Az üzenetemre nem jött válasz, de nem tulajdonítottam neki különösebb jelentőséget. Egy apró élet fejlődése bámulatosan nagy energiákat emészt fel. A várandóssággal a fáradtság hullámokban tört sokszor Saskiára, és mivel még a munkahelyén tartania kellett magát, hogy egyelőre ne derüljön ki, hát a fáradtság otthon vett rajta erőt és olykor el-elszundított. Hol az ágyra dőlve, hol a kanapén elnyúlva, de volt, hogy éppen csak megtámaszthatta a fejét valami párnában a kanapén és jószerivel ülve aludt el. Ilyenkor óvatosan mindig megigazgattam, betakartam kedvenc színes takarójával és hagytam pihenni, na meg lágy mosollyal gyönyörködtem benne. A rendszerint normális hazatérési koreográfia - amiben ritkán fordul elő, hogy én érek előbb ide - úgy néz ki részemről, hogy belépve már tekintetem őt keresi. Rendjére köszönök is, hiszen az ajtó halk surrogása nem mindig hallatszódik, főleg ha valami kellemes zenét kapcsolt be Saskia vagy csak belemerült valamibe, de a hangosabb köszönésről mostanság leszoktam, ha nem látom őt rögtön, mert hátha alszik. Amennyiben ébren lelem, mosolyom máris megjelenik arcomon, amivel napközben annyira fukarkodom mindenki más esetén - legfeljebb csak a gúnyos élűvel találkoznak -, kilépek cipőimből és hozzá lépek, hogy ajkaira csókot adjak üdvözlésem részeként, majd a felöltőből is elkezdek kibújni és már a beszélgetés elindul közöttünk. Ha nincs éppen kiemelni valóan érdekes esemény, amit egymással minden különösebb bevezetés nélkül megosztanánk, akkor kezdetben csak kölcsönösen érdeklődünk a másik hogyléte vagy napja felől, innen már hamar el is jutunk valahova, amiről beszélgetünk aztán tovább. Ha egyéb nem is akadna, egy-egy apróság felmerül a költözés, az új otthonunk kapcsán, amolyan mi lenne, ha...? Ezúttal belépve a lakosztályba félhomály fogad, na meg Saskia precízen elrendezett cipellői, amiből elsőre arra következtetek, hogy itthon van és ezúttal is elnyomta az álom. Bizonyára ezért nem válaszolt az üzenetben feltett kérdésemre. Nem volt jelentős, az iránt érdeklődtem csak, hogy mit enne szívesen vacsorára, de válasz hiányában magam választottam neki. Mivel a Panorámaétterem választékából kértem, mire befejeztem lent a munkámat és felértem ide, csak átvennem kellett az elegáns dobozokba csomagolt vacsorának valókat, s folytathattam is utamat ide, némi izgatottsággal, hiszen estére ígért eredményt dr. Salsbury. Meglett volna az az eredmény hamarabb is, hiszen dél környékén jártunk nála, de egy sürgős esethez hívták el, s hiába vagyok kancellár, van, amikor nekem is várni kell valamire. Engedélyt kért ugyan, de végig se kellett mondania, habozás nélkül megadtam neki. Logikusan az élet mentése volt a fontosabb, számunkra pár óra plusz-mínusz nem számított. Még talán az izgalmat is növelte valamennyire, bennem legalábbis mindenképpen. A háló nyitva lévő ajtaja majdnem szemben van, azonnal látom, hogy nem odabent van, s fejem fordítom a kanapé felé, de finom mosolyom azonnal leolvad az arcomról és hosszú pillanatig moccanni sem tudok a bénító érzéstől. Nem a kedves kép fogad, hogy békés álomba merülve fekszik ott Saskia, hanem ül a kanapén, nagyjából a színes takaróba bújva, pda-ja a földön, s innen is látom, hogy hideg verejtékben úszva sír. Sőt, inkább zokog. Mintha egy jeges kéz szorítaná a szívemet össze és nem eresztené, torkom s szám azonnal kiszáradt. Ez nem lehet, nem történhet meg megint... Nem! A két doboz koppan a padlón, ahogy kiejtem a kezeimből azzal sem fáradva, hogy a pár lépésnyire lévő asztalig eljussak velük. Azt se venném észre minden rendmániám ellenére, ha bármelyik doboz kinyílna és a tartalma a földre borulna ki. Csak átlépem, cipőm vagy felöltőm se véve le és két-három öles lépéssel szelem át a köztünk lévő távolságot előtte térdelve le és tenyerembe zárva kezeit, tekintetét keresve. - Saskia... - A suttogó kérdés kimondatlan marad, nem is szükséges talán, kimondani is fáj, hát még válaszolni rá. Tudom, hogy bármikor történhet bármi, mégis elmém és lelkem tiltakozik. Délben még minden rendben volt! Nem, nem veszíthet el még egy babát Saskia, főleg nem ilyen rövid időn belül kettőt is! Fájna nekem is, de minden támogatásom ellenére a teher javát Saskia viselné, én meg csak tehetetlen fognám a kezét, ahogy most is. Próbálom tekintetét elkapni... és megfejteni is, mert néha az arca egy pillanatra egészen örömtelinek tűnik, miközben a könnyei egyre csak alácsordulnak szép ívű arcán.
Az idő egyre csak pereg, ahogy a felbukkanó emlékképek is, egymást generálva, húzva elő a sötét mélyből egymás után. A deja vu-k helyét átvéve rohannak meg, de magam is csalogatom elő, olykor boldogan, olykor félve...mit feledtem el, magamból, az életemből, Callumból. Minden újabb kép felidéz egy-egy napot, már nem kell rágörcsölnöm, de így sem könnyű megbirkózni az áradattal, a helyükre tenni, megérteni, elfogadni. Azonban segítenek is...az egyik legfontosabb kérdésben, Callum döntésében. Mindannak ellenére, hogy nem tudtam megajándékozni egy örökössel, egy gyermekkel, hogy szerelmünk gyümölcseit a sors oly kegyetlenül leszakította...ő tovább szeretett, óvott, mellettem maradt. Most már tudom, miért tett mindent kockára, mindazt amit egyedül és együtt elértünk, tudom miért taszította magát egyetlen pillanat alatt a fájó bizonytalanságba, miért kárhoztatta magát magányos évekre. Egyetlen, pillanatnyi, kétségbeesett lépés volt, hogy esélyt adjon kettőnknek...erre pedig az előtte együtt megélt nyolc év az ok. Talán sosem értettem volna meg, ha nem kell újra visszanéznem. Örökké hálás leszek, amiért ezt megadta nekem, csak az fáj, hogy oly sokáig egyedül volt, hogy nem tudtam vigasztalni, nem tudtam tenyerem az arcára simítani, hogy szavak nélkül mondjam el, mennyire szeretem. Sírásom, bár nem kelt bántó hangzavart, szipogásommal együtt elnyom minden zajt, figyelmetlenségem okán nem veszem észre, hgy nyílik az ajtó, sem Callum belépő alakját, ahogy árnyékot vet a padlóra a folyosó fényében fürödve. A hangos koppanás az amire felkapom a fejem, s őt látva apadnak el a könnyeim, láthatóan megkönnyebbülve mozdulok meg, húzom ki magam...s amit két és fél évig nélkülöznie kellett, most megteszem, vágyamnak engedve simítom mindkét tenyerem az arcára, mikor elém térdel. Csak nézem a szemeit, az arcát, mintha hosszú évek után most látnám először. S valóban olyan, más szemmel látom most.* -Ó, Callum. *Suttogom felé, szinte csak lehelve a nevét, majd hozzáhajolva hosszan és forrón megcsókolom. Érzem ajkaimon a könnyeim sós ízét, mely keveredik az ő édesével. Minden fájdalmam, örömöm, derűm és szomorúságom ott van abban a csókban, minden amit mi ketten együtt átéltünk, minden amit az elmúlt hosszú percekben újraéltem. Ez az a csók, amit akkor kellett volna kapnia, amikor felébredtem. Elhúzódva tőle némán nézem az immár régről ismert arcot, tekintetét melyben még ott van az iménti ijedtség nyoma. Halványan elmosolyodom, egy kicsit a bocsánatát is kérve, amiért így kellett rám találnia.* -Megváltoztál. Egy kicsit...más lettél, de jobban szeretlek mint a nyolc évünk alatt bármikor.
Hogy érkezésemre felfigyelve engem látva megkönnyebbülni látom még nem gyanús és nem is nyugtat meg, hiszen arra gondolok, hogy bennem lelve támaszát csak örül, hogy nincs már egyedül, van kibe kapaszkodnia, kiből erőt merítenie. Letérdelek elé, de meglepetésemre elhúzza kezeit enyéimből és arcomat fogja keretbe velük, hogy nevem elsuttogása után megcsókoljon. Hogy összezavart? Nem kérdés és nem is kicsit sikerült neki. Szerintem még soha nem váltottunk úgy csókot, hogy az első pillanatban én elkerekedett szemekkel nézek rá. Keservesnek és zaklatottnak tűnő sírása elmúlni látszik, mindenesetre nem gondoltam volna arra - még ha tévedek is a hipotézissel, mi váltotta ki -, hogy egy csók lesz a következő reakció, ráadásul milyen csók! Másabb, mint amiket eddig váltottunk ébredése óta, s önkéntelenül nekem is az jut eszembe, hogy olyan ez a csók, mint mikor a szerelmesek régóta nem látták egymást és most élvezik az édes viszontlátást és a csókban enyhítik saját és a másik fájdalmát, mely a távollét alatt érte őket. Visszacsókolok, ez sem kérdés, egy ilyen csók nem maradhat viszonzatlan akkor sem, ha a kérdőjelek szinte láthatóan sűrűsödnek a fejem körül. Kezeim sem maradnak tétlenek, ha már nem őrizhetik az övéit: derekára és lapockájára simítom, közelebb vonom őt vagy inkább én hajolok közelebb szorosan ölelve Saskiát át odébbhessentve a színes takarót. Az ölelés is olyan mint a csók, annak méltó párja. Mikor elválnak ajkaink és újra Saskiára pillantok, a kérdőjelek a szemeimbe költöznek, szám sarka megremeg, mint aki nem is tudja, hogy most mosolyogjon vagy inkább ne merjen? Nem is tudom valóban, csak zöldes-kék szemeim kitartóan kutatják a mogyoróbarna szempár titkát, már-már sürgetően várva, hogy mondjon valamit, akármit. Jól van? Jól vannak? Vagy mégis valami baj van? De a csók... akkor viszont miért sírt? Hormonok okozta hangulatingadozásra azért ezt már nem lehet fogni. S mikor megszólal Saskia, az egyszavas kezdőmondatra kicsit összevonom a szemöldökeimet egy pillanatra s határozottan apró mosolyba rándul a szám sarka. Megváltoztam? Dél óta? Miben lettem kicsit más? S ahogy folytatja, arra némán nézek vissza rá, pedig a legszebb vallomást kaptam tőle. Magamban gyorsan lefuttatom a logikai menetet, hogy ahhoz, hogy ezt ki tudja jelenteni, tudnia kell, milyen volt a nyolc év alatt, hogyan érzett akkor irántam. De ahhoz, hogy ezt tudja... - Te emlékszel rám. Te emlékszel? - Hitetlenkedő mosolyom hasonlatos a pár héttel ezelőttihez, mikor a babáról szóló hírt mondta meg nekem. Ahogy akkor is, most is magamban latolgatom, hogy vajon lehet másként értelmezni a szavait? Hogy magam is alig merem ezt a következtetést elhinni, jól látszik abból, hogy előbb kijelentek, majd megismételve rákérdezek. De a válaszát rövidre fogom Saskiának, mert az első igenlő reakció láttán-hallatán visszaadom azt a csodás csókot, amit kaptam. - De.. jól vagy? Jól vagytok? Mi történt? - Nézek végig rajta kicsit hátrébb hajolva az ölelésből, mintha bármit is kiszúrhatnék kiváltképp a magzattal kapcsolatban így külsőre, akár pozitív, akár negatív változást. Már csak azért is aggódom még mindig, mert emlékszem, Clara azt mondta, egy trauma is segíthet visszahozni az emlékeket, de logikusan egyikünk sem akart ilyen módszerhez folyamodni. Úgy voltam vele, inkább ne térjenek vissza soha többé az emlékek, bármilyen nehéz is az főleg Saskiának, de mégiscsak boldogabb életnek tűnt, mint egy újabb trauma elviselése. Azt se tudom, hogy az emlékek visszatérése részlegesek-e? Csak rám vonatkoznak? A közös életünkre? Tovább is mutat annál? Ezernyi kérdés és azt se tudom, melyikkel kezdjem.
Mondhatnám azt, hogy hiányzott, hiszen kiesett két és fél év, oly hosszú idő, de arról az időről nem tudtam, és mióta felébredtem, mindig is itt volt velem. Az érzés azonban óvatosan kerülget továbbra is, nem voltam önmagam, nem szerettem úgy ahogy rég, más lettem, lassan alakultam, de a mai napig nem értem el azt aki voltam. Halvány árnyék voltam csupán, s most ébredtem fel igazán. Benne van a csókomban, most üdvözlöm először úgy, ahogy azt azon a komor estén vágyta, noha értetlen arcán látszik, hogy még nem fogta fel. Ijedtsége, a rosszra gyanakvása nem illant el, csupán háttérbe szorult, elmerül a csókban míg válaszra nem lel pillantásomban, szavaimban. Várnom kell tudom, hogy rendezze magában a hallottakat, és ez nem is sikerül elsőre maradéktalanul. Mosolyom immár derűsebb, de igazi valóját még elnyomja mindaz ami az elmúlt percekben, órában lepergett bennem. * -Emlékszem rád. *Nem sok időt hagy a válaszra, de nem is tudok mit mondani, nem tudom hol kezdjem, hogyan mondjam el és mégis mi az ami visszahozta az emlékeimet. Még minden olyan kusza, érzelmek hullámzó halmaza az ami bennem kavarog…belemosolygok a csókjába, az jut eszembe, nem csak az emlékeimet kaptam vissza, hanem őt is. Hát kapaszkodom belé, karjaim akkor is a nyakára fonódva maradnak, mikor kissé elhátrál tőlem. Nem engedem, húzom vissza és magam is csúszom a kanapén, hogy kényelmesebben elhelyezkedjünk, mellém üljön, hozzá bújhassak. Hosszú beszélgetés lesz. * -Jól vagyok…a babánk is jól van. Legalábbis még nem panaszkodott. *Orrnyergem ráncolásával kísérve próbálom eloszlatni még mindig lobogni látszó aggodalmát, egyik kezem a hasamra simul, míg el nem helyezkedünk és Callum ölébe nem bújhatok. Lábaimat átvetem az övéin, vállammal nekidőlök, de fejemet nem hajtom a vállára. Csak nézem Callum szemeit, arcának vonásait, melyek már nem idegenek számomra, jóllehet egy ideje már nem is ismeretlenek. Minden rezdülése felidéz egy újabb emléket, egy pillanatot az életünkből, egy órát, egy napot. Rosszat és jót egyaránt, hogy melyikből van több, nem tudom, de nyilván a fájóak hagytak bennem mélyebb nyomot. Értetlenül ingatom a fejem, most reagálva a kérdésére, de még mindig nem tudom hol kezdjem. * -Nem történt semmi…semmi rossz, ami kiváltotta volna az emlékezést. Talán csak túlaggódtam magam….*Megnyugtatnám, hogy ne gondoljon arra, valamilyen baj történt velem, de érzem, hogy a következő mondat ezen nem javít. Mégis el kell mondanom amit talán eddig észrevétlenül rejtegettem előtte, vagy csak nem szólt róla. * -Sokszor eszembe jutott Ewan Noah…és a mási két babánk. Féltem, hogy őt is….*Kezem újra óvón a hasamra simul, s talán kezeink találkoznak, ha igen, megszorítom Callumét, s akkor ujjaim gyengéden cirógatják, oda sem figyelve arra mit teszek. * -…elveszítjük. Azon merengtem miért történt mindaz velünk, miért nem találtunk rá megoldást, magyarázatot…hiszen sosem mondtad. *Tudom, hogy miért nem beszélt erről addig a pillanatig, ott a Panoráma kilátóban, Callum mindig is kímélni akart, mindig a legjobb megoldást választotta, s eddig arra várt, hogy az emlékeim maguktól bukkanjanak fel a sötétből. Emlékszem minden egyes arcára, minden pillantására amikor a boldogságunkat a fájdalom követte. A szívem ugyanannyiszor szakadt meg, nem csak a babánkért, hanem érte, miatta is. * -Nem lehet más magyarázat arra, hogy mi váltotta ki. Féltem ma is amikor Dr. Salsbury-nél voltunk, féltem, hogy nem csak azt tudjuk meg, hogy fiúnk vagy lányunk lesz, hanem…mást is. Ezért érhetett el az a rossz álom, aminek keserű ízét még most is a számban érzem. Mintha ébren lennék, de képtelen voltam megmozdulni és ez még nagyobb félelemmel töltött el. S múltunk néhány darabja kísértett. Az apám…Sybella…mind…bántottak és te nem voltál ott. *Hangomban cseppnyi vád sincs, elvesztésének lehetőségétől való félelmem csendül ki belőle, és felmerül bennem az a kép, amikor háttal állt nekem és hiába szóltam hozzá. Kezem az arcához emelem, homlokomat az övéhez szorítom, s szemeimet lehunyom. Mélyet sóhajtok illatát magamba szívva, mely hevesen zakatoló szívemet csendesíti. * -Soha nem akartalak magadra hagyni, ezt tudnod kell…de én már nem tudtam tovább harcolni. *Talán ha el tudja mondani mi a terve, ha előbb eszébe jut, lett volna reményem. Soha nem búcsúztam volna el tőle. Az az utolsó perc azonban továbbra is homályban marad, már nem voltam képes tisztán gondolkodni, csak érzések maradtak meg. Félelem és megnyugvás különös keveréke. * -Sosem kellett olyan nehéz döntést hoznod, mint akkor.
