újratervezni, az új életünk színeit meghatározni, mely talán segíteni fog a továbblépésben is, mert bármennyire is fontos a múlt és az emlékek, a jövő legalább annyira fontos. Ezzel kapcsolatban viszont nem akarnék elkapkodni semmit, emiatt is lepett meg a kérése, hogy maradjak én is a hálóban miután elfogyasztottuk a teát. Hagynék neki teret és időt is, miattam ne kényszerítse magát számára kényelmetlen helyzetbe, de hamar meg tud győzni, hogy engedjek. Nagyon nem kellett érte megdolgoznia, hiszen tagadhatatlanul vágyom a közelségére, amit ajkaira vetett pillantásom is kifejez. Pirulása fokozódása nem kerüli el a figyelmemet, de sokkal inkább tekintete milyensége és halk rövid sóhaja az, ami miatt úgy érzem, hogy nem bánta azt a lopott pillantást. Ettől még nem érzem magam felhatalmazva rá, hogy közeledjek is azokhoz a kívánatos, puha ajkakhoz, hiába várok már régóta az érintésükre. Pont emiatt még tudok várni, nem akarok elsietni semmit, főleg nem elriasztani Saskiát és visszaélni a bizalommal, amit az együtt alvással megszavazott nekem a kezdeti ijedtsége után. - Csak amikor láttam esélyét, hogy nyerhetek. - Ismerem be somolyogva, hogy bizony nem egy olyan alkalom volt, amikor még én is kifogytam az érvekből és csak nevetséges kapálózás lett volna minden, amit még felhozhattam volna. A jó érvek hatnak. Védekezhetnék most is azzal, hogy bár a karosszék valóban nem ágy, a köztünk lévő viszony talán még nem érett meg egy közös alváshoz, de a kínált gesztust nem akarom elutasítani és jól esik figyelmessége és törődése, mely olyan messze mutató, hogy szerinte nem is tartozom köszönettel. Vitázni tudnék ezzel is, de nem célom a vita gerjesztése, így egy mosollyal reagálok csak, hogy folytatva utunkat a hálóba érve az ágyra telepedjünk le... kellően illő távolságra egymástól, de ez nem teszi kizárttá, hogy ne engedjek meg néhány lopott pillantást rá. Itt van... tényleg itt van. - Ha valami miatt ideges az ember vagy zavarban van, akkor kell a legjobban tudnia magán vagy a helyzeten nevetni. - Bólintok s tény, hogy biztos voltam a válaszában, de megúsztam egy tréfát, hogy igazam van és már indul is vissza a karanténba. Ahogy elnyúlt volna a képem ettől, azon már ő is jót derült volna. Kuncogása csak szélesíti az én mosolyomat is és előtte nem áll szándékomban letagadni, hogy zavarban vagyok, s nem csak azért, mert jól látja a helyzetet. Mintha nem kancellár lennék vagy sok éve házas... De még engem is össze tud zavarni, hogy ami természetesnek kellene lennie köztünk, az nem az. - Lehet most kellene előre elnézést kérnem, ha lesz néhány béna, végül mókás zavarba fulladó randi is. - Mosolygok továbbra is, legalábbis egy pontig, míg eszembe nem jut valami, ami elkomorít és inkább úgy döntök, hogy előkeresek egy tiszta pizsamát és a fürdő felé orientálódom. Hogy távoztomban engem figyelt, annak nem is tulajdonítottam még különösebb jelentőséget, érthető, hogy figyeli azt, akivel együtt kell töltenie az éjszakát na meg egyedül az én matatásom volt az egyetlen esemény a szobában, egyébként semmi nem moccant. A félbemaradt mondatra pillantok csak rá bizonytalanul és ha nyújtja a bögrét átveszem, de végül is kimegyek a szobából magára hagyva őt. A fürdőből visszatérve aztán nem az ágyon találom őt, ahol volt, hanem a szekrény előtt kincsként ölelve egy ruhadarabot, amiről most nem tudom megállapítani, hogy mi is, de azt látom, hogy nem a hálóingjei egyike. Annyira nem is a ruhával foglalkozom, hanem az arcát figyelem, hiszen olyan szépek ahogy kipirult és lelkes a sikerélménytől, legalábbis erre tudok gondolni, hogy valamiért nagyon örül annak a ruhának, bármelyik is legyen a kezében. Ám még érdekesebb a tekintete, ahogy végigpillant rajtam, s ugyan én nem pirulok, de furcsán ismerős-ismeretlen érzés kerít hatalmába, hiszen Saskián kívül más még nem látott ilyen öltözetben és pláne nem nézhetett így rajtam végig. Egyszerre ismerős ez tőle az emlékek miatt és ismeretlen a jelenünk helyzete miatt. Saját zavartságomon derülő és egyúttal Saskia zavart mosolyán és sietős távozásán kedvesen szórakozó mosolyomat csak kicsit tudom elrejteni azzal, hogy lehajtom a fejemet, mintha így nem látszódna. Oldalra lépek a hálóajtóban, hogy utat engedjek neki, de ott maradok az ajtókeretnél, s őt követi tekintetem, míg el nem