Hallgatom szavait, melyeket meglehet sosem felejtek el: együtt indultunk el, együtt is fejezzük be. - Még mindig el tudok ámulni az erőn, ami benned lakozik. - Nem egyszer éreztem úgy, hogy az enyémet is meghaladja. Csodálom a határozottságát, amiért ezt így kijelenteni annak ellenére, hogy két perce sincs, hogy ijedten nézett rám. Meghat, hogy bárhova is vezet az utunk, velem maradna, hogyisne tartoznék ezért köszönettel? Nem sokan vállalnák... igaz, Saskia még nem emlékszik, milyen veszélyekre vállalkozott. De addig is, míg ebbe nem avatom be, addig másban próbálom segíteni, így a pda és a kivetítő segítségével egy saját kódjelzést mutatok neki, mellyel könnyebben tanulja talán újra a Dominium alaprajzát. Vagy legalább nagyobb kedvvel, mert virágokat és növényeket társíthat hozzájuk. Ebben nem tévedek, mosolyára mosolyom a felelet. - Jegyezd fel nyugodtan, biztonságos a pda-d, megkapta a szükséges frissítéseket Andrej-től, mikor bekapcsoltad először. Ha majd megtanultad és akár át is alakíthatod, akkor utána azért töröld le, biztos, ami biztos. Oh igen, ha bármi informatikai problémád akadna, Andrej-t keresd. - A testőr neve nem ismeretlen Saskia előtt sem, ugyan később ismerhette meg személyesen, mint Jade-t, de kerítettem alkalmat rá, hogy másnem adatlapok képei alapján el tudjon igazodni a testőrök között, azon belül is három személyt emelve ki, mint egyfajta belső kört, és a titkos átjárót is mutattam. Utóbbit azon praktikussági okokból, hogy az útba ne telepítsen egy teljes virágállványt. Követem tekintetemmel, amíg elmegy a hálóba, s mosolygok saját magamon, mennyire izgatottan várom, hogy újra feltűnjön az ajtóban. Mintha hosszú időre ment volna el, vagy mintha bizonytalan lenne a visszatérte. Ezzel a mosollyal köszöntöm, mikor visszaér a pda-ját fogva, s arra számítok, hogy visszaül a székre mellém, így meglepetten érdeklődéssel nézek fel rá, mikor állva marad. Vajon nekem is fel kellene állni? Ez a meglepettség mit sem csökkent, mikor kiderül, hogy valami van nála, ami rajtam segítene kiigazodni rajta. Ennek nem fordítva kellene elhangoznia, nekem mondani neki? Levélre számítok, azok alapján, ahogy folytatja, s ez már érdeklődő mosolyt csal az arcomra, és ez csak fokozódik, mikor ő is levelekhez hasonlítja. - Közhelyesnek tűnik, de megtisztelő, hogy megmutatod. - Nem is tudom leplezni kíváncsiságomat, mikor kézbe vettem a pda-t szavait hallgatva és mikor leült ő is, elkezdtem olvasni. Már az első pár sor meglep, nem a tartalma miatt, hanem a stílus vagyis inkább az, hogy ezeket a gondolatokat leírva látom, pedig teljesen logikus volt, ahogy Saskia elmondta, miért kerültek leírásra. Mégis, furcsa leírva, mintha egy naplóba lesnék bele és bár kaptam hozzá engedélyt, eleinte önkéntelenül is kényelmetlen érzés, hiszen eredendően nem nekem szánta őket... ugyanakkor roppant kíváncsivá is tesz, mert míg korábban Saskia elmondta az érzéseit, gondolatait, most érthető okokból nem tudja. Én ugyan itt vagyok továbbra is, de az emlékek híján a bizalom érzése is gyönge lábakon áll, hogy merje azonnal szavakká formálni mindazt, ami nyomja a lelkét? Ahogy haladok a sorokkal, elmosolyodom, mikor fény derül, miért volt olyan elszánt a tekintete tegnapelőtt a karanténszobában töltött utolsó napján érkezésemkor. Ki akart onnan jönni, de beelőztem az érveket, amelyeket e mellett felsorakoztatott volna. Hm, talán mégiscsak rászorulok a segítségre, hogy kiigazodjak rajta. Arcomon nem, csak tekintetemben látni az öröm kis szikráit, valahányszor úgy fogalmaz, hogy hazajönni vagy itthon. Csak szavak, én mégsem tudtam így nevezni a lakosztályt, míg nem volt itt Saskia, így fontosnak tartok ilyen kis megfogalmazásbeli választásokat is. Az apró mosolyok olykor keserédessé válnak, mikor arról ír, hogy látja az én fájdalmamat is. Keserű az oka miatt és ha nem Saskiáról lenne szó, aggódnék, hogy fele olyan titokzatos se vagyok, mint képzelem, mert látja rajtam, amit rejteni akarok előle - hogy leszek így elég erős támasza neki? -, de édes, mert Saskia "ismeretlenül" is úgy lát, mintha nyitott könyvet olvasna és ez jó érzés. - Látom a szürke bögrék mély nyomot hagytak... - Jegyzem meg mosolyogva, de kicsit rekedtebben, hiszen láthatóan meghat mindaz, amit írt magáról, rólam, kettőnkről és a gesztus, hogy megmutatja nekem mindezt. Én sem találom a szavakat, hiába emlékszem Saskiára, hogy mit mondhatnék erre. Az érzelmekről beszélni, kiváltképp a sajátjaimról sosem ment könnyen, s inkább a szomorú sorokba vidámságot csempésző hasonlatra reagálok szóban. Felvonom szemöldökeimet, mikor arról ír, hogy megmutatja nekem ezeket a sorokat, s elmosolyodom rajta, egyik kezemet nyújtom felé, hogy az övét elérve fogjam meg és szorítsam meg kicsit. - Köszönöm, hogy a bizalmadba fogadtál. - Nézek fel rá a szemeibe, mert sokat jelent mindez. Majd visszatérek az olvasáshoz, ujjammal húzom odébb a szöveget, hogy láthassam a többit. Clara gondolatban kap tőlem egy köszönetet, amiért ilyen szépeket mond Saskiának rólunk, pedig nem kértem erre. - Jaj, Saskia... - Mondom halkan, újra felpillantva rá és csuklóján simítva végig ujjammal, mikor elérek ahhoz a részhez, hogy egy órát sírt a leveleim miatt és összetört, még nem olvasva, hogy nem a bánattól tette. Sajnálkozón nézek, mert nem ez volt a szándékom a levelekkel, s kis sóhaj után tudok csak elszakadni tőle - vagy szavára, hogy olvassam tovább - és követem tovább a sorokat, melyek némi megnyugvást hoznak, még el is tudok mosolyodni, mikor lebukok a hanyagul végzett viráglocsolás miatt. Locsoltam én mindent, de az az egy volt elég kitartó és ragaszkodó, mint én magam, így éppúgy lehet engem is látni benne, ahogy Saskiát - valahol tényleg őt láttam benne szimbolikusan, ha a növény kitart, akkor még van remény, ami persze így teljesen logikátlan, főleg tőlem - , vagy pedig a kapcsolatunkat, mert csak pár napja van itthon Saskia, a növényke szemlátomást jobban érzi magát. Lassú gyógyulás lesz ez neki is, mint mindannyiunknak. Aztán elérek az utolsó két bekezdéshez és már az elején látni, hogy kicsit megdermedek, s bár próbálok a vonásaimon uralkodni, az eddig kitartott simogatás megáll befejezetlenül. És sajnos tudom, hogy bárhogy próbálom rejtegetni, a korábban olvasottak alapján Saskia érzékelni fogja, hogy valami nincs rendben. Ő az egyetlen, aki tudja, hol van a szívem és ebbe két és fél éve akaratlan is beledöfte a tőrt. Most ugyanilyen akaratlan megforgatta azt. Tudom, hogy nem szándékos, de ettől még fáj, ugyanakkor próbálom is ezt elrejteni - jobban, mint az eddigieket -, mert értem a helyzetét és nem hibáztatom ezekért a gondolatokért. Na meg, az utolsó két sor felül is írja azt, hogy búcsúzott volna és félig már összepakolt fejben. Vagy nem csak félig. - Nehéz ezek után megszólalni, de köszönöm, hogy megmutattad. - Nehezen jönnek a szavak, ezzel nem hazudtam semmit. Ölembe engedem le a pda-t, de még egy kis ideig nézem, mielőtt felpillantanék nem is Saskiára, hanem a halovány rózsaszín kardigánra a szék támláján, ami majdnem búcsúajándékká lett. Hogy lehet egyetlen pillanat alatt meggyűlölni valamit? Ugyanolyan csendesen szólalok meg, mint az előbb, hangomban a bánatot éppúgy fellelni, mint a meghatódottságot. - Tudod miért pakoltam el a holmijaidat? Mert mind rád emlékeztettek, és a fájdalomra és bizonytalanságra. Aztán mikor elraktam őket, onnantól a hiányuk emlékeztetett rád, bárhova néztem, tudtam, mi volt ott, mi tűnt el... ahogy te is eltűnni látszódtál az életemből... Hazatérted után azért nem raktam el a kardigánt, azért örültem neki, mert ahogy beléptem ide, már az hirdette, hogy itt vagy, mielőtt téged megtaláltalak volna itt valamelyik szobában. Akárcsak a letett pár cipőd, a pultra kirakott teásbögrék, a fürdőben helyükre visszakerült dolgaid vagy csak egy hosszú szőke hajszál, amit a felöltőmön találok, mikor az irodába megyek... - Csak most pillantok Saskiára, miután a felsorolt apróságok kis mosolyt csaltak a szám sarkába és közben finom simításom is észrevétlen folytatódott. - Igazad van, nem így képzeltem az ébresztésed utáni időt. Mégis... a legjobb benne az, hogy téged már nem kell elképzelnem. - Mosolygok rá most már határozottabban, s ha látta eddig rajtam a bánatot, úgy látja most azt őszinte örömöt is. A pda az asztalra kerül és másik kezemmel is megfogom a kezét. Visszacsengenek korábbi szavai: együtt indultunk el, együtt is fejezzük be. - Tudom, hogy még idegen vagyok, ahogy ez a hely is, és nem tudok elég hálás lenni azért, hogy mindezek ellenére te is küzdesz értünk, amit a most olvasott sorok nélkül is láttam rajtad. Köszönöm neked, hogy kitartasz így is mellettem és hogy a bizalmadba fogadtál. Bárcsak meg tudnám fogalmazni, mennyit jelent ez nekem...
Bennem lakozna erő? Én nem érzem erősnek magam. Most nem. Talán régen az voltam, de elveszett. * -Mindenem amim van, belőled fakad. *Ajkaimon finom mosolyt formál a gondolat, mely nem is olyan régi, de elég mélyre ásta már magát. Kezdve az első pillanattól, mikor úgy kapaszkodtam belé mint fuldokló az egyetlen vékony ágba, de ez az ág erős volt és erős most is. Kitartott két és fél éven át, hogy most szilárdan tartson. Enyém a jog arra, hogy ámuljak Callum erején. Abban bízom amire nem emlékszem, talán másnak bolondság, de nekem nem az. Bízom abban, hogy annak idején nem véletlenül döntöttem úgy, ahogy. Nyolc évnyi házasságnak oka van és tudom, hogy a törvényeinknek semmi köze hozzá, mert akkor nem harcolt volna értem. Magamban bízom hát, egykori döntéseimben, abban, hogy bármi is történt, bármit terveztünk vagy vittünk végbe, megérte. Újratanulni az életemet nem egyszerű, és az csak nehezít az egészen, hogy az amnéziámat el kell titkolnunk. Csupán két emberben bízhatok, Callumban és Clarában, és hálás vagyok a sorsnak, hogy ha ilyen csapásokkal sújt is, a támaszaimat nem vette el tőlem. Míg egyedül voltam itt a lakosztály falai között, igyekeztem a lehető legtöbbet megtanulni, melyek nélkül nem boldogulnék odakint, ám ez a másik probléma. Hogy egyszer át kell lépnem a következő ajtón, és Callum nem lehet mindig mellettem…legalábbis testben nem de lélekben igen. Régi játékunk felelevenítése remek segítség lesz, és már most tudom, hogy minden pillanatban rá fogok gondolni, ha elhagyom a lakosztályt és felfedező útra indulok a Dominium folyosóin. * -Úgy gondoltam én is. Elég lesz két nap, hogy megtanuljam. Ezek szerint Andrej igen sokoldalú. *Ő is. S korábbi gondolataim igazolást nyernek, Callum mindenről gondoskodott már jó előre, a háttérből igazgatva életem mozzanatait, és minden bizonnyal egyetlen apróságot sem hagyott ki. Visszatérve a pda-mal, várakozó, kissé elrévedő mosoly fogad, és nem tudok nem mosolyogni rajta én is. Azonban a kedvemet igazán az hozza meg, hogy látom sikerült meglepnem és kíváncsivá tennem. Valami, amire nem számított és sosem találná ki. * -Nincs titkom előtted Callum. Nem mindig tudom megfogalmazni a gondolataimat és érzéseimet azonnal, de nem is akarlak megfosztani tőlük. *Ebből láthatja, hogy nem a bizalom hiánya az, ami olykor némává tesz, vagy úgy tűnik neki, valamit nem akarok elmondani. Leülök hát és átnyújtom a megnyitott mappával a pda-t és ezek után én várakozom kíváncsian minden egyes rezdülésére. Tudom, hogy sok szomorú dolgot fog olvasni, olyanokat melyek őt szomorítják majd el, vagy épp úgy fogja érezni, minden hiábavaló volt, de akarom, hogy tudja. S ezek az érzések idővel elmúlnak, vagy halványulnak, átformálódnak ahogy tesz hozzájuk ő is, ahogy a bizonytalanságból bizonyosság lesz. Próbálom mosolyainak változását követni, mikor melyik résznél tarthat, biztos csak akkor vagyok amikor a szürke bögréket említi. A mosolyom szomorú, mert tudom mire írtam a szürke bögréket, és nem a móka volt a lényege. Ha akkor nem is, most már mély nyomuk marad. * -Nem is hagytad volna, hogy elfelejtsem őket. *Emlékszem amikor azt mondta, sírnak hátul a polc sarkában. A bögrék ugyan szürkék, de sokkal nagyobb jelentőségük van, körülöttük forgott az életünk egy apró részlete, hiszen ő ragaszkodott hozzájuk, én színesebbre vágytam. Valamiért úgy érzem, ez egy idő után átalakul játékká, azért maradtak meg a szürke bögrék. Mosolyom az övével változik, szélesedik és tudom melyik részhez ért. Két kezembe fogom az övét mikor értem nyúl, nincs mit mondanom. Nekem már az is sokat jelent, hogy láthatom mikor olvassa a soraimat. Szeretném ha tudná, miről hogyan vélekedem és azt remélem, amikor bennem változik valami, ami közelebb visz minket az emlékeimhez, azt ő is észreveszi és a tekintetében ott fog tükröződni. Mert mindent látok a szemeiben és most már nem kell a szó sem, hogy tudjam, hol tart. Én elmosolyodom az ijedelmére, mert tudom, hogy utána mi következik, a levelei sokat jelentettek nekem és általuk sok mindent megtudtam, még ha ezernyi dolog rejtve is maradt előttem, és még több kérdésem is lett. S látom amikor a viráglocsoláshoz ér…és látom ugyanazt a dermedtséget amit korábban, amit nem értek, pedig amikor írtam ugyanúgy bántott. Kezemet simogató ujja is leragad egy ponton és érzem, hogy baj van s a hangja sem ugyanolyan, nem tükrözi a szavait. Hiába néz a kardigánra ami mögöttem a szák támláján pihen azóta, hogy oda tettem, nem azok a sorok hozták a legnagyobb fájdalmat…Félve nézek fel rá, várom, hogy elmondja de érzésem szerint pont azt kerüli amire kíváncsi vagyok. * -Szeretném ha majd a többit is elolvasnád. *Gombóccal a torkomban mondom ezt, tudva, hogy a háttérben egészen más lapul, de nem merek rákérdezni, mert látom, hogy neki fáj…én csak nem emlékszem valamire. S a gombóc egyre csak növekszik, mert nem néz rám, a szavak peregnek ajkairól, a szívemig érnek és