Az a két szó, hogy emlékszik rám felér azzal, mikor a vízesés partján azt mondta, hogy szeret. Szinte késztetést érzek, hogy nyelvemre harapva okozzak némi fájdalmat magamnak és ezzel a gyermeteg módszerrel derítsem ki, ez a valóság. Az egyetlen ok, amiért nem kell így tennem, az Ewan Noah. Fájdalmas még mindig az űr, amit maga után hagyott, és az új gyermek érkezése ezen hol enyhít, hol pedig csak égetőbbé teszi a kínt. A kanapéra követem Saskiát, magam is felülök a közelében maradva, igazán az ölelésből ki sem bontakozva és ugyan máskor is bújt már így hozzám ébredése óta, talán az emlékei visszatérésnek tudata az, ami miatt másabbnak érzem még ezt is, pedig a "korábbi" verzió is boldoggá tudott tenni. - Az jó. Ne is panaszkodjon! - Mondom mint valamiféle első atyai intelem felé - nem lehet elég korán kezdeni -, hogy tilos a panaszkodás, de mosolygok és ahogy ölelő karjaim egyike lejjebb csúszik hátáról, úgy gördül le a szívemről is egy kő. Maradt még ott, de ez a mázsás szikla már nem nyomja. Jól vannak. Még jól vannak. Így is kell ennek maradnia. Ugyanakkor ha ők jól vannak, akkor valami más oka lehet annak, hogy az emlékek visszatértek, de ha el is tudnék most a régről ismerős módon csillogó szemeitől szakadni, hiába néznék körbe a szobában, nem találok semmit sem, ami másképp lenne, mint máskor. Semmit, ami nyomként szolgálhatna. A túlaggódás említésénél tudom, mire vagyis kire utal. Pont ezért nem akartam elmondani neki a kilátóban... nem is tudom, mikor mondtam volna el, talán csak a baba születése után, amikor már miatta nem kell aggódni, mert ott van a karjaiban egészségesen. Persze odáig el is kell jutni. A kezem közben lassú simítással a hátáról a derekához ért, onnan combjára tért át így karolván át, de most a hasára tett kezére simítom. Ujjaink lágyan cirógatják a másikét, észrevétlen, nem tudatosan, s ez a jó benne, így nem feltűnő a pillanatnyi megakadás arra, hogy miért történt mindez, amire nem lett meg a megoldás. Előttem nem a miért volt titok, hanem a megoldás. - Akartam, csak... - Nem fejezem be a mondatot, mert nem tudom, hogyan fogalmazzam meg. Mindig én voltam az ünneprontó mióta csak felébredt, aki visszarántotta, mikor talpra állni készült, mindezt miért? Nem tudtam őelőtte hitelesen hazudni és tagadni, mint azt egyébként teszem a napom nagy részében másokkal. Saskia gyorsan ráérzett, mire kell nálam figyelni, vagy az ő jelenlétében kevésbé igyekeztem ezeket elrejteni vagy mindkettő. Némileg nem is tudtam dönteni, hogy mi lenne a jó megoldás? Mindent elmondani vagy apránként csepegtetni? Vagy kivárni gyáva módon, hogy majd ha visszatérnek az emlékek, akkor nem nekem kell ezeket elmondani, hanem megtudja Saskia magától? Ez utóbbit vetettem el a lehetőségek közül a legjobban, nem akartam gyáván viselkedni, kiváltképp mert a helyzet nekem is köszönhető, szembe kell néznem a következményeivel is. Kellene... Apja és nővére említésére elhúzom a számat kicsit. Saskia életébe csöppenve és rendesen fel is borítva azt tanúja lehettem annak, hogy az apjába vetett hite hogyan inog meg, s Sybella... ő is különös teremtés volt. Igazi lidércnyomásos álom lehetett, s érdekes, hogy a szorongás, aggódás volt az, mely fordulópontot hozott az életébe és állapotába.. és hogy pont ők jelentek meg az álomban, nem egy régi emlék kísértette. - Legalább... Helen nem jelent meg. - Suta mosoly az anyós említésével, kíváncsian, vajon rá és tűpontosan célzott epés megjegyzéseire emlékszik-e? Ébredése óta nem beszéltem a szüleimről, se az övéiről, s csak magamban mosolygok fanyarul azon, hogy a titkokkal ez a legnagyobb baj: nem lehet őket megölni. Rossz szokásuk a síron túlról visszatérni. Elhessintem sokadjára az emléket, továbbra sem mondva el ezt az egyet, ezt az egyet jól titkolva előtte - remélem -, de kezdi megerősíteni azt a véleményemet, hogy a sok kicsi rossz hírt azért is mondtam el, mert el akartam mondani. Önző módon visszahúztam le magamhoz őt, hogy a teher könnyebb legyen. Homlokom a homlokához ér, de nem hunyom le szemeimet, hanem Saskia lehunyt pilláit nézem. Emlékszem arra, amikor lehunyta szemeit eszméletét veszítve és a hibernálás mellett döntöttem. Emlékszem, mennyiszer láttam lehunyt szemeit, mikor a kapszula üvegtetején át néztem őt. Mennyire vágytam rá, hogy megérinthessem, hogy megsimíthassam kezét, arcát, hogy kinyissa a szemeit, hogy halljam újra a hangját. És mennyire féltem is ettől a pillanattól. - Haragudtam miatta, hogy nem harcolsz tovább, de valójában magamra haragudtam mindvégig és nem rád, egyáltalán nem rád. Haragudtam magamra a kudarcért, a tehetetlenségért. De a döntés nem volt nehéz és akárhányszor is gondoltam rá az elmúlt években, egyszer sem döntöttem volna másként, annak ellenére, hogy tartottam attól, hogy ha felébredsz és szembesülsz a valósággal, hogy a fiunkat nem tudtam megmenteni... azt mondod majd, bár ne mentettelek volna meg. Hogy mi van, ha nem nem tudtál, hanem nem akartál tovább harcolni... - Csendesen beszélek, szinte csak suttogok. Nem tudom, mennyire emlékszik tisztán a végére Saskia, én viszont emlékszem, hogy míg tudott kérdezni, kérdezett a babáról és azt mondtam, hogy minden rendben lesz. Hittem benne, de ettől még hazudtam. Hogy kíméljem, hogy nyugtassam, hogy erőt merítsen ebből, még ha úgy is tűnt, hogy Saskia is tudja az igazságot a szavaim mögött: nagy a baj. Olyan méreteket öltő, mely már kicsusszan a kezeim közül, már nincs ráhatásom. Józanul végiggondolva - bármennyire is reméltem és hittem -, tudtam, hogy legfeljebb Saskiát van esélyem megmenteni, de hiába voltunk nyolc éven át házasok, képtelen voltam megjósolni, hogy miként reagál majd egy ilyen ébredésre és az önző ragaszkodásomra. A kancellároknak áll a világ, mert minden önzőségem és gyávaságom ellenére a szerencse mellém állt: az új, váratlan várandósság miatt ez már nem merül fel a pici miatt, korábban meg az emlékek hiánya miatt. Ébredéskor az is új információ volt, hogy babát várt, most viszont emlékszik rá, megvan újra a teljes érzelmi kötődés, az akkor érzett szorongás az előző kettő miatt, a boldogság minden egyes érzett mocorgásra odabent, a reményteli tervezések... és a remény elvesztése. - Bocsáss meg... - Elhangzott ez már az ébredése óta nem egyszer, de ezekért még nem, a hazugságomért, a félelmeimért, gyarló mivoltomért, s a rám immáron emlékező nő bocsánatát is kérem a kudarcomért, hogy akkor hagytam cserben, amikor a leginkább szüksége volt rám.
Ahogyan a kanapéra fészkelődünk, egymás ölelésébe, ösztönös mozdulatokkal teli. Nem eltervezett, hogy úgy alakuljon, ahogy. Egymással ismerős harmóniában helyezkedünk el, és én…emlékszem. Erre is, minden korábbi boldog és fájdalmas történést követően a karjaiban leltem magam, egymást vigasztalva vagy boldogságunkat tovább táplálva, szeretve. Most mindkettő elért minket, boldogságunk azonban egy kicsit háttérbe szorul, ugyan ott van, kezeink simítják…érzik a jelenlétét, de az emlékezés maga fájdalmas, hiába volt ezernyi örömteli pillanatunk, a rosszak mindig előtérbe kerülnek. Az utolsó mosolyt hosszú ideig Callum első atyai intelme hívja elő, mely lassan halványul, hogy belevesszen rémálmaim meséjébe s mindabba, ami közben az emlékek súlya alatt kitisztul. A rengeteg kérdése, melyekre nem kaptam választ, melyek ott kísértettek a nap minden percében, most értelmet nyertek. Callum olykor bosszantó hallgatása, magyarázatra lel anélkül, hogy kimondaná…és nem is kell mondania. Fejemet rázom finoman szavára, de talán e nélkül sem fejezné be a mondatot. Nem vádoltam…sosem tenném és múltam emlékeinek birtokában csak köszönettel tartozom. Callum jól ismer, s noha ilyen helyzetben még ő sem tudta volna mi a helyes és mi a jó, valahogy sikerült úgy lavíroznia a kettő között, hogy a számomra ideális megoldást válassza mindig. Most már nincs szükség rá, most már előre tekinthetünk s mindannak tudatában ketten együtt dönthetünk merre vegyük az irányt. * -Helen nem tett ellenem olyasmit, ami megváltoztatta volna az életemet. *Callum, apám és Sybella említésére elhúzott ajkai most megtalálják tükörképüket az enyémekben. Helen rossz emlékeket idéz, de bármit is mondott nekem élete során, soha nem volt képes annyira bántani, mint a saját családom. * -Tudtam, hogy tőle mire számíthatok és nem okozott csalódást. *Az apám viszont igen és Callum pontosan tudta ezt. Házasságunk első hónapjaiban szinte minden nap láthatta rajtam, mennyire bántottak a szavai. Helen az első pillanattól kezdve gyűlölt, és ezt nem is tagadta. Nem vette a fáradtságot képmutatásra, mestere volt annak, hogyan lehet valakinek a lelkébe mosolyogva tőrt döfni. Valójában sokat tanultam tőle. S ezzel el is hessegetem Callum anyjának képét magam elől. Nem számít már. Volt bennem egy érzés Callumot illetően, mely láttatta velem azt a halvány, de örökké ott lévő fájdalmat a szemeiben, amit nem tudtam mire vélni és ő sem beszélt róla…halk szavai a vallomásomat követően azonban engedik elcsípni azt a sötét árnyat, ami félelemmel töltött el, valahányszor felbukkant bennem. Értelmet nyer minden, minden egyes pillanat amire már emlékszem. A szemeibe nézve élem át újra, a fájdalom, a kétségbeesés, a hozzá való ragaszkodásom, a szerelmem…nem volt elég. Feladtam, de nem azért, mert nem akartam tovább élni…pedig tudtam, hogy minden szó amivel próbál még talpon tartani, csak kegyes hazugság. Hinni akartam magam is, hogy minden rendben lesz, hogy azon is túl leszünk együtt, hogy képesek vagyunk rá. Hinni akartam benne. Könnyeim, akárcsak a szavai csendesen peregnek arcomon, szívemben azonban a korábbi fájdalom és rettegés helyét az iránta való szerelmem veszi át, s mikor ismét, már sokadjára kér bocsánatot, arcára simuló kezem ujjai az ajkaira szorulnak. * -Nem…nem tartozol bocsánatkéréssel Callum. Azt tetted amit tenned kellett. Feladtam, mert elfáradtam, de soha nem szűntem meg szeretni téged. Tudtam, hogy….azt hittem nincs már remény, hogy meg fogok halni….azt hiszem már jóval korábban sejtettem, mint…*Volt néhány tiszta pillanatom, a félelem pedig beleégette az elmémbe. Tudtam, mégis elhittem minden szavát, hogy jól leszek, hogy a baba is jól lesz, mert el akartam hinni. Miatta. Hogyan éreztem volna ha ébredéskor mindenre emlékszem? Sosem tudjuk meg, de úgy érzem Callumot sosem hibáztattam volna. Még mindig csendesen csordogáló könnyeimet ki kell pislognom szemeimből, hogy tisztán lássam az övéit. S mikor szemeibe nézek, nem csak a tekintetünk forr össze, hanem a szívünk is. Újra és örökké. * -Soha nem éreztem úgy a múltban sem és most sem az ébredésem óta, soha egyszer sem, hogy cserben hagytál volna. És nem tudtál volna másként dönteni akkor, én sem tettem volna. Nem haboztam volna mindent kockára tenni érted. Csak azt remélem, legalább lélekben veled tudtam lenni míg egyedül cipelted a döntésed súlyát. *Egy hosszú pillanatra elakad a szavam, míg megfogalmazódik bennem az érzés, míg szavakká nem formálódik.* -Sosem felejtjük el Ewan Noah-t, mindig a mi fiúnk marad, egy helyet elfoglal a szívünkben, de…nem akarok hátranézni többé.
Bölcsen hallgatok arról, hogy Helen tett vagy nem tett semmit, inkább csak arra bólintok rá, amit utána mond. - Nem hazudtolta meg magát. - De ennyivel inkább én is ejtem a témát, mintha csak jó fiú lennék, aki legalább egy valakiben meghagyja anyjáról a szép emlékeket. Már amennyire a nem leplezett gyűlölete szép emléknek nevezhető. Inkább magamról tartom meg a jó véleményét. Viszont az kiderült, hogy Saskia nem csak rám emlékszik, hanem a néhai családtagokra is. Vajon mindenre akkor? S elérünk ahhoz a témához is velük, általuk, hogyan lett Saskia is majdnem néhai, s hogy kicsit tartottam attól, hogy vágyott is erre, legalábbis azt választotta volna. A szeretetében nem kételkedtem, addig nem, csak ébredése után volt bennem némi kétely, hiszen idegen voltam neki s emlékei visszatértével is én többet és máshogy változtam, mint ő, de mindkettő esetben hamar elsöpörte ezt a kételyt. A legördülő könnycseppekhez nyúlok, hogy letöröljem őket arcáról, majd közelebb hajolva apró, lágy csókokkal szárítsam fel helyüket. Már értem, miért mondta Roda, hogy fájdalmas lesz az ébredése. Szomorúan nézek a szemeibe szavai hallatán, mert sajnálom, hogy mindezt át kellett élnie; hogy így elvesztette minden reményét hiába próbált hinni; hogy tudnia kellett még a babája se éli őt túl; hogy így cserben hagytam őket. S mintha csak látná a gondolataimat, mikor tekintetünk találkozik ez utóbbira cáfol rá. Nem mert várnám, hogy ezt naponta elmondja nekem, de lassan és nehezen fogom csak elhinni, hosszú idő kell, míg ez a seb begyógyul, de a heg örökre marad. - Te se minket. - Suttogom vissza, mert tudom, hogy enyémhez hasonló heg marad hátra benne is, nehezen szabadulva az érzéstől, hogy az ő hibája. Hiába tudjuk józanul végiggondolva, hogy ez egyikünk hibája sem. Az viszont a mosolyt visszacsalja arcomra, mikor azt mondja, értem ő is harcba szállna az egész világgal. Az egyetlen ember, de szerencsés vagyok, hogy van nekem ez az egy, többre nincs is szükségem. - Minden nap. Minden egyes nap. - Felelem még az előbbi mosollyal neki, hogy velem volt. Nem volt nap, hogy ne gondoltam volna rá, s a neki írt levelek is annak lenyomatai, hogy hiányoztak a gondolatai, a véleménye, melyet nem egyszer kértem volna ki, vagy csak hallgattam volna, ahogy ő is mesél nekem, elképzeltem dorgáló pillantását a nem rendesen gondozott virágai miatt. Ott volt velem mindig. Elmondanám ezt mind, de nem szólalok meg, mert látom, hogy valamihez ő is keresi a szavakat, s ahogy megfogalmazza őket, értem is, miért kellett ez az idő. Nem csak a megfelelő szavakat kellett megkeresni, hanem a döntéshez is kellett az idő. Finom csókot adok ajkaira, mielőtt megszólalnék. - Akkor nézzünk mostantól előre! - Nem nehéz erre rábólintani, a költözést sem véletlen ajánlottam fel magam, elébe menve Saskia ilyen irányú törekvéseinek. Így, hogy emlékszik, valahogy könnyebb is elengedni ezt a helyet, még ha nem is véglegesen tesszük. - Délután beszéltem Peter-rel is. - Említem meg mosolyba húzódó szájjal, ha már így eszembe jutott s ha nem akarunk hátra nézni, akkor előre kell, ez pedig még a baba születését is megelőzi. - A meglepettségét jobban palástolta, mint az örömét, hogy a "városa" elnyerte egy kancellárné tetszését. - Jegyzem meg cinkos pillantással, mert úgy láttam, Peter szerint ilyen magamtól sosem jutott volna eszembe, s kérésem felé valójában Saskiától ered. Szerintem fejben már azt is látta maga előtt, milyen jó "reklámérték", hogy egy kancellár félig átteszi a székhelyét a Perdára, s nem neki kell ennek a kancellárnak lenni. A gyermekről meg még nem is tud.
