- Valóban, olyanokat is mondtam. De megúszta, ez ígéretes a jövőjére nézve is. - Mosolyodom el, mikor Hartley felemlegeti, mivel fenyegettem meg, Moor nem ok nélkül nézhette ki belőlem, hogy az egész igaz, meg sem próbálom tagadni vagy éppen magyarázkodni és szabadkozni. Valószínűleg teljes joggal mondtam az adott helyzetben, ahogy az is jogos és megalapozott volt, hogy végül mégsem raktam zsilipkapun kívülre a férfit. Jelenleg sincs szándékomban megismételni a fenyegetést, nem hogy tettekre váltani, még Moor esetében sem, aki azért lássuk be, a bosszantóság egészen más szintjét tudja képviselni. - Igaz, igaz! A beszélés! - Értek egyet továbbra is derűsen, mikor Moor kerül beszélgetésünk célpontjába és kivesézzük, mit csinál ő könnyedén. - Én a játékbabát is. - Szúrom közbe, mikor Hartley kijelenti, hogy ne a leendő lányomon gyakoroljon majd Raven Moor. Egyébként ebben teljesen egyetértünk és mélyen hallgatok arról, hogy nekem is lesz még mit tanulnom. Egyetlen reményem, hogy mint gyakran, a feleségemnek igaza lesz most is, mert Saskia azt mondta, hamar ráérzek majd, ez ösztönös. Nem volt kedvem vitába szállni vele ez ügyben saját tapasztalataimat felemlegetve. - Tehát úgy véli, hogy egy totyogó, kíváncsi kis aprósággal könnyebben elboldogul? - Vonom fel kérdőn a szemöldökeimet Moor-ra nézve, szám sarkában mosolyogva. Szerintem sokkal több gonddal kell számolni, ha a babák már képesek önállóan helyet változtatni és elérni magasabban lévő dolgokat. Egészen addig ott maradnak, ahol hagytuk, mint a virágok, nem igaz? - Mert szeret beszélni? - Adom meg a választ a költői kérdésére az ex-tizedesnek, hogy minek beszél, ha senki sem érti meg? Rákérdezek epésen arra is, hogy az a perdai baba túlélte-e a nővel való találkozást, de meglep a válaszával. Na nem azzal, hogy a gyermek jól lehet. - Nem csak Önt akarta megtréfálni? - Kérdezek rá Denisovra. Nahát, családalapításon gondolkodna néha? Remélem nem, az kissé megkavarna a kártyáimat. Bármilyen családtag gyenge pontot jelent. Szerencsére lemaradok a kézről alkoholt nyalogatós jelenetről, akkor üzemelem be a kis robotporszívót, hogy feltakarítsa a kiömlött Búfelejtőt. Egy pillanatig számítok rá, hogy szegény szerkezet kisül a szokatlan tartalomtól, de úgy néz ki, ennél hatékonyabbnak tervezték meg. A padlóm is tiszta lett újra, szóval elégedett vagyok. Hartley is, bár ő nem a padló miatt, hanem mert kapott tőlem egy pohár vizet, hogy megpróbálja elfeledtetni égő torkával a Búfelejtőt. Közben átvettem az adathordozót, amin meglepetésemre nem csak az általam kért adatok vannak, hanem hanganyagok is. Ez lesz az ajándék, s mint illik, el is indítok egyet, de magam sem számítottam arra, amit hallani fogok. Elmondhatom, hogy kevés dolog tud megérinteni, de ez közé tartozik. A gesztus, a szándék, igyekezet, minden, amit a nemes szívéből Hartley az ajándékába tett. Mi kancellárok nem vagyunk hozzászokva ilyen jó bánásmódhoz, leginkább, mert nem érdemeljük meg, bezzeg a zászlós megérdemelte volna, de az élet igazságtalan volt vele. Ott látom magam előtt a lehetőséget egy olyan életre, melyet soha nem élhet meg néhai feleségével, így őszintén köszönöm meg és fejezem ki sajnálatomat, Moor meg a saját stílusában a tetszését. A felöltő nincs rajtam, könnyedén megszorítja hát a vállamat Hartley a váll-lap helyett, miután én emeltem rá és felesége emlékére a poharamat, majd megittam a terveim szerint utolsó kör Búfelejtőmet. Hagyom, mert bár az érintéseket jobbára kerülöm, látom a férfin, hogy ez most afféle kapaszkodó és segít neki, mire lehajtom az italt, majd biccentek egyet köszönetképpen szavaira. A végén röviden felnevetek és a planetológusra nézek, de mielőtt megszólalnék, beelőz engem, ráadásul olyannal, hogy attól félrenyelnék, ha éppen innék. - Kérem, tényleg ne adjon neki több Búfelejtőt, már félrebeszél! Ön főleg! - Élek némi öniróniával, mert a jó embertől távol állok, a cukiról nem is beszélve. Akkor lett volna ez utóbbi igazán ijesztő, ha nem hallom meg benne a gúnyt. Majd megköszörülve a torkom - lehet nekem is kellene egy pohár víz? -, nézem meg a hangfájlok mellett található listát is, amit Hartley hozott. A dátum már érdekes, meg se kellene lepődnöm, hogy McGrover neve felmerült. - Valóban csak azon múlt, hogy nem hagyták? - Kérdezek vissza Moor kifakadására McGrovert illetően. Szemet hunyok könnyedén afelett, hogy kancellár megölését említeni - még viccből is - égbekiáltó árulásnak minősül, tanúk előtt - főleg egy másik kancellár előtt - amúgy sem lenne okos ötlet. De nem azért kérdeztem, amit kérdeztem, mert bizonyítékot akarok szerezni Moor ellen, hanem mert nem egyszer említette, hogy ő igazából senkinek sem tudna ártani. A kivétel erősítené a szabályt? Míg Moor tölt - rosszalló pillantásommal kísérve -, addig felelek Hartley-nak is. - McGrover bármennyire is... megkérdőjelezhető