Szinte minden percben, minden pillanatban változni látszik a hangulat, hol jobb, hol rosszabb, de bárhogy is van, Callum a nehezén átsegít. Elég egy pillantás, vagy egy könnyed érintés, egyetlen szó, egy mosoly…és mindig a megfelelőt választja. Biztos vagyok abban, hogy nem véletlen szerencse…sokkal jobban ismer engem, mint ahogy korábban képzeltem, mint amennyit feltételeztem a meglévő házasságunk kapcsán. Korábban sem kételkedtem abban, hogy szeret…de mindaz amit értem tett, s tesz most is, és ahogyan…túlmutat mindezen. Így jutunk el a teától, a fájdalmas kis kék szobán át újra a háló kérdéséig, ahova első alkalommal félve léptem be, de úgy gondolom, ha akkor merül fel az együtt alvás lehetősége, is elgondolkodtam volna rajta. Nem csak azért, mert nem akarom őt kényelmetlenségre kárhoztatni azok után, hogy láthatóan napok óta nem aludta ki magát, hanem mert én is szeretném a közelemben tudni. S talán ez önző tőlem belegondolva abba, neki mennyire nehéz lehet megtartani a távolságot, de számomra is meglepő, hogy sokkal jobban ragaszkodom hozzá, minthogy erre gondoljak. Azt azonban nem hiszem, hogy mindig ilyen lettem volna, épp csak annyira vagyok önző, mint amennyire ő számító, és ezt mosolyogva adom tudtára.* -A jó stratéga mindig biztosra fogad. *S mosolyom akkor is megmarad amikor megérzem ujjának finom cirógatását a csuklómon s már ismerősként fogadom az érintést, hagyom, hogy az a régi érzelmi hullám magával ragadjon. Már nem bosszant, hogy nem érem el, hogy kicsúszik a kezeim közül, mert amit közvetít, az már az enyém, a jelenben is. Az ágyon ülve, az első pillanatokban már nem tűnik olyan jó ötletnek, de mikor képesek vagyunk a saját kínos zavarunkon nevetni, már nem bánom, és örülök, hogy végül így döntöttem. * -Remélem nem csak magunkon fogunk nevetni a jövőben. *Valószínűleg számára ismeretlen terep ez, és nem is erre számított amikor felébresztett…sok mindenre nem számított. Nekem legalább meg van az az előnyöm, ha ugyan annak lehet nevezni, hogy nem terveztem semmit, így csalódni sem fogok. Persze ez így nem teljesen igaz, de ha szeretnék túllépni ezen, valahogy meg kell magyarázzam magamnak. * -Én örülnék neki. Szeretem amikor mosolyogsz. *Nem különben érdekes esendőnek, zavartnak látni, nem mintha ezt kívánnám, de még ez is jól áll neki, és olyankor kevésbé látszanak megfáradt vonásai. De mintha ez lett volna a varázsszó, nem sokkal később már nem mosolyog és elkezdődik a pizsamák és fürdők közötti kálváriánk. Először én keveredem harcba a sok, ám a látszat ellenére mégsem elég ruhadarabokkal, mert azt az egyet amit szeretnék, csak az utolsó pillanatban találom meg, valahol hátul a szekrényben. A mókásan és szerethetően kínos pillanatok azonban tovább kísérnek minket mikor leplezetlenül bámulom meg és még szerencse, hogy nem lát bele a gondolataimba, mert magamtól is zavarba jövök. Callum tagadhatatlanul nem csak igéző szemeinek köszönheti ellenállhatatlanságát. Csupán az vigasztal, hogy hozzám hasonlóan őt is sikerült zavarba hoznom, ez látszik a mosolyán is amit próbál elrejteni azzal, hogy lehajtja a fejét, de ahogy onnan néz fel rám…sokkal…hatásosabb. Ráadásul még rajta is kap azon, hogy visszafordulok. Ezért néz vissza rám a tükörből az a kipirult arcú nő, aki én vagyok. A tisztálkodás még nem sokat javít az állapotomon, sem az átöltözés, legfeljebb a hideg víztől már nem ég annyira az arcom, de a kezem remeg és csak akkor nyugszom meg amikor felfedezem a nevemmel ellátott dobozt. Régi holmijaim között sem találok rá az elvesztett emlékeimre, de egy hajszalagra igen és önkéntelenül is befonom a hajam arra gondolva, hogy reggelre talán nem kócolódik össze kifésülhetetlenül. A hálószobában aztán magaménak tudhatom a teljes figyelmét és még a hosszú pizsamában is szinte meztelennek érzem magam. Callum jól mondta, ha az ember zavarban van, az a legjobb megoldás ha saját magán mulat.* -Én sem emlékeztem. *S ez így is van, de engem most pont az mulattat, ami a legnagyobb bajom. A bókja azonban jólesik és tudom, hogy nem csak azért mondta, hogy vigasztaljon, valóban így gondolja…így emlékszik. * -Köszönöm. *Rámosolygok, de közben már azon vagyok, hogy minél hamarabb a takaró alá kerüljek, az sem érdekel, ha Callumnak feltűnik ez a sietség, de sokkal bátrabb vagyok már amikor takar a takaró. Nem tudok elfojtani egy megkönnyebbült sóhajt, ám az már annak szól, hogy ismét megpihenhetek, és feszülő hasam is ellazulhat. Oldalra fordulok Callum felé, fejemet a karomra hajtva nézem, mert mire elhelyezkedem, már ő is fekszik. Bár még mindig furcsa és zavarba ejtő a helyzet, nem tudok betelni a látvánnyal.* -Te is csinos vagy. *Tréfás hangszínnel ugyan, de komolyan mondom az elmaradt dicséretet, feleletként az ő bókjára, nem mintha zavarba akarnám hozni…nagyon…de üdítő változatosság a fekete felöltő és a magabiztos vonások után, ez a kisfiús könnyedség. * -Akkor ez is szokásom volt. *Ösztönösen nyúlok a hajamhoz, megérintve a fonatot, újabb sikerélménnyel gazdagodva, de a mosolyom inkább az övének szól, a lágy, simogató pillantásának és a mozdulatnak, mellyel arcomhoz érne. De félúton megáll és nem értem, nem értem azok után, hogy nem először tenné, de talán az ágy az oka, a hely mely elég intim kényszerű távolságtartásunk mellett. * -Persze. Miért kérsz engedélyt? Nem először érnél az arcomhoz. *Halvány mosolyomhoz lehunyt szemeim párosulnak, míg egy tincset arrébb simogat, míg az arcomon időzik, s én csak próbálom elképzelni, hogy minden este így feküdtünk egymás mellett. S mikor elhúzná a kezét – ha így tenne vagy csak tervezné – szabad kezemmel belekapaszkodom, s úgy fogva helyezem kettőnk közé a párnára. Szemeinek lágy fényében időzöm egy kicsit, mielőtt megszólalok.* -Én aludtam eleget, most te aludj. Ha nem zavar a fény, maradhatna felkapcsolva a lámpa? *Nem tudom, hogy ezzel a kérdéssel talán elejét vettem volna a terveinek, de most legalább már egyértelmű. Szeretném ő nézni, még egy kicsit…de ha nem hunyja le a szemeit…* -Csukd be a szemeidet Callum Jenkins és pihenj. *Próbálom szigorúan, összevont szemöldökeimmel hangsúlyozni, de nem megy, a végét elmosolygom, de, hogy tényleg rávegyem, én csukom be a szemeimet…hátha. A kezét nem engedem el, kérdés, hogy melyikünk alszik el előbb. *
Update: Köszönöm a játékot, imádtam minden percét, a szépet és a fájdalmasat is, együtt sírtunk, együtt nevettünk
Mosolyokkal felelek szavaira, olykor megtoldva finom biccentéssel egyetértve vele azon, hogy nem csak magunkon fogunk nevetni, és meglepetten nézek rá először, mikor kifejezi, hogy örülne béna randiknak is. Ritkán hallani ilyent, de aztán a folytatása egyértelművé teszi, mi jót látna meg ügyetlen próbálkozásomban, ami egy pillanatra szélesebbre csalja a mosolyt az arcomon. Mindketten immáron pizsamával vagyunk felszerelkezve, magunkon is tudjuk és ki lassabb, ki gyorsabb tempóban igyekszik a maga takarója alá. Önmagára megtalált humorára elmosolyodom, és némileg felvont szemöldökkel nézek utána rá, még mindig mosolyogva, de ha zavarba is hozott vele, ennek most nem látni jelét. - Köszönöm. De azért nem megyek holnap ebben dolgozni. - Mosolygok vissza, s meg kell mondanom, erre a szettre még ezt a bókot nem kaptam, de annyira nem is csak a ruhának tulajdonítom, korábbi végigmérése felhatalmazott ennyi önteltségre, hogy reméljem, inkább én vagy az egész összhatás nyerte el tetszését és nem konkrétan csak és kizárólag a ruhadarabok. - Igen, szokásod volt... mikor hagytam. Nekem mindig is tetszett a reggeli kócosságod. - Mosolygok könnyedén elvéve véletlen élét a korábbi mondatnak, bár ha nem emlékszik, akkor nem tudja, hogy olykor a nappali ruhákat vettük le egymásról és egyikünknek sem volt eszébe, se energiája és kedve rá, hogy kimozduljon az ágyból és éjjeli ruhát öltsön vagy hajat fonjon, hanem maradtunk reggelig az ágyban ruhátlan összeölelkezve... és kócosan; ahogy volt, hogy a gondos fonatot hasonló szándékok miatt bontottam meg, hogy ujjaim között érezhessem haja selymességét. Nem akarom ezekkel zavarba hozni, inkább a kócossága játékosságát emelem ki, mely kusza rendetlenségével még bájosabbá tette reggeli mosolyát. Vajon mosolyogni fog most reggel is? Lesz oka vidáman ébredni? Ezen gondolat mentén nyúlok arcához, hogy elsimítsak az útból egy tincset, de a mozdulat megakad. Szavaira rá is világítanak teljesen jogosan, hogy már korábban is megtettem, de lehet csak mind amiatt nem éreztem magam felhatalmazva, ami az előbb járt a fejemben. - Burkolt kritika, hogy korábban sem kérdeztem meg, szabad-e? - Tréfálkozom, de közben befejezem a mozdulatot, amit szám sarkában lévő mosollyal kíséri pillantásom a simítást, hogy aztán nehéz szívvel, de elhúzzam a kezemet onnan. Vagyis csak húznám, mert rabul ejti ujjaimat a sajátjaival, s kezünkről rá rebben pillantásom, szélesítve azt a mosolyt... vagy csak a szemeimben látszódik megcsillanó örömöm gesztusa nyomán. - Hmmm, tehát most két és fél éves alváselőnyt kell behozzak? - Somolygok - elkönyvelve már most a vereségemet -, és arra biccentek aprót, hogy maradjon csak a lámpa halovány fénye. Úgy voltam vele, majd ha elaludt Saskia, akkor leoltom a fényt, de szigorú pillantással kísért, mégis mókás felszólítása keresztülhúzza a számításaimat. - És tartsam is csukva? - Kérdezek vissza, miközben mosolyogva hunyom le szemeimet pár másodpercre, hogy aztán az egyiket kinyitva meglessem, ő leskelődik-e? Ha így találkozik tekintetünk, legalább kuncogva csukhatjuk be újra a szemeinket, én legalábbis így teszek, ezúttal valóban hosszabban. Úgy sem fogok hamar elaludni, fényben nem esik jól, nem véletlenül költöztettem ki a perdai, sötétben fénylő virágot innen, ám a sok napos, lassan hetes mértéket öltő kialvatlanságom rajtam is nyomot hagyott, hiába számítok rutinos kevés alvással beérőnek. Ha csak munka lett volna, talán nem is lenne gond, de magamnak sem ismerném be, hogy az elmúlt négy nap érzelmileg mennyire megviselő volt, és mennyivel több energiát vett ki belőlem. Ki akarnám nyitni a szemem, de a fáradtság elemi erővel nyom le, s alig több, mint két órán át van is esélyem élvezni az álom nélküli zavartalan sötétben lebegést, hogy aztán az alvás azon fázisába kerüljek, melynél az álmok is megjelennek. Kesze-kuszaság, melybe a valóság is beleszövődik annak minden nyomasztó terhével újraélve mindazt, amit felednék, de sosem fogok. Minden éjjel újra és újra belém ég mélyebbre vésve a látottakat és azt, amit éreztem, érzek hozzá. Összerezzenve ébredek, szaporább légzéssel, hideg verejtékkel halántékomnál és őszintén hálás vagyok, amiért égve maradt legalább Saskia kis lámpája halovány fényével, mert így legalább a rémálom egy részét tudom feledni, s megnyugodni, ahogy csodaszép vonásait nézem. Eleget láttam aludni a kapszula üvegén át, de ez most más. Itt nincs nyoma sápadt betegségének; nem elérhetetlen, hisz kezét foghatom; nem hideg veszi körül, hanem a meleg és puha ágy; és mellkasa egyenletes, nyugodt tempóban emelkedik és süllyed szépen ismétlődve... egyáltalán ez, hogy lélegzik mássá teszi ezt az alvást. Legszívesebben közelebb húzódnék, hogy átöleljem őt így nyerve megnyugvást háborgó lelkemnek, de nem tehetem meg, s hazudnék, ha azt mondanám nem fájó így a közelsége, ami üvegbúra nélkül teszi őt elérhetetlenné. Egyszerre érzek késztetést, hogy maradjak és csak nézzem őt és arra is, hogy felkeljek csendben s dolgozzak odakint nesztelenül azzal a tervvel, hogy majd hajnalban visszalopakodjak mellé... Végül a maradás mellett döntök. Eszembe jut mennyiszer nem értékeltem eléggé az ilyen alkalmakat, nem akarom a múlt hibáit újra elkövetni. Maradok és figyelem őt, de időnként minden igyekezetem ellenére is elnyom fél-fél órás alvásokra az álom, ugyanaz az álom, ami miatt kerülöm mostanában az alvást inkább, mintha az segítene. De ahogy az éjszaka, úgy a rémálmok sorozata is lassan végetér, s a reggel ugyanúgy ér minket, ahogy az este is befejeződött: egymás kezét fogva, lapos pillantások alatt egymásra nézve és mosolyogva...
//Imádtam én is és nagyon köszönöm Itt is a folytatás //
Ülésterem után
Az ülésteremből visszafelé nyugodtan megyek, és minden fáradtságom ellenére van a mozdulataimban egyfajta energikusság is, ami a történtek miatt érthető is. Tisztában vagyok vele, hogy mit jelenthet számomra, számunkra mindaz, ami odabenn történt, William pillantásának ígéretét nem vehetem fél vállról, s nem is fogom, de most nem vele akarok foglalkozni, több időt is szántam rá, mint akartam. Jade-nek biccentek az ajtónál, s mielőtt az ajtó paneljére nyomnék, hogy bejussak, beszívok és kifújok egy nagyobb levegőadagot. Nem mintha lett volna olyan tervem, hogy direkt kifejezéstelen arccal jelenjek meg, de ha lett is volna ilyen, azonnal buktam volna már azzal is, ahogy lágy mosolyt csal az arcomra púder színű kardigánjának látványa a szék háttámláján, vagy azok a kis változások, melyek Clara ittléte után kezdtek megjelenni tegnap. Apróságok, látszólagos kis jelentéktelenségek, melyek mégis átváltoztatták ezt a helyet már ennyivel is, vagy csupán Saskia kisugárzása teszi ezt, ahogy a tudat is, hogy itt van, mikor ide belépek. Az az egyetlen csinos ruhadarab mennyi jelentéssel bír hirtelen. A tekintetem ugyanazzal a lágy mosollyal kezdi keresni a kardigán tulajdonosát beljebb lépve, s az ajtó is bezáródik mögöttem. Ha megpillantom őt, akkor a mosolyom szélesebb lesz, ami már elárulja az eredményt, a játékosan magasba lökött ökleim mellé pedig csak megerősítik ezt, akárcsak szavaim, ahol az utolsó hangsúlyát csak alig valamit nyomom meg erősebben. - Mivel foglalatoskodott eddig Saskia McCart Jenkins? - A cipőm és felöltőm is elfelejtem levenni, ahogy kezeim leengedése után elindulok felé energikusan, boldogan, karikás szem ide vagy oda.
Minden nappal egyre közelebb került a kancellária ülése, a döntés mely minden megváltoztathat…akkor is ha számunkra kedvezően alakulna. Nem mertem beleélni magam abba, hogy ez a lakosztály az otthonom, hogy Callum a férjem és bár nem emlékszem az életünkre, ezen az úton kell elindulnom. Gyűlölöm a bizonytalanságot, ami az életem…az életünk minden percére rányomta a bélyegét. Nem történt még velünk elég baj, nem taszított földre minket elég fájdalom? Még ezzel is meg kell küzdenünk. Néha eszembe jutott, hogy talán hiba volt Clara látogatása után olyan lelkesen pakolásznom, otthonosabbá varázsolni Callum magányos évei alatt személytelenné és szomorúvá vált lakosztályt, de azzal legalább eltereltem a figyelmem, a gondolataim egy kis időre eltávolodtak a sötét búraként ránk boruló jövőtől, és azt is reméltem, hogy néhány emlékkép visszatalál hozzám. Mióta Callum elment az ülésre, már ez sem használt, képtelen voltam másra gondolni, mással foglalkozni, csak járkáltam fel s alá az étkező asztal mellett, és vörösre tördeltem az ujjaimat. Néha megérintettem a szék támlájára, talán örökre száműzött kardigánt, vagy elnéztem az ajtó mellé tett cipőimre, hogy emlékeztessem magam arra, mit veszíthetek. Egy örökkévalóságnak tűnt az az idő amit Callum távol töltött, és mikor megérkezik, már nem tudom eldöntetni örüljek, hogy itt van, vagy túl korán jött. Ha rossz hírrel tér vissza, még igazán maradhatott volna…de már a mosolya is elég ahhoz, hogy tudjam; számunkra kedvezően döntöttek. Legalábbis ami a házasságunkat illeti, de tudom, hogy semmi sincs ingyen. A szívem nagyot dobban abban a pillanatban, hogy belép, látom a mosolyt az arcán és a levegőbe emelt karjai ugyan halvány mosolyt rajzolnak az arcomra, az elmúlt feszült percek – órák? – nyomait még magamban érzem.* -Halálra aggódtam magam. Nem tudtam mással…foglalatoskodni. *Mintha csak szabadidős tevékenységre lettem volna kárhoztatva. Bevárom, hogy odaérjen elém és hiába mondta ki a teljes nevem, tőle kell hallanom, neki kell kimondania, hogy elhiggyem, együtt maradhatunk.* -Mit mondtak? *Nem tudom elengedni a saját kezem, még mindig tördelem az ujjaimat, míg szavai meg nem tudnak nyugtatni, vagy meg nem fogja a kezeimet, hogy ne magamba hanem belé kapaszkodhassak, ahogy az eltelt pár nap alatt, mindig.*
Látom, hogy felém fordult, ahogy beléptem s halovány mosollyal viszonozza az én határozottabbamat, na meg a győzelmi mozdulatot, amit esélyesen bárki más előtt letagadnék. El is indulok hosszabbra nyúlt lépésekkel felé, s amúgy sem olyan nagy a lakosztály egésze, hát még ez a központi része, hogy ne érnék oda hozzá hamar. - Ha végig így járkáltál, akkor még jó, hogy nincs szőnyegünk, mostanra kikopott volna egy sávban. - Könnyedén viccelődöm, hiszen szép győzelmet arattam, nem is egyet, de igazán akkor lettem felszabadult, mikor hazaértem, mert végre újra otthonnak nevezhetem ezt a helyet. Odaérve már hajolok is, hogy aztán megtorpanva s némi zavart mosoly kíséretében váltsak irányt, hogy a csókot az arcára hintsem és ne az ajkaira. A bocsánatkérés érte nem hangzik el, de zavart mosolyomban s pillantásomban benne volt. Zavart oldva fogom meg mindkét kezét, na meg hogy megpihenjenek végre kecses ujjai. El is kezdem mesélni, hogy mi történt, miként is történt, mert őt nagyon is érinti, hogy melyik kancellárnak milyen a hozzáállása. Igencsak tanulságos egy ülés volt számomra. - William valamiért kételkedett abban, hogy nem haltál meg és emiatt azt állította, hogy lehet nem is te vagy te, hanem a perdaiak irányítanak az elméden keresztül... - Vonom össze picit a szemöldököm, mert még mindig szürreális, hogy ez valóban elhangozhatott egy kancellár szájából. Meg volt egy halom más orvosi hülyesége, de azokra kár is kitérni, nézzük el neki. - Ezért azt javasolta, hogy élettársam legyél, s egyben a gyámod legyek: azaz ne kapd vissza a jogaidat, ne örökölhess, ne házasodhass, ne szülhess, talán még bele vette volna azt is, hogy ne térhess vissza a munkádhoz. - Éppen csak annyi szünetet tartok, hogy tudjon reagálni rá Saskia, már ha szóhoz fog jutni a döbbenettől. Ám mielőtt elkezdene aggódni, hogy ez lett a végeredmény, s én ennek az együttélésnek örülök ennyire, folytatom is megnyugtatóan, picit szorítva csak meg a kezeit. - Ezt mindenki elutasította, te visszakaptad minden téged megillető jogodat, javadat, rangodat. William-nek ott helyben be kellett jegyeznie, hogy hivatalosan is a feleségem vagy, s Ewan Noah a fiúnk. - Remélem nem volt hiba megemlíteni őt is, nem akarom elszomorítani azzal Saskiát, hogy eszébe juttatom, mikor végre elfelejthette pár percre fájdalmát, de gondoltam, neki is jó tudni, hogy a gyerekünk is el lett hivatalosan ismerve. A mi szeretetünket iránta, a hiánya miatti fájdalmunkat az se tompította volna, ha nincs így, de amíg a törvények nem változnak, addig sajnos ez is fontos szempont. Még akkor is, ha lehet nem lesz már gyerekünk. Egy pillanatra látni az én szememben is a fájdalmas emlék nyomát, a győzelem akkor lett volna teljes, ha hazaérve feleségemet fiammal a karjaiban ölelhettem volna át, de azt az örömöt kell most értékelni, ami jutott nekünk és amit az üléstermi győzelemmel szereztünk. - Van kedved inni erre valamit? - Kérdezem aztán egy fokkal haloványabban mosolyogva, próbálván magamban is most hátra nyomni a szomorú gondolatokat.