szinte minden visszacseng a leveleiből. * -A szőke hajszál a felöltődön, az nem volt szándékos. *Mosolyára bizonytalan hangom a válasz. Én sem így képzeltem el a leveleim elolvasását, valahol ott van a megoldás a sorok között csak épp nem tudom melyek ezek a sorok, és hiába beszél a kardigánról, tudom, hogy az, nem lehet oka semminek. Akkor sem ha egy kis ideig árván hagytam volna. Bennem is voltak kétségek, de a kancellária döntésétől féltem és nem attól, hogy ő hagy el és az emlékeim híján akkor éreztem magam a legbizonytalanabbnak, azt sem tudtam hogyan harcolhatnék érte, értünk. Egy kicsit feladtam…* -Már nem kell elképzelned. Clara azt mondta, hogy próbáljam meg élni az életemet úgy ahogy nekem jólesik és nem baj, ha nem lesz, ha nem leszek én ugyanolyan mint voltam. Hogy mindaz amit szerettél bennem, az megmaradt és nem fog elveszni soha. Miután elment…azt akartam, hogy ez a lakosztály olyan otthon legyen ahova szívesen hazajössz. Nagy műgonddal rendeztem el a cipőimet az ajtó mellett, mert emlékeztem arra mit mondtál róluk az első nap. A bögréket a pulton, hogy tudd, azok ezentúl minden nap használva lesznek, olyan sokszor, hogy el sem kell tenni őket. Átrendeztem a fiókot is, hogy ha kinyitod eszedbe jussak, és a kardigán…nincs fekete kardigánom, ez tetszett a legjobban és úgy gondoltam, biztosan a kedvencem volt, láthatóan sokat viseltem…és finom, puha, mint egy színes takaró. *Szavaim közben elengedem a kezét és a kardigánért nyúlok, magamhoz ölelem s a végén arcomhoz emelem. Túl sokat tulajdonítottam a kardigánnak, azért kapott főszerepet, jót vagy rosszat, az majd elválik. * -Szeretem ezt a kardigán, nem akartam itt hagyni, de elvinni sem. *A kardigán végül kezeimmel az asztalra kerül, így ha Callum megfogja a kezem, a kardigánt is kénytelen megfogni. Szemeimbe az utolsó mondatomnál már könnyek gyűltek, mosolyomat csak ezek teszik szomorúvá, szavai újabb vallomásként érnek el a szívemig, melybe elzárom. * -Már megfogalmaztad. Néha nem kell szó, hogy elmondj valamit. De nekem el kell mondanom. Nem akartam elmenni Callum. Nem volt tervem, de nem mentem volna el akármilyen döntést is hoztak volna ma ellenünk. *S kezem mozdítom, hogy arcára simítsam, míg szemeinek mélységében merülök el. Könnyeim végül lassan legördülnek arcomon, de nem bánom. Egyszerre vagyok szomorú és boldog és ez az állapot már ismerős. Hullámvölgyek tarkítják kettőnk útját, de eddig jól vettük az akadályokat. *
- Úgy ez kölcsönös. - Mosolygok rá, s talán emiatt is működött olyan jól régen a házasságunk, egymásból merítettünk erőt. Talán ezért sem tudtam őt elengedni, mikor egy lépés választotta csak el a haláltól: mivé lettem volna nélküle? Nincs árnyék fény nélkül. Emlékeztetnem kell majd magamat erre, hogy ne felejtsem el, nem külön-külön álltunk fel a padlóról, mikor az élet oda küldött minket, hanem együtt. Egyedül nem is fog sikerülni, a mázsás súly minduntalan visszahúz majd minket. Ha hinnék a sorsban, úgy vélném, okkal vette el Saskia emlékeit, valamit tanulnunk kell belőle mind a kettőnknek, valamiért oka van, hogy újra fel kell építenünk az életünket. Noha fájdalmas általában, valahol szerencse is, hogy egyikünk emlékszik a másikra és a múltunkra, így segítségül tudja hívni a jelenhez és a jövőhöz. Így esett, hogy a régi virágkódolást elevenítem fel, melynek bár nem ez volt az eredeti célja, de most mégis hasznos lehet kertté varázsolva legalább képzeletben a rideg fém folyosókat és szinteket. - Andrej elsősorban az informatikai dolgokhoz ért. - Bólintok rá, hiszen úgy véltem, erről az oldalról is védenem kell magamat-magunkat, s nemrégiben be is bizonyosodott újra Andrej milyen hasznos. Persze nem aggódnék akkor sem, ha fegyvert látnék a kezében és valakit le kellene lőnie, elég ügyes, de nem olyan kiemelkedő, mint Jade. Unokahúga Katja pedig megint más okokból került be a testőreim sorába, a holdon szerzett tapasztalatai is érdekesek voltak számomra, akkor még nem is sejtvén, hogy sűrűbb látogatásokra kényszerülök, így ez plusz egy érv lett mellette, utólag. Ezzel is van tervem, de ráérek még előhozakodni Saskiának vele, előbb jobb, ha a megszokjuk a mostani életünket, ami ki tudja mennyi időt vesz igénybe, mert már az megdobogtatja a szívemet, ha csak látom újra visszatérni a szobába. Hogy kíváncsi vagyok, az nem is kifejezés, hiszen olyasféle gondolatokat fog velem megosztani, amelyeket korábban nem hallhattam tőle és ugyan jól ismerem a feleségemet, azért a sorokat olvasva be kell látnom, hogy nem lehet a helyzetünket rutinból, az emlékekre hagyatkozva kezelni. Valami magyarázatot lel, valami régi ismerősként köszön vissza, valami újdonságként hat. Valami örömmel tölt el és valami porig sújt. Érzem olvasás közben a tekintetét, figyelmét rajtam, érzem a feszültségét is, hiszen érzéseit, gondolatait mondja el írásba adott szavakkal és végigkövetheti a reakciómat rá anélkül, hogy figyelnie kellene rá, mit mondjon. Emiatt is kell alaposan megválogatnom nekem is a szavaimat, nem csak figyelnem rá, milyen érzelmeket mutatok meg. Utóbbi lehet hasztalan próbálkozás, eddig is úgy olvasott belőlem, mintha minden a homlokomra lenne tetoválva, és valahol ez rossz most, nem véletlenül rejtem előle, valahol viszont jó érzés, hogy éppúgy lát, mint korábban. Jót és rosszat is bennem. A szavakra viszont ettől még figyelnem kell, mert véletlenül sem szeretném, ha úgy tálalnám a gondolataimat felé, hogy bezárkózzon miatta és többé már ne bízzon meg bennem, ne mutassa ki szívesen a gondolatait, érzéseit felém. - Köszönöm, örömmel, ha megmutatod majd. - A választás lehetőségét meghagyom neki, mert közben folytatom a szavaimat, ami talán megváltoztatja a véleményét. A szőke hajszál véletlenségét sejtettem, ahogy a cipőnél is gyanakodtam, hogy az szándékos, mert nem volt kint Saskia, mégis az egyik oldalra volt döntve. Eddig nem említettem ezeket, de itt volt az ideje, hogy tudtára adjam, hogy látom az igyekezetét, melyet legalább annyira tesz értem, mint magáért, hogy otthon érezzük magunkat. Talán sikerrel jártam, mert nem látom rajta, hogy megbántódott volna, hogy elzárkózna, s míg hallgatom őt, azt is - újfent - megállapítom, hogy Clara az ékes példa rá, hogy nem kell magas kor a bölcsességhez. Saskia szavai előbb szemeimben állandósítják a derűt, majd egyre határozottabban jelenik meg az rajtam mosoly formájában is, főleg mikor a fiókátrendezést is említi. Aztán a kardigán is szóba kerül, melyet megutáltam egy pillanat alatt, mert búcsúajándékként tűnt fel előttem és most még a humoromat se tudtam segítségül hívni, hogy a fájdalmat elüssem esetlen tréfákkal, minthogy ez túl nagy lenne zsebkendőnek. Vagy inkább túl kicsi. Az elhangzottak lassan változtatnak az ártatlan ruhadarab megítélésén, s rá kell jönnöm, igazságtalan is voltam nemcsak vele, hanem Saskiával is. Érthető, hogy tartott attól, hogy a kancellária szétválaszt minket, hogy azzal térek vissza, össze kell pakolnia és valahol jól esik, hogy a kedvencével gondolt volna rám, míg itt hagy egyedül a lakosztályban és fel kellett készülnie lélekben egy olyan életre, amiben nem támaszkodhat közvetlenül rám. Más kérdés, hogy nélkülem nem lépte volna át a lakosztály küszöbét, nem hagytam volna, és tudom, hogy az utolsó két sora neki is olyan, mint mikor én írtam azt, hogy minden nappal egy kicsit jobban feladom. Fáradt voltam és elkeseredett, mert reménytelennek láttam a helyzetet. Majd megírtam, hogy sosem adom fel, ahogy ő is megírta, hogy nem hagyja, hogy elválasszanak minket. A kardigánnal együtt fogom meg a kezét és ugyan valahol bánom már a kimondott szavaim egy részét, de nem mindet, és végül nem könyvelem el rosszként, hogy megtörtént, mert úgy érzem, fontos pont lett ez az életünkben. Nem a Kancellária döntésén múlt, hogy elhatároztuk mindketten, hogy együtt maradunk, együtt folytatjuk, bárhova is visz az élet. Tudnom kellett volna a naplóírásból is, anélkül, hogy kimondja Saskia... - Bocsáss meg. - Suttogom könnyeit látva szavai után azt a két szót is, melyet annyira akarnak tőlem írásban látni a kancellárok, mert tudják, hogy nem szívesen mondom ki, csak ha jogosnak érzem... és most nagyon is annak érzem. Előrébb mozdulok érintésével egy időben, hogy homlokomat a homlokának döntsem, ujjaimmal letörölve könnyeit majd érezheti, hogy karjai alá nyúlva kérem, hogy álljon fel, de csak mert így jobban át tudom ölelni, mint egymással szemben ülve. - Az én otthonom ott van, ahol te vagy, bárhol legyél is. - Suttogom tovább, s ha nem ellenkezik, akkor átölelem szorosan, mégis gyengéden, s csak akkor mozdítom el a fejemet a homlokától, ha ő is szeretné. Nem mondom, hogy nekem az sem számít, ha négy üres fal között kell élnem, csak Saskia legyen velem, mert úgy is tudja... érzi. Nem tudom, meddig állunk így, mennyi idő kell ahhoz, hogy több patakból is táplálkozó szomorúságunk elapadjon egy időre és csak az öröm maradjon, kikecmeregve a hullámvölgyből. Talán egyikünk haskorgása is közbeszól, mosolyt varázsolva arcunkra, az enyémre biztosan. Nem tudom, Saskia hogy volt vele, de én nem ettem... tegnap este... uzsonna óta? Akkor is csak pár falatot, előtte meg ki tudja mikor, talán csak előtte lévő nap. - Mit szólna... Mrs. Jenkins, ha kéretnénk ide vacsorát és azzal ünnepelnénk?
//Köszönöm a játékot! Imádtam az elejét, meg a végét, meg a kettő közti részt, szóval úgy egyben az egészet minden pillanatával //
Egymásból merítünk erőt. Tudom, hiszen oly sok ideig volt miért élnie és harcolnia, ezért is gondolom úgy, hogy nekem is harcolnom kell, hiszen van miért. Egyszer mi ketten megteremtettünk valamit, ami nem veszett el az emlékeimmel, csak kicsit várnunk kell rá, hogy újra felbukkanjon. Addig…egymásból merítünk erőt, kinek mikor van rá szüksége. Ő segít majd, hogy talpra állhassak, hogy emlékezzek, én pedig egyelőre csak támasza tudok lenni azzal, hogy itt vagyok. Hogy a lakosztály otthonná vált velem, hogy amikor hazaér, mosolyt lásson, fényt, színeket…halk kacagást halljon, lágy érintést érezzen. Mindehhez emlékek sem kellenek. A Dominium megismerésére is van megoldás, de mielőtt belebocsátkoznánk a részletekbe, másfelé fordítom a beszélgetésünket melynek során újabb információval gazdagodom Andrejről. Egy mosollyal adózom Callum minden részletre kiterjedő figyelme előtt, mellyel kiválogatta a legmegbízhatóbb és legtöbb tudással rendelkező embereket, akikkel körülvette magát. Külön-külön is mind egy erős, sziklaszilárd bástyát alkotnak, de együtt…olyan védvonal ami áttörhetetlen. Én azonban Callum falai mögé is könnyedén tekinthetek, s újra elcsodálkozom azon, hogy mindez a közösen eltöltött életünk emlékei nélkül is megy. Elég ha csak a szemeibe nézek és tudom mit érez, épp csak…azt nem, miért. Néhány fehér foltot ki tudok tölteni, van amire ő ad magyarázatot, ám a szívemben, éppen ott marad egy amire félve tekintek. Túl éles, túl vakító és úgy érzem mögötte gyászos feketeség rejlik. Ez az egy, aminek még a létét is próbálja előlem elrejteni, ezért nem is kérdezek rá…talán egyszer, vagy megvárom, hogy ő mondja el kérés nélkül…vagy rátalálok magam. * -Jó, majd otthagyom az éjjeliszekrényeden. *Meghagyja nekem a választás lehetőségét, ez mosolyt csal az arcomra. Még úgy is teret ad, hogy én azt megvonom magamtól, de ezt visszadobom azzal, hogy mindez egy új szokást teremt. Nem kell, hogy ott legyek vele amikor belemerül érzéseim soraiba, noha most is kíváncsi voltam hogyan reagál, de az idő és az életünk immár a miénk s ez is ugyanúgy a részünkké fog válni, akárcsak a rózsaszín kardigán. A kardigán, mely percek alatt bejárt egy egész életet, melyet olyan érzelmekkel ruháztunk fel, melyek bennünk élnek s mindennek a végén ott pihen kettőnk kezében mint egy ereklye. Könnyeimen keresztül is látom arcán és szemeiben a megbánást, de nincs mit megbánnia, nem követett el semmit. S hangom is ekképp suttogó, mert valahol a lelkem mélyén tudtam, hogy ez egy újabb próbatétel lesz számunkra. * -Nincs miért bocsánatot kérned. Ezen az úton végig kellett mennünk. *S lesz még néhány, mely szomorú lesz, fájdalmas és nehéz. De ezek nélkül boldogság sincs, nincsenek örömkönnyek, nincs nevetés. A súly legördül most rólam és enyhülést hoz ahogy homlokunk egymáséihoz ér. Illata az orromba kúszik, lehunyt szemekkel élvezem még a közelségét, s így állunk fel karjának gyengéd noszogatására, hogy ölelésébe bújva nyerjek megnyugvást. * -A szívedben. *Felelem s elhúzódom annyira, hogy fejemet a mellkasán pihentethessem meg, épp ott ahova tíz évvel ezelőtt elfészkeltem magam. S ebben a pillanatban nem számít, hogy mindarra nem emlékszem, mert a jelen a fontos és az előttünk álló jövő, amit magunk formálunk olyanná, amilyenné szeretnénk. Két karommal átölelem szorosan, hogy halljam szívének dobbanásait is, és most úgy érzem, nem állhat semmi és senki sem közénk. Egy újabb mérföldkő maradt mögöttünk. Elégedettség nyugalma száll rám és jó hosszú ideig élvezném még, karjainak ölelésével együtt, de az élet nem áll meg és erre figyelmeztet kisvártatva a gyomrom korgása is. Ma még nem is ettem, feszült voltam és egy falat nem ment le a torkomon, egy-két csésze tea pedig korántsem elég, de most, hogy már tudom, ez a harc elmarad, a gyomromat kitöltő kő is eltűnik. Nem épp romantikus lezárás, de úgy tűnik ezzel jött el a nevetés ideje. * -Te is hallottad? *A ruha anyagába suttogva kérdezem, remélve, hogy még a kérdésemet sem hallja meg, nem hogy gyomrom sürgető szavát, de azt hiszem esélyem sincs e reményre. S a következő, alig néhány szívdobbanásnyi idő csendjébe az övé is beleszól. Erre már halkan kuncogok én is, de ölelésem szorosabbá válik.* -Roppant hálás lennék Mr. Jenkins…különben éhen halok.