morálisan... - Keresek egy kifejezést, amivel még a legfinomabb voltam kancellártársammal szemben. - ...nem ostoba alapvetően. Ügyesen az Ellenállásra kente a történteket, feleségét áldozatnak állítva be, ami igaz is, csak nem az Ellenállás áldozata. Ahogy sok más ártatlan sem, akik akkor rosszkor voltak rossz helyen... - Magyarázom Hartley-nak, amire ő nem emlékezhet, hiszen akkor még boldog öntudatlanságban egy Alvó-kapszulában pihent. Közben Moor-t figyelem, ő mit szól, mit reagál? De adja az értetlent, amit nem hiszek el neki, csak azt nem tudom, miért csinálja? Próbálja előttem titokban tartani? Mitől tart? Vagy Hartley előtt nem akarja mondani? Ez utóbbira keresem a jeleket a tekintetében, apró jelzéseket, de semmi ilyet nem vélek felfedezni, hiszen most az a fontos neki, hogy lehajtsa az italát. - Honnan tudná? Ez meglep. Egy a sok közül... lássuk csak... áh, igen, itt is van. - Választom ki a listából az egyik nevet, nem kellett sokáig keresni: Delgado, Alec. Az adatlapja rögtön meg is jelenik előttünk. Fiatal, jóvágású, borotvált képű, sötét hajú és szemű férfi néz ránk, s ugyan a képhez láthatóan komoly arcot vágott, a szemeiben van valami csillanás, ami mutatja, hogy ez csak a képhez kellett. Mert elvárás egy katonától, hogy komoly legyen. Egyébként élettel teli... volt, hiszen a neve is más színnel van szedve és nagy vörös felirat is hirdeti dátummal: elhunyt. De vajon tényleg? Lehetséges volna, hogy életben van s valami módon lejutott? Megmagyarázná, miért olyan fontos az ellenálló katona Moor-nak, hiszen a férfi családi adatai között ott van a felesége neve, gyermekei nevei, szülők nevei és egy fél-testvér neve is. Ez utóbbi jelen lévőre emelem tekintetemet. - Ha könnyebb úgy beszélnie, nyugodtan megihatja az én részemet is. - Tolom kicsit felé az újratöltött poharamat. Tényleg őt keressük? Él? De hogyan?
Vigyorgok azon ígéretes jövő elé nézek, hogy nem lökött az űrbe, amiért azért hálás vagyok, nem lett volna szép vagy kellemes halál. Elég sok téma felmerül Jenkins feleségétől, a kivételezésemen át a fura találkozásunkig Jenkinssel, még a gyerkőc is képbe jön és Raven anti-lelkesedése. Nem mondom mindent száz százalékig lekövetek, mégis... valahol jó érzés velük lennem. Velük beszélgettem a legtöbbet mostanság és mindkettejükhöz kötnek új emlékek, amik lehet nem mind vidámak, de szükségesek ahhoz, hogy kezdjek az életemmel valamit. -Háááát... opsz? - Még fejet is vágok hozzá, természetesen ártatlant, hogy nagy az egyetértés köztem és Jenkins között. Ez csak illúzió nyugalom. Mégiscsak rólunk beszélünk! Bár azon somolygok Jenkins egy játékbabát is sajnálna Raventől, naaa! -Akkor nem csak kilenc élete lesz az örökösnek, hanem egyenesen kilencszáz! - Nevetek azon Raven megtanítja csíntalankodni a gyereket, megnézném. Jenkins gondolom kevésbé, kis felesége meg még inkább sápadozna, pedig így is sápatag. Raven is azzá válik a mű-kar-ügytől, amit megítélésem szerint nem csak én, hanem Jenkins is eléggé furcsáll, emiatt is történik meg az elkerülhetetlen búfelejtős támadás barátném részéről. Mert igen, ez támadás, alattomos és galád. Ami meg mellément ÉN nem sajnálnám, Raven viszont... csak pislogok. Szóhoz is alig jutok. Hát lenyalta rólam! -Nem gyanús, ha már a "te is" részt használod?! Ha már többen mondjuk? Raven... - Fogom a fejem, nem Jenkinsnél kezdek el ezen vitázni róla, mert az alkoholizmus kemény téma, ráaádul innom is kell, akkor minden megy csak a kemény témák nem, mert túlérzékeny leszek meg minden bajom is lesz. Aztán meg furcsállják nem akarok inni?! -Ehm... - Oké, lehet most tényleg senki sem érti meg, mert senki sem iszik annyit... okkal? Jaj már... azt se tudom ki tudná rá hatni, maximum majd próbálkozom magam is. Igyon keserű teát, vagy valami, ha már szutyok ízvilágot akar, mert ez az! Ami meg a Raven gyerektapasztalatait illeti kerekedik a szemem. Leadott egy gyereket csak úgy? Mimimi? És Denisov örökbefogadta volna... azt hiszem én Denisovval értek egyet, nem hagynék csak úgy egy gyereket sehol. Mondjuk nem is vagyok képben a történtekkel és ki gyereke az... inkább maradnék a víznél, erre tényleg nem kéne már innom. Erre elintézi maga a kancellár mert oké, ott vannak a kért dolgok, de az ajándék is amit gondoltam kis feleségével csendes magányukban hallgatnak, nem úgy én is itt vagyok és Raven ésésésés.... jaj nekem. Nem tudom milyen pirosan nézek Ravenre mikor megszólal. -Köszi. - Nyekergem, mert amúgy ez tök kedves, csak zavarban vagyok. Attól még el is érzékenyülök ahogy Jenkins reagál, emiatt valahogy nem bánom Raven beletrollkodik mert még a végén elerednek a könnyeim a sok emlékre és a búfelejtő unszolására, mert belülről éget. Amint kimondja a kancellárra, hogy cuki szám elé kapom a kezem, köhögésnek nehézkesen álcázva a kibuggyanó röhögést, nézek is Ravenre és nem tudom miért legyek hálásabb: nem hagyta