Noha félreérthetetlen a győzelmi mámora, szívszorongva várom, hogy hozzám lépjen és válaszoljon. Neki könnyű, ő már a döntéssel a kezében jött haza, míg nekem bizonyosság kell, hogy nem csak álmodom. Könnyed humorára késve vagyok vevő.* -A padló kikopott. *S többre most nem is futja, csupán erre a suta visszavágásra, mert érzésem szerint tovább tartott a tanácskozás mint vártam, és ezzel együtt a sötét gondolatoknak is volt idejük felülkerekedni rajtam. Most még az az apró megtorpanás és irányváltoztatás sem tűnik fel, mely az ajkaimról az arcomra helyezi a hangsúlyt s a könnyed csókot…csak a jóleső bizsergést érzem a bőrömön, mely még mindig halvány pirulásra késztet. Letekintek kezeimre mikor szétválasztja szinte összeragadt ujjaimat, hogy saját meleg és puha tenyerébe fogja. A tömör és megnyugtató válasz várat magára, Callum úgy érzi az előzményeket is el kell mondania s bár más esetben minden bizonnyal értékesnek gondolnám az információt Williamről, most csak a tényeket rögzítem elmémben…és ki is kerekednek a szemeim a képtelen állítás miatt. * -Hogyan? Ez őrültség. *S még nem minden. Valójában ötletem sem volt arra milyen felvetések kerülhetnek terítékre a házasságunkkal kapcsolatban, de ha lett is volna, most azt gondolnám, még a legmerészebb álmaimban sem jutott volna ilyesmi eszembe. A gyámságra csak egy döbbent és halk „Ó” –val reagálok, többet nem is érdemel. William McGroverről most már szinte teljes a kép, jobb hanem is találkozom vele. Az már kellemesebben érint, hogy mindenki elutasította a képtelen ötletét.* -Mindenki? Mellénk álltak? *Azért ezt jó tudni, ha tisztában lennék a múltammal s önmagammal, a helyzetemmel, sok mindent másképp látnék. Még az sem tudatosult bennem pontosan, mit is jelent a gyámság, Callum igyekszik megnyugtatni, hogy mindez nem került elfogadásra, bár azt hiszem, még ezzel is kiegyeztem volna, ha az azt jelenti, hogy nem kell máshoz férjhez mennem. Ewan Noah említése viszont fájdalommal tölt el, nevének bejegyzése csak azt jelenti, hogy volt egyszer egy fiúnk és nem azt, hogy szülők vagyunk. A fájdalom mindig is ott volt a szívemben, csak háttérbe szorult, de mint egy mag, olykor szárba szökken és keserű leveleket növeszt. Látom az arcán saját érzelmeim fellobbanását, tudom ő is arra gondol ami az én lelkemben is csupán egy elhamvadt vágy volt, karomban tartani picinyke testét, s mekkora erőt adott volna már a karantén szobából való távozásomhoz is. De ez nem adatott meg nekünk. Fel sem fogom mit kérdez, kezem önkéntelenül is emelkedik az arcához, hogy tenyeremmel simítsam meg…ahogy régen. Vigasztalva, az örömbe keveredett bánatot enyhítve. Végül egy megkönnyebbült sóhaj hagyja el ajkaimat mielőtt elengedném az arcát és hozzábújnék ahogy az első napon, derekát átölelve húzva magamhoz. Szívének dobbanásait hallgatom. Mintha egy hatalmas szikla gördült volna le rólam, s talán az ő szívéről is. * -Az első csatát megnyerted nekünk. Köszönöm. *Még néhány pillanatig élvezem ezt a megnyugtató, elringató helyzetet, de aztán felnézek rá. A fejemet rázom, talán válasz lehet a kérdésére is, még nem ünnepelhetünk. Másra vagyok kíváncsi, arra amit nem mondott el.* -Mit mondtak még? Kétlem, hogy megveregették a vállad és örültek annak, hogy több mint két évig hazudtál nekik és az orruknál fogva vezetted őket. Minden bizonnyal sérti a büszkeségüket és nem hagyták annyiban. *Nem csak a jó híreket kell megosztanunk, hanem a rosszakat is, mindenben osztoznunk kell. *
A vicc későn ér el hozzá, de még késve is tud rá reagálni, amire csak mosolygok, de nem kínzom tovább - egyébként se volt célom -, és közben oda is értem hozzá átszelve a köztünk lévő teret, s kezét fogva kezdek bele. Nekem logikus volt, hogy az elején kezdjem, mit mondott William, hiszen ehhez kapcsolódik, hogy a többi kancellár elutasította az indítványát, és az elutasítás nekünk a győzelmet jelentette. S bár nem szándékozom direkt próbára tenni idegszálait, akaratomon kívül ezzel mégis sikerül. Legalább annyival jobb a helyzet, hogy nem akkor mondom el a végeredményt, miután részletesen elmeséltem, hogy ki miként reagált William indítványára. Ennyire részletekbe egyébként se akartam bocsátkozni, hiszen az indítvány abszurd volt, ezt még Saskia is látja. Arra tudok csak gondolni, hogy William csak az erőviszonyokat akarta felmérni, bár ehhez egy nem ilyen földtől elrugaszkodott vádbeszéd jobb lett volna. A gyámságra ismét csak azzal az egy kis hanggal válaszol, ami ismerősként hangzik nekem is, s szám sarkába mosolyt csal rövid időre. - Mindenki mellénk állt. - Ismétlem meg, ha kell még százszor is, hiszen tudom, hogy nem a hallásával van a baj, vagy hirtelen a szavak értelmét nem ismerné, hanem kell a megerősítés, hogy valóban így alakult, hogy ez a jelen valóság. A valóság, annak minden örömével és fájdalmával... talán ez utóbbitól érzi az ember, hogy nem álmodik, a fájdalom elevenen mar belénk, látom Saskia szemeiben, s tudom, hogy bárhogyan is takargatom, ő képes rá, hogy meglássa az enyémben is. Nem is tévedek, mert tenyerét arcomra simítja, fanyar félmosoly jelenik meg arcomon rá és nagyobb vételnyi levegőt fújok ki orromon. Ám ezúttal mégsem ez az, amibe beleremeg az én jégből lévő szívem, hanem az, hogy magához húz és átölel, feje mellkasomon, félig-meddig a vállamon pihen. Csak egy döbbent pillanat az, ami alatt így önmagában élvezem - egyáltalán felfogom - ezt a gesztust, amire nem számítottam, hogy a következőben már mozduljanak az én kezeim is és öleljem át őt beszívva puha haja illatát. Ezért az egy percért megérte minden küzdelem és gondterhelt éjszaka és nappal két és fél évre visszamenőleg. Ha volt is jég még a szívemen visszamaradva mostanra, egyetlen szóval olvasztja le Saskia: nekünk. Így többesszámban. - Igazából... szerintem te nyerted meg ezt a csatát nekünk. - Nem a szavakat kellett keresnem, hanem a hangomat az előbbiek után. Lepillantok rá, mikor némileg hátrébb húzódik és felnéz rám, és a fejrázást nyugtázom válaszként a kérdésemre. - Gyere, üljünk le! - Nem mert olyant mondanék, amihez ülni kellene, csak ha távozásom óta ő fel-alá járkált, akkor jó lesz még pihennie, hiszen gyermekágyas, még ha nincs is gyermek hozzá. Ekképp az asztal és a szék felé terelem, kezemet dereka felett tartva finoman, és előzékenyen kihúzom neki a széket is. Előzékenyen, de azért sok ellentmondást nem tűrve ebben. Nem akarom, hogy túlzottan megerőltesse magát. Hogy könnyebben a székre ültessem feleségemet, közben mesélek neki tovább arról, amiről kérdezett. - Ó, érezhetően aggódnak, vajon vannak-e még titkaim, mert az ülés innentől átment a büntetésemre való ötletbörzévé, mert túl sok időm van szerintük. Kifejezetten szórakoztató és elgondolkoztató volt! - Mosolyodom el újra haloványan, teljesen komolyan gondolva, hogy ezen én tudtam mulatni. Ám ezúttal megérzem a sürgetést a hangjában, így rögtön a lényegre térek, hogy megnyugtassam, a büntetés sem olyan szörnyű, de kedélyes hangomból ezt eddig is érezhette. Magam a másik székre ülök le Saskia közelébe húzva azt és attól függően hol a keze, asztal mellett vagy a fölött keresem meg enyémmel és fogom meg újra. - Végeredményben... várj csak! Mi lenne, ha elmondanám, hogy kinek mi volt az ötlete, jól mutatja az egyes kancellárok gondolkodását, egymás között legtöbben kevéssé rejtjük igazi valónkat. Szóval elmondanám, ki mit szánt nekem illetve nekünk, te meg megmondod, szerinted melyik lenne a legjobb? Kíváncsi vagyok, jól szavaztam-e? - A döntésemnél nagyban figyeltem arra, legalábbis szándékaim szerint, hogy Saskiának is mi lenne a legjobb, az ő érdekei a legkevésbé sérüljenek, s bár nem emlékszik a kancellárokra és gondolkodásukra, évek alatt megismert jellemükre, azt bizonyosan el tudja dönteni, hogy a felvázolt lehetőségek közül melyik hangzik a legjobban és melyik a legkevésbé.
Nem is gondoltam arra korábban, hogy a kancellária döntése nem csak abból áll, hogy elfogadják a házasságunk jogosságát. Eszembe jutott, hogy Callumot érinti majd valamilyen retorzió, ám az nem, hogy az én nevem is szóba kerül. Most csak a döntés végeredménye fontos számomra, hogy megnyugodjak, de kérnem kell a megerősítést. Megkönnyebbült sóhaj hagyja el ajkaimat, hogy az eddig érzett felgyülemlett feszültséget kiadjam magamból, de helyét rögtön a fájdalom és az eddig tagadott gyász foglalja el. Nem csak az én szívem telik meg vele, hanem Callumé is, noha tudom, kevés vigaszt nyújt, de tenyerem az arcára simítom mielőtt hozzábújnék. Szükségem van a közelségére, hogy karjai óvón átöleljenek ahogy az első napon. * -Én nem tettem semmit. *Suttogom bele az ing anyagába vélt igazamat, hiszen itt ültem a lakosztályban vagy járkáltam azon merengve hogyan változik majd meg az életem, és hogyan építem fel újból a semmiből ha nem lehetek mellette. Kérésére csak bólintok, s hagyom, hogy az asztalhoz vezessen, most nincs erőm ellenkezni és értelme sem lenne. * -Nem tudom féltem-e valaha is ennyire, mint most. *Oly halkan hagyják el a szavak ajkaimat, mintha magamnak mondanám, de Callum mindenre kiterjedő figyelméhez minden bizonnyal elérnek. Amire vártam s vágytam, már a magaménak tudhatom, a lelkemről legördült szikla súlya nyomán azonban minden tagom elerőtlenedik, az asztal lapjára fektetett kezeim remegnek s most azért kell ujjaimat egymásba fűzni, hogy megállítsam a remegést. Marad azonban aggódnivalóm ezen felül is, biztos vagyok abban, hogy a döntésük nem merült ki ennyiben, s Callum megerősít ebben a hitemben. Mintha a kancellárok egymással versenyezve vetették volna fel a különböző büntetéseket, sértett büszkeségüket ezzel ápolva, noha ők sem bűntelenek. Most azonban Callum volt terítéken és igyekeztek nem kímélni. * -Gyanítom roppantul élvezték. *Ennek megállapításához még az emlékeimre sincs szükség, az ember gyarló és az is marad, nem mentes a bosszúvágytól, a kicsinyességtől és kreatívabb akkor ha rosszat kell kívánni, mint amikor jót. Tekintetem Callum kezein pihen meg melyek puha, meleg ölelésükkel enyhítik sajátjaim remegését, s csak aztán emelem meg a fejem, hogy felnézhessek rá. Keserűen mosolyodom el, de csak azért, mert mindaz ami az ülésen elhangzott, igencsak színes ötletekről árulkodik, ha Callum játékba öntené. * -Neked is szavaznod kellett? Magadról? Hát nem tudtak egyezségre jutni? *Ez azért sok mindent elárul a többi kancellárról. Jellemzően mindenki a saját pecsenyéjét óhajtotta volna sütögetni ahelyett, hogy elfogadta volna a másik felvetését, s még a végső döntést is annak a kezébe adták, akiről dönteniük kellett. * -Rendben. Most már kíváncsivá tettél. *S a kíváncsiságom, Callum lelkesedése – úgy érzem a végeredmény nagyon is tetszik neki – leheletnyi mosolyt csal ki belőlem, melyben keserűségnek már nyoma sincs. *
Szinte biztos voltam benne, hogy így fog válaszolni, hogy ő nem tett semmit, s ez kis mosolyra húzza a számat, amit ugyan nem láthat, de ölelése közben finoman simítom meg a hátát ehelyett is. - Régen a csatákat sokszor már az eldöntötte, hogy mentek a felek a harctérre aznap. A támogatásod erőt adott nekem. Másrészről kedves természeted, úgy tűnik, más kancellárokat még ha tudat alatt is, de megérintett annyira, hogy ne akarjanak neked rosszat... Tulajdonképpen én csak a te oldalvizedben eveztem. - Mutatom be neki az én oldalamról nézve az igazságot. Hogy a feleségem most is Saskia, azt nem a két szép szememnek köszönhetem és aligha hengereltem le a kancellártársakat a mosolyommal vagy érvelésemmel. Megtehették volna, hogy csapást mérnek rám azzal, hogy elveszik tőlem azt, aki most már nyílt titok helyett is teljesen nyíltan beismerten a legfontosabb nekem. Valahol logikus is lett volna így megsebezniük, még ha lekommunikálni a nép felé nem egyszerű, és benne volt a kockázat a kiszámíthatatlanságomban: vajh mit léptem volna rá? Ugyanakkor többször elhangzott az ülésen, hogy Saskia vétlen, ő nem érdemel büntetést, így ha nem csak emiatt, de Saskiának is nagy része volt abban véleményem szerint, hogy együtt maradhattunk. Még akkor is, ha neki ehhez el sem kellett jönnie a harctérre személyesen. Ám itthon is kimerítette magát annyira, hogy a leülést támogassam, s közben érnek el halk szavai. - Most már nem kell félned semmitől. - Mondom megnyugtatóan, magamban elnyomva minden gondolatot, mely azt mondatná, hogy félt jobban is már ettől. Láttam rajta a végén a halálfélelmet, félt és féltette a babát... és valahol féltett engem is. Talán most is benne volt ez az érzés, aggódott maga miatt és talán egy picit az idegen miatt is, aki én vagyok. Vagy csak szeretném ezt hinni. Hogy mennyire kimerült az is mutatja, hogy leülve kijön rajta az idegesség okozta remegés, s erre rögtön még közelebb húzom a székem, teljesen felé fordulok és mindkét kezembe fogom a kezeit. - Ennyi örömük nekik is lehet. - Somolyodom el, miközben finoman emelem meg mindkét kezét egyszerre s adok rájuk egy apró, puha csókot, mielőtt vissza leengedném őket, de el nem engedve. Most már könnyen vagyok. Az már az első kör felénél kiderült, hogy a matematikai többség megvan a házasságom megtartására, a többi igazán nem számított. Persze igyekeztem azt a büntetést választani szavazatommal, amelyik a legkisebb kárt okozná, de bármelyikre is esett volna a többségi szavazat, nem lett volna érdemi gond. Fanyar és gúnyos mosoly jelenik meg arcomon a kérdésre. - Az a csoda, ha valamiről első körben meg tudunk egyezni. Mindenki a saját ötletét támogatta, a végén szavaztunk, én is. - Igaz, akkor nem láttuk még egymás voksát, ki melyik javaslat mellett döntött, így taktikázni nem volt lehetőség. Magamban ugyan meghánytam-vetettem a lehetőségeket, próbáltam gondolkozni, hogy ki melyik mellett szavaz és nekünk mi lenne a legjobb. Egy harchoz szerencse is kell, mely ma nekem megvolt. Saskia mindenesetre most benne van a játékban, nem is keserű a mosolya és talán csak túl kimerült ellenkezni, hogy ne játékba csomagoljam, hanem mondjam már el. Régebben elég volt csak egy-egy mondatot idézni, ha az olyan jellemző volt, már arról kitalálható volt sok esetben, hogy melyik kancellár gondolkodásmódját tükrözi. Ugyanakkor ez most nem járható út, hiszen ahogy én idegen vagyok számára, úgy a többiek sem ismerősek. - Dorian Castillo a botanika, biológia, űrlénytan kancellárja szerint a megfelelő büntetés a Családügyi Hivatal törvényeinek kijátszása miatt az lenne, hogy a következőnek születendő fiúnk nem örökölheti a kancellári rangot és státuszt, csak a javainkat. Ha felnőve érdemesnek bizonyul a kancellárságra, akkor a többiek megszavazhatják, de alapvetően ha utódlási kérdés merülne fel, akkor nem ő lenne az első számú jelölt, csak legfeljebb egy a sok közül. - Kezdek is bele rögtön összefoglalva a hosszabb beszédeket röviden a lényegre szorítkozva, hiszen így sem rövid. Próbálom úgy mondani, hogy a szavaimból és hangsúlyaimból ne derüljön ki, melyikhez miként viszonyulok, egyelőre nem mondván el, melyiknek milyen előnyét és hátrányát láttam, hanem meghagyom, hogy Saskia gondolja végig, ő hogyan látja. - Oh, és nyilvános levélben kérjek bocsánatot a néptől. Ez az ötletrészlet igencsak népszerű volt. - Ingatom meg a fejemet ennél elárulván már ennyivel is a véleményemet a levélről, amit meg kell fogalmaznom és a Kancellári Hírmondóban közzétennem. - Victor Terson a hadügy kancellárja úgy vélte, hogy téged vagy a gyermeket büntetni bosszúállás volna, ezért a büntetés csak engem sújtson: szerinte túl sok felesleges időmet leköthetném azzal, hogy a hadsereg éves felülvizsgálatának felelőse leszek. - A legnagyobb dilemmát ez az ötlet okozta. Nem mert annyira meg akartam volna szavazni, hanem a mögötte megbújó szándékot kutatom és egyelőre nem lelem. S ez nagyon bosszant. - Rafael Morgenstern, a robotika és technológia kancellárja, egyetértett azzal, hogy nem te tehetsz róla, hogy én visszaéltem a hatalmammal és a bizalmukkal, ennek ellenére eleinte Castillo kancellár javaslatát támogatta. - A pillanat, amikor megkérdőjeleződik egy barátság. Nem irányomba, hanem Saskia irányába. Nem fogom éreztetni szándékaim szerint Rafael-lel, de ahogy Dorian-nak nem feledem, úgy neki sem. - Peter C. Evans, a népjólét és városvezetés kancellárja, az ő javaslata mindkettőnket érintett: ahogy visszanyerted az erődet, az egész nép előtt szimbolikusan újítsuk meg a házasságunkat. - Éreztem a büntetés részét ennek, ugyanakkor a lehetőséget is, amit majd más módon, de hasznosítani fogok. - Végül Matthew Fuller, a csillagászat és asztrofizika kancellárja a rá jellemző tudós fejjel közelítette meg a kérdést, s a büntetést egy plusz munkakörben látta: ha a perdai és az emberi tudományos kapcsolatok és kutatások vezetője leszek, akkor a nép esetleges zúgolódását lecsillapíthatjuk azzal, hogy ők is esélyt kapnak efféle csodás gyógyulásokra. Plusz egy bocsánatkérő levél. - Fejezem be az összefoglalót, remélhetőleg személytelenül, hogy ne befolyásoljam, de Saskia mellett nem sűrűn éreztem késztetést, hogy ügyeljek a szemem villanására vagy apró nonverbális kis jelekre, amelyek árulkodóak lennének. Elvégre, itthon voltam. Az más kérdés, hogy a visszatérte óta sok minden van, amit nem mutatok ki mégsem felé. Még nem. Nem megy. Nem tehetem. A kancellárok nevét foglalkozási körükkel együtt említettem, részben tájékoztatási céllal, noha nem várom, hogy ennyitől már fejből fújja, részben figyelve, bármelyikük említése okoz-e deja-vu-t? - Ezek voltak a javaslatok. Te melyiket választottad volna és miért? - Most viszont egészen biztosan látszódik a szemeimben, hogy tényleg érdekel a véleménye, nem rejtem ezt el. Nem csak azért, hogy megtudjam, jól döntöttem-e, hanem mert ez egy olyan helyzet, amivel korábban nem találkoztunk és kíváncsi vagyok, erről miként vélekedik?