Helen nem érdemel több szót, gyorsan túllépek rajta, ahogy a saját családomon is. Rossz érzés kerülget velük kapcsolatban, de főleg apámban csalódtam. Egyetlen érdeme volt csupán, amit akkoriban nem értékeltem….de senki nem tudta azon a napon, amikor a születésnapomat ünnepeltük, a dominiumi törvények szerint a felnőtté válásomat, hogy az apám iránti haragom, mely Callum arcán csattant, mennyire megváltoztatja az életünket. Biztosan nem véletlen, hogy rémálmaimban is ő jelent meg, mély nyomot hagyott bennem az árulása…még ha jól is sült el. Az emlékezés nehéz és fájdalmas, de valahogy megszépíti a tény, hogy visszakaptam mindent, majdnem mindent. Callum érintése, ujjai ahogy finoman letörlik könnycseppjeimet, csókjai melyekkel ajkaihoz csalogatja egyenként, minden keserűségemet felisszák. Még úgy is, hogy hirtelen bevillan, ugyanígy szárította fel az első könnyeimet is…s ahogy akkor, arcomat most is arcához dörgölöm az utolsó csóknál. S emlékszem arra is, hogyan fürkésszem ki az érzéseit, a gondolatait…mindketten ugyanazt éreztük, hibáztattuk magunkat annak ellenére, hogy egyikünk sem tehetett arról ami történt, ahogy történt. Tudom, hogy még sok szó és szeretet kell ahhoz, hogy el is higgyük, de most már nem állít gátat elénk az emlékezés hiánya. Mégis picit elcsuklik a hangom amikor azt mondja, én sem hagytam őket cserben…keserű mosollyal rázom meg a fejem, el kell hinnem Callumnak, de csak az idő képes úgy beforrasztani a sebet, hogy az ne szakadjon fel újra és újra. Az ébredésem óta, de leginkább azután, hogy elolvastam a hozzám írt leveleit, egyre erősebbé vált bennem a tudat, hogy a két és fél év alatt mennyi mindenen kellett Callumnak keresztülmennie, ám ez most százszorosan lobban fel bennem, csekély vigasz de mégis megnyugtat, hogy legalább a gondolatai melyek körülöttem jártak, erőt is adtak neki. Victor szavai jártak a fejemben, ahogy ő beszélt Callumról és akkor is azon merengtem kimondatlanul, hogy én is megtenném érte. Bármit. Mosolyát nézve valószínűleg még szélesebb lenne, ha tudná mit mondtam Victornak, dacolva a rosszallásával és sértett büszkeségével. Callum válaszára szelíden elmosolyodom és bólintok, ugyan nem teszi semmissé az elmúlt évek magányát, de azon leszek, hogy bepótoljuk az elveszített időt. A jövőnk sokkal fontosabb, noha a múlt nélkül nem tudunk előre sem lépni, nem szeretnék hátranézni. Mindent magunk mögött hagyni lenne jó, de egyet, egy számunkra kedveset megtarthatunk. Ewan Noah emlékét. Félve kezdek bele, nem tudom hogyan fogalmazzam meg jól, de Callum finom csókja tudtomra adja, hogy félelmeim alaptalanok voltak. Megnyugodva bújok hozzá, s hajtom fejem a vállára, úgy hallgatom mit intézett míg távol voltunk egymástól. Érezheti ahogy elmosolyodom, kezem közben mellkasán kalandozik céltalanul, csak az érintés kedvéért. * -Nem vesztegetted az időt. S mit szólt? *Kérdezek vissza és ezzel együtt megjelenik előttem Peter arca is. Callumé ahogy rám hivatkozva előadta a terveinket, s nem is tévedek sokat amikor felpillantok rá. Szemöldököm emelésével adok nagyobb hangsúlyt annak amit mondani készülök.* -Ti kancellárok, veletek aztán könnyű. Csak dicsérni kell a munkátokat és mindenre hajlandók vagytok. *Nem kétlem, hogy örült a hírnek. Eddig ha jól tudom, egyik kancellár sem járt sűrűn a Perdán, nemhogy még oda is költözzön, Victor pedig még egyszer sem. A Városban is hírérték lesz, és úgy érzem néhányan dilemmába esnek majd, nem tudván, hogy örüljenek vagy gyanakodjanak. Abban viszont biztos vagyok, hogy ez a mondatom mit vált ki Callumból, és már előre mosolygok.*
Apró mosoly, mely inkább csak szívemben, semmint arcomon születik meg arra, ahogy arcát enyémhez dörgöli. Emlékszem erre. Utána a szavaimra adott keserű mosolyával egybekötött kis fejrázására arcára nyomok nagyobb, de csendes puszit, kezem arca másik felére simul, hogy ezzel akadályozzam meg a mozdulatot, szimbolikusan a tiltakozását. Tudom, miért teszi, én is ugyanígy érzek, s tudom, hogy a heg is megmarad, akárcsak az én vállamon vagy az ő hasa alján lévő. Eltüntethetjük műtéttel, előre tekinthetünk a jövőbe, de az emlék megmarad. Ám nem határozhatja meg ez a jelenünket, jövőnket, s hinnünk kell, hogy ezúttal a történelem nem ismétli önmagát. Vállamra hajtja fejét, s megállapodásunknak megfelelően a jövő terveiről kezdek beszélni. Érzem, ahogy elmosolyodik, s ez odacsalja az én arcomra is a párját, miközben hátát átkarolom továbbra is, másik kezem combja külső oldalára téved vissza. - Nem vesztegethetem. Mindjárt itt a nyár! - Jelentem ki ezt úgy, hogy még a megfelelő évszámot se írjuk a gyermek születéséhez (vagy a nyárhoz), ám emlékszem, hogy ilyenkor a hetek mintha gyorsabban pörögnének, mint máskor. Egyébként sem volt okom halogatni a beszélgetést Peter-rel, hiszen Saskiával ezt eldöntöttük, s nekem sem olyan erre gondolni, mintha a fogamat húznák. El is mesélem, hogy mi volt a benyomásom Peter reakcióiról, és Saskia válaszára először felvonom a szemöldökeimet, de kivárok, mert nem mondják sokszor, hogy a kancellárokkal könnyű. Nyilvánvalóan nem ok nélkül. S ez most sincs másként, a folytatásból kiderül. - Úgy véled? Ez esetben odafigyelek majd jobban, ha legközelebb engem dicsérsz. Így már nem fogsz célt érni nálam! - Hunyorgok rá, noha tudom, hogy vagy fél tucat egyéb módszere maradt még így is. Mármint amelyekről tudok már. - Mindenesetre semmi akadályát nem látta a kérés teljesítésének, kis türelmet kért, hogy összeszedje a szóba jöhető helyeket. Tisztáztuk az elképzeléseket a nagyjábóli méretről, a főbb preferenciákról. A különleges kívánságra ő is rákérdezett. - Somolyodom el, hiszen ezt én is kérdeztem Saskiától. - Szinte kínos lett volna semmit sem kívánni kancellárként, mármint azon túl, hogy leköltöznénk és ezt is megtartanánk itt, úgyhogy azt mondtam a kertkapcsolat jó lenne. Vagy egy terasz, ami kertesíthető, ha fentebb lenne. - Azért kíváncsian fürkészem Saskia tekintetét, hogy jót kívántam-e, örülne-e egy saját kis kertnek? Azzal a némi hátsó szándékkal, hogy a benti helyiségek kevésbé kezdenek majd dzsungellé hasonlítani. Talán. - Ha nem veszélyes fajta s megmarad, lehetne olyan érintőgetős világítós kis bokrocskánk! Gondold el, hogy a pici milyen jót játszana vele. - Mosolyodom el ártatlanul. Természetesen nem is azért jutott eszembe, mert nekem is tetszik a "játék".
Néha fájdalmas emlékezni, de míg el nem veszítjük mindazt ami velünk történt, nem is értékeljük annyira. Az elmúlt néhány órában, míg Callum meg nem érkezett, megszenvedtem mindent amit egyszer már átéltem, elsirattam Ewan Noah-t százszor is, hiszen emlékeztem arra mennyire boldog voltam amikor éreztem magamban a halvány kis remegést, a jelenlétét és emlékeztem arra is, amikor a karomban tartottam és bár nem volt benne élet, olyan volt mintha csak aludna. S átéltem újra szép és boldog pillanatainkat, melyek letörölték a könnyeimet, hogy végül újaknak adjanak helyet. Megannyi heg van már a lelkünkön, a szívünkön, de legyenek bármilyen fájdalmasak is, egyiket sem tüntetném el, még azt sem ami a hasamon van, ami kézzel fogható. Callum simogatása gyógyír fájó lelkemre, csókja mely kezével együtt édes bilincsbe fogja arcomat, egy időre elfeledteti velem mindazt ami már elmúlt. Halvány mosolyom jelzi, hogy felfogtam, értem mozdulatának célját, hogy emlékszem rá…s ahogy az ölelésébe bújok, úgy kerül elő a közeli jövő is. Mosolyom szélesedik mikor kiderül, hogy már el is kezdte rendezgetni, de nem meglepő, ha már olyan közel érzi a nyarat. Nekem oly távolinak tűnik még, oly messzinek, hogy a karomban tarthassam a babánkat. S ez eszembe juttatja a vizsgálatot is, aminek talán köze volt az emlékeim visszatéréséhez, és azt is, hogy szeretném már a nevén hívni és nem úgy gondolni rá, hogy Baba. * -Nézőpont kérdése, nekem még távolinak tűnik. *Halkan nevetek fel, s nem tudom, hogy most a két ellenkező állásponttal, melyikünk türelmetlenebb. Ujjaim, remek időzítéssel kezdik el gombolni a felöltőjét, mikor Callumot szembesítem kancellárok gyengeségével. Nem kétlem, hogy megfelel rá és aprót bólintok amikor nem hazudtol meg a kijelentésével, de akkorra már kezem utat is talált a felöltő alá.* -Úgy gondolod? *Mosolyogva és már-már kacér kíváncsisággal nézek fel rá, de attól, hogy csak az ingén keresztül cirógatom, még nem akad el a szava.* -Valójában nem tudtam, hogy mit lehet megvalósítani, azért nem is jutott eszembe semmi. *Gyanútlanul osztom meg vele gondolataimat és úgy hiszem én állok nyerésre, de Callum megcáfol azzal, hogy olyasmit kért Petertől, ami még a kancellárok dicsérésén is túlmutat. Persze számíthattam arra, hogy egy kancellárnak bármi megoldható. Mindez így is volt itt a Dominiumon, és eddig csak ebben gondolkodtam. Szemeim kikerekedése és, hogy feljebb húzódom Callumhoz az öleléséből, kiválóan átadja, hogy a meglepetés célt ért és nem is kívánhatnák szebbet-jobbat.* -Egy saját kis kert? Tele virágokkal? Ó, Callum! Ez remek ötlet, köszönöm. Milyen kreatív vagy amikor nem akarsz kínos helyzetbe kerülni. *Orrnyergemet ráncolva mosolygok rá, s kezemet mélyebbre nyújtom a felöltője alatt, míg arcához hajolva meg nem csókolom. * -Veszélytelen, már utána néztem, de csak miattad. Láttam, milyen remekül elszórakoztál vele. Valld be, hogy tetszett az a virág. *S nem tagadom, hogy eszembe jutott beszerezni egy olyan virágot, csak még nem tudom, hogy a szobában egy cserépben életben maradna-e. Bár, egy világítós virágunk már van, és csodásan fejlődik. * -Egy saját kert….*S ábrándozás közben már azt tervezem mit hova ületetek majd és legyen egy kis füves rész is ahova le lehet ülni, és odaképzelem a babánkat is, édes kacajával együtt. S erről újra eszembe jut a vizsgálat, melynek eredményének már meg kell lennie. Hirtelen ülök fel, Callumra nézve, de az, hogy arcomon nem látható ijedtség, nem ad okot aggodalomra. * -Az eredmény. Biztosan elkészült. *S épp olyan izgatott vagyok, mint amilyennek látszom szemeim csillogásán és mosolyomon át.*
- Az jó, mert sok dolgunk lesz még addig! - Nevetek vissza, hiszen másként tekintünk az idő múlására, ugyanakkor a nyarat hasonló türelmetlenséggel várjuk mindketten. Türelmetlenül és reménykedve. Mosolyom csak szélesebb lesz, mikor épp közlöm vele, hogy nehezebb dolga lesz elérnie nálam bármit is, s ő pont ezt az alkalmat választotta ki - véletlen egybeeséssel vagy direkt - arra, hogy kigombolja felöltőmet és szinte kihívó kérdésével egyidőben már csak az ing vékony anyaga válassza el bőrömet finom ujjaitól. - Üh-üm. - Határozottan felelek szinte csak szemem sarkából pillantva le rá, pedig tisztában vagyok vele, hogy ez az egyike Saskia többi fegyverének ellenem, a kimondottan hatásos fajtából valók közül. - Nincs hatalmad felettem! - Még teszek is rá egy lapáttal, mintha a cirógatást nem is érezném vagy nem esne jól és ne lenne hatása, holott még ártatlan gyengédségével is tud perzselni ingen át. Kibújnék a felöltőből, kényelmesebb lenne, de ehhez ölemből ki kellene őt emelnem és felállnom a kanapéról, és ehhez a távolsághoz semmi kedvem még pár másodperc erejéig sem. Kiváltképp ha nem hagyja abba ujjai lágy játékát, amit eddigre viszonozok is, csak én a combján téve ugyanezt nadrágján keresztül. Azzal egyetértenék, hogy magam sem tudtam-tudom, mit lehet megvalósítani, az építészet és benne lévő - kiaknázatlan - lehetőségek sosem kötöttek le, bizonyosan lehetett volna valami extrémet kérni, ami hivalkodóan csak egy kancellár engedhet meg magának. Mármint egy saját, szép, kertes lakosztályon kívül, mert ahogy láttam Peter-en, a kérést nem tartotta lehetetlennek, és hogy várni kell, míg a lehetőségeket átküldi, az meg természetes. Fontos és sürgős ügy kell hozzá, hogy azonnal megcsináljuk a másik kancellárok kéréseit minden mást eldobva a kezünkből. A végén még azt hinnék, nincs jobb dolgunk. Ismerve Peter-t tudom, hogy elfelejtve nem lesz, pár nap ide vagy oda nem számít. Az sokkal inkább, hogy a kérésem vajon megalapozott volt-e, Saskia örülne-e neki? Bíztam az igenben, s ahogy izgatottan feljebb húzódik - szívfájdalmamra az ölelésből is kicsit kibontakozik - abból már tudom, hogy nem lőttem mellé. - Örülök, hogy jót kértem! - Széles mosollyal zsebelem be az örömét, hogy aztán az utolsó mondat dicséretére felnevessek jókedvűen. Talált, süllyedt! És a csókot viszonozom, boldogan merülve el benne és Saskia kifejezett örömében egy kicsit. Jó ilyennek látni! Rám is hatással van, erre vezethető vissza, hogy pont én vagyok az, aki felveti, hogy egy bizonyos növényt is beszerezhetnénk. - Elmegy... - Válaszolok a virágra vonatkozóan, tagadva még most is, mikor egyértelmű a lebukásom, de már csak a büszkeség is ezt kívánja meg, hogy végsőkig tartsam magam, hiába veszett el a csata. Persze pillantásomban benne van a derű és a köszönet is, hogy miattam már utánanézett, sejtésem szerint ha bírná a Dominiumi létet, egy nap meg is lepett volna vele belém fojtva a sóhajt, hogy egy újabb növénnyel gazdagodtunk. De egyébként a gyerekünknek is tetszeni fog, én biztosan megmutatom neki és talán valami hasonlókról ábrándozik Saskia is, ahogy visszabújik ölelésembe. Bármekkora kertünk is lesz, szerintem már most fejben be lett teljesen rendezve, szinte máris kicsinek is tűnik. Ezen s bújásán egyformán mosolygok és kezem lágyan simogatja karját, ahogy átölelve tartom őt továbbra is egészen addig, míg hirtelen fel nem ül. Elsőre nem tudom, mi az oka, azt látom, hogy nem lehet rossz, de a kerttel vagy a leendő lenti lakosztályunkkal kapcsolatos ötletre számítok. Ám ahogy kimondja az eredmény szót, már rögtön tudom, hogy nem Peter-t sürgetné ennyire, hanem másról van szó. Hogy is felejthettük el eddig? Nem is figyeltem, pittyegett-e bármelyikünk pda-ja az elmúlt időben, pedig azt hittem azzal a kezünkben járkálunk itt majd fel s alá, míg meg nem kapjuk az eredményt. Izgatottsága ragadósnak bizonyul, egészen felélénkülök én is. - Már nézzük is! - Nem kell kétszer kérnie vagy nógatnia. Felöltő-gombolós előzékenysége még gyorsítja is a mozdulataimat, amivel a belső zsebbe tett kis pda-t húzom elő. Aktiválva már látom, hogy üzenetet kaptam néhány perccel ezelőtt és egy ujjmozdulattal aktiválom hozzá a nagy kivetítőnket, hogy azt láthassuk rajta, amit a pda-n. Nem mintha képet kaptunk volna, az aprócska, még fejletlen kis életről készültet már láttuk délben, most csak egy szó az, ami igazából érdekel minket. - Lássuk hát... - A pda-n érintem meg az üzenet megnyitását, de a kivetítőn is látni szinkronban azonnal, ahogy megnyílik és a számos orvosi adat között - melyek egyébként megnyugtatóan megerősítették, hogy eddig tényleg minden rendben van - ott világít erősebben kiemelve az eredmény is, tekintetem szinte azonnal oda ugrik a többit gyorsan átlátva, hogy rendben van, és azokról ennyi elég is. Egy pillanatig meredten nézem azt az egyetlen szót, majd lehunyva szememet hajtom hátra a kanapé háttámlájának tetejére a fejemet az orromon át fújva ki a levegőt hosszan, mint egy elnyomott sóhajét s csendben, talán Saskia észre sem veszi ezt. Nem hiszem el... Lány...
A sok dolgunk emlegetése bennemm is felidézi a várakozás és készülődés örömét, mindaddig a pillanatig, míg árnyék nem borult rá. csak addig emlékezem, s aztán a többit makacsul félresöpröm, minth azzal, hogy nem is gondolok rá, megsemmisíthetném, eltörölhetném, megelőzhetném. Ahogy korábban, úgy most is ragaszkodom ahhoz, hogy velünk soha többé nem történik rossz, mert nem hagyjuk. Hacsak ezen múlna.....ugyanakkor el is mosolyodom.* -Az jó, akkor gyorsabban is telik az idő. *Főleg jó társaságban, de ezt már nem teszem hozzá, inkább tettekben mutatom ki, ujjaim a felöltő alá óvakodva "dicsérik" az én kancelláromat, s hümmögése újabb mosolyt csal ki belőlem. Lám a remek társaság! Azon már hangosan felkacagok amivel próbálja magát megerősíteni, s mindketten tudjuk, hogy sikertelenül. Elkalandozok egy kicsit lejjebb és bár nagy kísértést érzek arra, hogy megcsiklandozzam az oldalát, a kellemes kényeztetésre helyezem inkább a hangsúlyt.* -Nincs, nincs, magam is úgy vélem. *Szavaimmal ellentétben gondolom....gondoljuk, s nem is hagyom abba a simogatást, amit már viszonzásul kapok a combomon, és tekintetembe láthatóan beköltözik ugyanaz a vágy, amit Calluméiban látok. Nem mintha nem tudnám félredobni az összes felmerülő témát azért, hogy a felöltő alatti érzéki játékot tovább mélyítsem....nem is akarom. Legyen köztünk bármilyen szenvedély, sosem estünk vadul egymásnak, az nem a mi "stílusunk", ennek megfelelően az érintések érzékiségét mélyítjük el, míg látszólag szenvtelenül a perdai otthonunkat tervezzük. Callum a tervezésnél tovább is ment, de nem csalódom, hogy a hátam mögött intézte, ennél szebb meglepetést nem is kaphattam volna....és igen, a fejemben pillanatok alatt összeáll a kis kert képe, benne természetesen az emlegetett világítós kis perdai mimózával együtt. * -Nem értem miért volt benned kétség. Tudod, hogy egy saját kis kerttel le tudsz venni a lábamról. *Röpke kis csókom aztán elmélyül, ahogy viszonzásra lel, és immár a korábbiakra emlékezve azt kell mondjam, a végtelenségig el tudnám ringatni magam ebben az állapotban. Nem csak az emlékeimet kaptam vissza, hanem az egész életemet, vele együtt a jókedvet, callum humorát és mindig imádott kisfiús büszkeségét is. * -Ühüm, elmegy. *Bólogatok a válaszára mosolyogva, de lelki szemeim előtt látom ahogy a Perdán játszik azzal a virággal....és látom ahogy felnevet amikor a kicsiny gyermeki kéz az első ijedtségében a karjába kapaszkodik. S talán ez a kép az, mely homályosságában nem fedte fel, hogy kisfiút vagy kislányt tart a karjaiban, juttatja eszembe, hogy miért is voltunk ma délben vizsgálaton Dr. Salsburynél. Izgatottan ülök fel, bontakozom ki picit, a kelleténél nem jobban Callum öleléséből, hogy nm feledve a korábbi képet, megnézzük az eredményt. Másképp alakultak volna a dolgok, ha nem kapom vissza az mlékeimet, ha Callum csak úgy hazatér ahogy máskor is szokott, végigpergetni az esti rituálénkat már nincs időm, néhány másodperc és megjelenik a nagy képernyőn. Nem számítottam semmire, mindkét gondolattal eljátszottam....a kislány és a kisfiú mellett is lettek volna érveim, hogy miért örülnék ennek vagy annak...de mostanra már csak azt szeretném, ha megszületne és egészséges lenne. Persze ott van bennem, a gondolataim mélyén egy apró kívánság, amit nem is magamnak akarnék....mégis, félek tőle. Bármit is láttam volna a képernyőn, örülnék, de most egy kicsit könnyebb a szívem. Halványan elmosolyodom, de Callum felé fordulva, az ő arcán nem azt látom amit magamban érzek. A szívem a torkomba ugrik, és gombócként ott is marad, s még az a halvány mosoly is eltűnik az arcomról. Újra elővesz az a "minden miattam van" érzés, de mellette makacsul egy másik is szárba szökken. Hogy jó ez így, épp a legjobb. S meg kell győznöm Callumot is, kezem a halántékához emelkedik, ha még nem nézett fel rám, hát ezzel a mozdulattal, érintéssel hívom fel magamra a figyelmét, s ujjam lágyan szalad le állának ívén. * -Ő lesz a legerősebb nő az egész Perdán, mert te vagy az apukája.