elbőgjem magam hirtelen felindulásból vagy hogy megosztotta velem a "cuki" pillanatot. Azt hiszem szétbombáztuk Jenkins idegeit azzal jó ember és még ennek tetejében cuki is. Végre nem én vagyok! Hah! Szusszanok, azaz szusszannék de... mi a szösz? Miről beszélget ez a kettő megint? És hogy jön ide a másik kancellár és egyáltalán miért kancellár még?! Sok kérdésem van ám! -Azért... megölni nem kell, de... száműzni lehetne! A perda valami sivatagos vagy jeges részére! Az emberek nem tudják milyen szétfagyni meg beledögleni a hőségbe, a Dominium baromi kényelmes ám! Eléggé szenvedős büntetés lenne neki, hát Ő nem tudja mi volt a Földön anno, nekem pár hónapja volt! - Csapok az asztalra is, hogy igen, McGroover büntetést érdemel és szenvedést amit elkövetett Sammel! Megártott a pia, minek húztam le zavaromban a maradékot? Pfú, kicsit szédülök, de még bírom, én bírom, találjunk ki valamit ellene! Benne vagyok! Mit magyaráz Jenkins? Szeretem a cifra szavait, de csak tiszta fejjel... morálisan megkérdőjelezhető?! Ezt náluk így hívják?! -Szörnyeteg... szegény asszony... - Abból is egyértelmű, hogy beütött a szesz, hogy amit Raven a kezembe ad megint megiszom, hacsak Jenkins le nem állít (Raven úgy se fog). -Teh, ez még mindig szar és nem kéne ennyit innod, nem akarom bajod legyen. - Közlöm két köhögés között, csak Jenkinsben bízhatok nem hagyja megint filmszakadásom legyen és Raven tántorgasson a kabinomba. Aztán nézem a kivetített férfit, nekem cseppet sem ismerős, a neve sem, elvégre nekem Raven Moor, hiába nem ezzel a névvel született. Ráadásul halott. Miért fontos ez a halott férfi? -Delgado... kéne tudni ki ez? Az én koromból sem dereng ilyen név... De kár érte, ahogy elnézem fiatalabb volt nálam is... vagy ilyesmi. - Hirtelen akarok osztani-szorozni az évszám alapján mennyi volt és mennyi lenne, az is néha kérdéses én mennyi vagyok, mert honnan nézve, ugye? Nézek Ravenre, hogy neki mondd bármit a srác? Egyáltalán minek beszélünk róla?
*Jenkins igazolja a dolgot kettejük nézeteltéréséről, melynek vége akár a légzsilip is lehetett volna, de nem lett. Ez az én nagy szerencsém, különben, most hol lennék egy barát nélkül? Lehet, hogy ez a momentum volt az ami kettejüket abba a fenenagy egyetértésbe lökte, mert velem szemben már ketten állnak és mondhatni vigyorogva piszkálnak. Mit ne mondjak, azért ez örömmel tölt el azon kívül, hogy háborgom amiért ellenem vannak. Nekem tetszik ez a furcsa haverság, de ki nem mondanám, legalábbis abban az értelemben. Van amiben viszont nem értenek egyet, mert Hartley makacsul azon van, hogy biztosan jó anya lennék, Jenkins viszont velem ért most egyet. * -Döntetlen. *Nyújtok ezzel együtt nyelvet Hartley felé, láthatóan nem megsértődve azon, hogy a kancellár még egy játékbabát sem bízna rám. Persze, van köztünk egy egyezség ami ezt felülírja, de nem dörgölöm az orra alá. * -Hát persze, van gyakorlatom a másik oldallal, tudom mit kell kiküszöbölni. *Vágom rá azonnal a választ Jenkins méltán kételkedő kérdésére, egyúttal elárulva némi információ morzsát korábbi önmagamról, nem mintha ne lettek volna elképzelései. * -Nem tudom, hogy ez most jó vagy sem. Egy kancellár örökösnek annyi életet adni. Még ezt átgondolom. *Hartley rámutatott egy apró hibára az elméletemben, és kapok az alkalmon, hogy Jenkinst kétségek között hagyjam, meg persze muszáj tartanom a kegyetlen, kancellária üldöző imidzsemet is. Dobálózunk a témákkal és én nem vagyok ellene annak, hogy a tesóm, vagyis az implantátumot kapott halott katona, vagy már nem is tudom hol tartunk témája elsikkadjon és helyette az alkohol imádatom és Nikolina Raven kerüljön ismét szóba. * -Mert gonoszak vagytok azért! Te is, csak ketten vagytok ellenem, mindenki más velem iszik. Belátom eltúloztam azt, hogy senki nem ért meg, mert ott van példának okáért az anyám, az apám, Jack, Tywinna, Sammy és igen, Bruce is megértett. *fakadok ki, hátha ezen a vonalon maradunk, de persze nincsenek illúzióim a grodrak barlangjában. * -Egyébként meg igen, szeretek beszélni. *Bólintok rá Jenkins költői kérdésére, hogy őt se hagyjam válasz nélkül. A kis perdai csaj története viszont eléggé bonyodalmas ahhoz, hogy kifejtsem. * -Neeeem, halál komolyan gondolta. * Olyannyira, hogy azóta is azzal rágja a fülemet. Rázom is a fejem rendesen, már csak azért is, mert még mindig nem értem Denisov terveit a perdfai kiscsajt illetően, hogyan adhatná a fejét arra, hogy apa legyen, még ha mostoha is. S mindezt ráadásul velem, mintha egy család lennénk. Baszki! Innék erre még egyet, de közben Hartley nyüszög a vízért, amit meg is kap, cserébe ad egy pendrive-ot Jenkinsnek, amit láthatóan mindketten félreértünk. Mármint a tartalmát illetően. És akkor jön a meglepi. Tátva marad a szám míg Hartley éneklő hangját hallgatom, utána meg azért, amit Jenkinsszel csinál elérzékenyülésében. Még azon sincs