Újabb apró kis szeletet kapok házasságunk múltjából, mely megmutatja, mi is volt az amire az alapokat fektettük. Szívemet melegséggel töltik el Callum szavai, hátamat simogató kezének érintése nem különben. Mit is mondhatnék erre? Van értelme ellenkezni? Elmosolyodom, nem tudom lát-e belőle valamit, vagy érzi-e de talán a hangomban is benne van a derű, melyet egy nem is olyan régi emlék lobbant fel.* -Nehéz hibát találni az érvelésedben. *Természetesen megtehetném, hogy megpróbálom, elvégre ebben – állítása szerint - nagyon is hasonlítunk egymásra, de most sem erőm, sem kedvem nincs hozzá, jobban érdekel mindaz ami ténylegesen érint minket. Nem véletlen a szóhasználatom a megnyert csatára. Nem az övé, nem az enyém, hanem a miénk. S emlékeim híján a mostani félelmeim a legnagyobbak voltak, annak éreztem őket és egy kicsi még mindig bennem van, hiszen nem tudom, Callumot miként érinti még a kancellária döntése, a büntetés melyben biztos vagyok. Az idegesség utóhatásai elgyengült testemet a székre nyomják, remegő kezeim Calluméiban lelnek helyet, rájuk adott puha csókjai nem csak fájó lelkemet melengetik, hanem a szívemet is megdobogtatják. Arcom halvány rózsaszínre színeződik, a röpke ám kissé kárörvendő mosoly már a kancellária illékony örömének szól.* -Hacsak ennyi jutott, akkor jó. *Nem érzem gonoszságnak, úgy érzem az elmúlt órában sokkal többet szenvedtem mint amennyire ők bosszúsak Callum miatt. Talán nem kellene meglepődnöm, hogy első körben nem tudtak megegyezni, s talán nem is tenném ha emlékeznék, de ez minden percemet áthatja. Végül mégis beleegyezem abba, hogy az egész ülés menetét, egy játékba helyezzük át, ezzel is próbára téve emberismeretemet, az eddig megismert világunkról alkotott véleményem alapján. Így legalább a kancellárokról is hallok néhány információt mely a későbbiekben is a segítségemre lehet. Magamban elismétlem Dorian nevét, csak egy lélegzetvételnyire elakadva azon, hogy tulajdonképpen a feljebbvalóm. Azonban nem a döntése az ami elszomorít, hanem a fiúnk említése, a még meg nem született fiúnk, ha egyáltalán lesz még gyermekünk. S a kárára született felvetés…szúró fájdalommal hasít a szívembe…már most féltem őt, és a kérdés mely Ewan Noahról szólna, valahol félúton elakad. Nehezen jönnek ajkaimra a szavak és lassan nézek csak fel kezeinkről Callum szemeibe.* -Ez nem lett volna járható út, biztos vagyok benne, hogy megfelelően felkészítetted volna. *Akár Ewan Noah-t, akár…ha lehet még gyermekem. Nem tagadom, ez a félelem bennem van annak ellenére, hogy Callum szerint nem miattam volt menthetetlen beteg a fiúnk. * -Bocsánatkérés? Kárörömöt vélek kiérezni ebből az ötletből. Ezek szerint ők nem szívesen tennének ilyet. *Minden ötlet ebből az érzésből fakadhat, de ha valóban annyira népszerű volt, egyik kancellár sem szeretne a nép előtt bocsánatért esedezni. Callum arcának vonásaiból s hangjából viszont azt érzem, hogy ő ezt frappánsan megoldaná. Terson kancellár ötlete már kevésbé hangzik globálisnak.* -Szemmel akar tartani. Mintha. De legalább igazságos, ha azt nézzük, hogy a fiúnk valóban nem lenne hibás semmiben. *Akár meg sem született még, akár Ewan Noah-ra értjük, ha megmenthettük volna. Rafael nevének említésekor összerezzenek, nem rossz érzés kerülget, inkább…feszült várakozás, valamiért nagyon szeretném, hogy az övé legyen a legenyhébb, inkább csak látszólagos büntetés ötlete. S Callum szavai először kedvezően alakítják a véleményemet, de a végén mégis rossz érzés kerülget mely gombócot gyűr a torkomban. * -Mégis volt egybehangzó ötlet. *Nem is fűzök hozzá többet, ehhez nem lehet. Valamiért enyhe csalódást érzek, nem tudom, hogy azért, mert nem egy újabb ötletet hallottam hanem csupán ismétlést, vagy azért, mert…jobbat vártam? Peter ötletén elmosolyodom, feledi a korábbi borongós hangulatot, mely Ewan Noah-nál kezdődött. * -Szimpatikus, én nem érzem ebben a büntetést, de értelme sem lett volna. Nem miattunk hanem a nép miatt. Számukra ez nem lett volna sem jobb sem rosszabb, úgy érzem. *A kijelentés kérdést takar Callum felé, hogy jól gondolom-e, elvégre a kancellária döntésének valamennyire a nép felé is kell mutatnia, hogy egy kancellár sem cselekedhet büntetlenül, de mindez érzésem szerint éppolyan szimbolikus, mint amilyen jelentése lett volna házasságunk megújításának. Talán Peter is érezte, hogy az egész csupán ennyit érdemel, vagy túl romantikus jellem. Matthew felvetése elgondolkodtat. Róla, vele kapcsolatban nem lobban fel bennem semmilyen ismerős érzés, ahogy Rafaelnél, így nem is csalódom. Az ötlet valóban gyakorlatias és talán ez szolgálná leginkább a nép felé a legjobb célt, mégis van benne valami nyugtalanító. * -Azt hiszem kedvelni fogom Matthew-t, ez tulajdonképpen nem is büntetés ha azt vesszük, hogy a perdai növények terén való lemaradásomat könnyedén bepótolhatom és akkor is együtt lehetünk. Mert feltételezem ez több utazással és a holdon való tartózkodással jár. De…*S ezen a ponton határozottan Callum szemeibe nézek, míg korábbi szavaimnál néha elnéztem a válla felett.* -Máskor is ilyen nyíltan melléd állt? *Valahogy úgy érzem, ennek oka van, ha eddig nem tette, a többiek pedig inkább csak az erőviszonyokat mérték fel. Az egész ötletbörze, ahogy Callum nevezte, a valódisága mellett komolytalan volt. Hogy mit választottam volna én? Hosszan gondolkodom, magamban újra átvéve mindazt amit Callum elsorolt, előnyökkel és hátrányokkal is számolva, de bármit is mondok, abban benne lesznek az érzelmeim is, Callum valószínűleg racionálisan döntött. * -A kancellári jog elvesztését, ha megadták választási lehetőségnek, mindenképpen kizárnám, már csak…a leendő gyermekünk védelme érdekében is. Victor javaslata nem ad annyi szabadságot mint a perdai kutatások, a házasságunk megújítása pedig semmilyen előnnyel nem jár. Tulajdonképpen felesleges felhajtás, ami persze nem jelenti azt, hogy ne tenném meg. *Próbálok azért reálisan gondolkodni, de ezen a ponton elmosolyodom. Megtenném és szívesen tenném meg, a bizalmat már megadtam Callumnak, hűséget is fogadok teljes szívemből, csupán a szerelmet nem tudom még őszintén kimondani, még nem, de úgy érzem, hogy ez nem várat sokáig magára. Ha viszont kimondom, azt csak Callum előtt teszem. * -Minden ígéretével megtenném, de nem a nyilvánosságra tartozik. Azt hiszem, a perdai kutatásokat választanám és abból mindenki profitálhatna, ez pedig el is feledtetné a korábbi elítélt tetteidet. *Míg Callum beszélt, s én hozzáfűztem néhány gondolatot a szavaihoz, a kezem remegése is elmúlt, de nem húztam el, jó érzés volt mindvégig ott tartani ujjai ölelésében. Most viszont kihúzom, hogy én fogjam két kezem közé az övéit, és most én vagyok kíváncsi az ő véleményére. Vajon jól választottam? Mert eddig nem derült ki sem a szavaiból, sem más nonverbális jelből, hogy mire adta le a voksát. *
Halk kuncogás, mely inkább tetten érhető a lélegzetvételemben, semmint hangomban az ismerősen csengő szavaira. És hogy olvasztja a lelket nemcsak a bújása, ölelése és a szavai, hogy nekünk lett megnyerve a harc, hanem az is, hogy egy új emlékre építkezik. Persze régire nem is tudna, de jó érzés, hogy friss közös életünk egyetlen kis mondata hogy megragadt benne. Ám minden jó véget ér egyszer, de az asztalhoz leülve sem húzódok messze tőle, sőt ujjai remegését észlelve, még annyira sem, mint eredetileg terveztem. Így legalább kényelmesen és praktikusan tudom ajkaimhoz emelni finom kezét, hogy csókot hintsek rá és a remény kis szikrája újra felvillanjon halványan piruló arcát látva. Szinte illúziórombolás a politikára áttérni innen, még ha éppen ünneplünk is, de Saskiát érdekli értem való aggódása miatt, hogy a jó hír után mi a rossz hír. Régi törvényszerűség, hogy ezek sokszor kézen fogva járnak és párban kapja meg őket az ember, s ez most sincs így. Szerencsém, hogy a rossz hír nem olyan rossz, vagy legalábbis nem a rám mért büntetés hozza a rossz hírt, de erre majd később térek ki. Inkább elkezdem felvázolni neki, hogy kinek milyen ötlete volt a büntetésemre és mivel indokolta, legalábbis előttünk, közben meg figyelem Saskia reakcióit függetlenül attól, hogy a végén kikérem a véleményét. Dorian döntése tudtam, hogy el fogja szomorítani, hiszen a gyermekünk szóba kerül, egyszerre emlékeztetve minket az elvesztettre és a talán meg sem születendőkre. - Köszönöm, hogy így gondolod, hogy felkészíteném. Dorian felvetése ugyanakkor sértő rád és a fiúnkra nézve, egyértelműen azzal próbált gyengíteni, hogy a Kancelláriában én legyek az utolsó Jenkins. - Talán mert ő meg az utolsó Castillo és savanyú a szőlő. - Ugyanakkor egy pillanatra elgondolkodtam rajta, hogy küldök neki egy ajándékkosarat, mert ha ezt szavazták volna meg, akkor meglett volna az az előnye, hogy a fiúnk viszonylagos biztonságban nőhetett volna fel, mert nem lett volna egyértelműen örökös. - Gyanítom, Dorian ezt nem vette számításba, ahogy azt sem, hogy nekem már megvannak a terveim és édes-mindegy lett volna a kapálózása, de ezt egyelőre még Saskiának se mondhatom el. Ami miatt elutasítottam Dorian javaslatát a magam részéről, hogy úgy éreztem ezzel a feleségemnek ártanánk csak, belőle csinálnánk bűnöst és nem hagy nyugodni, hogy nem először láttam rajta, hogy mintha magát okolná. Majd beszélnem kell erről Clarával... - Ah, igen, a bocsánatkérés... Komolyan, néha meggyőződésem, hogy nem gondolkodnak. Ez a levél nekem kisebb gond, mint nekik, mert ezzel nyíltan elismeri a Kancellária, hogy ők sem tudtak rólad, és bár velem vitetik el a balhét, az ő tekintélyük éppúgy gyengül tőle. - Csóválom meg a fejemet, mert leginkább e levélben látszódott kárörömük, s hogy engem megalázó helyzetbe kényszeríthessenek nem gondoltak a hosszú távú következményekre magukra nézve. De legyen meg az akaratuk, mert mint mondtam, nekem ez kisebb gond lesz, mint nekik, annak ellenére, hogy a fejemben már körvonalazódó szövegezése ennek a levélnek csak nyomokban fogja tartalmazni az általuk óhajtott megalázkodást a nép felé. Nem ment el még az eszem, csak mert gyászolok. - Ahogy te sem. - Simítom meg kicsit a kézfejét, mikor áttérünk Victor javaslatára. - Szemmel akar tartani, de egyúttal én is igen közelről tartanám szemmel az embereit. A meggondolatlanság nem jellemző Victorra, valami lehet a háttérben, ha ennyire közel akart tudni, hogy még ezt is kockáztatja. - Bosszantó, hogy egyelőre nem tudom az okát, de idővel kiderül. Ha csakugyan olyan fontos Terson számára a dolog, akkor más úton, de megpróbálja majd elérni a célját. Rafael első döntését is ismertetem, s ugyanazt a csalódást látom Saskia szemeiben, amit én is éreztem a férfi iránt. Jóllehet hálás vagyok, amiért a házasságunk kapcsán mellénk állt, de nehéz afelett átlépni, hogy a büntetésem kapcsán először amellett foglalt állást, amely Saskiát jobban bántotta volna, mint engem. Ha nem volt saját ötlete, állt volna Victor mellé. Szerencse, hogy elsőre nem tudtak megegyezni és Fuller ötlete átcsábította őt. De nem feledem. Peter ötlete megmosolyogtatja, ami az én arcomra is némi mosolyt csal, noha én biztos nem vádolnám meg említett kancellártársamat azzal, hogy túl romantikus jellem lenne. De egy gondolatot elültetett akaratlan is a fejemben, de még érlelem kicsit. Fuller javaslata láthatóan tetszik Saskiának, mégsem ez az, ami mosolyt csal az arcomra, hanem a kérdése. Annak ellenére, hogy nem emlékszik és új neki minden kancellár és a politikai belharcok, mégis észrevesz valami apróságot, ahogy régen is. - Fuller a tudományok embere és mindent a hideg racionalitás szűrőjén át vizsgál. Számára érdektelen volt, hogy ki a feleségem, egyáltalán van-e, így könnyedén rábólintott, ha már nekem ilyen fontos vagy. - Mosolyodom el, ahogy Saskia mogyoróbarna szemeibe nézek. Noha érdekes kérdés, hogy Fuller is benyújtja-e majd a számlát, de egyelőre úgy tűnik, megérte a korrupt apósomat leváltatni rá, még ha ezt más nem is tudja. - A politikai harcokból szeretné kivonni magát, de a kapott rangja nem teszi lehetővé, hogy csak a munkájával foglalkozzon, ugyanakkor sietne ahhoz vissza. Praktikusan ő azt nézte, hogy ebből az egészből a nép mit profitálhatna és szerintem mellétoldotta a bocsánatkérő levelet abban bízva, hogy többeknek lesz ezáltal szimpatikus, megkapják a kicsinyes bosszújukat. Ám hogy máskor is ilyen nyíltam mellém állt-e? - Nyitva hagyom a kérdést, mert magam sem tudom a választ még. El kell rajta gondolkodnom, mert kettőnk szakterülete meglehetősen ritkán találkozik, általános ügyekben meg én is inkább az észszerűség híve vagyok, személyes ügyem eddig meg nemigen akadt. Egyelőre elengedem ezt a témát, úgy sem tudok jól aludni, lesz időm ezen gondolkodni még. Inkább vagyok most kíváncsi Saskia véleményére, ő melyiket választotta volna, s ahogy hallgatom, egyre jobban mosolyodom el. Nemcsak azért, mert eszerint jól választottam, hanem mert olyan jó a hangját újra hallani, hát még mikor arról beszél, hogy eskünk megújítása nem lenne ellenére, de inkább akkor, ha az valódi lesz és csak kettőnkről szól. Emiatt sem választottam ezt, a nagy nyilvánosság most nem való Saskiának. - Köszönöm, hogy vállaltad volna ezzel a mostani férfival is annak a férfinak a kedvéért, akit ismertél. - Nem cirógatom most a kezét, nem emelem ujjait ajkamhoz puha csókra, csak egy hosszú pillantással köszönök neki mindent. Nem csak ezt, hogy vállalta volna, hanem minden korábbi szavát, mely a közös érdekünket nézte, önzetlenül nem csak magára gondolva, neki mi lenne jó. Kezeink helyett cserélnek, most ő fogja az én ujjaimat és derűs pillantásomból már sejtheti, hogy jól választott. Bár nem volt rossz választás, csak másik vélemény, ha az ő választása nem találkozott volna az enyémmel. - Én is ezt választottam, és Rafael is módosított korábbi véleményén szintén Fuller javaslata mellett döntve, így e három szavazattal a perdai kutatások vezetése lett a nyertes. - Meg a bocsánatkérő levél, amit szívesen elfelejtenék. - És lenne mit átemelni Peter elgondolásából is, majd később kifejtem, de kelleni fog a segítséged, ahogy azt megérezted. De... perdai növények terén való lemaradást említettél? - Utalok vissza korábbi szavaira, amire akkor nem reagáltam, de most jelzem, hogy egyrészt én is erre gondoltam, hogy új munkakörömben segíthetne s közben együtt is lehetnénk, kellemeset a hasznossal. Másrészt pedig feltűnt lemaradásról beszél, talán eszébe jutott, hogy botanikus lenne? És nem is mondta?