- Azért ne siettesd! Élvezd ki alaposan, hogy a kismamákkal mindenki előzékeny, jó sok kényeztetés vár rád! - Mosolygom szavain, szavaimon, finom cirógatásán, melyet combján viszonzok, pillantásomban az ígérettel, hogy el fogom kényeztetni, ahogy a korábbi alkalmakkor is. Ez még úgy is értelmezhető, hogy egy kancellárnénak amúgy is nehéz olyant kívánnia, amit ne kaphatna meg, ami számára elérhetetlen lenne. S természetesen érthető arra is a kényeztetés, amit mindkettőnk érzéki simogatása előre ígér, a tekintetébe költöző vágyra az én kajánabb mosolyba húzódó szám sarka felel, és ahogy mondtam, most sem sietünk el semmit, nincs is hova rohanni, idővel pedig úgy is elkap majd minket a vágy, hogy szenvedélyesebben folytassuk. De addig is a kényeztetés más téren is megmutatkozik, például abban, hogy elsődlegesen olyan lakrészt keresünk a Városban, amelyhez tartozik egy kis kert vagy egy kertesíthető terasz, tetőterasz. Sokféle lehetőség van, és igazat kell adnom neki, mert nem tudnám tisztességesen megmagyarázni, miért volt bennem kétség. Talán inkább az, hogy tudtam, hogy örülni fog neki, az izgalmam inkább ennek a reakciójának várásának tudható be. Vágytam rá, hogy örülni lássam, hogy boldognak lássam. - Remélem, nem csak ez az egy fegyverem van "ellened". - Mosolygok bele a csók elejébe, majd viszonozva azt elmélyítjük kiélvezve a csókot és a pillanatot is. Bajban leszek, ha egy saját kis kert kell ahhoz, hogy levegyem a lábáról, mert ha mindig ehhez kell folyamodnom, végén én leszek a Perda legnagyobb gyarmatosítója a perdaiak őszinte örömére. Aztán mosolyogva tagadom, hogy tetszett a világítós növény, s halk nevetésbe megy át, ahogy Saskia úgy tesz, mintha elhinné ezt, ami annyira sikerül hitelesre, mint az én tagadásom. Nem hittem volna, hogy hazatérve ez fog várni. Boldog voltam eddig is, hiszen visszakaptam őt, sikerült másodjára is elérni, hogy megszeressen, mégis emlékei visszatérte valahogy oldottabbá és közvetlenebbé tette őt, talán még engem is, mert nem kell már figyelni arra, mit hogyan mondjak, hogy ne emlékeztessem arra az életre, mely elveszni látszott. Már nem érzem úgy, mintha aszteroidamezőn kellene áthaladnom anélkül, hogy bárminek is nekikoccanjak, és egészen más így a jövőre fókuszálni, hiszen jobbára eddig is azt tettük, ha már a múltra nem támaszkodhatott Saskia. De így valahogy más azt az új lakrészt is tervezni, aminek a kertje fejben lehet előbb került berendezésre, mint a benti helyiségek. Azt gondolván, hogy ehhez jutott eszébe valami Saskiának, pillantok rá kérdőn, mikor hirtelen ül fel ölelésemből, de hamar emlékeztet, hogy eredetileg más hírt vártunk estére. Nem is húzom az időt, a pda-ról a képernyőre hamar kikerül dr. Salsbury üzenete a vizsgálati eredményekkel, melyek izgatott csendet hoztak a lakosztályba, hogy aztán az a csend egy másmilyen csenddé alakuljon át. Ott visszhangzik bennem az olvasott szó a gyermek valószínűsíthető neméről és abban a halkan, hosszabban kifújt levegőben hagyom, hogy leülepedjen. Már épp azon lennék, hogy Saskia reakcióját meglessem, de ekkor megérzem ujjait arcom ívén. Megelőzött és ez nem biztos, hogy jó. Fel is emelem a fejem, tekintetét keresve, s elmosolyodom a szavain, miközben leteszem a pda-t a kezemből, hogy utána szőke tincsein simítsak végig arca mellett. - Ha ebben rád ütne, akkor is így lenne! És a legédesebb is lesz, mert te vagy az anyukája. - Saskia erős nő, sokszor kellett már a padlóról felállnia és kedves finomsága mögött ott van a határozottsága, ravaszsága is, de nem szorul rá, hogy ezt fitogtatva mutogassa minden pillanatban. Akkor csillantja meg, amikor szükség van rá, s ez a szerénységével együtt szerethető teremtéssé teszi őt. Abban is biztos vagyok, hogy ez az édes nő majd ha kell, igazi anyatigris(errator) lesz a gyerekéért... a lányunkért. - Fiút szerettél volna? - Kérdezek rá, mert a simítás és a szavai egészen vigasztaló hatást keltettek, ugyanakkor rajta sem látni a mosolyt, az örömöt. Engem vigasztal vagy magát? Mindkettőnket? Nem lepne meg, ha fiúra vágyott volna, a "régi" helyett. Persze nem lenne Ewan Noah, mindketten tudjuk, de őt már láthatta, érinthette, a most visszakapott régi emlékeivel együtt talán bele is élte magát, hogy fia lesz és újra egy fiút tarthat majd a karjaiban és minden úgy folytatódhat, mintha mi sem történt volna. Nem tudom még, hogy mit feleljek erre, ha így van, de egyelőre inkább a kivárásra játszom, mielőtt bármit is mondanék vagy kimutatnék ezzel kapcsolatban.
Dehogy siettetném az időt, azt hiszem az csak a mai délutánig volt így, míg az emlékeim a távoli homályba vesztek. Olykor türelmetlen voltam, bosszús és szerettem volna annyival idősebb lenni, mint amennyi időbe kerül visszakapni mindenemet. Most már szeretnék minden percet kiélvezni, s Callum ígérete csak megerősít ebben az érzésben, mosolyom nem csak ennek szól, hanem annak a nem titkolt vágynak az ígéretére is amit szemeiben látok. * -Nekem a tiéd is bőven elég. *S szemeim ravasz derűvel villanhatnak meg, hogy kétsége se legyen afelől mire gondoltam. Minden érintése újabb és újabb emléket csal elő abból a sötét sarokból, ahova akaratlanul mindent száműztem, jó emlékezni arra, hogyan érintett meg korábban, és jó érezni azt, hogy most minden érintés picit szabadabb…más, mégis ismerős. A jövőt tervezni is könnyebb, tudva azt mit szeret ő, mi az amivel ki lehetne kergetni a világból, ezen lépéseim most már nem lesznek bizonytalanok és botladozók, nem leszek ráutalva arra, hogy minden pillanatban Callum bólintását várjam, nem tévedek el a jó és a rossz választások labirintusában. Ő mindig is ismert, emlékezett rám, nem volt szüksége arra, hogy elgondolkozzon azon, vajon mivel szerezhet örömöt, mi az amivel mosolyt csalhat az arcomra, épp ezért nem értem a kétségeit. Talán én is változtam vagy a szinte minden téren való bizonytalanságom őt is tévútra vezette…vagy egyszerűen csak a meglepetés és az ajándékozás izgalma, a várakozás volt az, ami miatt úgy tűnt kétségei vannak. * -Neeem. Nagyon sok fegyvered van. *Pillantok fel rá a csókunk után, nem feledve a kérdést, elégedett sóhajjal ejtve ki az első szót. Eddig sem volt híján a rám ható fegyvereknek, de azt hiszem kissé óvatos volt, most már semmi nem állja útját, s ezen elmosolyodom, mert emlékszem minden pillantására, melyeknek halvány erejét az elmúlt hónapok alatt megismertem és megszerettem. A legnagyobb fegyver ő maga, a szíve és a lelke, mellyel képes volt idegenként is megszerettetnie magát, a kitartása, mert soha nem adta fel. S minden ilyen gondolat után az iránta való szerelmem erősödik. Az a kisfiús „báj” amivel elhessegeti a perdai mimóza iránti lelkesedését, amit csak nekem tartogat s mutat meg magából. Megannyi apró kincs, amiről senkinek nincs fogalma, vicces és szerethető kis titkok róla. Minden perc vele ajándék. Még azok is, melyek szomorkásabbak, vagy kétséget ébresztenek, mert tudom, hogy mennyi ilyen volt régen kettőnk között, és azokon túljutva csak erősebbek lettünk. Mindketten egy kicsit meghaltunk, egy részünk elveszett, de újak kerültek a helyükbe, a kapocs pedig még szilárdabb lett. Azzal, hogy eszembe jut miért is voltunk ma Dr. Salsburynél, újabb kétségek gyötörnek. Nem emlékszem, hogy valaha beszéltünk volna, hogy kisfiúra vagy kislányra vágyunk azon túl, amit mindketten a szívünk mélyén a hagyományokhoz híven reméltünk. S rá kell jönnöm arra, hogy nem is volt alkalmunk rá, ezért csupán az él bennem, hogy Callumnak minden bizonnyal egy kisfiú a vágya, hogy legyen aki továbbviszi a nevét. Még elcsípem arcának vonásait, melyek csalódást sugallnak…de nem hagyom kiteljesedni. Ujjaim arcának ívén futnak végig, s szavaim már a bimbózó kicsiny élet védelmére kelnek. Vigasztaló válasza nem éri el a kívánt hatást, a mosolyom keserű, mint aki beletörődött a megváltoztathatatlanba, de a kérdésére már határozottan ingatom a fejem. * -Csak miattad. *Mély sóhaj hagyja el ajkaimat, próbálom magamban megfogalmazni az érzéseimet, melyek egészen más irány vettek Ewan Noah elvesztésével. * -Csak azért reméltem, hogy legyen aki tovább viszi a neved, de egyben azt is reméltem, hogy kislányunk lesz….miután eljöttünk Dr. Salsburytől, csak ezen járt az agyam. Féltem, hogy Ewan Noahra fog emlékeztetni, és bár ettől nem szeretném kevésbé…később ha nagyobb lesz, talán megérezne ebből valamit és ezt nem akarom. *Megint a könnyeimmel küszködök, Ewan Noahról beszélni, még ha csak pár szóban is, nagyon nehéz…még mindig. S talán ezért látnám a gyermekünkben mindig őt, elképzelném milyen lenne….de nem gondolni rá is lehetetlen. * -Ha csalódtál volna, most az egyszer nem sajnálom, bocsáss meg. *Szavaim arra mutatnak, hogy még én sem vagyok biztos abban, hogy amit az arcán láttam, csalódottság lett volna. Másrészt nem is tudok igazán hinni benne, Callum szíve hatalmas, sosem érezne így…az arca azonban elbizonytalanít. *
Pillantásom ígéri, hogy abból nem lesz hiány, s örömmel is teszem. Azt a kevés jót, ami bennem van - és még genetikusként sem tudom, hogy honnan örökölhettem, szerintem Saskiától tanultam - azt mind neki szoktam meghagyni. Jobbára e négy fal között teljesedik ki, legalábbis korábban mindig ez volt az a hely, ahol tényleg el tudtunk a külvilág elől bújni, de most majd a költözéssel új lehetőségeink is lesznek. A kerthez még úgy is lesz egy kérésem, bár lehet ezt mondani sem kell majd, hogy minél privátabb legyen. Persze a modern technológiával nem különösebben nehéz egy-egy magasra nőtt sövény fölött bekukucskálni, de azért az érzet mégiscsak más, mintha minden enélkül is látszódna. De a leendő lenti lakrészünk részleteit még ráérünk megbeszélni, s dacára annak, hogy a kert fejben már be is lett rendezve Saskia által, még csak nagy vonalakban, ködös álomképként lebeg előttünk. Mosolygok a csókja után is a szavaira és arra, ahogy kimondja őket, de alig fészkelte be magát a vállamra, máris felkapja a fejét és kisvártatva már mindketten a kijelzőt nézzük az eredmény miatt. Majd egymást, a reakciókat vagy azok hiányát fürkészve próbálván kitalálni, hogy mit gondolhat és érezhet a másik. Jelen pillanatban aggasztónak érzem ezt, még ha utólag mókásnak is fog tűnni, hogy mindketten a másik csalódása miatt izgulva fojtjuk el a saját véleménynyilvánításunkat. Valóban nem beszéltünk soha róla, hogy fiút vagy lányt szeretnénk-e inkább, s soha nem merült fel, hogy az eredményt orvosilag mesterségesen előre befolyásoljuk, a természetre bíztuk, függetlenül attól, ki mit remélt ettől. Az elsőről tudtuk, hogy fiú lett volna, a második hamarabb elment, semmint kiderült volna, Ewan Noah meg... Talán pont szegény harmadik gyermekünk az, aki miatt ilyen óvatosan járjuk körbe a témát és közelítünk egymás felé, hiszen egy kézben tartott fiú után egy lány jön most, s bár aprócskának és jelentéktelennek tűnik a különbség, mégis sok mindent jelent vagy jelenthet. Saskia keserű mosolyát nehéz nem úgy értelmeznem, mint még fel nem tett kérdésem beigazolódását, hogy vigasztalásra szorul, mert fiúra vágyott volna Ewan Noah helyett vagy után. A kérdést mégis felteszem, mert mindig is úgy véltem, van, amit meg kell beszélni, ki kell mondani. A fejingatását így ezek után egy pillanatra nem is értem, se az első, két szavas válaszát. Miattam igazán nem kellene ilyen csalódott arcot vágnia, de nem szólok közbe, végighallgatom őt szomorúan nézve a felszakított sebbel megjelenő könnyeket a szemeiben és végül meg is értem, mi a gond, s igazat is kell adnom neki. Nyilván ugyanúgy szerette volna, ha fiú lesz, mégis saját példámból tudom, hova vezethet, ha a szülői szeretet hiánya lép fel, még akkor is, ha a negyedik gyermekünk csak úgy érezte volna. Az is több, mint elég lett volna, s valóban nem lett volna jó. Igaz, ha az eredmény fiút írt volna ki, ellene úgy sem tehettünk vagy tettünk volna. Apró, halvány mosoly akkor jelenik meg arcomon, mikor Saskia sajnálja, hogy nem sajnálja, s teszi ezt olyan bájjal és könnybe lábadt szemekkel, mellyel bármilyen kőszívet megolvasztana. De jelenleg nincs is szükség olvasztásra. - Jajj, te... - Mondom halkan közelebb hajolva adva csókot arcára, míg másik oldalt kezemmel simítok végig, de ott is tartom arcán tenyeremet. - Nincs miért bocsánatot kérned, és nincs bennem csalódás. Ne haragudj, ha megijesztettelek az előbb... ami azt illeti, igazából legalább egy Imperium-nagyságú kő esett le a szívemről azzal, hogy lányunk lesz és te is inkább lányt reméltél. Fiút, ha évekkel ezelőtt, korábban reméltem is, legfeljebb tényleg csak a név miatt vagy mert minden férfi valamiért azt szeretne, de most... - Saskia előbbi mély sóhajára a párja érkezik meg tőlem: rövid, de mély. - ... nemcsak Ewan Noah miatt. Nem tudtam volna így megfogalmazni, szavakba önteni, ahogy te, de egyetértek. Most már csak az számít, hogy egészséges legyen, ám mégis van még valami, ami miatt már nem fiút reméltem. Nem hagyhatom figyelmen kívül, ami az ülésen elhangzott és egy ideig úgy tűnt, támogatásra lel. Egy, akkor még meg sem fogant fiút félreállítottak volna az útból, így potenciális veszélyforrást jelentett volna nem egy kancellártársamnak, ha most fiút várnál a szíved alatt, akár meg sem várva, hogy vajon alkalmasnak tűnik-e örökösnek vagy sem. Egy kislány a szemükben veszélytelen, jelentéktelen, olyan, akinek csak az anya örül, de nem egy kancellár... így nagyobb biztonságban is tudhatlak titeket. - Nem állítom ezzel, hogy a biztonságukat ellazázom, nem is vallana rám, de talán kisebb eséllyel bántaná bárki is Saskiát azért, mert várandós, így, hogy nem fogjuk eltitkolni, hogy a gyermek lány lesz. Fiú esetén - magam sem tudom miképp - próbáltam volna titkolni a biztonságuk érdekében ameddig csak lehet. Kezemmel közben elengedtem az arcát és hasára simítottam a tenyeremet lepillantva oda szemeitől, s hüvelykujjam lágyan cirógatja, mint mikor kezét fogom és a csuklóján simítok így végig szeretetteljesen. - Az, hogy kislány lesz, igazából csak két aprócska problémát vet fel. Egyet neked és egyet nekem... - Nézek fel újra Saskia szemeibe, de szám sarkába visszatérő kis mosoly és szemeimben megcsillanó derű már előre jelzi, hogy valóban olyan kis dologról lehet szó, hogy az igazából problémának sem tekinthető. Inkább hat az egész játékosságnak.