lélekjelenlétem derülni, hogy a kancellár lehúzza a pohár tartalmát, azon viszont van, hogy lecukizzam, emlékezve a Hartley-val folyó beszélgetésünkre. Sajnos a kancellár nem nyeli félre az italt, Hartley ellenben nem győzi a kezével takarni az arcát, tenyerével valahogy leblokkolni a kitörő nevetést. * -Nyugodjon meg, fogadásból mondtam. *Nem mondom meg, hogy kivel fogadtam, egyébként nem fogadtunk csak megígértem, hogy jó napja legyen és láttam, hogy tetszene neki. Ez is meg volt, pipa. Ezek után viszont vége a derűnek és nagyon oda kell figyelnem mikor mit mondok és hogyan, mert Jenkins nem hagyja annyiban a katona esetét. Persze nem véletlenül állította rá Hartley-t, szóval rezzenéstelen arc bekapcsolva, hazugság és terelés gépezet indul. Hartley persze kiakad azon, hogy McG meg lett említve, de én még azt is bevállalom, hogy meg akartam ölni csak nem ment. Hanyagul vetem oda a kérdésre a magam verzióját, amiről Jenkins tudja, hogy csak kamu.* -Ja, persze. *Csak haladjunk már másfelé.* -Amilyennek ismerem, még azt is túlélné és az ellenállók élére állna. *Egy olyan ember, mint McG, nem mondana le a hatalomról, és teljesen mindegy lenne neki, hogy azt hol találja meg. Másrészt szép kis fricska lenne a kancellária felé, ha ő vezetné ellenük a lázadókat. Maradjunk is ezen a vonalon, könyörgöm! És csak egy kicsit, pár percig még meghallgatásra talál a kívánságom és Jenkins elkezdi felvilágosítani Hartley-t McG rémtetteiről, melyek még azelőtt voltak, hogy ő felébredt volna és még Sammy előtt. Hogy minden jó irányba haladjon igyekszem a poharakat is mindig teli tartani, de már én sem tudom számolni, hogy Hartley mennyit ivott, mert minden ellenkezése ellenére lehajtja az újratöltést. Én persze nem akadályozom meg benne és Jenkins sem. Felmerül bennem a gyanú, hogy az ügy további részleteihez nem akar más tanút. Na baszki, kezdek itt kombinálni, nem iszom többet. Tiszta fej kell, és az enyém még tiszta, hát nem véletlenül edzek annyit. * -Neked meg innod kellene, hogy megérezd a zamatát. *Hartley röhög, szóval már túl van a holtponton, megint nekem kell hazavinnem. És akkor kell nagy levegőt vennem, mert megjelenik előttem a bátyám képe. Régi kép, még katonásan borotvált volt és a haja is rövidebb, nem olyan kócos, de a szemeiben ott van az a mindent eláruló, Delgado csillogás. Hartley persze nem ismeri és a jelen állapotában a hasonlóságot sem fedezi fel, de Jenkins előtt kár lenne tagadni. Ő tudhatja, hogy Delgado vagyok. A hirtelen támadt, a leleplezésem nyújtotta ijedtséget arra használom fel, hogy hitelesebb legyen a gyászom, a feltépett seb fájdalma. Érzem, hogy mindketten engem néznek és elő kell vennem minden színészi képességemet, hogy még egyszer utoljára megpróbáljam Jenkinst megvezetni. Hangom halk és komor, oda sem figyelek a gúnyos italkínálásra, felidézem magamban azokat a pillanatokat amikor megkaptuk Alec halálának hírét. Hihetetlen, hogy még mindig fáj annak ellenére, hogy a bátyám él, de az akkor sokkolt. Maradt még az érzésből.* -Nem tudom miért pont őt választotta ki. Ő halott. A bátyám volt. *Felnézek Jenkinsre, közelebb lépek hozzá és leteszem a poharamat a pultra.* -Nem kérek többet. *Tartom a szemkontaktust, mert tudom, az nagyon fontos. Magabiztosan – makacsul – nézek a szemeibe, figyelek a légvételeimre. Lassan és nyugodtan veszem a levegőt, miközben a szívem majd` kiugrik a helyéből. Érzem a vesztem.*
- Az mondjuk nem hátrány. - Biccentek Hartley felé, mikor kilencszáz életet javasol Lilien-nek, habár nem tudom, mikor lett neki eleve kilenc és miért. Azt meg nem sejtem még most, hogy kapásból születéskor ebből felhasznál majd egyet. És azt sem mondom ki, hogy nagy a valószínűsége, hogy a lányom sosem lesz örökös. Nem kérdezek mindenesetre rá a kilenc és többszörösei életre, nem tűnik lényegesnek, csak afféle jó kívánságnak, azt meg minek is utasítanám vissza, főleg úgy, ahogy Moor ellenkezik a vádunk ellen: túl sok alkoholt fogyaszt. Ez önmagában is rossz és hosszú távon a jövőjét sodorja veszélybe, de ráadásul még a környezetének is tukmálná, pedig se a zászlós, se én nem vágyunk különösebben inni. Én nem kívánom jelenleg, Hartley meg láthatóan kevéssé bírja, mert mikor hallatlan módon le leszek cukizva - rosszalló pillantás a fogadás tényére -, a férfi alig tudja a röhögését palástolni. Valahol meg is tudom érteni. Azt kevésbé, hogy Denisov miért akarja ennyire és pont most családalapításra adni a fejét, de ez a problémát elteszem későbbre. McGrover is szóba kerül, amit nem bánok, a mai találkozón amúgy is szentelni akartam egy kis időt kancellártársamnak, főleg, hogy mind Hartley, mind Moor jelen vannak. - Javasolnám a Yorubát, mint száműzetése helyszínét, csak a bányászat hamarosan beindul jobban ott is, még a végén visszaszökne valami siklóval. De a hosszú szenvedéssel egyet tudok érteni. - Pillantok