//Nekem volt öröm, ezért köszönöm, hogy a részese lehettem minden fájdalmával és örömével. Mert nem apróztuk el ezt...sem. //
//Előzmény Itt// Szerencsére a zászlós nem érzi szükségét, hogy maga alatt vágja a fát, s ezúttal magához képest csendben marad. Eszembe jut Raven Moor s az, hogy milyen jó, hogy már férjnél van. Kettejük pimasz s csacsogós genetikai állományát egyesíteni... szegény emberiség! Megvárom míg elköszönnek egymástól s elkísérik a zászlóst, aztán indulunk el Saskiával a másik lépcsősor felé, kíváncsian nézve előtte feleségemet, kutatván rám vetett hosszú pillantása jelentését, kevés sikerrel. Kiadok egy rövid utasítást az orvosi részlegnek, s már lépnék is tovább a következő lépcsőfokra már Saskia hogyléte felől érdeklődve, de megállít ebben. - Remegett mindkét keze. - Válaszolok előbb röviden, egy pillanatig figyelve, hogy Saskiának vajon feltűnt-e ez korábban vagy sem. Látom vagy látni vélem nyomait annak, hogy ő sem tette túl magát a történteken, de ismerem annyira, hogy tudjam, hosszabban kell felelnem, hogy valamennyire megnyugodhasson s válaszolni tudjon arra, ami őt érinti. - Odabent vagy sikeresen elrejtette előtted vagy az adrenalin miatt nem jelentkezett, csak a liften kívül, mikor már megnyugodhatott, elmúlt a veszélyhelyzet. Valószínűleg csak a stressz tette s egy kis pihenés után már jól lesz, de neurológiai gondokat is jelezhet, ami egy navigációs tisztnél nem előnyös, se egy programozónál. - Meg ha már segített a feleségemen, ennyi emberséges gesztust megérdemel, azon emberséges gesztuson kívül, hogy nem lógattam ki az űrbe a modoráért. - Mindazonáltal ne említsd előtte, hogy tudsz róla, úgy vettem észre, titkolni akarja. - S pont ez tette gyanússá, hogy vajon csak hiúsági, büszkeségi kérdés vagy valami komolyabb dolgot rejtene el? - Mi az, amit ígért neked, hogy utánanéz? - Feltűnt ez a búcsúzáskor, s inkább erre kérdezek rá, ahogy haladunk szép lassan fel a szinteken a lakosztályhoz - nem sietve s ha kell, kicsit megpihenve -, mert minden más, amit kérdeznék, az nem lépcsőforduló-téma.
Hartley zászlós távozásával, mi is elindulunk haza. Magamban arra gondolok, amit a lépcsőzésről mondott, akkor még talán nem is tudván, hogy hamarosan kénytelen leszek „erősödni”. Mindaz ami történt, s az utolsó percek lelki gyötrelmei azonban megakadályozzák, hogy ezen elmosolyodjam, s Callum elküldött utasítása, még aggodalmamat is növeli a zászlós iránt. Tény, hogy rövid idő alatt megkedveltem, mégsem vettem észre, hogy bármi baja lenne. Callumot kérdezem erről, minden másról megfeledkezve.* -Ó! Nem vettem észre. *Vallom be némi bűntudattal, hogy csak magamra figyeltem, s Callumra ahogy megfeddi a zászlóst, és az ajándékba kapott virágra…Mr. Hartley-ra pedig csak annyira terjedt ki a figyelmem, hogy alig észrevehetően próbáljam némán lebeszélni arról, hogy leálljon vitázni Callummal, vagy tanácsokkal lássa el, hogy töltsük el az időt a Perdán. Felvetésére a fejemet ingatom, nem vagyok orvos, de én voltam együtt Mr. Hartley-val a liftben.* -Előrelátóan aggódni nem árt, de nem hiszem, hogy komolyabb baja lenne. A liftben nagyon összeszedett volt, pedig nem könnyítettem meg a dolgát. Végig szóval tartott, hogy elterelje a figyelmemet a félelemről és közben próbálta a hibát kiiktatni. Nem ő tehet arról, hogy mindez meghaladta a képességeit. Navigációs tiszt, nem liftszerelő. *Igen, próbálom védeni, mert úgy érzem megérdemli, noha a modora néha hagy némi kívánnivalót maga után, velem tiszteletteljes volt és udvarias, akkor is amikor nem tudta ki vagyok, és utána is. Nem éreztem változást. * -Rendben, a férfiúi büszkeség. *Elmosolyodom, egy kicsit megkönnyebbülve, mert úgy vélem, a kézremegés tényleg csak az izgalom elmúltával jött elő és nem mást jelez. Én is remegtem és szédültem miután kijutottunk a liftből, de Mr. Hartley nyugtató szavainak hála, hamar elmúlt. A sötét gondolatok azonban még mindig ott lebegnek a háttérbe, és Callum kérdése ismét csak mélyebbre tologatja. Az előttem sokasodó lépcsőkre figyelve haladunk feljebb, szabad kezemmel Callumba karolok, mert az élmény nem múlt még el nyomtalanul. Néhányszor, pillanatokig nézek fel Callumra mikor válaszolok neki, igyekezve nem újra elmerülni azokban a gondolatokban.* -Eszembe jutott William és a szerencsétlenül járt felesége és nem tudtam kiverni a fejemből, hogy ami történt, az nem véletlen. Mr. Hartley próbálta több nézőpontból is megmagyarázni, miért gondolja az ellenkezőjét, de a végén megígérte, csak azért, hogy megnyugtasson, utánanéz annak, mi is volt pontosan a hiba. *Én örülnék a legjobban annak, ha bebizonyosodna, hogy nem én voltam a célpont közvetve, de még mindig nem vagyok róla meggyőződve.*
- Lehet nem is volt mit észrevenni odabenn. - Nyugtatom meg gyorsan, hiszen lehet én sem veszem észre még kint sem, ha nem pillantottam volna véletlenül a zsebek felé mozduló kezekre. Ha háta mögött fogta volna össze s szorítja saját ujjait talán sosem derül ki. De gyanút fogtam, kézfogást kezdeményeztem, bár nem csak ezért. Azon gondolkodom, hogy Saskia félt, s sajnálom, hogy ilyent kellett éreznie egy olyan helyen, ami az otthona. Ahogy belém karol, abban is érződik. - Valószínűleg igazad van, semmi komoly. Mindenesetre jól csinálta odabent a bátorításodat, mert a levelek alapján inkább aggódónak tűntél s nem olyannak, aki fél. Ami azt illeti, mindkettőtök tudott velem levélben viccelődni, vagy tényleg megállunk a Kertnél? - Érdeklődöm lépcsőzés közben, mosolyba görbül szám sarka. Persze úgy is célszerű beiktatnunk pihenőt valahol út közben, s egy kávészünet túl prózai lenne a Kerttel szemben. Inkább erről beszélek, minthogy mihez nem érthet a zászlós, mert csak megint morgós kedvemben leszek, hiszen ebben nem értek egyet se Saskiával, se a zászlóssal. Pár emelettel feljebb pihenőnk felé tartunk, bármi legyen is az. - William húzása Rafaelre nézve is kellemetlen volt. Akkor ami műszaki hibának tűnt rajta csapódott le, így a liftekbe plusz biztonsági részeket szereltek be, hogy meggátolják a zuhanást s az újabb tragédiát. Andrej és a többi kint dolgozó mérnök.. vagy ahogy ti hívjátok liftszerelők, első körben ezt ellenőrizték, hogy ezek rendben működnek. William meg tudja, hogy kétszer ugyanazt nem játszhatja el. Egyébként egyszer velem is megállt a lift pár hónapja, s lássuk be, több, mint fél évszázados ez a hajó. De mivel te is érintett vagy, biztosan Rafael is kiemelten kezeli majd ezt a leállást s utánanézet ő is az okoknak. - Na meg egyébként sem bírja McGrovert s a régi liftes fiaskó miatt a lifthibák fedélzetükön egy kancellárnéval vélhetően érzékenyen érintik Morgenstern-t. Azt nem mondom ki, hogy én is aggódtam mindezek ellenére, hogy féltettem Saskiát, hiszen gyakorlatilag ő az egyetlen gyenge pontom s ezt most már mindenki tudja is, mióta visszahozattam őt a "halálból". De nem mondom, mert bár biztos jólesik Saskiának a féltésem, fontosabb, hogy megnyugodjon. Nem jó, ha engem is félni lát. Kis kitérőnket követően folytatjuk utunkat felfelé, mondjuk ha a Kertbe mentünk, lehet már az én kezem sem lesz üres.
-Valószínűleg. Az az igazság, hogy jobban meg voltam ijedve, mintsem azzal foglalkozzam, őt hogyan érinti mindez. *Egy kicsit el is szégyellem magam, akkor nem tűnt fel, de most önzőnek gondolom magam. Bár kétségtelen, tenni csak Hartley zászlós tudott a helyzet ellen. Azt hiszem tartozom neki egy bocsánatkéréssel, úgy is találkozunk még, noha szándékosan nem fogom keresni a társaságát, az nem lenne illő, de ha véletlenül összefutunk, beváltom az ígéretemet a teázásra és szerét ejtem. Azzal viszont már Callum sem tud vitatkozni, hogy a zászlós jó hatással volt rám abban a szörnyű ijesztő helyzetben, és most Callum is próbálja humorral terelni a gondolataimat. Sikerrel. Az első igazi, de még halk nevetésem hangzik fel azóta, hogy kiléptem a liftből.* -Nem tudom Hartley zászlós miket írt neked, de én minden szót komolyan gondoltam. Szerencse, hogy két kaspót rendeltem, lesz az ajándékodnak helye, de kell még egy virág. Tudod nagyon jól mutatna ott a konyhában a képernyő bal oldalán. Olyan üres az a sarok. *S igen, már azt is tudom hova teszem, noha a liftben nem volt kedvem ezen gondolkodni, megtettem már akkor, amikor kiválasztottam a kaspókat. Tehát a Kertet célozzuk meg pihenő gyanánt, de míg odaérünk, van mit megbeszélnünk. Callum észrevehetően kikerüli a zászlós mellett szóló érveimet, ebből tudom, hogy nem ért velem egyet. Talán ha nem lettem volna ennyire megijedve, vagy kicsivel jobban nézek ki, miután kiszabadultam a liftből, belemenne egy vitába, érzésem szerint a rám való tekintettel nem teszi, amiért hálás vagyok, de…kíváncsi is maradok, hogyan zajlott volna kettőnk között egy nézeteltérés. Nem mintha vágynék rá, de biztosan voltak ilyenek korábban…és nem vesztünk össze örökre. Érdekelne, ki engedett végül és miben maradtunk. Ez pedig arra is jó, hogy végleg elűzzem azt a sötét és fájó érzést a szívemből és a lelkemből, ami a liftben rekedésem utolsó pillanataiban borult rám. Callum hosszú okfejtését hallgatom arról, mi lehetett a hiba, s ideje lenne egy-két nagyobb, alaposabb felülvizsgálat a liftek körül. Azon elmosolyodom, mikor megjegyzi, hogy liftszerelőknek degradáltam a mérnököket, a mosoly azonban rögvest eltűnik arra a kijelentésére, hogy vele sem volt kegyes a technika. A siklók után, nem is lep meg. * -Remélem neked is kellemes társaságod volt….azt hiszem Rafaelnek lesz dolga bőven, talán nem ártana minden mást is megvizsgálni, fél évszázad után. Így vagy úgy, meg fogjuk tudni mi volt a hiba, s az, hogy Hartley zászlós is utána néz, talán nem csak engem nyugtat majd meg, hanem őt is. Lehet, hogy az üzeneteiből nem tűnt ki, de bántotta a tény, hogy nem tudja helyrehozni. *S megint ide lyukadunk ki, nem szándékosan bolygatom a témát, egyszerűen csak foglalkoztat mindaz amit átéltem, köztük a zászlóssal folytatott beszélgetések is, melyek nem merültek ki a perdai kirándulásunk tervezésében. Lassan de biztosan a Kertbe is elérünk, s onnan már egy újabb virággal Callum kezében érkezhetünk meg a lakosztályunkhoz. S ha már ott állunk az ajtó előtt, elmosolyodom, mert eszembe jut, hogy minden alkalommal, mielőtt belépek, bármi is történt velem aznap, megnyugszom. Akárcsak a Kert, az otthonunk is egyfajta menedék. *
- Érthető, s ő is biztosan megérti, emiatt ne érezd magad kellemetlenül. - Na meg Saskia mégiscsak polgár, nem katona, nincs úgy ilyen vészhelyzetekhez szokva. Feleségemként sem ha emlékezne is, mert nem volt olyan stresszes életünk, hogy ezt rutinnal kezelhesse. De a humor most is segít, nem véletlen fogalmaztam én is kedélyesebben a levelekben Saskiának, igyekezvén nem kimutatni mennyire aggódtam érte s nem véletlen kapott villámló tekintetet tőlem Andrej az ígérettel, hogy nem hagyom ezt szó nélkül majd. De míg Saskiának kedélyesen írtam, hogy nyugtassam, ezt a luxust nem adtam meg a zászlósnak. Most is viccelődni próbálok s Saskia nevetéséért már megérte. - Attól tartok, hogy a zászlós is komolyan gondolt mindent. Majd megmutatom, ha érdekel... - Az üres sarok említésére kicsit felvont szemöldökkel nézek rá, ki nem mondva, hogy én üres sarkot ott utoljára akkor láttam, mikor Saskia még Alvó volt. Meg jó tíz éve a beköltözése előtt. - Ha egyszer arra érünk haza, hogy Dorian nálunk kertészkedik, mert eltévesztette, hol a munkahelye, tudd, hogy megtöltöttél minden üres sarkot! - Jegyzem meg nagyobb mosollyal a Kertben várakozva ugratva őt kicsit, míg magához veszi a korábban kiválasztott növény egy neki kikészített példányát. Mikor folytatjuk utunkat felfelé a lépcsőkön, visszatérünk régebbi témánkhoz. - Tulajdonképpen igen, egész kellemes, s kaptam utána egy bicskát is ajándékba emlékül. Mondjuk ha beszorulok megint egy liftbe, tovább nem jutok azzal sem, minthogy lecsavarozom a panelt. De a gesztust értékelem. - Ez nem is hazugság, tényleg tetszik az ajándékom, praktikus annak ellenére, hogy remélem, nem kell gyakran használni bármely funkcióját. A folytatásnál viszont konstatálom, hogy Hartley témájához valamiért ragaszkodik Saskia. Ám legyen, csak az okát nem értem egyelőre. - Úgy véled, utólag akarom őt megbüntetni vagy miért érzed úgy, hogy ennyire védened kell a zászlóst előttem? - Közben felérünk a nyolcadik gyűrűszintre s a lakosztályunkhoz vezető folyosóra kanyarodva hamar elérjük az otthonunkat, amit Saskia visszatérte óta én is annak tudok nevezni s érezni, nem csak egy helynek, ahol aludni és zuhanyozni lehet. Saskia mosolyával társítva meg különösen jó érzés ide megérkezni s belépni. Az ajtót nyitva előre engedem őt s csak utána lépek be én is. Leveszem cipőimet, s az általam hozott növényt középre az asztalra teszem, Saskiára bízva a további sorsát, meg úgy látom, a kaspók még nem érkeztek meg. - Egy teát? - Fordulok felé, miközben a felöltőt is leveszem pillantást vetve a nemrég beszerzett kanapéra. Noha szokni kell, hogy újra van ott valami a régi helyén, de tetszik a kiválasztott darab. Hacsak nem mond mást, automatikusan az ilyen időben preferált kamillateája felé nyúlok majd a szekrényben... Magamnak meg kávét csinálok majd.