Egyszer talán azt is megérjük, hogy lesz egy teljes napunk, amikor nem kerülünk hullámvölgybe, amikor nem kell a mélyből erőnek erejével felhúznunk magunkat. Noha a mostani nem oly mély szakadék a korábbiakhoz képest, mégis fontos mindkettőnk számára. Túl a boldog tervezgetésen és az amnéziám vége felett érzett örömön, a kellemes hangulat újra elillan. Tényleg jelentéktelennek tűnik, a korábbi várandósságaim alatt sem az volt a szempont, hogy fiú vagy lány bújik meg a pocakomban, hanem, hogy egészséges legyen…mégis az ember lelkének egy apró ficakjában azért ott van a gondolat, hogy melyikre vágyik jobban, ki-ki más okból. Azonban az életünk vett néhány olyan fordulatot, mely óvatosságra ösztönzi még ezeket az ártatlan reményeket is. Sokat gondolkodtam ezen, valójában csak ezzel foglalkoztam igazán a délután nagyobb részében és azért is jöttem el a laborból picit korábban, mert képtelen voltam a munkámra koncentrálni. Nem lett volna értelme maradnom. A lehetőségek, a veszélyek, a saját és Callum reményei, mind kusza gombóccá nőtték ki magukat. Az is lehet, hogy ezért álmodtam azt amit, hogy ezért szakadt át az emlékeimet lezáró gát, mert mindazzal, hogy ismét várandós vagyok, a korábbi veszélyek és aggódás szükségessé tették, hogy emlékezzek. Talán sosem tudjuk meg, de ez a része nem is igazán érdekel. Azzal, hogy szinte biztosan kislányunk születik, arra gondoltam, hogy Callum reményei szertefoszlottak. Az is eszembe jutott, tudva a korábbi fájdalmas vetélésekből, Ewan Noah elvesztéséből, hogy talán soha többé nem lehet gyermekem, akkor sem, ha most a sors megkegyelmez rajtunk és megszületik végre az első gyermekünk, a karunkban tarthatjuk őt úgy, ahogy Ewan Noah-t soha. Hogy életben marad, hogy egészséges, hogy ránk nevet…Callumnak nem lesz már esélye arra, hogy a fia ne csak a nevét, hanem az életművét is tovább vigye. De pont Ewan Noah miatt örültem, hogy kislányunk születik…mert meg fog születni. Olyan nagyon akartam, hogy másképp nem lehet. S már előre a védelmére keltem, mikor még csak, ha rosszul is, sejtettem Callum csalódottságát. Természetes, hogy anyai lelkem másra nem is gondolt, csak a szeretetünk teljességére, amit megadunk neki mindenek felett. A beszélgetésünk azonban mindkettőnkben értetlenséget szül, én felderülő arcával, mosolyával nem tudok mit kezdeni néhány pillanatig, míg meg nem csókol, míg kezével arcomat nem simítja, míg szavai el nem hagyják ajkait. Homlokomat ráncolom, próbálva felfogni a azt amit mond, de csak az Imperium nagyságú kőnél sóhajtok fel megkönnyebbülten, s szalad szét a mosoly az én arcomon is. Komorságom, bár rövid életű, azért visszatér, mikor Callum a saját megkönnyebbülésének okait ecseteli, melyekre én nem is gondoltam, de be kell látnom, hogy igaza van. Talán csak azért nem erősködtek kancellár társai a jog öröklésének eltörléséért, mert Ewan Noah már nem jelentett számukra veszélyt, de ha életben marad, ha Roda őt is meg tudta volna gyógyítani, minden bizonnyal Callum ellenük elkövetett tette felett érzett sértettségük, rá is hatással lett volna. S nem csak a sértettség. Úgy érezték végre fogást találtak rajta. Bólintok, elfogadva az érveit, kezem a kezére simul, de felnézek rá a tekintetét keresve. * -Igazad van, mint mindig. *Önkéntelenül is elmosolyodom, csak mert emlékszem.* -Mindez azt bizonyítja, hogy még mindig tartanak tőled. Okkal….de legalább megtudtuk ki az, aki a legjobban. Az is lehet, hogy mire felnő, nem is fog már számítani, hogy kislány vagy kisfiú…de addig biztonságban lesz. *Mosolyom szélesedik, s lepillantok a hasamat cirógató kezére…épp úgy teszi, ahogy a csuklómon szokott végigsimítani. Szinte egyszerre nézünk fel egymásra, már épp mondtam volna, hogy ezen túlesve, a sok izgalomtól megéheztem, de a két aprócska probléma felvetése egyelőre elfeledteti velem. Callum ravaszkás mosolya jelzi, hogy a „probléma” aggodalomra nem ad okot, viszont annál tréfásabb lehet. * -Egyet nekem és egyet neked? Ó! Azt hiszem tudom, hogy mi lehet a te problémád. Hátrányba kerülsz két nővel szemben. *Nevetek fel, most már szabadon, őszintén és boldogan, függetlenül attól, hogy eltaláltam-e amire gondolt. Ha mégsem, akkor az a két probléma mindjárt három lett. * -De, hogy nekem milyen problémám lehet abból, hogy kislányunk lesz, azt elképzelni sem tudom. Elárulod?
Ha rólam Imperium-nagyságú kő esett le, Saskiáról is, legalábbis megkönnyebbült sóhajából erre következtetek és szavaim közben tényleg bocsánatkérően nézek rá, amiért ennyire félreérthetően sikerült az első reakcióimat a hírre kifejezni. Jó látni, ahogy újra mosolyog, még ha egy időre el is komolyodik, ahogy felvázolok valami mást is, amire ő nem gondolt, de emiatt is vagyunk jó páros, mert egymást kiegészítve nagyobb eséllyel fedünk le minden szóba jöhető esetet, lehetséges kimenetelt és fel tudunk rá készülni. Talán én is feleslegesen aggódtam ilyen miatt és ha fiunk lesz, akkor sem érte volna veszély, de elég nekem, hogy a több kancellártársamban kicsit sem bízom, és a tapasztalat is ezt mondatja velem, hiszen nekem is volt hajdanán egy bátyám, bár soha nem ismertem meg. Abban viszont biztos vagyok, hogy a szülői szeretet nem miatta maradt el esetemben. Fogást persze így is találhatnak rajtam, ha csalódottságot is feltételeznek majd egy lány-gyermek miatt, Saskiáról még így is tudható, hogy fontos nekem. Nem véletlenül nem hagyom testőr nélkül mászkálni. Féltem őt, most már őket, s ennek hangot is adtam az imént. - Nos, ha csakugyan a legerősebb nő lesz, néhány törvény nem fog az útjába állni. - Mosolyodom el, s egy pillanatra elgondolkodtam azon, hogy Saskia szerint még mindig tartanak tőlem, így hogy emlékszik, de ezzel kapcsolatos kérdésemet kicsit halasztom még. - Számíthatunk amúgy néhány megjegyzésre, melyek közül a legfinomabb is "kedvesen" vígasztaló lesz, hogy majd a következő biztosan fiú lesz. Bármit is felelek majd erre, te tudd, én örülök, hogy kislányunk lesz! - Még én sem tudom, hogy miként reagálok majd, a helyzet hozza majd, egyelőre biztonsági okokból nem fogom hangoztatni, hogy nekem ez így tökéletes és nem is lesz egyszerű a most, utolsó szavaimnál is látható széles mosolyt eltüntetni a képemről, de erre még úgy is ráérünk. Vagy nem, mert kár titkolni innentől, hogy lány vagy hogy egyáltalán Saskia várandós. Elteszem másnapra ezeket a kérdéseket, most cirógató mozdulataim közepette inkább kis játékosságot próbálok visszacsempészni az esténkbe, nem véletlenül állítom be "problémaként" azt a kettőt, amit mondani akarok. A találgatásra figyelek és kicsit feljebb is mozdulnak szemöldökeim, hogy Saskia szerint máris tudja a megoldást. Hanem mikor meghallom mi az, a megemelt szemöldök enyhe hunyorgásba vált át elfojtani kívánt mosollyal takargatva, hogy nem erre gondoltam... de igaz. De jó, három probléma van! - Emiatt nem aggódtam, az én szavazatom legalább kettőt ér. Kancellár vagyok. - Szélesedik a mosolyom, s a régi emlékekre sincs szüksége Saskiának, az újakból is kiderült már számára mikor dobom be a rang-kártyát a meccsbe: ha vesztésre állok. S szégyentelenül alkotok ehhez mindig új meg új szabályt, mert egy kancellárnak mindent szabad. - Az én problémám a fal. Nem lehet rózsaszín. Se pink. Se fukszia vagy egyéb, aminek nem rózsaszín a neve, de valójában az. Ha kell, kiprogramoztatom Andrej-jel az okosfalból! Komolyan mondom! - Teszem hozzá a végén, mert mosolyom miatt nehéz ezt úgy is előadni, ahogy gondolom és várhatóan Saskia is tovább nevetgél majd. Ugyanakkor örülök is, a kis szobának a kék színe meg fog változni, bármennyire is rettegek egy balszerencsés fordulattól, hiszek benne, hogy élettel teli szoba lesz. Már amikor idefent fogunk tartózkodni. Talán feledteti velünk a kellemetlen emlékeket, ami miatt én még mindig nem szeretek oda bemenni, még az ajtóra ránézni sem. - Ami a te problémádat illeti: a kényelmes helyzeted véget érni látszik, mert a következő pár hónapban meg kell szoknod a gondolatot, hogy egy másik nővel kell osztozkodnod innentől a szívemen! - Mosolygom újra, s ismer, nyilvánvalóan nem egy szeretőre gondolok, hanem arra a pici lányra, akiből majd Saskia jóslata szerint a legerősebb nő lesz.
Nem tagadom, de ha akarnám sem tudnám, mennyire megkönnyebbültem. Felszabadult mosoly ül az arcomra és nagy sóhaj gördül le ajkaimról. Valóban nem gondoltam arra a lehetőségre amit Callum említett, de azt hiszem az ilyen nehézségeken már könnyebben túltesszük magunkat. Az emlékezés is sok mindenen átsegít, noha nélküle is sikerült újra építeni az életünket…már nem lesz semmi sem olyan, mint volt. Ez azonban nem rossz, nem gondolok erre úgy, mintha kevesebbek lennénk. Sok mindent másképp látunk most, és talán a terveinken is jól fordít majd. Lassan de biztosan minden a korábbi helyére kerül, ha régi dolog kerül szóba, eszembe jut a hozzá kapcsolódó emlék, a terveink, bár még homályosak, de nem is kell, hogy egyszerre minden rám boruljon. Van bőven boldogságra okot adó, amiben elringathatjuk magunkat. * -Nem is. Csak győzzünk utána szaladgálni. *Röviden elnevetem magam, mert túlságosan előre szaladtam az időben, de amikor olyan jó ezeken gondolkodni…elképzelni milyen is lesz ha felnő, s vajon mennyit sikerül megtartania gyermeki ártatlanságából és mennyire fog hasonlítani ránk. Egyáltalán nem bánom, hogy kislány, még akkor sem ha tudom, az emberek, még ha a barátainknak is vallják magukat, akaratlanul vagy szándékosan, milyen gonoszok tudnak lenni. A mosolyom halványul ugyan, de nem tűnik el teljesen Callum jóslatára és ígéretére. * -Igen, tudom és tudni fogom. Veled amúgy is elnézőbbek lesznek. *A mi világunk sem mentes a régi szokásoktól és emberi gyarlóságoktól. Noha az orvostudomány tőlünk már jóval korábban igen fejlett volt a genetika terén, még mindig szeretnek mást hibáztatni az emberek, és még mindig szeretnek hibáztatni. Nem kétlem, hogy lesz olyan megjegyzés is, hogy én nem vagyok képes arra, hogy fiúval ajándékozzam meg „a kancellárt”. Ez legyen a legnagyobb bajom ezek után. Ennél sokkal rosszabb dolgokon kellett túltennem magam, kellett felállnom onnan ahova az élet taszított. Azokhoz képest egy ilyen „csekélységet” mosolyogva tudok hárítani. S mosolygok most is ahogy ezt kimondom, s finoman rázom a fejem, hogy szót sem érdemel. Jobban érdekel és szórakoztat az amit Callum a problémákról mond, s még nem tudom, hogy a szavaimmal számukat háromra emelem. Azzal, hogy kijelentem, tudom az egyikről mi lehet, még Callumot is meglepem, az arckifejezése mindent elárul. Azt is, hogy ő erre nem gondolván, teljesen biztos volt kicsi családunk berkein belüli „hatalmával”. Ki kell ábrándítsam. * -Ó! A kancellár kártya. *Nem is fűzök többet hozzá, csak én is megemelem a szemöldökömet, ahogy ő tette az imént. Ezzel akkor is patthelyzet alakul ki, mert míg a kislányunk nem tud „szavazni” addig én szólok helyette. A Callum emlegette másik probléma még ennél is sokkal viccesebb. Aggodalma a gyerekszoba falának színe miatt megnevettet, és csak kuncogok tovább mikor felsorolja a rózsaszín árnyalat palettát, még Andrej változatos tehetségét is bevetve. Muszáj cukkolnom.* -Nahát! Pedig már terveztem is egy halvány mályvát, vagy egy átmenetes púder rózsaszínt lilával. Egyik sem? *Kérdezem ártatlanul, noha eszembe sem jutott egyik szín sem, sőt! Még nem jutottam el odáig, hogy bármit is tervezzek, de ha már ott tartanék is inkább a bézs állna az első helyen, némi zölddel feldobva. Az én problémám nem is probléma, de ahogy előadja annyira szerethető, hogy hozzá kell bújnom, egészen a nyakához simulva. * -Azt hiszem máris hátrányba kerültél a problémák terén, mert neki szívesen átadom az első helyem. Olyan nagy szíved van Callum, jut hely mindkettőnk számára. *Annyira emelem csak fel a fejem, hogy a nyakára hintsek egy csókot, s kezem nyakának másik oldalára csúszik fel, lágyan cirógatva…pedig most nem akarom semmire rávenni.* -S ha már a szabad helyeknél tartunk, az én gyomromban is van bőven. Szívesen megtölteném valami finomsággal.
Saskia szavaira egyre jobban kiszélesedik az a mosoly, ami hirtelen feltűnt a szám sarkában. - Azért elképzeltem, ahogy kicsi lábait szedve tipeg gyorsan a nyolcadikon, mögötte meg két fekete páncélos testőr igyekszik, egyik lehet kicsit görnyedten is, mert fogja a kezét... - Osztom meg az előttem feltűnt, egyébként szerintem bájos kép gondolatát Saskiával is, még ha biztos is, hogy valójában mi fognánk a kicsi lány kezét, első sorban mi vigyáznánk a lépteire... és egyébként se tenném így próbára Jade hírhedt türelmét. De attól még mókás volt elképzelni így őket. - Oh, ez esetben kenj mindent rám, hogy az én hibám. - Sutább fajtából való mosoly a gyenge vigasztalási próbálkozás mellé, mert jogos Saskia meglátása: könnyebb a nőt okolni, következésképpen bizonyosan a teher nagyobb részét ő fogja viselni emiatt. Nem számít, hogy hiba itt nincs, legalábbis a mi szemünkben, sőt. Én legfeljebb azt kapom meg, hogy genetikusként miért nem intézkedtem a szuper géneket öröklő fiúról, mintha ez lenne az elvárható a hivatásomban. De pont hogy genetikusként tudom, hogy micsoda felelősség a génekbe belepiszkálni és változtatgatni kedvünk szerint. A kellemetlen témát mindenesetre ezzel hátra is hagyjuk, hiszen a felvetett problémák egyáltalán nem jelentősek, s végképp nem borúsak, kezdve azzal, hogy Saskia kapásból a kettőből hármat csinál. A dolgok állása aggasztó, muszáj hát az általa említett kancellár-kártyát bevetnem, a lebukásra csak mosolyogni. Hogy mennyiszer szorulok én majd erre rá, mikor a kislány is meglesz és pláne beszélve kifejezi akaratát! Óvintézkedésből egy szabályt is adok a szoba falszínére vonatkozóan és ahogy sejtettem, Saskia nevetni kezd, mikor még végére sem értem a szavaimnak. Válaszáról tudom, hogy csak direkt cukkol és voltaképpen ezt a kört is megnyertem, de ettől még nem tudom megállni, hogy ne mosolyogjak rajta és ne vonjam össze a szemöldökeimet a púder meg lila átmenet hallatán. A púder talán olyan, mint a kardigánja, arra szokta ezt használni, de hogy a lila milyen átmenetként jön itt képbe, azt nem is tudom. És mi az a mályva? - Semmi kiskapu! Semmi kancellárné-kártya! Ha azt mondod a rózsaszín falra, hogy tudom is én, boldog érzetű sárga, attól az még rózsaszín. - Csóválom a fejemet, mert ruhatára alapján esélyes volt, hogy nem lesz rózsaszín a fal, de azért ez a púder dolog a kardigán miatt most elbizonytalanított. A másik probléma, ami már az övé, szintén nem tragikus, magamhoz ölelem szorosan, ahogy hozzám bújik hatására. - Az a része biztos, hogy jut hely mindkettőtöknek. - Mosolyodom el, mialatt a csók eléri a nyakamat, s nem gondolom, hogy olyan nagy szívem lenne, de ami van, az nekik van fenntartva. A cirógatásról nekem a nemrég félbemaradt meghitt pillanatunk jut eszembe, de mielőtt mozdulhatnék, Saskia kapja fel fejét és némileg felvonom a szemöldökeimet az elején, hogy milyen szabad helyről van szó? S mikor kiderül, elmosolyodom. De azért nem feledem el hosszú időre az előbbi gondolatot sem. - Egy éhező kismama, ennek a fele sem tréfa! - Automatikus a pult-asztal kettőse felé pillantok el, ahova le szoktam tenni az étel dobozait, ám azok nincsenek ott és nem is rémlik, hogy a hűtőbe kerültek volna. Egy pillanatra zavartan elgondolkodom, mert határozottan emlékszem arra, hogy hoztam vacsorát. Igen, az ma volt. Nem szoktam pedig ilyen feledékeny lenni, de a belátható méretű lakosztály előnye, hogy hamar kiszúrhatóak a padlóra nem illő elemek, jelesül a bejárattól két-három lépésnyire a földön lévő dobozok. Szerencse, hogy ennyire jól záródnak, mert egyik sem nyílt ki. Visszapillantok Saskiára, aki bizonyára szintén felfedezte a lakosztály rendjében a rendetlenséget. - Attól tartok, a vacsoránkat elejtettem, mikor megláttalak hazaérve. Remélem elnézed, hogy ma este a szemed nem feltétlen fog jóllakni. - Azt mondták régen, hogy a szemet is jól kell lakatni, ami most aligha fog teljesülni, miután a dobozok tartalma vélhetően rettenetesen összerázkódott és keveredett, amiből tisztességes tálalást csinálni művészet lesz, az eredeti állapot rekonstruálása pedig egyenesen lehetetlen. - Itt együnk vagy az asztalnál terítsek? - Azért megpróbálom, csak előbb kiderítem a helyszínt. Ha ez eldőlt, akkor egy ajkaira adott csókkal válok el és bontakozok ki öleléséből észlelve, hogy még a cipő és a felöltő is rajtam van. Ebben a sorrendben veszem le őket és teszem helyükre, veszem fel a földről a dobozokat a pulton találva meg szokásos helyüket, majd a fürdőbe lépve kezet mosok. Visszatérve egy üzenetet küldök el dr. Salsbury-nak, kellően semlegeset, amiben csak megköszönöm, hogy átküldte az eredményeket. Azután bontogatom csak ki a dobozokat és szedem tányérra a tartalmukat. - Nos, a menü perdai grillezett zöldségek és gyümölcsök gyíkmadárral, ami jelen állapotában egy kevert salátára hasonlít. - Elnézést kérő mosollyal tálalom a főételt, mely hivatalosan szépen egymás mellé rendezett húsfalatkákból és a köret kis hasábjaiból állt könnyed mártással lágyan kacskaringózó csíkokban leöntve, ám most egy szétválogathatatlan keverék lett belőle, melyből próbáltam helyes és elegáns kis halmokat tenni a tányérjainkra. Hát, ennél nem tudom bedobni a kancellár-kártyát... - A desszertünk egy fokkal jobban járt. - Teszem azt is ki, Saskia kedvenc zseléje, immáron jobbára perdai gyümölcsökből készítve és azzal pluszban feldobva, alján pedig ujjnyi pudingréteg. Legalábbis az alján kellene lennie, de kiszedni a szétesés kockáztatása nélkül úgy lehetett, hogy a puding remegve áll a zselé tetején, s a szétgurult apró bogyós gyümölcsöket ennek a tetejére tettem, azt viszont precízen egyenes vonalban, mintha csak vágást jelölő felezővonal akarna lenni és vonalzóval mértem volna ki. Egyébként egy kritikus repedést hivatottak elrejteni, mely azért a desszert oldalán felfedezhető. - Jó étvágyat! - Ülök le mellé, legyen ez akár a kanapén vagy az asztalnál a másik székre, s az első pár falat alatt nem is szólalok meg, nehogy éhezzen itt tényleg miattam, na meg remélek, hogy az íze nem lett rosszabb az ételnek a megrázkódtatástól. - Azt mondtad, hogy a többi kancellár okkal tart tőlem. Így, hogy visszatértek az emlékeid, rákérdeznék: emlékszel a Világuralmi-tervre is, hogy mit jelent? - Pillantok rá két falat között, s igazából a válaszát meg is várom a következő falat étellel. Nyilván nem az eddig is a gépünkön látott, ugyanilyen nevű mappára gondolok, amelyek a közös képeinket tartalmazzák, pusztán csak félrevezetésből, s melyre feltételezem kémkedése során Raven Moor elsőként rábökött megnyitásra.