Jó hallani alig vélt kuncogását, melyet szavaim hívtak elő, beszélgetésünket még sem a derű fogja jellemezni. Noha már tudom mi a kancellária döntése, a jövőre nézve ez korántsem teljes, nem csak tőlem kellett Callumnak kérnie az esélyt, hogy felépíthessük újra az életünket, hanem kancellár társaitól is meg kellett kapnia. Tőlük azonban mást is kapott és most erre vagyok kíváncsi, mert ha jól sejtem, nagymértékben behatárolja majd a terveinket. Egy kis időre félre kell még tennünk az ünneplést, annál is inkább, mert mindazzal amivel a kancellária előhozakodott, eszembe juttatja Ewan Noah-t és azt a félelmemet, hogy talán nem is lesz több gyermekem. Callum azonban mindezt játékba csomagolja s bár az első néhány másodpercben talán kicsit türelmetlen voltam hozzá, jó ötletnek tűnik, mert eltereli a figyelmemet a borús gondolataimról. Másrészt így sokkal jobban megismerhetem Callumot, hallgatva az érveit, látva az egyes ötletek kiváltotta reakcióit, még ha a nagyját nem is mutatja, hogy ne befolyásoljon. Mindebből sokat tanulhatok, ami a későbbiek folyamán nagy segítségemre lehet. Egyelőre a saját ösztöneimre kell hagyatkoznom, mert a múltban tanultak ezen a téren nem segítenek. Sorra véve a kancellárok ötleteit, mindegyikhez van hozzáfűznivalóm, ám ez csupán egy rövid elmélkedés a végső választás előtt. Callum érvelése megmosolyogtat Dorian számító és sértő ötlete ellenére.* -Te minden rosszban képes vagy meglátni az előnyt is. *Némileg hitetlenkedve ingatom a fejem, de be kell látnom, hogy igaza van, én persze nem küldtem volna ajándékkosarat Doriannak. Szavaimat Callum a nyilvános bocsánatkérés felett érzett derűje igazolja. Kíváncsi lennék rá, rajta kívül melyik kancellár érzett volna hasonlóképp. Az okfejtést elraktározom magamban, de már rá is térek a következő, még új büntetési tételre, mely ellenérzéseket vált ki belőlem. * -Biztosan rá fogsz jönni a mozgatórugóira. Talán távolabbról szemlélve még hamarabb mint a közelében. *Érzem az enyhe, bátorításnak és vigasznak szánt röpke szorítást kezeimen, s jóleső érzés hullámzik át rajtam, melyet szinte azonnal el is űz Rafael említése. Érdekesnek tartom azonban, hogy vele kapcsolatban mintha csalódást éreznék és bár nem tudom hova tenni a többi kancellárral szemben érzett, jelentéktelennek tűnő gondolataim mellett, azért megjegyzem, mert az oly sokszor fellobbanó deja vu-hoz hasonló. Talán Rafael közelebb állt hozzám korábban mint a többiek, de erről Callum tudna mesélni, ám ez most elmarad. Matthew jellemzését elgondolkodott bólogatással fogadom és kezdem érteni választásának okát. Mindazonáltal felvet bennem egy kérdést, mert világosan látszik, hogy bár racionális döntést hozott, ezzel nyíltan Callum mellé állt. Átlátszóan tökéletes. S ezt az érzést még azelőtt teszi Callum valódivá, hogy hozzászólna. A mosolya mindent elárul. Míg beszél, noha figyelek minden szavára, már azon merengek kicsit elidőzve az újabb mosolyon, hogy az mennyire más mint az előző volt. Callumnak nem csak a tekintete beszédes, hanem a mosolyai is, de vajon csak én látom így? Ez csupán a korábban köztünk lévő különleges és szoros kapcsolat miatt van? Ha valóban ez a magyarázat, érdekesnek tartom és jóleső érzéssel tölt el, hogy még ismeretlenül is ennyire érzékeny vagyok rá. Matthew után nem maradt más hátra, minthogy én is válasszak, igaz az én választásomnak már nincs súlya, de legalább megmutatja, mennyire tudunk egyformán gondolkodni Callummal. Szavaim mégis egy kicsit más irányba is terelik a beszélgetés fonalát, és reményeim szerint Callum nem bántódik meg azon amit a házasságunk megújításának körülményeiről mondtam. És abban a pillantásban minden benne van.* -Te most is az a férfi vagy akit ismertem, csak nem emlékszem. *Úgy mondom ezt mosolyogva, mintha valóban nem lenne különbség. S ezt megerősítve fogom meg én az ő kezeit, hogy bármikor megszorongathassam és meg is teszem, amikor kiderül, hogy a büntetés terén, ami nem is igazi büntetés, egyetértünk. * -Nem tudom miért, de örülök, hogy Rafael végül változtatott a véleményén. *Máshoz nem fűzök semmit, csak örülök, hogy mindezzel lehetőségünk lesz több időt tölteni egymással akkor is, ha a munkánk szólít el minket. Nem véletlen, hogy örülök neki, de Callum még nem érti miért és hogyan. Engem viszont a segítség érdekel.* -Igen, azt említettem. Hiszen nem jártam még a Perdán, biztosan nagyon különböznek az általam ismertektől, és ha már a munkámról van szó, amit kiváló érzékkel elhallgattál előlem, nekem kell kézbe vennem a dolgokat. De te milyen segítségre gondoltál? Peter ötlete, a házasságunk megújítása. Kíváncsivá tettél. *Szavaim közben Callum szemeibe nézek, de minduntalan felbukkanó mosolyom jelezheti, hogy ez az egész inkább mulattat semmint bosszant. S igen, talán egy kis halvány, jókedvű káröröm is van bennem, hogy sarokba szoríthattam. *
Elmosolyodom szavaira, mint akit fülön csíptek. - Munkakörrel jár. - Vagy életszemlélet része, hogy mindenben az előnyt próbálom meglátni. Ha már nem tudok változtatni valamin, akkor azt kell megnézni, hogy abból a helyzetből mit lehet kihozni, részben mérsékelve a károkat, részben meglátni, hol nyílt ki egy ajtó, amit észre sem vettek. Dorian tervének is megvolt az előnye, ahogy Tersonénak is, de ott az igazi mozgatórugókat nem látom. Vagy csak még nem, még túl közeli a nézőpont, így félre is teszem, majd kiderül, ha csakugyan fontos lenne valamiért. Fuller egyértelmű támogatása is ilyen kirívónak tetszik, de akkor már Evans-é is, még ha Clara közben is járt értünk. Félretesszük mindketten, hiszen nem most akartam úgy sem politikai játszmák mélyelemzésébe bocsátkozni, és ez az egész a feszültségoldás miatt lett játékba csomagolva, na meg így maradandóbbak az egyes kancellárok jellemzései, gondolkodásmódjuk, mintha csak felsoroltam volna és Saskiának csak zsongana a feje a hirtelen ledarált információmennyiségtől. Terelte is a gondolatokat a borúsabbakról, főleg hogy igyekeztem mindennek az előnyös oldalára rávilágítani. Ha már büntetnek, legalább optimistán álljak hozzá. Valahogy ő is így van ezzel, mert a házasság megújításának is az előnyét látta, mosolyt csalt arcomra, hogy vállalta is volna, s nem bántott egyáltalán a kiegészítése, hogy inkább meghittebben képzelné el mikor már az érzelmeket nem kell megjátszani még ha a népet nem is érdekelné igazán, mennyire szerelmesen mondjuk ki a szavakat. - Amikor visszatérnek az emlékeid, erre rákérdezek újra! - Mosolygok rá, s jól esnek a szavai, magamban csak kicsit aggódom, vajon a két és fél év mennyit változtatott rajtam mind külsőleg, mind belsőleg? Hogy lehet emlékek híján ilyen biztos benne, hogy ugyanaz maradtam, hogy ugyanúgy képes lesz megszeretni? Mintha csak belém látna kételyeimet észlelve szorítja meg most ezúttal ő az ujjaimat, mely visszacsempészi a tekintetembe a derűt, ha el is tűnt volna. Rafael témája hamar elsikkad, jobban érdekel Saskia korábban elejtett kis megjegyzése, amire rákérdezvén ismerős mosollyal és pillantással toldja meg válaszát. Ajjaj nekem, ezt azonnal felismerem szobányi távolságból is, nemhogy ilyen közelről. - Úgy tűnik, az évek sem tudták feledtetni nézésed jelentését. - Ha korábban volt rajtakapottnak tűnő mosolyom, akkor most ez egyértelműen az lesz, nem is próbálván tagadni, hogy tudatosan hallgattam el előle a munkáját. - Tehát megtaláltad az adatlapodat a gépen és rajta, hogy botanikus vagy? - Tippelek, hogy honnan tudja. Vagy valamelyik dobozában talált erre utaló jelet, vagy esetleg Clara említette? De ha már tegnap tudta, hogyhogy csak ma vesz elő érte? - A segítségedet pont mint botanikustól kérem... Javít a helyzetemen, hogy emiatt legalább fontolóra vettem, hogy lehet elmondom neked mi a foglalkozásod? - Szúrok közbe egy kérdést csibész mosolyomat elővéve, szinte elharapva azt a "lehet"-et a mondatban, ne legyen túl feltűnő, hogy ha fontolóra is vettem, azonnal le is beszéltem magamat róla. - Evans-nek abban igaza van, hogy a nép lázonghat, mert veled kivételezve lett már a hibernálás hosszával is, így terelni kell a figyelmüket valami pozitív felé. Ha már úgy is rivaldafényben vagyunk és lett ez a bónusz munkaköröm, akkor kössük össze a kettőt: első lépésként olyan növényeket kellene vizsgálnod, amelyek a perdaiaknál gyógyhatásúak vagy bármilyen kedvező hatásuk van. Mindenki boldog lesz, hogy milyen jó, hogy visszatértél... és ha mindenki boldog és rokonszenvez veled, William is kevésbé tud ártani. Plusz ha valami jó hírt kell bejelenteni a perdai tudományos életről, nem elhanyagolható szempont, hogy te mennyivel jobban mutatsz nálam. - Mosolyodom el szélesen a szemtelenül számító bókra, remélvén, hogy erre tényleg nehéz lesz nemet mondani. Mondhatni Saskia éppúgy legyen arca a pozitív tudományos eredményeknek, mint én - csak én a negatívoké is leszek, mert biztos lesz olyan is -. Valamennyire úgy is megkerülhetetlen ez a feleségemként, de talán a kellemes a hasznossal kötődik össze, hiszen úgy lehet segítségemre, hogy a szeretett növényeivel kell foglalkoznia. - Mit szólsz hozzá? - Ugyan igyekeztem csábítóan előadni a tervemet, mely csak ott az ülésen gondolkozva meg hazafelé jövet abban a pár percben fogalmazódott meg, de nem akarom ráerőltetni, ha neki nincs ínyére.
Alig érzékelhetően megrázom a fejem mentegetőző válaszára. Optimizmusa nem a munkakörével jár, nem a kancellári ranggal együtt kapta, hanem ez lényének alapja. Talán az egyik, ami miatt annak idején beleszerettem, s azért gondolom így, mert most is megmosolyogtat, most is tetszik ez az oldala, engem pedig nem különben derűvel tölt el. A kancellári ülés végső döntésének eredménye, eddigi idegességem maradékát is felemészti. Örülök, hogy így alakult és nem kétlem, hogy Callum előrelátásának nagymértékben köze van hozzá. Egyetlen pontja van az egésznek, ami mélyebben érintett, amin elgondolkodtam és amihez olyan gondolatokat fűztem, melyek emlékeim híján Callum számára még nem lehet biztos. Ám ebben én vagyok optimistább. * -Rendben. Biztos vagyok abban, hogy ugyanezt fogom mondani. *Az ember változik, ez kétségtelen. Minden bizonnyal én sem leszek ugyanaz mint aki voltam függetlenül attól, hogy emlékszem rá vagy sem. A velem történtek megváltoztattak, csak én nem érzékelem, Callumnak azonban biztosan fel fog tűnni. Ahogy őt is megváltoztatták a tettei, a titkolózás, a bizonytalanság, a gyász, a veszteség érzése. Mégis úgy gondolom, lényünk alapja megmaradt és ez az ami fontos. Ujjaim kezeire szorulnak mintha ezzel a kételyeit is bezárhatnám…s remélem így is lesz. Ám az üléssel kapcsolatos dolgok elsikkadása mást hoz maga után, vétlen elszólásomat igyekszem az előnyömre fordítani, ezzel mintegy raktakapni Callumot azon, hogy elhallgatta a munkámat. Nem haragszom, már sikerült kiismernem annyira, hogy tudjam, oka volt rá és nem hátráltatni akart, másrészt tudom, hogy soha nem tenne olyat amivel bántana. Rajtakapott, kisfiús mosolya annyira édes, hogy nem tudom tovább visszatartani a derűmet, halk kuncogásom kíséri szavait.* -Milyen a nézésem? *Mulattat, nem tagadom s mintha egy darabot visszakaptam volna korábbi életemből, emlékképek nélkül. Az érzés azonban szétárad bennem, önkéntelenül is megsimogatom a kezét. * -Clara említette, sok minden mással együtt. *Egyelőre azonban nem beszélek a „sok minden másról”, előbb meghallgatom az ötletét a segítségemről, mely szorosan kapcsolódik a munkámhoz. Ám, ha így van, nem értem miért nem beszélt róla korábban. Kíváncsi vagyok az indokaira. * -Cseppet sem. Hacsak emiatt vetted fontolóra. *S még mindig mosolygok, még mindig derülök azon, hogy sikerült rajtakapnom, noha nem így terveztem. Mégis utólag jó ötletnek tartom. Figyelek rá mikor felvezeti mire gondolt velem kapcsolatban, egy pontig egyet is értek vele. Mióta tudom, hogy botanikus vagyok és növényekkel foglalkozom, s elolvastam néhány korábbi jegyzetemet is, ismerve a múltat és a veszteségeinket okozó betegséget, már elhatároztam magam, hogy ezen a vonalon folytatom a munkámat ami félbeszakadt. William említése halványan rossz érzéssel tölt el, de ezt azonnal felül is írja Callum végszava. * -Ó, ez hízelgő. Köszönöm. Szóval a lényeg az, hogy kicsivel szebb vagyok nálad? *Mulattat ez az indoklás, mely nem kevésbé számító mint amennyire őszinte. Mindazonáltal Callum terve egybecseng az enyémmel, másrészt több időt tölthetek vele, szóval ennél jobbat ki sem találhatott volna, ahogy Matthew sem. Vajon szándékosan akart jót nekünk, vagy véletlen volt? * -Remek ötlet. Magam is hasonlót terveztem a saját munkám terén. *Azt nem mondom, hogy a kancellária döntése előtt, más gondolatok is szerepet játszottak abban, hogy erre az elhatározásra jussak. Egyfajta menekülő út lett volna, így azonban…* -Clara látogatása óta igyekeztem minden jegyzetemet és tanulmányomat átolvasni, hogy felkészülhessek. De, nem csak ezeket olvastam el. *A szívem ezen a ponton hevesebben ver, emlékszem minden sorára, minden szavára, minden fájdalomra mely ott volt a sorok között. A reményre, a feladásra. Próbáltam magam beleképzelni abba a beszélgetésbe, mely úgy zajlott volna ahogyan leírta, mintha valóban hozzám szólna…de mindig visszarángatott a valóságba az a két szó. „Pokolian hiányzol.” Nem voltam vele. * -Megtaláltam a nekem írt leveleidet. *Hosszan nézek a szemeibe, de most nem azért, mert kíváncsi vagyok hogyan reagál. Persze kíváncsi vagyok, de a lényeg az, hogy szeretem nézni a szemeit, szeretek elmerülni a tekintetében, s kezem az arcára simul…ahogyan régen. * -Sokat jelentettek.
- Köszönöm. - Mosolygok rá magabiztossága hatására, ami rám is átragad. Az enyém így megvan, hogy miből táplálkozik, az övé nem tudom, de nem fogom firtatni, hogy a magam ellensége legyek. Pont a változás az, ami elbizonytalanít, hogy tudom, hogy már nem vagyok az, aki tíz éve és bár Saskia sem az, de vajon el fog-e fogadni újra? A változások egymás irányába mozdítottak minket vagy távolítottak rajtunk annyit, hogy éppen átlépjük azt a láthatatlan, finom határt, amivel hosszú távon nem működik valahogy egy kapcsolat? Vajon meg fog-e valaha is bocsátani nekem? Kiváltképp úgy, hogy nem merem kimondani ezt a kérést. Odázom egyre csak, eleinte arra jutva, hogy majd mondom, ha vége az ülésnek és együtt maradhattunk. Most meg odázom, ha majd meglesz az első randi, még ha magamban erre a számításra már én is kelletlenül húzom el a számat. Mondanám már most, de nem rakhatom az én terhemet az ő vállaira, van elég baja nélkülem is... éppen miattam. Halogatom hát és nem a bocsánatáról kérdezek, hanem arról az apró kis elszólásról és tervet vázolok fel előtte. - Olyan a nézésed, amely egyértelműsíti, hogy bajban vagyok és hiába minden érvelés és kancellári szóforgatás: nincs esélyem. - Kénytelen vagyok szavakba foglalni vert helyzetemet, nem elég, hogy mind a ketten tudjuk ezt, de igazán nem bánom, ezt a mosolyom is jelzi. Ha már korábban azt mondtam, hogy zavarunkon is nevessünk, hát miért ne lenne így szorongatott helyzetünkben, jelen pillanatban az én szorongatott helyzetemben. Ugyanakkor azt is látni, hogy nemcsak nem feledtem ezt a nézését Saskiának, hanem szórakoztat is és imádom is. Ettől még persze nem adtam meg régen sem a könnyű győzelmet neki, nem kerestem szándékosan az alkalmakat, amelyekhez elővehette ezt a nézését, de sosem tagadtam meg, ha sikerült így rajta kapnia valamin. Persze véletlenül sem azért, mert egyébként se volt olyankor már más választásom. Simítása jól esik, és a "sok minden más" nem kerüli el a figyelmemet - magamban nevetve, hogy biztos ilyen lehet másoknak velem beszélnie -, egy felvont szemöldökpár is jelzi, hogy hallottam és érdekelne, nagyon is, de hagyom, hogy akkor hozza fel, amikor megfelelőnek találja. Én úgy sem fogom elfelejteni és másnem később rákérdezek, de nem azért, mert rosszat sejtenék. Abban biztos vagyok, hogy Clarába nem sok rosszindulat szorult és ami igen, az nem Saskia ellen irányul. Egyelőre viszont nem kérdezek rá arra a sok minden másra, engedem kíváncsiságomat növekedni, míg az övét csökkentem a tervem felvázolásával és közé csúsztatva egy ártalmatlanként csomagolt kérdést, amely pont azért feltűnő, mert tőlem hangzik el. A történtek ellenére is résen van Saskia, ez egyébként jó hír. - És az javít a helyzetemen, ha elmondom, miért hallgattam el a botanikai tudásodat? - Vonom fel derűsen a szemöldökömet ismét, hátha van esélyem még egy védőbeszédre az érdekemben. De mielőtt ezt ismertetném, a tervet fejezem be és a reakciója őszintén érdekel, ami nem is késik sokáig, a rá jellemző frappáns humor csak szélesíti a mosolyomat, mielőtt kicsit felháborodnék a szavain. - Ugyan, dehogy ez a lényeg! A lényeg az, hogy sokkal szebb vagy nálam! - A végére már vissza kell fojtanom a nevetésemet, de nem kezdem megvédeni a tervemet. Saskia nem ostoba és ez nem csak abban látszódik, hogy ő is ilyent tervekre jutott - már tervezett? -, hanem tudja ő is, miért helyezném rá egy kicsit a reflektorfényt. Értheti még úgy is ezt, hogy nem tudja, hogy az én híremre elhagyhatatlan árnyékot nyom a Halálcsók, így a visszatérő Saskiát nem ezzel kellene azonosítaniuk. Vagy talán már tudja is, mert mint kiderül, több dolognak utánanézett. - Miben terveztél másabbat? - Kérdezek csak ennyit egyelőre, mert ez is fontos, hogy össze tudjuk csiszolni a kettőt... ahogy mindig is tettük. A folytatásra érdeklődve és várakozóan tekintek, de nyolc év házasság alatt annyi minden történt, annyi dolog esélyes lehet arra, hogy megnézte, elolvasta, hogy valamiért csak akkor jutnak eszembe ebben a két magányos évben írt levelek, amikor már ő is kimondja és megmagyarázza ez a furcsa, csendes izgatottságot, amit a szemeiben láttam. Ő meg megláthatja először a meglepettséget nálam, pedig az ember azt hinné, számítottam rá, hogy egyszer elolvassa őket, ugyanakkor Saskia is érzi, hogy ezek a levelek kapaszkodók voltak számomra is, hogy ne veszítsem el a reményt... és a józan eszemet. De pont a hosszuk, a rövid utalások benne, egy Alvó tréfálkozva való megnevettetésének próbálkozásai azok, amelyek a reményt mutatják meg, hogy mindent, ami történt, majd elmesélhetem neki teljes valójában egyszer. Mégis, leírva még soha senkinek nem mutattam meg semmit az érzéseimből, még Saskiának sem, mert előtte nem volt rá szükség, hogy ezt írásban tegyem és egyébként sem tartom magam olyan embernek, aki könnyedén meg tudná fogalmazni az érzéseit. A meglepettséget követően éppen ezért a másik amit megláthat, az a zavar, ahogy elszakítva tekintetem az övétől lepillantok a kezünkre, felszabaduló balomat az ő kezére téve, éppen csak beharapva zavart mosolyom közben alsó ajkam egy pillanatra, mielőtt visszapillantanék fel a szemeibe. Az érintéstől vagy a szavaitól lágyulva el... vagy mindkettőtől, de nem tudok megszólalni.