Callum szavaira hálásan elmosolyodom, jólesik, hogy próbál vigasztalni és győzködni arról, hogy nem bántottam meg Hartley zászlóst, de szavak nélkül is mindketten tudjuk, hogy ez nem fog menni. Míg nem beszéltem vele, foglalkoztatni fog a tény, hogy nem figyeltem rá kellőképpen. Igazi derűt csak az egymás között váltott üzenetek és azok valóságtartalma hoz, végleg elűzve a borús gondolataimat. Nem tudom Callum hogy csinálja, de az biztos, hogy mestere annak, hogyan palástolja irántam való aggodalmát s váltson tréfálkozásra csak azért, hogy megnyugtasson. Sőt, még meg is nevettet.* -Kíváncsi vagyok rá, ha már ilyen mély nyomot hagyott benned. *S tovább nevetek, mert feltételezem, akkor nem volt kedve nevetni Callumnak, mikor a zászlós sorait olvasta. Én azonban már a virágok helyénél tartok gondolatban, maradt még pár üres hely ahova növény kívánkozik, de Callum csak a szemöldökeit vonogatja. Mosollyal kísért megjegyzése további nevetésre ösztönös, de remélem Dorian sosem téved el, hogy a lakosztályunkban locsolja a virágainkat. Kicsit zavarba is jövök, elhúzom a szám kuncogás közben, és Callumra tekintek mikor megjátszott ijedtséggel felteszem a kérdést.* -Azt szeretnéd ezzel közölni, hogy túlzásba viszem a növények áttelepítését a Kertből a lakosztályunkba? *Talán költőinek tűnik, mert ezzel egy időben veszem át és köszönöm meg a nekem félretett virágot, melyen apró kis kék szirmok és kelyhek virítanak. Már hazafelé sétálva derül ki, hogy Callumnak is meggyűlt a baja egy lifttel, és az is, hogy az ő bajának is jó vége lett. Kíváncsi vagyok ki volt az, akitől ennek örömére, még egy bicskát is kapott emlékül. * -Nocsak. Mindig meg tudsz lepni….mondjuk nem nehéz. Megtudhatom ki volt akivel beszorultál? *Ha ennyire kedélyesen beszél róla, minden bizonnyal jó hangulatban telt az a kis idő, míg ki nem szabadultak, s érdekelne az egész történet. Talán ha hazaértünk rákérdezek, ellenben felérve a szintünkre, a folyosón újra szóba kerül Hartley zászlós, és Callum remek érzékkel kiszúrja, hogy ez nem véletlen. * -Úgy vélem, meg fogod büntetni. De ha még sem, úgy elnézésedet kérem…de mégis….Hartley zászlós mindent megtett, ami a tudásából telt, ráadásul véletlenül kerültünk együtt a liftbe, egészen máshova indult. *Közben nyílik az ajtó előttünk, belépek s azonnal ki is bújok a cipőimből, ahogy szoktam. Az asztalhoz indulok, hogy egyelőre oda tegyem le a virágot, a másik mellé amit Callum már odatett. * -Köszönöm, igen kérek. *Mosolygok felé és ha kérdőn tekint rám a teával kapcsolatban, csak bólintok látva, hogy a kamilla után nyúl, vagy egyszerűen csak hagyom, hogy azt készítsen. Szeretve nézek rá, mert jó érzés, hogy tudja mikor mit szeretek. A felöltőjét megigazítom, akkor is végigsimítok rajta ha nincs mit igazítani rajta, majd ledőlök az új kanapéra. Szeretem. A színét is, az anyagát és azt, hogy lábtartó is van hozzá, és elég széles ahhoz, hogy kényelmesen elférjünk egymás mellett Callummal. Ha tudná, hogy Clara rózsaszínt ajánlott….*
Sejtem, hogy ha ez is volt az első találkozása Saskiának Hartley zászlóssal, nem az utolsó lesz. Legyen, ahogy akarja, a zászlós végtére is jó szándékú - bolond -, és tudom, hogy Saskia csak akkor nyugszik meg igazán, ha az általam elmondottak lényegét a férfitól is hallja. Nem kárhoztatom érte, sokkal inkább van szíve, mint nekem, amiből egyenesen következik, hogy törődik másokkal. A levelezésemet is a zászlóssal majd megmutatom Saskiának, ha megpihenhetünk a lakosztályban, érzésem szerint sötét humorú találós kérdésemért kapok majd némi rosszalló pillantást tőle szája sarkában megbújó mosollyal. A Kert is tartogat számunkra derűt, s nem bánom a szaporodó virághadat otthon, egészen más így oda belépni, de ettől még nem hagyok ki egy kis ugratást, piszkálódást, pontosan tudván, hogy Saskia érti a tréfát. Költői kérdés ide vagy oda, mosolyogva felelek rá. - Neeem, hozz csak virágokat! Soknak akkor érzem majd, mikor finoman célozgatok rá, hogy bicska helyett olyan dzsungelvágó kést kérek. Macsétát. - Azt hiszem, így hívták régen. De mielőtt elhagynánk a Kertet, odahajolok, hogy megszagoljam azokat a kis kék tölcséres virágokat. Nem rossz, ami nálam már jót jelent. Nem szeretem a tolakodó illatú virágokat. Majd folytatom is szavaimat felegyenesedve. - Akitől a bicskát kaptam pedig egy Raven Moor nevű tizedes, vagyis most már nem tizedes, szimpla polgár, planetológus egész pontosan. Ha találkozol valaha egy alacsony, fekete hajú nővel, akinek be nem áll a szája, na, az ő lesz. - Foglalom össze a lényegi információt Saskiának Raven Moor-ról, kihagyva a szószos kalandot meg vacsorákat - nem most van itt az ideje, hogy ezeket bevalljam -, és kihagyom azt is, milyen terveim vannak a nővel. Ráér Saskia akkor megtudni majd, ha visszanyerte az emlékeit. De ennél hamarabb kerül terítékre témában a zászlós, s immáron az ajtónkon belül kerülve folytatjuk a diskurzust. A feleségem által mindig a pulton kikészítve hagyott csészéért és Saskia bögréjéért nyúlok, valahogy mindig jó kedvem lesz ettől az apróságtól. - Mondanám, hogy nem válaszoltál a kérdésre, de igaz, nem jól tettem fel a kérdést. - Mosolyodok el hallgatva az újabb védőbeszédet a zászlós mellett, miközben a forró vizet ráöntöm a teafüvet rejtő teatojásra és magamnak elkezdek kávét készíteni, azaz a megfelelő gombot megnyomom az automatán. - Miért véled úgy, hogy utólag meg fogom őt büntetni? - Fordulok Saskia felé, és míg kiázik a teafű, addig háttal a pultnak dőlök, karba font kézzel, elnézegetve, ahogy megigazítja a felöltőmet gondoskodón és ahogy eldől a kanapén elégedett mosollyal. - És miért véled úgy, hogy feltételezem, szándékosan volt ugyanabban a liftben, amiben te és ami elromlott? - Vonom fel kérdőn a szemöldökeim, hisze ez utóbbira biztosan nem céloztam eddig, s mert a védőbeszédek mögött valami érzés vagy tudás sejlik fel, gyanítom is, hogy mi, de kíváncsi vagyok, miként jutott Saskia ilyen következtetésekre? A kávém hamarabb készen lett, magamhoz is veszem, de nem kortyolok bele, megvárom Saskiát és a teája elkészültét. Egyedül csak a kávé illatába szagolok bele. Menthetetlen lehetek: tisztán látni, hogy jobban tetszik, mint a korábbi virágillat.
Úgy látom, a virág téma örök marad kettőnk között, nem tudunk szabadulni tőle, ami nem is baj, mert derűt csempész a pillanatok közé. Callum szerint még nem elég a mennyiség és még biztat is arra, hogy gyarapítsam a számukat.* -Szavadon foglak. Szóval amíg nem kérsz a bicskádnál nagyobb kést, addig betöltöm velük a még szabad helyeket….ó, én fogok találni. *Egészítem ki az ígéretemet mielőtt még megszólalna, hogy nincs is már több szabad hely. Természetesen nem szándékozom még egy Kertet csinálni az otthonunkból, hogy ki se látszódjunk a zöld, virágos növényekből, de ezzel szórakoztató ébren tartani Callum lelkesedését. Figyelem is amikor lehajol, hogy megszagolja az új virág illatát és elégedetten veszem tudomásul, hogy a választásom célba talált. Nem véletlen, hogy erre a virágra gondoltam, az elmúlt időszakban minden együtt töltött időben igyekeztem kiismerni Callumot és nem csak a gondolkodásmódját, hanem az ízlését is. Tudom, hogy illatok terén meddig mehetek el és nem választanék olyat, aminek túl intenzív illata van. Utólag szórakoztató, hogy most már mindketten átestünk a liftezés tűzkeresztségén és, hogy mindkettőnknek akadt társasága, ahogy hallom tőle, nem is akármilyen. A nevet megjegyzem, az érzékletes jellemzést is, mely érzésem szerint igen találó lehet.* -Bosszantó lehetett számodra. Mármint, hogy sokat beszél, de legalább lefoglalt, és mégis kellemes volt. Érdekes személyiség lehet, ha egyszerre képes két ellentétes érzelmet is kiváltani az emberből. * Csak találgatok abból a hangsúlyból, mellyel Callum mesélt a nőről, ahogyan jellemezte őt, hogy biztosan tudjam kiről van szó, ha véletlenül összetalálkoznék vele. Már csak azért is kíváncsi vagyok, mert szóba került és mert nem merült ki egyetlen mondatban az egész történet. Valamiért úgy érzem, nem most hallottam utoljára Raven Moor-ról. Hartley zászlós azonban most jobban érdekel és a téma el is kísér minket a lépcsőktől, a folyosón át egészen a lakosztályunkig. Már odabent folytatjuk, Callum még gyanútlanul, én azonban igyekszem egy bizonyos pont felé terelni a beszélgetést, míg Callum elkészíti a teát és magának a kávét. * -Mert nem ez lenne az első eset. *Adom meg a választ, most már konkrétan, de még nem térek ki arra, amit a zászlós mesélt. Callum újabb kérdése viszont már kötelez rá, s felülök a kanapén ahhoz, hogy szóba hozzam. Szeretném az ő verzióját is hallani, noha a büntetésen nincs mit szépíteni.* -Hartley zászlós korábban téged okolt a felesége halála miatt, és még mindig nem lépett túl a gyászán, és bár már nem gondolja úgy, hogy a te lelkeden szárad a felesége halála, van ami miatt haragudjon rád. Eltöretted az ujjait Callum. Ez…kegyetlenség. *Kimondani is nehéz és szörnyű, és nem csak a tett miatt, hanem mert Callum követte el, és nem tudom elképzelni róla, hogy kiad egy ilyen parancsot. Ezért is megy el majdnem a hangom az utolsó szónál, alig hallható. Kezeim ölemben, egymást kulcsoló ujjaim percei elfehéredve. Pillantásom azonban nem vádló, inkább kétségbeesett, kíváncsi és várakozó…és egy kicsit tanácstalan is, mert nem tudom mi lehet az, amivel Callum ezt ki tudja magyarázni. Mi az, amit elfogadhatónak éreznék.*
Már éppen közbeszólnék a kérdéssel, hogy volna még szabad helyünk, mire Saskia megelőzve gondolataimat is, már közli, hogy ő találna, akkor is, ha nincs. Szélesen elmosolyodom, bármennyire is hihető fenyegetés ez. - Leszel kedves akkor valami liánokat is telepíteni a plafonra, legalább azokon lendülve tudjak munkába menni. - Azzal nem viccelődöm, hogy én bezzeg nem hozhatom haza a munkámat, mert hát végülis megtettem, van egy saját egykori Alvóm. Nem így volt tervezve, de így alakult, s mondjuk ezért még Saskia sem haragudhat, hogy az ő képében hazahoztam a munkám. - Idővel meg lehetett szűrni a mondandója lényegét. - Csak ennyivel felelek, Saskia már így is ráérzett, hogy annyira nem volt ellenemre Raven Moor társasága, mint amennyire bosszantónak leírom. Valóban képes ellentétes érzelmeket kiváltani az a nő, s erről eszembe is jut valami. - Küldtem neki Halálcsokit cserébe. - Mosolyodom el komiszul s roppant elégedetten egyszerre, mert nem véletlen az erős áthallás a hírhedt fekete pirulára. A szószért cserébe legalább némi elégtétel volt, hogyan fagy egy pillanatra az örök mosolya az egykori tizedesnek az arcára, mikor megpillantotta ajándékát. Vélhetően Saskia azt várja, hogy az én mosolyomat Hartley zászlós témája törli le, de minimum az, mikor kijelenti immáron kerek-perec, hogy nem az első eset lenne, hogy megbüntetem. Teakészítés közben csak kicsit fordítom felé a fejem és tekintetem egy pillanatra állva csak meg a mozdulatokban - lám-lám, felcsillant valami Saskia régi keménységéből is -, de inkább más kérdezek, minthogy az után érdeklődjek, szerinte ilyen hagyományteremtő típus lennék, hogy egy alkalmat sem hagyok eztán ki a zászlós büntetésére? A válasz költői lenne, meg a válasz is borítékolható, s ha már végre kibökte, hogy tud a zászlóstól a büntetéséről - melyikről is vajon? -, akkor inkább ez után érdeklődöm. A szavaiból hamar fény derül arra is, hogy melyik részt is panaszolta el a zászlós neki, bár nem tudom még, hogy mennyire volt teljes a történet akár a férfi oldaláról nézve. Hogy az enyémről egyáltalán nem volt teljes, azt az utolsó szó, annak hangsúlya és az olyan apró nonverbális jelek adják, mint a finoman elfehéredő ujjpercek, a pillantása változása és a kanapé környékét belengő feszült várakozás. Valószínűleg nem segít ezen, hogy én ezalatt halálos nyugalomban szagolom a kávémat, csak az utolsó szónál pillantottam fel rá, de tekintetemben nincs semmi harag vagy annak nyoma, amivel vádolt. A pult felé fordulok, s kivéve a teafűtartót a bögréből emelem meg Saskia teáját, s viszem neki, pontosan tudván, hogy nem szereti ízesíteni semmivel. Felül a pereménél fogom, s fülével felé fordítva nyújtom neki a bögrét. - Ha még te is elhitted, hogy valamiféle bosszúvágy vagy fegyelmezés volt a tetteim mozgatórugója, akkor a tervem kiválóan bevált. - Kezdek bele, majd ha átvette teáját, akkor leülök mellé a kanapéra, egyik lábam a másikon keresztbe teszem, hogy bokám kerül a másik térdemhez, s a sok ezüstszín párna közül a kedvemért egyetlen zöld csíkkal ellátottat veszem oda a hátam mögé, hogy annak dőljek neki. Tetszik az új kanapénk és Saskia figyelmessége, ami a párna csíkjában is megnyilvánul, pedig nem lett volna rá szükség. De örülök neki. Most mégsem adhatom át magam ennek az érzésnek teljesen. - A körülményeket gyanítom nem mesélte el, de ami ennél is lényegesebb: ha folytatom és elmondom részben, hogy miért tettem, akkor meg kell ígérned, hogy senkivel sem beszélsz erről. Clarával sem, Jade-del sem, Rafael-lel sem, senkivel, csak velem. Legkevésbé Hartley zászlósnak nem beszélhetsz erről. Neki még a jelenlegi hitében kell megmaradnia. - Elhallgatok és most kortyolok csak bele a kávéba, komolyan és várakozón, de nem sürgetően pillantok Saskiára. Nem kell kíváncsisága miatt elkapkodnia a választ, gondolja át, tudja-e a feltételeimet vállalni, vagy nem fog tudni a történtek valódi okáról és arról, miért léptem meg ezt a kegyetlenséget és így élni velem együtt tovább. Ha nem volna elég információ rólam, hogy a Halálcsók is az én személyemhez fűződik, vagy az a valóban kegyetlen fény, amit a tekintetemben látott, mikor az ülésteremből visszaértem.