Callum tovább képzeli kislányunk önfeledt gyermekkorát, mellyel másokét nehezíti majd meg…szerinte. S előttem is megjelenik a kép és hallom a fejemben kacaját, a fekete páncélos zsörtölődését, amiért nem tudja igazán elkapni és visszavinni a lakosztályból kiszökött kis hercegnőt. Felnevetek és egyben örülök is, hogy Callumnak már ilyen gondolatai vannak róla, és örülök a mosolyának is, melyet egyre gyakrabban látok az arcán. Olyan régnek tűnnek az első, komor napok, amikor még ott volt a nyoma az elmúlt két és fél évnek a vonásai között. Mostanra mintha kicserélték volna, s a szívem megtelik szerelemmel, újra és újra. Ez most egy boldog pillanat…oly sok mindent kellett együtt elviselnünk, felemelni, tovább vinni a vállunkon az évek során, hogy mások megítélése már nem okoz gondot és a rosszindulatú ám szánakozó mosoly mögé rejtett megjegyzésekből is képesek vagyunk tréfát csinálni. Ezzel csak egy kis kitérőt teszünk az amúgy bolondossá váló esténkből, a mosolyunk halványul, de el nem tűnik.* -Vagy esetleg minden vágyad egy kislány volt és te intézted úgy. Persze e nélkül is a csodájára járnak majd. *Ezek után magunk kreálunk problémákat, mintha már hiányoztak volna a megpróbáltatások, de ezek kivétel nélkül mókásak, főleg ahogy Callum előadja azokat. Egymást cukkoljuk, egészen belelendülve, nevetve. Hiába veszi elő a kancellár kártyát, olyanom nekem is van és ráadásul magaménak tudhatok még egyet, amiről Callumnak még csak sejtelme sincs. * -Boldog érzetű sárga? Micsoda fantáziád van Callum. Azonban te sokkal többet használtad a kancellár kártyát, így még van néhány lehetőségem mielőtt beérlek, és nálam van a kancellár hercegnő kártya is. *Nem mondok újabb színt, látom, hogy elbizonytalanodott, és addig jó amíg abban a hitben él, hogy rózsaszín lesz a gyerekszoba fala. Vagy beveti Andrejt, de garantálom, hogy a sok tudású testőr nagy szemeket mereszt majd a feladatot hallva. Az én problémám nem is igazán probléma és ezt ki is fejtem miközben a nyakához bújok, kezem a másik oldalára csúszik, nyakára hintett csókom mosolyba fullad. Nem csak az a része igaz, hogy jut mindkettőnknek hely…most már bizonytalanság nélkül állíthatom, hogy Callum jó ember, minden hibája ellenére. Ha nem így lenne, nem szerettem volna belé, nem vágyakoznék rá minden pillanatban…nem építhettük volna újra az életünket úgy, hogy nem tudok róla semmit. Az a kapocs ami összetartott minket, az amnéziám ideje alatt lett erősebb, attól lett erősebb, és nem tudok úgy ránézni, hogy ne jutna eszembe…a sors fura fintora, mely olykor szétszakít, de ránk nem igaz a mondás, hogy ami egyszer eltört, hiába ragasztjuk össze, már nem lesz igazi egész…a mi sorsunk olyan kötést csinált, ami örökre kitart. A szerelmes gondolatokból a gyomrom sürgetése rángat ki, noha nem kordul meg hangosan, csak idő kérdése. Callum szavaira felnevetek, az iménti évődés tovább folytatódik és boldogan vetem bele magam.* -Bizony a fele sem. A gonosz hormonokat is vedd számításba. *Orrnyergemet ráncolom és úgy mondom a figyelmeztetést, mintha legalább egy természeti katasztrófa készülne ellenünk, ám a tréfálkozás kissé elakad. Nem figyeltem rá amikor belépett a lakosztályba, nem is emlékszem, hogy volt e a kezében valami, a koppanás is csak halvány gyanú, ezért nem tudom miért forgolódik a helyett, hogy hozzálátna a vacsora rendeléshez. Általában közösen választjuk ki mit szeretnénk, de előfordult már, hogy vacsorával állított haza. Mikor követem tekintetét, szinte vele egy időben veszem észre a földön heverő dobozokat.* -Ó! A vacsoránk….meg lehet még menteni? *Kissé ijedten, nagyobb csalódással kapok a szívemhez, de sajnálnám ha kárba veszne, ezért már a megmentésén gondolkodom és fel is állok, hogy segítsek Callumnak összeszedni. Közelebb lépve látom, hogy a dobozok zárva vannak, akkor remélhetőleg nem történt túl nagy kár.* -Ez legyen a legnagyobb bajunk Callum. A szemeimet majd mással lakatom jól. *Nézek fel rá s remélem, hogy szemeimben az a ravasz fény csillog, amit szavaim takarnak, arra a vágyra utalva amit picit elodáztunk a kanapén. * -Az asztalnál, ha már válogatni kell. Segítek. *S legalább egy dobozt magam viszek az étkező asztalhoz, miután Callum csókja az ajkaimon pihen meg, s míg ő kezet mos a fürdőben, előveszem a tányérokat, és az evőeszközöket, poharakat, hogy megterítsek. A dobozok tartalmára felvonom a szemöldökeimet, nehéz megállapítani mit takar a mai menü, de Callum a segítségemre van. A bajt, akaratlanul én okoztam, tőle meg szerethető az az aggodalom, ami miatt elejtette a vacsorát, ez igazán nem fogja elrontani az esténket.* -Szeretem a salátát. *Fűzöm mentegetőző szavaihoz az enyémeket egy széles mosollyal kísérve és segítek tálalni. * -Játszhatjuk azt, hogy megpróbáljuk kitalálni, épp milyen falatot kóstolunk. Az mosogat aki veszít. *Nevetve túrom fel a tányéromra kapott kupacot egy darab húsért, amit azonmód meg is kóstolok. Az íze pompás, az állaga nem különben, finom és porhanyós…a rázkódás igazán nem tett kárt benne. * -Hmmm…finom. Ez gyíkmadár volt….mit csinálsz? *Míg a madarat ízlelgetem, Callum a desszerttel foglalatoskodik, de igazán nem derül ki, hogy mit. A zselés puding a feje tetejére állt, a gyümölcsök elszabadultak, Callum pedig azokra vadászik. * -Ez egy új szokás lesz? Vadászunk a vacsorára? *Érdeklődöm meg tőle bájos szemtelenséggel, és egyre jobban elhúzódik a mosoly az arcomon a nagy igyekezetétől, amivel próbálja menteni a menthetőt. Hosszú, vékony ujjai olyan eleganciával alkotnak művészi kreációt a desszertből, ahogy a zongora billentyűin játszott.* -Igazán kreatív vagy. Gondolod, hogy elég egyenes? *A kérdésem halk kuncogásba fullad mikor a sorba rakott gyümölcsökre mutatok, de már ülök is le és nem piszkálom tovább. Nem lehetett könnyű boldogan hazaérni, gondolni a vacsorára is, hogy végre megpihenhessen a hosszú nap végén, s aztán engem sírva meglátni. Kezemet az övére simítom ha elérem, szemeimben már nyoma sincs a korábbi cukkolás csillogásának, másfajta fények ékítik tekintetem. * -Köszönöm, hogy hoztál vacsorát. Jó étvágyat! *Azért annyira nem borzasztó a kupac, a kitalálósdi is túlzás volt, és az íze nem veszített semmit sem. Az első falatok, azzal az ellopott legelsővel, jótékonyan hatnak éhségemre és most úgy érzem az egész adagot meg tudnám enni, noha ez minden bizonnyal a felénél változni fog. Nagyobb a szemem mint a szám…Callum is csendben van egy ideig, meglepő, mert általában végig beszélgetjük a vacsorát, terítékre kerül a napunk, akkor is ha nem igazán történt semmi különös, vagy a jövőt tervezgetjük…a mai este után azt gondoltam, folytatjuk a gyerekszoba tervezését, vagy a perdai otthonunkét, de a kérdés amit Callum feltesz, messze van a gyerekszobától. Néhány hosszú pillanatig el kell gondolkodnom, nem megy olyan könnyen mindent felidézni, kihámozni a sok elfeledett dolog közül egy konkrétat. Arra emlékszem, hogy van egy ilyen nevű mappa a gépen, de arra is, hogy az csak csali volt. A valódi Világuralmi terv egészen más és lassan körvonalazódni kezd a múlt homályából. Az, hogy emlékszem, elégedett mosolyt csal az arcomra.* -Igen. Tényleg, jutottál vele valamire míg…nem voltam melletted? Miről maradtam le? *Újabb falatot emelek a számhoz, édes, perdai gyümölcs formájában, aminek az íze remekül kiegészíti a sós húsét. Callum felé fordulok a válaszáért…mintha tegnap lett volna amikor erről utoljára beszéltünk…bárcsak tegnap lett volna. De biztosan nem ok nélkül kérdez erről elsőként, kíváncsi vagyok mi újat mond róla.*
- Ó, ezzel mindenkit összezavarnánk! - Mosolyodom el, de egyelőre nem verem nagy dobra majd, hogy a kislány is éppolyan fontos számomra. Vélhetően születése után úgy se lehet ezt majd titkolni, de addig is legalább pár hónap legyen, míg nagyobb biztonságban tudhatom őt, őket. A többi említett probléma eltörpül e mellett méretben s komolyságban egyaránt, mégis több szó esik róluk és jól alapozzák tovább az esténk hangulatát. Saskia is elemében van, nem rest egy pillanatig sem engem cukkolni, de nem is bánom ezt, s jó látni a nevetését, mikor színnevet is kreálok a boldog érzetű sárgával. Pedig vannak ilyen elképesztő nevek, hasonlókat hallottam már tőle is, de még ezekre is egy lapáttal rá tudott tenni az a DeVitto nevű szabó, akinél a ruhát rendeltem meg Saskia számára Dorianék esküvőjére. Szerintem a színminta sötétkék volt, amire rámutattam, de elém rakott vagy tízféle árnyalatot olyan nevekkel, melyek egy részéről csak sejtem, hogy földi növény lehetett, egy-kettő talán festőről kapta a nevét, a többi meg "melankolikus kék" és hasonló fantázianevet kapott. - Azért van, hogy többet használjam. - Próbálom még menteni a menthetőt Saskia szavai közé szúrva, mielőtt megemlítené a kancellár-hercegnő kártyát. Kicsit hunyorogva nézek rá. - Áhá, tehát így állunk! Ruhaujjból új kártyákat adsz a paklihoz. Jól van... - Bólogatok széles mosoly kíséretében, mintegy megígérve, hogy mikor nem számít rá, én is élni fogok ezzel a módszerrel. Vagy elcsaklizom a vadiúj kártyáját majd, ez még mesteribb húzás lenne! Nem vagyok benne biztos, hogy nem lesz rózsaszín a fal, de azért bízom Saskiában, hogy figyelembe veszi a kérésemet. Természeténél fogva olyan, hogy nem tud csak úgy átlépni ilyenek felett, még akkor sem, ha nem ismeri annyira a másikat. Bizonyosan nem lesz rózsaszín-mentes a szoba, de legalább nem az egész fal fog attól vibrálni. Persze fel vagyok rá készülve, hogy meg leszek tréfálva, hiszen az okosfalaknál az átszínezés csak pillanatok és néhány érintés kérdése, érdemi munkát nem igényel egy átalakítás. Meghitt összebújásunknak egy újabb jelentkező probléma vet véget: Saskia éhes, én meg hirtelenjében nem is tudom, hogy mi lett a vacsoránkkal, mert rémlik, hogy magammal hoztam, vagy csak akartam? De akkor miért nincs a helyén? - Neee, csak a gonosz hormonokat ne! - Viccelődök vele mosolyogva, mialatt tekintetem már a szobát járja körbe, és meglátom a földre ejtett dobozokat mielőtt még arra jutnék, hogy csak rendelni akartam vacsorát. - Mindjárt kiderül. - Állok is fel a kanapéról, hogy a dobozokat felvegyem és a pulthoz vigyem őket. A pazarlásnak magam sem vagyok híve, akkor sem, ha megtehetnénk, hogy rendelünk egy másikat. Szavai megmosolyogtatnak, rögtön kihallom az utalást belőle. - A végén még máskor is összerázom a vacsoránkat. - Pillantok vissza rá hasonlóan, egy hosszabb pillanatig rajta feledve tekintetem, mielőtt visszafordulnék a dobozokhoz. Belekukkantva menthetőnek tűnik, legalábbis az ehetőségén nem rontott, az esztétikum egy másik kérdés. Előtte kezet mosok és illő válaszolni dr. Salsbury-nek is, e pár perces kitérő után lépek újra a pulthoz, hogy kihozzam a legjobbat a vacsorából, míg Saskia megterít az asztalnál. Nagyon szerethető, ahogy mentegetőzésemre úgy felel, mintha direkt salátát hoztam volna és egyébként is pont azt kívánta meg, tekintetemben benne van a hálás köszönet a figyelmességéért. - Akkor te mosogatsz. Én rendeltem, így tudom, hogy mi van a salátában, jelentősen szűkítettebb listából tippelek. - Nézek fel rá némileg felvont szemöldökkel. Nem szokásom elárulni, ha előnyben vagyok, főleg annak mibenlétét nem, de Saskia kivétel és egyébként is játékról van szó, még ha a mosogatás már annyira gépesített is, hogy csak be kell tenni a koszos dolgokat és elindítani a programot, érdemi büntetés nem érné a vesztest. Előnyöm nem tántorítja el Saskiát, kóstolót vesz, én pedig szavaira picit ingatom a fejemet. - Nem, nem az. - Komolyan mondom, de ha Saskia felnéz rám meglepetten, akkor láthatja szám sarkában megbújó ravasz mosolyban, hogy de, az, eltalálta a gyíkmadarat. Örülök, hogy az íze jó a vacsorának így is, bár ez nem az én érdemem. Én magam még nem kóstoltam, előbb a desszertet próbálom értelmezhető formába önteni és elrejteni a hibáját, azon túl, hogy a feje tetején áll. A megfordítást nem merem megkockáztatni, különben a desszert is saláta lesz. Persze elrejteni nem tudom, min ügyködöm, főleg, hogy egy-egy tökéletesen gömb alakú gyümölcs enged is a mértani sajátosságainak és megszökve helyéről elgurul. - Nem, mert ezentúl csak lapos gyümölcsöket ehetsz! - Felelek szemtelenségére, kis szeletkére vágott gyümölcsök nem gurulnak sehova, nem kell őket vadászni és probléma meg is oldva. Így sem hagyom magam, kis küzdelem árán csak sikerül katonásan egyenes sorba állítani a gyümölcsöket, hogy elrejtse a kritikus repedés helyét. Mosolygok a kuncogásán, ezt a kérdést az évek alatt többször megkaptam, hiszen ha neki is láttam valaha is főzni valamit - szendvicset csinálni magyarán -, szerettem szép precízen elrendezni. Mondhatnánk, hogy az ízért kárpótlás, de ha tökéletes lenne az íze, akkor is így tennék, magamat ismerve. - Kicsit ferde lett, ugye? Reméltem, hogy elnézed nekem, mert éhesebb lettem közben én is annál, semhogy elővegyek egy csipeszt. Azzal könnyebb dolgom lenne. - Nem hagyom magam a piszkálódására, nyugodt komolysággal felelek rá, mintha tényleg képes lennék elővenni egyet a hajlított végű orvosi csipeszek közül, hogy azzal helyezzem még precízebben a gyümölcsöket a pudingrétegre. Óvatosan helyezem odébb a tányért, hogy ne szabaduljanak el újra a gyümölcsök és magam is leülök a salátává lett vacsoránkhoz, de még az evőeszközhöz sem nyúltam, mikor kezemen érzem Saskia hosszú, kecses ujjai finom érintését. Fordul is kézfejem, hogy kezembe zárjam kicsit kezét és mosolyogva nézzek szemeibe. - Szívesen máskor is. Jó étvágyat! ... És most etesd meg a gonosz hormonjaidat. - Kap vissza egy kis pimaszkodást az előbbiekért cserébe, ne maradjak adósa, s hagyom, hogy pár falat erejéig kiélvezzük az ízeket - tulajdonképpen salátaként sem rossz ez az étel -, és a hasunk, főleg Saskiáé se reklamálhasson. Csak aztán hozok szóba valamit, mely korábban szöget ütött a fejemben, miután kiderült, hogy visszatértek az emlékei. De az számomra sem világos még, hogy csak a velem kapcsolatosak, vagy másokkal is és így a tervre is emlékszik-e? Nem siettetem a válaszát, de láthatóan várakozóan nézek rá, mikor a válasz nem érkezik azonnal. Hiába vagyok orvos, nem tudom, hogy zajlik ez az egész emlékvesztés és -visszaszerzés Saskiában, keresgélni kell-e vagy ott van az kapásból és a válaszát gondolja át? Mosolya és a kimondott igen eldönti a kérdést, de fel is vet nyomban egy másikat, de nem szólok itt még közbe, megvárom a szavai végét. A kérdésekre fanyarul mosolyodom el. - Figyelembe véve, hogy megvan még a másik hat kancellár, nem sokra. - William hatalmát sikerült kicsit megrendíteni azon a bizonyos ülésen, de arról éppenséggel nem maradt le Saskia. Sok időt és energiát felemésztett, hogy neki kerestem gyógyírt, s bár nyitott szemmel jártam addig is, hogy a kínálkozó lehetőségeket meglássam, azok nem akartak jönni. - Úgy érzem, csak jelentéktelen kis apróságokat tettem, érdemi változást nem hozott semmi. Talán majd most. A Justice League felbukkanásáról lemaradtál már azt hiszem, de már tudsz róla-róluk. - Azt még most sem tudom, hogy végülis hány személy áll a szervezet mögött. Túl sokan nem lehetnek, ha sokan tudnak egy titkot, nő a lebukás valószínűsége, márpedig jó két éve ügyesen rejtőzködik ez az arc nélküli hang. Moor-ról se tudom, hogy végül is benne van-e vagy csak futár, inkább előbbire tippelek, de a vele kapcsolatos terveimen ez mit sem változtat. - Mindenesetre felhasználhatónak tűnik a célhoz, csak lassú a módszer. Túl lassú és magam sem tudom, hogyan tovább. - Húzom el a számat, mielőtt ennék egy újabb falatot. Azt gondoltam régen, hogy ennyi év alatt már végzek, már elérem a célomat harmincas éveim derekára, de az idő kegyetlenül gyorsan telik, ráadásul észrevétlenül. - De ami miatt kérdeztem, hogy továbbra is benne vagy-e? Ha már nem szeretnél részt venni benne, megértem és úgy intézem, hogy ne legyen hozzá közöd. A leköltözésünkben a legnyomósabb érv az, hogy te örömödet leled benne és a munkád is oda köt, a munkádnak ott van jelene és jövője. Másodlagos érv az orvosi szempontok, hogy még idejében lent legyünk. Ez az öt évtizednyi űrben utazás nem elegendő arra, hogy az emberi szervezet alkalmazkodni tudjon hozzá, a Halálcsók korhatára nem véletlenül lett pont ott meghúzva. De nyilván sejted, hogy a vésztervként említett helyszínünk is a Városból könnyebben elérhető, s ez is szempont volt. Ugyan nem történt nagy változás, míg aludtál, de inkább úgy mondanám, hogy a változás nem látványos. A mélyben ott van, és egyre nagyobb a kockázat is ezzel. Szóval ha kiszállnál, most vagy később, jelezd nyugodtan! - Nem tudhatom, hogy mindaz, amit Saskia átélt, mennyit változtatott rajta vagy az, hogy most újra gyereket vár. A véleményén nyilván nem, az érezhető, ettől függetlenül még dönthet úgy, hogy visszább lépne az egésztől.