Magabiztosan jelentem ki, hogy a gondolataim róla nem fognak változni, nem tudom miért is említette ezt, de most nem gondolkodom rajta. Talán később, ha egyedül leszek és eszembe jutnak a szavai, talán akkor megérzem az ő bizonytalanságát, azt ami miatt kételyei vannak. Nekem is vannak annak ellenére, hogy Clara szerint van bennem valami amit nem felejtettem el, valami ami továbbra is Callum felé vezet és azok a deja vu-k nem véletlenül lobbannak fel bennem. Sosem tudom már meg, hogy milyen lennék az emlékeimmel, az ő emlékeivel, mert mindaz ami velem történt eltérített arról az útról, melyen korábban vele jártam. A kételyeim az aggodalmamból táplálkoznak, hogy nem az vagyok, akit várt, akiért képes volt bármire, akit szeretett, aki betöltötte élete minden percét. Hiába szeretném, hogy minden ugyanolyan legyen majd, amilyen volt…már nem lehet olyan. S, hogy csalódni fog bennem, az egyre gyakrabban előtérbe törekszik, de ha rám mosolyog, elfelejtem és ez a felejtés jó. Callum olyan apró részletre hívja fel a figyelmem, a könnyed humoron keresztül, melyről Clara is beszélt.* -Örülök, hogy valami nem változott. *Megmosolyogtat az a kisfiús rajtakapottság ami az arcán férfias vonásokba rendeződik, hogy érti a tréfát, tekintetem jelentését, azt, hogy mindez láthatóan tetszik neki és nem csupán azért, mert ezzel visszakapott belőlem és a múltunkból egy darabot…Callum tényleg élvezi ezt a derűs, egymás elleni évődést. Ettől a kis sikertől nem fogok megrészegülni és később sem keresem az alkalmat, de ha magától adódik, nem hagyom ki. Ujjam finom, puha kezén simít végig. Egy röpke pillanatra le is nézek rá, hosszú ujjaira, selymes kézfejére és emlékszem milyen amikor az arcomat érinti. Felnézve szemeibe, talán ő még látja azt a halvány, áttetsző könnyű felhőt, mely tekintetemből illan el, hogy a közeli múlt derűs emlékét felváltsa a jelen derűje. * -Határozottan javítana. Másrészt kíváncsi is vagyok rá. *Szóval így vagy úgy , meg fogom tudni, noha nem feltételezem róla, hogy nem fedné fel az indokait. Az alkudozása azonban mulattat nagyon is. Egyre kíváncsibb vagyok a szándékos mulasztására, ám előbb éppen a munkámmal kapcsolatban fejti ki a terveit, mely szorosan kapcsolódik az új munkakörével. Szinte egybehangzó az enyémmel, noha mikor én elkezdtem tervezni a magamét, még nem tudtam, hogy mire „ítélik” a kancellár társai. A kettőnk együttműködése azonban sokkal többet jelent puszta munkánál, vagy perdai kiruccanásoknál, amit Callum igen frappánsan csomagolva nyújt át. * -Igen, értem. Ez a te szerencséd. *Nevetek fel, mert ez már tényleg mókás azon túl, hogy mit takar. Tudom, hogy a hibernálásom, a hivatalos betegségem és a felébresztésem milyen gondolatokat szül az emberekben, a kivételezés egy kancellár feleségével, nem tüntet fel jó fényben annak ellenére, hogy nem én kértem. A munkám fontossága és sikere fogja a későbbiekben meghatározni, megváltoztatni ezt a véleményt rólam és bár én nem gondolkoztam olyan nagyban, mint Callum, a nyilvános szereplésemet kihagytam, de ez játszott közre az elhatározásomban. * -Igyekszem mindenben együttműködni kancellár úr! *Komolytalan komolysággal húzom ki magam néhány pillanatra, de már a terveimről kérdez.* -Én is a perdai növényekre gondoltam elsősorban, olyanokra melyeket az őslakosok használnak fel azokra a betegségekre, melyek náluk nem okoznak különösebb gondot de ránk végzetes hatással lehetnek. *Kicsit utána olvastam a Breviusnak, nem tagadom, hogy elsőként erre gondoltam és most már azt is tudom, hogy Callum az alatt a két és fél év alatt, míg én egy kapszulában feküdtem, minden idejét az ellenszer kifejlesztésére, a gyógymód megtalálására használta fel. S ez maga után vonja azt a „sok minden mást” amit korábban nem részleteztem. Clara ajánlotta, hogy nézzem meg a korábbi jegyzeteimet, a felírt programokat és a levelezéseimet, utóbbit mindenképp, hiszen figyelmeztetett, hogy fogok kapni Mrs. Cambridge-től üzenetet melyre válaszolnom kell. Meg is tettem, remélem jól válaszoltam rá, úgy ahogy tettem volna, ha emlékszem a vele való kapcsolatom minden percére, hiszen közel állt hozzám. Callum levelei azonban olyan érzéseket szabadítottak fel bennem, melyeket csak reméltem. Egy másik Callumot ismertem meg belőlük, olyat aki bizonytalan, aki reményvesztetten is még remél, aki magányos és fél. Talán mindezeket be is vallotta volna, egyet kivéve. Soha nem mondaná azt, hogy fél, de én láttam már a szemeiben a halvány lenyomatát és éreztem minden sorából, azokból is, melyek tréfálkozva egy elképzelt valóságban bíztak. Nem tudom mire számítottam, ha egyáltalán meg is fordult a fejemben, hogyan reagál minderre, de meglep a zavara mely semmiben nem hasonlít arra amit korábban láttam rajta. Mosolya is szinte láthatatlan s ahogy beharapja alsó ajkát, olyan…sebezhető. Már értem mit értett az alatt, hogy pokolian hiányoztam neki. Az a két és fél év maga volt a pokol számára, mégis végig küzdötte. Értem…s én nem tudom mivel érdemeltem ki. Kezem még mindig az arcára simul, nem engedem s ha nem nézett volna fel rám, én kértem volna ujjaim gyengéd érintésével. * -Sok mindent nem értettem belőlük, nem tudom olykor miről írtál, de nem is ez számított. Nem tudom semmissé tenni az elmúlt két és fél évet, nem tudom eltörölni a megélt fájdalmaidat, a félelmeidet, a reménytelenséget, mindazt ami végigkísért az ébresztésemig, nem tudom enyhíteni az álmatlan éjszakák fáradtságát…és egy köszönöm, hálás vagyok, túl kevés lenne és személytelen. *Kezem elveszem ha hagyja s visszateszem korábbi helyére, hogy egy szorítással adjak jelentőséget szavaimnak. Nem tudom mi történt a múltban, de azt igen, mit akarok a jövőben.* -Szeretném ha ezentúl osztoznánk a terheken, nem akarom, hogy továbbra is mindent egyedül cipelj csak azért, mert még mindig óvni akarsz.
- Az igazán fontos dolgok nem változtak, ami meg igen... nos, nem mindig rossz a változás. - Mosolygok rá lágyan, mert magam mindig is így véltem mindenben, hogy a változás nem rossz és általában szükségszerű is. Hogy Saskia miben változott, az talán akkor lesz szembetűnőbb, amikor visszatérnek egyre jobban az emlékei. Most bizonytalanabb, elveszettebb, de ez a jelenlegi állapotával jár, nem pedig egy személyiségbeli változás. Hogy ha meglesznek az emlékek, akkor derül ki, mennyiben változtatták meg őt a történtek, hiszen változtunk az előző két magzat elvesztésével is. Nem feltétlenül formáltuk szavakká, nem mondtuk ki, de láttuk egymáson, együtt éltük meg és együtt változott vele az életünk. Akkor is fogtuk egymás kezét, lágyan cirógattuk a másikat, együtt vigasztalódtunk és együtt álltunk fel a padlóról. Ez a mostani viszont a legkeményebb próba. Derűs pillantása megnyugtat a röpke felhőt látva szemeinél, mely önmagában aggasztott volna, de hogy nem szomorú a nézése, az megmutatja, hogy nincs baj. Így könnyedebben beszélünk tovább és kérdezek rá, van-e egyáltalán értelme, hogy megvédhessem magam, miért nem mondtam el eddig, hogy botanikus. Válasza mosolyba görbíti szám sarkát. - Áhá! Nos, amikor hazajöttünk, igazán körbe se néztél, máris a kókadozni kezdő növények segítségére siettél. Ebből feltételeztem, hogy az érdeklődésed megmaradt irántuk, ugyanakkor... - Megakadok egy pillanatra, hogy miként is folytassam, hogy érthető legyen. - Az emlékeid átmeneti hiánya miatt sok mindent kell megjegyezned, de nem akartam lediktálni az életed, hogy ilyen meg ilyen volt a régi Saskia, neked is tessék mindent úgy csinálni, azt szeretni, amit ő. Ugyanezen gondolat mentén nem akartam megmondani, hogy a régi Saskia botanikus volt, úgyhogy leszel szíves ettől nem eltérni, még akkor sem, ha máshoz lenne kedved, ha valami újat, mást tanulnál. Láttam, hogy a növények nem hagynak hidegen, hogy szívesen foglalkoztál velük és inkább hagyni akartam, hogy újra felfedezd őket, ezzel is megismerve magadat. Hogy örömödet leld a velük való foglalkozásban, ne az emlékeket akard űzni akkor is, mikor a növényeiddel vagy, hogy miként nyúlt hozzájuk a régi Saskia. Mert valójában nincs régi Saskia, se új Saskia, ahogy régi Callum és új Callum vagy régi életünk és új életünk sincs. Csak Saskia van, meg Callum és az életünk, és ez szerintem akkor is így lenne, ha egyikünk sem emlékezne. - Ha nem lenne átmeneti az emlékei hiánya, akkor is így gondolnám, nincs szükségem az emlékeire, hogy szeretni tudjam őt, talán neki sincs rájuk szüksége, hogy újra meg tudjon szeretni. Ne a "régi Saskia" miatt akarja, hanem jelenkori önmaga miatt, a jövőnk most íródik. S ennek a jövőnek a tervem - vagyis inkább már tervünk - is részese, együtt formálunk meg minden egyes szóval egy olyan közös életet, melyben úgy döntöttünk, hogy a korábbi gyakorlattól eltérően több időt töltünk együtt munkánk során is. Lehet csak tudat alatt fogalmazódott meg a vágy ez iránt, lehet eltérő okokból: ő megismerni akar, biztonságot nyújtok neki, énnekem meg a két és fél év bőven adott elég időt arra, hogy átgondoljam az értékrendemet. Az elvesztésének lehetősége magával hozta azt is, hogy bármennyire is szerettem, lehet mégsem értékeltem eléggé az időt, ami megadatott nekünk. Ha az ember kap egy második esélyt, néhány dolgot másképp csinálna, reményei szerint jobban, és optimistábban látja a jövőjét - még ha a jelen gyakran borús is -. S ez az optimizmus ad okot viccelődésre, nevetésre, komolytalanságba fulladó tervezgetésbe, mely felszabadító érzés. - Nagyon helyes! Dolgozzon jól és beszélünk az előléptetéséről! - Meg se próbálom ezt komolyan előadni, a széles mosolyom még akkor is ott van a képemen, mikor Saskia már komoly választ ad a kérdésemre, ő hogyan tervezte a kutatását, s mire végére ér, ezt derűs mosollyá sikerül mérsékelnem, annak jeleként, hogy figyeltem rá, nagyon is. - Rendben van ez így! Még korábban Roda meginvitált Elorakba, azt hiszem, istállót is fogok nézni. - Mosolyogva vonom össze a szemöldökömet, nem is tudom hirtelen, hogy sírjak vagy nevessek ezen. - Még odébb van ez az út, előbb veled megyek le a Perdára, de segítene, ha majd összeírnál néhány potenciális növényt, amelyekről érdemes lesz érdeklődnöm a gyógyítónál. - Egyébként is szívesebben konzultálok vele erről, mint Dorian-nal, noha az ő szakmai képességeit eszemben sincs kétségbe vonni, de na... Saskia azért mégiscsak Saskia. Sok utánanézni valóval jár ez is, és szép lassan kiderül az is, mi az a sok minden más, amit megtudott időközben Saskia a feljegyzéseiből, és a levelekből, melyek akkor is érkeztek, mikor ő már nem olvashatta. Úgy tűnik, tudott a sorok között olvasni, látott engem, mikor nem tudott fizikai valójában velem lenni, s ezt a hiányt képes ellensúlyozni egyetlen érintésbe belesűrítve, hogy zavaromból visszapillantsak fel rá, de nem tudom, mit mondjak, szerencsére megteszi ezt is helyettem... elevenembe tapintva. Azt hittem, hogy az a két és fél év a pokol volt, az ébresztés óta tudom, hogy az csak a pokol előszobájaként definiálható. Nem engedem, hogy elvegye a kezét, odakapom sajátomat és csak annyiban húzom el, hogy kezemben fogva az övét csókot nyomjak az kézfejére, ujjai külső oldalára egy hosszú pillanatra lehunyva a szemeimet. Csak aztán engedem le a kezünket, de nem engedem őt el. - Ebben meg tudunk egyezni, ha te sem akarsz óvni engem. Többet elbírok, mint amennyire ez jelen pillanatban tűnik. - Mosolyodom el még mindig zavartan, magamon nevetve, tükör nélkül is sejtvén, hogy nem feltétlen keltem az erő benyomását. A levelekből látta már a fájdalmam, esendőségem, gyengeségem, most láthatja a tekintetemben az összetörtséget, párja annak, ami az ő szemeiben is szokott tükröződni. Vagy már látta és tudta ezt eddig is, ahogy kerültem a kis kék szobát, még a felé pillantást is. Mégsem zúdítom rá mindazt, ami teherként nyom, túl sokáig fojtottam el ahhoz, hogy ez hirtelen változzon, úgy vélem Saskiának erős támaszra van szüksége, nem kell még teljesen tudnia róla, hogy mennyi repedés hálózza be ezt a támaszt. - Ami a megóvásodat illeti, erről nehéz lesz leszoktatnod... mert egy darabig nem mehetsz sehova testőri kíséret nélkül. - Ahogy ismerem, ez kevéssé fog neki tetszeni. Pedig emellett döntöttem volna akkor is, ha az ülésre nem lett volna szükség, ha mindenki rábólint már előtte, hogy persze éljünk csak együtt boldogan tovább. De láttam William-en, hogy nem fog olyan könnyen belenyugodni a vereségbe, főleg, hogy utána még vissza is vágtam neki. További indokok a testőr mellett.
Minden szava mely arra utal, hogy megmaradt valami belőlem, a személyiségemből, a szokásaimból a régi énemből, egy-egy újabb megnyugtatás, hogy nem minden veszett el az emlékeimmel. Aggodalmam azonban csupán csökken, de nem múlik el végleg. Tudom, hogy az életünk nem lesz olyan, mint amilyen lehetett volna, ha ugyanott tudjuk folytatni ahol félbeszakadt…de talán a velünk történtek anélkül is változtattak volna rajtunk…mégis, ezeket a változásokat együtt éltük volna meg. Az is meglehet, hogy szükségünk van erre a változásra, épp csak én előrébb járok ezzel. Mindenesetre jó érzés tudni azt, hogy Callum optimistán és elfogadóan áll ehhez hozzá. Ahogy másban, úgy ebben is rátámaszkodom, de eddig csak örömöt láttam rajta, rosszallást, csalódást nem, ami reménnyel tölt el. Néha eszembe jutott az is, hogy jobb lenne mindent tudni magamról és a múltamról, Callumról, az együtt töltött időkről, tudni arról miken mentünk keresztül…nem tagadom, az a határtalan szeretet és odaadás érthetetlen számomra egy olyan világban, mint amilyen a miénk. Jó lenne tudni hogyan jutottunk idáig. Azonban tudom, hogy gyakorlatilag nem megvalósítható és Callum szavai éppen ezeket a gondolataimat igazolják. Míg hallgatom őt a mulasztásával kapcsolatban, különböző érzelmek rohannak meg, egy részük már a hazatérésem emlékeihez kapcsolódik, mások még keresik a helyüket. Érthetőek az indokai és egy ponton megmosolyogtat a kiváló érvelése, mellyel most én nem tudok hadakozni, azonban amikor a régi és új Saskiához, Callumhoz ér, mosolyomat komolyság veszi át. Egy újabb vallomásnak is beillik az amit kettőnkről mond, és ez megdobogtatja a szívemet, és talán igaza is van, nem hiába kért tőlem egy újabb esélyt, arra építve, hogy az állapotom tartós marad. S eszembe jut az a gondolat mely a múltam megismerésének vágyából fakadt, abból a minduntalan felbukkanó kérdésből, hogy vajon miért felejtettem el mindent magamról, Callumról és a közös életünkről? Talán a sors akarta úgy, hogy új életet építsünk fel s hagyjuk magunk mögött a fájdalmat…de Callumtól nem vette el. Ez igazságtalan. Az ő fájdalmát miért nem vette el? Miért gyötrik a régi emlékek? Nem emlékszem mikor hajtottam le a fejem szavai közben, de arra sem, hogy mit néztem helyette, a tekintete helyett, csak a kérdéseimhez érve eszmélek és pillantok fel rá, hogy a komolyságot egy lágy mosollyal törjem meg. * -Úgy érzem lassan de biztosan lemaradok mögötted a kiváló érvelésekben. *Hálás vagyok és csodálom őt, amiért tudja miről nem kell beszélnie és mi az amit mindenképp szükséges megosztania velem…magamról. Olyan magabiztosan lavírozik a lehetőségek között, mintha feliratokat követne. Elfogadom hát az érvelését a jövőre való tekintettel is, de nem bízom rá teljesen a válogatást. Azért lesz amit feltétlenül szeretnék tudni és ezt a kiskaput megtartom magamnak. De most, hogy már lehullt a lepel a munkámról és úgy tűnik mindez egy ponton közös lesz, a tervezés is találkozik…bár nem volt ez nagy titok, a lelepleződéssel mégis némi felszabadultság is jár. Nevetés. * -Csak semmi kivételezés! *Mondom ezt még nevetve, de hamar rá is térek azokra a tervekre, melyek még Callum nélkül születtek meg bennem. Nem minden hátsó szándék nélkül javarészt a Perdához kötöttem ezeket, így is kicsit távol tartva magam a lebukás veszélyét magával hordó Dominiumtól remélve, hogy Callum is velem tart. A Kancellária döntése ennél kedvezőbb nem is lehetett volna, mintha kompenzálni akarták volna William minket egymástól elválasztó igyekezetét, noha nem hiszem, hogy ez lett volna a céljuk. * -Istállót? Az micsoda? És miért kell neked istállót nézned? *Megmaradt emlékeim között kutatok a szó után, de nem találom. Minden bizonnyal valamilyen perdai dolog lehet amit régebben sem ismerhettem. Roda említése azonban mást is eszembe juttat, szeretnék vele találkozni és megköszönni neki azt amit értem tett. Másrészt minden bizonnyal sokat segíthet a munkámban is, hiszen gyógyító, ki ismerné nála jobban a gyógynövényeiket? * -Szeretnék vele találkozni. Ha lemegyünk a Perdára, elviszel Elorakba? Ha jól sejtem, akkor az új munkád vele is szorosabb együttműködést kíván. Egyszer csak lesz rá alkalom. *Az a nő megmentette az életemet, meg kell köszönnöm neki, az illem is úgy kívánja, de őszintén szeretném őt megismerni. Kíváncsi vagyok rá, nem csak mint őslakosra, hanem az emberre…perdaira is. Még meg kell szoknom, hogy ők nem emberek, legalábbis a szó legszorosabb értelmében nem azok, de úgy gondolok rájuk. Callum leveléből tudom, hogy rá gondolt akkor, amikor hihetetlen reményről írt, olyan reményről, mely volt annyira csodálatos, hogy ne merjen hinni benne…félve a csalódástól, mely oly sokáig volt a kísérője. Minden egyes üzenete egyszerre simogatta a lelkem s mart a szívembe. Elolvasásukkal képet kaptam arról, mi mindenen ment keresztül Callum nélkülem, természetes hát, hogy mostantól jogot formálok arra, hogy én vigyázzak rá és ebből nem engedek. Látom rajta mennyire zavarban van, hogy gyengesége felszínre került, de ettől csak még többet nőtt a szememben. Már akkor elmosolyodom mikor a kezemre csókot lehel, szavaival már ismét alkudozik s ez csak szélesíti a mosolyomat annak ellenére, hogy tudom, a velünk történtek mennyire összetörték. De nem kellene egymás előtt is tagadnunk, ezt a hibát én is elkövettem, épp ezért mondtam azt amit mondtam, s nem csak ő rá értettem hanem magamra is.* -Olykor gyengeségünk a legfőbb erősségünk. Tudom, hogy sok terhet képes vagy elbírni és csodállak is ezért, de azt is tudom, hogy neked is szükséged van kapaszkodóra, ahogy nekem. Nem mondtam, hogy ne óvj ezek után, mert az olyan lenne mintha elhagynál. Tedd, ha úgy érzed szükségét, de hagyd, hogy én is megtegyem veled. Engem az is erősít ha a terhek egy részét én vihetem. Kérlek Callum, engedd meg. *Meg kell tennie, meg kell engednie, hacsak nem akarja a saját szavait felülírni, hiszen ő mondta, hogy csak Saskia és Callum van és közös élet, egy új élet. Ha pedig közös, akkor minden közös benne, nem csak a szép és a jó, hanem minden árnyoldala. S azt is be kell látnia, hogy ha ő támogatás nélkül cipel minden terhet, egy idő után összetörik a súlyuk alatt. Hogyan segíthetne akkor nekem? Nem akarom elveszíteni és szavaim sorai között épp elég világos ez az üzenet. Ahogy én is látom az övét, amikor a testőrt emlegeti. Nem tetszik az ötlete, és ha minden emlékem meglenne, hadakoznák is ellene. Nem látnám szükségét annak, hogy mindenhova árnyékként kísérjen valaki és a gondolata már most frusztrál. Alig láthatóan húzom el a szám nem csak a tényre, hanem közlésének határozott, ellentmondást nem tűrő színére is. Azonban valószínűleg meg fogom lepni a válaszommal, de csak azért mondok rá igent, hogy ezzel is rávilágítsak a közös együttműködés fontosságára. * -Rendben. Bár nem örülök neki, de elfogadom ha ezzel megnyugtatlak, hogy biztonságban tudhass. *Nem minden szándék nélküli a válaszom, ennek megfelelően, kihagyhatatlanul emelem meg a szemöldökeimet. *
Szavaim akaratlanul is vallomássá alakulnak, sorok közötti üzenetben megjelenik, de ezzel aligha okozok meglepetést, mert ott van minden felé irányuló mozdulatomban, pillantásomban, csak most szavakba is öntöm. Azt hagyom csak ki, hogy azért is akartam, hogy a virágai és növényei örömet okozzanak neki, ne az emlékek hiánya okozta fájdalmat élje át akkor is és gyakorlatilag mindig, bárhova is fordul akár itt a lakosztályon belül, akár ezen kívül. Mert látom a fájdalmát és úgy érzem, csak ilyen apróságok vannak a kezemben, amivel enyhíthetem, hogy egyelőre eltitkolok előre néhány dolgot. De hogy vajon jól teszem-e? Így fokozatosan adagolva jobban elbírja vagy ezzel mindig újra és újra visszalököm a padlóra, ahonnan már készülne felállni? Gyötrő kétség, mely még akkor sem oszlik el bennem, mikor lágy mosollyal néz fel rám és én azonnal viszonozom azt elrejtve a korábbi gondolataimat továbbra is, de biztosan jót nevetnék, ha tudnám, hogy ez Saskiában magabiztos lavírozásként csapódik le. De nem baj, így jobban biztonságban érzi magát. - Inkább csak ez az én napom, nem kell aggódnod. - Mosolygok rá, hiszen az ülésteremben is sikerült jól érvelnem, és ezek szerint itthon is folytatódik ez szerencsés sorozat, de biztos vagyok benne, hogy lesz olyan dolog - nem is egy -, aminél még én is hiába keresgélem a szavakat Saskia érvelése ellenében. Hogy kiskapukat fog keresni Saskia, arra számítok, csak épp még nem tudom, hogy várjam be a kérdéseit vagy menjek elébe a dolgoknak? Akárhogy is, ez nem a megfelelő alkalom - létezik vajon olyan? -, így halogatom tovább, hogy a fájdalmas múlt helyett a jövő terveibe temetkezzünk, mert szó se róla, vérpezsdítő ez a közös tervezgetés, amelybe még egy kis viccelődést is be tudunk szúrni. A kivételezésre is csak kacsintok egyet rá derűsen, értse bárhogyan is. Hogy ne legyek vele elfogult olyan, mint a Perda holdtól kérni, hogy ne forogjon többé a tengelye körül. Legalább egy valakivel hadd legyek az, és ez az egy valaki legyen a feleségem. Istálló szó hiánya meglep - véletlenül se mutatván ki -, mert a növényeiről a tanult tudás megmaradt, de a Földről tanultak nem, ahogy a Dominiumról tanultak sem. Érdekesen összetett az elme. - Istálló. A Földön a lovakat tartották ott. Azért kell megnéznem, mert mikor a siklón jöttünk fel Rodával és kíséretével a Dominiumra, a hangárt magyaráztam neki, és egyébként nem lesz belőle repülés-rajongó. Ebből jött az ötlet, hogy egyszer megmutatná jobban Elorakot és ehhez bogával jönne át értem a Városba. A boga az egy nagyobbfajta gyík, hátasként használják a perdaiak. És így megmutatja a bogák otthonát is, ami gondolom egy istálló lesz, mert én meg megmutattam a siklóink otthonát, a hangárt. - Magyarázom Saskiának, a válasz több pontján elmosolyodva újra és újra, ahogy eszembe jut valami Rodáról, vagy pedig próbálom elképzelni magamat, amint bogán ülök, vagy a vezető szalagcímet perdai tudományos munkám első lépéséről a Kancellária Hírmondóban: Callum Jenkins kancellár istállót látogatott. Legalább látnánk Fullert is röhögni kivételesen. De nem merengek el túlzottan ezekben a vicces víziókban, hiszen Saskia kérdése mosolyomat meglepettséggé formálja, még ha logikus is. - Rendben van, elmegyünk Elorakba, Rodához. De ne boga-háton! - Teszem hozzá mosolyogva. Roda említése mást is eszembe juttat: a perdai nőnek nem csak a gyógyítás volt a képessége, hanem az emlékekbe is lát. Még nem tudom, hogy erre a tényre felhívjam-e Saskia figyelmét, de hirtelen más gondolat is eszembe jutott, amit majd meg kell kérdeznem Rodától. Ki tudja... Ám egyelőre nem ringatom bele magam túlzottan ebbe a lehetőségbe, ez a két és fél év megtanított egy különös egyensúlyra: fél szívvel remélni. Így nem csalódok akkorát, könnyebben tudok újra remélni. Persze, mikor Rodán keresztül új remény csillant fel, ez a megtalált egyensúly felborult mindkét irányba lökve engem: teljes szívvel reméltem, hogy Saskiát megmentheti és minden reményem tovaszállt, hogy Ewan Noah menthető. A remény kicsusszant az ujjaim közül, de a kétség nem illant el, az makacsul kapaszkodik és húz lefelé sok mással együtt, amik az évek során gyűltek fel. Nem lehet ezeket olyan könnyen lerázni magunkról, ahogy átadni belőle sem, főleg ha nem is akarunk átadni belőle. Van elég baja Saskiának enélkül is és ezek nem olyan "apróságok", mint a botanikus tudásának elhallgatása. Szavaiban rejlő gondoskodás egyszerre esik mérhetetlenül jól, és egyszerre forgatnak meg egy régi tőrt a szívemben: most nem mondja, hogy ne óvjam. Most nem. Nem tudom elrejteni, hogy a fájdalmas emlék hatására egy pillanatra sötét árny suhan át tekintetemben. Ahogy akkor, úgy most is hajához nyúlok arca mellett, hogy finoman simítsam meg. - Rendben. Megpróbálom... és köszönöm. - A szám sarka épphogy csak mosolyba rándul. Eddig tartott a sikersorozatom, most Saskia érvelése győzött, még ha nem is mondtam ezt így ki. Helyette mást mondok ki, mely részben kapcsolódik a kéréséhez, és bevallom, tényleg meglep, hogy rögtön rábólintott. Az én szemöldökeim is megemelkedtek egy pillanatra, csak nekem e meglepettséget tükrözték, de gyorsan rendezem a vonásaimat, mielőtt eszébe jutna ellenkezni. - Megnyugtatna, igen, és nem csak ezzel vennél le rólam terhet. Jade-del beszélni fogok, hogy e szerint járjon el, de ha valami miatt testőr nélkül maradnál, neked is tudnod kell: ha nem lenne biztonságos itt a Dominiumon, akkor Elorakba juss el. - Csak egy szívdobbanásnyi szünetet tartok, hogy nyomatékosítsam, nem beszéltem félre, hogy Város helyett Elorakot mondtam. - Ott találkozunk. - Teszem hozzá mosolyogva már, megnyugtatásnak szánva, s kezét lágyan simogatva.