Hartley-ra, aki jó emberként még McGrover-t sem akarná megölni. Kivéve, ha elmondom neki, mit tett ellene kancellártársam. De ezt a kártyát kicsit később játszom ki. Moor szintén nem ölné meg McGrovert, legalábbis nem saját kezűleg. Ebben mondjuk majd tudok segíteni, ha kell. - Kardélére remélhetőleg. - Teszem hozzá Moor szavaihoz, de inkább ezzel értek egyet: holtan biztosabb, nem trükközik onnantól már. Azt kétlem, hogy az Ellenállást meg tudná győzni a javára, tekintve, hogy ő a legfőbb közellenségük, de még a lehetőséget se akarom megadni neki, hogy próbálkozzon. Hartley közben felhajt egy újabb felest. De miért? - Nem különösebben jó módszer Moor alkoholfogyasztásának csökkentésére, ha Ön issza meg előle. - Jegyzem meg Hartley-nak félig szigorúan, félig somolyogva és a poharat, amibe a Búfelejtőt eddig serényen töltögette Moor, azt elviszem az asztaltól a pulthoz, a vizes pohár marad egyedül ott. Közben a planetológusra nézek. - Ha kérhetem, függessze fel kicsit az ivást és a zászlós itatását is, nem volna baj, ha a következő percekben helyén lenne az eszük. - Nem teszem hozzá, hogy ha nemleges választ adnak majd az ötletemre később, akkor viszont bátran lehet inni, mert az alkohol segít majd elfelejteni mindazt, ami itt elhangzott. De legalábbis bizonytalanná tenni, hogy tényleg úgy volt-e? Ebbe beleértődik az is, amit Hartley kiderített és most előttünk lebeg a holografikus képe a fiatal férfinak, aki Moor elhunyt bátyja. - Nocsak, már nem szomjas? - Húzódik a szám gúnyos mosolyra, hogy hirtelen elment az étvágya a nőnek az imádott Búfelejtőjétől is. Előszedett gyásza nem győz meg. - Ön felkeresett korábban, hogy egy bizonyos katona, akinek kar-implantátuma van, méghozzá eltitkolt módon tett szert rá, pont ebben a kérdéses időszakban, amit Hartley zászlós feltárt nekünk, nos Ön kérte, hogy segítsek kijárni, miként tudna visszatérni a Dominiumra. Az akkor ismertetett érvekkel jeleztem, hogy nem támogatnám az ötletet, de Ön mégis makacsul ragaszkodik. Önnek valamiért fontos ez a katona, ám sosem indokolta, tehát személyes az ügy. Akit itt látunk, Alec Delgado, az Ön bátyja, katona volt a hadseregben, pont a vizsgált időpontban hunyt el állítólag, és nézzenek csak oda, mi a halál oka... - Lépek az adatlap megfelelő pontjára, az orvosi kódzárat egy érintésre fel tudom nyitni. - ...a robbanás következtében elvesztette egy végtagját és elvérzett. Úgy hét éves korom óta nem tudok hinni a véletlenekben, tehát ha Ön, Moor, el akarja hitetni velem, hogy ez mégiscsak pusztán véletlen egybeeesés, akkor ideje elmondania, ki is a maga katonája és miért fontos visszajutnia a családjához? Cserébe elmondom, hogy miben tudna segíteni McGrover hatalom-fosztásában. Ebben egyébként Önnek is jutna egy fontos szerep, Hartley zászlós, ha vállalja? - Fordul a végén a tekintetem a férfi felé, remélvén, másnem ez a végén kijózanítja. Vagy kénytelen leszek az italába keverni valamit.
//*csillámpóni bárányokat is ad már* tényleg bocsi //
*Azt hiszem Hartley-t valahol Jenkins lecukizása után nem sokkal elvesztettük. Mondjuk csak annyiból gond, hogy esélyesen nekem kell hazavinnem, de még nem tudom mikor és hogyan, bár van benne gyakorlatom. Egyelőre a fejem felett lebegő sötét fellegeket szeretném elűzni, de Jenkins olyan akár egy errator. Amit a fogai közé harapott azt nem engedi. McG emlegetése még kecsegtet némi reménnyel, hogy a Hartleynak kiadott feladat elsikkad valahova és bele is vetem magam a közepébe. * -Bányászat a Yorubán? *Úgy „meglepődöm” az információn, mintha nem tudnék róla. Oké, hivatalosan nem is tudok, és megpróbálom Jenkinst afelé lökni, hogy érezze magát felelőtlennek amiért elárult nekem egy ilyen még nem hivatalos dolgot. A Kancellária amúgy is szeret mindent titkolni még akkor is ha nem kellene. * -Átkozza meg, testálja rá a sajátját, hátha lezuhan mielőtt Perdát érne. *Jólesne….nekem is és McG is. Örülnék ha meghalna de nem az én kezemtől, és bármennyire is akartam a halálát, az Aquillonon rá kellett jönnöm, hogy nem vagyok képes még egy olyan szemét, pszichopata, degenerált, perverz, sorozatgyilkos életét sem elvenni, mint amilyen a CsH kancellárja. Jenkins válaszán, amire az én jóslatomra reflektált, jót nevetek – még – azt el kell ismerni, hogy remek a humora, főleg a fekete. Ám már érzem a vesztemet függetlenül attól, hogy jelenleg még McG rémtettei a téma és már csak azért is teletöltöm Hartley poharát, hogy jobban viselje. Mindketten meglepődünk amikor le is hajtja. Nekem csak a szemöldököm rezdül, Jenkins frappáns megjegyzést tesz az én egészségem megóvásának másféle kivitelezésére, de Hartley már csak vadul vigyorog ezen. Ó, minden kancellárok szerelmére! Kelleni fog egy hordágy, hogy hazaszállítsam, mert már járni sem fog tudni. Ám amikor megjelenik előttem a bátyám arca, mint a halott katona kiderített személyazonossága, hirtelen