Tudom, a lényeg csak a fiún volt, egy lányra nem figyel senki a mi világunkban, de egyelőre még az összezavarás szórakoztató volta miatt sem mondanék el senkinek semmit. Még azt sem, hogy várandós vagyok, még egy ideig nem. Akár régi babona, akár csak elővigyázatosság, még szeretném megtartani magunknak a titkot. Pedig amit Callum mond…hát nem mindig ezt tettük korábban? Csak a mosolyom változása jelzi, hogy mire gondolok, hogy eszembe jutott a régmúlt néhány szelete. Sosem volt játék, mégis úgy gondoltam rá…egy kellemes szórakozás aminek komoly tétje van. Egyelőre nem kerül szóba és én sem merengek el rajta, amúgy is van most fontosabb dolgunk, mint például a gyerekszoba falának színe. Szinte vérre menő alkudozás veszi kezdetét, ami nevetésbe fullad, főként Callum hihetetlen kreativitását tekintve a színek elnevezésének terén. A derűt tovább fokozza a kancellár kártya előhúzása, amire a sajátommal felelek. Az arca az első pillanatban megfizethetetlen, el is nevetem magam a felháborodására.* -Te kezdted, veled vigyáznom kell, mert csalsz. *Mindig akkor teszi ezt, amikor a vesztét érzi….erre is emlékszem. Igen, most már biztos vagyok benne, ez a mentőöv. Kihallom a hangjából a játékos fenyegetést és azt hiszem felkészülhetek egy harcra, ami mindkettőnknek nagy kihívás és annál nagyobb szórakozás lesz. Már alig várom, hogy ott tartsunk. Arra a „jól van”-ra is van válaszom, és azzal be is viszem a végső találatot.* -Egyébként csak közlöm, hogy a hercegnő kártyát tőled kaptam, nem a ruhaujjamból húztam ki. Teljesen legális. *S mosolyogva simogatom meg a pocakom, ahol még láthatatlanul bújik meg a mi kis apróságunk. Nem kétlem, hogy egyszer visszakapom, de az még nagyon messze van, amikor Callum a lányunkkal szövetkezve ellenem szavaz mondjuk, hogy nem vihetek több virágot a perdai lakosztályunkba, mert van kint elég a kertünkben. Érdemes lenne elgondolkodni a gyerekszoba falának színén. Ezt azonban későbbre kell halasztanom, mert a sok izgalom és beszélgetés és nevetés miatt megéhezem és a gyomrom sürgetőn hívja fel a figyelmet magára. Az emlegetett gonosz hormonok egyelőre csak nevetést váltanak ki belőlem, és Callum szavainak hallatán arra gondolok, hogy ma nem hozott haza vacsorát, hogy majd együtt találjuk ki mit szeretnénk enni, de bizonytalansága mást feltételez és követem tekintetét az asztalról a padló felé. Úgy tűnik ma ott tálalta a vacsorát,semmi gond, falatoztunk már a földön a perdai vízesésnél…de most inkább nem jegyzem meg, hogy nem vagyok ellene a pikniknek, viszek takarót is. S jól döntök, látva mennyire bántja, hogy talán nem menthető. Finomabb tréfával próbálom vigasztalni míg összeszedjük a dobozokat és az étkező asztalra tesszük, hogy ne a kanapén boruljon ki ha esetleg nagyon összerázódott volna. * -Lásd be, azért így izgalmasabb. *Válaszolom arra, hogy máskor is így hozza majd, vagy eleve összekeverve kéri. Nekiállok teríteni, míg Callum befejezi azt amire nem volt alkalom a hazaérkezésekor, azt is sejtem, hogy Dr. Salsbury-nek ír üzenetet, de nem kérdezek rá. Túllendülve az apró ijedtségen, visszatér közénk a játék és a derű, s próbáljuk menteni a menthetőt. * -Azért ne érezd magad előnyben, míg a játék véget nem ér. *Nem mintha olyan nagy munka lenne mosogatni, de már csak elvből sem hagyom magam. A megkóstolt falat egyértelmű, ám Callum valamiért nemet mond. Értetlenül nézek rá, csak meg tudom különböztetni a húst a zöldségektől.* -De az, te magad mondtad el a menüt. Perdai grillezett zöldségek és gyümölcsök gyíkmadárral. *Idézem őt szinte szó szerint, s közben azt nézem mit művel a desszerttel, ami kevésbé volt túlélő a főételnél. Nem tudom szó nélkül hagyni, mulatságos ahogy az el-elguruló gyümölcsök után kap, amiket a tőle megszokott precizitással próbál tökéletesen egyenes vonalban felrakni a puding repedésére. * -Vannak lapos gyümölcsök a Perdán? Nem olvastam tanulmányt arról, hogy genetikailag módosítottak volna akár egy gyümölcsöt is, hogy az megfeleljen Callum Jenkinsnek. *Nézek rá úgy, hogy nagyobb ívbe hagyom a szemöldökömet mozdulni, ajkaim szeglete megrándul a visszafogott mosoly miatt, de még tetézem mielőtt elnevetném magam. * -Ó, értem. Holnap este majd csipeszt is készítek a villa mellé. *Igyekszem hozzá hasonló komolysággal előadni a tervemet, de nem tudom, ezen a ponton már elnevetem magam. Mégiscsak kellemes vacsorának nézünk elébe, volt néhány pillanat amikor ez nagyon messzinek és elérhetetlennek tűnt, és féltem, hogy az emlékek egyszerre zúdulnak rám, összezavarodom és kiborulok. Callum azonban még ha most akaratlanul is, de elterelte a figyelmemet, nem volt időm a múlton gondolkodni, így minden szép lassan kerül elő. Mire mindketten asztalhoz ülünk, a nevetésem is csitul, elnézve az igyekezetét, elérzékenyülök s kezét a kezembe fogva köszönöm meg, nem csak a vacsorát, noha szavaim csak arra szorítkoznak, hanem minden mást is, amit értem tesz. S ujjainak gyengéd szorításából és a nekem tartogatott mosolyából tudom, hogy néma üzenetem célt ért. * -Igenis! Gonosz hormonok szelídítése folyamatban. *Egy ideig csendben falatozunk, nem így szokott lenni, de sejtem az okát. Callum valamin nagyon gondolkodik, látom arcának vonásain és szemeiben is, én pedig várom, hogy elmondja ha már tudja hogyan kezdjen hozzá. Addig az ízeket élvezem, melyek különlegessége cseppet sem veszített attól, hogy az étel összekeveredett. Az első néhány falat eltelíti annyira a gyomromat, hogy amikor Callum végre megszólal, sokkal lassabb csipegetésre válthassak. Nem jön minden magától elő a függöny mögül, de nem is kell sokáig keresgélnem, körvonalazódik mindaz amibe annak idején együtt fogtunk bele. Csalódott szavai mögötti okokat pedig nem csak sejtem hanem biztosan tudom. Én magam. Callum minden idejét azzal töltötte, hogy gyógymódot találjon, hogy visszahozzon, hogy mindenki előtt titkolja életben maradásom és színlelve gyászoljon. Két falat között újra megfogom a kezét néhány pillanatra, csak azért, hogy vigasztalón simítsam meg.* -Érthető, nem volt elég időd. Miattam….ne! Ne mentegess se engem,se magadat. Mindketten tudjuk, hogy ez az igazság. Csak szünetet tartottunk. *Finoman elmosolyodom, csak úgy, mint amikor közöltem, hogy szeretem a salátát, noha az nem volt akkora dolog, mint a tervünk. * -Olykor az apróságok hoznak nagy változást. Egy lánc is sok szemből lesz egész. *A Justice League sem ismeretlen már a számomra, Callum mesélt róla, de arról eddig nem esett szó, hogy a terveinek a része. Kicsit meglepődöm, de csak azért, mert most nem látom át, hogyan használhatná fel őket. Biztosan többen vannak, másképp nem sikerülhetett volna ilyen hosszú időn keresztül rejtve maradniuk. William hatalmának megingatását a JL-en keresztül egy apróságnak gondolom, de ettől még nem lett a tervünk szerves része. Kíváncsi vagyok hogyan kapcsolódhatnak be.* -Biztosan rá fogsz jönni, most, hogy már több időd jut rá. *Továbbra is a velem történteket okolom azért, hogy mindez ennyire elcsúszott, de semmi sincs veszve. Segítenék, de amíg nem tudom Callum hogyan és a tervnek pontosan melyik részébe illesztette be a JL-t, nem tudok. Erre kérdeznék rá, amikor megelőz. Míg hallgatom, leteszem a villát is a tányérra, nem szakítom félbe pedig megtehetném már az első mondatnál. Már ott válaszolhatnék, hiszen biztosan tudom a kérdésére a választ, de végighallgatom. Aztán először arról ejtek szót, amit leginkább leszűrtem az egészből. * -Szóval azért a költözés, hogy nagyobb biztonságban legyek? *Nem várok választ, még csak egy bólintást sem, kezem újra a kezére simul, megszorítom s ott is hagyom. Callum szemeibe nézek, talán nagyobbat sóhajtok a kelleténél, de ez is csak azt jelzi, hogy nem ismer eléggé…ennyi év után sem, vagy csupán számításba vette az emlékeim elvesztését, hogy megváltoztam miatta, vagy csak a baba miatt nem vállalom a kockázatot. * -Sosem hagynálak magadra Callum. Tudom, hogy kockázatos, de mindig megtaláltad a módját, hogy ezen változtass. Most sem lesz másként. Nem hagyom, hogy egyedül csináld.
- Hogy én csalok? Bizonyítsd! - Mintha csak bárki másnak mondanám, aki ezzel vádolna, a különbség csak a csibész mosolyom hozzá, ami Saskiának kijár. Fél beismerés ez így a részemről, s persze a bizonyíték megléte vagy hiánya sem változtat a csalás tényén vagy Saskia feltételezésének biztosságán. - Vagy úgy! S máris visszaélsz vele. Rendben, használd csak ki az előnyödet, pár hónap múlva úgy sem tudod már kisajátítani! - Mosolygok tovább, értve az utalást, mert bár azt mondja, hogy a kártyát tőlem kapta, néhány hónap múlva én kapok tőle egy kis hercegnő képében. Bizakodom, így elhessegetek minden rossz érzést, ami kételkedésre adna okot, vajon tényleg eljutunk-e odáig, tényleg épen és egészségesen megszületik-e? Lehet nem kellene ennyire beleélni magunkat, mert a zuhanás csak még nagyobb és fájdalmasabb lesz utána, de egyelőre letudom azzal, hogy ez arany középútnak jó. Nem állunk neki nagyon pesszimistán, de egyelőre tervezni is csak addig merünk, hogy megszületik. Hogy mi lesz utána... Kicsit félre is tesszük a témát, mielőtt borongóssá válna, kitartunk a visszaszerzett jó kedvünk mellett, amit még az összerázkódott és feje tetejére állt vacsoránk sem ront el, sőt, csak növeli a vidámságot. - Azért nem merek úgy rendelni legközelebb, hogy lepjenek meg és keverjék össze! - Mosolygok, mert magam előtt látom szegény, kínban álló személyzet képét, hogy akkor most milyen étel is lehet az, amiért utólag nem szedik le a fejüket és a kevert salátaként való tálalás is sokkal művészibb és precízebb lenne, mint amilyen az enyém lett minden igyekezetem ellenére. - De-de, stratégiám része az ellenfél elbizonytalanítására! - Felelem arra, hogy ne érezzem magam előnyben, s ennek folytatása, hogy azonnal, határozottan cáfolom meg Saskia tippjét. A stratégián módosítani kell, mert a kívánt hatást nem érte el gyakorlott ellenfelemnél és a gyakorlatilag szó szerint visszaidézett szavaimra elmosolyodom. - Örülök, hogy a feleségem vagy és nem egy kancellártársam. Túlságosan is jól figyelsz a szavaimra. - Ismerem el, hogy rajta kapott és jól is tippelt, habár ezt nem számítom be neki pontnak majd, hiszen előre elárultam, hogy mi lesz. Összeillő párként elmondható rólunk, hogy mindketten szeretünk csalni és ezzel kis előnyt kovácsolni magunknak. - Még nem olvastad? Vacsora után feltétlenül átküldöm neked. Külön tetszeni fog a három oldalas beszámoló a lapos gyümölcs számtalan előnyeiről. - Szám sarkában ott a mosoly, ahogy felelek neki, mialatt az utolsó rakoncátlanul elgurulni akaró kerek kis bogyót is visszaillesztem a desszert teteje-aljára, ám vacsora utánra egészen más terveim vannak, mint tanulmányok olvasgatása. Még ha létezne is a tanulmány, akkor is. Logikus lenne genetikusként módosítani a gyümölcsöket, de a praktikus énem nem hagyja: egyszerűbb felszeletelni őket. Kiváltképp, amíg van fontosabb genetikai teendő, amire a növényekre szakosodott genetikusokat rászabadíthatjuk, mint például a hozamnövekedés, hogy bőségesen legyen mit ennünk. - Köszönöm, nagyon figyelmes! - Szélesedik ki korábbi mosolyom a nevetésére, s ki is nézem belőle, hogy tényleg kikészít egy csipeszt holnap este majd. Ő meg belőlem valószínűleg, hogy tényleg szeleteltetve kérem a gyümölcsöket majd. Az asztalhoz ülve mielőtt még nekilátnánk a vacsorának a kezemet fogja meg, s finoman megszorítom én is ujjait, hogy lágy simogatásba hajoljon át a vége. Nem kell köszönnie semmit pedig, hiszen ki másért tenném meg, ha nem érte? Aztán elnevetem magam, hogy szelídíti a gonosz hormonokat és jókedvűen állunk neki enni. Jókedvűen, de csendben és itthon nem kell ügyelnem minden pillanatban minden vonásomra, itthon pihenhetek, így Saskia is könnyen megláthatja, hogy valamin gondolkodom, s néhány falat után elő is hozakodom a témával. Komoly dolog, s a komoly dolgok jobban is passzolnak a főételhez, mint a könnyed desszerthez. - Saskia... - Ahogy belekezd a válaszba rögtön félbe is szakítanám, de csak eddig hagyja. Keze ismét a kezemre simul, s az evőeszközt rögtön leteszem, hogy én is megfogjam a kezét, szavak helyett ezzel és pillantásommal fejezve be a ki nem mondott mondatot. Igen, miatta, de semmiképpen sem úgy értve, hogy ezt a szemére vetem és hibának tartanám. Nem erre akartam kilyukadni, s nem így akartam érteni, nem ezt sugallni. Az előtte lévő nyolc év sem hozott érdemi sikereket, pedig ahogy Saskia megfogalmazta, volt időm. A szünetre végül rábólintok, érzem és értékelem a gesztust, mint köztes megoldás felajánlását, de magamban úgy vagyok vele, hogy nem érdekel hány évbe telik, de el fogom érni, hogy Saskia ne hibáztassa magát a legkisebb mértékben sem. S bólintok arra is, hogy apróságok is előidézhetnek nagy változást. Kezdettől fogva apránként építkezem, egyik kis téglát téve a másikra klasszikus építészeti módszerrel élve, de hát lassú is a módszer és nehéz néha nem türelmetlennek lenni vagy ne látni hiábavalónak az egészet. Egyet lépek előre, s úgy érzem, utána kettőt kell hátra. S nem Saskia miatt, tőle függetlenül érzem így olykor. De tudtam előre, hogy ez az út nem lesz egyszerű. - William-nél szerencsém volt. Nem számított a lehallgatásra, én meg nem számítottam rá, hogy ennyire kendőzetlenül őszinte lesz Lewis hadnaggyal. Egészen másra számítottam, hogy esetleg bevallja. A történtek után mindenesetre ő is, de a többi kancellár is óvatosabb lett, nem fog még egy ilyen lehetőség az ölembe hullani. A szekrényeikben rejtegetett csontvázakat máshogy kell előcsalni és a JL révén nyilvánosságra hozni. Persze néhány kellemetlenkedő cikket én is kapni fogok majd közben, de nem bánom, mert így kevésbé leszek gyanús. - Mesélem tűnődve, mert az ellenem szóló cikkeket sosem bántam, egy-kétszer még reagáltam is rá, hogy úgy tűnjön, foglalkozom a dologgal, de a JL nem tudott semmit sem felmutatni, ami bizonyító erejű lenne velem szemben. Lehetne mit találni és kínosan változtatná meg a terveimet egy ilyen fordulat, ám ez a veszély tudtommal nem fenyeget. Még. De hogy addig is, míg a többiekről nem találok valamit, hogy kiiktathassam őket magam mellől, valamit kellene kezdeni a JL-lel. Hibái és mostani hosszabb hallgatásai ellenére remek lehetőségeket rejteget, csak rá kell jönnöm, hogyan használhatnám ki. Ezt viszont félreteszem most, mert nem ez a lényeg jelenleg, nem ezért hoztam szóba vacsora közben a témát. Ahova ki akartam lyukadni, az annak a lehetőségnek a felajánlása Saskiának, hogy ha akar, kiléphessen ebből az egészből. - Egyharmad részt azért. - Felelek őszintén a kérdésre, noha lehet nem várt választ. Harmadrészt orvosi okokból, harmadrészt mert Saskiát boldoggá teszi a hely. Nem feltétlen ebben a sorrendben, de ha ismer és emlékszik rám, akkor ezt úgy is tudja. Igaz, ez alapján a válaszát én is tudhatnám előre, mégis még a nagy sóhajnál is visszatartom a lélegzetem, pedig csalódottság nélkül venném tudomásul, ha nemet mondana. Tisztában vagyok vele, hogy ő is változhatott, hiába volt szünet számára az a két és fél év, az előtte és utána intenzíven átélt események változtathatták, ahogy engem is változtattak, csak lassabban. Előtte is féltettem őt, de egészen más, mikor megízleli az ember, hogy el is veszítheti a másikat. A kimondott szavak valahogy mégis követ gördítenek le rólam, jobb nem egyedül végigcsinálni és jó, hogy van valaki, akinek elmondhatok bármit és mindent, és ha mással nem is, de gondolataival segíteni fog és tud. - Köszönöm... - Emelem meg kezét, mely kézfejemre simult és odahajolva csókot hintek rá. Úgy köszönöm, ahogy ő a vacsorát. Nem csak ezt köszönöm, hanem mindent. - Nem okozok majd csalódást! - Ígérem meg neki, mert tudom, hogy a tervvel így őt is bajba sodrom, de mindent megteszek, hogy ha magamat nem is, de őt ki tudjam húzni belőle baj esetén. - Tényleg a mi lányunk lesz a legerősebb. Ilyen édesanya mellett... - Mosolyodom el, s adok egy újabb csókot a kecses ujjakra.