-A te napod, az én napom is. *Utalok arra finoman mosolyogva, hogy a mostani kis győzelmét, egy sokkal nagyobb előzte meg, és fontosabb is volt, mint az, hogy amit elhallgatott előttem, miért tette. Azért kérdeztem rá, mert kíváncsi voltam az indokaira és nem azért, mert nem bízom benne. Különös, hogy ez az első perctől kezdve nem volt kérdés, és egyre inkább hiszem úgy, hogy nem az számított, hogy őt láttam meg először ébredés után, hogy vele beszéltem, hogy ő…mutatott be saját magamnak. Visszagondolva, még egy röpke pillanatra sem jutott eszembe, egyetlen szavára sem, hogy hazudna. De olyan messze vagyunk már ettől, oly távolinak tűnik, noha a gyermekünk elvesztése még fájó seb, mely talán soha nem gyógyul be, elmém már túllépett a lelkem fájdalmán. Már a jövőn gondolkodom, tervezem az életem, a közös életünket és igyekszem Callumot mindig előtérbe helyezni, épp ezért öröm a kancellária döntése is, hiszen ezzel csak nekünk segítettek. Mindezt teszem úgy, hogy két út álljon előttem, mert bármennyire is bízom benne vagy Clarában és az ő szakértelmében, nem lehetek biztos abban, hogy az emlékeim visszatérnek. Így a tervek egy teljesen új életre szólnak, melyben mindent meg kell tanulnom újra. Callum nélkül el sem tudnám képzelni, szeretek vele lenni, szeretem a mosolyát, a tréfáit, szeretem ahogy rám néz és…néha az is elég, ha csak nézhetem. A közös munka, még több együtt eltöltött idővel jár és bár viccesen szavát veszem, hogy nem kivételez majd velem, az a kacsintás amit válaszul kapok, épp az ellenkezőjét ígéri. Ez a téma mást is felszínre hoz és szóba kerül a perdai kirándulás, valamint az a nő aki megmentette az életemet. Callum szavaiból kedves és önzetlen nőnek tűnik, s ahogy a számomra ismeretlen istálló fogalmát magyarázza, úgy érzem, remek humora is van. * -Értem. Egy hely ahol a bogák laknak. Érdekes, hogy sem az istállót nem tudom elképzelni, sem a lovakat. Semmit ami a Földdel kapcsolatos. Kivéve a virágokat. *Ezen már elgondolkodtam, azóta viszont nem beszéltem Clarával, de ezek után majd talán megemlítem neki. Ugyan nem találkoztunk, de levelek formájában kapcsolatban maradtunk, és már ez is sokat jelent. Várom a leveleit, melyek leginkább az emlékkarkötő medáljainak történeteit mesélik el, de néhány gondolat teljesen Claráé. Felvidítanak a levelei. Ahogy Callum ígéretével egybekötött kérése is. * -Jól sejtem, hogy te meg nem leszel boga rajongó?...Kedveled őt ugye? Kedves nő? *Kis szünet után, halkabban, elgondolkodva kérdezem. Láttam a mosolyt az arcán, miközben mesélt. Rodával minden bizonnyal többször találkozott, hiszen engem, az én életemet bízta rá, ahhoz, hogy bízzon benne nem elég egyetlen találkozás, még akkor sem, ha Callum jó emberismerő. Egyre kíváncsibb vagyok rá, különleges lehet ha még arra is rá tudta venni Callumot, hogy felüljön egy olyan állat hátára, amitől jól láthatóan irtózik. Hiszem és remélem, hogy ha csak egy kis időre is, Roda enyhülést hozott Callum súlyos terheket cipelő lelkére. Ezután én szeretném ezt tenni, a nekem írt leveleiből is kiderül, hogy egykor egymás támaszai voltunk, bízott bennem és a véleményemben, s nem csak én hiányoztam neki, hanem a meglátásaim is, melyekkel most nem sokra megy. De még egy kicsit győzködnöm kell míg be nem látja, hogy erre nem mondhat nemet. Mégsem érzem elégedettnek magam, épp csak átsuhan rajta egy sötét árnyék, de észreveszem és a mosolya sem olyan, mint amit vártam, amilyet már megszoktam. Ez más, és már láttam rajta egyszer, de nem tudom felidézni a pillanatot sem azt, ami felszínre hozta. De tudom, hogy szavaim amilyen örömöt okoztak neki, ugyanannyi fájdalmat is, amit nem értek. Azt sem, miért fáj nekem mikor a hajamat simítja el az arcomból, noha az érintése gyengéd és gondoskodó, tudom, hogy valami más áll e mögött. Míg ezen gondolkodom, már bele is egyezem abba, hogy testőrök kövessék minden lépésemet, noha nem örülök neki, és az sem fog segíteni, hogy Jade-t kedvelem. A gondolat kellemetlen, irritáló akár egy elbújt morzsa a ruhában, ugyanúgy nem találom. Már épp veszem a bátorságot, hogy rákérdezzek, mikor Callum tovább szőve a testőr jelenlétének fontosságát, olyan érzésem szerint régóta eldöntött tervvel áll elő, ami megijeszt. * -Elorakba? Miért oda? Mi történhet itt a Dominiumon, ami még a Várost sem teszi biztonságossá? Callum megijesztesz, mitől tartasz? *El is feledteti velem azt a sötét árnyékot ami az imént elsuhant a tekintetében, s minden kifogást amit még felhoztam volna, hogy alkudozzak, kicsikarva némi engedményt, ha már a beleegyezésem annyira meglepte. * -Kérlek ne hallgass el semmit, ha Elorak említése nem csak egy nyelvbotlás volt, akkor azt kell hinnem, hogy már előre leszerveztél mindent. Miért?*Ha megnyugtatásnak szánta, hogy ott találkozunk, rosszul hitte. *
Meleg mosolyt csal arcomra és tekintetembe a kijelentése, hogy ez mindkettőnk napja, s bár mondhatnánk, hogy ez magától értetődő, speciális helyzete miatt még sem ilyen egyszerű és épp emiatt jelent annyit ez az egy mondat. Tényleg lehet olyan szerencsém, hogy Saskia e pár nap után is már úgy érzi, mellettem akar maradni? Vagy csak annak a hatása, hogy mással - Clarát és Jade-t leszámítva - nem találkozott? Azt tudom, hogy ha emlékei birtokában lenne, akkor is meg kellene dolgoznunk, hogy ekkora idő kihagyás után és személyes tragédiánkat követően újra felépítsük a kapcsolatunkat. Talán kicsit másabb lesz a szerelmünk is, mint volt, ezt nem tudom, de bízom benne, hogy elnyerem majd újra a szívét és a bizalom és szeretet köztünk újra ugyanolyan mély lehet, mint volt. Mert mindennek nem kell megváltoznia, s talán nem is fog. Ami viszont meg fog, az az, hogy sokkal többet kell a Városba utaznom, s Saskia nélkül csak nagyot sóhajtanék arcomat tenyerembe temetve, hogy még ez is... de Saskia már itt van velem, emiatt még az utazást se bánom, sőt, izgatottan várom, s megannyi ideig homályos terv kezd határozottabb körvonalat ölteni, valamint újak csatlakoznak hozzá, mikor Saskia is hozzá teszi a magáét, egyelőre csak Roda felkeresésével kapcsolatban. Érzem, sőt biztosra veszem, hogy elég lesz csak tíz percet töltenünk majd a Perdán, hogy eszébe jusson még sok másik. Énem egyik része azt kívánja, bár ott tartanánk már, mert akkor már lelkileg, fizikailag és egészségileg is kellően megerősödött Saskia, másik részem viszont nem sietné el, nem akar rohamléptekkel túl lenni az első randin... meg a néhány másikon, ami azt követheti, mielőtt lemennénk a Városba. - A földi virágokra emlékszel? Rózsára, tulipánra, orchideára? - Sorolok fel párat, amelyek hirtelen eszembe jutnak és szerepeltek kódolt üzeneteinkben is, amelyeket egymásnak küldtünk. Érdekes, hogy a tudásának nemcsak a Dominiumra való része veszett el, hanem az is, amit a Földről tanult, ugyanakkor sok minden megmaradt ezekből mégis, csak szétszórt halmazokat képeznek és nincs meg a kapcsolódást nyújtó híd közöttük. Őszintén, elképzelésem sincs, hogy Clara hogyan tud kiigazodni az elme és a lélek ilyen szövevényes labirintusában, ahol mintha a falak is időről időre átmozognának máshova. Ugyan állítása szerint semmi sem biztos és minden ember más, mégis azt a benyomást kelti Clara, mint aki kapott ehhez a labirintushoz egy térképet. - Nem tudom, hogyan állok a bogákkal. A járművek zötykölődése ismerős, de a járművek nem élő lények azok minden szeszélyével. - Mondom az igazat a kérdésre, mert bár jobb dolgom is volt az utóbbi időben, mint ezen gondolkozni, de nem tudom, mennyire jövünk ki majd a bogákkal. Legfeljebb a Város népének lesz egy jó napja, mikor látnak hatodjára is leesni a bogáról, s még csak ki sem értem a kapun... Azt hiszem, a kapun kívül fogok találkozni Rodával, igen, el is döntöttem. A bogákról így is határozottabb véleményem van, mint Rodáról, a rá vonatkozó kérdésre lassabban formálódnak meg a szavak válaszul. - Alapvetően kedves és egyenes nő, igen... Nem tudom, hogy sajátjaival milyen, de velünk zárkózott és bizalmatlan. Erre persze minden oka és joga megvan, így az is elmondható róla, hogy hatalmas szíve van. De, hogy kedvelem-e... - Elhallgatok egy pillanatra Saskia válla felett nézve el a lakosztályban, de nem azt látom úgy sem magam előtt, így nem fontos, mire esik pillantásom, mielőtt visszatérne Saskiához, de mindvégig van a tekintetemben valami szomorú és megfoghatatlan keserű önirónia. - Talán. Nem volt rá idő, hogy átgondoljam magamban, hogy az iránta érzett hála miatt hajlok arra, hogy kedvelem, vagy az általa keletkezett szégyenérzet és harag miatt hajlok arra, hogy ne kedveljem. Talán az előbbi, mert utóbbival igazságtalan lennék vele. - Attól tartok, hogy Saskia talán nem is tudja követni a gondolatmenetemet, pedig nem is mondtam ki mindent. Összetett kérdés ez, amelyre nem lehet könnyen rávágni egy igent vagy egy nemet. Kellemes beszélgetőtársnak tűnik a perdai gyógyító, sajátos, de jó humora van, s mások számára túlzott szigora nekem nem visszatetsző, talán mert egy másik világbeli tudós komolyságát látom benne. Ugyanakkor vajon ezek elegendőek lennének arra, hogy kedveljem, ha nem tudta volna megmenteni legalább a feleségemet? Túl tudok-e lépni majd azon, hogy a fiamat nem tudta megmenteni? Mikor el kellett hamvasztani az apró testet, elátkoztam Rodát is fájdalmamban, de tudom, hogy az nem neki szólt valójában. Túl rövid, túl felületes az ismeretségünk még, s nem tudom, mennyire tett ennek jót, hogy ennyire mély érzelmek kapcsolódnak hozzá. Ehhez még idő kell, s az új feladatköröm lehetőséget, alkalmat ad hozzá... bár fogalmam sincs, ennek mennyire fog Roda örülni. Azt tudtam viszont, hogy Saskia nem fog örülni a testőri kíséretnek, mégis könnyedén beleegyezik, ugyanakkor magyarázattal is tartozom neki cserébe, amit... nem lehet és ennek megfelelően nem is sikerül úgy csomagolnom és tálalnom, hogy ne ijesszem meg. Remek... - Nem akartalak megijeszteni, épp ellenkezőleg. - Kezdek bele, lágyan simogatva hüvelykujjaimmal kézfejeit és igyekszem is nyugodt hangon beszélni és nézni, hogy ezzel is hassak rá. - Nem volt nyelvbotlás, Elorak-ot mondtam, de nincs leszervezve semmi. Még beszélnem kell Dana Rhe-vel... ő Elorak papnője, afféle vezető... - Teszem hozzá, mikor rájövök, hogy se a név, se a tisztségnév nem mond semmit Saskiának, majd folytatom. - ... de ha nemet is mond, Elorak a legjobb megoldás, mert oda nem ér el a kancellárok keze... csak az enyém fog valamennyire. Az ülés nem csak miattunk tartott ilyen sokáig, hanem mert visszavágtam William-nek. A leveleimben olvashattad, hogy McGrover kancellár menyasszonyát egyszer ki kellett menekíteni tőle. Elérte William, hogy a Kancelláriát becsapva elvehesse őt, de a hadnagy már korábban segítséget kért tőlem, hogy ezt akadályozzam meg. Részben a kérése miatt használtam fel William saját törvényeit arra, hogy a válásukat megsürgessem és megfeleztessem a hatalmát, amit a többi kancellár egybehangzóan el is fogadott. Tudnod kell, hogy nemrégiben kiderült, hogy William az előző három feleségét megölette, az utolsót úgy, hogy öngyilkosságba kergette, a mostanit veri és megerőszakolja. Tudván, hogy William mennyire haragtartó és szereti ápolgatni a sérelmeit, jobbnak látom, ha testőrök vigyáznak rád és ha kell, elvigyenek innen oda, ahol már nem érhet el. - Felelek Saskia kérdéseire komolyan, végig a kezét fogva, remélvén, hogy ez megnyugtatja, nem engedem el és ha el is akarja húzni a kezét, akkor elég határozottan kell tennie, hogy engedjek. William viselt dolgait nem kendőzöm el nagyon, pontosan tudnia kell a feleségemnek is, hogy milyenek a kancellártársaim, és az előbbi játékba csomagolt ismertetőből William kimaradt, noha a rosszindulatát már bemutatta azzal, hogy az ülésre sort kellett keríteni. A hangomból és pillantásomból ki is derül egyértelműen iránta érzett jéghideg gyűlöletem és megvetésem. Apósom egyik legnagyobb hibája volt, hogy hatalomra támogatta őt, ám az ő végzetét mégsem ez a hiba okozta. William végzete pedig még hátra van... - Tudom, hogy ez ijesztően hangzik, s bár nem számítok ilyen drasztikus támadásra, szerintem nyugtatóbb a tudat, hogy van terv úgymond a legrosszabbra is. Nem esik úgy kétségbe az ember, mert tudja, hogy mit kell tennie és hogy ott találkozunk. - Mosolyodom el a végén, bízván abban, hogy hat rá. Megtehettem volna, hogy kihagyom őt ebből és csak a testőröket avatom be, de ha bekövetkezne egy ilyen esemény, nem lenne jó, ha úgy kellene rángatniuk Saskiát, aki azt se tudja, hova viszik és miért. Ha a makacssága nem változott, még képes lenne megkeresni engem, s ennek elejét akarom venni. Ugyanakkor nem mondok el mindent. Williamtől várható támadás sokadlagos, sokkal inkább fordulhat elő a közös tervünk miatt, ha valami nagyon rosszul sül el... De erről ráér később tudnia.