tűnik a fürdőben. Ha ott még visszapillantott a háló felé, akkor el is kapja valószínűleg ezt a játékos mosolyt, ahogy az ajtókeretnek dőlök háttal. Amíg Saskia a fürdőben van, addig a szék háttámlájára letett felöltőmhöz lépek és kiveszem onnan a pda-t, azzal megyek a hálóba, hogy leülve az ágy szélére, talpaimat a földön tartva, térdemre könyökölve fussam át a holnapi teendőket. Futólag vetek csak egy pillantást az időre, de ott ragad a pillantásom egy időre elgondolkodva, hogy mikor is feküdtem le utoljára ilyen korán? Képtelen vagyok felidézni. Így találhat rám Saskia, mikor belép a hálóba, érkeztére fel is pillantok, s míg tekintetem önkéntelenül is végigsiklik rajta és ültömben felegyenesedve az eddig arcom mellett lelógó hajamat hátrasimítom, addig másik kezemmel kikapcsolom a pda-t arra rá sem pillantva, így pechére minden figyelmem az övé... akárcsak a szám sarkában megjelenő finom mosoly is. - Nem is emlékeztem rá, hogy van pizsamád... Csinos vagy ebben is, mint mindig! - Nem tudom, hogy mennyire vigasztaló, hogy van, amire még én sem emlékszem vele kapcsolatban. A hálóingeket fel tudom idézni és velük a képet is, hogy reggelre nem egy feljebb csúszott formás lábain egészen merészen, kivillant a takaró alól, ami érthetően kedvemre való látvány volt és emlékeim szerint Saskia kedvére is való simogatásokat indított el. De most az is érthető, hogy nem célja ilyen kísértésnek kitenni engem, na meg a látvány miatt reggel zavarba ejtő helyzetbe hozni mindkettőnket. Sietsége talán nem is volna feltűnő, ha most találkozunk volna először, de régebb óta ismerem én őt, tudom, hogy mi a szokott tempója és mozdulatai, így feltűnik a finom igyekezete, amivel a takaró alá siet. Talán mert az többet takar, noha a korábbi fekete ruha jobban kihangsúlyozta karcsú alakját, mint ez a virágos éjjeli viselet. Hogy ne érezze kínosan magát, amiért mindig magán érzi a tekintetem, magam is mozdulok és a paplanom alá bújok én is, a fényt az én oldalamon letompítom kellemes haloványra, mellé teszem a pda-t, csak aztán nézek újra felé. Eddigre biztosan sikerült a takaró biztonságos takarásába menekülnie és kényelmesen elhelyezkednie az ágyon. - A fonatra és a szalagra viszont emlékszem... - Ezzel nem bántani akarom orra alá dörgölve, hogy még egy dolog, amire nem emlékszik, pedig lehetne vagy kellene - ha egyáltalán lehet ezt mondani -, inkább csak örülök egy régi "ismerősnek" és ha felém néz, akkor pillantásomon is látja, hogy valami kedves fénnyel siklik végig a fonaton egészen a végén lévő szalagig, majd tér vissza arcához, amelyet lágyan keretez pár szőke tincs, mely a laza fonatból kiszabadult vagy csak nem elég hosszú, hogy hátraérjen. A megszokás vezeti kezemet, mely mozdul és már majdnem az arcánál jár, mikor észbe kapok és megtorpanok s tekintetem a tekintetét keresi meg. - Szabad? - Talán neki nem is egyértelmű, mire kérdezek rá, mit is szeretnék, de ha bizalmat szavaz nekem - vagy kíváncsiságának -, akkor folytatom a mozdulatot és egy ilyen kósza tincset simítok ki arcából hátra, mert bár imádom, amikor kócos, haja érintését éppannyira szeretem, s nem először teszek így a hajával. Ha engedte, akkor veszem arra is a bátorságot, hogy a haja hátrasimítását arca mentén fejezzem be puha bőrét érintve lágyan ujjbegyeimmel, de nem csak érintésemmel simítsam, hanem tekintetem is követi kezem mozdulatát, mielőtt visszatérne szemeihez. Mennyire különös érzés, hogy valaki fekszik itt mellettem, sőt nem is csak úgy valaki, egy akárki más, hanem pont ő! Elképzelni sem tudja, hogy mennyit jelent ez nekem... és mennyire tartok attól, hogy aludni kelljen és mindentől, ami azzal jár. - Szép álmokat, Saskia... - Búcsúzom tőle suttogva azzal a jóleső érzéssel, hogy csak mára teszem ezt, csak ideiglenesen, és azzal a feltett szándékkal, hogy a korában megbeszéltek ellenére gyönyörködöm abban, hogy itt alszik mellettem és nem egy kapszula elérhetetlen távolságában. Nem is számítok rá, hogy tényleg Saskia akarta őrizni az én álmomat, hiszen nem ismer, az én hideg logikámmal ennek semmi értelmét nem látnám. Emiatt sem fordulok leoltani a lámpámat, és ha Saskia sem mozdul, akkor jó eséllyel egymást nézve fekszünk az ágyban egymásra várva... ami bizonyosan egy idő után mosolyra fogja görbíteni a szánkat, az enyémet biztosan.