kitisztul a fejem. Szerencsére Hartley-é nem, ő csak néz maga elé bambán és bár látom a homlokán összegyűlt gondolkodóráncokat, nem valószínű, hogy igénybe is tudja venni valamennyit. Én meg terelek még utolsókat rúgva a megsemmisítésem előtt, felhasználva a gyászomat mint alibit, de pontosan tudom, hogy Jenkins olyan akár egy lexikon. Semmit sem felejt. A hosszú monológ közben Hartley csak a nevének említésekor kapja fel a fejét, de aztán csak próbál a felszínen maradni, lépést tartani a rengeteg új információval. Jenkins nyeregben érzi magát, de remélem valamikor ledobja őt az a képzeletbeli boga, akárcsak engem. Igyekszem nem csinálni semmilyen kényszermozgást amivel az idegességemet palástolhatom, mert most az vagyok. Szorul a hurok és nem tudom megjósolni, hogy mennyire és el lesz egyáltalán engedve, vagy végleg megfoszt az éltető levegőtől. Végszóra és a nevének újabb említésére Hartley elvágódik, az utolsó amit látok rajta mielőtt megadja magát a Búfelejtőnek, az egy vigyor. * -Na szép! Kiütötte. Minek kellett felizgatnia? Nem bírja a fontos szerepeket. *Még mindig terelek, de pontosan tudom, hogy teljességgel felesleges, és hiába ugrok oda Hartley elterült testéhez, egyrészt úgysem tudom egyedül a kanapéra emelni, másrészt Jenkins nem fogja hagyni, hogy feledésbe merüljön a téma. Azért persze megpróbálom Hartley-t a két karja alá nyúlva a kanapéhoz húzni, hogy legalább kényelmesen feküdjön. Közben nyögvenyelősen, de leginkább nyögve a súlya alatt mentem a menthetőt. * -Szóval én mondjak el mindent, de maga csak annyit mond, amivel nekem kell megdolgoznom, ergo kétszeres munkát végzek, míg maga ölbe tett kezekkel élvezi, hogy nyert. Baszki, de nehéz egy tehetetlen pasi…..nem segítene? Mondhatnám, hogy az egész véletlen, de úgy sem hinne nekem, viszont az egész ügy sokkal bonyolultabb annál, mint amit gondol. Ő nem tehet semmiről, csak a kényszer szülte a….helyzetét. *Nem mondom ki, hogy ki az az ő, és azt sem, hogy „igen, a katona akiről beszéltem a bátyám.” De azt már igen, hogy feltételezéseim szerint kiknek van köze a helyzetéhez.* -Valószínűleg három másik kancellár keze van benne, csak nincs bizonyítékom. Mindez a maga háta mögött történt. *Nehogy már csak McG-t kelljen megfosztani a hatalmától. Ha segített akkor könnyebben, ha nem, akkor lefáradva sikerül Hartley-t a kanapéhoz húzni, majd leülök és onnan próbálom feljebb tornászni a testét. Hihetetlen, de a vigyor még mindig ott virít az arcán. Az enyémen csak bosszúság van, a félelmeimet mélyen elástam, csak a lelkemben lobog Jenkins számára láthatatlanul. *
- Bányászat a Yorubán. - Ismétlem meg semmi plusz információt hozzá nem fűzve, pontosan tudván, hogy ezekre vadászik a nő és le akar csapni egy-egy elejtett szófoszlányra. De hát csak mert olykor-olykor segítenek neki, nem jelenti azt, hogy mindig így tegyek. Mindenesetre kap egy gúnyos mosolyfélét, mikor felemlegeti nem túl szerencsés viszonyomat a siklókhoz, főleg azok landolási finomságaihoz. Mondjuk mióta a székhelyünket Saskiával áttettük a Városba és egyre gyakrabban kell ingáznom a Város és a Dominium között, jelentősen jobb a helyzet, de erre rajtam - és Saskián - kívül senki sem figyel fel. - Ehhez előbb hinnem kellene az átkokban. Vagy bármiben, amihez hit kell. McGrover ellen a saját fegyverét kell fordítanunk, erre is máris kitérek... - Itt hallgatok el, mert Hartley-ra pillantva, miután felhajtotta az újabb pohárka italt, már látom, hogy itt már mindegy mit keverek ki, a józanító hatás nem fog érvényesülni. Nem annyira, mint kellene. Moor-ra nézek nehezteléssel a hangomban szólalva meg. - Erre tényleg szükség volt? Még számítottam a figyelmére, így viszont egy külön alkalommal kell felvázolnom neki a feladatát. - Csóválom meg kicsit a fejem szigorú és lesújtó pillantásokat küldve közben Moor-nak, dacára annak, hogy ezek igazán elenyésző mennyiségben hatásosak nála. Tartok tőle, hogy az általa elfogyasztott alkohol tovább rontja a statisztikámat. Az italhoz való gusztusa mégsem a pillantásomtól megy el, hanem a felhozott témától és néhai bátyja arcképétől, vagyis inkább a mögötte húzódó igazságtól. Nem akar magától beszélni, így hát én kezdem el mesélni, hogy mi a teóriám, miként rakosgattam össze a kirakós darabkáit innen-onnan megszerezve őket. Közben Moor-t figyelem, aki kivételesen a higgadtság megtestesült szobra is lehetne, és pont ezzel gyanús. Ha valami képtelen ötlettel álltam volna elő, már terülne szét a képén a széles mosolya, sőt akár nevetgélésbe is bocsátkozna. Tehát beletrafáltam. Oda se pillantok, mikor Hartley feje koppan az asztalon - csodálom, hogy eddig fent tudta tartani ellenállva a gravitációnak -, és nem reagálok arra sem, mikor engem hibáztatna ezért az ex-tizedes. Nem megyek bele a vitába, nem hagyom, hogy a fontos dolgokról terelje a figyelmet és a szót a planetológus. Hartley