Minden szavam, mely a jövőnkről szól, megmosolyogtatja Callumot, már csak ezért is érdemes fennhangon tervezgetni. Akkor sem lenne könnyű a helyzetünk, ha az elmaradt két és fél évet, úgy próbálnánk behozni, hogy azelőttről mindenre emlékszem. Keményen meg kell dolgoznunk hát azért, hogy megismerjük egymást és hellyel-közzel ugyanott tudjuk folytatni ahol félbeszakadt. Bármilyen is lesz a jövőnk, minden bizonnyal el fog térni attól, amilyen lett volna, de hiszem, hogy ha sikerül, értékesebb lesz. Amnéziám szinte minden témához képes kapcsolódni, abba beleszövődni, így elég egy ártatlan perdai épület említése, hogy kis csavarral eljussunk a virágokig. Oly sok időm még nem volt, hogy mindenre leteszteljem magam, de alapvető pontok vannak már, ahonnan kiindulhatok, mégis némely dolgok elfelejtése érdekes és megmagyarázhatatlan. * -Igen, azokra igen. Bármelyik növényről kérdezhetsz, akár a munkámmal kapcsolatban is. Képes vagyok előhívni bármit ha szóba kerül, de a Dominiumon eltévednék azt hiszem. *Elkeserítő és bosszantó, és nem tudom miért fontosabbak ezek az ismeretek a Callummal eltöltött nyolc évemnél, hogy emlékszem rájuk. Pedig talán pont fordítva kellett volna történnie, ha már megtörtént és nem tudom csak úgy félretenni. Bánt, hogy pont arra az emberre nem emlékszem, akit szerettem, akivel összekötöttem az életemet. Az elmúlt több mint két évben minden napért megküzdött, s azt várta, hogy egy kicsit megpihenhet végre…de nincs ez így és hiába várom, hogy a sötét karikák s a gondráncok eltűnjenek a szemei körül s az arcáról. Az ébredésem s a felgyógyulásom csupán egyet simított el a sok közül. Remélem az első randevúnk a következőt és minden megtett lépéssel újabbat és újabbat tudok eltüntetni. A perdai kirándulás ötlete pedig nem csak azért született, hogy megismerjem a holdat és lássam a természetet igazi valójában, tulajdonképpen az csak másodlagos. Együtt tölteni az időt távol a Dominiumtól, talán otthagyhatjuk a gondjainkat az űrállomáson, és csak egymásra figyelhetünk, egymással törődünk. Csak egy kitérőt szeretnék tenni, találkozni azzal, aki megmentette az életemet, de Callum elbeszéléséből arra jutok, hogy kíváncsi is vagyok arra a perdai nőre, mert látom a halvány mosolyt amikor róla beszél és biztos vagyok abban, hogy mély benyomást tett rá. * -Jó, akkor majd elmeséled milyen volt. Talán én is kipróbálom. Biztosan csodálatos és izgalmas érzés lehet egy élő állat hátán ülni, vele eggyé válni. *Még csak elképzelni sem tudom, hiszen nem láttam még bogát, de valamiért nem osztom Callum aggodalmát az állat szeszélyével kapcsolatban. Inkább mókásnak tartom a vele való „küzdelmet”. Épp ezért is kérdezek rá Rodára, mert ha erre rá tudta beszélni Callumot, határozott és szilárd jellem lehet. Mégsem kapok olyan egyszerű választ mint amilyenre számítok, és ez a kettejük kapcsolatát is bonyolulttá teszi előttem. Míg el nem pillant mellettem, nyugodtan és kíváncsian hallgatom, ám azután…már nem is Roda a fontos. * -Miért érzel szégyent és haragot? Semmi okod rá. *Hangom alig hallható, még halványan némi ijedtség is kihallatszik belőle, s most én vagyok úgy, ahogy Callum Rodával. Egyrészt nem értem azt amit mond, de ez minden bizonnyal azért van, mert sok mindent nem tudok arról, mi zajlott le kettejük között miattam. Másrészt valahol értem is Callum gyötrelmét…csak nem akarom elfogadni. Bűntudata van, holott nem kellene, hogy legyen. A fiúnk halála nem az ő lelkén szárad és nem is Rodáén….de hogyan győzzem meg erről, amikor magamat sem tudom a saját bűntudatomról? Sikerült valamibe beletenyerelnem, de úgy érzem erről beszélni még nehéz. Túl friss a gyász és a fájdalom, előbb magunknak kel megküzdenünk vele, hogy készen legyünk egymáson segíteni. De a kérdés elhangzott, ott lebeg kettőnk között. Talán most válasz nélkül marad, hangos szó nélkül, de tekintetében látom. Azokban a meleg kék fényű tükrökben melyek szinte elnyelnek, s csak nézem őt, ujjaim szorulnak kezén, ajkaim halványan, megértő mosolyba fordulnak. Most egy nagyon hosszú pillanatig lelkünk találkozik, s mintha ismerném őt, mintha nyomtalanul múlt volna el az a két és fél év. Az érzés átkarol, magába ölel…majd eltűnik, de nyomát már otthagyta felelőtlenül s én elzárom, hogy soha ne veszítsem el. Hagyom, hogy ez a pillanat könnyű felhőként, libbenve tova szálljon. Nem ez az egyetlen árnyék ami beszélgetésünkre vetül, de míg ezt a magaménak tudhatom, úgy a másik Callumé. S míg ezen merengek, hogy hol és mit mondhattam amúgy remekbe szabott érvelésemben, addig ő kihasználva az alkalmat, szóba hozza a testőröket. Ezt még el is fogadom, bár ellene vagyok, de bízom benne és szeretném ha legalább miattam kevesebbet aggódna. Azonban nem csak a testőrökről ejt szót, hanem könnyelmű ígéretemet másra is kiterjeszti. Még mindig el tudok merülni tekintetében, érzem ujjainak finom simogatását a kezemen, de nem tudok megnyugodni. Próbálom hideg fejjel követni magyarázatát, egy pontig sikerül is, bólintok arra amit a leveleiben olvastam, emlékszem minden szavára, most néhány fehér folt el is tűnik. Ám William tette felháborít és ez meg is látszik rajtam, ha akarnám sem tudnám elrejteni viszolygásomat. Arra is fény derül, hogy a kancellári ülésnek nem csak Callum és az én házasságom volt a témája, nem csak észérvekkel állította maga mellé a többieket, hanem le is csapott. * -Miért érezted úgy, hogy ezt most kell megtenned? *Nem értem miért kockáztatott ha egyszer sikerrel járt, s most jólesne egy kicsit felállni, ugyanúgy róni a szoba hosszát mint amikor rá vártam, de épp csak megmozdul a kezem, érzem gyengéd, el nem engedő szorítását s az eddig meleg fényű szempár hideggé válik. Olyan hideggé, amilyennek eddig nem láttam még. Ez ijeszt meg, nem az amitől óvni akar, és nem is magamat féltem tőle. Tudom, hogy soha nem bántana, de azt is érzem, hogy most olyan oldalát mutatja, még ha csupán néhány pillanatra is, amit eddig elrejtett előlem. * -Ijesztően hangzik. De jobb, hogy elmondtad. Nem mentem volna el nélküled. *Mondom ezt annak ellenére, hogy nem csak szavai ijesztenek meg, s tervének okai, hanem az a hideg gyűlölet amit szemeiben láttam tükröződni. Csak az jut eszembe, mennyire nem ismerem még őt. * -Rendben. Ha történik valami, amire nem számítunk, Elorakba megyek.
- Érdekes, hogy a növények és a kutatásaid megmaradtak... - Persze, azok sosem okoztak csalódást. - Ennek mondjuk én nagy előnyét látom. Gondold el, ha még ezeket is újra meg kellene tanulnod olyan szintre legalább, hogy hiteles legyen, tényleg mindenre emlékszel. Ami meg a dominiumi eltévedésedet illeti, szerintem csak megfelelő asszociációra van szükséged, majd mindjárt elmagyarázom, mire gondoltam. - Jelenik meg egy sejtelmes mosoly az arcomon annak egyértelmű és csak Saskia előtt kimutatott jeleként, hogy van egy tervem, de minimum egy ötletem. Ám előtte még meg akarok vele beszélni valamit, s kis kitérőnek szántuk Roda említését, de végül nagyobb téma lett belőle, mielőtt egy még komolyabbhoz értünk volna. De addig is derűsen vonom fel szemöldökeimet. Ahhoz képest, hogy a lovakra sem emlékszik, micsoda gondolatai vannak. - Bogával eggyé válni? Majd megpróbálok erre gondolni... - Mosolyogva vonom össze szemöldökeimet, mert fogalmam sincs, hogyan kellene egy ilyen hátasként használható hüllővel eggyé válni, de talán kár is előre elképzelnem, majd akkor kiderül a gyakorlatban. Viszont a Rodára feltett kérdése amilyen egyszerű, a válasz olyan bonyolult és további magyarázatot is igényel. - Azt nem mondanám, hogy nem lenne rá okom. Menthetném a helyzetemet a bókkal, hogy te vagy az emberi történelem második legszebb nője, és csak azért a második, mert az ókori Földön a trójai Heléna miatt tényleg ki is tört egy háború, a te esetedben ezt sikerült elkerülnöm. - Kis mosollyal húzom el a számat egyik oldalra, mint a rajtakapott gyerek, aki kénytelen bevallani a csínyét. Csak kancellári szinten a csínyek is nagyobbak, békéről és háborúról szólnak sokszor. Vissza is komolyodom, mert tudom, hogy vélhetően a folytatáson - és rajtam - nem fog segíteni se a bók, se a visszacsempészni kívánt derű. - A betegséged kapcsán nem láttam már más megoldást, mint remélni, hogy létezik a perdaiak körében is enyhébb lefolyással, immunisabbak rá és bár van jelentős genetikai eltérés közöttünk a meglepően hasonló kinézet ellenére, de talán ez felhasználható a gyógymód megtalálásához. Arra nem volt idő, hogy hónapok elmenjenek a diplomáciai egyezkedéssel és túl sok kérdést is vetett volna fel, így... elraboltam egy perdait. - Vallom be bűnömet, szinte borítékolom, hogy Saskia össze fogja vonni a szemöldökeit, talán még azt remélve, hogy nem úgy értettem a szót, ahogy az hangzik. De ahogy folytatom, világossá lesz, hogy nincs más jelentés. - Csak vért akartam tőle venni, nem akartam bántani és elengedtem volna, de közben... A perdaiaknak vannak különleges képességeik. Ez a háború alatt lett világos: van, akiknek érintésétől szimplán elájul az ember, valaki lökéshullámot csinál, valaki a szemünk előtt csinált korhadt fémdarabot a fegyverünkből és még megannyi, ami nálunk csak a mesékben létezett, azt se tudjuk még, mi a teljes lista és mi alapján működik. Az elfogott perdai meg tudott érinteni és az ő egyik képessége, hogy a múltba lát. Nem tudom, mit keresett, mire volt ez jó neki, de meglátott téged is a hibernálókapszulában fekve és valahogy tudta, hogy életben vagy, nem egy halott személyt lát. Mint kiderült, személyében sikerült elfognom Rodát, Elorak város első gyógyítóját, s az elorakiak gyanakodtak is hogy nálunk van, amit sikerült hivatalosan letagadni s közben kijuttatni őt a Városból. De előtte megegyeztünk, hogy segít meggyógyítani téged. Nemet mondhatott volna, ellenszenvvel viseltet minden emberi dolog iránt, a siklós utazás alapján klausztrofóbiás és tériszonyos is lehet, ő mégis eljött, segített rajtad, próbált Ewan Noah-n is segíteni, mert a hibernációs sejtroncsolódás nem látszódott rajta, és még a titkot is megtartja elrablásáról és a betegségedről is. Szerintem minden okom megvan rá, hogy szégyent és haragot érezzek magam miatt, mert egy perdai magasan leiskolázott emberségességből. - Fejezem be csendesen. A választ megkapta Saskia, erről tudtam úgy beszélni, hogy más témát, amit kerülnék, amit Roda képességének ismerete felvetett, kihagyhassam, mert valóban nem állok rá készen. A válasz kendőzetlenül őszinte, s bár nem terjed ki minden részletre, ha majd később kíváncsi lesz rá, elmondom, előle nem titkolom. Hogy Roda ebből mit fog meglátni, azt nem tudom. Nem tudom, mit mutatok meg neki, mit fogok neki mondani, de Saskia a feleségem és előle nincs okom elrejteni se a szégyenemet, se a megbánásomat, még ha a gyógyulásához kellett is ez a kemény döntés és tett, ami szerencsére nem torkollott nagyobb tragédiába. Saskia láthatja ellentmondásos érzelmeimet: egyfelől nem bántam meg, amit tettem, másfelől viszont igen. Talán az a megértő mosoly is elmarad a részéről, de remélem, hogy tekintetét nem kapja el. Vajon így is úgy érzi, mintha ismerne? Így is megőrizné a pillanatot, hogy már tudja, a kétségbeesés milyen rossz döntésekre sarkallt? És vajon mennyiben változtat majd ezen az, amit utána mondok, mikor terhet venne le a vállamról? Mert tudom, hogy csak olyant fog hallani, ami nem lesz kedvére való, kezdve a testőri kísérettel, folytatva William viselt dolgaival és az ülésen való visszavágásommal. Látom William kapcsán kiváltódott viszolygást, racionálisan belegondolva érti is az aggodalmamat szerintem miért kellenek a testőrök és miért kérem a vészmegoldásban való együttműködését, a kérdése nem is ezekre irányul. - Ennek több oka van. Egyrészt minél több időt tölt a hadnagy William mellett feleségként, annál több fájdalom fogja érni. Másrészt ha erre egy külön alkalommal hívatok össze ülést, William felkészülten érkezik, most láthatóan összeszedetlen volt és gyenge lábakon álltak az érvei. Miért akkor csapjak le, mikor az ellenfél erős? Harmadrészt William feszegeti a határokat, mi az, amit még büntetlenül megtehet, hol tudja kijátszani a törvényeket kiskaput lelve folyamatosan keresztbe téve egyik-másik kancellárnak csökkentve hatalmukat, tekintélyüket, befolyásukat. Ha az ülésen csak védekeztem volna és a sikert követően felállok és távozok, azt hiszi, hogy büntetlenül támadhat, mert csak a többi kancellár védelme segíthet rajtam. Üzenet volt ez mind neki, mind a többieknek, hogy ne számítsanak rá, hogy gyenge ellenfél leszek. Negyedrészt ha hatalmát meg tudom feleztetni, kevésbé tud nekünk vagy bárki másnak ártani. Ha nem kötelezzük rá, hogy ott helyben vezesse fel az adatokat rólunk a rendszerébe, hónapok múlva se intézi el, mindig lenne valami kifogása, s közben folyamatosan élvezhettük volna a zaklatását, mert a rendszere szerint nem lennénk házasok. Ötödrészt pedig a mi ügyünk kapcsán nagyjából kialakult a kép, hogy melyik kancellár miként áll hozzám, de időszerű volt a későbbiekhez felmérni, hogy miként állnak William-hez. - Az se számított volna sokat, ha elbukik a javaslatom, mert igazán ez érdekelt, hogyan viszonyulnak a Családügyi Hivatal vezetőjéhez. Örömmel láttam, hogy szívesen részt vettek a sárkány egyik fejének levágásában. A felsorolásom összeszedett és hideg racionalitáson, számításon alapszik. Tudtam, hogy mit kockáztatok, de azt is felmértem, hogy William rosszindulata kellően határtalan ahhoz, hogy ha nyerésre áll, annál kegyetlenebb legyen, csak mert úgy érzi, megteheti. Inkább támadtam, ha már büntetlenül nem lőhettem ott fejbe, így egyelőre maradnak az óvintézkedések, a politika hamarosan úgy is esélyesen viharosabb lesz. - Köszönöm. - Felelem ezt arra, már lágyabban, hogy nem ment volna el nélkülem. Vajon most sem? Mert látom a tekintete változását, s nagyon is emlékszem erre a nézésre: akkor láttam utoljára ilyen tisztán ezt a pillantást, mikor először kértem meg a kezét és ő pofonnal adta meg a választ és véleményét, hogy nem egy ilyen rideg és könyörtelen ember mellett élné le az életét. Ezt az oldalamat látta addig csupán, ahogy mindenki más ezt ismeri. Talán még én is csak ezt láttam, mikor tükörbe néztem. Az ébresztése óta azonban ő más oldalamat látta, egy olyan oldalt, amit csak ő ismert, amit csak ő talált meg bennem, vagy ő maga hozta létre. Most fordított sorrendben ismeri meg az oldalaimat, s nem biztos, hogy ez kedvezőbb sorrend, sőt! Vészhelyzet esetén Elorakba jutást viszont nem tagadja meg, talán csak amiatt, mert arra gondol, régebben megbízott bennem, szeretett, s talán ez az én szerencsém, hogy bár nem ismer még, az ismeretlen közös múlt miatt hinni akar bennünk. A hideg szempár minden átmenet nélkül vált meleg fényűvé, mintha a korábbi ott sem lett volna, ahogy hangom keménysége is már a múlté. - Sajnálom, hogy nem olyan férfi képét nyújtom most, mint akire vágyhatsz... vagy mint akit szívesen megismernél. Így ha vissza akarod mondani, elhalasztani a holnaputáni randinkat, megértem. - Talán fel sem tűnt Saskiának eddig, hogy valamikor beszéd közben, mikor már érzékeltem, hogy nem akar felpattanni és eltávolodni, már nem szorítottam gyengéden, de határozottan a kezét. Mostanra pedig nem is fogom, tenyereim már felfelé fordítva és rajtuk pihennek kezei törékeny, szép ujjaival, lehetősége van elvenni őket tőlem. Korábbi mosolyom nem talált válaszra Saskiánál, komoly maradt és talán kicsit ijedt is miattam, így most már én sem mosolygok.