-Rendben. *Bólintok mosolyogva, ha már a szaván fogtam, ezt a kérését is látszólag komolyan veszem. Kissé eltúlozzuk a lakosztály gondolatbeli benövényesítését, de ez legyen a legkevesebb amin tréfálkozhatunk. Szeretem az ilyen évődéseket, egymás ugratását és igyekszem én is kivenni a részem belőle, de megmondom őszintén nehéz dolgom van Callum mellett. Talán a liftbe szorulás alkalmával emberére akadt, s, hogy ez őt szórakoztatta, nem kétséges. Az ajándék azonban, amit az egykori tizedes kapott cserébe a kellemes társaságért, meglep, láthatóan megütközöm a hallottakon, de lassan azért elér a tudatomig, hogy nem én hallottam félre, hanem Callum valóban csokiról beszélt és nem csókról. A halál szóhoz párosítva egészen más jelentése van, az a ravasz mosoly pedig, amit szavaihoz társít, meglehetősen nagy és sötét humorérzékről tesz tanúbizonyságot. * -Halálcsokit? Ezt nem egészen értem, úgy érzem valamiről lemaradtam, de remélem jól gondolom, hogy vicces csokiról van szó. *Hogy lemaradtam valamiről, nem újdonság, könnyebb lenne felsorolni mindazt, aminek birtokában vagyok. Ezen kevés dolgok közé tartozik immár a Hartley zászlóssal történtek egy része, de ismerve a körülményeket, szeretném hallani Callum verzióját is. A visszakérdezése csak kicsit térít el, de végül napvilágra kerül mindaz amit én tudok, és azt hiszem nekem az is bőven elég, hogy szörnyülködjek. Callumot figyelem miközben ujjaim egymásba kulcsolódva feszülnek, de a válasz kissé várat magára. Callum a kávéját szagolgatja, látszólag vagy a valóságban is túl nyugodt és ez gyanús, csak még nem tudom mire is gyanakodjak. Mintha szándékosan húzná az időt, hogy aztán a válasz hirtelen és váratlanul robbanjon be közénk. Megfogalmazódik bennem a kérdés, hogy vajon régen is ezt csinálta-e, ha megosztott velem valami titkos dolgot vagy ha számonkértem valamiért amiben nem értettünk egyet. Volt-e egyáltalán a mostanihoz hasonló helyzet? S a gondolat közben kissé oldalra hajtom a fejem, néhány pillanatra tekintetem is a távolba réved, míg látóterem perifériáján meg nem jelenik a finom mozdulat amivel ellép a pulttól, s csak akkor nézek fel rá, majd a felém nyújtott bögrére figyelek, veszem el óvatosan. * -Köszönöm. *A válasz végül megérkezik, de egyáltalán nem az amire számítottam, egyelőre nem arra válaszol amivel szembesítettem, és a kanapén való elhelyezkedése is kínosan hosszú ideig tart, mintha nem lenne mindegy hogyan áll az a párna, vagy mennyire veti keresztbe egyik lábát a másikon, szinte kicentizve az optimális tartást, távolságot és szöget. * -Bosszantóan nyugodt vagy. *Hirtelen nem tudom mosolyogjak vagy mérges legyek, a kettő között rekedve fog el a bizonytalanság.* -A bosszúvágy nem jutott eszembe, nem lett volna rá okod, de a fegyelmezés, nos igen…nem az volt? *Úgy gondolom, ez akkor sem menti fel az alól, hogy eltörette egy ember ujjait, mégpedig olyanét, aki a kezével dolgozik. Számos más büntetés létezik ami hatásos, és biztos vagyok abban, hogy két és fél évvel ezelőtt sem díjaztam a fizikai bántalmazást. A folytatásra csupán bólintok, megerősítve abban, hogy nem tudok minden részletet az ügyről, ezért is hoztam szóba és ezért is szeretném hallani őt, ám a továbbiak már egészen más fordulatot vesznek. Callum olyasmit mond amiből arra a következtetésre jutok, hogy az általam szimplán csak egy hibának és a miatta kapott büntetésnek gondolt történet hátterében, sokkal több áll mint amennyinek látszik. Amit nem oszthatok meg senkivel…* -Még Jade-el sem? *Teszem fel döbbenten a kérdést, mert Jade az egyik, vagy talán egyetlen olyan ember, akiben Callum megbízik és a fontosabb ügyeinél is ő kíséri el, s most még őt is kihagyta? Kíváncsi vagyok, de leginkább szeretném azt hinni, hogy Callumnak nagyon nyomós okai voltak erre a tettre, még ha nem is saját kezűleg hajtotta végre. Akaratlanul is eszembe jut a kancellária ülésének a napja, a tekintet s a mélyéről fellobbanó ijesztő láng, a mögötte fakadó gyűlölettel teli érzés sötét árnyéka. A szívem a torkomban dobog, de most nem a kellemes hangulat csalogatta oda, s ujjaim most a bögre fülére szorulnak, észre sem veszem, hogy a falán átütő forróság mennyire égető. Homlokomon gondráncok fejlődnek sorba, szemöldökeim szigorúvá teszik a tekintetem, de nem mossák el a bennük remegő félelmet sem. A félelmet, mely a még nem tudott történetnek szól. * -Nem mondom el senkinek, ígérem. *Mélyről jövő sóhaj előzi meg rekedté váló hangomat, de szemernyit sem von le a belőle kihallatszó őszinteségemből. Hát elkezdődött. Mindig is tudtam, éreztem, hogy nem volt egyszerű az életünk, amit én magam is átéltem az ébredésem óta, Callum figyelmeztetése, Clara szavai, melyek ártatlan útmutatásnak készültek, de utólag több mindenre fény derült a segítségükkel, mind valamilyen sötét terv körvonalai voltak. Tudtam, hogy előbb vagy utóbb előkerülnek a rossz vagy épp fájó dolgok, csak idő kérdése volt. Vagy Callum avat be szép lassan, vagy visszanyerem az emlékeimet és akkor minden egyszerre borul rám. Ki tudja melyik a jobb, egyelőre a lassú verziónál tartunk…ebben az első lépésnél.*
Saskia válasza borítékolható volt az indás növények telepítésére, az álkomolyság hozzá szintén, de jó is ez a játékosság közöttünk. Az egykori tizedesnek adott ajándékom láthatóan meglepi, valóban csak egy betűnyi eltérés adja a sötét humoromat. - Halálcsoki, nekem vicces volt, másodjára már neki is. Úgy néz ki, mint a Halálcsók, csak csokiból van. Egyik kávéval, másik alkoholos itallal volt töltve. Kérsz te is? - Ártatlan kérdés, pedig beillene ez is sötét humornak, hogy egy halál kapujából visszatértet ilyennel kínálok. - Teát attól tartok nem lehet beletölteni. - Teszem még hozzá gyorsan kis mosollyal, beelőzve egy esetleges kérdést, s már-már mondanám azt is, hogy zselét sem. Bár azt talán még igen. Majd meglátom, mit felel Saskia, lehet alapból kihagyná a csokoládé ezen formáját, hiába elérhető az efféle luxus egy kancellárnénak. A valódi, jóféle tea vagy kávé is a luxus dolgok közé tartoznak, melyeket most elkészítettem magunknak, de az élvezeti értékük háttérbe szorul a felvetődött téma miatt. Míg a teásbögrét odavittem neki a kanapéhoz, figyeltem, ahogy elgondolkodva a távolba réved a tekintete. Vajon egy régi-régi emléket keres vagy az első szavaimon gondolkodott el ennyire, miszerint még őt is megtévesztettem? - Egyik erényem. - Mosolyodom el ravaszul és úgy, hogy az kicsit sem segít Saskiának eldönteni, mosolyogjon ő is vagy mérges legyen mégiscsak. - Fegyelmezésnek túlkapás lett volna még úgy is, hogy kancellárként megtehetem és a zászlós önsorsrontó stílusa könnyen ki is váltja az emberből, minthogy más kevéssé használna ellene. - A bosszú sem annyira elvetendő ötlet, talán sem Victor, sem Rafael ezért nem szólt, amiért így büntettem a zászlóst, hiszen kisebb jelenetet rendezett a nyolcadik gyűrűszint előterében, s mindenki fantáziájára volt bízva, mi mindent vághatott a fejemhez az elzárt kis teremben, hogy ez lett a "jutalma". Vagy nem jutott el hozzájuk a hír, túl kis hal a vízben Hartley zászlós. Egyelőre Saskiának csak ennyit felelek, s inkább felteszek egy fontosabb kérdést választás elé állítva őt, mert választhat. Vagy megelégszik ennyi tudással, hogy nem bosszúból vagy fegyelmezésből tettem és a tervem rejtve marad előtte, vagy vállalja a terhet, amit a tudás hord magában. Néha ez a legnehezebb: tudni dolgokat és senkinek el nem mondani. A nyomatékosítás kedvéért felsoroltam pár kitételt is, hogy őket is beleértem a senkibe, s egy névvel lepem meg őt. Engem meg az lep meg, hogy nem Hartley zászlós személyét furcsállta a felsorolásban, pedig ő a közvetlenül érintett fél. - Jade sem. Megbízok benne, ahogy a testőrség többi tagjában is, vele együtt válogattunk össze mindenkit. Sok mindenről tud Jade, tudja az egész mire megy ki, de hogy végezni tudja a feladatát, ahhoz nem kell tudnia minden részletről. Rólad sem tudott az ébresztésed előtti egy-két hétig. Ez nem bizalmatlanság, hanem védelmi vonal, ha úgy tetszik. - Valószínűleg ez így túl ködös lesz még Saskiának, és nem tudom, mennyiben segíti a döntését, de talán érti, hogy Jade megbízható, de ez nem jelenti azt, hogy mindenről tudnia kell. Talán igénye sincs rá, így is eleget tud ahhoz, hogy tudja mindig, mit kell tennie. Csendben várom ki Saskia döntését, csak néha kortyolok egyet-egyet a kávéból, de figyelek rá. Finom egyensúly, hogy ne legyen noszogató a figyelmem, hogy döntsön már, de a kávézásom se keltse azt a hatást, hogy mindegy nekem miként dönt. Valójában nagyon is érdekel, miként határoz, s a végül megszülető komoly szavak a szigorú, s egyszerre bátor s bátortalan tekintettel apró mosolyt csempésznek a szemeimbe, ha szám sarkába nem is. A téma nem teszi lehetővé, de azért örülök a döntésének, ez látszik, miközben nyugtázva biccentek felé. Ez felém is egy bizalom és egy döntés, hogy bármit is fog hallani, mellettem áll. Akkor is, ha nem fog feltétlenül egyetérteni. - Kicsit visszább kell mennünk a történetben, hogy kerek legyen. A Justice League közzétett egy felvételt McGrover kancellárról, amiben bevallotta, hogy miként ölte meg a feleségeit és követett el egyéb dolgokat. Természetesen ezt William nem hagyhatta annyiban, és a Kancellária megszavazta neki, hogy vadássza le a JL-t, hiszen már régóta borsot tör az orrunk alá. William terve, hogy olyan ál-JL híreket tesz közzé, ami úgy tűnik, mintha a JL tette volna, de tartalmuk olyan, ami a nép egy részét ellene tudja hangolni. És itt jön a képbe Hartley zászlós. William a zászlós feleségének boncolási felvételét tette közzé, a legkisebb cenzúrát is mellőzve, hogy az összes kijelző ezt közölte a Dominiumon, az Imperiumon, a Városban... - Egy aprócska szünetet tartok csak, figyelve Saskiát, hogy eddig érthető-e, tudja-e követni. Nem bonyolult végülis, de ki tudja, mennyire az olyannak, aki nem emlékszik senkire és arra sem, milyenek azok, akiket régen ismert, kit mi mozgat. Na meg nem tudom, mennyit mondott el a körülményekről a zászlós. Ezekről az előzményekről nyilván nem tudhatott, de szerintem a boncolási felvételt sem emlegette fel. Érthető, felejtené, ha csak tehetné. - A zászlós kiakadt, ahogy azt William várta. Nem csak kegyeletsértő volt ez a húzása, hanem a zászlós utolsó emlékeit is felülírta vele a feleségéről. Hartley nekem támadt, hogy történhetett mindez, hiszen jelen voltam a boncoláson, látszódom és hallani is. William terve az volt, hogy az egyébként kiváló programozó zászlóst ezzel maga mellé állítja, a JL ellen hangolja és segít neki vagyis inkább helyette kinyomozza, kik állnak a JL mögött. És itt jövök én a képbe. - Érünk el ahhoz a ponthoz, ami lehet a legjobban érdekli Saskiát ebben az egészben, hiszen az elhangzottak alapján valóban túlkapásnak hat a háromszoros ujjtörés. - Minden akciót ugyanolyan, csak ellentétes reakció követ. Nem állt érdekemben, hogy a zászlós akár csak egy perdai fűszálat is megmozdítson William célja eléréséért, a JL elleni gyűlöletét a kancellárok elleni haraggá kellett változtatni. Egyébként sem kedvelt engem, kézenfekvő megoldás volt, hogy látszólag igazságtalanul és kegyetlenül bánjak vele, s három ujjának eltörése lelassítsa a nyomozásban annyira, hogy lehiggadjon és talán elgondolkodjon mindazon, amit mondtam neki, mennyire gyanús ez a JL-üzenet, ami a feleségét mutatta. - Elhallgatok, ezúttal hosszabban s a kávéból is kortyolok egyet mintegy jelzésként, hogy ez a történet rám eső része. Számos miértet kihagyva belőle, okkal. De a szünet arra is jó, hogy Saskia is rendezze a gondolatait, és meg tudja őket fogalmazni. Tudom, hogy az ujjtörést továbbra is kegyetlenségnek fogja tartani, ismerem, és egy teljes amnézia sem tud ennyit változtatni rajta. Ezt nem is bánom, de láthatóan azt sem nagyon bánom, amit a zászlóssal tettem. Nem tesz boldoggá, nem vagyok tőle elégedett, nem mosolygok szokásos gúnyos mosolyommal sem, s vele kapcsolatban nincs is az a gyűlölet lángja a szememben, ami már megijesztette korábban Saskiát... de nem is bánom, amit szükségesnek éreztem megtenni.