cipelésében sem segítek, így hogy eljutnak-e a kanapéig, az egyedül Moor-on múlik, de lehet a padlón kell lefektetnie a zászlóst. Veséig hatolni kívánó tekintettel figyelem őt némán, várván, hogy visszatérjen a katona-implantátum-halott testvér vonalhoz a beszélgetésben és kénytelen legyen valamit reagálni. És Moor még mindig próbálkozik! Elmosolyodom ezen a kitartáson, egyébként valahol értékelem is ezt benne, persze sosem vallanám ezt be. - Polgár... kancellár. - Mutatok előbb rá, majd magamra magamhoz képest derűvel, elvégre pontosan tisztában vagyok azzal, hogy a nyilvánvaló igazságtalanság, amit felemlegetett, az az egyik előnye a rangomnak. Én mindent megkapok, nekem meg dolgoznak. Figyelmen kívül hagyom ráadásul a már szóban is megnyilvánuló segítségkérést. Karba fonom a kezeimet, hogy ennek nonverbálisan is jelet adjak. - Tehát igazam volt. Kimondhatná. - Ugratom kicsit a nőt, mert olyan szívesen mondaná ki ezeket a szavakat, mintha nekem kellene tennem fordított esetben. Visszapillantok Alec Delgado arcképére. Szóval Raven Moor-nak van egy élő ellenálló bátyja, aki ráadásul utóbbi időben csinos helyen szerepel a körözési listán. Ez hosszú távon bajt jelenthet nekem is, valamit ki kell találni. - Van egy halottnak hitt közeli családtagja... Önt mennyire zavarja, hogy egyre több hasonlóság mutatkozik köztünk? - Azért azt le sem tagadhatnám, hogy jól szórakozom a helyzeten, ott van a mosolyban, ahogy visszatekintek Raven Moor-ra. - Erre rájöttem. - Reagálok arra némi kelletlenséggel, hogy a hátam mögött történt a dolog. Néha lehetnek jó napjai kancellártársaimnak is. - Lássuk csak, aljasság tekintetében McGrover-re tippelek, a másik kettő... Mivel katona volt a bátyja, adja magát Terson kancellár, de az Ön testvérének is jelentéktelen rangja volt, így lehet nem is tud róla, számára csak elkönyvelték a robbanás járulékos veszteségeként. - Teszek egy olyan legyintő kézmozdulatot az utolsó szavaknál, ami igencsak jellemző egy kancellárra, akinek az egyszerű emberek élete olyan sokat nem jelent - sőt, semmit -, és igencsak bosszantó mozdulat lehet ez a planetológusnak, akit igencsak érint az éppen szóban forgó egyszerű ember élete. Én közben némi homlokráncolással gondolkodom tovább. - Az implantátum miatt Morgenstern kancellár lenne még kézenfekvő, és illene is, hogy végre az ő kabinjából is kiessen valami csontváz. De őszintén szólva Castillo kancellár-hoz jobban passzol az ilyen megoldás. Honnan tudja, hogy hárman voltak? Mit nyertek a bátyjával? - Gondolkozom fennhangon, figyelve a lihegő-szusszanó Moor reakcióit, melyik felvetésre miként rezdül. - Ha kapcsolatba tud lépni a testvérével biztonságosan, akkor mondja meg neki, hogy húzza meg magát. Bárki rántotta őt bele ebbe, most pontosan tudja, hogy életben van még... - Húzom fel a hologram kivetítések mellé a fantomrajzot, amit szintén Alec Delgado-t ábrázolja, nem pontosak ugyan a vonások, plusz ugye a férfi azóta hosszabb hajat növesztett, na meg szakállat és bajuszt, de aki ismerte őt, lehet hogy zavaró deja vu érzésben szenvedhet.
*Ó baszki, hogy soha nem tud többet mondani, de most komolyan.* -Engem ismétel, meg magát is. *Jelzem, hogy az infó kevés volt, hátha belelendül a dolgokba, de harminc másodperccel később láthatóan _sem_. Átvezetem a jelenlegi témát rá és McG-re, meg az átkokra, mintha egyszer emlegette volna, de ha nem akkor meg azért. Egyébként is áll rá, hiszen az egész Dominiumon nincs még egy olyan ember aki annyiszor lezuhant volna a siklóval, mint Jenkins. * -Attól, hogy maga nem hisz benne, még létezhet, főleg annak aki megátkozta. *Igyekszem rámutatni arra, hogy ez nem így működik. Ha ő nem hisz benne, de valaki ennek ellenére megátkozta, az a kurva sikló le fog zuhanni, akkor is ha zuhanás közben azt sikongatja, hogy ez „hihetetlen” ez „nem létezik” ebben nem hiszek”!* -Na, már alig várom. Meséljen.*De nem mesél, mert Hartley beleköp a levesünkbe, bár neki fogalma sincs róla, csak vigyorog a felhajtott Búfelető után, amit annyira nem akart meginni. Mondtam neki már vagy százszor, hogy csak az első pohár a nehéz. * -Önként itta meg, nem én nyomtam le a torkán. *Még egy hátralépéssel is kiemelem a védekezésem, mert elvileg ugye megállja a helyét. * -Majd felvázolom neki én, mondja csak el. *Nem tudom milyen külön feladatra akarja őt beszervezni, de azok után, hogy bátyámra küldte, sok jóra nem számítok. Mondjuk már az is zavart, hogy micsoda hozzáféréseket kapott, amiket én meg nem. Nem sokkal később már azt kívánom, ez legyen a legnagyobb bajom, de sajnos hiába hiszek én bármiben, nem jön össze. Jenkins kinyitja a száját és mesélni kezd, nekem meg össze kell szednem magam, hogy higgadt tudjak maradni. Azt már nem vágom, hogy pont ez az ami a kancellárnak gyanús. Hartley tesz arról, hogy picit eltérüljünk, de a kis elvágódós szösszenete nem elég