Sok ilyen dolog van ami magyarázatra szorul. *Számát sem tudom és lehet, hogy még Clara sem tudna kiigazodni köztük. Figyelmes kíváncsiságom emeli meg szemöldökeimet, ugyan mi előnyét látja ennek. Kézenfekvő, valóban legalább a munkámmal kapcsolatban nem bukom le, marad még így bőven galádul kínálkozó alkalom. Érdeklődésemet még sem ez kelti fel, hanem amit az asszociációról mond. Már meg sem lepődöm.* -Neked mindenre van egy jó ötleted. *Szavaimat derűs mosolyom kíséri, s hitetlenkedve ingatom a fejem. Újra megfordul fejemben a gondolat arról, hogy nem véletlen a kancellári ülésen aratott győzelme. A hangulat még akkor sem változik amikor a boga kerül szóba, de ez és Roda említése egészen más vizekre evez velünk. Hogy kedveli-e, hosszas fejtegetésbe rántja, egy egyszerű kérdés mégis oly bonyolult rá a válasz, de csupán a helyzet miatt amibe miattam kényszerült. S, hogy nem olyan ártatlan, mint ahogy a tréfás mentéssel próbálja felvezetni, nem sokára ki is derül. Heléna története és a velem való párhuzam még mosolyt csal az arcomra, de látom az övét elhúzódni.* -Ha jól sejtem egy hajszálon függött. Ha ezen múlt, jó az a második hely is. *S vele egyszerre komolyodom el, hagyva a tréfát elülni. Mindig is féltem, hogy elfelejtett életemből mi fog kiderülni, elég mozgalmas lehetett, ha csak a következményeket nézem, de Callum tette nem csak ezt jelenti. Igyekszem megérteni az indokait, beleérezni magam abba a helyzetbe amibe ő kényszerült…de nem tudom. Képtelen vagyok olyan mélységekbe taszítani magam amely őt rántotta magával. Nem tudom elképzelni mit érezhetett két és fél éven keresztül, míg fáradhatatlanul kutatott s kudarc követte egyiket a másik után, míg végül kétségbeesetten kapott a lelkiismeretét is próbára tévő alkalomért. Értetlenül ráncolom a homlokom, rakom a szavait újra egymás után, de a szívemben tudom, hogy nem értettem félre, döbbenetem arcomra is kiül.* -Ó..Callum…*Hangomban a meglepettségen kívül nincs más. Nincs benne rosszallás amit talán más éreztetne vele, de én soha. Lassan minden mozaikdarab a helyére kerül, tetteinek mozgatórugója, mert nem olyan egyszerű, hogy azt mondjam, csupán az én életem volt az, Ewan Noah-é…nem hiszem róla azt, hogy nem keresett más megoldást, hogy ez volt az első és egyetlen gondolata, terve. Elnézek mellette, tekintetem a semmibe vész, képzeletem foglalja el azt a helyet ahol most ő van, s sorra peregnek le előttem az események úgy, ahogy ő meséli. A perdaiak képességei hihetetlenek, azokon inkább túllépek semmint azzal töltsem az időm nagy részét, hogy elképzelem, magyarázatot keresek…Rodáé mellett viszont letáborozom. Képes a múltba látni…egyetlen érintéssel. S ugyanúgy képes gyógyítani is. Arra emlékszem amikor Callum mesélte, őt hogyan gyógyította ki a Breviusból, amivel szándékosan megfertőzte magát…még mindig vallom, hogy felelőtlenül. Vajon mire képes még az a nő? Azon kívül, hogy példát mutatott Callumnak. Nem mosolyodom el mikor újra ránézek. Nem haragszom, tekintetemben együttérzés, sajnálat, megértés…és szeretet tükröződhet….én legalábbis ezeket érzem. * -Túl nehéz súlyt cipeltél magaddal éveken át, miattam. Elfáradtál. Volt egy pillanat ami megtört…én nem ítéllek el ezért. Nem kell szégyent érezned, én sem annak érzem. Nagy bátorság kellett ehhez a döntéshez, tudva mennyi mindent kockáztatsz. *Nem volt helyes lépés, de csodálom azért, hogy megtette, noha a végső kétségbeesés sosem jó tanácsadó, hiszen azt érezteti velünk, hogy a bármi sem elég. Emlékeim híján nem értem miért kockáztatta mindazt amit elért William sarokba szorításával. Úgy érzem, nem lenne ez kérdés ha ismerném őt, de még oly keveset tudok róla. Érvei ésszerűek, hallgatva őt rájövök, hogy…tényleg! Ki kellett használnia az alkalmat akkor is, ha ezzel még nagyobb veszélybe sodor minket. S mire idáig jutunk már nem bánom, hogy nem hagyta elhúzni a kezem, lassan, halványan elmosolyodom de ajkaim mellőzik a derűt, inkább tisztelgés a pengeéles észjárása előtt.* -Nem számítottam ilyen sok érvre. Már értem, valóban nem tehettél mást. Te nem. Te tudtad előre. *Szavaim mögött olyan érzések kavarognak, melyeknek nem tudok gátat szabni, ijesztőek és ismeretlenek. S a félelem újra fellángol bennem, hogy mit tudok még meg a múltamról, Callumról, a közös életünkről, az akkor előttünk álló útról, hogy merre tartottunk és miért. Milyen szerepem lett volna. Hiszen magamat sem ismerem. Mégis feltétel nélkül bízom benne még mindig, s ezekkel a gondolatokkal teszek ígéretet. Fejemet rázom a köszönetére, megmagyarázhatatlan a ragaszkodásom, de így érzem. Az én érzéseim, csak a helyére kell tennem azt a hideg és számító racionalitást amit Callumban fedezek fel. Clara szavai csengnek a fejemben, melyekkel a világunkat és a kancelláriát jellemezte, s be kell vallanom, hogy még a közelébe sem ért annak, amire most fény derült. Vajon ő tisztában van mindezzel s csak lassan akart beavatni a valóságba, vagy van még olyan dolog ami előtte is rejtve maradt? A szívem a torkomban dobog akkor is mikor feleszmélek gondolataimból a hangjára. Olyan más most, ahogy a tekintete is. Nyoma sincs benne annak ami az imént megijesztett, a hangja pedig…megérinti a szívemet. Nem taszíthatom vissza abba a bizonytalanságba és kétségbeesésbe, melyet a veszteség okozott. Nem tehetem meg, mert a hidegségen túl ott a melegség is, a gyengédség, a gondoskodás ami csak nekem szól és tudnom kell miből fakad. S miből az a másik ijesztő oldal. Lenézek a kezeire melyek már nem fogják az enyémeket, csupán támaszt nyújtanak melyen megpihenhetnek, s a választás jogát. Elhúzom a kezem, de csak annyira, hogy ujjainkat egymásba tudjam fűzni és felnézek rá. Olyan elveszettnek tűnik most, mint amilyennek én érzem magam…csak vele, benne találhatom meg azt mi elveszett.* -Nem. Nem mondom vissza. Egyikünk sem csak jó, vagy csak rossz és egyik sem létezhet a másik nélkül. Mindkét oldal a sajátunk és vannak átmenetek, finom árnyékok a fény mellett. Szeretnélek megismerni Callum, épp azért bízom benned jobban, mert nem rejtetted el előlem. És nem hiszem, hogy ezzel az oldaladdal nekem akarnál ártani. Féljenek mások.
Mosollyal felelek még arra, hogy mindenre van ötletem. Magam sem tudnám megmondani, hogy ilyennek születtem vagy ilyenné váltam az évek során már gyerekként, hogy ha zárt ajtókat találok, azonnal keressem azt a kis rést, ahol még átcsusszanhatok, vagy amivel előnyömre fordíthatom a káoszt. Talán mind a kettő kellett hozzá, apám is ilyen volt, de a szüleim mellett ilyenné is kellett lennem, kiváltképp látva milyen jövő áll előttem. Bizonyára ez is közrejátszott abban, hogy meghozzam a döntést, hogy elrabolok egy perdait, majd utána segítségét kérjem, hisz csak egy kancellárnak lehet ennyire vastag a bőr a képén, még ha a szégyen érzése be is tud szivárogni alá. - Pedig járna az első hely. - Bókolok még, mentve a menthetőt, de tisztában vagyok vele, ha Saskia elítél majd a tettemért, ez a bók aligha fog engem megmenteni. De nem akarok magyarázkodni sem, a levelekből úgy is érezte a reménytelennek látszó küzdelmemet, aminél mégsem adtam fel végül soha, hiába éreztem úgy nem egyszer, hogy egyszerűbb lenne. Ám képtelen voltam. Inkább újra megnyitottam a szimulációt, hiába rúgott azok száma magasabbra, mint ahány nap van két és fél évben, de talán kiszúrok valamit, ami felett elsiklottam korábban. Inkább újra képletekbe merültem, míg álmatlan álmaimban is azokat láttam egybemosódva a valósággal. Képtelen voltam feladni. Így mikor úgy éreztem, hogy nincs más megoldás - vajon tényleg nem volt? -, utánanyúltam, legyen bármilyen etikátlan is, pengeélen táncolva béke és háború között. Feltehetnénk a kérdést, hogy vajon akkor is megenyhülne irányomba Saskia, ha háborúba torkollik az egész, de hiábavaló kérdés, mert nem így alakult, nem tudjuk, milyen döntések születtek volna meg csak bennem, nem hogy még másokban. Maradt a béke, és más döntéseket kellett meghozni, most Saskiában is más döntés születik meg velem kapcsolatban: megértés és megbocsátás... szeretet mindezek ellenére... vagy éppen ezért, mert nem egy rendíthetetlen kancellárt lát, hanem egy esendő embert, akinek mindez csak egy újabb démon az életébe, amivel meg kell küzdenie. - Értetek... értünk. - Csak ennyiben javítom ki szavait csendesen suttogva. A miatta olyan érzetű volt, mintha felelőssé tenném ezért a lelki vívódásért, hogy a szégyenem az övé is. És innen nézve, hogy értünk, a családomért tettem, nem lehet az a súly túl nehéz, amit magamra vennék bármikor, ha kell. Haloványan elmosolyodom a szavain. Bátor lettem volna? Na igen, a szerelem bátorrá tesz, de észszerűvé nem. - Köszönöm. - Mondok végül ennyit. Köszönöm, hogy megbocsátja, hogy elnézi, hogy nem ítél el. A szíve megmaradt jónak, hogy így tesz, s ezzel könnyít a terheimen egy keveset, de tudom, hogy ez helyreálljon teljesen, ahhoz Rodával is rendezni kell a köztünk lévő kapcsolatot. Még egyszer nem fogok tőle bocsánatot kérni, de nem is erre az egy szóra van szükség köztünk. Kell némi könyörtelenség az emberbe ahhoz, hogy annyira érdekelje valaminek a megoldása, hogy hiába mutat minden arra, hogy fel kéne adni, mégis kitart. Saskia ebből a könyörtelen oldalból kapott ízelítőt, nem is kicsit. Roda kapcsán se mutatkoztam a legelőnyösebb oldalamról, ám az ülés második szakaszának elmesélése nem véletlen ijeszti meg Saskiát. S miattam ijedt meg, nem attól, amit esetleg a visszavágásom a fejünkre hozhat. Ahogy a kutatásban könyörtelenül kerestem a megoldást, úgy könyörtelenül csaptam le az ülésen is a kínálkozó alkalomra. Persze felsorolhatnám a kicsinyes bosszút is, valószínűleg ennek is helye lenne az érvek sorában, de messze nem ez volt a legfontosabb. Ha bosszúról van szó, türelmes tudok lenni. Lassan bólintok arra, hogy megérti az érveimet racionálisan, és arra, hogy tudtam előre. A végeredményt persze nem tudtam, de azt igen, hogy ha módomban áll, visszavágok William-nek, már így érkeztem az ülésre. Saskia ezt érti és látja, az esze egyetért velem, de a szíve vajon mit mond most neki? Ezért is folytatom úgy kis csendet követően, hogy adok választási lehetőséget. Nem végérvényeset - remélem -, de ha szeretne most tőlem távolabb lenni egy ideig, adok neki teret és időt rá. Megadnám neki, de ettől még szívem kihagy egy ütemet, mikor megérzem, hogy kezdi elhúzni a kezét s kell némi önuralom, hogy hagyjam, ne kapjak utána. Aztán a következő pillanatban az a kihagyott ütem bepótolódik, ahogy hevesebben dobban a szívem, mikor ujjainkat összefűzi megelőzve szavait ezzel a válasszal. Komolyan figyelem őt, csak akkor kezd halovány mosoly megjelenni rajtam, mikor kimondja, hogy szeretne megismerni. Persze én tudom, hogy évtizedes titkok is vannak, amelyekről ő nem tud, amelyeket sosem mertem vagy akartam elmondani, tartván tőle, hogy a mérleg nyelve a sötétség felé billen el, ahol már nem látja meg, hogy némi fény is bejut. Talán egyszerűbb lenne most elmondani mindent, tudjon meg minden sötétséget, minden rosszt... de túl önző vagyok ahhoz, hogy ellökjem magamtól őt és egyébként sem vágyik hirtelen ennyi teher átvállalására. Erős nő Saskia, talán az egyik legerősebb, akit ismerek, de nem akarom próbálgatni, mennyit bír el még. - Soha nem ártanék neked. - Csóválom meg a fejemet nemlegesen és élvezem, hogy ujjaink össze vannak fűzve, végszavára meg elmosolyodom, de igazán nem érdekel most, hogy mások mit csinálnak. Az jobban érdekel, hogy velem maradna, hogy megismerne, hogy esélyt adna még mindig. - Ismételten csak köszönni tudom neked... - Emelem fel egyik kezünket, hogy ujjaira apró csókot hintsek és egy hosszú pillanatra ennek döntsem neki homlokomat, mielőtt felnéznék rá immáron derűsebben. - Ha láttad a leveleket, amiket az utóbbi időben küldtem, akkor láttad a korábbiakat is, igaz? - Bár örök időkig tudnám így fogni a kezét, az egyiket mégis elengedem annak reményében, hogy segíteni tudok neki, hiszen nem csak nem ártanék neki, hanem a javát akarom mindenben. Némileg hátrafordulva a korábban a szék háttámlájára tett felöltő belső zsebébe nyúlva húzom elő a pda-mat, hogy aztán néhány érintést követően egy lendületes húzással küldjem át az adatokat a pult feletti nagy kivetítőre. Előbb a Dominium jelenik meg felszeletelve gyűrűszintekre, feliratok jelzik, hogy mik az egyes szinteknek az alapvető funkciói. Majd sorra nyitok meg mellé képeket, de nem az adott szintek egy-egy jellemző képe jelenik meg, hanem a levelezésből vett virágképek, miközben elkezdem magyarázni is, hogy mit csinálok. - Volt egy saját, szó szerinti virágnyelvünk. Azt mondtad, hogy kár, hogy a Kert olyan kicsi, lehetne az egész Dominium is egy kert. Hogy innen jött-e az elgondolás vagy sem, azt nem tudom, de egyszer egy feladványban jelölted meg nekem a randi helyszínét és idejét, s így maradt ez a szokás valamennyire. Az esetek többségében az üzenetekben ezek találkozóhelyeket és időket jelöltek. Hozzárendeltünk minden gyűrűhöz egy virágot, ami valamiért jellemző arra a szintre küllemét tekintve vagy jellemző tulajdonsága miatt, s a főbb helyszínekre a szinteken belül újabbakat. Az időt meg általában a virágok száma jelölte. Nem muszáj ezt folytatnunk, de gondoltam megmutatom, hátha nem tévedsz el, ha a Dominiumra mint egy nagy kertre gondolsz. - Nézek vissza a kivetítőről kis, érdeklődő mosollyal Saskiára, hogy mennyire tetszik neki, akarja-e folytatni? Nem jelent problémát, ha nem, így talán kevésbé fog belemélyedni a dekódolásba majd, vagy ha igen, akkor előbb kell esélyesen szót ejtenem a tervünkről. Mert az esetek többségében tényleg csak találkozóhelyszínek voltak - biztonsági okokból, így ha feltörték volna a levelezésünket, nem volt ténylegesen leírva hol leszünk megtalálhatóak -, de nem minden esetben...
Szép mentés, de csak a fejemet rázom, és van egy olyan érzésem, hogy az a hajszálon függés nem teljesen Callum érdeme. Kellett hozzá Roda is, noha nem vagyok tisztában a részletekkel, sem azzal, hogyan sikerült eltitkolni a gyógyító elrablását, de valószínű, hogy a másik fél sem kívánta az újabb háborút. Kölcsönösen hasznos kompromisszum született egyetlen emberért. Nem érzem magam annyira fontosnak, hogy egy egész nép létét kockára tegyék, vagy két népét, értem…értünk. Ahogy ő érzi, amiért ő cselekedett, mégis én csak a magaménak érzem, hiszen Ewan Noah vétlen volt mindenben. Ezen azonban már kár rágódni, megtörtént és ha nem is tudom teljes mértékben átérezni, megérteni igen. Hosszas és fájdalmas vívódás lehetett minek a végén csupán egyetlen nagy levegővétel választotta el a végső lépéstől, egyetlen hajszálnyi határvonal, aminek a túloldaláról nem volt már visszaút. Callum pontosan tudta mit vállal magára, tudta milyen mély szakadék felett kell majd egyensúlyoznia, hogy mi várja odalent ha valami nem úgy sikerül és lezuhan, mégis elindult azon az úton. A vékony, ingatag hídon mely ugyanúgy vezethetett volna a semmibe is, mint ahogy eljuttatta hozzám. S mindehhez még ott volt a kancellária, William, mind külön egy-egy út, számtalan lépés lehetőség, ugyanannyi buktatóval mint ahány sikerrel. Mindehhez kellett az a hideg és számító racionalitás amivel szembesülök, amit csak az eszemmel látok át, a lelkemmel még nem. De egyik sem lehet jó tanácsadó a másik nélkül, és ugyanezt mondom Callumnak is amikor félretéve minden kételyemet, újabb esélyt adok a folytatásra. Mert nekem is szükségem van rá, és úgy érzem, ismét egy viharon vagyunk túl, mely csupán apró porszem azokhoz képest, amiket már túléltünk együtt, dacolva a sorsunkkal, vagy a mások által ránk mért megpróbáltatásokkal. Az ébredésem óta néhányszor éreztem már azt a szoros köteléket mely összefog minket, de most érzem a legerősebbnek, mely túlmutat ragaszkodáson, kölcsönös megbecsülésen és szerelmen is. Az ő lelke az enyém másik fele. Bőrének érintésén érzem a pillanatnyi dermedtséget, amit ujjaim elhúzása vált ki belőle és érzem a megkönnyebbülést is, ahogy a kezében lévő szalagok feszültsége enyhül, elernyed. Lassan emelem tekintetem újra rá, szemeinek kontúrja akkor élesedik ki teljesen mikor hangja csendesen elér hozzám. * -Tudom jól. *Suttogom még magamnak is alig hallhatóan, de minden hang egy-egy szívdobbanás, ajkaim egy rövid sóhaj után, csupán szegletükben rándulnak rövid mosolyba. Callum harca már régóta tart, az enyém most kezdődött el azzal, hogy egyre több mindenre derül fény, és túl sok mindent borít be árnyék. Mégis ki kell tartanom, hogy megértsem önmagamat is, hogy megtudjam miért maradtam mellette mindvégig, és minél több fájdalmas vagy rémisztő mozzanat kerül elő elmém által becsomagolt múltunkból, annál szilárdabban fogok állni. * -Nem kell köszönnöd Callum. Együtt indultunk el, együtt is fejezzük be. Mindegy hol lesz a vége, az odafelé vezető út a fontos. *Tekintetem ujjaimra vetül, majd ajkaira melyek finom csókot lehelnek, gondráncokkal teli homlokára, szemeinek végtelen tükrébe…melynek egyetlen pillantása átrepít a jelenbe. Mintha újabb határvonalat léptünk volna át, újabb mérföldkövet hagytunk volna magunk mögött. Lassan, elgondolkodva bólintok a kérdésére. Néhány levél tartalma felrémlik bennem, jelentés nélküli szavak, számomra értetlen sorok, ezernyi kérdést húzva magukkal. Elengedem a kezét, hagyom elhúzni a sajátját ha szükséges, mindkettőt. Figyelem mozdulatairól a pult feletti kivetítőre vetül, melyen a távoli Perda helyett a Dominium képe jelenik meg, és virágoké. Utóbbiak nevei sorra jutnak eszembe, s kíváncsian fordulok Callum felé, elszakítva tekintetemet a kivetítőről. Egyszerre lep meg s érzem egyszerűnek, magától értetődőnek a csalafinta virágnyelvet. * -Ez egy remek ötlet. Asszociációs játék, és még élvezni is fogom. *Immár mosolyom sem marad el és nem csak a játéknak szól, hanem Callumnak is. Minden gondolata körülöttem jár, azon hogyan segíthetne…még akkor is ha nem kérnék belőle. Biztos vagyok abban, hogy titkon, a távolból megtenné. * -Akkor dekódoljuk mind, mert nem emlékszem rá. A virágnevek viszont biztosan segítenek majd, jobban eligazodom köztük. Feljegyzem míg meg nem tanulom. Az nem okoz gondot, igaz? *S fel is állok, hogy a hálóba induljak a saját pda-mért, amennyiben Callum biztonságosnak találja. Egy-két nap elég lesz, addig úgy sem megyek sehova, mert bármennyire is kikívánkozom a lakosztályból, már elhatároztam, hogy az első sétát vele teszem meg és ezen az elmúlt percek sem változtattak. Úgy érzem minden fontos lépésemnek jelentősége van a jövőmre tekintve, meg kell hát adni a módját. Ugyanezt éreztem amikor kiléptem a karantén szoba ajtaján…és azt fogom érezni amikor elindulunk a randevúnkra. Mintha mérföldkövek szegélyeznék az utamat. Ha Callum elenged, csupán egy perc míg távol vagyok, vagy még annyi sem. Néhány gondolat átsuhan rajtam amikor kezembe veszem az éjjeliszekrényen hagyott pda-t, ujjaim finoman simítanak végig a sötét kijelzőn, mielőtt megjelenne a menü. Visszatérve Callumhoz , nem ülök le azonnal hanem az asztal mellett megállva nézek le rá, amennyiben ülve maradt. * -Azt mondtad az a virágnyelv segít eligazodni a Dominiumon, és ezt használtuk ha nem akartunk valamit szavakkal kimondani….van valami, ami talán neked segít, hogy rajtam kiigazodj, mert…nem mindig könnyű kimondani valamit, néha nem is találom a megfelelő szavakat, csak később amikor az érzéseimben kutatok. Amikor nem vagy velem. *Ezen a ponton kicsit talán bűnbánóan de halkan felnevetek. Inkább zavarban vagyok egy kicsit, mint akit rajtakaptak, hogy rosszalkodik a szülei távollétében, de kicsit büszke is magára. Csak ekkor ülök vissza a székemre és ahelyett, hogy egy új mappát nyitnék a Dominium gyűrűszintjeinek, egy másik, már meglévőt nyitok meg és odanyújtom Callumnak a pda-t. * -Szeretném ha elolvasnád. Szeretném ha a jövőben minden újat elolvasnál. Nem küldöm el neked, ha elolvasod, megérted miért. *Az életem, legmélyebb érzéseim és gondolataim, melyeket nem tudtam akkor és ott megfogalmazni, amikor felszínre kerültek. Idő kellett, hogy leülepedjenek és a helyükre kerüljenek.* -Legyenek ezek olyanok, mint a te nekem írt leveleid. Akkor írtad amikor aludtam, én akkor írom neked amikor ébren vagyok. *S biztosan rájön, hogy nem szó szerint kell érteni, csupán az idő meghatározása. *
Itt is a folytatás 