Callum igen színes egyéniség, erre már rájöttem, a humora sem mindennapi…időnként tud lenni sötét is, amit nem biztos, hogy mindenki mosollyal díjaz, ám úgy tűnik Raven Moor fogékony az ilyesmire. Én még nem döntöttem el, hogy a Halálcsókból viccet csinálni jó vagy sem, Callum visszakérdezésére ezért egy meghökkent, finoman halk kacagással reagálok, és bevallom őszintén az ezzel kapcsolatos érzéseimet.* -Nem tudom, még ha sikerülne is teával megtöltened, szerintem kissé bizarr egy Halálcsókban kínálni. Azt hiszem meghagyom Raven Moornak az efféle élvezetet és megmaradok a csokis epernél. *Igazából talán csak a lelkem ódzkodik tőle, mert biztosan finom, de egyszeri sötét humornak elmegy. Egyre érdekesebb az a nő, már csak azért is, mert az elbeszélésből nem úgy tűnik, mint aki tart egy kancellártól és hajbókol, hogy ne essen baja. Róla azonban nem kérdezek többet, és Hartley zászlós ujjain kívül egyre jobban előtérbe kerül Callum indoka a tettét illetően, ám erre várnom kell még egy kicsit. A megjegyzésem sem a bosszúságomat jelzi, inkább a türelmetlenségemet, amit Callum igyekszik nyújtani. * -Ó! Ezt megjegyzem későbbre. *Büszkeség, finom humor ismét, csipetnyi ravaszsággal és a pimasz mosollyal. Lassan hozzászokom, noha többnyire szeretem és tetszik, ez az érzés hajlítja halvány mosolyba ajkaimat annak ellenére, hogy a téma cseppet sem vidám. S ezek után már nem is mosolygok, csak figyelmesen hallgatom Callumot és próbálom a helyükre tenni a hallottakat magamban. Sokat nem jutunk előre, sőt! Mintha a fehér függöny szövése, mely eltakarja a valóságot, csak sűrűbb lenne. A meglepő az egészben az, hogy Callum legmegbízhatóbb embere, Jade sem tudhat arról, amit velem kíván megosztani, amennyiben beleegyezem a hallgatásba, s érzem is a fontosságát, valamilyen terv apró részlete ez, de egyelőre csak annyit tudok meg, hogy Callum nem csak ravasz és kiváló stratéga, hanem az apró részletekre is odafigyel, mi több, nem felejti el és nem keveri össze azokat hosszú idő elteltével sem. Sajnos azonban nem tudom hova behelyezni az életem kis kockái közé, egyelőre. Úgy érzem Callumot könnyebben megismerem, mint saját magamat. * -Értem. Mindenki tud valamit, de senki nem tudja az egészet. Így ha történik valami, és kikérdezik, csak egy apró, más számára jelentéktelen részlet derülhet ki. *Jade kiváló testőr, katona, minden bizonnyal a kiképzése erre is kiterjedt és pontosan tudja a jelentőségét. Talán nem is akar tudni többet. Az én döntésem máson alapul. Egyrészt mindenről szeretnék tudni, mert mindent elfelejtettem, s talán ez a lelkem megnyugtatásának szól, másrészt ezzel hallgatólagosan Callum mellé állok, ami viszont neki fontos…és megtisztel azzal, hogy az amnéziám ellenére megbízik bennem annyira, hogy egyáltalán ad választási lehetőséget és nem mondott rögtön nemet. Megtehette volna, és biztosan ki tudta volna magyarázni úgy, hogy még meg is köszönjem. A szívem eddig is a torkomban dobogott és az ujjaim úgy szorultak rá a bögrére, hogy elfehéredtek az ujjperceim, de még csak a bögre falának forróságára sem figyelek, s mikor Callum bólint, lélegzetvisszafojtva figyelek. A történet mesélése közben rengeteg kérdés fogalmazódik meg bennem, nem csak Callummal kapcsolatban, hanem William és a JL vonatkozásában is, de nem szólok közbe. Annál is inkább, mert van a történetnek nem egy olyan részlete, ami felháborít és egyben elborzaszt. Természetesen William tette Hartley zászlós ellen, aminek akarva, akaratlanul Callum volt a célpontja. Ennél a pontnál egyik kezemmel elengedem a bögrét és előbb a szívemhez kapok, majd utána ajkaimat zárom le, szemeim pedig a döbbenettől kerekednek el, de Callum minden bizonnyal észreveszi a tekintetem mélyén növekvő gyűlöletláng első szikráit. S bele sem kell gondolnom, hogyan hatott ez Hartley zászlósra, akinek bőven elég lett volna az is, hogy felébredve gyászolja a feleségét, akivel úgy búcsúztak el egymástól, hogy majd a jövőben találkozni fognak. Hartley zászlósnak nem adatott meg a felejtés kegyelme. A történet vége az ami az eredeti témához kapcsolódik szorosan, de ez sem sokkal jobb. Valójában Callum szenvtelensége, ahogy beszél az egészről, az döbbent meg. Eddig őt néztem, most, hogy befejezte, tekintetemet a teám felszínére fókuszálom fejem lehajtása után, a felszálló gőz finoman kúszik az orromba, de az illat milyensége nem tudatosul bennem. Magamban újra átveszem az egészet, kezdve William tettétől egészen Calluméig, de még mindig nem látom benne az előnyét. * -Valójában….nem tudom….nem lett volna jobb ha…mondjuk csak fogdába záratod? Attól is lehiggad és nem lett volna lehetősége nyomozni. *Mondatom végén tekintek fel Callumra, továbbra sem vagyok meggyőződve arról, hogy ez volt az egyetlen lehetőség és ez az arcomon is biztosan meglátszik. Az igazsággal nem érkezett meg a megkönnyebbülés. * -De azt hiszem William tette sokkal kegyetlenebb volt. *Egyszerre lobban fel bennem a William iránti gyűlölet és megvetés, a Hartley zászlós iránti sajnálattal. Ujjaim újra a bögrére fonódnak, s csak most emelem ajkaimhoz, hogy kortyoljak egyet belőle. Már iható hőmérsékletű…jobbára. Lassan Callumra emelem a tekintetem, nem érzek haragot iránta, így ez nem látható a szemeimben, s csalódás helyett is inkább az értetlenség az ami jellemez. * -Nem hiszem, hogy ne lett volna más megoldás, én…én nem tudtam volna ilyesmit kitalálni, de megpróbálom a helyére tenni magamban. Sajnálom Callum, de ebben…bármilyen cél is vezérelt nem tudok egyet érteni veled. *Keserédes mosoly előzi meg a további szavaimat hacsak nem szakít félbe.* -De te ezt már biztosan tudtad előre….Miért ilyen fontos neked, hogy a JL-re ne derüljön fény, hogy még Hartley zászlóst is….hogy ezt tetted vele? *Végül nem mondom ki, hogy megkínozta, mert az túlzás lenne, még időben korrigálok a kérdésem végén. *
Mosolyogva bólintok, hogy marad a csokis eper. Egy pillanatig sem gondoltam, hogy egy teás Halálcsoki valaha is felülírhatná. De nem létező bajszom alatt azért mosolygok, hogy bizarrnak nevezi. Lesznek még itt meglepetések, ha mindent tőlem fog megtudni. De egyelőre marad a kellemetlenebb meglepetés, Hartley zászlós pórul járt ujjai ügye, ami apró mozaikdarabként illeszkedik egy nagy egészbe, melynek minden részletéről Jade sem tud. - Valahogy úgy. Téged meg senki sem kérdez ki. - Legalábbis igyekszem nem véteni akkora hibát, hogy ez szükséges lépéssé váljon, még ha nem is kétlem, hogy Saskia okosan felelne meg a kérdésekre. Ha már emlékszik. Addig meg úgy sincs mit elárulnia senkinek. A történetet igyekszem tárgyilagosan előadni, s figyelni közben a reakciókat. Van, ami látványos, mint szívhez majd szájhoz kapott kéz, és van, ami finomabban jelez, mint a tekintet elsötétülése a fellobbanó gyűlölettől. Tőle ez ritkaságszámba megy, de jelen helyzetben nem csodálkozom, s szerencsére nem nekem szól. Legalább azt is érti, milyen plusz egy okom volt, hogy Ewan Noah-t ne adjam ki a kezünkből s magam vittem elégetni. Inkább én roppanjak ebbe bele, minthogy megkockáztattam volna, hogy a Kancellária boncolást akar s a felvétel Saskiához jusson. Vagy csak a tudat... Hagyom, hogy eméssze a hallottakat, s addig őt figyelem. A fogda említésére megrázom a fejem picit, előre éreztem, hogy ezt a humánusabbnak tűnő megoldást választaná. Mert még nem járt látogatóként sem a fogdában. - A fogda nem hat mindenkire úgy, mint várnánk. Valamint előtte nem sokkal jutott ki egy zárt terápiáról, amire beutaltam. Az volt a benyomásom, hogy a bezártságot lelkileg rosszul viselné újra. Nem az én tisztem megnevelni, megtörni sincs okom, csak hátráltatni akartam. - A fogda ötlete bár most is felvetődött bennem, valós szándékká sosem érett. Vannak típusok, akik nem úgy reagálnak rá, mint az átlag. Denisovról mondhatni genetikailag lepereg, Raven Moor még valahol élvezi is, Victor gyakorlott s irigylésre méltó önuralommal rezzenéstelenül tűrné, én vélhetően kikoptatnám az alját kör alakban, ahogy fel s alá járkálok gondolkodva, terveket szőve, hogy hasznosan teljen az idő, Hartley zászlóst meg esélyesen mélyebbre húzná lelkileg, amiből nehéz lenne visszahozni. Sovány vigasz, hogy William tette kegyetlenebb, mint az enyém. Ezzel egyetértek, nem csak a magam mentségére, de a kettő tett nem is összemérhető. Ám várok tovább, felettem ezzel még nem mondott ítéletet s ki tudja, hogyan fogunk így nekiindulni a perdai utunknak? Amit a tekintetében látok az biztató, de vajon elég? Szavaira bólintok, igazából meglepett volna, ha egyetért velem, s tudom, hogy ennél többet nem is tud nyújtani. - Ne sajnáld, hogy nem értesz egyet. A feleségem vagy s örülök, hogy mellettem állsz és támogatsz, de nem várom el, hogy ezáltal mindenben egyetérts velem. Nem ez volt az első és nem is az utolsó eset, hogy így történt. Cseppet sem bánom, sőt, ezért is tudsz te mindenről, mert érdekel, te hogyan látod. A politikát, tudom, hogy kihagynád az életedből, de ettől még jó szemed van a dolgokhoz, ravasz is vagy és nem véletlen, hogy te vagy az, aki mindenről tudhatott. Az esetek nem elhanyagolható részében egyébként igazad is szokott lenni. Nem festek magamról ezzel túl jó képet előtted, de... te vagy a jobbik felem, te teszel engem jobbá. Az... - Mutatok a szék támlán nyugvó felöltő kancellári arany-ezüst jelzésére. -... könnyen s kivétel nélkül szörnyeteget csinál az emberből, ha nincs mi vagy ki fékezze. Hogy lett volna-e más megoldás? Talán. De nem kockáztathattam meg, ahogy azt sem, hogy az igazat tudja meg a zászlós. William-nek esett volna s igen valószínű, hogy ebben az esetben ma egyedül rekedtél volna a liftbe... - Nézek rá jelentőségteljesen. Még ha esetleg Hartley a felesége után is vágyik, mégsem próbálkozott ezzel. Kegyetlenség lenne az is, ha szándékosan lökném erre az útra őt, ráadásul a remélt haszon kétséges, William jóllehet meg sem sérülne. A keserédes mosolyra bocsánatkérő a válaszom. Sejtettem. Tudtam. De akkor idő s lehetőség se volt ezt jobban átrágni magamban, s lehet ugyanerre jutottam volna. Utólag meg mindegy Hartley-nak és ugyan tudtam, hogy Saskiának nem tetszik majd, de ettől még láthatóan meg akartam hallgatni, nem zártam rövidre a témát. Az újabb kérdés is várható volt. - Erre van egy rövid és egy hosszú válasz. A rövid az, hogy a történet elején említett felvételt Williamről én juttattam el a JL-nek. - Oké, tényleg kicsit büszke vagyok, ezt be kell ismernem magamnak s szám sarkában megbúvó mosolyban is látszódik. A folytatáshoz Saskia egyik kezért nyúlok. Az övé a bögre teától meleg, én nem szorongattam a kávéscsészémet, de amúgy is dupla üvegfalú, így a szokásos hűvös érzetű. Nagynak tűnik a különbség köztünk. A kezünkről pillantok fel a mogyoróbarna szemekbe. - A hosszú válasz viszont sok kérdést vetne fel, túl sokat és elég bonyolult is, miért nem áll érdekemben a JL lebuktatása. Még a zászlós három ujjának vagy a te egyetértésed árán sem. Így volna egy ajánlatom: ha ez év december utolsó napjáig nem térnének vissza az emlékeid, akkor mindent elmesélek majd, töviről hegyire, semmit sem hagyva ki és minden kérdésre válaszolok majd. De hagyjunk időt neked még, mielőtt évtized... évtizedek terveit a nyakadba zúdítom. Elfogadható ez így neked?