arra, hogy Jenkins ne foglalkozzon a szájában rángatózó húscafattal, amire ráharapott. Egyedül vagyok kénytelen Hartley-t a kanapéhoz ráncigálni, holnap nem csak a feje fog fájni, hanem a válla, a karja és úgy mindene attól, hogy vonszolom. Jenkins bezzeg nem segít, vagy nem akarja elengedni a koncot egy kis időre sem, vagy méltóságán alulinak tartja, hogy egy zászlóst emelgessen, vagy ami még inkább a tuti tippem, szándékosan hagyja rám, hogy többet szenvedjek. Közben még próbálkozom, a hangom remegését a nyögésekkel tudom palástolni, amivel Hartley ernyedt teste alatt görnyedezem, Jenkins meg csak vigyorog. Ez a vigyor pedig még ismeretlen a számomra, ez olyan….izé. Még sosem állt ennyire nyerésre velem szemben, de most megtapasztalva, jobban örül neki, mint holdszemű a farkának. A nyilvánvaló igazságtalanságot feszegetem, amire én is tudom a választ, de azért csak neki szegezem a mi kis megállapodásunkat.* -Szövetséges, kényszerű szövetséges. *Mutatok rá majd magamra, mert hát lássuk be, én kényszerültem vele szövetségre lépni, de ennek ellenére neki ugyanolyan szüksége van rám, mint nekem rá. Ha viszont nem tudom tovább titokban tartani a bátyám kilétét, kiderül, hogy mennyit ér ez a szövetség. Mindeközben még mindig Hartley-val szenvedek, mert Jenkins baszik segíteni, csak somolyog a nem létező bajusza alatt. Erre úgy reagálok, hogy csendben maradok. Nem mondom ki, hogy igaza volt, sem azt, hogy nem. Csak morgok egyet az orrom alatt, és végleg a kanapéra helyezem Hartley testét, aki még most is vigyorog. Mit nem adnék azért ha tudnám,miről álmodik! Sokkal jobb téma lenne, még az asztal alá is röhögnénk magunkat, ha a találgatással foglalkoznánk egymásra licitálva. Jenkinsnek viszont egészen más jut eszébe a halott katonáról meg rólam. * -Ó ne máááár! Semmiben nem hasonlítok magára. *Felkapott fejjel és meglengetett mutatóujjal tiltakozom erre a képtelen ötletre, de meg kell hagyni, ez az apró momentum eléggé ironikus. És igaz is. A kérdés csak az, hogy kié volt előbb. Nem feszegetem inkább, közlöm Jenkinsszel, hogy miből maradt ki és milyen régóta, ami nem igazán izgatja fel. Még ha nem is mondtam ki, már egyértelmű, hogy a bátyám a katona és utána nyomozok, meg azok után akik ezt művelték vele. Rádobom a vizes lepedőt a gyanúsítottakra, épp csak bizonyítékom nincs rájuk. A következő amivel Jenkins rendesen felbassza az agyamat, hogy Alecet járulékos veszteségként írja le. Villannak is a szemeim, mondjuk bármelyik másik embernél így tennék, mert senkivel szemben nem korrekt ezt mondani. Az ember az ember, legyen kancellár vagy a legutolsó munkás. Az előbbi az utóbbi nélkül egy lépést sem tud tenni. * -Járulékos veszteség mi? Rohagggyon meg! *Nem tudni kinek szánom ezt az átkot, annak aki valóban így gondolt a testvéremre, vagy Jenkinsre, aki most is éppúgy legyint, mint az a kancellár aki ebbe belerángatta a bátyámat. Nem is igyekszem pontosítani. Jenkins meg tovább vesézi a vélt történteket a maga okoskodásával és ismereteivel fűszerezve, amire már én is jutottam, de bizonyíték híján csak találgatok továbbra is. * -Az legyen az én titkom. Nekem is jár. A lényeg az volt, hogy legyen egy emberük az ellenállóknál. *Azt nem mondom milyen módon taszították bele ebbe az ördögi körbe, de Jenkins, mint kancellár és mint a legütősebb, csavaros tervek kiagyalója, pontosan tudhatja. A gond ott ütött be, hogy amikor Alec fel akarta venni a kapcsolatot a kontaktjával, azt megölték, és rajta kívül senki nem tudta, hogy kivel kell beszélni. Ő sem tudta kiben „bízhat” kivel üzenjen az életét megváltoztató bakiról és persze kinek. Patthelyzet. Még mindig nem mondtam ki hangosan, hogy a bátyámról van szó, de ez csak illúzió arra nézve, hogy titokban marad a kiléte, Jenkins viszont következetesen úgy beszél a halottnak hitt katonáról, mint a bátyámról és ez gáz. Mindaddig míg újra meg nem szólal és ezzel néhány lélegzetet elfelejtet velem. Ráadásul vizuálisan is szemlélteti a lényeges momentumot ami a bátyámhoz kötheti a megbízót. Engem viszont az érdekel amit Jenkins mondott és nem hiszek a fülemnek. Oda is lépek hozzá, hogy közelebbről vegyem szemügyre nem érdekel mennyire lépek be a személyes terébe, testmagasságom folytán alulról fixírozom a tekintetét. * -Maga most tényleg azt mondta amit hallani véltem? Kancellárként azt javasolja, hogy figyelmeztessem a halottnak hitt katonát? Ez nem a Dominium elleni árulás fogalmát meríti ki?*Nem, nincs az a kredit amiért kimondanám, hogy a bátyám. Ez elvi kérdés, na meg ha később hivatkozna erre a beszélgetésre, ne legyen benne olyan részlet ami hátrányos lenne rám nézve. A figyelmeztetésben azonban van egy olyan kis apróság ami megragadja a figyelmemet azon túl, aminek Jenkins jelentőséget tulajdonított. * -Ha így lenne, a legjobb alkalom lenne arra, hogy kiugrasszuk a wipitét a bokorból.
//
tényleg bocsi 