-Nem kell bizonyítanom, kancellár feleség vagyok. *Mosolyom cseppet sem ravasz, olyat csak Callum tud kettőnk közül, de ez előszele lehet annak, amit a kancellár hercegnő kártyáról mondok később. * -Ó, dehogynem. *Ez a hangulat feledteti velem a korábbi sikertelen gyermekvárást és Ewan Noah-t is egy kicsit, bizakodó vagyok s ha már itt tartunk, hát úgy veszem, ha megszületik a lányunk, az nem feltétlenül jelenti azt, hogy rögtön át is adom vele együtt a „kártyát”. S, hogy minden jóból megárt a sok, mutatja, hogy ezt a témát egy időre félretesszük. Szándékosan vagy csak úgy hagytuk egy időre elillanni, mindegy már, a hangulat marad derűs és ennek igazán örülök. Nem törünk össze attól, hogy a vacsoránk nem túl szemet gyönyörködtető – bár Callum gondoskodik arról, hogy legalább mértanilag tökéletes legyen – az íze a már megszokott maradt. Ennek ellenére Callum nem lesz oly merész legközelebb, hogy látatlanban összekevertesse, és egyet értek vele. Mosolyom mögött elképzelem a tanácstalan arcokat, és talán egy húzással a „legkisebbre” hagynák a vacsoránk tálalását, akit a legkönnyebb pótolni. Vagy csak két bátortalan mozdulattal bele túrnának, hogy szép is maradjon és valamennyire látszódjon, hogy kevertek rajta. Callum stratégiája lefordítva az, hogy mindenképp nekem kell mosogatnom, de nem hagyom magam és most, hogy már nem kell az emlékeim között sikertelenül kutatnom, könnyedén vissza tudok vágni. Hogy őszinte legyek, roppant mód élvezem.* -Szóval ellenfél vagyok? S mondd, mikor tudtál engem elbizonytalanítani? Az elmúlt pár hónap nem érvényes. *Gyorsan teszem hozzá, nehogy az amnéziám idejét hozza fel példának, mert akkor szinte minden nap, minden órájában bizonytalan voltam. Na de korábban? Még a nem rég felsorolt menüt is szó szerint idézem, nem kis elégedettséggel. A válaszára azonban nem tudok mit mondani, igaza van. Az a mi szerencsénk, hogy a kancellártársai nem figyelnek a szavaira, persze nincsenek vele együtt, nem tudják mikor mire figyeljenek. Én azonban már megtanultam és most már emlékszem is, noha Callum az elmúlt időszakban igyekezett megismertetni magát, nem tudom mennyi volt benne a szándékos akarat és mennyi a véletlen, hogy csupán a társaságomban elengedte magát és hagyta felszínre kerülni azt az énjét, amit csak én ismerhettem. Mindegy is, mire elértünk a második első randiig, már nem volt számomra idegen. S igen, pont azért nem, mert ahogy mondta, figyeltem a szavaira…és minden rezdülésére. Azonban eddig még nem történt meg, hogy a vacsorát eldobja a nappali közepén és nem kényszerült arra, hogy utána összerakja. Precizitása nem ismer határokat és ezt szóvá is teszem, kellően finom iróniával karöltve. A lapos gyümölcsökre majdnem felnevetek, a tanulmánynál azonban már nem tudom visszafogni magam és már ott van a nyelvem hegyén a csipeszes válasz is. * -Csak a lapos gyümölcsökről van tanulmány? A szögletesekről még nem készült? *Csak egészen aprót villannak a szemeim, s aztán ajánlom fel a holnapi vacsorához a csipeszt. Azt hiszem teljesen természetesen fogom a többi evőeszköz mellé tenni holnap, sőt! Tovább megyek, ha már az első nap után adta az ötletet, hogy rendezzem át a fiókokat, amit később tréfából meg is tettem, a csipeszeit átrakom az evőeszközök közé. A mosoly és a gondolat még megmarad, a derű azonban csitul ahogy elkezdünk falatozni. Egy ideig jóleső a csend, s csak nézem Callum arcát, ahogy a vonásai….általában ilyenkorra kisimulnak, most azonban nem. S tudom, hogy nem fogjuk megvárni a vacsora végét, hogy megbeszéljük. Mindaz amit elmond végül eszembe juttatja a tervünket, és talán a megfogalmazás rossz, hogy magamat hibáztatom amiért az egész elcsúszott, épp ezért nem is hagyom, hogy Callum közbeszólva megint mentegetni próbáljon. Így alakult. Az, hogy miattam, csupán ok és nem hiba, az ő részéről sem. Az is lehet, hogy velem sem jutottunk volna előbbre, olykor egész egyszerűen nincs történés amibe belekapaszkodhatnánk, amit felhasználhatnánk. Ráadásul, ahogy mondja, a kínálkozó alkalmak is megfogyatkoznak, ahogy a sorozatos ballépések után mindenki óvatosabb lesz. Egyelőre nincs ötletem, hirtelen is jött most ez, de majd együtt mindent kitalálunk, ha erőltetjük úgy sem jutunk előbbre. Azonban most nem is az ötleteimre kíváncsi Callum hanem arra, hogy vállalom-e a tervünkkel járó kockázatot továbbra is. Nem hibáztatom, a helyében én is megkérdeztem volna, de a kérdés csupán költői…nem hiheti azt, hogy magára hagyom. A baba, a lányunk miatt jobban oda kell figyelnünk, de biztos vagyok abban, hogy menni fog és neki építjük a jövőt. Bólintok arra, hogy az én védelmem benne volt a bizonytalanságában, de ez mér nem lehet téma. Egy pillanatra lehunyom szemeimet mikor ajkai a kézfejemet érintik, elmosolyodom, s a szemeim is mosolyognak mikor felnézek rá. * -Sosem okoztál csalódást Callum. *Megszorítom a kezét, hüvelykujjammal lágyan cirógatom s arcát is amikor újra a kezemre hajol. * -Ó, azt hiszem meg fogod vizsgálni kire hasonlít jobban és elmondhatod, hogy apja lánya. *Mosolyom szélesedik míg ezeket a szavakat mondom, de aztán elhalványul. Tisztában vagyok a korlátaimmal, a veszéllyel és azzal is, hogy Callum mindenáron meg fog, meg akar majd védeni, ha úgy alakul. Nem hagyom magára, de egy valamit be kell tartanunk, még ha fáj, akkor is.* -Csak akkor mondanék le az együttműködésről, ha az veszélyeztetné a sikerünket. Nem hiszem, hogy ilyesmi előfordulhat, de ha mégis, tudnunk kell mikor engedjük el egymást. Csak amíg nem találunk más megoldást. *Nem tudom egyáltalán lesz-e ilyen helyzet és ha igen, az miben nyilvánul majd meg, de mindenre fel kell készülnünk. S az, hogy elengedjük egymást, nem szó szerint értendő, csupán a felszínen, a látszat kedvéért. *
- Úgy vélem, nem használtam ki eléggé, mikor még nem emlékeztél... - Sóhajtok, de azért mosolygok, mert Saskia érezhetően és szemmel láthatóan oldottabb hangulatba került így, hogy emlékei megkerültek. Előtte sem kellett féltenem, ha elmés visszavágásról volt szó, de valahogy mindig érezni véltem egyfajta visszafogottságot, óvatosságot. Talán mert maga sem tudta, hogy ez még belefér-e vagy túllő a célon, egyáltalán létezik-e olyan köztünk, amivel túllőnénk? - A kihívást elfogadom! - Mosolygok töretlenül, hiszen ez csak móka, egyikünk sem gondolja komolyan, hogy egymás elleni játszmákban használnánk fel/ki a meg sem született lányunkat. A kapcsolatunk sem olyan, hogy erre szükség legyen, legalábbis a szoba falszínénél fajsúlyosabb témára nem számítok. Persze ha kiderül valaha is apósom halálának körülményei, az már komoly lesz, de abba eszembe sem lenne a "kancellár-hercegnő kártyát" bevonni. A jó kedélyű mosolyt csak az törli le kis időre, mikor a vacsorát meg kell keresni, egyáltalán vissza kell emlékeznem, hoztam-e ma, mintha a memória-problémák rám ragadtak volna át. Mikor megtaláljuk és ehetőnek nyilvánítjuk annak ellenére, hogy a tálalási módok csak káosz-fajtákra sorolhatóak be, visszatér a derű, és már a mosogatás súlyos gondján vetélkedünk, mintha ez a házimunka nettó kettő percnél tovább tartana. - Nem ér az elmúlt pár hónapot kivonni a képletből! - Nevetek fel, mert hát voltak kis stiklijeim, mikor az olykor görcsösen visszaemlékezni akaró Saskiát azzal próbáltam felvidítani, hogy bekamuztam valamit, régen mit szoktunk csinálni és figyeltem a reakcióit. Rendre rá is jött, hogy valahogy elképzelhetetlen, vagy maga miatt vagy miattam, vagy egyikünkből sem nézte ki, de mindenesetre ezek az alkalmak most jól jöttek volna az érvelésemben. - Egyébként meg az, hogy eddig nem volt ilyen, nem jelenti azt, hogy ne működhetne a taktikám. Ha nem is pont most. Oh, és haboztál, mikor az első-első randira egy szál vágott virággal hívtalak el. - Nem jut hirtelen más eszembe, mert a randit megelőző lánykérésemnél bizonytalanság nélkül kaptam akkora kosarat, hogy a Dominiumra is alig fért be, a másodikhoz meg sikerült elérnem, hogy bizonytalanság nélkül forduljon a korábbi nemleges válasza igenbe. A későbbi házasévekből viszont nem ugrik be hasonló jelentős pillanat. Biztosan volt, de nem olyan lényeges, és ez Saskia malmára hajtja a vizet, na meg az is, hogy most sem vált be a taktikám. Akkor sem fog, mikor próbálom komolyan előadni, miszerint van már tanulmány lapos, nem guruló gyümölcsökről is, mely vacsora-mentő munkámat lényegesen megkönnyítené. - Csak a laposokról. Terson az oka. - Nyugodt komolysággal, szemrebbenés nélkül kenem kancellártársamra azt, amit el sem követett igazából. - A háború nem segített a tudományos kutatások előre haladásán, így még csak a laposaknál tartunk, de jövőre vélhetően előre lépünk a szögletes mértani testek felé. A kocka-cladacfa-gyümölcsöt imádni fogod! - Bólogatok megint aprókat hozzá komolyan, szám sarkában a mosollyal, nem nagyon lépve ki a szerepből, mintha tényleg lenne ilyen kutatás. Becsületbeli ügy, ha már szeret élcelődni a precizitásomon, amiről magam is tudom, hogy olykor túlzás, de mégsem bírom megállni. Ahogy azt sem, hogy vacsora közben ne gondolkodjak el valami máson, Saskia emlékeinek visszatérésén, s így rá is kérdezek a világuralmi-tervre, hogy az is ismerős-e? Mielőtt elszólnám magam és hosszas magyarázatra szorulnék. Ezt a kört szerencsésen megspóroltam, s Saskia megfogalmazásánál közbeszólnék, de csendre int és hagyom magam, csak pillantásommal üzenek. Ha tényleg miatta úszott volna el a nagy lehetőség, akkor sem tenném felelőssé őt. De nem miatta volt és nagy lehetőség sem volt. A kis szünetre rábólintok hát, abban ki tudunk egyezni. Időnként nem is árt egy lépést hátralépni és rendezve a sorokat messzebbről nézni meg a csatateret. Én sem indulhatok úgy újra harcba, hogy a "hátországban" nincs minden rendben. Kell egy kis szünet, együtt is, s ugyan beszélek a JL-ről, a vele kapcsolatos terv-kezdeményeimről, de magam sem gondolom, hogy most itt hirtelen a vacsoraasztal mellett megoldjuk azt, amit eddig évek alatt sem sikerült. De jó, hogy már Saskia is tud róla, éles szemei így már mást is meg fognak látni, mint eddig, ketten együtt meg csak jutunk valamire. A válasza mosolyra késztet és ígéretre, na meg hálás kézcsókra is - lesz az rendes csók is, ha a vacsoránkat befejezzük és nem lesz útban az asztal -, szavai balzsam a lelkemre, erősebbnek érzem magam általuk. Még akkor is, ha nem értek egyet: Ewan Noah elvesztése nekem csalódás, amit magamnak okoztam, s nem tudtam - talán még nagyon sokáig nem is fogok tudni - szabadulni a gondolattól, hogy Saskiának is azt okoztam, ebben részben cserben hagytam őt. De mosolygok, mert tovább folytatja szavait és somolyogva pillantok fel, mikor azt mondja, hogy megvizsgálom majd a lányunkat is. Igazság szerint nem bánom majd, ha a hatalomvágy éppúgy távolabb áll majd tőle, mint Saskiától is. Elmerülök mosolya látványában, legalábbis addig, amíg tart, majd figyelem és kivárom, hogy elmondja, mi az elhalványulásának az oka. - Ezzel nem kérsz egyszerűt. - Jegyzem meg, mert én valahol nem csak a rangomat, de az egész terv sikerét kockára tettem - akkor még vészterv nélkül -, mikor nem tudtam őt elengedni. Másodjára ez sokkal nehezebb lesz, mert már megízleltem, milyen lenne nélküle. Igaz, most már van vészterv, amiről Saskia még nem tud, így nyugodtabban tud az ember fejest ugrani az ismeretlenbe. - Ha mégis így alakul, tudd, hogy sosem engedlek el igazából. - Nem fanatikus ragaszkodásból mondom, hiszen mikor idegen voltam számára ébredése után, akkor is és azóta is megadtam a lehetőséget, hogy úgy döntsön, nélkülem folytatná az életét, akár más oldalán. De akkor is utaltam rá, hogy sosem hagynám magára, és míg csak lehetőségem van, segíteném és védeném, ez pedig nem változott azóta sem. - Ami pedig... oh. - Akad meg a szavam, mert beszéd közben a vacsorát folytattuk s a rendhagyó saláta után a desszert került elénk, mely korábban fejtetőre került és a pudingrétegen esett kritikus repedést gondos sorba rendezett gyümölcsök takarták el. Ez utóbbi volt az, amelyből egyet próbáltam volna felszúrni a villámra, s ugyan sikert értem el, de a nyomás már a desszert szakítószilárdságának sok volt, a repedés átterjedt az alatta lévő zselérétegre. Az egyik fele a desszertnek így az oldalára borult a tányéron, melynek egyenes következménye, hogy a precíz katonás rendben állt gyümölcsök fellázadtak, azonnal legurultak eddigi helyükről, java részük sebesen Saskia tányérja felé menekülve.