Lassan de biztosan megfejtem Callum észjárását ebben a témában, ő is szolgál némi magyarázattal a meglepett kérdésemre, ami főleg Jade által nem tudható dolgokról szól. Nem tudom örüljek-e annak, hogy Callum mennyire bízik abban, engem nem kérdeznének ki, ha róla kiderülne valami. Az elmúlt időben sikerült azért helyre tennem a többi kancellárt, akiket egykor ismertem, most azonban szinte minden meglepetés a számomra. Azt viszont biztosnak érzem, hogy egy ilyen Callum által emlegetett esetben, William lenne az első, aki kérdéseket tenne fel és minden bizonnyal megtalálná a módját, hogy megtehesse. Magamban már nem vagyok olyan biztos, legalábbis míg az emlékeim tőlem távol élik mindennapjaikat. callum viszont bízik bennem, még most is...hízelgő és jólesik, másrészt ad egyfajta irányt számomra. Hartley zászlósról szóló történetnek sok olyan pontja van, amivel nem értek egyet, ami felháborít és viszolygással tölt el. A gyűlölet hulláma pusztán William tettének említésekor kezd el bennem fodrozódni s a végére ki is teljesedik. Ám megismerve az egész tervet sem jutok el arra a pontra, hogy rábólintsak Callum döntésére, hogy elfogadjam azt amit a zászlóssal tett. Hirtelen csak egyetlen alternatíva jut eszembe, de Callum arra is ad magyarázatot, amit kénytelen vagyok elfogadni, de még mindig ingatom a fejem.* -Értem. Ezek szerint jól ismered őt. *Úgy tűnik a zászlós hajlamos magába fordulni, ebből pedig a gyűlölt az ami ki tudja rángatni, vagy el sem jut addig. Mégis, még mindig más megoldás után kutatok magamban, ami nem okoz fizikai fájdalmat, inkább figyelmeztető jellegű. Egyelőre nem jut eszembe semmi, és ugyanott tartok ahonnan elindultunk. Megosztom callummal a gondolataimat és az érzéseimet, de már nem olyan nagy elánnal, ahogy hozzáláttam felvezetni ezt a témát, jelentősen kifogta a szelet a vitorlámból. S a szélcsend is bekövetkezik további szavaitól, melyek akaratom ellenére is halvány mosolyt csalnak az ajkaimra, majd amikor azt mondja, hogy én vagyok a jobbik fele, a tekintetem is elfelhősödik és érzem szemeimben a szúró fájdalmat, mely egymás után sorakozó könnyek tolongását jelzi. S odapillantok én is a felöltőre, mely azon kívül, hogy hihetetlenül jől áll neki, és még mindig azt vallom, hordani tudni kell egy ilyen darabot...egészen más jelentéssel is bír. S bólintok, talán beleegyezés, talán csak elfogadása annak amit mond...de végül megrázom a fejem. * -Te nem vagy szörnyeteg Callum. *Egyszerre jó és rossz érzés, mennyire ismer. Rossz azért, mert nem emlékszem magamra sem igazán és bár sokszor mondtuk már mindektten, hogy nem kell olyannak lennem, mint amilyen voltam és a változás szükségszerű, Clara is erről beszélt....én mégis félek attól, hogy megváltozom, hogy más leszek mint voltam és Callum is mást fog látni bennem. * -Értelek. Mindennek meg van az oka és talán egészen másképp alakulnak a dolgok, ha te is másképp cselekszel, de azt már sosem tudjuk meg hogyan. Köszönöm, hogy elmondtad. *Van abban alami felemelő, hogy ennyire bízik bennem, s pont ezért félek, hogy akaratlanul fogom elárulni. szándékosan sosem tenném...meglepő, hogy az emlékeim híján is érzem a minket szorosan egymás mellett tartó köteléket, mely egyre erősebb lesz. Maradt még azonban kérdés, ami nem hagy elmélkedni, ráadásul a válasz rá talán jobban megdöbbent, mint Callum hartley ászlós iránti tette. Szemöldököm meglepve, kíváncsian emelkedik, majd a sűrű gondolatok kavargásától szemeim összeszűkülnek, homlokom gyűrődik kissé és ajkaim elnyílnak mielőtt megszólalnék.* -Te tudod kik állnak a JL mögött? Hogyan? *Az a tény, hogy ő keverte Williamet kellemetlen helyzetbe, egészen eltörpül a most megtudott tény mellett. Mert persze láthatóan Williamet nem igazán tette tönkre a felvétel nyilvánosságra kerülése, de minden bizonnyal sok mindenben hátráltatja, hogy takarítson maga után. Részletekről azonban Callum nem hajlandó beszélni, be kell érnem ennyivel, az arcomra kiülő csalódás viszont nem Callum stratégiailag megszervezett makacsságának szól, hanem a saját helyzetemnek, ami egyre inkább hátráltat mindenben. Ezen az érzésen csupán leheletnyit enyhít mikor megfogja a kezem s ujjaim amenynire lehetséges az övéi közé bújnak. Elégedetlenül de beleegyezően sóhajtok és magamban átkozom az amnéziámat, ami szinte mindentől elzár. Vajon miért mérte rám ezt a sors? Félig elhúzott mosollyal nézek fel Callumra, bármit is ajánlt, annál többet nem tudok kicsikarni tőle.* -Tehetek mást, minthogy elfogadom?
- Nem, ezt azért nem merném állítani. - Egyáltalán nem ismerem jól Hartley zászlóst. Megfigyeltem rajta-nála pár dolgot, vannak benyomásaim, kérdeztem Cromwell kapitányt is, ezek apró mozaikdarabkák csupán, de a hézagokat feltételezéssel, korábbi más, hasonló habitusú személyeknél szerzett tapasztalataimmal töltöm ki. Általában beválik a módszer. De a hibázási lehetőség benne van, s így nem elképzelhetetlen, hogy a zászlós meggyőzésére lett volna jobb és hatásosabb módszer is. Most higgadtabb már, lassan, de biztosan feldolgozza a gyászát, ha fél év múlva lett volna az eset, valószínűleg beavatom őt az igazságba, mert elbírta volna. Akkor és ott nem így ítéltem meg, s nem kétlem, hogy elő fog még engem szedni ezért Hartley, ha egyszer megtudja az igazat és azt, hogy én ezt mióta tudom. Figyelem a halovány mosolyt Saskia szája szegletében, a finoman elfátyolosodó tekintetet. Jó fél órával ezelőtt ezt még lehetetlennek tartottam volna, s lám, hol tartunk most. - Ha ez így van, csak neked köszönhetem. - Mosolyodom el a válaszára, elrejtve, hogy erősen kételkedem Saskia szavaiban. Ha egyszer megtudja, hogy apja haláláért is én felelek, talán megváltozik a véleménye, talán akkor majd úgy fogja látni, hogy a hét közül én vagyok a legnagyobb szörnyeteg. Noha Saskia mindig azt mondja, hogy a rossz hírekhez, az efféle mondanivalókhoz nincs megfelelő alkalom, csak túl kell esni rajta, én ezt a beszélgetést tovább halogatom. Ha kibírt bő kilenc évet, akkor még ráér, nem igaz? - Én is köszönöm, hogy felhoztad a témát és elmondtad, mi nem tetszik benne. Tegyél máskor is így, kérlek! - Komolyan gondolom, mert mindig is szerettem, ha véleményeinket ütköztetni tudtuk, vagy ha egyazon oldalon volt mindkettőnk véleménye, akkor a terveket együtt csiszoltuk tökéletesebbre. Az előbbi percek alapján szerintem ebben nem lesz nagy változás. Gyaníthatóan a politikát továbbra is kihagyná az életéből Saskia, de minthogy újra elfogadott engem férjének, az életünkbe akaratlan is belefolyik, nem tudom az ajtó előtt hagyni és haza nem hozni, így biztos vagyok benne, hogy máskor is el fogja mondani a véleményét. És biztosan lesz, mikor okkal kérem meg rá, hogy ossza meg a gondolatait velem valamiről. Nem szerelmes túlzásként mondtam a második első randinkon, hogy a társam volt mindenben. A korábbi szelíd mosolya átkerül hozzám, amennyiben szelídnek nevezhető az még nálam, mikor a JL kerül szóba. - Csak sejtem. Legalábbis egy valakit sejtek mögötte vagy azt, hogy közvetlen kapcsolatban állhat a Justice League-gel. Kézzel fogható bizonyítékom nincs ugyan... - Más kérdés, hogy meg sem erőltetem magam, hogy szerezzek. Néha próbálkozom, de magamhoz képest erősen vérszegény próbálkozások azok, és a lebuktatási cél is csak másodlagos. Valahogy fontosabb, érdekesebb lett, hogy a bizonyítékkal a kezemben mosolyogjak a mindig fülig érő mosolyú Moor egykori tizedesre. - ... de ez a sejtés is több, mint ami William kezében van, és szeretném, ha ez így is maradna. - Nem voltam rest ezért magam is beszállni a jelzavarásba, hogy egy ideje már úgy tűnik, mintha a Városból is sugározna a JL, ott is minden lakrészhez visszavezethető a jel tovább szélesítve azt a bizonyos szénakazlat az aprócska tűvel benne. Ezt a részletet viszont sok egyéb más mellett nem mondanám most még el Saskiának. Még viszonylag friss az ébresztése, még jók az esélyek rá, hogy az emlékei maguktól visszatérnek és a helyükre kerülnek, és jelenleg így is elég információt kell megjegyeznie az efféle titkok nélkül. Ezek pedig még maradhatnak titkok Saskia előtt is, hiszen mások elől rejtve voltak mindig, így nem kell arra figyelnie, hogy véletlenül el ne szólja magát. Épp elég lesz ez akkor, ha már újra mindent tudni fog. Kis sóhaja mosolyt csal szemeimbe és elnézést kérően nézek rá. Ha már Hartley miatt nem kértem elnézést, legalább ezért igen... - Nos... - Kezdek bele a kérdése után, félmosolyom az övé párja, ahogy közelebb ülök a kanapén hozzá, kezét csak azért engedve el, hogy átkarolhassam a vállainál, így dőlve újra hátra. - ...megpróbálhatsz üzletelni, hátha, esetleg megzsarolni, hogy elrejted a kávémat, míg el nem mondok mindent... Vagy a felöltőimet! - Szélesedik a mosolyom, mielőtt csibésszé válna. - Amiről én biztosan megpróbálom a figyelmedet elterelni azzal, hogy a virágokról kérdezek, például ki az új jövevényünk a Kertből? De csak miután megkérdeztem: jól vagy? - Ezt már komolyabban és Saskia számára ismerős aggódással kérdezem. Eddig nem hoztam szóba, hogy miként festett a folyosón a liftből kilépve, s ugyan annak már nem látom nyomát rajta, de ha akar róla vagy bármi másról beszélni, akkor szívesen meghallgatom.
-A döntésedhez elég volt. *Nem tudom hányszor találkozott Hartley zászlóssal, de ahhoz elégszer, hogy tudja, a zászlósra kimért büntetés jó irányba viszi el a terveit. Nagyon jól ismerni meg valakit hosszú idő, de már az első benyomás is számít. Annak amiről Callum beszélt, nem sok nyomát észleltem a zászlós felől, de kétségtelen, hogy szenvedélyes ember és nem feltétlenül a szerelmi életére gondolok. Lehet a munkánkat is szenvedéllyel művelni, amikor az ember mindent belead, szívét és lelkét egyaránt, csak úgy van értelme. Arra gondolok, hogy talán Callumnak akkor és ott, nem volt lehetősége több ideig gondolkodni egy esetleges alternatíván, mely humánusabb mint a csonttörés, egyelőre más mentséget nem tudok felhozni mellette, de mindennek ellenére, nem gondolom olyan tragikusan a helyzetet, ettől még nem szörnyeteg, ahogy ő fogalmazott. William sokkal inkább az és úgy tűnik szereti is ezt bizonygatni. A tettei erről tanúskodnak. Én úgy gondolom, nem a megfélemlítés a módja annak, hogy másokat magunk mellé állítsunk, ez a fajta stratégia lehet, hogy rövid távon kifizetődő, de később mindig visszaüt. Jólesik hallanom, hogy ez nekem köszönhető, de kétlem, hogy csak nekem. Hiába is próbálnék szelídíteni Callumon ha a természete, a személyisége nincs erre hangolva. Köszönve a szavait mosolyodom el, és hálás vagyok amiért legalább ennyit megosztott velem. Bízom benne és abban, hogy jó döntésekkel terelget, megértem, hogy mindent nem mondhat el, még nem. Megértem és elfogadom, de attól még nem tetszik. * -Azért hoztam fel, mert szerettem volna hallani a te verziódat is, így igazságos. Biztos vagyok abban, hogy lesz még hasonló helyzet és nem akarom, hogy az elvesztett emlékeim, a tudásom híján ezek közénk álljanak. Mindez segít…újra megismernem téged. *Újra…néha elfog a keserűség amikor ezt a szót hallom vagy használom én valamire. Néha fellobban a türelmetlenségem, amiért nem emlékszem és nem tudok tenni ellene, és elfog a kétség, hogy valaha lesz-e másképp. Szeretnék önmagam lenni, mert nem az vagyok, még számomra is idegen az a nő aki a tükörben szembenéz velem. S ez csupán a külső…néha félek megtudni ki vagyok. S ezt igyekszem a leghamarabb elhessegetni a gondolataim közül. Mindez a beszélgetés Hartley zászlós eltörött ujjaitól indult, de a végére egészen magas pontra jutottunk. A JL nem ismeretlen számomra, de még nem vagyok igazán tisztában a teteikkel és a céljaikkal. Utóbbival gyanítom még Callum sem. Hiszem ezt, mielőtt közölné, hogy tudni véli ki áll a JL mögött. * -Egy valakit? S ki az, elárulod? *Kérdezem szinte azonnal, de Callum…ajánlata lelombozóan meghátrálásra késztet. Valójában nem is az bosszant, hogy valamit nem tudok, hanem az, hogy hiába teszek fel kérdéseket, a legtöbbjükre – okkal – nem kapok választ. Ezen a ponton aztán fel is adom a próbálkozásaimat, nagy sóhajjal veszem tudomásul, hogy nem lépünk tovább. Legalábbis ezen a téren nem, de a párkapcsolat falainak építésében annál inkább. Már az első szavánál és mosolyánál tudom, hogy ravaszságban töri a fejét, mikor előadja mit is tehetnék a titkolózása ellen, azt megjátszott döbbenettel fogadom.* -Ó! Szóval zsarolásra biztatsz? *Beledőlök a karjába, kényelmesen elhelyezkedem, és figyelem míg a végére nem ér. Mosolyom ekképp változik a kíváncsiból, az ő pimaszul csibészes nőiesen enyhébb változatán keresztül, a meghatottig. * -Köszönöm, most más jól. *S a célzás könnyen felismerhető, rá gondolok, arra, hogy itt van velem. De, azért a javaslatait sem feledem. * -Visszatérve az üzletre, úgy gondolom, mivel a kávédat és a felöltődet említetted zálogként, azok nem is olyan fontosak. Nem tennél meg annyit értük, mint mondjuk azért, hogy….*Hatásszünetet tartok, picit megemelem a szemöldököm mielőtt anélkül, hogy egy centit is mozdulnék, megtenném az én ajánlatom. * …ne kelljen a kanapén aludnod. Az új jövevény pedig kék harangvirág.
Bólintok, a döntésemhez valóban elégségesnek bizonyult, s ha majd egyszer minden kiderül, akkor az is eldől, mennyire hoztam jó döntést. Momentán nem érzem úgy, hogy másként cselekednék, ha visszamehetnék az időben, még Saskia neheztelése ellenére sem. Ezzel akkor is tisztában voltam, hiába aludta még mély álomtalan álmát a feleségem. - Mindenképpen örülök, hogy így döntöttél. - Haloványan mosolygok ugyan, de komolyan gondolom a szavaimat. Esélyt adott nekem, nem csak elítélt félinformációk alapján, s ugyan közös nevezőre nem tudtunk jutni, meglehet ebben a témában nem is létezik az a közös nevező, nincs jó döntés, de úgy vélem, ettől még nem távolodtunk el egymástól, épp ellenkezőleg. Nem csak engem ismert meg jobban, saját magát is, mert meg kellett fogalmaznia maga előtt is, mi nem tetszik neki és miért nem tetszik, és keresni próbált járható alternatívát, mely egyértelműen az ő logikáját, gondolkodásmódját tükrözte. Ugyanolyant, mint régen volt. - Mindkettőtök védelme érdekében egyelőre nem. Ne haragudj. - Nézek rá elnézést kérően, majd egy ajánlattal próbálom oldani a helyzetet, jóindulattal mondhatom csak azt, hogy mérsékelt sikert aratok vele. Saskia elfogadja az indoklást, a döntést, hiszen mást nem tehet. Vagyis hát tehetne, de mindketten tudjuk, hogy mennyire válna be, ezért inkább némi könnyed humorra tereljük a lehetőségek megbeszélését. - A zsarolás olyan csúnya kifejezés. Inkább meggyőzöl, hogy érdekemben áll engedni akaratodnak. - Mosolyodom el szélesen megjátszott döbbenetére, egyébként meg igen, éppen zsarolásra biztattam. Ha már valaki megzsarol, legyen az Saskia, és így, hogy karomba dől kényelmesen, hogy átkarolva őt lágyan simogassam karját. Figyelem arcvonásai változását, a csibészes mosoly rá jellemző finom változata érzésem szerint nincs sokáig száműzve, de jobban érdekel, hogyan van? Szavaira viszont egy lágy, szerető mosolyon kívül esélyem sincs reagálni, mert máris visszatér a javaslatokra. Nem is kell őt annyira biztatni, megy ez neki magától is! Mosolyogva hallgatom az érvelését, már meg is jegyezném, hogy lehet ez a csel: nem fontosnak tüntetem fel a kávét és a felöltőt, ám a hatásszünet kétségtelenül felkelti az érdeklődésemet. Felvont szemöldökkel, korábbi mosollyal szám sarkában várom, mi lesz az, amivel meg leszek zsarolva, s a választ hallva röviden felnevetek. Aljas, de szép húzás, kiválóan ráérzett, hogy inkább lemondok a felöltőről és leszokok a kávéról, mint ez, de ezt egy elismerő pillantáson kívül nem vallhatom be. Helyette - minthogy egyik kezemben a kávés csésze, másikkal meg őt karolom át és egyik kezemet sem akarom felszabadítani - lepillantok a kanapéra és ültömben picit rugózok rajta, tesztelendő újra kényelmességét, de nem annyira, hogy bármelyikünk italát a kilötyögés veszélye fenyegetné. - Rendben, elleszünk itt a harangvirágoddal. Amennyiben nevével ellentétben csendben tud maradni éjszaka. - Nézek fel Saskiára mosolyogva, de persze ez a csel, apró, szándékosan árulkodó hunyorításom is jelzi. Ugyanazt az elvet alkalmazom, amit ő említett: nem fontosnak tüntetem fel, hogy itt alszom vagy bent vele, hátha ezzel terelni tudom a figyelmét valami más szankcióra, mert nem akarom egyáltalán innen kintről hallgatni, ahogy alszik odabent a hálóban. Régen ennek is örültem volna, de most már az eltelt hetek alatt megszoktam, hogy ott van mellettem, s rémálomból ébredve is az nyugtat meg, hogy ott van mellettem, megsimíthatom a haját, megfoghatom a kezét. Nem, itt kinn csak akkor lenne jó, ha ő is itt marad velem...
//Köszönöm a játékot Érdekes és imádnivaló volt egyszerre //
-Ez természetes. *Mással is így tennék, nem ítélkezem anélkül, hogy ne ismerném a másik oldalt, a történet mindig annyifelé ágazik, ahány szereplője van, és mind meg kell hallgatni. Pont Callummal ne tenném? S mindehhez csöppnyi köze sincs annak, hogy mennyi mindent megtett értem, hogy még ha nem is ismerem őt, a férjem és becsületből is mellette kell állnom, noha nem azért teszem. Sok mindent nem tudok még róla, rólunk, az életünkről…de eddig minden arra mutat, hogy kölcsönösen tiszteltük és szerettük egymást. Most sem vagyunk ennek híján, Callumot nehéz nem szeretni, talán más nincs ezzel így, de ettől különleges a kapcsolatunk, mely minden egyes nap elteltével szorosabbra fonódik. Próbálom hát megérteni és elfogadni a döntését, kicsit félretenni, de nem felejtem el. Már csak azért sem, mert ez az első olyan esemény, melyben nem értünk egyet, segít őt is és magamat is megismernem. Hartley zászlós ujj töréséből fakad a JL és annak képviselője, egyelőre egy személyben, akire Callum gyanakszik. Nem tudom meg ki az, az indok érthető ha jobban belegondolok, és már nem is próbálok ellenkezni, vagy érveket felsorakoztatni, hiábavaló lenne. Mégis ez a helyzet megmosolyogtat, mert nem érzek semmilyen deja vu-t, jóllehet előfordulhat, hogy nem mindig tör felszínre és most is erről van szó, de jó érzés egy kicsit abban a hitben ringatnom magam, hogy Callum titkolózása és az ezért születő bocsánatkérő mosolya nem igazán tartozott korábban az életünkhöz. * -Nem haragszom, rád nem. *Az állapotomra annál inkább, csak hátráltat mindkettőnket, és bár belátom, hogy nem tudhatok meg mindent azonnal másodkézből, azért bosszantó, hogy nem csak két és fél évről maradtam le. Tudom, ez ellen még kedveskedéssel vagy zsarolással sem tehetnék semmit, utóbbira pedig még Callum is biztat, noha ő egészen másnak nevezi. * -Igen, ez így jobban hangzik. *S keresek is magamban olyan érdeket, amiért érzésem szerint Callum engedne. A karjába dőlve sokkal jobban megy, s miután megnyugtatom, hogy jól vagyok, előállok a…meggyőzés receptjével. Kétségtelen, hogy jobban megy mintha egy étel receptjével szenvednék a konyhában, s nem is mulasztom el Callum arcát fürkészni a reakcióért. Megérte. Már a hatásszünet is kellő kíváncsiságot eredményez a részéről, felvont szemöldökét még pillantásommal is követem, ajkaimat végül ez nyújtja szélesebb mosolyba. A komolyan előadott ajánlat valóban övön aluli lenne, ha szándékomban állna megjátszani, ám azt hiszem mindketten tudjuk, ha meg is történne, még egy óráig sem bírnám ki nélküle, és én is a kanapén kötnék ki. A rövid hallgatás arra enged következtetni, hogy tetszett neki a frappáns visszavágás, és máris azon töri a fejét, hogyan viszonozza. Mosolygó ajkaim szeglete megremeg a várakoztatott nevetéstől, de mikor elkezd finoman rugózni a kanapén, már tudom mire gondol és elnevetem magam. Akkor is nevetek amikor az arcához hajolok, hogy megpusziljam.* -Jó éjt kedvesem!
//Köszönöm, hogy egy kicsit vitázhattam veled! Nem mindennapi volt! //
Ahogy visszaemlékszem az elmúlt napokra, mintha egy álomvilágban élnék, gyakran elmerengek az ébredésem óta eltelt időre, arra az útra ami elvezetett idáig, ahhoz a boldogsághoz ami lágyan elringat. Mindez mégsem maradéktalan. Annak kellene lennie, de mikor magam vagyok, elfog egy rossz érzés, vihar előtti csendként gondolok arra a pár békés napra melyek a Panorámakilátóban történtek óta kísérnek. A lelkemben megmagyarázhatatlan várakozás ül, hívatlan vendég érkezésének bosszantó hangulata, mely olykor elmossa azt az örömöt amit a kisbabánk miatt érzek. Nem szeretek egyedül lenni, de gyakran hamarabb hazaérek, mint Callum…ahogy a mai napon is. Csend fogad, félhomály…a nappaliban mindig világító fényforrás árnyékba mossa a sarkokat, de az otthon virág illata megnyugtat. A cipőmből az ajtó mellett bújok ki, ahogy szoktam…pillantásom a tálcára kikészített poharakra esik…napi rutin, hogy elkészítem a teát kettőnknek, átöltözöm és a kanapén várom meg Callumot, már amikor nem a kilátóban, vagy az étteremben találkozunk. Mindent ugyanúgy csinálok…mégis benne van a levegőben, hogy ez a mai este más. Ok nélkül vagyok feszült és ezt már nem foghatom rá a várandósságom hangulatváltozásaira. Eddig nem is volt olyan igazán. Mintha valaki állandóan figyelne, a hátam mögött állna és tekintetét mereven a tarkómra szegezné…a pda-val a kezemben, a kedvenc színes takarómmal a kanapéra telepedek, egészen belebújva a sarokba, próbálok másra figyelni, száműzni a kellemetlenül borzongató érzést. Igyekezetem lassan de biztosan az álom határára sodor, azt sem érzékelem, hogy a pda kicsúszik a kezeim közül, halkan koppan a padlón….s aztán álmomban megjárom a poklot.* Szemhéjaim ólomsúlyúak, nehezen emelem fel, a szobában sötétség honol. Szokatlan a sűrű feketeség, épp ezért ijesztő is. Mintha lenne valaki a szobában, érzem a jelenlétét, érzem ahogy arcomon átsuhan egy lágy légáramlat, majd Callum arca jelenik meg előttem, oly szeretett mosolya távol marad, tekintetében félelem és fájdalom csillog. Megérinteném arcát, de nem tudom…látom ahogy a kezem emelkedik de nem érzem ujjaim alatt selymes bőrét, mintha egy árnyat simogatnék. A szívem hevesen ver, szabálytalanul ugrál…utána kapnék de eltűnik. Pedig ébren vagyok, tudom, hogy ébren vagyok, hiszen a szemeim nyitva vannak, lassan körvonalazódik a nappali minden bútora, Callum nekem háttal álló alakja….szólítom de meg sem rezdül, elfújja egy lágy fuvallat, helyette apám arca tolakodik elém, dühös pillantása mint két égő parázs, visszafogott indulattal simítja hátra a hajam, fáj ahogy a hajszálak húzódnak, mintha ki akarná tépni szálanként. S ekkor tudatosul bennem, hogy csak álmodom, hiszen az apám már nem él…ez csak egy álom. Rossz álom, keze lesiklik a nyakamra, hideg nyomot hagyva maga után, ujjai szorítanak, én pedig nem kapok levegőt, és megmozdulni sem tudok. Képtelen vagyok védekezni, fel akarok ébredni, de minden annyira valóságos, mintha már ébren lennék…levegőért kapkodok, kezem önkéntelenül a hasamra simul, az érintés nyomán éles fájdalom hasít belém, a kezem pedig véres. A sikolyom visszhangzik a lakosztály falai között, hallom a hangom ahogy Callumért kiáltok, de csak Sybella kárörvendően mosolygós arca közelít felém és csókol arcon. Érzem ajkainak égető tüzét, verejtékező bőrének savanyú szagát keveredve a hervadó virágéval. Fájdalom kúszik be lassan tudatom mélyéről testem minden porcikájába, tüdőmet perzseli…lassan elhamvadok. Callum tekintetének kékje hűsíti láztól fáradt testemet…csak egy pillanat, egy nagyon hosszú pillanat ami megnyugvást hoz, míg szemeibe nézek, melyek belevesznek a szoba homályába. Utána nyúlnék de a testem már nem engedelmeskedik, elveszek az álom és az ébrenlét határán, tehetetlenségem okán feladom a küzdelmet.
*Levegőért kapkodva ülök fel a kanapén, olyan hirtelen és gyorsan, hogy belefájdul a hátam, lassan kúszik le a gerincemen mielőtt néhány villanást maga után hagyva elmúlna. Ösztönösen nyúlok a hasamhoz, és nézek felemelt kezemre, mely ugyan remeg de tiszta, csak a halvány fény csillan meg a bőrömön kiütköző verejtékcseppeken. Ahogy megmozdulok, hogy felálljak az izmaim sikoltva ellenkeznek, mintha egész nap futottam volna, a fáradtság és az izomláz átjárja az egész testem…kezeimbe temetem arcom, mélyet lélegzek, úgy szívom be az ismerős illatokkal teli levegőt, mint ahogy a napok óta szomjazó kortyolja az éltető vizet. A rémálmokban látott képek visszaköszönnek, magukkal hoznak még többet, eddig ismeretlen pillanatok merülnek fel a múltból, szomorúak, fájdalmasak és boldogok egyaránt….kétség és félelem gyötör, minden egyes vészterhes emlék miatt. Tudtam, hogy fájdalmas lesz, de arra nem számítottam, hogy ennyire. Mert újra átélek minden egyes pillanatot amikor a padlóra kerültem, minden felállás gyötrelmes fájdalmát, mindent amit egyszer már sikerült eltemetnem, s minden könnycseppjét ugyanúgy, újra elsírom. Nem könnyű ismét megismernem elfelejtett önmagam, hogyan jutottam el idáig, hogyan lettem az aki most vagyok. Mindennek a középpontjában Callum áll, általa lettem erős, ő az aki felpiszkálta bennem a szunnyadó makacsságot, a tenni akarást, a kitartást…nélküle, más mellett megtörtem volna. Tudom. Érzem. S értelmet nyer az a közhely, miszerint mindennek oka van, semmi nem történik velünk véletlenül, csak úgy. Zokogás rázza a testemet, öröm és bánat zavaros kuszasága tör felszínre, az idő érezhetetlenül folyik tova. Csak ülök magamba roskadva, fel sem fogom hol vagyok, azt sem hallanám ha a pda megszólalna, sem az ajtó halk surrogó hangját, sem a lépteket. Újra és újra fel kell állnom onnan ahova az élet kegyetlenül beledöngölt, újra és újra mosolyogok a boldog pillanatokon, érzem Callum simogatását, csókjait, látom arcán érzelmeinek teljes tárházát, míg végül ismét eljutok ahhoz a sötét perchez, amikor Callumot elárulva végleg feladtam a harcot. *
//
//
//
Nem mindennapi volt! 
//